2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Belátom, talán ez az egész hopponálós dolog egy kicsit még korai volt és talán kissé túlmagyaráztam szokásom szerint, de a továbbiakat inkább lenyelem és ahogy Aleshara tekintek, valószínűsítem, talán ő is hasonlóképp tesz. Ebből még igen hosszú magyarázkodások sora jöhetett volna, de nem akarom őt elrémiszteni, nem ez az elsődleges célom és inkább szeretném, ha jól érezné itt magát és kicsit valahogy hasonlóképp magáénak érezze, mint én amikor 11 évesen ide kerültem... Nyilván más-más a helyzetünk és mindketten mások is vagyunk, de valahol a szívem mélyén még azt érzem, hogy bizony, meg fogja kedvelni ő is a Roxfortot, még ha ezt nem is akarja majd bevallani. Sajnálatos módon az utóbbi években igen keveset találkoztunk és már egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy Alesha még az a kislány, akivel anno sokat játszottunk, így igen csak kételyek között vagyok vele kapcsolatban. - Tudom, hogy nem olyan... - Hajtom le a fejem picit és sóhajtok is fel. Láthatóan folytatnám a mondandómat, de inkább végül lenyelem, nem akarom már tovább jártatni feleslegesen a szám. Ha szerinte nem lehet ez megközelíteni logikusan, akkor hát nem. Én hasonlón mentem keresztül itt, mára már nem is tudnék elképzelni jobb életet. Persze mindennek megvannak a maga előnyei és hátrányai. Tekintetem a körülöttünk sétálgató diákokra vetem. A szívemet melengeti ez a látvány, a sok ismerős, a sok rohangáló kisdiák. Némelyikükben magamat látom kicsiként, és biztosan akadnak még olyan elvetemültek, akik szintén képesek napokat a könyvtárban tölteni valami után kutatva. - Amikor én megtudtam, hogy ide fogok jönni, első dolgunk volt bevásárolni a szüleimmel és megvettem a könyvet, amiben a Roxfort történetéről írnak. Abban elég sok minden benne van, ha gondolod, akkor szívesen kölcsönadom neked, egy kis alapnak nem lesz rossz, ameddig itt leszel. - Tekintek rá, remélem, ezt nem veszi ismét tolakodásnak, de ha nem fogadja el a segítségem, akkor nem fogok tudni ettől többet felajánlani jelenleg. Apró mosoly is megjelenik az arcomon. Ahogy az iskola közelébe érünk, úgy egyre varázslatosabbá válik minden. - Oh, a kaja csúcs szuper! - Nevetem el magam kicsit. - A legjobb barátom, Ron, erről aztán többet tudna neked nyilatkozni. Csodálom, hogy még nem hízott százötven kilósra, minden nap úgy tömi a fejét, mint valami kiéheztetett medvebocs. Éhes vagy? - Pillantok rá kicsit oldalra döntött fejjel, kíváncsian, és célozva arra, hogy majd meginvitálnám valami harapnivalóra akár.
Na jó, azért erre szó szerint eltátom a számat, hogy ennek a dolognak ilyen veszélyei is vannak, hogy az ember egyik testrésze ott maradjon, mint ahol volt és ne menjen vele oda, ahova jutott. Ez finoman szólva is morbid. Persze nem vagyok vele tisztában, hogy ők akár még csontokat is képesek újra növeszteni, mert az végképp abszurd, sőt talán gyomorforgatónak is mondanám. Inkább csak gyorsan megrázom a fejemet, próbálom elhessegetni a gondolatot, mert a végén még képek formájában jelenik meg a fejemben valaki, aki épp elhagyta a karját és mindenhol spriccel a vér... mint valami elcseszett horror filmben. - Ezt nem közelítheted meg logikusan Hermi. Az életem teljesen felborult és... ez nem olyan, mint nekik. - intek az állammal azok felé, akik épp a közelben beszélgetnek. Értem én, amit szeretne, gondolom arra vár, hogy attól, hogy látom, hogy másoknak jó a kedve itt, majd nekem is az lesz. Ez még rendben is lehetne akkor, ha nem arról szólna ez a dolog, hogy kiszakítottak a megszokott életemből és még csak azt sem tudom, hogy ez meddig fog tartani, vagy hogy... nem jár e akár negatív következményekkel is az, hogy ez történt velem. Az érzéseimet nem tudja megmagyarázni puszta logikával, az nagyon érzelemmentes lenne és még mindig úgy érzem, hogy azért nem ért meg engem teljesen. - Jól van, elhiszem, majd... lesz valahogy. - tudom,hogy szeretné, ha jobb kedvem lenne és az érveivel elérné, hogy megértsem milyen jó is lesz nekem itt, de egyelőre nem megy azért ez olyan könnyen. Nehéz olyan nagyon pozitívnak lenni, amikor az embernek felrúgták az életét. Hiányoznak a barátaim és egyelőre nem tudom, hogy mit fogok itt csinálni, és mennyire fogok majd unatkozni, fe félek tőle, hogy eléggé. - És a kaja legalább finom? - próbálom témát váltani a "hogyan dobjuk fel Alesha kedvét" témakörről, mert ezt egyelőre tényleg nagyon esélytelennek látom.
Szokásomhoz jó híven most is kicsit megfeledkezem magamról és nem is gondolok bele, hogy Alesha nem érti meg amit mondok. Összeráncolt homlokkal tekintek ismét az irányába, de a tekintetemből egyáltalán nem látszik semmiféle teher vagy érdektelenség, inkább élvezem, hogy ezeket a dolgokat elmagyarázhatom neki és meg is hallgat... persze attól függetlenül még nem muszáj, hogy érdekelje is. - Bocsánat. Az amputoportálás az, amikor rosszul sikerül a "teleportálásod" és valamelyik testrészed azon a helyen marad, ahonnan kiindultál. - Próbálok az ő nyelvén beszélni, most kicsit érthetőbben, de az ide nem illő szavakat azért kicsit megnyomom. Ezzel talán még inkább éreztetem, hogy nem fenékig tejfel itt sem minden, és hogy nem egy álomvilágba csöppent bele, de természetesen egyáltalán nem célom őt elijeszteni vagy épp megijeszteni... ezek csak a kész tények. - Igen ez... valóban elég pocsék. - Húzom el a számat. Emlékszem, még amikor én eljöttem a Roxfortba, nekem is voltak otthon barátaim. Ugyan ez a kötődés már megszűnt az évek alatt, és mivel viszonylag keveset is járok haza, nem is tudom, mi van velük. Akkor nekem is elég pocsék volt. Nem akarom még inkább elkeseríteni őt, még inkább az én véleményembe belehúzni, és nem is vagyunk egyformák... nagyon nem... de ha itt megtalálja majd a helyét, ha elfogadja a helyzetet akkor biztosan máshogy fog ezekre a dolgokra nézni. Inkább csak egy biztató, apró mosolyt biggyesztek ajkaimra és ezzel le is tudom ezt a gondolatmenetet. Mindig a logikus magyarázkodás híve voltam, a tényeket láttam és nem a felvetéseket. Most is ezek elé próbálom állítani Alesha-t, ami láthatóan nem igazán tetszik neki. Kicsit elhallgatok, ahogy haladunk előre, néhány pillanatig figyelem őt. Sajnálom, hogy nem egy új lehetőségként fogja fel ezt az egészet, sajnálom, hogy nem korábban alakultak ki nála a képességei... vagy képessége... mert akkor biztosan sokkal jobban tudná élvezni mindezt. - Én is értem, amit te mondasz, csak ... próbáltam logikus irányba is megmutatni neked ezt a dolgot. - Válaszolom röviden és tömören, egy apró sóhaj kíséretében. A seprűn ülő emberke pedig akarva - akaratlanul mosolyra késztet, egyből a lány tekintetét keresem, és kicsit sikerül felkuncognom ezen. - Oh, és ez még csak a kezdet! Van egy óriási pályánk, ahol a kviddicset űzik, ami egy varázslósport, Meg kell nézned egyszer, biztosan nagyon tetszene! - Kicsit tempósabbra veszem a lépteim, és ahogy közeledünk az iskolához, egyre több diák tűnik fel előttünk. Csoportokban beszélgetnek, néhányan egy-egy varázslatot próbálgatnak, köpköveznek,.. de ami fontos, hogy mindenki jól érzi magát. Nem tudom, hogyan fog ehhez Alesha viszonyulni, így óvatosan tekintgetek felé is, és ha lesz valami kérdése még, akkor szívesen válaszolok rá. - Sok hozzánk hasonló diák jár ebbe az iskolába, ne aggódj, nem fognak kinézni. - Teszem még hozzá ezt csak úgy.
Az a baj, hogy abban igaza van, hogy otthon árthatnék anyuéknak, vagy a barátaimnak, de ettől még nem válok lelkesebbé, hogy itt kell lennem távol mindenkitől, főleg hogy azt sem tudom, hogy ez az egész meddig tart majd. - Amputo...micsodált? Emberi nyelven kérlek! - forgatom a szememet, mert totál nem vágom, hogy miről beszél. Persze sejtésem van róla a szavak jelentése alapjá, de tényleg csak sejtés. Az azért totál horror lenne, ha létezne olyan, aki elveszíti valamijét ebben ebben a hoppanálásban. Nem is gondolok rá, hogy ilyesmi megtörténet. Lássuk be életem eddigi szakaszában még nem igazán történt velem és körülöttem semmiféle igazán komoly negatív dolog, baleset, vagy... halál. Nem igazán vagyok vele tisztában, hogy Hermi már volt életveszélyes helyzetben, sőt arról sincs mugliként fogalmam, hogy jelenleg is elég veszélyes dolgok vannak folyamatban az ő kis varázsvilágukban. - Oké ez igaz, jobb ha írhatok, mintha nem, de mondjuk a barátaimnak kamuznom kell, ami azért elég pocsék. - hiszen mind muglik. Anyuék tisztában vannak az egésszel, nekik elmagyarázták, még ha rendesen le is voltak sokkolódva, de mivel hál' istennek elég lazák azért tudták kezelni, de a barátaimnak maximum csak kamu leveleket írhatok, amiben kifejtem, hogy mennyire jó is ez a fél éves amerikai kis kiruccanás, ami baromira nem így van. - Azért igazán megpróbálhatnál egy kicsit együttérzőbb is lenni. Értem én ezt a nyugtató stratégiát is, de... el vagyok kenődve. - húzom el a számat. Tényleg nem tudom, hogy mi lesz, meddig leszek itt, mikor mehetek majd haza és hogy egyáltalán mit fogok itt csinálni. Oké gondolom megpróbálnak segíteni, hogy megtanuljam használni ezt a dolgot, vagy megpróbálnak majd rájönni, hogy mégis mi ez egyáltalán, na de amikor épp nem ezzel foglalkozom? Elég rosszul hangzik, hogy csak lézengek majd itt és mindenki furán néz rám, a mugli lányra, akinek nem kellene itt lennie, miközben mindenki másnak tök normálisak az itteni fura dolgok, mint ahogyan az is, hogy a következő pillanatban egy seprűn ülve reppen el mellettünk valaki. Felszalad a szemöldököm és úgy nézek csak utána olyan igazi "mi a franc?" nézéssel.
Összevont tekintettel pillantok a lány felé, és kicsit elgondolkodom azon, hogy most valóban válaszoljak e neki a kérdésére vagy inkább engedjem el a fülem mellett. Aztán úgy döntök, hogy biztosan igen csak össze van zavarodva és szüksége van a támogatásra, én legalábbis tuti ezt szeretném ilyen helyzetben, úgyhogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy megmagyarázzam a dolgokat. - Nem tudni, milyen hatással lett volna rád egy hopponálás, és senki nem kockáztatná az életedet ezért. Láttam már olyat, aki amputoportált, nem szép látvány. - Fintorodom el, miközben tekintetemmel igyekszem nyomatékosítani a mondandómat Aleshanak. Az elején is megértettem egyébként, hogy nem szeretne itt lenni, de így, hogy ennyire mondogatja, még inkább tudatosul bennem, hogy mennyire vágyik haza és mennyire a háta közepére sem hiányzott ez az egész helyzet. Pedig milyen menő, hogy ilyen különleges képességgel rendelkezik, én biztosan igyekeznék ezt a lehető legjobban kihasználni, de nem vagyunk egyformák... nagyon nem. - Jobb, mintha nem lehetne. És személyesebb is, biztosan örülnének a leveleidnek odahaza. - Nekem az első perctől kezdve olyan ez, mint a könyvekben. Amikor a szerelmesek és a közeli hozzátartozók meghitt, személyes üzeneteket váltanak egymással, amikben ugyanúgy mindent megtudnak egymásról és végül mintha úgy ismernék egymást, mint akik minden nap találkoznak! Ez felettébb izgalmas és rejtelmes is egyaránt. Igyekszem a tőlem telhető legjobban elmagyarázni a dolgokat Aleshanak és tenni amit kell, de valahogy most nehéz tuskóba vágtam a fejszém. Nem hiszem, hogy jelen pillanatban meg lehetne őt győzni bármiről is, de ez érthető, mégha én nem is tudtam volna soha így reagálni, de talán majd a következő találkozásunk alkalmával már másként fog viszonyulni ezekhez a dolgokhoz. Talán... bizakodó vagyok, de persze megtörténhet az is, hogy utálni fogja és még inkább el akar majd menni innen. Az biztosan rossz érzés lenne számomra. - Ebből nem lehet kigyógyítani valakit ... csak úgy! Ha előjön a mágia, akkor azt terelgetni kell, mert ha elhanyagolják vagy nem foglalkoznak vele akkor elburjánzik, irányíthatatlanná válik vagy akár fel is emészthet téged! Ez szerintem neked sem tetszene... - Igyekszem magamhoz híven logikus magyarázatot adni a dologra. Viszont valahogy úgy érzem, hogy ezzel nem sikerül majd őt meggyőznöm. Most nagyon áldozatként érzi magát. Felsóhajtok egy picit. - Valakit biztosan kijelölnek majd arra, hogy foglalkozzon veled és megpróbáljátok kideríteni, hogy honnan indult a képességed és mire vagy vele képes. Hogyan tudod irányítani, ilyesmik... aztán ha ez jól megy, tutira hazaengednek, ne aggódj. - Mit is tehetnék egy ilyen nehéz helyzetben? Hát igyekszem őt megnyugtatni, aztán majd lesz ami lesz. Hátha nem puffog tovább, mert ez a folyamatos ellentmondás, nem akarás kezd egy kicsit idegesítő lenni számomra. Mindig is ilyen volt? Vagy most csak ez változtatta meg ennyire? Rég nem találkoztunk, azóta azt hiszem mindketten sokat változtunk.
- Jah, de ti tudtok másképp is nem? akkor nem miért kellett zötykölődni? - nem is értem miért nem élvezhettem ki legalább az előnyét ennek az izének. Bár persze nekem az eszembe sem jut, hogy egyelőre nem tudni, hogyan is hat rám a mágia, vagy épp ez a tűzdolog nem burjánzik-e el csak úgy valamitől, szóval annál elővigyázatosabbak, mint hogy hopp csak úgy ugráljunk a térben. De nem azért vagyok itt, mert én vagyok a legokosabb a világon, hanem azért mert muszáj. - Jah... mintha az ugyanolyan lenne. Azt se tudom mikor mehetek haza. - húzom el a számat. Tudom, hogy igyekszik felvidítani, meg láttatni velem ennek a hülyeségnek a pozitív oldalát, de egyelőre nem látom, csak azt, hogy nem mehetek haza. Lehet, hogy érdekes ez a varázslás dolog, viszont nekem tök jó életem volt eddig is és volt egy kinézett fiú is, akit tuti, hogy lecsapnak a kezemről, ha nem vagyok otthon és a barátaimnak is írhatok, de az akkor sem ugyanaz. Lemaradok a pletykákról, meg a bulikról és kb. mindenről és azt sem tudom, hogy meddig. Nekik azt mondtam pár hónap, max. fél év, de ez is csak tipp volt, mi van, ha nem ilyen egyszerű? Ha nem jönnek rá, hogy mi van velem, vagy nem tudják megoldani? Mi van, ha itt ragadok?! - Persze vágom, de érted szerintem bele se gondolnak milyen ez nekem. Nem tudom miért nem tudnak csak úgy meggyógyítani, vagy valami. - puffogok még egy kicsit, bár azért nézelődöm, ahogyan haladunk a bazi nagy kastély felé, de a lelkesedésem nem nő különsebben. És például mi van, ha majd úgy fognak nézni rám, mint valami csodabogárra? Ha nem is találok barátokat itt, és... - Egyáltalán mit fogok itt csinálni? Csak... várok? - na jó az baromi unalmas lenne, ha semmi mást nem tehetnék itt. Mert hogy tanulni nem tudok, bár elvileg megpróbálnak segíteni anyuék, hogy elküldik a tanultakat, hátha nem maradok le nagyon és tudom pótolni a sulit, de azért az nem olyan izgi, ha egyedül kell mindenre készülnöm, aztán majd valami osztályozó vizsgát tennem, ha egyáltalán visszamehetek, hogy folytassam a sulit és ne kelljen teljesen évet ismételnem.
Kicsit elfintorodom arra amit mesél nekem. Nyilván engem is idegesített volna, ha hasonló körülmények között kell utaznom, de amilyen tudálékos tudok lenni, biztosan rávilágítottam volna mindkét dologra, reménykedve, hogy abbahagyják, ha meg nem, akkor egy próbát azért megért... - Szörnyű. Ilyen ez, ha az ember tömegközlekedéssel utazik. Nem válogathatja meg az útitársait. - Vonom meg aprón a vállam. Közben tekintetemmel őt vizsgálom, óvatosan, és igen csak nehéz lenne nem észrevenni, hogy milyen furcsa nézéssel illeti az iskolát. Valószínűsítettem, hogy nem fog neki majd tetszeni ez az egész, és biztosan nem örül neki, hogy ott kellett hagynia az otthonát, de nem véletlenül küldik ide azokat az embereket, akikben a varázslat valamilyen kis apró gyanúja is feltűnik... de azzal nyugtatom magam, hogy ha majd közelebb érünk és meglátja, hogy nincs igazán mitől tartania, akkor egy kicsit jobban fog neki tetszeni. - Először nagyon furcsa volt, de hetente írunk egymásnak levelet, így már megszoktuk. - Vonom meg aprón vállamat. Sokszor hiányoznak, ez tény, de már annyi éve itt töltöm a tanévet, hogy észre sem veszem, és hipp-hopp eltelik aztán pedig újra velük töltöm a szünidőt. - Azért már eltelt néhány év, amióta eljöttem otthonról. Viszont az együtt töltött idő így még értékesebb lett. - Mosolygok Alesha-ra. Neki egészen más a helyzete. Azért ő idősebb, mint amikor én idekerültem. Már kiépített társasága és kapcsolatai lehetnek otthon, akiktől aztán nagyon nehéz lehet elszakadni... Viszont mérlegelni kell. Muszáj. - Gondolom nehéz volt otthagyni a barátaid és a családod. De te is tudsz majd írni nekik! - Tudom, ez nem vigasztalhatja meg, így inkább nem is folytatom tovább erről a beszélgetést, megvárom, milyen reakciót fog kiváltani. Már igazán kíváncsi vagyok arra, hogy mi is történt vele igazából. Nem igen hallani ilyen dolgokról, hogy hirtelen, ennyi év elteltével egy mugliban valami kis varázslat szikrája lép fel. Összevont szemöldökkel tekintek az unokatestvérem felé, a tűz ami a tenyerében felizzik, igazán rejtélyesen hat. - Hát, ez felettébb különös. És elhiszem, hogy megijedtél, ez nektek egyáltalán nem megszokott látvány... - Magyarázom, miközben a kerekeim forognak az agyamban és valami után kutatok, amivel megmagyarázhatnám mindezt. Nem akarok butaságot beleültetni a fülébe, így inkább csendben maradok ez ügyben. - Az igazgató és a tanárok igen képzettek itt, biztosan tudnak valami magyarázatot erre és itt meg is fogod tanulni kezelni a képességet. Igazából tudod... gondolom biztonsági okokból hoztak ide, mert hát nem lenne szerencsés, ha nem tudnád kontrollálni és egyik nap arra ébrednél, hogy álmodban felgyújtottad a házat, vagy ilyesmi. - Elmélkedem azért mégiscsak egy kicsit. Nem vagyunk egyformák. Mondjuk én amikor megtudtam, hogy boszorkány vagyok, akkor majd kiugrottam a bőrömből, annyira örültem. Alesha viszont nem tűnik valami boldognak.
- Ne is kérdezd! A vonaton a szomszéd kabinban folyatosan hangoskodtak, az a fickó meg képtelen volt csámcsogás nélkül enni. - forgatom a szememet arra mutatva, amerre az említett auror felszívódott, miután átadott az unokatesómnak. Hát őszintén szóval nem vagyok oda a helyére, az látszik is rajtam, azért pillantgatok a bazi nagy épület irányába és ezek szerint legalább vannak itt sokan mások is, bár lehet, hogy tök hóbortos és fura alakok, akkor pedig tuti falra fogok mászni az egésztől. - Nem gáz, hogy nem találkozol a szüleiddel, csak a szünetekben? - nem is tudom, én olyan suliba járok, ami nem bentlakásos és megszoktam, hogy minden nap otthon vagyok és persze a barátaimmal is ettől még akkor találkozom, amikor jól esik, de itt egész nap tanárok lesik gondolom minden lépésünket és biztosan szigorú szabályok vannak mindenre. Szóval akármennyire is menőn hangzik ez a pálcával hadonászás, meg hogy Hermi most csak úgy simán fellebegteti a bőröndömet, mintha pehely súlya lenne, ettől még nem nő a lelkesedésem a hellyel kapcsolatban. - Azért ezzel tudnék vitatkozni! - húzom el a számat. Ő elég lelkesnek tűnik, de nem őt szakították ki a megszokott életéből, hanem engem és őszintén szóval nem sikerült még mindig megbarátkoznom a gondolattal. Szívesebben lennék otthon, főleg mert egyelőre még az se teljesen világos, hogy egyáltalán miért is vagyok itt. - Amúgy passz, nem tudom mi történt, de egyik reggelre ez fogadott és elég ijesztő volt. - be is mutatom neki, hogy amikor kinyitom a tenyeremet, elég egy kicsit rákoncentrálom és hopp máris ott lobog egy kis lángocska a tenyerem közepén és még csak egyáltalán nem is tűnik úgy, hogy égetne. Oké, gondolom az ilyesmi számukra tök normális, na de nekem egyáltalán nem az. Elég csak becsuknom a tenyeremet és már el is tűnik mintha ott se lett volna. - Elég rendesen beparáztam azért tőle elsőre, de gondolom ez nektek itt tök normális. - nekem azért kevésbé, hogy egyik reggel csak úgy tudok tüzet csiholni a kezemmel. Anyuéknak persze elmondtam és akkor mondták el, hogy Hermione boszorkány. Rendesen padlót sikerült fognom az egésztől, most meg már itt is vagyok és alig telt el egy hét.
Sikerül kissé zavarba jönnöm amikor meglátom őt. Tekintetéből elsőre nem sok mindent sikerül kivennem, a karikás szemek, fáradt arc viszont sokat elárul. Nem hinném, hogy az utazástól merült ki ennyire, persze nem mondhatnám azt sem, hogy az utóbbi időben sokat találkoztunk volna ahhoz, hogy eléggé ismerjem és bizonyos dolgokat egyből, ránézésre megállapítsak. - Fárasztó volt az út? - Mosolyodom el kedvesen. Igyekszem elfojtani a becenévre vonatkozó gondolataimat és a megszokott szómenetet, amit azoknak az embereknek szánok, akik ezzel a furcsa, kissé csúfosnak hangzó becézgetéssel illetnek. Talán kevesen mondhatják el ezt, de én különösképp szeretem a nevemet és ezért a többségtől el is várom, hogy a teljes keresztnevemen szólítsanak. Viszont mégsem kezdhetem ezzel az újraegyesülésünket, a bevezetését az iskolába, így csupán közelebb lépek hozzá. A csomagját meglátva oldalra billentem a fejem, úgy látszik, hosszú időre készült. - Igen, mindannyian a kastélyban lakunk, különböző házakba osztva. Úgymond ez a második otthonunk. Gondolom, téged majd egy külön részen fognak elszállásolni, de erről még nem kaptam pontos infót, viszont ahogy beérünk a kastélyba, ezt úgyis megérdeklődjük. - Kezdem el a részletes kifejtését a kérdéseinek, és a kis tudatlanságán picit el is kell kuncogjam magam. Csupán csak szórakozottan, egyáltalán nem bunkón. Remélem nem is veszi annak. - Naná, pálcával! Oh, és majd meglátod, milyen sokan is vagyunk amúgy... - Jegyzem meg mellékesen, miközben a kabátom belső zsebéből előveszem a pálcámat és a levitáció varázsigéjét elmormolva, huss és pöcc Alesha bőröndje felé, ami a következő pillanatban már a föld fölé is emelkedik, biztonságos magasságban. Neki ez biztosan ámulatba ejtő, ám én mintha meg is feledkeztem volna arról, hogy milyen helyzet áll előttem, nekem ez már igazán természetes dolog. - Szerintem induljunk, közben még kérdezhetsz nyugodtan. És... igazából el is mesélhetnéd, mi történt veled, na meg, hogy hogyan kerültél ide. - Ha neki is rendben van, akkor lassan elindulok a kastély irányába mellette sétálva, eközben pedig a bőröd pedig engedelmesen lebeg mögöttünk. - Izgatott vagy? Szuper lesz itt! - Hangomban hallatszik, hogy mennyire örülök annak, hogy megbíztak ezzel a feladattal és tudom magamról, hogy igazából más tőlem jobban talán nem is végezhetné ezt el. Ahogy tekintetemmel figyelem, közben gondolkodom a következőkön. Azért tisztában vagyok azzal is, hogy óvatosan kell megközelítenem a bizonyos helyzeteket. Még ha egy helyen is vagyunk, még ha rokonok is vagyunk... borzasztóan különbözünk egymástól!
Egy kis késés belefér, sőt kell is, hogy Hermi legalább egy kicsit izgulhasson. Amúgy is túl komolyan vesz mindent, ennyi kell, hogy megszokja én nem vagyok annyira komoly és ha most neki kell engem pesztrálnia egy ideig akkor jó, ha még időben rájön, hogy nem lesz majd könnyű dolga, bár azt hiszem ezzel azért eleve tisztában van. És annak ellenére, hogy késtem mégis úgy fest, mintha én értem volna ide előbb, amit nem értek... mert Hermi mindig olyan pontos és mindent annyira precízen kezel, de akkor... Oh basszus, lehet, hogy ez nem az a kapu? Még sem kell soká kutatnom, csak kicsit beljebb van, mint ahogyan számítottam rá. Mi lesz itt! Biztosan traktálni fog majd egy csomó száraz és persze teljességgel felesleges infoval, pedig miután a tegnap estém a barátaim által rendezett búcsúbulival telt nem aludtam kb. semmit. A szemeim karikásak, a napszemüveget azért feltolom a fejemre, amikor odaérek hozzá, és még egy mosolyt is kap. Oké nem utálom, de tudom előre hogy nyaggatni fog, pedig legszívesebben bedobnám a szunyát, ha kiderül, hogy hol fogok lakni. Egyáltalán messze van? Az a bazi nagy kastély elég távolinak tűnik innen a kaputól. - Szia Hermi! - végre a köszönésig is eljutok. A bőröndömet húzom szépen magam mögött, ami persze az utóbbi erdős szakaszon majdhogynem lehetetlen feladatnak bizonyult. Az a fickó, aki eddig kísért és már le is lécelt pár fával ezelőtt azt mondta, hogy nem tudja milyen hatással lenne rám az a hoppanálás dolog, úgyhogy nem próbáljuk ki. Eddig segített a táskában is, de ezen a talajon nem mondanám, hogy rendesen gurul. Mondjuk gőzöm se volt mennyi időre pakoljak ruhát, úgyhogy bepakoltam mindent, ami fontos. Hoztam volna még egy csomó mindent, de anyu szerint nem érdemes, mert csak nem bírom majd el, szóval nincs mit tenni... ez most a helyzet, ezt kell szeretni igaz? - Szóval pontosan hol is fogok lakni? Az a bazinagy kastély a cél? Nem sok mindent mondtak, de azért tök frankó, hogy boszorkány vagy. Te is pálcával varázsolsz, mint azok a pasasok? - na igen nem sokat tudok még sem a világról, sem arról mi lesz és persze, hogy hová megyünk. Zokon vehetném, hogy nem mesélte el magáról, hogy mire képes, de miután nem vagyunk olyan jóban, meg aztán valószínűleg simán sült bolondnak néztem volna, valahol megértem a dolgot, nem fogok e miatt megsértődni rá. Akkor inkább, ha nem hagy aludni és persze ha túl sokat fecseg majd mindenféle mély elméleti dologról. Annyira nem akarok belemenni ebbe, főleg hogy ha minden jól megy, akkor hamarosan megyek vissza a suliba és élem tovább a normális életemet, amikor nem csapnak ki mindenféle lángcsóvák a kezemből.
Alesha érkezése akaratlanul is kedves emlékeket ébresztett fel bennem. Visszagondoltam arra, milyen volt, amikor kiderült, hogy mágikus képességekkel rendelkezem, hogy milyen érzés volt először olyan közösségbe lépni, ahol ezek az emberek élnek... majd az első roxforti út... egy mugliszármazású boszorkány életében ez egy felejthetetlen pillanattá válik. Minden évben, a nyári szünidő után vágyom arra, hogy ismét az iskola padba vetődjek, hogy új dolgokat lássak és halljak, mert akkor elsőben eldöntöttem, hogy minden apró rezdülését is ismerni szeretném a világunknak. Kíváncsi vagyok, hogy Alesha is ezekkel az érzésekkel érkezik e meg ide. Nem mondom, hogy mennyire meglepett, amikor szóltak nekem, hogy hamarosan ide fog érkezni az unokatestvérem és megkértek rá, hogy vegyem védő szárnyaim alá, vezessem be az iskolánk világába. Először még azt hittem, hogy csak a bolondját járatják velem, hiszen hogy lehet az, hogy korábban nem jelentkeztek nála ezek a jelek? Millió kérdésem lett volna, ám nem tettem fel őket, hiszen biztos voltam abban, hogy ők sem tudnának jobban válaszolni rájuk, mint ahogy én. Izgatottan várakoztam a Főbejáratnál. Első tervem az volt, hogy a bejárati csarnokban fogom őt meglepni, majd útbaigazítani és kicsit körülvezetni, de aztán eszembe jutott, hogy én biztosan jobban örülnék annak, ha a kapuban várnának rám. Gondolom neki is nagyon sok kérdése van, olyan dolgokról amiket nem érthet vagy amit nem válaszoltak meg neki, mondván majd itt felvilágosítjuk, ám amennyire emlékszem rá a múltból, karakán jelleme nem hagyta mindezt szó nélkül. Talán túl hamar érkeztem... egyik lábamról a másikra álltam, kabátomat összehúztam kicsit magamon, mert a hűvös szellőtől kicsit fázni kezdtem. Pár perc múlva aztán megláttam, már messziről intettem, és kicsit bizonytalanul méregetve, megfigyelve arcának kifejetéseit, testének reakcióit igyekeztem felkészülni arra, ami rám vár. - Alesha! Szia! Jó újra látni. - Halovány, kissé kínos mosoly került arcomra. Innentől hirtelen már fogalmam sem volt mit is mondhatnék vagy mivel is kezdhetném. Gondolom, fenekestül felfordult az élete, becsöppent az ismeretlenbe, egy számára bizonytalan világba... ám szerencse a 'szerencsétlenségben', hogy nem kell egyedül csinálnia.
- Ezt azt hiszem megértem. Én se sok mindent tudok a nevelő szüleimről. Mármint azt hittem igen, de mint kiderült tévedtem, úgyhogy most már jó lenne többet tudni. - na igen, azért örülnék neki, ha valamivel több derülne ki róluk is. Talán részben azért, mert akkor Mark orra alá dörgölhetném, hogy tévedett, hogy igenis érezze magát pocsékul, hogy megölte őket, mert nem voltak rossz emberek. De mi van, ha neki lesz igaza? Mi van akkor, ha kiderül, hogy annyi éven át az egész nem csak hazugság volt, hanem annál sokkal rosszabb, hogy netán kiderül lett volna egy rendes, kedves családom, akiktől elszakítottak, akiket sosem ismerhettem és ők sem engem és már ha meg is találom őket, akkor sem lesz olyan, mintha mindig is ismertük volna egymást. Magam sem tudom melyik lenne igazán a jobb, hiszen utóbbi a bátyámat mentesítené, talán akkor könnyebben tudnék neki megbocsátani, viszont akkor is pocsékul érezném magamat. Valahogy attól félek ebből az egészből sehogyan sem jöhet ki jól. - Ha gondolod majd érdeklődőm a Minisztériumban. Ebben az évben már több gyakorlati órám lesz, lehet, hogy könnyebben ugorhatnál neki az egyetemnek, ha már tudod hová mész gyakorlatra. - végül is ezt simán megtehetem és egyébként is nekem is jó, ha kicsit lekötöm magamat és nem csak a saját dolgaimra figyelek, hanem egy kicsit máséra is. Ezért is lenne jó valami munkát is találni, azzal is elvonnám valamennyire a napi gondoktól a figyelmemet. Nem lenne rossz, annyi szent. Közben persze megérkezünk és hát látszik is rajtam, hogy az eddigi feszültség csak még inkább nő bennem. Belépve a méretes és régi épületbe egyből a szemünk elé kerül a fiatal hölgy, aki valószínűleg valamiféle recepciós lehet, aki feljegyzi a látogatókat, belépőt ad stb. szóval őt célzom meg. - Jó napot! Tegnap küldtem egy baglyot, hogy szeretnék kicsit körülnézni az irattárban és kicsit keresgélni a családomról ezt-azt. Gemma Carlyle. - aztán gyorsan oldalra pillantok Codyra, hogy ő vajon jelezte-e előre, hogy érkezik, vagy mondjam, hogy egyszerűen velem jött és az én kísérőm? A nő közben keresgélni kezd valami jegyzékben.
-Nem valóban nem. De nem is bánom. Viszont túl kicsi voltam még mikor elkerültem. És bevallom a burok amiben a szüleim tartottak, -azt nem teszem hozzá, hogy nem feltétlenül az óvásomra - csak arra volt jó hogy ne ismerjem őket. Úgyhogy egy alapos családfa elemzést szeretnék.- Bár még magam sem tudom mit fogok tenni a megszerzett információval. Talán csak beigazolódik a félelmem, talán fel tudom vértezni magamat, talán tudni fogom kit keressek. És talán tudni fogom kitől kérjek segítséget. Sajnos nem lehet mindent az aurorokra lőcsölni, és nincs is pénzem hogy egy magánakcióhoz, nyomozáshoz felkérjem őket. Ha meg a Minisztériumba küldök kérvényt az ügyben.... leshetem mikor szagolnak rá. Arra hogy össze dolgozhatnánk felélénkülök ismét. - Tulajdonképpen minden esély meg van rá!- megtoldom egy bizakodó mosollyal, majd látszik a fejemen, hogy elképzelem magamat éles helyzetben cselekedni a társaim oldalán. A munkát említve lelohad a dicsfény mögülem és szerényen megjegyzem - Jelenleg a reggeli próféta kihordója vagyok. Régebben egy mugli étteremben pultoztam nyaranta... Jó lenne valóban most is hasonlót találni. Nyilván az a legjobb mikor rögtön gyakornokoskodásból lesz munka. Ahhoz mostanság vagy nagyon kiemelkedőnek kell lenni, vagy jó barátainak, rokonainak kell lennie az adott helyen. Sajna. De nem kizárható a puszta szerencse sem. - Azért a szerencsére ritkán építek, de mint olyan nem kizárható. Közben lassan de biztosan megérkezhetünk.
Lássuk be az én történetem nem mondható egyszerűnek és persze nem is olyan, amit bárkinek ki lehet teregetni, vagy amiről bárkinek ésszerű lenne mesélni. Főleg, hogy még nekem sem volt elég időm, hogy feldolgozzam az igazságot arról, hogy valójában elraboltak gyerekkoromban, ami miatt nem is ismerhettem a saját családomat. Persze nem volt soha sem rossz dolgom, addig a pillanatig, amíg a bátyám be nem kattant. Ez persze megint csak egy olyan pont, amiről nem szívesen beszélnék bárkinek is. Na igen így nehézkes család témában beszélgetni. - Öhm... nevelőszülőknél, amíg meg nem haltak, aztán nekem is csak az árvaház maradt, bár a házunk is ott van, meg a örökség, szóval... Ezek szerint a te életed sem alakult átlagos. - na igen ha az ember árvaházba kerül, meg baleset van otthon, az semmi jót nem jelent. De vajon miért akar a családjának utána járni, ha egyszer velük élt? Vagy magának a balesetnek akarja megtudni vajon a részleteit? Mondjuk azt meg jobb, ha az aurorokra bízza. Mondom én, aki magam akartam megtalálni a bátyámat, a helyett, hogy az aurorokra bízzam az ügyet. - Végül is igen, és valahogy érdekel ez a szakma, segíteni másoknak. - fura, mert valahogy mindig is így gondoltam, már akkor is, amikor velem még semmi sem történt. Akkor is úgy véltem, hogy az az igazi, ha segítek másoknak és ezzel tudok igazán. Kinyomozni ügyeket, utána járni eltűnt személyeknek, gyilkosokat felderíteni, utána járni... elrablásoknak. Ehhez végülis igen jó alap az, amit most csinálok, csak épp egyelőre még nincs meg hozzá a megfelelő alapom, na meg segítséget se nagyon kérhetek, afféle háttér anyagot, így azért jóval nehezebb dolgom van, mint egy átlag aurornak. - Ez jól hangzik, mármint a gyógyítás, még az is lehet, hogy egyszer majd összedolgozhatunk. - mosolyodom el, hiszen sose lehet tudni. Ha nagyjából egy időben kerülünk ki a suliból, n egy kicsit előbb, akkor végül is még akár kollégák is lehetünk. Egyelőre így elsőre jó fej srácnak tűnik és ha ő is segíteni akar másokon, akkor még jól is működhetnénk együtt. Aztán persze sose lehet tudni, hogy az ember hová kerül, egyáltalán milyen részlegre. - Ezen már én is gondolkodtam, hogy kellene valami munka, de fogalmam sincs, hogy lenne-e időm rá. Neked igen? Egyelőre mondjuk sok mindent nem is csinálhatnánk, mint valami pincérkedés, vagy a Minisztériumban háttérmunka, de gondolom sokan szeretnének ilyesmivel foglalkozni, szóval... nem is tudom. - hát igen az egyszerűbb, de jól fizető munkákat hamar elkapkodják, vagy ahhoz kerülnek, akiknek vannak kapcsolataik, nekem pedig nem maradt a családomból senki igazán, csak a bátyám, akivel egyelőre még nem jutottam napirendre, szóval... gőzöm sincs, hogy merre tovább, pedig igaza van nekem is ki kell találnom lassan valamit, hiszen szülők nélkül maximum a házunkat adhatom el, hiszen más bevételi forrásom nem igen van, ha nem dolgozom.
A viccelődésemről feltételezni sem merem, hogy komoly lenne, De azért érdekes lenne... A családomba aki bekerült, az vette fel a Martimor nevet, független attól hogy az illető férfi volt-e avagy nő. Így lett apám is Gargot Harton- Martimor. A féltestvérem már nem vitte tovább a nevet. Ő Harton lett. Bár erről csak egyszer váltottam szót vele mikor még élt. A név jelen esetben anyám révén szállt tovább. Fura, kitekert, és meg merném kockáztatni, hogy fölösleges bizonyos szempontból. Ennyire meghatározó lenne a név? És itt inkább leállítom magamat, mert ha most elkezdek felépíteni, szilárd alapok nélkül bármit is, akkor ha találok valami szilárdat a levéltárban, az szépen le fogja dönteni az agymenéseimet. - Nevelő szülőknél voltál? Vagy árvaházban?- minden szívbaj nélkül kérdezem meg tőle. - Én a Roxfort előtt nem sokkal árvaházba kerültem. Volt némi... baleset odahaza, amiatt. Figyelemmel hallgatom a válaszát. -Akkor szeretsz mindennek a végére járni? -kérdem kíváncsian az auror szakra. Aztán némi zavar fut át az arcomon, eltűnődök és végül eszembe jut valami. Amolyan, felgyullad a lámpa a fejem felett. - Igazság szerint kicsi korom óta érdekel az hogy másoknak segítsek. Nem úgy mint mondjuk egy auror, hanem... Inkább aki össze rak, meggyógyít... - az arcomon a gyermeki vonásokat komoly gondolatmenet váltja fel. Egészen a Prcelán Szellemig kanyarognak vissza. Amikor neki segítettem, hoztam vittem, beloptam hozzá az ellátásához szükséges kencéket, főzeteket, amikor estéket virrasztottam át könyveket bújva, hogy a megfelelő alapanyagokra leljek, és végül a véget nem érő sunnyogás az üvegházaknál a beszerzésükért... Szívből örültem, hogy a birtokon volt egy ilyen földi paradicsom. És bár akkoriban csak a gyógyfüvek és növények álltak rendelkezésemre ez által, azokkal legalább rendesen megtanultam bánni. -Igen... Talán egy Gyógyítói szak nem is lenne rossz.- aztán eszembe jut még valami és ki is bukik belőlem. - És mivel Dorothyéknál már nem maradhatok, egy munka se fog ártani. -ki is száll pillanatra a levelek gondolata és befészkel a helyére az utóbbi kérdéshalmaz. -Te hogy boldogulsz, vagy mivel foglalkozol a suli mellett? - azt feltételezem hogy a szakja miatt, akadnak terepgyakorlatai, viszont valószínűsítem, hogy egyenlőre nem nyilvánul munkának, és például fizetést sem kap érte. Egyenlőre a fizetése az amit megtanul és elsajátít.
Igyekszem nem foglalkozni a tömeggel, ami az én esetemben határozottan nehéz feladat, miután nincs a legjobb viszonyom velük, de minden figyelmemet Cody-nak szentelem, ami azért valamicskét legalább segít a helyzeten. - Igen, az hasznos lehet, meg aki figyel rád, ha baj történik... - na jó nem akarom riogatni azokkal a rémtörténetekkel, amiket hallottam, meg aztán azt sem mesélném el neki, ami elem történt. Konkrétan elhagytam egy kisebb darabot a karomból, bár megoldható volt a rendbe tétele, de nem volt épp a legkellemesebb éjszakám a Gyengélkedőn. Nem csoda, hogy a hoppanálás nem mindenkinek megy, meg aztán van olyan is, akik sosem próbálkozik vele inkább, mint hogy valami komoly baja legyen. - Aha... - azért rendesen elkerekedik a szemem a felvetését hallva. Na igen már megfordult a fejemben, hogy mi van akkor, ha mondjuk az iskolában van olyan, aki a rokonom, valami testvér, unokatestvér, akárki, hiszen gőzöm sincs, hogy ki az igazi családom és a nevelő szüleimtől nem kérdezhetjük meg. - Igazság szerint bármi megtörténhet, mert nem tudok semmit az igazi családomról. - vonom meg kissé tétován a vállamat. Teljesen értelmetlen, hogy ezek után még mustrálni is kezem, van-e köztünk valami hasonlóság, de ha így nézem elég sokaknak barna a szeme, meg persze a barna haj is elég gyakori, bár az övé göndör és az enyém is göndörödik, de ez még mindig nem jelent sokat. - Megmarad igen és aurornak készülök. Sablonos... gondolom, de mégis ez vonz a legjobban. Hát te? Maradsz tovább tanulni? - mondjuk ha ennyire nem sokat tud róla akkor ennek valahogy kis esélyét látom, de aztán persze ki tudja, hogy mire jut még az év végéig. Addig még könnyen lehet, hogy meggondolja magát, ha most a maradás mellett van, vagy épp fordítva. Én mondjuk nem hezitáltam semmit, mindig is auror akartam lenni, ami ha úgy nézzük biztosan tényleg elég sablonos lehet, miután a Griffendélesekhez eléggé közel áll ez a szakma, de nem érdekes, én tényleg auror szeretnék lenni. - Az is lehet, hogy csak az utolsó pillanatban jössz majd rá, vagy akkor sem, sose lehet tudni. - biztatóan mosolyodom el, mert sejtem... nem is igaz, tudom milyen bizonytalannak lenni, bár én csak azóta tudom, hogy megkavarodtak a dolgok a bátyámnak hála. Na igen nem egyszerű úgy aurornak menni, ha egyszer rettegsz a sötétben, meg a vámpíroktól, meg a tömegben... De akkor sem változtatok és nem szeretnék valami unalmas irodakukac sem lenni.
Körülöttünk mérsékelten hömpölyög a tömeg, ki erre ki arra megy. Mindnekinek van valami dolga természetesen, mi is haladunk a célunk felé. Azon hogy nehezebb ha az ember tele van félelemmel vágok egy fura szórakozott szarkasztikus grimaszt - Akkor jobb ha felkötöm a gatyámat és szerzek egy mentort. -nem mintha kút főből gondoltam volna amúgy is. -Neked is családi ügy? - arcom oldódik, eltűnődötté válik - A végén még kiderül hogy rokonok vagyunk! - sütöm el mintegy poénképpen, ha ha bizonyára nagyot fog csattanni... -Bocs, nézd el, néha... hajlamos vagyok butaságokkal, vagy ízléstelen, esetleg groteszk dolgokkal viccelődni... de, majd odafigyelek -toldom meg gyorsan az egészet, és feldobok egy újabb gondolatot. Egyébként nem kevés izgalom és idegesség van bennem, hogy vajon mégis mi a francot fogok találni. Annyi levél van nálam, hogy azt sem tudom hol kezdjem! -Milyen szakon tanulsz? Azt tudom, hogy Griffendéles vagy.../voltál? Az egyetemen is megmarad a házad?- szegezem neki végül egyszerű érdeklődéssel. Lebuktatom magamat, hogy bizony nem nagyon néztem utána az egyetemi lehetőségeknek. És szomorú, és nem is teljesen tudatosan, de önbizalmi kérdésen múlik az egész. Egyenlőre nem forgattam a gondolatot, hogy egyetemre menjek. Talán pont ideje, hogy megérjen bennem ezzel kapcsolatban az összes kérdés és végül döntés szülessen. - Bevallom, nem nagyon fogalamazódott meg bennem, egyáltalán mi az aminek el tudnám képzelni magamat, hogy szeretettel, szívvel lélekkel csináljam amíg világ a világ.. -ismerem el és el is gondolkozom, hogy ne tűnjek annyira elveszettnek, vagy céltalannak.
Hamar Londonban vagyunk, hála annak, hogy nekem már sikerült letennem a vizsgát, de nem mondom, hogy profi vagyok, bár gyakoroltam már sokat, de az elején én sem voltam benne tökéletes, meg aztán sokat segített Andrew is, hiszen eleve nehéz dolgom volt a koncentráció hiánya miatt is. Ha tele vagy félelemmel és rettegéssel igen nehéz elsajátítani egy ilyen bonyolult varázslatot, érthető módon tehát nekem épp ezért volt nehéz dolgom. - Az elején nekem se ment jól, azt hittem, hogy esélyem sincs rá, hogy megtanuljam, de végül sikerült, csak kitartás kell hozzá. Jó sok kitartás. - biztatóan mosolyodom el, mert emlékszem voltak olyan fázisok, amikor már én is közel voltam hozzá, hogy annyiban hagyom a dolgot és egyszerűen feladom, de aztán mégis csak tovább próbálkoztam és sikerült. Elég sok kitartás kellett hozzá annyi szent, de végül sikerült elérnem az áhított célt és már nem fordul fel a gyomrom sem. Jóval több idő kellett hozzá, hogy elérjem ezt, mint másnak, de végül csak sikerült. - Akkor ez most azt hiszem meglepő lesz, de úgy fest én is családi ügyben jöttem. Kiderült, hogy a szüleim nem az igazi szüleim és... megpróbálok rájönni ki is vagyok. Hátha vannak feljegyzések a születéseim idejéből... - bizonytalanul vonom meg a vállamat, miközben sétálunk az utcán. Zavaros az ügy és azért mindent csak nem mondhatok el, hogy talán elraboltak, tehát rablásokról kell keresgélnem, no meg kórházi adatokról, de valószínűleg ilyesmit csak a Szent Mungóban találhatnék meg és ott sem adnák csak úgy oda. Más ötletem viszont nincs egyelőre, mint a Levéltár, legalább meg kell próbálnom, aztán meglátjuk, hogy sikerül-e jutnom valamire. Ha nem, még mindig kérhetek segítséget, vagy mehetek az aurorokhoz, csak épp azt valahogy úgy kellene, hogy közben a bátyámat ne keverjem bele. Bármennyire is haragszom rá... talán tartok is tőle, még sem akarom, hogy végül elkapják, még ha jó eséllyel Andrew szerint meg is érdemelné.
Rálegyintek a kérdésre egy mosollyal hogy nehéz ügy lenne Gemma- Ugyan! A környezetre irányuló figyelem óvatosságot tükröz. Az pedig dicséretes tulajdonság.- aztán már Londonban is vagyunk. Eleresztem a kezét, pár pillanatra megszédülök de szerencsére a gyomrom nem fordult fel. -Fogalmam sincs hogy fogom megszokni ezt. Pedig nagyon szeretném letenni a vizsgát hoppanálásra.- megcsoválom a fejemet- túl hasznos ahhoz, hogy kihagyjam az életemböl.- Gemma ahogy elindul, megyek utána, magam is utána néztem, hagyom mégis hogy vezessen. -igen nagyjából annyi. -erősítem meg a becsült időben. A kérdésre hallgatok egy rövidet- A régi... öö.. házvezetőnőnk talált jó pár levelet. És annyi név van bennük... Egy kis családfa elemzést szeretnék, hátha helyre tudom tenni, ki kicsoda.- közlöm teljesen nyugodt őszinteséggel. Már felkészitettem magamat arra, hogy esetlegesen lesz egy tanúja a műveletemnek és ezt nem fogom tudni elkerülni. Bár még van bennem egy jó adag tépelődés, úgy döntöttem, részemről nyílt lapokkal játszom. Bár látszik rajtam némi kétely, meg egy adag ismeretlentől való tartás, mégis hajt a kíváncsiság. Másfél évet vártam ezekre a levelekre. Áldom ezt a lehetőséget, hogy most elintézhetem Gemmának hála. -És te?-kérdezek rá én is. Kiváncsi vagyok ő mi ügyben ruccan ki. Noha faggatni nem fogom.
Nem ismerem őt, még sem mondhatom el egyből az igazat, hogy miért is esik nehezemre ez az utazás. Ettől még persze fontos, hiszen valahogy utána kellene járnom pontosan ki is vagyok, kik lehetnek az igazi családom és valahogy nem füllik a fogam ahhoz, hogy az aurorkhoz menjek. Az lenne a legegyszerűbb ez biztos, viszont azzal bajba keverném a bátyámat, mert mit mondok honnan tudtam meg most, amikor a szüleim már lassan egy éve meghaltak? Nem akarok magyarázkodni, ezért próbálok meg egyedül utánajárni a dolognak, hátha úgy lesz esélyem kideríteni valamit. Az is lehet, hogy nincs családom, vagy nem elraboltak, hanem eleve árva voltam, de legalább egy esélyt adok a dolognak, hátha végül is kiderül valami. - Vonaton én is azt szoktam, de máshol zavar. Tudod... ha nem tudok figyelni a külvilágra az is rossz. Nehéz ügy vagyok. - halványan elmosolyodom. Hát igen tényleg nem vagyok egyszerű eset, annyi szent igaz, de talán érthető azok miatt, ami történt velem. Szeretem tudni, hogy mi van körülöttem, ez régebben is így volt, a tömeget viszont nem kedvelem. Nem lenne kellemes, ha mondjuk sok ember között véletlenül érnék hozzá valakihez, aki vámpír, aztán amikor rájövök, hogy mi is történt lefagynék a tömeg közepén, ő meg felfigyelne rám... Na jó, azért megpróbáljuk majd úgyis a zsúfolt helyeket elkerülni, akkor nem lehet ilyen baj és Andrew a közelben lesz. Azért még bólintok a szavaira, aztán már mehetünk is. Talán nem is kell sokat menni, bár csak oda juthatunk, amit ismerek, ezért talán a legegyszerűbb az Abszol út, az elég központi, onnan pedig séta. Talán ilyenkor nincs akkor tömeg, mint amikor a diákok évkezdéskor szereznek be mindent. Hamarosan tehát már Londonban nyithatja ki Cody is a szemét. - Megnéztem azért merre kell menni. Ha minden igaz, akkor erre lesz, talán csak tíz perc séta. Egyébként fontos ügyben jössz? Valami iskolai? - lehet kutatás is akár, de persze faggatni nem akarom őt, hiszen az én ügyem is eléggé magán ügy, nem kötném csak úgy akárkinek az orrára, viszont ha egymás mellett kutatunk akkor azért mégis csak óhatatlan, hogy az ember ezt-azt észrevesz a másik ügyködéséből és esetleg lesz, ami feltűnik neki belőle nem igaz?
A baj gyakran velem jár, de hogy keressem is az kevésbé jellemző. Legfeljebb egyedül. Elvégre milyen jogon várhatnám el másoktól hogy az én hülyeségemért bármiféle felelősséget vállaljanak? Tény, ezzel együtt rengeteg segítségtől is elvágom magamat. Egyenlőre nem ültem le magammal újra vitatni hogy melyik lenne a jobb változat. Valószínűleg ha egyedül, és véletlenségből sem bukkanna belém a baj. Ez viszont annyit is jelentene, hogy minden olyan témát, ami a családomat érinti, hírből is elkerülnék! Most azonban fejest készülök ugrani pont ebbe. Hogy más vigyázzon rám? Nem tudhatom, hogy mi zajlik le benne ezzel a résszel kapcsolatban de annyit lehet hozzátennék, minden sértettség nélkül, hogy én inkább úgy tekintek a dologra, hogy partnerekként megyünk oda. Nem tudok hoppanálni még, ez igaz, de nem érzem úgy hogy bárki felé is elvárás lenne részemről, hogy rám vigyázzon. Igazság szerint ha a tudtomra hoznák ezt a gondolatot, roppant furcsán érezném magamat. Nem feltétlen kellemetlenül, viszont mindenképpen szokatlanul. Bár életem során sokszor megtapasztaltam milyen mikor vigyázó szemek kísérnek, hiszen ha nem így lenne, most nem lennék itt. Azt hiszem az egészen más fajta vigyázás. Mikor az ember azt érezheti, hogy van mellette valaki, aki támogatja, óvja, vagy épp jól helyre teszi az eszét ha kell.. A vigyázás ezer arca. Bár ez inkább már gondoskodás. Végignézek rajta, mintegy megbizonyosodásképp hogy tuti rendben van-e. -Ohh, hát ezt megértem. Én ha tehetem, zenét hallgatok utazás közben. Segít kizárni a zajokat.- Bár az is igaz, hogy az ilyesmi, leginkább nyáron mikor Dorothyéknál vagyok és megyek valahová, ez a mentsváram, mégpedig egy régi walk man formályában. -Hamar túl leszünk a kritikus részen, a levéltárban meg gondolom nem lesz koncertméretű tömeg.- teszem még hozzá, mintegy biztatás gyanánt és megtoldom egy biztató mosollyal. A kérdésére és az óva intésre bólintok. -Mehetünk.- én aztán nem fogok elcsatangolni, ha csak nem leszek sürgős dolog miatt "magamra hagyva" és nem botlom egy jókora viharba. De merem hinni, hogy semmi ilyesféle gond nem lesz itt. Bár szívből reménykedem, hogy nem szakad ránk az ég! Ha meg mégis, remélem épp nem leszek egyedül. Elfogadom a kezét és már mehetünk is. Fogalmam sincs mit fogok találni, de valahogy úgy érzem, a levelekkel együtt sok minden ki fog derülni.
Nagy tömeg, London... nem a leginkább nekem való hely, de időnként Andrewt is el kell kísérnem, tehát egyébként sincs apelláta, szoknom kell az éles helyzeteket is, vagy legalábbis próbálkoznom kell vele és most épp ezt teszem, főleg, hogy társaságom is lesz, nem egyedül kell belevetnem magamat a kutatásba, még ha nem is feltétlenül ugyanolyan témakörben keresgélünk. Sőt végül is felelősség van rajtam, mert nekem kell vigyáznom Codyra és hát nagyon remélem, hogy ez nem lesz olyan nehéz, bár nem sokat tudok róla, de nagyon remélem, hogy nem az a típus, aki könnyen és gyakran keveri bajba magát. Hamarosan megérkezik, legalábbis nem gondolom, hogy más lenne, hiszen más nem jönne ide és keresne pont engem. Tény és való, hogy a kérdés nem a legjobb, mivel más nincs itt és más nincs, aki vár rá, tehát csak bólintok egyet. - Szia! Igen persze, csak... nem vagyok oda a nagyvárosokért. - megejtek egy bíztatónak szánt félmosolyt. Azért lássuk be kissé sok dolog történt mostanában velem és körülöttem. Nézzük csak az utat, ami térben egészen máshová vitt minket, aztán persze a változásokat, amik e miatt mentek végbe bennem, a bátyám felbukkanását... és a szív megosztása már csak hab a tortán, ahhoz már szinte teljesen sikerült hozzászoknom és még jó is, hogy Andrew legalább általában a közelemben van. Határozottan megnyugtató. Arra nem gondolok, hogy mindez valami világok, vagy idők közötti kötelék, vagy sors miatt alakulhatott így, hiszen... sosem hittem a sorsban és ő sem. Nem csoda, hogy erről azért sem beszéltünk egy árva szót sem. - Gondolom akkor mehetünk és a levéltár a cél nálad is igaz? Nem nagyon kellene elválnunk egymástól, tudod, nehogy gond legyen. - meg hát lássuk be, én felelek érte, tehát jó lenne, ha nem kellene keresnem, vagy ne adj isten szólnom egy tanárnak, hogy elveszítettem. Elég jó a tanulmányi átlagom ahhoz, hogy ne akarjak valaki más felelőtlensége miatt bajba kerülni, vagy rossz pontot szerezni, főleg ha már vállaltam, hogy épségben "leszállítom" Codyt. Mindenesetre, ha benne van és válaszolt, akkor nyújtom a kezemet neki és indulhatunk is. Irány London, természetesen az Abszol út, aztán onnan a Minisztérium.
Megírtam Dorothynak hogy a következő rövidebb szünetben nem hozzájuk megyek haza, hanem kiveszek egy szállást Roxmortsban. Olivia legelső üzenete óta majdnem egy év telt el, azóta hiába futotta a baglyom a köröket, egyszer sem jött válasz. Aztán megtört a jég, és megérkezett a válasza, találkát kért, én pedig megadtam az időpontot és a helyet. Határozottan furcsa volt a viszontlátás és rövid, túl rövid. Odalépett hozzám, megszólított a régi nevemen, mikor felé fordultam a kezembe nyomta a leveleket és eltűnt a szemem elől. Görnyedtebb volt mint mikor utoljára láttam, és az arca nagy részét is kendő takarta. Ezer kérdésem lett volna, de nem hagyott rá időt. Álltam egy darabig a levelekkel a kezemben, aztán visszatértem a kivett szobába és belevetettem magamat az iratokba. Jókora stóc és mind walesi nyelven íródott. Jó ideje nem használtam az anyanyelvemet, de itt a remek lehetőség hogy bele rázódjak. Gondoltam én ezt nagy naivan. Akadt ott a walesi nyelvjárásoknak jóval régebbi formája is, amihez a jelenlegi tudásom nem elég. Sok "hivatalos" irat is előkerült, személyek adásáról vételéről. Enyhén szólva lesokkoltam és inkább félre tettem pihentetni ezeket. Azonban találtam egy pár másik érdekeset. Apám írása. Egy nővel és egy párral folyik a társalgás oda vissza, egy gyermekről. A részletek ügyesen ki vannak hagyva de ahogy kivettem kimenekíteni szerették volna valahonnét. Talán ez a gyerek is úgy járt mint Rasphit? Vagyis járt volna, ha nem tűntetik el... Sem név, sem nem nincs említve. Azon már nem is lepődnék meg, ha apám egyik félrelépéséről lenne szó. Ennek örömére épp itt az ideje visszakutatni a családfát! Hátha fel vannak tüntetve olyanok is, akikről fingom sincs egyetlen ágról sem, és akik után újabb kérdőjelek szakadhatnak fel... Biztos vagyok benne, hogy számtalan ilyenre fogok bukkanni. Na jó inkább csak erősen reménykedem benne. Nem különösebben bosszant, vagy zavar hogy nem egyedül megyek. Gemma Carlyle lesz a kísérőm. Azt tudom hogy Griffendéles és egyetemista. Az én nyakamban is ott függ a medálom, ami a Rengetegben való utolsó kalandom alkalmával, egész pontosan Graves egy véletlen rálépésének köszönhetően kinyílt. Egyenlőre nem jutottam vele sokkal többre. Mint egy ovális kagyló két fele, apró kelyhekként le vannak zárva egy egy kristálylappal, és ahogy érezni is lehetett, valóban valamiféle folyadék van elzárva benne, mindkét oldal mögé. A kristálylapokba karcolva is van valami, de még nem jöttem rá mi. Többek között jó lenne ezzel is eljutni a megfelelő emberhez és megfejteni mi a franc is ez pontosan és miért az én nevem van rajta, ha a tárgy valószínűleg sokkal sokkal régebbi tőlem.. Kirázom a fejemből a gondolatokat, dobok egyet a táskám pántján és haladok tovább hogy felleljem a lányt. Késni nem szokásom, viszont előbb sem érkezem a megbeszéltnél. Pont időre érek oda, noha már pár méterről ráköszönök -Szia! Te vagy Gemma ugye? -nem mintha lenne itt bárki más is épp, de sebaj. sosem volt erősségem a csevej, épp ezért erőltetni sem fogom, ha úgy veszem le, nincs kedve, vagy nem az a fajta. Mielőtt azonban feldobnék valami értelmetlen kérdést, feltűnik, olyan mintha kissé feszült lenne, odaérve hozzá megejtek egy barátságos mosolyt. -Minden rendben?
Nem sokat tudok erről a Cody-ról, csak hogy Hugrabugos és hogy mi a neve és hogy ő is Londonba készül fontos ügyben, de csak úgy kíséret nélkül nem teheti meg. Vicces, hogy csak egy évvel vagyok idősebb, de mivel van gyakorlatom a hoppanálásban plusz egyetemista vagyok több lehetőségem van, mint neki és lehetek a kísérete, arról pedig már senkinek nem kell tudnia, hogy még van egy plusz főnk is, aki úgyis a nyomunkban marad, hiszen nem kerülhetünk túlságosan távol egymástól Andrewval. Azért is hangoltuk össze, hogy neki is épp dolga akad Londonban, én is ekkora időzítettem a kutatást. Egyelőre még fogalmam sincs hogyan kezdjek bele, de utána akarok nézni a levéltárban az eltűnt gyerekeknek első körben. Biztosan jelentették a szüleim, vagy hát remélem. Azt sem tudom pontosan hány éves koromban raboltak el. Ha Mark nem esik túlzásba, ha nem öli meg a nevelő szüleinket akkor válaszokat kaphatnánk, de így... még azt sem tudjuk, hogy miért raboltak el az igazi családomtól. Persze neki könnyebb dolga van, megtalálta a sajátját, na de mi lesz az enyémmel? Elgondolkodva sétálok végig az udvaron, tudom, hogy Andrew a közelben van, fel sem kell néznem hozzá, egyszerűen csak érzem. Vigyázza a lépteimet, hogy még véletlenül se legyen baj, főleg mert tudja jól számomra a tömeg és a nagyváros még veszélyeket is rejthet, főleg ha szűk helyre keveredünk, de nem így lesz és nem lesz baj a poros alagsori levéltárban sem... nagyon remélem. Nagy levegőt veszek, beszívom a friss oxigént, hogy jól megtelítse a tüdőmet. Úgy majd egyből könnyebb dolgom lesz és erőm is több akad majd. Nincs más hátra be kell várnom Codyt. Egy pillanatra találkozik csak a tekintetem a fák között elsuhanó árnnyal. Észrevehetetlen, ha az ember nem tudja, hogy hol kell keresni, de én tudom, hogy ott van és megnyugtat a közelsége, még ha Londonban távolabb is lesz, amíg a saját ügyeit intézi. Úgy tűnik, hogy ez az összeköttetés is nyújtható, ha eleget erősítjük és azt hiszem azóta, hogy visszatértünk arról a másik síkról, amióta a hajam is megváltozott és talán én magam is a kötelék is erősebb lett köztünk. - Minden rendben lesz. - csak magam elé suttogom a szavakat, miközben megszorítom a nyakamban függő medált. Jelzi a vámpírokat, de már csak dísznek és megszokásból hordom, hiszen ott van a kezemen a karkötő, amit attól a különös sötét bőrű alaktól kaptam, aki szintén vámpír volt, ám még sem féltem tőle. Jóval erősebb, mint a medál, amit én készítettem és jóval hatékonyabb is. Egyelőre viszont megállok, bevárom Cody-t, nem tudom, hogy mennyire hajlamos a késésre, én természetesen mint mindig most is előbb érkeztem.
Talán az előítéleteimet is képes leszek majd idővel levetkőzni, legalábbis dolgozom rajta. Nem tehetek róla, hogy időnként még mindig eszembe jutnak kellemetlen dolgok vele kapcsolatban és nem feltételezem épp a legjobbat. Próbálkozom, hogy ezen változtassak és már az is nagy dolog, hogy eljöttem ide vele nem igaz? - Az a baj, hogy már csak elvből is ellen kellene állnom, hogy... nehezebb dolgod legyen és kevésbé legyél magabiztos. - mert hát lássuk be egyelőre könnyű dolga van velem. Eléri, amit akar gond nélkül, még velem is, pedig nagyon nem akartam. A fenébe is tényleg felettébb vonzó már csak külsőre is és a stílus. Mintha csak nem is lehetne neki ellenállni, ha ő nem akarja engedni, ami azért fura dolog... mintha nem lenne beleszólásom a dologba. Vagy talán nem is volt, mert már az első pillanatokban ott volt valamiféle szikra közöttünk, ami lassacskán mássá alakult. Csak az a kérdés, vajon az elején is ezt akarta, vagy az elején csak játék volt és idő közben változott a dolog? - És már megint kezded. - mosolyogva csóválom a fejemet, hiszen cseppet sem fogja vissza magát most sem és soha sem. Ezen már különösebben meg sem szabad lepődnöm igazából. Az a baj, hogy még igaza is van, a magabiztossága is olyasmi, ami valahogy levesz a lábamról és nem tudok neki e miatt sem nemet mondani, még ha akarnék sem. De talán nem is akarok annyira, mert ez az ital is erre mutat rá nekem. Lehetséges, hogy nem akarok annyira nemet mondani neki, és nem csak pár korty miatt, hanem amúgy is jól esik ez a figyelem, amit nekem szentel. - Nem... nem tudom, de remélem, hogy nem próbálkoztál ilyesmivel. Kedvellek és... remélem, hogy nem e miatt. - bár most kiveszi a kezemből, de tudom én, hogy sok minden van a varázsvilágban. Létezik szerelmi bájital is, aminek elég nagy hatásfoka van. Én pedig nem igazán szeretnék ilyesminek a hatása alá kerülni, mégis megint elmosolyodom, amikor kifejti a véleményét és persze a kis szösszenetet arról, hogyan fogja felrúgni azt, aki netán bepróbálkozna nálam. - Jól van, bár azt azért megnézném, de hidd el én is meg tudom védeni magamat, ha arra van szükség és nem tetszik, ha valaki próbálkozik. - bár ő gondolom épp arra gondol, hogy mi van ha nekem tetszik, de neki még sem és akkor akarja megakadályozni, hogy bármi is legyen, de nem mintha annyira csapongó típus lennék. A tánc egyébként is kellemes annyira, hogy ne nagyon akarjak mással lenni mostanában, meg aztán nem is akarok mást bajba kerülni, ha már ő önként vállalta, bár még most is úgy érzem, mintha nem tudná, hogy mit vállal pontosan. - Igen, bár ez kicsit más is... van más is mögötte, amit nem tudok most elmagyarázni. - nem is lenne erőm rá. Hiszen mégis csak egy sötét folt az életemben. Az a nyár... talán valahol még élveztem is azt, ami történt, amiket tettem, legalábbis az anyám próbálta úgy beállítani a dolgot, de tényleg így volt. Annyiszor mondta már, hogy okkal lettem Mardekáros, hogy néha már úgy érzem, hogy igaza van. Jól bánok a tűzzel, néha vannak rosszabb időszakaim, pedig én igyekszem nem olyannak lenni, amit ő vár el tőlem, de mi van, ha nem megy? - Szóval most csak megpedzegetsz valami érdekeset és... Ez nem fair. - még sem haragszom rá, hiszen én se mondtam el mindent egyszerre és nem is akarok... tudom, hogy annak akár rossz vége is lehetne, talán akkor ő hagyna faképnél. Persze az is meglep hogy a végén marad a sima puszi, pedig mintha a bálon bánta volna, hogy nem történt több, de lehetséges, hogy tényleg jobb ez így, hogy nem rohanunk sehová sem.
//Éééén is! Szuper volt, imádatos, jöhet a köv. menet, van még a tarsolyban. //
//