2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- És te nem érzed magad emiatt kellemetlenül? - vonom fel kérdőn a szemöldököm, miközben végigpásztázom a lány arcát. Egyértelműen beteg, de még így, kipirosodott orral és álmos szemekkel is elbűvölőnek találom... Pedig eddig tényleg azt hittem magamról, hogy csak azok a csajok jönnek be, akik mindig a lehető legjobb formájukban vannak. Kath azonban más valamiért, rá teljesen új szemmel nézek, más véleménnyel és megítéléssel. A gyermeki bája magával ragad, kedvem lenne csak úgy, spontán megölelni. - Tudom, hogy anyád néha kissé irányításmániás... Én tuti nem bírnám ki, hogy valaki állandóan beleszóljon az életembe. Ennyire mondjuk nem rossz a helyzet, de néha tényleg túlzásokba tud esni. Apámmal is ugyanezt teszi... Otthon nagyon úgy néz ki számomra, hogy ő viseli a nadrágot, pedig apám se pont olyan egyéniség, aki csak úgy hagyná magát, ennek a nőnek viszont engedelmeskedik. Mondjuk, ha ő is olyan, mint a lánya, akkor meg tudom érteni a dolgot. Bár, azt azért nem hiszem, hogy én ennyire képes lennék alárendelni magam egy kapcsolatban. - Felkísérjelek? - vetem fel az ötletet, mert ha én is vele tartok, akkor Kath biztosan felmegy és legalább tudunk is majd pár dolgot tisztázni a történtekkel kapcsolatban. Nem hiszem ugyan, hogy ebben annyira partner lenne majd, de előbb-utóbb beszélnünk kell róla, ezt neki is tudnia kell. Talán a betegsége miatt el kellene napolni a témát, hiszen nem forog úgy az agya, mint kellene, de képtelen lennék kivárni azt a pár napot is, amíg beszélhetünk egymással. - Most pont egy sincs – nyújtózkodom egy nagyot. - Akár hiszed, akár nem, annyira azért vagyok becsületes, hogy ne többet szédítsek egyszerre. Abból mindig csak baj van, tuti lebuknék... Meg hát a lányok érzelmeinek se tenne jót, szóval, ha valaki ágyba bújik velem, azt tudhatja, hogy más pont nincs aznap este. És reggel. Meg utána még pár napig. A mának élek ugyan, de gondolok azért a tetteim következményeire is. - Szerelmes vagy? - döbbenek le egy pillanatra, hiszen erre leginkább csak ráhibáztam, sohasem hittem volna, hogy ez tényleg így van. Mindenesetre, a szívem nagyot lódul, ugyanakkor azonban némi szorítást is érzek a gyomrom környékén. Kath ismer engem, talán jobban is a kelleténél... Ha olyan lány lenne, aki nem élne velem, könnyebb dolgom lenne, de így... Nem cibálhatom ágyba és dobhatom ki, habár vele nem is szeretném megtenni ezt. Ami az igazat illeti, nekem egyelőre még fogalmam sincs, mit érzek iránta, hiszen hiányoznak a komolyabb kapcsolatok az életemből, nincs egy se, amire alapozhatnék. A vallomása azonban nem hagy hidegen, pedig sokszor kapok hasonlót. Kath-től hallani ezt azonban teljesen más élmény. Izgatottá tesz. - Mégis mióta? És miért? - Soha életemben nem hittem magam szerethetőnek, szóval igazán érdekel a válasza, amikor azonban rájön a köhögőroham, kissé pánikba esem. Csúnyán hangzik. - Na jó, ez nem játék, menjünk fel a Gyengélkedőbe – ragadom meg finoman a karját, majd – ha nem ellenkezik – felvonom a kanapéról. Időközben egy bögre forró teát is odavarázsolok, majd a lány kezébe nyomom. - Idd meg, elfojtja egy kis ideig a köhögést. Legalább lesz időd levegőhöz jutni. Életem első komolyabb érzelmi töltetét egy megfázás teszi tönkre. Remek. Mondjuk, ha jobban belegondolok, akkor némileg jobb is, hiszen van időm helyretenni magamban a dolgokat. Átgondolni mindezt, megemészteni és eltöprengeni azon, hogy velem mi a helyzet. Kath nem hagy hidegen, ez tény, de mi az a szerelem pontosan? Életemben nem tapasztaltam még meg az érzést, és vele más ugyan, de tényleg szerelem lenne?
▲ music ▲ szavak ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲
-I-i-igen, de anyám olyan, hogy sosem fogja hagyni, hogy a saját életemet éljem. Vagy ha megpróbálom, akkor ki is tagad. – Vonom meg a vállamat az orromat ismét kifújva. Anya tényleg olyan, hogy minden problémát a szőnyeg alá söpör, ami a család hírnevét tenné tönkre tehetné. Nem volt jelentősége, hogy ami történt velem, az testileg-lelkileg maga alá temetett. Blaise tették sosem fogom tudni megbocsájtani, az anyám pedig még ezt is úgy kezelte, mintha.. Mindegy is. – Az lehet, hogy jó ötlet. Talán valamit, amivel ha egy órát alszom, utána frissebb lehetnék. – Adok most igazat Nicolasnak. El kell ismernem magamban, hogy csak csak a külseje az álmaim netovábbja, hanem a magabiztossága, az esze is. Kár, hogy amúgy ilyen nagy sármőr hírében áll, mert azt viszont nem tudom megbocsájtani. Most is terelek, amennyire csak tudok. - Nem tudom, ezt nem gondoltam át, és.. ennyi erővel, akkor ki tudja, hogy hány lehet az életedben. – Nyelek egy nagyot, hiszen pont ráhibázott arra, amit érzek. Innen már nem nagyon van út, hogy kihátráljak, hazudni pedig nem szeretek, nem szokásom. Veszek egy nagy levegőt, főleg, hogy mivel azt látom, hogy ő is kicsit zavarba jött. Oké, kimondta, hogy én is tetszem neki, de ez az is nagyon rosszul érint, holott tudom, hogy minden lánynál bepróbálkozik, aki szép. Ez akár bók is lehetne, hogy egy vagyok közülük, de köszönöm, nem szeretnék beállni a sora. - Nincsenek titkos fotók, de a másik.. Nos honnan tudod? Ennyire bénán titkolom? Meg hát úgy sincs értelme, teljesen mást keresünk, így.. ez legyen csak az én bajom, ne törődj vele. – Ismét a vállat vonás, amitől rám jön a köhögőroham megint, teljesen rázza a testemet, a szám elé teszem a kezemet, s a másikkal Nicolasba kapaszkodom. Nem tehetek róla, muszáj valahogy egyensúlyban maradnom, hogy ne essek le az ágyról, vagy ne ájuljak be a rosszulléttől. Már az is pocsék érzés, hogy most kell színt vallanom, amikor beteg vagyok, mert így nem nagyon tudok kiállni magamért, csak az őszinteség marad.
Talán nem most jött el a kíváncsiskodás ideje, hiszen a dolog még egészen friss, ráadásul azt sem igazán tudhatom, Kath miként zárta le magában a dolgot, de képtelen vagyok várni. Választ kell kapnom a bennem felmerülő kérdésekre, melyek a csók óta foglalkoztatnak. Most akkor hányadán is állunk? Tetszem neki? Oké, én mindenkinek tetszem, de vajon neki is? Mert az óriási lenne, csak az a rokoni csavar ebben az egészben... Apám és az ő anyja együtt élnek, nem lenne kissé kellemetlen, ha mi is ugyanezt tennénk? Ráadásul, az anyja mindig valami másik srácot emleget Kath számára, mintha gondolatban már össze is boronálta volna őket. Nyilvánvaló, hogy nem engem képzel el a lánya mellé, de vajon ő is hasonlóképp vélekedik? - Meg szerintem már nyilván rájött, hogy egy tizennyolc éves nőnek már aligha szabhatja meg, mit tegyen a szabadidejében, nem igaz? - vetem fel a kérdést, hiszen Kath már felnőtt nő, az anyja minden bizonnyal ezért sem faggatja azzal, hogy tanuljon. A házvezető viszont azért van itt, hogy a diákok körmére nézzen, akárhány éves is az áldozat. McGalagony pedig tud szigorú lenni, ez tény és való. - Vagy Madam Pomfrey-hoz is elmehetnél. Ő bizonyára tudna adni valamilyen gyorsan ható löttyöt annak érdekében, hogy legalább az agyad megfelelően működjön és ne is terheljen le annyira a lecke. Ez természetesen nyilván már neki is eszébe jutott, vagy csak a betegség miatt kerülhette el a figyelmét. Makacs dolog a megfázás, teljesen padlóra küldi az embert, csoda, ha egy épkézláb gondolatot sikerül közben kipréselnie magából bárkinek is. Madam Pomfrey viszont talán tudna némileg enyhíteni a dolgon, vagyis van némi esélye ennek. Jó, nem mindig örül annak, ha azt a löttyöt isszuk ilyen – szerinte sziszimuszi – betegség miatt, de nem neki kell magolnia a dolgozatokra. - Családi puszi – bármennyire komoly is a jelenlegi téma, itt azért felnevetek. - Szép lenne, ha anyádat is így üdvözölném, nem gondolod? - [/color][/b]teszem fel mosolyogva a kérdést, majd megcsóválom a fejem: - Nem minden lányt, csak aki tetszik. És ne vedd zokon, de te is tetszel. Jól nézel ki, na.... Szóval, most jöhet a te részed, ahol bevallod, hogy fülig szerelmes vagy belém és titokban fotókat rejtegetsz rólam a fiókodban. Oké, ezt nem gondolom komolyan, de valamiért még én is zavarba jöttem a szavaim hallatán, pedig én aztán teljes természetességgel vallok másoknak szerelmet. Jó, Kath még nem a szerelmem, egyszerűen csak vonzódom hozzá, de más csak évek múltán látja ezt be. A vallomás pedig néha még meg se történik. Mostohatestvérem eközben elfordítja a fejét, úgyhogy nagy sajnálatomra nem láthatom az arcán, mit gondol magában, de igazán reménykedem abban, hogy ezzel semmit se rontottam el.
▲ music ▲ szavak ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲
Nem vagyok abban a hangulatban, hogy most a betegségemen túl még magyarázkodjak is, és láthatóan Nicolas ismét hozza a szemét szépfiú stílust, cseppet sem empatikus, csak faggat már megint. Tudom, ő a tettek embere, és az a csók életem legjobbja volt a nyilvánvaló szégyenérzet ellenére is, de most nem arra van szükségem, hogy még felelősségre is vonjon. - Igen, itt a házvezetőm gyakran emlékeztet rá, hogy mivel is vagyok elmaradva. Otthon anya nem ilyen szigorú, de ez annak is betudható, hogy alig beszélünk. – Vonom meg a vállamat ismét kifújva az orromat, ami talán most nem annyira piros, mint tegnap volt, akkor igen sok zsebkendőt elhasználtam. – Lehet, de akkor nem leszek kész. Fontos az a vizsga, nem halaszthatok, mert Vector professzor nagyon eredményorientált. Még befejezem ezt a fejezetet, utána talán lefekszem.. – Fejezném be a mondatot, ám akkor felkapom a fejemet arra, hogy ő is azt hitte, hogy én mentem haza. Hát igen, nem csoda, ha kerülni akar, elég cikisen viselkedtem. És hát én ajándékot se vettem. Ő mégiscsak egy idegen, attól hogy életem szerelme. Így nyelek egyet, nem számoltam vele, hogy fog nekem ajándékot venni. Ez még cikisebb helyzet, hogy aztán egy újabbbal tetézzük. - Nem tudom, hogy mit kell rajta megbeszélni. Gondolom, hogy valami családi puszi volt, nem? Vagy... mivel minden lánnyal ezt csinálod, én is kaptam egyet. Nagy ügy.. – Próbálom terelni a szót, de a hangom elvékonyodik, és hadarok is rendesen, ha nem volna olyan cuki képe, akkor még pofán is vágnám, hogy így zavarba hoz. Ezért inkább csak felhúzom a térdeimet, átölelem őket, és elfordulok, félrenézek, hogy még véletlenül se lássa rajtam, hogy mennyire zavarba hozott már megint. Csak tudnám, hogy ez miért jó neki állandóan. Fel kéne pattannom, hogy itt hagyjam a fenébe, de pocsékabb a közérzetem annál, hogy ezt megtegyem. Nyöszörgök kissé, mert nem is tudom, hogy mit csináljak, a fejemre húzhatnék egy párnát, hogy ne lássa, hogy mennyire vörös vagyok már megint. Nagyjából hasonló szinezet ölt az arcom, mint amikor különböző szexpózok említésével bombázott.
Már elég messziről kiszúrom Kath-en a betegség jeleit, elvégre nem szokott ő ennyire torzonborz lenni... Nem érek rá azonban ezen aggodalmaskodni, elvégre számomra már az is elég szokatlan, hogy ő a kastélyban van, miközben komolyan azt hittem, hogy hazautazott. Legalábbis apa azt írta a legutolsó levelében, hogy ne aggódjak, Kath hazamegy a téli szünetre, szóval nem lesznek egyedül. Ezzel szemben viszont itt ül mostohatestvérem teljes alakos hasonmása, nekem pedig ugyanaz a gondolat villan be, ami neki: ha ő se ment haza, akkor apáék csak ketten vannak? Te jó ég, milyen karácsony ez nekik? Elvégre, ez az egész a családról, a szeretetről, meg a hasonlókról szól, vagy a fene se tudja már... Mindenesetre, igyekszem most kissé háttérbe szorítani a mardosó gondolatokat, hogy legalább egy épkézláb mondatot kinyöghessek Kath közelében. Eszembe jut ugyanis a legutóbbi alkalom, amikor összefutottunk és amikor majdhogynem szerelmet vallottam számára, ezt pedig igazán cikinek érzem. Nem vagyok én ilyen, nem kellett volna hülyeségeket mondanom, valahogy ki kell magyaráznom magam ebből, nem igaz? - Miért? Itt meg van? - vonom fel kérdőn a szemöldököm, elvégre nekem még az iskolában se szokott igazán összejönni a dolog, tőlem aztán loholhat mindenki a sarkamban, Pitontól kezdve egészen Dumbledore-ig, akkor sem igazán esélyes, hogy bármennyi időre is előveszem a könyveimet. Főleg nem a téli szünetben. - És mennyit fog fel jelenleg az agyad az olvasottakból? Mert szemmel láthatóan elég beteg vagy, talán nem ártana egy-két órára lefeküdnöd egy kicsit. Tankönyv nélkül. Szerintem, ha visszakérdezném a tananyagból, akkor aligha lenne képes arra, hogy legalább egy fél mondatot visszamondjon számomra. Így pedig tényleg nincs sok értelme szenvednie, hiszen ezzel is csak annyit ér el, hogy még ennél is jobban megfájdul a feje. Értem én, hogy szorgalmas meg minden, de ez már akkor is túlzás... Csak még jobban elhalasztja a gyógyulását, ami már így is átcsúszik majd a jövő évre. - Nyilvánvalóan együtt – mosolyodok el szélesen, habár legbelül nekem is van némi bűntudatom a történtek miatt. - Én is azt hittem, hogy hazamentél, szóval... - Szóval mi? Itt azért elharapom a mondatot, elvégre igen kellemetlen lenne részemről beismerni, hogy el szerettem volna őt kerülni az ünnepek alatt. Megvonom a vállam, mint aki nem találja a megfelelő szavakat, majd minden további magyarázat nélkül mutatom fel a csomagocskát: - Most indultam a Bagolyházba elküldeni az ajándékokat. A tied is közte van. Nyilván visszaviszem és külön odaadom holnap. Úgy jó lesz? Legfeljebb majd csomagolhatom be újra, de kissé azért örülök magamban, hogy így alakult a dolog. Nem halogathatjuk a végtelenségig a beszélgetést, szóval valamikor csak sort kell rá kerítenünk, igaz? És nincs is jobb alkalom ennél. Lehuppanok hát Kath mellé, arra azért ügyelve, hogy ne legyek túlságosan az intim zónájában, majd megszólalok: - Megbeszéljük most a múltkor történteket vagy még szeretnél rá aludni párat? - teszem fel a kérdést, hiszen – bármennyire is kellemetlen a téma – akkor sem hunyhatunk szemet fölötte, már csak azért sem, mert mostohatestvérek vagyunk. Elég szép kihatással lenne a családra, ha mi ketten jönnénk össze. Talán a katasztrófa lenne a legjobb szó rá.
▲ music ▲ szavak ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲
Kapar rendesen a torkom, ahogyan lapozgatom a könyvet, és a szögmérőmmel próbálok valami rendes piramist odavarázsolni, de remeg közben a kezem, hiszen érzem, már megint köhögnöm kell. Végül elnyomom a dolgot, és csak krákogok, mint valami asztmás matróz. Elsőre fel sem nézek, annyira tompultak az érzékeim, észre sem veszem az érkezőt, csak amikor már közel van hozzám. Becsapom a könyvet, rá az ujjamra, amin fel is jajdulok, de most ez a legkisebb gondom. Olyan szépen elterveztem, hogy figyelmen kívül hagyom, ami Nicolas esetében történt, de hát ha beteg az ember, nem tud tudatosan tervezni. - Oh, Nicolas.. – Szólalok meg reszelős hangon, most inkább az ágyban lenne a helyem, nyakig betakarózva, és átaludva legalább a következő pár napot. – Én csak.. Sok a házim, és otthon nincs meg a motiváció, hogy tanuljak. – Itt azért a házvezetőnőm szúrós tekintete kíséri minden napomat, s bár már nem tanít, de figyelemmel kíséri az előmenetelemet. Jobb is, hogy ha itt vagyok, mert még véletlenül betoppant volna az unokatesóm, és akkor aztán nem kerülhettem volna ki a beszélgetést. Hiszen ott van anya, akit a történtek óta szintén nem bírok, de leginkább Nicolas az, akit még kerülni akartam. Nem, jobb nekem itt, az biztos. - És te? Azt hittem te mentél haza. Akkor most a szüleink kivel karácsonyoznak? – Azért bármennyire is nem szívlelem a dolgot, nem akartam cserbenhagyni őket, hiszen építettem Nicolas-ra. De így, hogy ő is lemondta.. Most teljesen szét van szakítva a család. Aj... Ha nincs még késő, most fel kéne pattannom, és hazamenni, bár ebben a fizikai állapotban ez nem a legjobb ötlet, de hát mit tehetnék jelen esetben, ami megoldást jelenthez? Kérdőn Nicolasra pillogok nagy zöld szemeimmel, és remélem, hogy valami megoldást kínál. És persze igyekszem elrejteni az érzelmeimet, hogy hogy is nézek rá, de sajnos a legutóbb túlzottan elárultam magamat, és csak abban bízhatok, hogy számára ez mindennapos, meg hogy már rég el is felejtette.
Úgy volt, hogy hazamegyek a karácsonyi szünetre, de a nemrég történtek fényében inkább lemondtam a programomat. Na, nem mintha engem bármennyire is megviselt volna a dolog... Nem, erről szó sincs, tekintettel arra, hogy jóformán nap mint nap kerülök hasonló helyzetbe más lányokkal. Leginkább Kath miatt tettem meg ezt a lépést, mert nem igazán szerettem volna kínos helyzetbe hozni a szüleink előtt. Nekem jól megy a fapofa és az érzelmeim elrejtése, de neki ez egyértelműen nem erőssége. Amióta kettesben voltunk a szobámban, egyértelművé vált számomra, hogy tetszem neki, habár a viselkedése teljesen ellent mondott a teóriámnak. Sikeresen össze is zavart ezzel a dologgal, de azt legalább levágtam magamban, hogy nem próbálkozom hiába. Márpedig Kath olyasvalaki, aki mindenáron kell nekem és nem érem be holmi utánzatokkal. Ideig-óráig pótolhatom ugyan, de ugyanúgy érzem a hiányát, mint előtte. Teljesen felesleges ehhez hasonló, értelmetlen köröket futnom. Ezért hát a kastélyban maradok és igyekszem minél ünnepibb hangulatot teremteni a magam számára. Mindig szerettem otthon ünnepelni, jó, hogy együtt a család, de a mostani helyzet jellegét tekintve egy kissé hagynom kellene leülepedni a dolgokat. Természetesen a kastélyra sem lehet panasz, mivel mindenhol díszek sorakoznak, a mennyezetről folyamatosan hó hull alá, ezzel is kissé szebbé téve a téli napokat, míg nem messze tőlünk lobog a tűz a kandallókban. A konyhán serénykedő házimanók is rendesen kitesznek magukért, hiszen egyre több ünnepi menü kerül az asztalra, ráadásul valami karácsonyi vacsora is lesz szenteste, szóval tényleg nem lehet panasz az ittlétre sem. Idén is degeszre fogom enni magam, ez nem is vitás. Az ajándékokkal azonban nem állok a legjobban, szinte az utolsó pillanatra marad, hogy elküldjem otthonra. Kath számára csodálatos parfümöt vásároltam valamilyen eldugott kis boltban, hiszen nem igazán ugráltam volna örömömben, ha kiderül, hogy idén is sikerült egy tömegcikket kiszúrnom a lánynak. Apám egy karórát kap, melyen a bolygók állása is gyönyörűen fel van tüntetve, ráadásul a Hold ciklusai is szépen megmutatkoznak. Mostohaanyám imád a hajával foglalkozni, szóval ő a mostanában felkapott fodrászkellékeket kapja meg tőlem. Nem volt olcsó egyik sem, de hát egész évben erre gyűjtöttem, szóval miért is ne? A doboz is elég nagy, szóval bagoly szóba sem jöhet, le kell hát mennem a roxmorts-i postára, hogy feladhassam. Ma és holnap még nyitva van, de ha holnapig halogatom, akkor tuti nem fogok elmenni, szóval muszáj lesz ma megtennem az utat. Nem túl lelkesen ugyan, de hónom alatt a csomaggal vágok át a klubhelyiségben, ahol szinte senki sem tartózkodik, csak egy kócos csaj, aki nyilvánvalóan elég beteg, talán ezért is maradt az iskolában. Nem igazán veszem hát figyelembe, amikor viszont az arcára siklik a tekintetem, megtorpanok. Egyértelműen Kath az, habár jelenleg elég leharcolt külsőben mutatkozik, ami annyira nem jellemző rá. Jó, oké, nem hittem azt, hogy mindig tökéletes, de akkor is szokatlan számomra smink nélkül, kócosan, kötött pulcsiban és egyszerű farmerben látni. Így is megvan ugyan a maga bája, számomra legalábbis, de mégis más... Ki érti ezt? - Kath? - szólalok meg, miközben a hátam mögé bújtatom a csomagot, majd kissé közelebb araszolok hozzá. - Hogyhogy nem mentél haza? Beteg vagy? Két hülye kérdés egymás után, de tudnom kell mindkettőre a választ. Láthatóan nincs pont a legjobb formában, az pedig, hogy a Roxfortban maradt... Talán miattam? Kerülni akar?
▲ music ▲ szavak ▲ [You must be registered and logged in to see this link.] ▲
Nem csak a muglik kaphatnak el télen mindenféle kórságot, de még mi varázslók is. És hiába lenne oly egyszerű kúrálni, nem lehet mindenre bevenni valami gyógyitalt. Ha egy ilyen betegség támadja le az embert, akkor a mágikus kezelés mellett a hagyományos pihenésre is szükség van. Én ettől függetlenül maradok a Roxfortban, semmi kedvem ugyanis pont a karácsonyi szünetben hazamenni, és ott betegeskedni, lévén összefuthatok Nicolas-szal is. Több szempontból sem akarom látni. Az persze zavar, hogy úgy letámadott, de nem hibáztatom, én voltam a hülye, hogy bementem a szobájába, ahol ilyesmi történhet, tudnom kellett volna, hogy próbálkozhat. Nem ismeri a múltamat, így nem tudja, min mentem át. Sokkal inkább az zavar, hogy ilyen leharcolt állapotban lát, tüsszögök amennyire a csövön kifér, teljesen be vagyok rekedve a köhögéstől. A javasasszony azt mondta, hogy ha a sima gyógyital nem használ, azért menjek vissza hozzá, persze nem mentem, ennél én dacosabb vagyok. Úgyhogy csak ücsörgök a klubhelységben, megpróbálok az asztronómia házira koncentrálni, de nagyon nem megy, ha folyton félre kell tennem a könyvet az orrfújás miatt. Köhögök is rendesen, de annyi eszem nem volt, hogy egy kis üveg vizet hozzak, ahhoz pedig nincs erőm, hogy valami forró italt üssek össze magamnak. Kiterülök a kanapén, most a szünetben úgysem jár erre senki.
