2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Legtöbbjük közvetlenül az erdő mellett található meg, bár akad, ami benyúlik a Tiltott rengetegbe is, ez utóbbiak inkább a vadabb lények lakhelyéül szolgálnak, mint pl. a hipogriffek, vagy a thesztrálok, de akadnak szimpla lovak is, akik annyira nem kedvelik a szélsőséges helyeket. A karámok közelében többnyire csak tanári engedéllyel szabad tartózkodni, főleg ha a Tiltott rengetegbe nyúló részről van szó, ugyanis a varázslények időnként szabadon is csatangolnak odakint, főleg azok, amelyek röpképesek.
Kellően hűvös már az idő, szóval rendesebben felöltöztem, bár még a sál és sapka nem került elő, de van rajtam egy átmeneti rózsaszín kabát, alulról egy fekete, de nagyon mintás szoknya, ami a világűrt tükrözi, a lábamon fekete iskolai egyen cipő, kissé magasabb sarokkal. Ennyi kell, hogy ne fázzak, mert tudom, hogy ha még sötétedni is kezd, akkor igen hűvös tud lenni, a táskámba, ami az oldalamon pihen még egy sál is akad biztos, ami biztos alapon, de attól még muszáj volt kijönnöm, hiszen nagy nap ez a mai! Az egyik fedett karám felé igyekszem, a vadőr szerint ma van a napja. Jó ő persze nem fogalmazott túl szépen, és azt hiszem egy idő után inkább már megunni kezdte azt, hogy folyton a nyakára járok az állandó kérdéseimmel, de attól még elértem, amit akartam igaz? Elmondta, hogy melyik napra várható a születés, bár persze ez tolódhat, szóval az utóbbi napokban minden nap kijöttem legalább egyszer, hogy megnézzem éppen mi a helyzet, ezért vagyok itt ma is. Egyáltalán nem biztos, hogy a kis csikó ma jön majd világra, de ha egy kis esély is van rá, akkor én itt szeretnél lenni. Gyors léptekkel vágok hát át az udvaron, kissé még jobban összehúzva magamon a kabátot. Mégis csak délután van már, lassacskán a nap is lebukik a hegyek mögött és akkor csak még hűvösebb lesz, de egy gyors leskelődés mégis csak belefér. Elmosolyodom, amikor meghallom a jellegzetes hangot, ami történetesen hasonlít egy ló nyerítéséhez, de mégis vegyül bele valamiféle vijjogás szerű is. Elérve a célt gondolkodás nélkül akasztom le a karám ajtaján lévő kallantyút, hogy beljebb lépjek. Olyan sokszor hoztam már ide húst a griffeknek és a thestráloknak is, hogy nem merül fel bennem, hogy esetleg bármi bajom lehet. Határozott lépekkel indulok meg az egyik kisebb épület felé. Félig zárt, de van rajta nyitott ajtórész, ahol az állatok be tudnak menni és persze szalma, ahol kényelmesen el tud helyezkedni az anyuka, vagyis leendő anyuka. Nincs épp a legjobban, az innen is látszik, fáradt lehet, talán... ez azt jelenti, hogy...? Sokat olvastam már ennek utána, talán nem sokára eljön az ideje. Nem megyek túl közel, csak nekidőlök az épület falának, és onnan lesek be, majd a táskámban kutatok kicsit. Nem sok csak egy kisebb szelet hús, bár ha közel van már a kicsi érkezése, akkor kétlem, hogy most az evéssel akar foglalkozni. Ha nem eszi meg, az is egy jel lehet. Dobom hát felé szépen, aztán csak figyelem, ahogy utána nyúl a csőrével, és tépegetni kezdi apróbb darabokra. Legalább még éhes, talán... még csak holnap várható a pici?
//Bocs az előző itt játszó párosnak, de két hónapja nem született lassan hsz, egy hónap utána szabad a vásár. //
Hallgattam, ahogy azt magyarázta, hogy ő végig tudta, hogy Peyton áll előtte, és nem Taly. Most nem mondom, hogy mérges voltam, de tényleg az voltam. És meglepő módon nem az előttem álló fiúra. – Komolyan? Taly találta ki? - Meg voltam hatódva, hogy ilyet tett értem a húgom, de azért… - Most legszívesebben belefojtanám egy kanál vízbe. Egy kiskanálnyiba. Miért kellett ezt ennyire túlbonyolítani? Nehéz lett volna odajönni hozzám, és megmondani, hogy bírsz? – kérdeztem inkább érdeklődve, mint idegesen. A mérges felkiáltások, és a körbe-körbe járkálást inkább megtartottam a tesómról szóló mondataimnak. – Nem hiszel el, hogy így átvert! Én pedig simán bevettem… - Hirtelen megálltam, mivel eddig köröztem. – Te meg igazán szólhattál már volna ez elején! – Elmondta, hogy nem akart már hazudni nekem, de majdnem hogy biztos voltam benne, hogy a tesóm kérte meg rá, hogy hallgasson. – Oké, azért köszi, hogy elmondtad. – Végre lenyugodtam, de az biztos, hogy ha Taly visszaér, én megtépem. Kétszer is. Jó erősen. - Ahha… - Egyenlőre nem tudtam többet mondani arra, hogy én tetszem neki, és hogy én most tényleg tetszem neki. [/color][/i]– Amúgy a tesómmal annyi bennünk a különböző dolog, hogy mi sem tudjuk. – Emlékszem, amikor arról volt szó, hogy mi mindig ugyanolyanok leszünk; ez teljesen megváltozott a Roxforttal, de nem is lehet bánni, a világ egyik legjobb dolga másnak lenni. El tudom játszani Talyt, ha nagyon akarom, de nem mindig jön össze, sokszor akarok önmagam lenni, ami viszont túlságosan akadályoz. Mikor Dorian elmosolyodott, elolvadtam; olyan gyönyörű volt a mosolya, a szemei, a… na jó, Peyton, hagyd abba az ábrándozást. Elindultam kifelé, és magammal invitáltam. Ő nem akarta, hogy bajom essen; erre csak felnevettem. Tényleg cuki a srác, már kezdem érteni, hogy mit látnak benne a lányok, hogy tűzzel-vassal vissza akarják kapni őt. Bár azért én vigyáznék vele, ki tudja, mi igaz a hírekből. Elindultam afelé a karám felé, amelyik leégett ugyan a tűzben, de még mindig járható volt valamilyen szinten. Dorian követett, de én nem néztem hátra, csak ráléptem az első félig megégett gerendára, mikor már a bokszban voltam. Ez rádőlt a földben tátongó lyukra. Lyukra? – Dorian – kezdtem. – Mióta van a karámok alatt valamiféle lyuuuuuuuuuuuuuuk? – kérdeztem, de a gerenda kettétört a súlyom alatt, ahogy megpróbálkoztam egyensúlyozni rajta. A fenekemre estem, szerencsémre a hátsó fertályamon kívül nem fájt semmim, és az sem volt vészes. Köhögtem, mivel rengeteg por szállt fel a levegőbe. Mikor végre kitisztult előttem egy kicsit a kép, azt láttam, hogy egy hosszú, sötét folyosó volt bent. Nem tudtam, hogy Dorian kérdezősködik-e felettem, mert nekem csengett a fülem. – Jól vagyok. Ha tudsz, gyere le! Találtam valamit.
Az nap, mikor felkerestem Talyt és elmondtam neki, hogy tulajdonképpen mi is az én bajom, teljesen hülyének nézett. Mondjuk meg tudom érteni, hisz egy olyan srácnak, mint én, akiről mindenki azt terjeszti mekkora nőcsábász és, hogy nem számít neki más csak, hogy mennyi lánnyal járt már együtt, én se engedném meg, hogy a tesómmal járjon. Na persze ez teljesen más volt, mert először két éve vettem észre Peytont. Akkor még nem tudtam, hogy pontosan mennyire tetszik, de miután sose vett észre, úgy döntöttem, hogy nem is érdekel. Csakhogy ebben az évben észrevettem milyen sokszor bámulom őt a nagyteremben, és hogy rengetegszer járok arra a barátaimmal ahol ő is van. Ez után jöttem rá, hogy mennyire odavagyok érte; és pontosan ezért volt szükségem Taly segítségére. - Én nem azt mondtam, hogy nem lehetsz, szimplán meglepődtem. – mondtam miközben megvakargattam a tarkómat. Nem, egyáltalán nem bántam, hogy ilyen kedves velem, sőt örültem neki. Szimplán fönt kellett tartanom azt a látszatott, hogy elhiszem ő valóban a testvére. Mikor visszafordultam és megkérdeztem, hogy jó lesz-e így felnevetett és mondta, hogy tökéletes lesz. Furcsálltam a reakcióját, mert általában a lányok megsértődnek, ha ezt kérdezem tőlük. Azt szokták hinni, hogy ilyenkor haragszok rájuk és ezzel a mondattal akarom kifejezni a nemtetszésemet, pedig nem ez volt a helyzet. Szimplán megkérdezem, mert szerintem ez kicsit vicces is. A hangnem, amivel mondom, az a mosoly, ami olyankor megjeleni meg az arcomon, egyáltalán nem a sértődésre utal. De hát ők tudják! Még egy bolond is rájött volna, hogy nem a jó testvér jött el a találkozóra. Taly és Peyton véleményem szerint ég és föld volt. Az egyikük előszeretettel mutatja meg, hogy mennyivel jobb sportoló nálam és sérteget, a másik pedig egy kedves, udvarias és szeretni való lány. Persze az utóbbi az Peytonra igaz. Magyarázkodni kezdett, mire nekem mosoly jelent meg az arcomon és halkan fel is nevettem. Ó, nem kellett neki mondania semmit! Jól tudtam hol van a testvére és azt is, hogy „elméletben” vele kellett volna ma találkoznom. Na persze tudtam, hogy nem vele fogok. - Tudom. – kezdtem bele, ezúttal én a magyarázatba. - A testvéred találta ki az egészet. Amikor utoljára beszéltünk mondta, hogy valamikor ki szoktátok cserélni magatokat. Ma reggel pedig megkeresett, hogy te fogsz bemenni helyette Bájitaltanra, így szóltam az egyik ismerősömnek, hogy szóljon neked, vagyis Talynak, hogy találkozni akarok a Karámoknál. – Reméltem, hogy nem fog nagyon kiborulni. Mondjuk ez az egész a húga hibája volt, én csak belementem. Igaz, ha nem Peyton, akkor Taly fog megölni, hogy ezt elmondtam. A lelkemre kötötte, hogy ne mondjam el a nővérének, de nem bírtam már tovább titokban tartani. - Sajnálom, hogy eddig nem mondtam el, de nem lett volna szabad. Csak már nem akartam neked hazudni. A következő kérdésén, egy pillanatra ledermedtem. - Ő… -Nem is tudtam válaszolni, máris jött a következő kérdés, ami egy kicsit vádaskodónak tűnt, de lényegében érthető volt, így nem jegyeztem meg, hogy mennyire bántó is volt az, amit mondott. - Nem, nincs igazad. Nekem is tetszett már meg lány. – És azt most inkább hanyagoljuk, hogy ő voltál az, aki eddig valaha, igazán megtetszett. - De igen, te vagy az, aki tetszik. És ez nem olyan, mint amikor azt mondom valakinek, hogy tetszik, mert ezt most komolyan is gondolom. Mármint, hogy komolyabban! – Kisé elszúrtam, de reméltem, hogy még időben sikerült korrigálnom magamat. Elkáromkodta magát. Nem tudom, hogy ezt most azért tette, amit mondtam, vagy azért mert a tesója itt hagyta, de nem tettem szóvá. Inkább elengedtem a fülem mellette, mintha meg se hallottam volna. - Engem nem zavar, hogy nem úgy viselkedsz, mint a testvéred! Sőt, kifejezetten örülök neki. – Próbáltam mosolyogni, hogy egy kicsit legalább jobb kedve legye. Mikor közölte velem, hogy menjek vele, nagyot dobbant a szívem és a mosolyom még szélesebb lett. Azonban volt az a kis megszólalása, hogy szereti a veszélyeket. - Én viszont határozottan nem szeretném, ha emiatt bajod esne! – Nem arról volt szó, hogy félek, mert sose féltem, csak nem akartam, hogy valami rossz történjen vele. Ráesik egy gerenda, vagy megbotlik és eltöri valamijét… Belegondolni is rossz volt, hogy ilyesmi történjen vele!
Kellemetlen, de igaz volt, hogy bizony vétettem egy óriási hibát. Nem hogy nem beszólogattam a srácnak, de még a lelkét is megpróbáltam ápolni, ami bizony nem vall a tesómra, így rögtön el is árultam, hogy kicseréltük egymást. Megpróbáltam korrigálni a hibámat, bár nem ez lesz életem egyik legjobb alakítása. – Oh, hát persze. Csak mert utoljára épp rossz időben találkoztunk. De most épp halálnyugodt vagyok, így lehetek kedves is, nem? – kérdeztem egy óriási vigyorral a képemen. A szöveget sajnos nem tudtam kitalálni, mi illene a legjobban Talyhoz, de reméltem, hogy ez legalább egy kicsit megteszi a hatását. Mikor elfordult tőlem, kicsit nevetségesen nézett ki, de hát nem lehetett nem megsajnálni ezt a szegény párát. Olyan édes volt, amikor egy kicsit megrántotta a vállát, a haja pedig szabályosan vele mozdult. Nem is értettem, hogyan lehetséges, hogy valakinek ilyen tökéletesen álljon, ha csak nem órákat pepecsel reggel a tükör előtt, amit reméltem, hogy nem igaz, mert az olyan fiúk gyorsan átfordulnak egy másik vonzódási körbe. Végre felém fordult, és a kérdésén kicsit elnevettem magamat. – Tökéletes lesz, uram– válaszoltam. Valamit muszáj volt kitalálnom, hiszen azt mondta, hogy Peyton. Biztos, hogy csak elrontotta a nevet, ezért is kezdtem el olyan furcsán viselkedni. Nem igazán hallottam, hogy mit mondott, de valami olyat, hogy ne játszam meg magamat, hiszen tudja, hogy ki vagyok. Időközben már elindultam a bokszból kifelé vezető úton, de mikor megértettem, hogy mire célzott, megtorpantam, és tátott szájjal megfordultam. – Hogy érted azt, hogy tudod, hogy ki vagyok? Én úgy tudtam, Talyval akartál találkozni. De ő… Azt hiszem, már felesleges volt megjátszanom magamat, így inkább elmondtam neki az igazságot. – A tesóm Roxmortsban van és csokit vásárol. Igazából fogalmam sincs, hogy merre járhat, de tuti, hogy megfojtom, hogy ilyen sokáig kellett eljátszanom, hogy ő én vagyok. Igazából csak most esett le igazán, hogy mit mondott eddig. – Várj, azt mondtad, hogy én tetszem neked? – kérdeztem tőle teljes hitetlenkedéssel a hangomban. – De hát neked senki sem tetszik; elméletben, mindenkit csak meg akarsz szerezni. Vagy nincs igazam? – Oké, lehet, hogy ez egy kicsit durván hangzott, de hát ez az igazság, és szerettem volna tudni, kivel is állok szemben. A kérdésén elgondolkodtam. Igaza lehet, hogy Taly direkt nem jött még vissza, ez legalább logikus magyarázat lett volna arra, hogy miért hagyott ennyi ideig cserben. Sose tartott neki ennyi ideig csokit vásárolni. Beletúrtam a hajamban, majd elkezdetem forgolódni. – A francba! – mondtam. Nem szerettem így beszélni, de ez most egy nagyon gáz helyzet volt. Főleg, hogy Dorian épp tanácsot adott, hogy hogyan játszam el a saját testvéremet. – Úgy gondolom, hogy tudom, hogy viselkedik Taly, de abban igazad van, hogy ha nem tudom, mit kéne tennem, képes vagyok eltúlozni a dolgot. Az udvariasságról meg nem tehetek. – Megfordultam, majd elindultam kifelé abból a bokszból, amiben még álltunk. – Na gyere! – intettem neki anélkül, hogy hátranéztem volna. – Úgy tudom, a tűz miatt veszélyes itt a bokszokban járkálni. – Megfordultam, és most valóban rákacsintottam. – Én pedig szeretem a veszélyeket.
Amikor azt mondta, hogy nehéz nem észrevenni elmosolyodtam akárcsak ő. Valóban elég feltűnő volt a külsőm. Nem hiába, hogy annyi lány belém esett, hisz senki se tud ellenállni hollófekete, dús hajamnak és ezeknek az igéző zafírkék szemeknek. Csak pont Peyton volt az egyedüli, aki igen. Biztos voltam benne, hogy ő még sose vett észre. Hisz még Taly se tudott rólam. Csupán buta pletykákat hallott, miszerint nekem az egész életem abból áll, hogy hány csajt tudok magamba szédíteni és mennyinek tudom összetörni a szívét. A kijelentése alapján pedig ő is halotta. Pedig nem ez volt a helyzet. Igen, valóban igaz az, hogy szinte minden héten más lánnyal látnak, de csak azért, mert általában minden csaj meghülyül a környezetemben egy idő után, mivel egy olyan nemesi családból származom, ahol rajtam kívül mindenki halálfaló. Mondhatni csodálják a bátorságomat. - Valóban? Múltkor még azt ecsetelgetted, hogy milyen egy pökhendi alak vagyok. - válaszoltam a kijelentésére. Elég gyatrán ment neki az, hogy eljátssza a testvérét. Bár mondjuk, nem csodálkozom. A helyében nekem is elég nehéz lenne megszemélyesítenem egy olyan lányt akinek, nincs ki mind a négy kerek, ráadásul állandóan mosolyog. Bár nem tudom, hogy miért nem fájdul meg tőle a szája. Vagy, hogy egyáltalán miért nem sértődik meg soha? Eléggé fájt, hogy így nyíltan kimondta azt, hogy ismer és tudja, hogy milyen sok lánnyal jártam már. Igen, persze ezt mindenki tudja, hisz nem titok! De az okát senki sem tudja. Egy idő után a lányok túlságosan nyomulóssá válnak, amit én egyáltalán nem bírok, és hiába próbálom leállítani őket, nem tudom, így mindig a szakítást választom. Valaki jól viseli, valaki kevésbé. És sajna az utóbbiból van több. Az meg, hogy folyamatosan abba reménykednek, hogy újra összejövök velük nem az én hibám! Már vagy tízezerszer elmondtam nekik, hogy nincs esélyük. Főleg most. De értenek ők bármit is a szép szóból? Hát nem. Mindegyikük csak a felszínt látja belőlem. Hogy egy pénzes pasi vagyok, aki még jól is néz ki. Csakhogy ennél többről van szó. Csodálnak, mert ellenszegülök a családomnak. Igen valóban nagyon nagydolog, csak az a bökkentő, hogy így mindenki, akit valaha szerettem elveszítettem. Egyedül az öcsém az, akiben még reménykedek, hogy meg tudom változtatni a döntését. Azt mondta nem akart megbántani, és hogy most hirtelen nem ugrik be neki, hogy kiről beszéltünk. Nem is kellet neki, hisz nem vele társalogtam legutóbb. Azonban a következő mondatán eléggé meglepődtem, de megfordultam. Vegyem úgy, hogy rám kacsintott? Hát elég viccesen hangzott. - Így megfelel hölgyem? - Nem tudom miért mondtam ezt. A szép lányokat mindig így hívtam és Peyton nagyon is szép volt. Csak véletlenül csúszott ki a számon ez a mondta. Remélem, nem veszi sértésnek. Amikor bevallottam neki, hogy ő az a lány, ismét elkezdett úgy tenni mintha a testvére lenne. - Ugyan már Peyton! Ne játszd meg magad! Tudom, hogy te vagy az. - Persze, hogy tisztában voltam azzal, hogy nem Taly, hisz lerí róla. De azért szép dolog, hogy próbálkozik. Elvégre a remény hal meg utoljára. Elindult az ajtó felé, még mindig azt színlelve, hogy ő már pedig Taly. Megfogtam a kezét, visszahúztam és olyan szorosan tartottam amennyire csak tudtam anélkül, hogy fájdalmat okoztam volna neki. - Mond csak „Taly”… Szerinted még miért nem értél vissza a csoki vásárlásból? - mosolyogtam rá. Tudtam, hogy Taly hová ment ma délután, hisz mondta nekem. Ahogy azt is, hogy a tesója lesz bent helyette Bájitaltanon. - Egyébként… Ha jól akarod eljátszani a testvéred, azt ajánlom légy kevésbé udvarias és ne nyihogj! Az még tőle is furcsa lenne. - mondtam majd az mutatóujjamat az orrához érintettem.
Azt hitte, azért szóltam rá, mert szorította kezemet; legalábbis én ezt vettem le abból, hogy bocsánatot kért, és finomabban fogta meg a kezemet. Nem adtam tudtára, hogy ez közel sincs így, csupán meglepődtem, hogy így elkezdett vonszolni. Gondoltam, hogy a tesómnak ez bejön, de én ugye nem ő voltam, és mint mondottam már, a külön házba való beosztással rájöttünk, mennyi minden van bennünk, ami más; és hogy mennyire különbözünk néhány dologban. Nem voltam előrébb a válaszával, hogy amikor is egy gyönyörű lányról beszélt nekem; de legalább nem buktam le, hogy én nem Taly vagyok. Szerencse, hogy a húgom sokszor nem figyel rendesen arra, amit mások mondanak neki, és általában olyan szinten el is felejti, hogy már két órával később újból el kell neki magyarázni mindent a legelejéről; néhányan talán ezért sem akarnak vele dolgokat megértetni, inkább csak a sportmániája miatt keresik a társaságát, amiért rengeteg barátja van. Nekem is vannak barátaim, bár tudom, hogy ki az, aki csak azért tesz úgy, mintha jóba akarna lenni velem, mert béna valamelyik tantárgyból, és így előrébb veszem a sorban, és őt korrepetálom korábban, így este hat után már szabadprogramja van. Próbálom kiszűrni ezeket az alakokat, de nem egyszerű; még a tesóm se tud mindig rájönni, hogy ki a hamis barátom, és ki az, akiben megbízhatok. - Hidd el nekem, téged nehéz nem észrevenni. – Kicsit mosolyogva mondtam ezt el neki. Az, ahogy most viselkedett, és az, ahogy kinézett, tényleg nem azt mutatta, hogy olyan nagyon észrevehetetlen lenne. Az egy dolog, hogy én még nem láttam a kastély területén, de az is igaz, hogy én nem is igazán szoktam más házbéliekkel barátkozni; csak a Hugrabugos lányokkal lógok együtt néha de csak akkor, ha Taly is ott van, különben nem bírnám elviselni őket. – Egyébként ha valóban nem vett még észre, akkor nem tarthat beképzeltnek, mert nem is ismer. Figyelj, én sem tartalak beképzeltnek; pedig a híred megelőzött. Ellökte magát a faltól, és hátat fordított nekem, úgy mondta, hogy fájt neki, amit mondtam. De hát most mondta, hogy tudja, hogy igaz, akkor miért is fájt neki? És ha nem Taly tetszik neki, akkor miért épp az én tesóm segítségét kérte? Taly köztudottan béna a szerelmi tanácsadásban; önmagának bezzeg kiválóan megy. Igazából ő nem is tudja, hány pasinak csorog utána a nyála, de ő mindig azt hiszi, hogy egyedül van; pedig valójában csak a fiús jelleme miatt félnek odamenni hozzá, és attól is félnek, hogy a harsányságával mindenki figyelmét fel fogja hívni, hogy most épp kosarat adott valakinek. Pedig tudom, hogy az én tesóm nem egy gonosz ember, egyszerűen ilyen a természete, és kész. – Figyelj, nem akartalak megbántani, nem úgy gondoltam. – Közelítettem felé a kezemet, hogy megérintsem a vállát, de az utolsó pillanatban visszahúztam, mert rájöttem, hogy most pont úgy viselkedek, mint Peyton. És most elméletben Taly voltam. - Figyi, biztos emlékezni fogok, ha elmondod a nevét, de most hirtelen nem ugrik be, hogy kiről is beszéltünk. – Elkezdtem kuncogni, mert Taly ilyenkor mindig kineveti a másikat, de ahhoz nekem most nem volt humorom. – De igen, kíváncsian várom, hogy kiről is beszéltünk utoljára. – Kacsintottam volna, ha nem a falat bámulta volna, így inkább szavakba öntöttem: - És most vedd úgy, hogy rádkacsintottam. És igazán felém fordulhatnál. Végre visszafordult, majd kíváncsian vártam, hogy kinek a nevét fogja kimondani. Amikor meghallottam a saját nevemet, mellesleg úgy, mintha tudná, hogy ki vagyok, köpni-nyelni nem tudtam. – Jaj, butus! – próbáltam leplezni meglepetésemet. – Taly vagyok, nem látod? A bolond, őrült, idegesítő Taly, aki úgy érzi, lassan csoki-rohamot kap, ha komoly dolgokról beszélgetünk. – A levegőbe dobtam a kezeimet, és elkezdtem ugrándozni, mint valami idióta; ezért még tuti kap Taly egy fejbeverést. – De most, hogy mondod, rémlik, hogy a tesómról volt szó. Igazad van, tényleg jobban áll neki az egyenes haj, mint nekem, de hát ez van! Nos, ha megbocsátasz, rám jött a csoki-roham, és ha csak nem akarsz megállítani, akkor én most megyek is, nyihhhahaha! – Elindultam az ajtó felé, és reméltem, hogy nem tűnt fel neki nagyon, hogy vörösre pirultam.
Azért, hogy felhívjam magamra a lány figyelmét egy ezer éves trükköt vetetettem be. Volt egy Mardis csaj, aki totál belém esett. Aki ismer, az tudja, hogy sose kevernék egy olyan lánnyal, aki abba a csoportba tartozik. Hála a családomnak nem igazán színlelem az zöldruhásokat. Nincs velük különösebb bajom, de ha nem muszáj, nem kerülnék velük kapcsolatba. Akkor miért pont ezt a dührohamos csajt választottam? Ennyi volt a kínálatban! Nem volt túl sok választási lehetőségem. Vagy ő, vagy senki. Az utóbbit, pedig egyértelmű volt, hogy nem választom. Szóval maradt ő. Csakhogy egy idő után már az idegeimre ment és mikor úgy döntöttem, hogy kidobom, megfenyegetett, hogy egyszer még meg talál és akkor keservesen bosszút fog állni. Ezt mondjuk el is tudtam képzelni róla, hisz neki is halálfaló családja volt, mint nekem. De ez akkor pont nem érdekelt. Igazából csak az volt a lényeg, hogy az a lány végre észrevegyen. De eddig nem sok szerencsém volt. Azt hiszem nem tetszett neki, hogy be akartam vonszolni a bokszba, így mikor felkiáltott rögtön elengedtem. - Jaj, ne haragudj! - mondtam, majd ismét megfogtam a kezét, csak ezúttal sokkal finomabban. Nem akartam bántani se ráerőltetni bármit is egyszerűen olyan ideges voltam, hogy nem vettem észre mennyire megszorítottam a kezét. Bár normálisan elmosolyodtam volna, most valahogy nem tudtam és ez idegesített. A lányok szerették, ha mosolyogtam rájuk, de valahogy most nem ment. Egyszerűen képtelen voltam bármiféle vigyort erőltetni az arcomra. A kérdésén egyáltalán nem lepődtem meg. Gondoltam, hogy nem fog emlékezni az múltkori témánkra. Hogyan is emlékezhetne? - Igen tudod, amikor arról a gyönyörű lányról beszéltem neked. - Rossz szót használtam a lány leírására. Ugyanis ő nem gyönyörű volt, hanem még annál is szebb. Egészen rendkívüli. Még sose láttam hozzá hasonló teremtést. Pontosan ezzel rabolta el a szívemet. Meg persze azzal, hogy annyira szeret olvasni, amennyire én is. - Hidd el nekem, hogy nem vesz észre. Számára egyenlő vagyok egy ismeretlen, beképzelt kis senkivel. - Pedig még virágot is küldtem neki. Néhanapján persze és csak egy szálat. Mindig másmilyent, hogy ne unjon rá. Nem tudom, hogy megkapta-e őket, vagy, hogy tudja-e kitől származnak, de reménykedtem benne, hogy igen. Nem hittem, hogy Taly múltkor nagyon figyelt volna rám. Persze gondoltam, hogy nem fog, hisz akkor is össze-visszabeszélt. Már akkor sem izgatta az én problémán és simán lelépett volna, ha nem csukom be az ajtót és nem állok elé. Ugyanis nem akartam, hogy elmenjen anélkül, hogy végighallgatott volna. Ugyanis amint kisé jobban belementem a részletekbe, már az ő fantáziáját is megmozgatta az, hogy miként segíthetne nekem. Amint viszont a lány mondott egy csöppet fájt. Jól tudom, hogy nem egy lánnyal kavartam már, és hogy a legtöbbjükben maradandó nyomokat hagytam. Azzal is tisztában voltam, hogy sokan közülük, még mindig abban reménykedik, hogy nekünk van közös jövőnk, de ki kell, hogy ábrándítsam őket. Számomra már csak és kizárólag az a lány létezik. Ellöktem magamat a faltól és a lánynak hátat fordítva néztem magam elé. - Ez fájt. Tudom, hogy igaz, de attól még nem kellet volna így az orrom alá dörgölnöd. - Jól tudom mit tettem, de most minden meg fog változni. Komolyan gondolom ezt a kapcsolatot. Komolyabban, mint eddig bármi mást! De próbálkozhat egy magamfajta ember azzal, hogy olyanokat próbál meggyőzni, mint ő. - Tényleg tudni akarod, hogy ki az? - fordultam vissza, felé. Kisé idegesen válaszoltam neki, de nem tehettem róla. Ez az egész idegtépő volt. Csoda, hogy eddig meg bírtam őrizni a hidegvérem. – Sajnálom. Nem akartam rád kiabálni. – Egyre inkább éreztem, hogy megfeszülnek az izmaim, és hogy a szívem hevesen ver. - Az a szerencsétlen lány… - Közelebb lépetem hozzá és zsebre tettem a kezemet. - Te vagy Peyton. - Taly ezért meg fog ölni engem, de nem tehettem mást. Nem tudtam tovább hazudni neki. Így is épp elég nehéz volt eddig eljátszanom, hogy a testvérével beszélgetek. Már rögtön az elején közölnöm kellet volna vele, hogy amúgy tudom, hogy ő nem a testvére. Leültem a földre és elkezdtem a fejemet a boksz falába verni. Hogy lehetek ennyire hülye?
Örültem neki, hogy nem fújtam visszavonulót, hanem ott maradtam, és megérintettem a srác vállát. Mikor megfordult, lepkék kezdtek el repdesni a hasamban, és késztetést éreztem, hogy beletúrjak a hajába, és megöleljem. Nem tudom, honnan jött ez az érzés, de biztos voltam benne, hogy még sosem éreztem ilyet; furcsállottam is, hogy pont egy vadidegen jelenlétében, sőt, pont a vadidegen miatt lett ilyen érzésem. Akárhogy is, nagyon tetszett; lehet, hogy többször kéne Taly haverjaival találkozgatnom titokban. Kis híján nem hallottam meg, amit Dorian mondott, de azért a végén visszagondolva arra, hogy mit is próbálhatott közölni velem, rájöttem, mit próbált meg eljuttatni hozzám. – Hé! – kiáltottam fel, mikor megragadta a kezemet, és az egyik boksz felé kezdett el rángatni. Kétféle érzés kavargott bennem; repestem az örömtőm, hogy kettesben leszünk egy szűk helyen, de a másik oldalról én nagyon nem szeretnék egy büdös bokszban egy ló fara mögött beszélgetni. Pedig úgy nézett ki, hogy pontosan ez fog most történni. Hálás voltam érte, hogy végül egy olyan bokszba vitt be, ami láthatólag lakatlan volt, így csak a többi boksz és a karámok jellegzetes szagával kellett megbirkóznom, ami nem jelentett különösebb gondot. – Ugyanarról? – kérdeztem óvatosan, mintha hirtelen nem tudnám, melyik „ugyanarról” kéne most beszélgetnünk. Nem akartam elszólni magamat, de azt sem akartam, hogy úgy viselkedek, mintha tudnám, hogy miről akar beszélni, aztán a végén esek majd pofára, hogy fogalmam sem volt végig az egészről, és csak löktem a süketet, hátha bejön valami. - Mármit, hogy érted azt, hogy el is szúrtad az esélyed? Akkor biztos észrevett, ha így gondolod, szóval én a helyedben nem aggódnék. – Nagyjából sikerült leszűrnöm, hogy egy lányról van szó; ami jó hír volt, hiszen akkor nem kellett a szerelmes Talyt játszanom, ami nekem most jól jött. Bár ha jobban belegondolok, szívesen eljátszanám a titkos kapcsolatban résztvevő tesómat; Dorian és Taly szenvedélyes kis titokzatos találkozgatásaiba pedig most már szívesen belekontárkodnék valamikor. Gyorsan megráztam a fejem, hogy kitisztítsam azt, hiszen akkor marhaságokat hordok itt össze, hogy annak a világon párja nincsen. Először is, a tesóm megölne, hogy a pasijával kavarok; másodszor pedig elég hülyén jönne ki, hogy a közeljövőben erről a találkáról csak a kapcsolat egyik résztvevőjének lennének emlékei; kínos egy helyzet lett volna. Egyre jobban kezdett érdekelni, hogy ki az a titokzatos lány. Főleg azért, mert nem rémlik, hogy Talynak annyi Griffendéles haverja lenne, így valószínűleg csak a szóban forgó női egyed miatt találkozgatnak. Remek, most adhatok tanácsot egy olyan srácnak, aki fülig szerelmes, én pedig még csak azt sem tudom, hogy kiről van szó. Valahogy meg kell oldanom ezt a helyzetet, mert ha például Doriannek Ebony jön be, akkor gázos lenne, ha azt mondanám neki, hogy vigye el a csajt bungee jumpingolni; abba az a Mardis csaj tuti nem menne bele. Reméltem, hogy nem fogja úgy gondolni, hogy nem figyeltem, amikor utoljára beszélgettünk; és bíztam benne, hogy betudja Taly őrült modorának azt, hogy véletlenül elfelejtette, kiről is van szó. – Figyelj Dorian, szívesen segítek, de tudod, voltam olyan jó, és elfelejtettem, most épp melyik csajról beszélünk. Ismerlek ám, tudom, hogy annyi lánnyal kavartál már, ahány hajszálad van, és mindegyik csak áradozik rólad, hogy egy kis szünet után majd ismét összejössz vele. Szóval, ki is az a szerencsétlen, akit te most el akarsz csábítani? – Ő már a falnak támaszkodott, míg én csak elkezdtem össze-vissza sétálni, mintha épp nem lenne jobb dolgom. Taly meg a hiperaktivitása köztudott, így inkább úgy viselkedtem, mintha nem tudnék mit kezdeni magammal. Egyébként minden egyes válaszom után és előtt, vagyis mindig, megpróbáltam akkora vigyort erőltetni a képemre, amekkorát csak tudtam, hisz ez az ikertesóm első és legfontosabb ismertetőjele: a szüntelen mosolya.
Órák után kivételesen nem a haverjaimmal lógtam, hanem rögtön a Karámokhoz mentem. Néha csak úgy kijárok ide. Általában akkor, ha rossz napom van és nem emberi társaságra vágyom. Gyakran úgy érzem, hogy az állatok sokkal megértőbbek velem. A srácok többnyire csak a bulis énemet ismerik, meg azt, amelyik állandóan az öcsével vitatkozik, hogy melyikünk a jobb. Csakhogy vannak olyan pillanatok az életemben, amikor szeretek egymagam lenni. Ilyenkor többnyire a szüleimen gondolkodok. Azokon, akik mindenáron azt akarják, hogy csatlakozzak hozzájuk. És az istennek sem bírják felfogni, hogy sose leszek olyan, mint ők. Azonban most valami egészen más oka volt a megjelenésemnek. Nemrég felkerestem egy lányt, akiről csak igen nehezen tudtam meg bármit is. De a lényegesebb információkat sikerült megszereznem. Hogy egy őrült, idegesítő, ugyanakkor szórakoztató lány. Meg hogy a neve Taly. Ma is vele találkoztam. Bár ez amolyan légből kapott ötlet volt, az oka pedig igencsak nevetséges. Nem is értem, hogyan sikerült ezt összehoznom. Még csak hasonló sem történt velem az elmúlt tizenhét évben. Nem tudtam, hogy Taly mégis mikor szándékozik végre megjelenni. Mondjuk legutóbb is késet néhány percet, de nem gondoltam volna, hogy ez állandó szokása lenne. Így csak türelmetlenül vártam és néztem a bejáratott. Életbevágóan fontos lett volna az, ha tudtam volna ma beszélni vele. Bár mondjuk ez a téma valószínűleg csak engem izgatott volna, de nekem nagyon lényeges volt. Pár perccel később éreztem, ahogy valaki megérinti a vállam. Megfordultam és láttam, hogy a lány az. - Taly! De jó, hogy végre itt vagy! - mondtam majd megfogtam a kezét és az egyik üres bokszba rángattam. - Bocsi, hogy csak így iderendeltelek, de égetően szükségem van a segítségedre! Megint ugyanarról lenne szó. - A múltkor egy lányról beszélgettünk, aki nagyon tetszett nekem. De nem úgy, mint a többiek, hanem valahogy másként… Mert míg más lányoknál igazából csak a külsőre ügyeltem, őt valóban meg akartam ismerni. Nem tudom, hogy miért pont ő tetszett úgy meg nekem, de Taly ismerte és ez nekem nagyon is jól jött. Különben mi másért vállaltam volna be, hogy szóba állok egy ilyen dilis csajjal? - Sehogy se akar észrevenni! - Kis szünetet tartottam miközben zavartam megvakargattam a tarkómat. - És azt hiszem, most jól el is szúrtam az esélyem. - Hát igen. Így is lehetne mondani. Vagy úgy is, hogy hála annak a csöppnyi eszemnek most nem csakhogy egyáltalán nem érdeklődik irántam a lány, de még egy fenyegetéssel is számolnom kell. Kár volt kikezdeni azzal a Mardekárossal. Mondjuk nem tudtam, hogy ennyire haragtartók. Kivételesen hallgatnom kellet volna az öcsémre. Idegességemben fel-alá kezdtem járkálni. Általában ez lenyugtat. Féltem talán a lányt teljesen hidegen fogja hagyni a téma és egyszerűen faképnél hagy. Már múltkor sem nagyon akaródzott neki segíteni, de végül rávettem, hogy a rossz hírnevem ellenére adjon nekem egy esélyt. Mondjuk nagyon máshoz nem igazán tudtam fordulni, mert ő volt az egyetlen olyan ember, aki nagyon közel állt ahhoz a személyhez, akivel össze akartam jönni. Meg mások amúgy sem engedték volna, hogy akárcsak a közelébe menjek. Egyszóval Taly volt az egyetlen reményem. - Te mit gondolsz? - álltam meg végül és egy falnak támaszkodva vártam a lány válaszát.
Egyre idegesebb lettem, ahogy közeledtem a Karámokhoz. Taly persze nem került elő, pedig már nagyon vártam, hogy betoppanjon és elküldhessem a találkájára. Nem szerettem, amikor nekem kellett eljátszanom őt úgy, hogy kapcsolatba kell kerülnöm emberekkel is. Simán beadom a tanárnak, hogy én a tesóm vagyok, de a diáktársaink valamiért sokszor felfedezik, hogy mi bizony kicseréltük egymást. Hála a drága tesómnak, már híre ment, hogy mi előszeretettel lógunk órákról úgy, hogy kicseréljük egymást, mivel Talynak csak egyenes hajat kell varázsolni magának, kicsit barackosabbra készíteni a sminkjét; nekem pedig barnásabbra a sminket, és göndörítő. Ezentúl ruhát is kell cserélnünk; most is Taly egyik kék felsőjét viselem a lilás farmernadrágjával meg a tornacipőjével. Ötletem sem volt, hogy ő is a saját cuccaiban hagyta-e el a kastélyt, vagy volt annyi esze, hogy az enyéimben lépjen le. Mondjuk ha büntetést kapna, akkor azért tuti beköpném, mert ismerem annyira, hogy tudom, kihúzná magát alóla, és duplán nem fogok szívni helyette. Mellesleg az se jönne ki túl jól, hogy valaki összefut vele Roxmortsban, aztán fél óra múlva megint meglátná a kastély birtokán mászkálni, miközben ő épp egy boltba ment be. Szegénynek sosincs annyi esze, hogy ilyenekben gondolkodjon, és mindig nekem kell rászólnom, hogy ha javasolhatnám, akkor ne a saját gönceit ráncigálja magára; de sajnos ma akkor ment el, amikor én nem voltam ott vele, reggel pedig elfelejtettem neki szólni, amikor a tervünk apróbb simításait végeztük. Most a Karámok felé tartottam, mert találkozóm volt egy Dorian nevű sráccal. Áldom magam, hogy volt annyi eszem, hogy rákérdeztem a vezetéknevére, mert így sokkal könnyebb volt megtudnom róla pár dolgot. Elég egyszerű volt megtudni a vezetéknevét, hiszen csak vissza kellett kérdeznem a srácnál, aki órán hozzám szólt, hogy és mégis melyik Dorian kívánkozik találkozni velem, ugyanis rengeteg ilyen nevű ismerősöm van. Hogy ez most igaz volt-e, vagy sem, azt nem tudtam, és jelen helyzetemben nem is érdekelt. Örültem neki, hogy egy haverom ismerte, és elmondta, hogy ez a Huvili vagy Hávillliárd vagy hogyishívják Griffendéles, és elvileg egy nagyképű barom, akinek az élete arról szól, hogy hány csajt tud magába szédíteni. Remek választás, gondoltam akkor magamban, és ha képes lettem volna telepatikusan képen vágni a húgomat, már rég megtettem volna, és a gallérjánál fogva ráncigáltam volna vissza a kastélyba. Ahogy egyre közeledtem, lelassítottam a lépteimet. Hirtelen eszembe jutott, hogy vajon Taly mindig időben érkezik, vagy késik? Milyen kapcsolatban van a fiúval? Én még sosem hallottam róla, így félek tőle, hogy valamit nagyon elszúrok. És ha ez most kiderül, akkor sajnos később se fognak bízni bennünk az emberek, ami azért elég nagy veszteség lenne, főleg ha azt nézzük, hogy rengeteg barátom van, akik képtelen megkülönböztetni engem és a testvéremet. Azt kívántam, bárcsak túl lennék már ezen a találkán; megtudnám, mit akar a srác, aztán jól faképnél kell hagynom. Igen, ez az, amit Taly csinálni szokott, ha nem jön be neki egy srác. Megtorpantam egy pillanatra. A fejemet vakartam, és egyre inkább aggódtam. Mi van, ha valami titkos rajongója a srácnak ő is, és össze akar jönni vele? Továbbindultam, és inkább elhessegettem a gondolataimat, hátha a pozitív gondolkodás segíteni fog. Hát nem nagyon értem el a célomat. Odaértem a Karámokhoz, majd befordultam a sarkon. Azonnal vissza is futottam az egyik Karám biztonságába, mert ott állt a srác, háttal nekem. Lehet, hogy a másik oldalról számított rám. Kilestem, és nyugtáztam, hogy Dorian még mindig háttal áll nekem. Gyorsan szemügyre vettem, és meg kellett állapítanom, hogy egy 17 éveshez képest igen is jól nézett ki. Azokért a fekete tincsekért akár még egy csajbunyó mellett is ölni tudnék. Imádom, ha egy srácnak ilyen dús haja van, és attól most tekintsünk el, hogy ilyen ronda fekete. Remélem, ami a fejében van, az nem hasonlít az éjsötét színére. Megembereltem magamat, és kiléptem a Karám mögül, majd egyenesen odaindultam a sráchoz. Hirtelen azt sem tudtam, hogy köszönjek neki, bepánikoltam, és már majdnem elindultam visszafelé; pontosabban majdnem visszarohantam sikítva a kastélyba, ami nem lenne túl ésszerű, mert akkor tuti észrevesz, Taly pedig meg fog ölni, ha visszaér. Inkább csak folytattam tovább az utamat, majd mikor a srác mögé értem, finoman megérintettem a vállát, hogy tudja, itt vagyok.
Megértem őt, megértem, hogy fél ettől az egésztől, ettől a kapcsolattól, hogy az apjával újra kedves legyen és megpróbáljon hinni benne. Nem egyszerű, ebben teljesen igaza van, de én mégis csak úgy vagyok vele, hogy mindig jó megpróbálni, hiszen azzal többet veszítesz, ha meg sem próbálod. Még akkor is érdemes, ha közben félsz a sikertelenségtől, vagy attól, hogy esetleg fájni fog, vagy majd a végén minden rosszul sül el. - Azt hiszem csak meg kell találni az aranyközéputat, amikor nem utasítod el minden áron, de közben mégsem töröd le teljesen a lelkesedését. mert azért azt hiszem az neki is rosszul esne, ha végül az apja azért adná fel, mert újra és újra csak falba ütközik. Jó persze kell az, hogy kitartó legyen, de senkitől sem várhatjuk el, hogy a végetlenségig harcoljon valamiért, főleg ha még csak kis előrelépést sem lát benne. Ő sem hiszem, hogy azt akarja, hogy az apja végül feladja a dolgot, mert szerintem biztosan szeretné, hogy végül rendben legyenek majd egymással, tehát kell az az utolsó esély, úgy gondolom mindenképpen. A hirtelen zúduló kérdések végén csak finoman elmosolyodom. Megértem én őt, nem könnyű ez, és amikor szabadkozik csak megrázom a fejemet. Oh, én nem vagyok az a típus, akinek bárkivel is gondja lenne, szívesen meghallgatom én őt. - Megértem Hannah, bárki félne a helyedben, de én úgy gondolom, hogy az édesapád mindenféleképpen szeret, épp e miatt van most itt. De ez egy jó ajánlat lehet, hogy ha nem iszik, akkor megpróbálod közelebb engedni. Szép fokozatosan, és egy picit próbálj bízni benne. Mióta van már itt az iskolában? Elutasító voltál és nem adta fel, úgyhogy ez úgy hiszem mindenképpen jó jel. - bátorítóan nyúlok előre és szorítom meg egy pillanatra a felkarját. Ez nálam már csak így megy, akik egy kicsit is ismernek tudják, hogy felettébb nyílt típus vagyok és elég könnyen teremtek fizikai kontaktust. Persze bőven akadnak, akik e miatt nehezebben viselik el a jelenlétemet, de nem szoktam én ezt zokon venni, hiszen mi baj lenne egy érintéssel, ha az jó szándékból érkezik? Apa is mindig azt mondja, ha segíthetsz, hát segítsz, ha egy öleléssel, hát azzal. Talán a másik is örül neki a lelke mélyén, csak szokatlannak tartja és érzést nem mondja ki. - Végül is az jó, hogy te nem látod igaz? - mosolyogva pillantok oldalra. Tisztában vagyok vele, hogy végül is rossz ómen az, ha látod a thesztrálokat, pont e miatt nem is kedvelik ezeket a csodás lényeket. Pedig nem az ő hibájuk, hogy ilyenek, attól még nincs velük baj és nem is rossz lények, csak mert a halálhoz van közük, hiszen nem ők az okozzák a vészt. - Végül is megértem, de látod most nem kell osztoznod sem, senkivel és... azért nem rossz dolog egy testvér én mindig szerettem volna. - nem is tudom, jó lett volna egy testvér, de sajnos nekem ez nem adatott meg. Szép is lett volna, de anya túlságosan hamar meghalt, hogy ez máshogy lehessen. De nem baj, itt van nekem apa és most ez is éppen elég. - Mindjárt megszületik! - csapom össze hirtelen a kezemet és észre sem veszem, hogy már közvetlenül Hannah mellett állok, csillogó szemekkel, elvarázsolva nézem az eseményt, miközben a barna lány kezét szorongatom.
Túl sokat beszélek az apámról. Észre sem veszem és annak ellenére, hogy nem akarom, máris átszövi az összes gondolatomat az, hogy mennyire meg akarja mutatni az új arcát nekem. Vagy a régit, aki akkor volt, mikor megszülettem, csak most kevésbé megszállott. Szívem mélyén nagyon is szeretném, ha visszatalálna az életembe és képes lennék rá úgy tekinteni, mint apára és nem egy kívülállóra, aki betolakodik az életembe. - Ez nem olyan nagy baj, nem? Mármint, hogy nem vagyok naiv és nem engedem, hogy elhitesse velem, hogy minden jó lesz… - kezdek kételkedni magamban is. Ez alatt az idő alatt persze az egyetlen biztos, hogy minden lépésére árgus szemekkel fogok figyelni. Minden botlásra, minden hibára. Mindenre. Nem azért, mert azt akarom, hogy tökéletes legyen, hanem mert arra vágyom, hogy ne bánthasson. De ez se túl valószínű. Ha egyszer csalódok benne, akkor mindenképpen meg fog viselni.. A pokolba az egésszel.. - Gondolkoztam azon, hogy felajánlom neki, hogy ha nem iszik, akkor találkozom vele iskolán kívül.. Hetente.. De nem is tudom. Szerinted lenne értelme? Úgy értem, érdemes megpróbálnom? Nem nagyon tudok hinni neki. Régen is mindig azt mondta, hogy többet lesz velem. Mi van, ha ez megint csak valami hóbort, és utána itt hagy? Nem is ismer igazán.. Mi van akkor, ha most megismer, és mégsem tetszem neki? Hogy nem akar majd az apám lenni és megint csalódnom kell benne? – vetem fel sorra a kérdéseket, amik egyszerűen csak úgy kibuknak belőlem, minden átgondolás nélkül. De Luna előtt nem szégyellem, hogy tele vagyok kétségekkel és ő talán tud valami okosat mondani. Neki ott van az édesapja.. Tudom, hogy az apák nem egyformák, de talán egy kicsit mégis. – Ne haragudj, azt hiszem, félek egy kicsit. – fejezem be végül a pánikolást. Ennek most nincs itt az ideje, a kis thesztrál viszont úgy veszem ki Luna reakcióiból, hogy meg akar születni. Látom rajta, hogy nehezen fogja vissza magát, hogy ne lelkendezzen hangosan, én viszont kissé ronthatok a hangulatán, főleg mert nem látom, amit ő. Csak bámulok magam elé és próbálom követni az eseményeket. - Annak örülök, hogy te látod.. – mosolyodom el látva rajta az izgalmat és azt, hogy tényleg vágyik arra, hogy végigasszisztálja a történéseket. Kettőnk közül persze csak ő lenne képes is rá, hogy megtegye, ha úgy adódik, de inkább ne kelljen. Egy kissé zaklatott vagyok ahhoz, hogy olyasvalakinek legyek a segítségére, akit nem látok. - Testvért? Nem.. – vágom rá olyan gyorsan, hogy még magam is meglepődöm. – Vagyis ez így nem teljesen igaz. Ha máshogy alakul, biztos szerettem volna, de így, hogy apa.. Eddie olyan keveset volt otthon, nem akartam osztozkodni egyetlen percen sem, amit vele tölthetek. Még anyával sem.. Olyankor egész nap vele voltam és úgy kellett ágyba imádkozni.. – nevetgélek. Persze erre sem én emlékszem, csak anya mesélte, hogy mikor az apám otthon volt, akkor úgy viselkedtem, mintha nem lennék önmagam és le sem lehetett vakarni engem róla. Hát, ez most fordítva valósul meg.
Megértem őt, nem lehet egyszerű. Bízni valakiben mindig nehéz, akkor is, ha az illetőben már csalódtál és akkor is ha nem, hiszen egy ismeretlen esetén is meg van a rizikó, hogy végül még se válik majd be, hogy csalódást okoz és utána majd még kevésbé mersz megbízni másokban is, de attól még meg kell próbálni, hiszen... lássuk be az élet máshogyan nem működik. Jobb rossz döntést hozni, mint bánni, hogy egyáltalán nem is döntött az ember, nem igaz? - Oh, hát persze! Ha módjával teszed, akkor az tökéletes. Nem ugorj fejest, csak egyszerűen haladj fokozatosan vele. - bólogatok. Igaza van és remélem, hogy nála a fokozatosság tényleg ezt jeleneti és nem inkább a határozott elutasítást, mert az nem jó dolog. Egy kicsit azért próbálkoznia kellene neki is, egy kicsit engedni, csak épp annyira, amitől még nem sérül, ha netán mégsem... de nem, ilyesmire nem is szabad gondolni. Minden rendben lesz, még ha idő kérdése is, de tudom, hogy majd így lesz. - És esetleg, ha segítenél mondjuk neki? - nem is tudom az apja túl sokat iszik, minden bizonnyal okkal. Teszem azt talán pont az elutasító magatartása miatt, mert úgy érzi, hogy neki így könnyebb. - Tudod talán rájött, hogy nincs neki más, csak te és... szomorú, hogy te sem vagy. - teszem még aztán hozzá. Nem mondom, hogy mindenhez értek, de azért minden rossz szokásnak van valami oka. Az ivás is ide tartozik és minden bizonnyal az apja ezt menekülésképp teszi. Nem jó az élete, ahogyan van, próbál rajta változtatni, csak hát nem tud ha a lánya nem engedi. Nehéz ez és tudom, hogy nem kéne beleszólnom, de... olyan szívfájdító, hogy ők itt lennének egymásnak és mégis olyan nehezen vergődnek zöld ágra. Én pedig mindig is érzelgősebb típus voltam, aki szeret segíteni másoknak, aki azon van, hogy a rossz dolgokat megpróbálja megszüntetni. - Igen, és már azt hiszem épp itt volt az ideje! - kiáltok meg lelkesen, bár persze nem hangosan, arra most nincs szükség. Nem szabad összezavarni az anyukát, akinek most épp elég dolga van, hogy figyeljen a szülésre. De hát új élet születik és én... alig bírom megállni, hogy ne ujjongjak hangosan, hiszen ez fantasztikus dolog! Alig hallom meg Hannah hangját minden idegszálammal arra figyelek, ami történik épp, mert ez... csoda, a születés csodája! - Azt hiszem elég most figyelni, ha bármi gond lenne, akkor maximum segítünk, de... olyan rémes, hogy nem látod! - ott lesz majd a pici hamarosan azt hiszem és... ez valami mesés. Tudom persze nem egy szép látvány úgy az elején, de én ezt nem látom így. Látszik a csillogó szemem, ahogy figyelem, ami történik. A kezeim magam előtt összekulcsolva, mintha imádkoznék, de csak szimplán az aggódó lelkesedésemet fejezem így ki. - Te nem szerettél volna testvért? - figyelek, ő tudom, hogy nem nagyon látja, maximum a szalma változását, de azért nem maradok néma. Én azt hiszem mindig is vágytam volna testvérre, de hát nem adatott meg, pedig tényleg jó lenne valaki, aki egészen gyerekkorod óta ismer, egy húg, vagy egy öcs, akit védhetsz és aki felnéz rád... tényleg jó lenne.
Talán igaza van Lunának és csak én nem akarok tudomást venni arról, hogy máris változott az apám. Legjobb lenne jó mélyre eltemetni a régi szép emlékeket, amik képesek befolyásolni és elérni, hogy ismét reménykedni kezdjek. Nem akarok csalódni, nem akarok nevetség tárgya lenni egy egész iskolányi diák előtt. Ennyi az egész. - Szerintem nem baj az, ha csak módjával veszek róla tudomást.. - próbálom védeni magam, meg az álláspontomat. Persze az én szótáramban a módjával nem azt jelenti, hogy szépen fokozatosan, hanem inkább hajaz arra, hogy semennyire sem. De Luna ezt talán nem tudja. - Az utóbbi időben egyre többet és többet.. - szusszanok fel. Igazság szerint ezt is csak elmondások alapján tudom, de azok elég részletesek. Állítólag sokkalta inkább iszik, minthogy zuhanyozna, tiszta ruhát húzna vagy csak szimplán megpróbálna normálisan élni. Azt csodálom, hogy még nem rúgták ki az iskolából a viselkedése miatt, de az nem lenne meglepetés, hogyha kiderülne, már nagyon rezeg a léc nála. - Köszönöm.. - mosolyodom el, amint meghallom, hogy nem ítél el. Még fontolóra veszem, hogy hogyan is kellene viszonyulnom ehhez a helyzethez, mert talán érdemes átgondolnom a lehetőséget, amire Luna hívta fel a figyelmemet. Lehetséges, hogy több haszna lenne, mint a struccpolitika módszernek, amivel eddig próbálkoztam. Jól esik, ahogy megszorítja a kezemet, erőt ad, és biztat arra, hogy ki fogom bírni. Hát persze, hogy ki. Nem én vagyok az egyetlen, aki ilyesmivel küzd, de talán rosszabbul viselem, mint az átlag. Igazság szerint nem nagyon tudok viszonyítani, mert nincs mihez. - Ó.. Máris? - ijedek meg kissé, mikor felkiált, aztán rendezem vonásaimat. persze ő látja, nem én, így nem ér kételkednem benne, szóval megacélozom magam és izgatottan várom a fejleményeket. - Oké, oké.. - nyugtatom magam, mert a szívem úgy kalapál, mintha ki akarna szakadni a helyéről. - Akkor.. Szólj, ha bármiben tudok segíteni.. - mondom kissé kétkedve, hisz nem biztos, hogy pont én lennék a megfelelő erre a feladatra, de ha mégis szüksége lesz segítségre, biztos vagyok benne, hogy Luna remekül el fog navigálni. Az már megkérdőjeleződik bennem, hogy van-e annyi bátorság bennem, hogy bármit tegyek, miközben nem látom az eseményeket.
A természet a legtöbb dolgot meg tudja oldani önmaga is, nem kell hozzá plusz segítség. Egy thesztrál is meg tud szülni, csak akkor van szüksége segítségre, ha valami gond akad, és ha bármi ilyesmi történne, akkor... valahogyan csak segítenénk neki, vagy lenne olyan, akinek szólnánk, hogy segítsen. Könnyedén lehet küldeni egy aprócska kis jelet, hogy gyorsan jöjjön a segítség. Igazából főnként azért vagyok itt, hogy figyeljek és ha erre van szükség, akkor tenni tudjak érte, hogy minden rendben legyen, ha mással nem, hát azzal, hogy tudom, hogy ki kell hívni és hogy hogyan. - Tudod az is lehet, hogy csak nem akarod látni a javulást. - persze ezt is meg lehet érteni. Nem lehet egyszerű dolga az apjával, szeretné elfogadni, de még sem meri, mert fél hogy esetleg újra csak rosszul jár majd vele, végül is tökéletesen meg lehet érteni, de mégis... ha már itt van neki, akkor jobb beszélnie vele, mintha meg se próbálná, hiába van benne a pakliban, hogy csalódik. - Édesapád sokat iszik? - oh nem figyelek én minden részletre, még nem szúrtam ki, hogy az apja alkohol szagú lenne. Helyettesítő tanár, nem is vagyok benne biztos, hogy volt már olyan óra, amikor nálunk helyettesített. Jó kérdés. Egy viszont biztos, ha van is olyasmi, amiben rossz, vagy hibás, azt valahogy csak ki lehet javítani. És ha az apja fejlődni akar, akkor talán az italozás terén is megpróbál majd. A szavai tényleg megbánthatnának, de nem vagyok az a típus, aki könnyen sértődik meg, így aztán nem is talál be azért komolyabban az, amit mond. Tudom, hogy most csak mérges, nem rám, hanem az apjára és fél tőle, hogy majd megbántódik megint. Érthető, de... attól még én azt mondom adnia kell egy esélyt, mert ha nem teszi... - Az a lényeg, hogy jobb csalódni valami miatt, amit megtettél, mint megbánni azt, hogy meg se tetted. - hiába van megbántva, akkor is jobban jár, ha legalább próbálkozik, mert ha nem teszi, az apja pedig netán feladja és elmegy, vagy ki tudja, mi történik, akkor... bánni fogja, hogy nem adott neki egy esélyt sem, hogy megpróbálja jóvá tenni a hibáját. - Fogtok még együtt nevetni, elvégre azért van itt, hogy ne adja fel egy könnyen. - mosolyodom el. Szerintem menni fog nekik, csak egy kis idő kell, amíg az apja is megérti, hogy nem erőltetni kell a dolgokat és amíg ő is rájön, hogy nagyon is szeretné, ha rendben lennének a dolgok közöttük, és majd elég bátor lesz hozzá, hogy engedje is. Az utolsó szavai után felé fordulok és pár pillanatra megfogom a kezeit. - Megértelek és dehogy ítéllek el Hannah. Neked most így jobb, és akkor ezt nem is ítélheti el senki sem.- megszorítom kicsit a kacsóit, mielőtt elengedném őket, aztán szinte felsikkantok, amikor meglátom, hogy az anyuka lassacskán feltápászkodik. - Kezdődik! Azt hiszem... kezdődik! - az első szó még kicsit hangosan csúszik ki a számon, de aztán visszafogom magam és csendesebbre váltok. Nem kéne itt kiabálni, de azért nem tehetek róla mégis csak izgatott vagyok, egy új élet van születőben!
Hamar bebizonyosodik, hogy egy barát segítsége az élet minden területén jól jön. Még most is, még így is.. Ráadásul Luna pont az a személy, aki nem érzi tehernek, hogyha valamiben eltérnek tőle. Akár a nézetekben, akár abban, hogy én most itt "hiányosságokkal" indulok. Aligha találni rajta kívül a Roxfortban olyan embereket, akik még ezt a rájuk háruló feladatot is kellően nagy lelkesedéssel végeznék. Egy bólintással nyugtázom, hogy igazából ő sem teljesen perfekt szakértő a témában és máris megnyugszom, hogy azért mégis itt van, hogy ha segítséget kellene nyújtani, akkor meg tudja tenni. Nálam legalábbis sokkal többet tud tenni, ami azt illeti. Ugyebár elég nehéz segíteni valakin, akit nem látok. - Igen, próbálkozik egy ideje, de nem látom rajta a javulást. Az állandóság persze már elég nagy szerepet játszik az életében.. - húzom el a számat. Minden nap felkel, megpróbál a közelembe férkőzni, nagy eséllyel kiröhögteti magát, aztán pia szagot húzva maga mögött visszavonul a körletébe. - Már ha az akut alkoholizmus annak számít.. - felhősödik el az arcom néhány pillanatra, aztán megfontolom a felém intézett szavait. Persze, hogy sikerül betalálnom egy olyan elhamarkodott kijelentéssel, amit egyébként, ha nem hirtelen felindulásból válaszolok, akkor biztosan nem ejtettem volna ki a számon. De hát én már csak ilyen vagyok. Előbb kiszalad a számon, utána eszmélek rá, hogy mennyire érzéketlen vagyok. Ez volt a gond Eddie-vel is. Túl hamar ígérte meg, hogy egy darabig nem lép le és velünk marad, aztán egyik napról a másikra mégis sürgős elintéznivalója akadt, amit nem lehetett elhalasztani és megint nem láttam egy időre. Enyhén szólva is illik ránk a kifejezés, hogy "apja lánya". - Igazad van.. - helyeselek némi hallgatás után. Ha olyan helyzetben lennék, mint Luna, én is biztosan ezt gondolnám. Nem lenne annál fontosabb, hogy velem van és egészséges. És szeret. És próbálkozik. Viszont én ezt teljesen egyértelműnek veszem, hisz az én életemben nem adódott elő még olyan probléma, mint amivel ő találta szemben magát. Talán ezért is nem tudom beleképzelni magam a helyzetbe és ezért olyan nehéz elnéznem neki azt a sok mindent, ami a számláján van. - Egyszer majd biztos helyreáll köztünk a rend és fogunk mi még együtt nevetni... - vonok vállat. Nem kétlem, hogy ki fogja magának harcolni, hogy újra ő legyen az egyik legfontosabb dolog az én életemben, de addig erre nincs esély, míg rá nem jön, hogy tud meggyőzni arról, hogy megváltozott és ténylegesen is adnék neki egy esélyt. - De azért remélem nem ítélsz el, amiért úgy gondolom, hogy ha már hagyta elromlani a kapcsolatunkat, akkor legalább dolgozzon meg és szenvedjen egy kicsit, amíg ismét szóba állok vele. - húzom el a számat. Talán gyerekes viselkedésnek tűnik, de számomra ez inkább elégtétel jelleggel bír. Annak legalább örülhet az apám, hogy nem tervezem ezt 16 évig húzni.
Tudom én, hogy így nem lehet olyan egyszerű, bár nekem soha sem okozott gondot, hogy valamit úgy lássak, ahogyan mások nem tudják, akár elképzeljek valamit, ami igazából nincs is ott, biztosan most is menne nekem, hogy akár csak a körvonalak alapján is oda tudjam képzelni a thesztrált, de nekem nincs rá szükségem, én tökéletesen látok mindent, Hannah-nak viszont addig is le tudom írni, hogy mit kell látnia. Persze remélem, hogy számára soha sem jön majd el az a pillanat, amikor látnia kell ezeket a csodás állatokat, pedig tényleg szépek, csak hát... nem jó ómen az, ha látod őket. - Nem tudom, nem hiszem, vagy nem minden esetben, egyébként sem lehet előre tudni, hogy mikor történik majd meg, ezért nehéz bárkinek is úgy időzíteni. - én is inkább csak szerencsés vagyok, vagy csupán megérzés volt, hogy most kell itt lennem. Egyébként is a természetben ezek a dolgok többnyire maguktól mennek, nem kell hozzá plusz segítség. Az csak akkor kell, ha valami baj van és nem mennek a dolgok rendesen a maguk medrében. - Oh, persze megértem, hogy ez rossz neked, de tudod olyan is van, amikor két ember nem érti meg eléggé egymást, vagy csupán... nem minden indokot látunk, ami a dolgok mélyén van. Persze csak óvatosan, de ha most itt van és próbálkozik... az mégis csak jelent valamit, nem igaz? - persze megértem őt, hogy nehéz elfogadnia az apját, hogy újra itt van, miközben ő nem mer már megbízni benne, de mégis úgy gondolom, hogy mindig az a jobb, ha az ember megpróbálja, mintha később megbánja, hogy nem tette meg. A legtöbben valahogy túlságosan félnek a következményektől és ez... rossz dolog. Tudom persze, hogy a következmények sok esetben tényleg félelmetesek tudnak lenni, de én mindig is úgy voltam vele, hogy nem megtenni valamit sokkal inkább az. - Oh, semmi baj, megértem, hogy ez az egész nem könnyű neked. - mosolyodom el, amikor elnézést kér tőlem. Igen, talán tapintatlanok voltak a szavai, de... megértem, hogy így reagált. - Tudod, ha anya élne, nem érdekelne, hogy mit tett, mert az lenne a fontos, hogy időt tölthessek vele. - és szerintem neki is ez lenne a fontos. Akkor is, ha nehezen fogadja újra a bizalmába az apját. Nem is kell azonnal, csak szépen fokozatosan engedhetné mondjuk közel magához és akkor csak nem sérülne, de ha nem teszi meg, akkor mi van, ha az apja feladja? Ha úgy érzi, hogy kár próbálkoznia és esetleg ezért veszíti el újra. Szerintem ez sokkal kockázatosabb, mint az, hogy esetleg megbántja őt újra.
Várom, hogy adjon valami támpontot, vagy felhívja a figyelmemet valamire, ami ott van az orrom előtt, de valószínűleg olyan nyilvánvaló, hogy magamtól észre sem venném, és ez be is igazolódik. A szénában tényleg kirajzolódik egy minta, ahol az állat fekszik. Most már legalább azt tudom, merrefelé kell figyelnem, ha már nem látom, legalább van valami, amire anélkül is tudok figyelni, hogy közvetlenül megpillanthatnám. Lelki szemeim előtt persze ott van egy kép, de magától értetődik, hogy az a valóság közelébe sem érhet. Élénk a fantáziám, de feleannyira sem, mintha egy képeskönyvet lapozgatnék. - Látom.. – erősítem meg mosolyogva, és anélkül, hogy egy tapodtat is mozdulnék, közelebb hajolok, hogy több szögből is megvizsgálhassam. Hátha feltűnik még valami, de hibába. Ám ha jobban belegondolok, az, hogy látja az állatot, egy súlyos dolog következménye, így én még örülhetek is annak, hogy most kimaradok a jóból. - Ilyenkor nem szokott jönni valaki? Tudod.. Hogy segítsen neki, vagy ilyesmi… - kérdezem kissé értetlenül. Nem tudom, hogy zajlanak ezek a dolgok a vadonban, azt meg pláne nem, hogy az iskola keretei mennyire biztosítanak ápolót az állatok mellé. Már ami a vadőrt és a legendás lényeg gondozása tanárt illeti. De persze, ha tanárokon jár az eszem, apám is azonnal eszembe jut, és el is megy a kedvem attól, hogy bárkinek is szólni akarjak. Még a végén ezt a biztos búvóhelyet is felvenné a bejárandó helyek listájára, ahol alkalomadtán kereshet. - Tudod Luna, én nagyon sokáig hinni akartam neki. Nem volt baj, hogy nincs velem, de rettentően hiányzott. Aztán hazajött és boldog voltam, mert azt hittem, hogy végre marad, bár a lelkem mélyén tudtam, nem így lesz. Hónapokig kellett nélkülöznöm őt, hogy aztán pár nap alatt elhitesse velem, hogy mintaapa lesz, de valami vagy valaki mindig elszólította mellőlem.. Mellőlünk. Azóta folyton az jár az eszemben, hogy ha nem a hivatásának él, hanem foglalkozik a családjával is, akkor ő és anya még együtt lennének, és köztünk sem lenne ekkora szakadék.. – motyogom magam elé halkan, de kellő határozottsággal. Nem akarom a nagy hangommal megzavarni az állatot, neki sem hiányzik a lárma jelen pillanatban. – Ha édesanyád élne és ezt művelte volna veled, akkor biztos megértenéd, miért olyan nehéz meghozni az elhatározást, hogy újra az életed részévé fogadod.. – rántok vállat. Ilyen egyszerű az egész. – Ne haragudj, ha tapintatlan voltam.. – kapok észbe, miután kimondtam a szavakat. Nem tudom, mennyire érinti kényesen, hogy szóba hoztam édesanyját, ráadásul ilyen feltételezés mellett. Lassan bebizonyosodik, hogy nem csak a sérelmeket elfeledésére vagyok képtelen, de barátnak is elég pocsék vagyok. Pedig én próbálkozom, akárcsak Ed… Még ha hiábavaló is az erőfeszítés.
Mindig mindenkinek örülök, aki odafigyel rám és érdeklődéssel adózik annak, ami engem is érdekel. Hannah kedves lány, nem olyan, mint sokan az iskolában. Nem néz rám furcsán és soha sem érzek felőle lekicsinylő szavakat, ahogyan azt gyakorta megteszik azok, akik beszélnek velem. Persze nem veszem én ezt magamra, hiszen sok olyan ember van, aki egyszerűen csak... nem is tudom, mintha csak nem értenék pontosan a világ működését és ezért mindent, ami eltér a megszokottól elutasítanak, mint pl. a thesztrálokat. Sokan vannak, akik látják őket óckodnak tőlük és olyanok is akadnak nem kevesen, akik már csak a hírük miatt is tartanak tőlük, mert eleve rossz ómen az, ami akkor látható, ha már láttad a halált. Valahol rossz fényt vet ez azokra is, akik látják őket, pedig ez buta hozzáállás, senki sem lesz több, vagy kevesebb, mert látta már valaki halálát, nem számít, hogy az illető ki volt. - Pont ott velünk szemben, talán azt látod, hogy ahol fekszik le van nyomódva a széna. - a thesztrálok láthatatlanok, de attól még nyomot hagynak maguk után, tehát jó eséllyel láthat egy kisebb területet, ahol be van nyomódva a széna, ahol az anya fekszik. - Most még maga alá húzta a lábait és pihen. Ezért gondolom, hogy már közel lehet, mert nem áll fel, hogy tartalékolja az erejét. Majd, ha már jön a pici, akkor fog újra erőt venni magán. - nem olvastam én ennek utána, inkább csak afféle kósza megérzésről van szó. Végül is ez a logikus, hiszen a lovak állva is alszanak, nagyon ritka az, hogy lefekszenek a földre, csak akkor, ha betegek, vagy mondjuk ilyenkor, ha ösztönösen tisztában vannak vele, hogy nem sokára erő kell majd nekik, hogy egy nagy tettet hajtsanak végre, hiszen egy új élet világra segítése mindenképpen nagy tettnek számít. - Oh, az... nem jó hír. - sóhajtok egy aprót és együtt érzőn szorítom meg kicsit a vállát. Nekem ez nem gond, ő pedig azt hiszem ismer már annyira, hogy elég közvetlen típus vagyok, nekem ilyesmi nem igazán kottyan meg, bár azért akadnak, akik nehezebben veszik azt, hogy viszonylag könnyen teremtek testkontaktust, legalábbis a legtöbb emberhez képest ez így van. Aztán csak csendesen hallgatom a rövid beszámolót, miközben időnként a thesztrál anyuka felé siklik a tekintetem, de majd úgyis szólok neki, amint valami változás áll be, most jobban érdekel, hogy mi is a helyzet vele és az édesapjával. - Tudod... ha anya élne, én nem hiszem, hogy távol tudnék maradni tőle, bármit is tett volna, ami rosszul esik. Mégis csak az édesapád, és az a fontos, hogy próbálkozik. Próbáltál már neki beszélni arról, hogy mit érzel? Hogy... mit vársz tőle? - ez pedig a legfontosabb, hogy beszéljünk, hogy elmondjuk mit gondolunk, mit érzünk, mert a másik magától nem jöhet rá, hogy mit is várunk el tőle, ez minden helyzetben így működik. Én úgy gondolom, hogy neki is ezt kellene tennie, beszélni vele, megpróbálni megértetni az apjával, hogy mit gondol és érez, hogy mitől lenne jobb neki, hogy mikor tud majd közelebb kerülni hozzá, hogy ez mitől függ. Mindkettejüknek sokkal könnyebb lenne.
Nem könnyítem meg a dolgát, ami azt illeti. Csendesen, magamba gubózva gondolkozom el azon, hogy mi is szükséges hozzá, hogy valaki lássa e nemesnek mondott állatokat, akiket Luna is oly nagy boldogsággal figyelget, és a hideg is kiráz. Látnom kellett volna, ahogy meghal valaki, és ugyan nem tőle tudom, de az információk - főleg az ilyenek - gyorsan végigjárják az iskola falait... Szóval az egyik legnagyobb pozitív csalódásom volt az életben, mikor a pletykák ellenére megismertem őt és megállapíthattam, hogy mennyire romlatlan lélek. Igazán szerencsés vagyok, hogy a bizalmába fogadott. - Fantasztikus lenne.. - mosolygok rá. Valahogy gondoltam, hogy nem fog ódzkodni a gondolattól, hogy mindent az ő szemén keresztül látva juttasson el hozzám. Remek a képzelőerőm, de azért némi támpont nem ártana. - Merre van? - nézek be a karámba, de az mintha üres lenne. Számomra legalábbis úgy tűnik és az apró neszezés is abbamarad, amiből eddig megállapíthattam a hollétét. - A kapcsolatunk.. Továbbra is, változatlanul hadilábon áll.. - sóhajtok nagyot, bár ez nekem köszönhető, mivel nem vagyok hajlandó esélyt adni arra, hogy ismét belém tiporhasson. Túl sokat játszott már el, túl sokszor ígérte, hogy megváltozik és jobb apa lesz. Pontosabban, hogy egyáltalán úgy viselkedik majd, mint egy igazi APA. Csupa nagybetűvel. És mindannyiszor csalódást okozott nekem, könnyeket fakasztott és sebeket ejtett a lelkemen. Túl sokszor játszotta már a belé fektetett bizalmamat és a reményeimet, amiket hozzá fűztem. Így elég nehéz elképzelni, hogy lehetne ez másképp is. Hiába próbálkozik, eddig ő volt vak, most nálam talál süket fülekre.. De nevethetnékem támad, mikor rájövök, hogy ez ismét egy közös tulajdonságunk. Remek érzés belegondolni, hogy bármennyire nem akarom, attól még hasonlítunk egymásra, jobban mint az átlag. - De töretlenül próbálkozik, azért is próbáltam olyan helyet keresni, ahol nem nagyon talál rám. Mostanában már elég sokan meg is bámulnak minket, engem akkor is, ha egyedül vagyok. Nem szeretem, ha a hátam mögött pletykákat terjesztenek rólunk. Egyszerűen csak látni akarom rajta a változást, mielőtt megtenném az első lépést... - zárom a gyónásomat. Észre sem vettem, hogy ömlenek belőlem a szavak, mintha csak vádaskodott volna, pedig erről szó sem volt. Ezek szerint a bűntudat ott leledzik bennem..
Hát persze, hogy izgatott vagyok, hiszen mégis csak egy új élet van születőben éppen, egy aprócska kis thesztrál, akit bármennyire is elítélnek sokan, vagy még többen nem is látnak, attól még csodálatos lény és biztosan imádni fogja majd őt az édesanyja és én is, mert biztos vagyok benne, hogy még sokszor meg fogom látogatni az apróságot, amint megszületett. Nem biztos, hogy erre most kerül majd sor, hogy azért elég nagy esélyt látok rá, hiszen az anyuka már eléggé szenved ahhoz, hogy tényleg közel legyen a végéhez. Épp ezért nem veszem én zokon, hogy jön valaki, főleg hogy olyan valaki, akinek nem az a célja, hogy elzavarjon innen, sőt talán Hannah még itt is marad velem, hogy végigkövesse ezt a csodát. Aztán kiderül, hogy ez úgy fest annyira nem is lesz egyszerű, mert ugye ha valamit nem látunk... akkor felettébb nehéz azt figyelemmel kísérni. - Oh! Hát... akkor majd elmesélem neked, ha kíváncsi vagy, és attól még adhatsz neki enni, majd elmondom, hogy mennyire örül. - mosolyodom el. Na persze, ha a kicsi megszületett, de akár most is adhat egy kis húst az anyukájának. Egyelőre viszont nincs más, mint várni és azt amúgy is jobb kettesben megtenni igaz? Nekidőlök hát újra a karám falának, és Hannah-ra pillantok, csak lopva siklik vissza a tekintetem időnként a nemes állatra. - És hogy vagy? Még... mindig nem lett jobb a kapcsolatod édesapáddal? - én nem is tudom elképzelni, hogy rossz legyen apával a kapcsolatom és ha anya élne biztos, hogy vele is csodáltos lenne minden. Persze van olyan, hogy valami esetleg nem jól sül el, de a szülő akkor is szülő, aki szeret, bármit is teszel és bármilyen is vagy. Én valahogy úgy érzem... nem is tudom, mintha Hannah direkt utasítaná el az apját, múltbéli sérelmek miatt, pedig talán neki is jobb lenne, ha adna neki egy esélyt, hogy jobb legyen a viszonyuk. Talán ez még neki is jót tenne, lelki béke és hasonlók. Sosem jó az, ha mérges vagy valakire, vagy gonosz módon viselkedsz vele, az nem hiszem, hogy bármiben is segít az embernek, sőt talán csak rosszabb lesz tőle. Én mindig is úgy voltam vele, hogy sokkal könnyebb megbocsátani... nem csak azért, hogy mást ne bántsunk vele, hanem azért is, hogy a saját lelkünk nyugodtabb lehessen.
Ha azt hittem, hogy ez a nap egyértelműen halálra van ítélve a házi dolgozatom miatt, akkor az állítás most megdőlni látszik, aminek még örülök is. Így egy falat vacsora nem menne le a torkomon, valószínűleg az unalmon kívül pedig más nem is telepedne rám. Rosszabb esetben Eddie talál meg, és kezdetét veszi egy újabb hajsza. Nincs szükségem rá, inkább kikapcsolok egy kicsit. Társaságom sem akadhatna jobb, mint Luna, aki pillanatok alatt eltereli a figyelmemet a saját dolgaimról, vagy egy hóbortjával, vagy egyszerűen a személyiségével. Vagy azzal, hogy megmosolyogtat az ellentmondásaival. Igazság szerint nem mondanám róla, hogy rosszban sántikál... Főleg nem itt. Egyszerűen nincs oka rá. De az is lehet, hogy csak én nem tudok róla, hogy lenne. Minden esetre, ha én settenkedés nélkül simán követtem, akkor ezt megtehetné más is, ha forralna valamit, máshogy viselkedne és az arcáról nem ilyesfajta izgalommal és várakozással teli kifejezés ülne ki. Kérdésére viszont zavartan hátratűrtem a hajam és rájöttem, hogy ő nem tudja.. - Ezzel talán lesz egy kis problémánk.. - húzom el a számat, hisz eddig nem éreztem úgy, hogy bármiről is lemaradok, nem éltem meg hiányosságnak azt, hogy még csak azt sem tudom, hogy néznek ki. - Én nem látom... - vallom be aztán, hangszínemhez képest egész halkan, mintha attól tartanék, hogy baj lesz belőle, ha az állat is meghallja. Persze a válaszom azt is tükrözi, hogy én szívesen maradok. Legfeljebb majd elmeséli a történéseket. El tudom képzelni, hogy még ez is lázba hozza, tudósítás egy új, tiszta élet születéséről.
Szeretem a thesztrálokat, mindig is kedveltem őket. Ők egy kicsit olyanok, mint én. Nem értik meg őket, kirekesztettek, csak a külsejük miatt, és sokan még csak nem is látják őket, pedig attól még léteznek és fontos szolgálatot tesznek az iskolának, hiszen mégis csak ők húzzák a konflisokat, amiről persze a többség semmit sem tud. Mégis büszkén viselik azt, amik, nem látsz soha sem egy thesztrált sem, aki nem fenséges mozdulattal tárná szét a szárnyait, aki nem úgy ágaskodna, mint egy igazi paripa, akkor is, ha egyébként nem mondanád rá ezt elsőre. Különleges állatok és én mindig is szerettem a különlegeset. E miatt aztán főleg érthető, hogy ott akarok lenni, amikor megszületik egy újabb különleges példány, hiszen a csikók még annyira nyitottan állnak a világhoz, mint a gyerekek. A gyerekeket is szeretem, a Roxfortban is a legfiatalabbak mindig a legkedvesebbek, legalábbis az esetek nagy részében, akik még mindenre rácsodálkoznak, akiknek még minden új, és képesek bármiben csodát látni. Sokan, ahogy idősebbek lesznek elveszítik a képességüket arra, hogy meglássák a szépet bármiben és ez... elég szomorú. Tényleg nem veszem észre azt, hogy valaki jön utánam, csak simán szedem a lábaimat a cél felé, hogy amikor végre odaérjek egy kis vacsival kedveskedjek a thesztrálnak, aki jó eséllyel talán nem sokára elleni fog. Remélem, örülnék neki határozottan, ha láthatnám és itt lehetnék abban a csodás pillanatban. Csak a hangot meghallva pillantok végre hátra, és azonnal meg is jelenik az arcomon az a jó ismert kedves és talán kissé ábrándos mosoly, amikor felismerem, hogy ismerősről van szó, még hozzá egy kedves Griffendéles ismerősről, mondhatom barátról. - Sosem sántikálok rosszban, csak... ha annak jó oka van. - mondom nagy komolyan, csak aztán fordulok vissza egy pillanatra a nemes állathoz, aztán intek egyet Hannahnak, hogy jöjjön közelebb bátran, ha szeretne. - Azt hiszem nem sokára elleni fog, már napok óta itt az ideje, én pedig nem szerettem volna lemaradni róla. Van kedved maradni, vagy fontos dolgod van? - ha már utánam osont, akkor hátha és egyébként is, ki lenne az a balga, aki jobb elfoglaltságot tud találni magának annál, mint hogy végignézze egy új élet világra jöttét? Szerintem csodálatos lesz és persze akár még pokrócot is találunk itt, ha nagyon lehűlne az idő, mert hát esteledik rendesen és hiába a kabát és a meleg ruha, ha sokat ácsorogsz egy helyben, akkor azért megérzed, hogy mégis csak jócskán tél van már.
Kéttekercses házidolgozat.. Még mindig magamban puffogok, amiért egyrészt az utolsó pillanatra hagytam a megírását, másrészt egy olyan tárgyról van szó, amiből nem vagyok kiemelkedően jó, sőt rémesen tehetségtelennek bizonyulok minden egyes alkalommal. Bezzeg, ha a mugli szokásokról kellene írnom.. Évfolyamszinten nincs nálam jobb mugliismeretből, na jó, a mugli származásúak kivételt jelentenek… Kéttekercses házidolgozat. Még most is csak nagy nehezen szántam rá magam, hogy egyáltalán nekikezdjek, pedig a tanulással sosem volt gondom. Azt viszont tudom, hogy ha nem adom le, akkor nem csak saját magamat, hanem a Griffendélt is elvágom a tanárnál. Kénytelen vagyok hát összehozni valamit, ami elég terjedelmes ahhoz, hogy leadhassam a holnapi nap folyamán. Az elhatározásom tehát már megvolt – többnyire -, a hely viszont, ahol megírhatnám, még hiányzott. A kastélyban nincs olyan zug, ahol az apám alkalomadtán ne találna rám, a klubhelyiség pedig alighanem túlzsúfoltságig telik majd a délután folyamán. Egy roxmortsi utat nem kockáztattam meg, mert teljesen biztos voltam abban, hogy elcsábít a Csodabazár vagy a Mézesfalás és mire észbe kapnék, a napnak vége. Még egy éjszakázást pedig nem vállalok be. Kényszerítettem hát magam, hogy átkutassam a gondolataimat olyan helyet keresve, ami kellőképpen alkalmas lehet arra, hogy békességben nekivágjak ennek a majdnem lehetetlen küldetésnek. Tavasszal mindig a birtokon, a kastély tövében lévő hatalmas tölgyfánál töltöm az időmet. Jobb ötlet híján pedig most is ezt teszem. Jószerével elbújok a vastag törzs mögött, hogy nyugtom lehessen, ám az időjárás nem kedvez nekem. Kora délután még csak-csak elviselhető a vastag kabáton és a pokrócon keresztül átszűrődő hideg, de ahogy átvonul a Nap az égen és készülne lebukni, úgy válik egyre hűvösebbé az idő. Már-már vacogok, mikor végül úgy döntök, hogy ha eddig nem ment, akkor ezután sem fog sikerülni saját kútfőből kifejteni a számmisztika hasznosságát a varázslótársadalom mindennapjaiban. Sajnos túlkésőn jöttem rá, hogy ez a tárgy a lehető legtávolabb áll tőlem. Talán megkérem Emmát, hogy hagy olvashassam el az ő dolgozatát.. Talán sokadjára is megengedi. Igen, biztosan meg fogja. Ezzel az elhatározással indultam volna meg vissza a kastélyba az összehajtott pokrócommal, mikor megláttam, hogy egy ismerős alak tart a birtok túlsó vége felé. A sapka alatt kikandikáló haja épp elég bizonyíték volt arra, hogy nem tévedek, de a jellegzetes járása volt az, ami teljes bizonyosságot adott afelől, hogy valóban Lunát látom. Egy kis hezitálás után úgy döntöttem, meglesem hová igyekszik ilyen nagy sebbel-lobbal. Nem tehetek róla, hogy kíváncsi vagyok. Mellesleg egyébként is régen volt már alkalmunk arra, hogy találkozzunk. Az óráink valahogy olyan jól összhangba vannak hozva, hogy elkerüljük egymást. Egyáltalán nem törekszem a zajtalanságra, mégis sikerül szinte hang nélkül követnem, vagy legalábbis ő nem vesz észre. De jól tudom, hogy Luna mennyire bele tud mélyedni a saját kis világába, így igyekszem egy kis zajt csapni, mikor már ténylegesen is utolérem a Karámoknál. Nem akarok ráijeszteni, na meg a privát szférájába sem akarok betörni, így maradok a helyemen és onnan figyelem, ahogy bedob valamit a karámba. - Ha nem ismernélek, még azt hinném, hogy rosszban sántikálsz.. – szólok oda neki halkan, de közben jót mosolygok. nem sűrűn járok ezen a helyen, talán egyszer, ha megfordultam itt néhány év óta, de úgy tűnik, hogy Luna remekül ismeri itt a járást. Talán neki ez a törzshelye.
Kellően hidegek vannak már, szóval rendesen felöltöztem, kabát, sál és sapka, hogy ne fagyjak szét teljesen, de attól még muszáj volt kijönnöm, hiszen nagy nap ez a mai! Az egyik fedett karám felé igyekszem, a vadőr szerint ma van a napja. Jó ő persze nem fogalmazott túl szépen, és azt hiszem egy idő után inkább már megunni kezdte azt, hogy folyton a nyakára járok az állandó kérdéseimmel, de attól még elértem, amit akartam igaz? Elmondta, hogy melyik napra várható a születés, bár persze ez tolódhat, szóval az utóbbi napokban minden nap kijöttem legalább egyszer, hogy megnézzem éppen mi a helyzet, ezért vagyok itt ma is. Egyáltalán nem biztos, hogy a kis csikó ma jön majd világra, de ha egy kis esély is van rá, akkor én itt szeretnél lenni. Gyors léptekkel vágok hát át az udvaron, kissé még jobban összehúzva magamon a kabátot. A kezemen még kesztyű is van természetesen, bár így is érzem a hideget. Mégis csak délután van már, lassacskán a nap is lebukik a hegyek mögött és akkor csak még hűvösebb lesz, de egy gyors leskelődés mégis csak belefér. Elmosolyodom, amikor meghall a jellegzetes hangot, ami történetesen hasonlít egy ló nyerítéséhez, de mégis vegyül bele valamiféle vijjogás szerű is. Elérve a célt gondolkodás nélkül akasztom le a karám ajtaján lévő kallantyút, hogy beljebb lépjek. Olyan sokszor hoztam már ide húst a griffeknek és a thestráloknak is, hogy nem merül fel bennem, hogy esetleg bármi bajom lehet. Határozott lépekkel indulok meg az egyik kisebb épület felé. Félig zárt, de van rajta nyitott ajtórész, ahol az állatok be tudnak menni és persze szalma, ahol kényelmesen el tud helyezkedni az anyuka, vagyis leendő anyuka. Nincs épp a legjobban, az innen is látszik, fáradt lehet, talán... ez azt jelenti, hogy...? Sokat olvastam már ennek utána, talán nem sokára eljön az ideje. Nem megyek túl közel, csak nekidőlök az épület falának, és onnan lesek be, majd a táskámban kutatok kicsit. Nem sok csak egy kisebb szelet hús, bár ha közel van már a kicsi érkezése, akkor kétlem, hogy most az evéssel akar foglalkozni. Ha nem eszi meg, az is egy jel lehet. Dobom hát felé szépen, aztán csak figyelem, ahogy utána nyúl a csőrével, és tépegetni kezdi apróbb darabokra. Legalább még éhes, talán... még csak holnap várható a pici.
//
