2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Legtöbbjük közvetlenül az erdő mellett található meg, bár akad, ami benyúlik a Tiltott rengetegbe is, ez utóbbiak inkább a vadabb lények lakhelyéül szolgálnak, mint pl. a hipogriffek, vagy a thesztrálok, de akadnak szimpla lovak is, akik annyira nem kedvelik a szélsőséges helyeket. A karámok közelében többnyire csak tanári engedéllyel szabad tartózkodni, főleg ha a Tiltott rengetegbe nyúló részről van szó, ugyanis a varázslények időnként szabadon is csatangolnak odakint, főleg azok, amelyek röpképesek.
Szinte visszafogott lélegzettel várom a válaszát, valahol meg is rettentem attól, hogy könnyeket csaltam a szemébe. Talán a boldogság, vagy mégis inkább a számkivetettségét érzését sugározta felém? Abból, ahogyan szorosan átölelt, talán mindkettőt, egyszerre. Valahogy úgy vélem abból az ölelésből, hogy hazataláltam, ezért hívtam őt hugomnak, pedig ha tapasztaltabb mint én, már csak az alapján is a nővérem lenne, ebben nem a kor számít. - Én sem tenném. De olyan régóta... Biztosan megvetsz, ha ezt kérdezem, de hogy történt? Miféle sebhelyek? – Kérdezem mosolyogva, egyátalán nem hegeknek látom, ám egyet kell értenem. Egyedi, gyönyörű. Sosem taszított az, ha valaki fel tudja vállalni önmagát. Carl mellett annyi véreset láttam, szörnyűségeket, amely mellett a farkaslét inkább megtisztulásnak tűnik. Főleg ahogyan Thess öleléséből is éreztem. Még ha fenevad is, akárcsak én, oly mértékű őszinteség sugárzik a pillantásából, előbb bíznám rá az életemet, mint bárkire, akit valaha ismertem, Angelique ugye nyilván kivétel. - Olyan szépen beszélsz. Sokat gondolkozhattál mindezeken, ha idáig jutottál. – Mellé sorolok be, és átkarolva a derekát odabújok hozzá, beszívom az illatát, semmiféle csábítás, vagy nemiség nincsen a dologban, sokkal inkább a bizalom jele, hogy képes vagyok így viselkedni vele, hiszen vele egy vagyok. – Nekem jobb azóta. Lehet, hogy máshol az összefüggés, de mégis, szabadabb a szellemem, még leláncolva is. A bájitalt is iszom, de akkor is, azt érzem, hogy végre valami meghatároz... Előtte volt minden pokol. – Félmosollyal, szinte macskamód simulok a kezéhez, érintése közel anyai. Csak pótanyámat voltam képes így elviselni, kellemesen bizsergető. - Akkor ketten vagyunk összesen? Nincsen falka? – Kérdezem oldalra döntött fejjel, ahogyan kicsit elhajolok tőle, hogy szemkontaktust vehessünk fel. Ha arról lenne szó, hogy Thess kitalálná, menjünk el az iskolából ketten, és vigyázna rám, egy szó nélkül követném, még akkor is, ha úgy gondolom, tartozom annyival Quinnek, hogy mellette állok.
Ahogy lassan visszatalál a világba a thestrálon keresztül, és újra képes koncentrálni, nem pedig a saját gondjai és gondolatai kötik le, leáll a sírással is, és pár nagyobb levegővétel után képes beszélni is. Megkérdezi hát, hogy mióta vérfarkas a fiú, és a válaszra csak bólint egyet, majd érdeklődve hallgatja a további szavakat. Arcára finom mosoly ül, úgy válaszol, reszelős hangjából megértés, kedvesség, magabiztosság sugárzik. - Nem, egyáltalán nem hiszem, hogy furcsa vagy Jason. Én majd kilenc éve vagyok farkaslény, és ha visszapörgethetném az idő kerekét, hogy megakadályozzam, nem tenném. Tudod engem ezek a sebhelyek tesznek azzá, aki vagyok. Nem cserélnék senkivel. - sóhajt egyet, és kissé elgondolkozva, az ég felé révedve folytatja - Csak néha nem egyszerű másnak lenni, mint az átlag. Számkivetett vagyok, amióta emberek között élek, és nem egy másik magamfajtával. De már nem zavar. Az első három évem pokoli volt itt, de végül ez a hely ébresztett rá, hogy nem menekülhetek saját magam elől, és az árnyékomat sem léphetem át. Ha azt akarom, hogy valami változzon, nekem kell változni. Ezért nem fogok futni soha többé. - az utolsó mondatban pedig valami nagyon erős elhatározás és kijelentés cseng, megingathatatlan élethit, az a fogadalom, amit nem lenne képes megszegni senki, mert akkor sosem bízna magában többé. Majd a lány arcára ismét lágyabb vonások ülnek, visszatér gyengédsége, míg újra biztosítja a fiúnak, hogy nem látja őt különösnek. Ahogy először Jason, most Thess emeli fel kezét, hogy finom érintéssel végigsimítson a fiú arcán, miközben újra hozzá szól. - Egy cseppet sem vagy furcsább, mint amilyen én vagyok. Hasonlítunk. És most már vigyázhatunk egymásra. Vigyázhatok rád... - teszi hozzá, és megszakítja a simogatást. Sok minden átrendeződik a gondolataiban, erősnek érzi magát a tudattól, hogy nincsen egyedül itt a Roxfortban. Az az érzés költözik a szívébe, amit otthon érez, a férfival, akit az apjaként nevez meg, aki vérfarkassá tette, és akit oly nagyon szeret. Béke tölti el.
Nem hittem volna, hogy lehet még értelme azok után, ami végülis Carl és Angelique véres történetéből következett. Mindaz, ami most vagyok, talán nem is annak köszönhető, hanem az elmúlt hónapok vakmerőségének, amit egyátalán nem sajnálok. Igen fiatalnak számítok az átkozottak időszámításában, s egyátalán nem sajnálom hogy így történt. Talán ölnöm kell, amit megtettem, amikor még nem voltam tudatában, az iskolában megvéd a bájital, de érzékeim erősebbek így, s még leláncolt állapotában is elnyomja a farkas a beteg elmét, amelyet Carl szeretett volna bennem életre hívni. Nem csoda, hogy Thess nem ismer, az első hat évet nem a Roxfortban töltöttem, így értetlen kifejezésére mosollyal felelve megvonom a vállamat, most már itt vagyok, együtt lehetünk, s neki sem kell úgy éreznie, hogy mindenki megvetné. Amikor kiderült, hogy mi vagyunk, utánajártam, amennyire lehetett, s hittem benne, hogy ez előny lesz majd, nem számkivetett lennék tőle. Bár a lány arca sebzett, én nem csúfnak látom, ahogyan esetleg más gondolná. Sokkal inkább egy leendő vezetőnek, még ha hugomnak is neveztem. - Thess... – Bólintok még mindig mosolyogva, mert bár a patkányoktól undorodom, de nem is az etetés köti le a figyelmem, hanem az a finom érzék, ahogyan a természeti lénnyel bánik. Még ebben is hasonítunk. Talán az volt a sorsunk, hogy visszataláljunk az igazi ösztönös létünkhöz, farkasként eddig is tiszteltük a természetet, s amikor végzetünk beteljesült az átkozott létben, még egymásra is rátaláltunk. Mintha egymáshoz vezetett volna minden, és most itt vagyunk. Némán figyelem a lányt, ahogyan gondoskodik a paripáról, én zavartam meg őt, így enyém a várakozás súlya. - Alig néhány hónapja. Nem fájdalomként élem meg. Az életem azóta... más fordulatot vett. – Vallom be neki, s úgy tekintetek rá, mint tapasztaltra, hiszen oly természetességgel beszél róla. Tudom, hogy a farkasok között a vezetőnek hímnek illene lennie, én nem várom ezt. Miért ne változhatna a szabály? Ha ő az alfa, nőstényként is megteheti. Sőt, még azt is gondolom, miután a női agy összetettebb, bonyolultabb, jobban vigyázhatna rám, mint egy másik hím. Talán csak ketten lennénk az iskolában. - Alig értem még, de felvillanyoz, ettől letlem igazán önmagam. Furcsa vagyok, ugye Thess? – Neki kell ítélkezni a sorsom felett, bár abból a zokogásból, ölelésből nem úgy tűnt, mintha ő teljesen rendben lenne.
A lánnyal szinte megfordul a világ, és minden, amit eddig erről a helyről hitt, fenekestül fordul fel. Sosem gondolta volna, hogy van még más is itt, aki olyan mint ő, mert azt hitte, ha így lenne, elmondták volna neki. Hogy lehet, hogy eddig nem találkoztak? Elmentek volna egymás mellett? És a Holdak? Pont elkerülték egymást? Mikor ő a kastélyban gubbasztott szelíd farkasként, Jason a szellemszálláson volt, és fordítva? Hogy lehet, hogy eltelt hat és fél év, és még nem találtak egymásra? Annyi kérdés merül fel benne hirtelen, hogy azt sem tudja, mit kellene tennie, csak összezavarodva szipog egy kicsit, és talán elfutna, ha nem lenne olyan jó érzés az ölelés, na meg ha vinné a lába. A fiú szavaira újra csak pislogni tud, és ugyan könnyei csak az ép szeméből folynak, a másik is pirosabb, mint szokott lenni. Az a kevés szemfesték, ami rajta van, most Jason felsőjére kenődik, majd Thess kezére, mikor már nem ölelik tovább, és megtörölheti arcát. - Theresa. Thess. - teszi hozzá azt a nevet, amit inkább használni szokott, és csak nézi, nézi a fiút, és arcának rezdüléseit, meggyötört vonásait. Majd ebből a thestral zökkenti ki, ami közelebb lépdel hozzá, és orrával megböki a hátát. Thess pedig csak hátra fordul, és telifehér szemekbe bámul, majd finom mosolyra húzódik ajka, lehajol az utolsó patkányért, és odaadja a lónak. Az csak elveszi a lány kezéből, majd majszolni kezdi, addig sem rá figyel. Thess visszafordul a fiúhoz, de nem tudja mit kellene mondania, vagy kérdeznie, pár másodpercig csak némán néz rá, majd pislog párat, és majdhogynem sóhajtás közben kérdez végül. - Mióta? - majd többet nem is mond, elég egyértelmű, hogy mit szeretne megtudni. Mióta küzd a lycantrópia átkával. Thess más olyan régóta éli ezt az életet, hogy nem tekint rá átokként, csak olyan szükséges rosszként, ami elhozta oda, ahol most van. Ha visszamehetne, és megváltoztathatna bármit, nem akadályozná meg azt az éjszakát. Őt már a sebhelyei teszik azzá, aki, és ha elveszítené őket, sosem lehetne igazán önmaga. Neki már ezt az életet kell élnie, és azt látni benne, amit kell. A gyerekkori álma valóra vált. Egy olyan varázslatos és mágikus világban élhet, amit a mugli gyerekek szeretnének. Még akkor is, ha ő ebben a mesében a Szörnyeteg, és nem a Szépség.
Sokat járok a szabadban, valahol ez éltet a sötét alagsorhoz képest, ráadásul a klubhelységünk is a mélyben van. Ki kell jutnom, hogy beszívjam a friss őszi illatot, hogy azt érezzem, nem vagyok rab a saját testemben, ahova az apámnak hitt férfi száműzött, amióta az eszemet tudom. Annyiszor szárnyaltam volna már, s meg is tette ezt legalább tudatomban, azt az illuziót keltve, hogy álmaimban én is lehetek boldog. A mellettem, vagy a szomszéd szobában bántalmazottak sikolya szép lassan elhalványult, kiszürkült, ahogyan nem vettem tudomást a valóságról, egy idő már semmissé lett számomra. Ha nem is tudatosan, már a farkas előtt is szörnyeteggé lettem. Egy érzéketlen fenevaddá, aki nem segít másokon, mert a család az első, s ha apámnak így a jó, hát miért ne tehetné ezt? Az erdő teremtményei megértenek. Számukra egy vagyok közülök, egy ösztönökkel élő bestia, akivé váltam néhány hónapja. Míg mások talán átokként fogják fel, számomra inkább megváltás volt. Legalább tudtam, hogy ki is vagyok mostantól. Ha öltem, azt a telihold számlájára, s nem beteg apám tanításának számlájára írhattam. Bevallom ez sem élet így, de még mindig jobb, mint az a réveteg, tudat nélkül borzadály, amit évek óta gyakoroltam. Tavasz óta egymagam vagyok, s amíg be nem töltöm a nagykorúságot, az iskola felügyelete alatt élhetek. Talán még megnyugtatóbb is a tudat, hogy a farkas el van nyomva, de az ő ösztöneit követhetem a borotvás őrülté helyett. És most egy hozzám hasonló vonz magához. Szinte érzem a szívverését. A szívemnek oly szerethető lényekről most nem is veszek tudomást, bizonytalanul érkezem már társam mellé, aki oly gyönyörű, magán hordja azt, amitől az, aki. Méregetem pár pillanatig, s szólításom után nem félek megérinteni őt. Lágyan végisimítok a sebhelyen, a páratlan szépségű arcon, s a tincsein. Valaki, aki vállalja magát, harcos hercegnő, a társam és húgom lehet egy személyben. Egy nem várt családtag, akivel sokkal inkább tudnék azonosulni, mint bárkivel eddig ebben a gyomorilt életben. Egyátalán nem tartok attól, hogy megmar, elfut, minden oly természetes, érzem, hogy még az illatunk is közel hasonló. Amikor kinyitja a szemét, ajkaim résnyire nyitva a meglepettségtől, s elmosolyodom. Évek óta először őszintén, boldogan. Az ölelésbe belefeledkezem, s nem is veregetem vállon sután, ahogyan a helyzet megkívánná, hanem a dereka alá fogva finoman megemelem őt pár centire, hogy aztán letegyem. - Olyan szép vagy... Testvérem, hugom.. Összetartozunk, és... vigyázunk egymásra. – Nem vagyok régóta farkas, ám gyermekkorom óta figyelem az állatvilágot, s nem lehet kérdés, egyek vagyunk, akiknél ez erősebb kötelék, mint a vérségi. Még mindig az ölelésében odasuttogom a fülébe. – Jason. – Végre hajlandó vagyok elengedni, de csupán annyira, hogy mellé sorolva karoljam át a vállát, s hagyjam, hogy megnyugodva szipogjon. Rengeteg kérdésem lesz, ha eljött az ideje.
Thess finoman simítja végig a élőholt ló orrát újra, és kezéből adja neki oda a második patkányt. Majd felemeli fejét, és egy bizonyos irányba bámul, amerről egy fiú halad felé. Az egész testén érzi a szőrszálakat, és nem a hideg miatt. Furcsa, különös érzés ez, de ő tudja, milyen körülmények között jött már rá hasonló. Egy másik vérfarkas? Itt, az iskolában? Az nem lehet. Nem én lennék az egyetlen? Gondolatok rohamozzák meg, és összeráncolt homlokkal tesz pár tétova lépést a másik felé, aki egyre közelebb kerül hozzá. Arcáról a megnemértés, a meglepetés, és az izgatottság keveréke olvasható le, lélegzete felgyorsul, egyenletesen hagyva párafelhőt a hideg levegőben. Szinte biztos benne, hogy a másik előbb észrevette őt, a lány háta mögött álló thestral pedig kicsit nyerítve kezdi kapálni a földet. Thess újra az orrára teszi a kezét, és úgy csitítja, hogy oda sem néz, csak simogatja finoman. Így áll hát, kezében egy döglött patkányt szorítva, és ahogy Jason közeledik, úgy lesz egyre inkább ijedtebb. Mikor úgy öt lépésre ér tőle, még lép is egyet hátra, kissé tétován, de végül megtorpan, mert a ló is mögötte van, és mert a másik farkas nem tántorít, közelít felé továbbra is. Hirtelen feltörnek benne a kisgyerekkori emlékek, amikor az erdőben volt, a végtelen sötétség ölelte körül, és nem tudott futni, sem harcolni. Hallja magában azt a sikoltást, és mikor a fiú túl közel jön, egyszerűen becsukja a szemét, ahogy akkor is. Majd hallja az édes hangot, és az érintést, amire egyáltalán nem számított. De nem rezzen meg, nem csinál semmit, csak kissé zihálva nyitja ki a szemét újra, amiből a rettegés lassan eltűnik. Pár másodpercig áll ott, és néz Jason szemébe, fürkészi a tekintetét, mintha a múltját akarná kiolvasni belőle. Majd kezéből kiesik a patkány, puffan a földön, ő pedig gyorsan mozdul, kiszámíthatatlanul. És egyszerűen megöleli a fiút, aki előtte áll. Közel lép hozzá, magához szorítja, arcát a nyakába temeti, és teste megfeszül, majd pár pillanat múlva elenged. Sír. Békésen zokog Jason nyakába, öleli őt, és végtelen jól esik neki. Közben a thestral kissé idegesen lép hátrébb, majd előre nyújtja nyakát, mintha csak meg akarná bökni a lány hátát, hogy jól van-e, de végül nem teszi. A ló is pont olyan tétova most, mint amilyen Thess szokott lenni. Mit ki nem hoz az emberből pár társ, aki jókor van jó helyen... Hallani, hogy valamit beszél, de először nem érteni. - ...miért nem mondták meg? Nem vagyok egyedül... - lehet végül leszűrni a szavakat, és a vérfarkas csak kapaszkodik a társába, és csendesen zokog az éjszakába. Jason erre pedig...
Érzek valamit. Valamit, amit nem éreztem, amióta... Beleszagolok a levegőbe, mielőtt visszaindulnék a kastélyba. Nyugtalanító. Lehetséges lenne, hogy valaki más is rajtam kívül? Az igazgató nem említette, hogy így lenne, én megkaptam az óvintézkedések listáját, pontosan tudom majd, hogy mit kell tennem, kitől kell segítséget kérnem. Ez az illat, felborít mindent. Mi ha ha nem tudok ellenállni a másik hívásának? Ha nem megyek majd a helyemre, nem iszom a bájitalt, s nem bújok el. Zaklatott gyermekkoromat még jobban mélyített a szinte halálos seb, amelynek nyomán egy új fenevad éledt a lelkemben, most már kettőjüknek kell megférnie. Amíg a franciáknál csupán azért rettegtem, hogy ne ragadjon el az apámtól látott beteges hajlam, addig a farkas további ösztönöket szabadít fel bennem. Tudatosságra késztet, talán még jót is tesz, hogy rendszerben élhetek, de nem úgy, ha egy másik is van a közelben. Utána kell járnom. Alig pár hónapos kölyök vagyok, a telihold már elcsitult, emberalakom nincsen veszélyben, ám szívdobogásom egyre erősödik, nyakamon kidagad az ér, ahogyan érzem a hívó szót. Figyelnem kell az iskolai szabályokra, még nem vagyok egyetemista, de ez most nem érdekel. Felgyorsítom lépteimet, és már messziről észreveszem az élőholt lovakat etető lányt. Lányt? Nőstényt? A fenevad így gondol rá. Hozzám hasonlóan fiatal, legalábbis az életkorát illetően, a tapasztalatát nem tudhatom, nem vagyok fogékony az ilyesmire. Arról az oldalról pillantom meg az arcát, ahonnan a sebhelye is látszik. Nem tudom, hogy mások mit vélekednek erről, számomra egy harcos látható. Csodálattal tölt el. Nem a nőt látom benne, tévedés ne essék. A hozzám hasonlót, társat. Kivéve ha a torkomnak ugrik, remélem erre nem kerül rá sor. Nem mozdultam hangtalanul, talán már ő is felfigyelt rám. Bizonytalan mosollyal lépek közelebb. - Ugye te is érzed...? – Szólok hozzá, rámutatva a köztünk lévő kötelékre. Finoman megindítom a kezem az arca irányába, talán tolakadodó vagyok, azt viszont észreveheti, hogy nem viszolygok a sérülésétől, sokkal inkább odavonz. Furcsák ezek a fenevad ösztönök.
Tárgy: Jason & Thess - Tilosban? 2014-10-28, 19:51
Jason & Thess
Kellemes őszi este ez, a csípős hideg szellő felkavarja az avart, megrezgeti a fák elsárgult leveleit, és némelyiket elszakítja az ágtól, hogy tova repüljön vele. A Nap már lenyugodott, és a Hold sarló képében ontja magából ezüstszín fényét, hosszú árnyékokat vetve a rengeteg széléhez. Csendes az este, és hála a tél közeledtének, nem kell megszegni a kijárási tilalmat, hogy az ember lány bámulhassa egy kicsit a csillagokat. Persze minden szabály betartására sincsen szükség, ezért is látogat az egyik kedvenc helyére, a legendás lények karámjaihoz. Pontosan tudja, hogy főleg tanári engedéllyel lehetne itt, léptein és mozgásán látszik, hogy oson, nem akar feltűnést kelteni. A megelevenedő szélre összehúzza magán a hosszú fekete kabátot, elrejtve ezzel az iskolai egyenruháját. Barna haját arca elé fújja a légmozgás, elsöpri hát még ép mogyorószín szeme elől, és tekintetével már a mozgást keresi. Lassan eléri a kerítéseket, és laza mozdulattal ugrik át rajta, hogy a belső felén legyen. Mások tán félnének, hogy semmi nem választja el őket a vadaktól, de Thess másképpen áll hozzá. Az állatok nem látják sebhelyesnek az arcát, nem ítélik el a családja miatt, nem közösítik ki pusztán ezekért. Csak akkor támadnak rá, ha fenyegetik őket, vagy ha éhesek. Elővesz hát pár halott patkányt a táskájából, és a thestralok felé indul vele. Van itt egy, amivel kifejezetten kedvelik egymást. Lassan lépked, nehogy elessen valamiben, és kezében vagy három patkánytetemet tart a farkuknál fogva, míg végül ráakad arra, akit keres. Hatalmas, szárnyas ló ez, hófehér szemekkel, fekete aszott bőrrel. Rámosolyog, és jobbjába véve az egyik ételnek szánt húst, felé dobja, a thestral pedig még röptében kapja el. Amióta csak az iskolában van, látja ezeket a lényeket. De pont ő ne látná? Hisz maga is gyilkos, még ha nem is önszántából tette, amit tett. Mélyet sóhajt hát, lehelete párafelhőt hint a levegőbe, és közelebb megy a lényhez, megsimítja orrát, csendesen suttog neki valamit gael nyelven. Talán dúdol, de nem lehet kivenni, mert a hangot elmossa a szél.
Luna Lovegood
Reveal your secrets
Tárgy: Karámok 2014-10-16, 10:28
Karámok
Legtöbbjük közvetlenül az erdő mellett található meg, bár akad, ami benyúlik a Tiltott rengetegbe is, ez utóbbiak inkább a vadabb lények lakhelyéül szolgálnak, mint pl. a hipogriffek, vagy a thesztrálok, de akadnak szimpla lovak is, akik annyira nem kedvelik a szélsőséges helyeket. A karámok közelében többnyire csak tanári engedéllyel szabad tartózkodni, főleg ha a Tiltott rengetegbe nyúló részről van szó, ugyanis a varázslények időnként szabadon is csatangolnak odakint, főleg azok, amelyek röpképesek.
