2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Átérzem azt, hogy ha megmondják, hogy mit kell tenned.. – Bólintok szomorúan, még jó, hogy nem ismeri az apámat. A sors iróniája, hogy előbb utóbb meg fogja ismerni. És ez ellen semmit sem tehetek. Csak annyit, hogy addig is tompítom a rossz élményeket. Tudom, hogy mindez átverés, de ha legalább vele lehetek, akkor apámnál kezeskedhetek felőle, hogy nem veszélyes a varázslókra, és minél kevesebbet kéne rajta kísérletezni. Lehet, hogy van ez a mágikus képessége a tűzzel, de hogy általa más muglikat is vizsgálni.. Biztosan nem lesz túl kellemes. Ha melette lennék, ha utál is, legalább valamennyire el tudná viselni, és hátha apa egy idő után el tudná engedni. Igen, így kell tennem. Innen nincs menekvés. Ha nem én vigyázok rá, akkor megteszi más, méghozzá olyan, aki apámhoz sokkal lojálisabb, hithűbb testvériségis, nem csak a vérség, vagy a kényszer kapcsán. – Béna nem is, csak éppen nem világbajnok. – Ezt várnám magamtól, s apa is tőlem, hiszen ő bármibe fog, elsőosztályú teljesítményt tudott nyújtani, velem ellentétben, aki mintha mindenről lemaradna. Lehet, hogy Alesha olyan bájos hogy bátorít, lehet, hogy csak nem találtam meg, amiben ügyes volnék. Ez annyira igazságtalan, hogy pont őt kell bántani. Nem tudom nem kedvelni. Megfogadtam, hogy nem hasonlítom össze Hermionével, és így is, de közben a különbségek egyre jobban kijönnek. Az hogy ennyire lelkesen közvetlen.. Vélhetően mindenkivel, de nekem most ez úgy kell, mint egy falat kenyér. Közben pedig átkozhatom magam, hogy miért nem valami szemét lányt kell megfigyelnem. Félmosollyal bólintok a dícséretére, amit az elején dob be, amikor már a hangszerek bekapcsolódnak, de még nem éneklek. Egészen elpirulok, amint a végén így megdícsér, de visszateszem a helyére a gitárt. – Engem nem érdekel a csomó csaj, egyet szoktam kinézni, akinél aztán rendszerint nincs esélyem. Az ilyen fájdalmas pofáraesésekből születnek aztán a drámai dalok. – Bólintok végül mosolyogva, a taposolása és a vigyorgása igenis sziven üt, és elgondolkozva vonom meg a vállamat. – Hát jó, de abban te is szerepet vállalsz. Aztán mennem kell. – A pálcámmal intek, szépen aranyló betűk jelennek meg a levegőben, hópihe ugrál az elején, mutatva, hogy majd hol kell énekelnie. Én magam átülök a dobokhoz, és onnan kacsintok neki. – Nem nehéz szám, és nem baj ha elrontod, ez csak játék. – Magam sem értem, hogy miért választottam szerelmi számot, hiszen nyilvánvaló, hogy nem lehet köztünk semmi, ezt inkább a könnyű duet jellegge miatt gondoltam ki. Már el is kezdem pörgetni a dobot, mert itt az a legdominánsabb, és talán Aleshának igaza van, a zene a menekülőutam.
- Na persze! - nevetem el magamat. Oh olyan jó most ez a kis viccelődés, főleg hogy most már nyíltan el is mondhatam neki, hogy ki vagyok és miért vagyok itt, tehát legalább nincs a titkolózás feszengése sem, ami közénk álljon. Jó egy kicsit elengedni magamat és nem gondolni folyton arra, hogy milyen kellemetlenségek érhetnek és jöhetnek még, vagy hogy mennyire pocsék ez az egész helyzet úgy összességében. Alec számomra, mivel nem ismerem az igazi valóját, jeleneg afféle mentő angyal, akivel szórakozhatok és kicsit olyan lehet, mintha otthon lennék. - Igen én is remélem és persze, hogy megoldják, hogy minden újra normális lehessen. Érdekes ez a hely, de... pocsék dolog, hogy muszáj itt lennem és nincs választásom. - húzom el a számat épp csak egy pillanatra, de ezúttal nem adok magamnak több időt rá, hogy szomorkodjam a helyzet miatt és egyébként is pont azon törjük a fejünket, hogy hogyan foglaljuk el magunkat és szórkozzunk egy jót, akkor meg mi értelme lenne búslakodnom a helyzet miatt? Azt most pont, hogy ki akarom verni szépen a fejemből egy időre. Gyorsan felpattanok hát a padról és hagyom, hogy mutassa az utat. Én még azért annyira nem ismerem a helyet, elég nagy ez az iskola pedig az én sulim se volt kicsi, de ez most tényleg bőven túlnő rajta. - Ne légy ünneprontó, tuti, hogy nem vagy mindenben béna. Halljuk! - izgatottan helyezkedem el a széken, amikor már a zeneteremben vagyunk, hogy figyeljem, amint előkerül a gitár. Nem vagyok nagy zenei tehetség, énekhangom se sok van, és hát a hangszertanulás is eléggé elméleti valami, ami pont e miatt nekem sose ment jól, viszont attól még hallgatni szeretem és kíváncsi vagyok rá, hogy Alec mit tud villantani. - Azért ez így elég menő! - lepődöm meg, hogy a gitáron túl még maguktól elkezdenek zenélni itt más hangszerek is csak úgy egy pálcaintésre. Azért ez így nem gyenge, bár tény, hogy mondhatnánk, hogy csalás, de hát mivel most nincs itt senki, aki játszon rajtuk elnézhető. Csendben hallgatok, amikor még énekelni is kezd. Wow! Azért nem semmi a hangja, meg úgy az egész együtt. Egészen elvarázsolva figyelem a dalt és remélhetőleg nem jön nagyon zavarba attól, hogy végig őt nézem. Egészen helyes srác, a végén még kiderül, hogy volt értelme ebbek a Roxforti rabságnak. - Hű! - tapsolok vadul, amikor végül elhallgat, bár még várok pár pillanatot, hátha van valami ráadás, vagy záróakkord, akármi. Nem vagyok hozzáértő, mint mondtam, de nem akarom elrontani a dalt az esetleges véletlen közbetapsolással. Amikor viszont már tuti, hogy készen van tényleg heves tapsolásba kezdek. - Ez állati jó volt! Simán csinálhatnál egy bandát és tuti, hogy a lábaid előtt heverne folyton egy csomó csaj! De persze nem foglalkoznál velük, mert az elsőszámú rajongód én lennék. - vigyorodom el, ezzel részben célozva rá, hogy azért rendesen levett a lábamról az érces hangjával, meg úgy általában ezzel az egésszel. - A végén még kedvelni fogom ezt a helyet. És most? - pillantok rá lelkesen. Egészen feldobott a dal, pedig nem volt valami gyors pattogós, de ez most igazán nem számít.
- Én csak felemlegettem, hogy milyen jó vagyok mágiatörténetből. Te nyilvánvalóan jókedvhozó dzsinn vagy.. – Hagyom magam oldalba bökni, hogy a levegő is bennakadjon az állandó testi kontaktustól. Valójában tényleg nem gondoltam bele, milyen is lenne ágyba bújni, mert olyan cuki ez a lány, meg még célpont is, semmi értelme túlzottan kötődni hozzá, ha el kell majd kapni, amitől már most elszorul a torkom is. Ám ezúttal profinak, céltudatosnak kell lennem, ha így kiérdemelhetem apám elismerését, akkor nincs apelláta. Még ha közben a szívem is szakad majd meg. - Akkor bizzunk benne, hogy eléggé kontroll alatt vagy, ha pedig ártasz valakinek, talán helyre lehet hozni. – Ezt magamnak is mondom, mert egyrészt oda kell figyelnem, kik tartják őt szemmel, hogy apám elé tudjam vinni, ne szóljon senki közbe, másfelől pedig sajnálom őt, valóban nem tűnik olyan teremtésnek, aki másoknak ártana. Ám ha a testvériség rajta akar kísérletezni, akkor én leszek a rosszfiú, mert vélhetően nem lesznek éppen fájdalommentes dolgok. És jól látja, valóban egy kicsit visszafogott vagyok, ám ez sokkal inkább adódik abból, hogy milyen nyomasztó a légkör otthon, s mindennek ez az alapja. Pont a görcsös próbálkozásaim miatt nem sikerült sosem előrejutnom. Az örök másodikként mindig lecsúsztam arról az elismerésről, vagy éppen Hermione figyelméről, amire annyira vágytam. Most Alesha éppen azt bizonygatja, hogy van élet az út másik oldalán is. Szép is is lenne! – Akkor majd én lekötöm a figyelmedet..! – Ennyit azért megtehetek vele, ha ennyire kedves velem. Jó lenne, ha a jövőben is tudnám enyhíteni a megpróbáltatásait, mert amikor oda jutunk, hogy kísérleteznek majd rajta, akkor biztosan minden apró plusz segítség lehet. Az más kérdés, hogy utálni fog, hiszen a bizalmába férkőztem, de tényleg nincs választásom. Ráadásul hamarabb megkedveltem, mint hogy tudtam volna, hogy célpont. És sajnos azt már most tudom, hogy örülhet majd, ha csak unatkoznia kell, mert ha fájdalmasak lesznek a kísérletek, bőven lesz, ami lekösse az elméjét. – Nem vagyok ilyen titkos előadó, és szerenádot sem szoktam adni. Mint mondtam, béna vagyok az ilyesmiben is.. De ha akarod.. - Vonom meg fel én is a szemöldökömet mosolyogva, most csak kitaláltam valamit, ami közel áll hozzám. Több hangszerhez is értek, a hangmágia az egyik specialitásom, így leülve az egyik székre, magamhoz húzok egy akkusztikus gitárt, s a pálcámat előkapva a zongora, a hegedű, és a dobok felé intek. Ezeknek szeretem annyira az összhangzásait. Az akkusztikus gitárral kezdem, ám a többi hangszer szépen bekapcsolódik, és követik a dalt. A hangom picit érces, nem is nézhető ki a fiatalos külsőmből. Természetesen nem romantikus számot énekelek, semmi értelme nem lenne. Különben is, Hermionével kapcsolatban csak belülről szenvedtem, de sosem jutottam el odáig, hogy ezt zenével is kifejezzem.
- Héj, mikre nem gondolsz! - nevetem el magamat, finoman oldalba bökve a könyökömmel. Hát igen a szüleim közvetlenségre tanítottak, úgyhogy elég lazán kezelem a kapcsolatokat. Nem véletlenül volt olyan pocsék érzés, hogy pont akkor kellett eljönnöm otthonról, amikor kezdett valakulni valami azzal a sráccal is. Erre bummm... számüzetés. - Jah, az azért elég gáz lenne, ha úgy bántanék valakit, hogy nem is tudok róla, vagy csak utólag derülne ki. Azért elég ijesztő ez így, de itt lenni is elég pocsék távol mindenkitől. - húzom el a számat egy pillanatra, de őszintén szólva nem akarok most ezen kattogni. Egyszerűen jó lenne kiengedni a gőzt és valahogy úgy érzem, hogy erre Aleckel lenne lehetőségem. Elég jó fej, amikor épp nem akarja kinyírni saját magát és egész helyes is. Kicsit ő is olyan angolos angolnak tűnik, visszafogottabb típus, de ezen azért könnyen javíthatunk. - Na látod! Ne is gondolj rá. Most én se akarok arra, hogy ez az egész egy kötelező rossz. Olyan jó lenne elengedni magamat. Az összes képregényemet újraolvastam már háromszor, kifogytam és rettenetesen unatkozom. - vázolom fel, na nem olyan hisztis nyafogós hangon, csak hogy értse. Szeretnék egy kicsit szórakozni és mivel ő ismeri a helyet jó lenne, ha adna tanácsot, hogy mégis hol lehet. Nem akarok megint azon kattogni, hogy mennyire rossz nekem, inkább kicsit elfelejteném a dolgot és jól érezném magamat. - Zeneterem? Én nem teljesen.. na jó, nézzük! - nem akarom letörni a lelkesedését, de hát legyen. Nem tudom egyelőre, hogy egy zeneteremben mi lehet izgalmas, vagy érdekes, de nézzük meg, hogy mire gondol. Végül is tévedhetek is akár. Követem hát a célig, ahol valamit még macerál is a pálcájával, aztán lehuppan egy székre én meg vele szemben, hogy nézzem, hogy mit is szeretne mutatni. - Azt ne mondd, hogy titkon híres énekes-gitáros vagy! Az ilyesmiért oda vannak a lányok, de nem gondoltam, hogy máris a szerenád szakaszba léptünk. Ajjaj el akar csábítani Mr. Masterson? - vigyorodom el, de azért izgatottam figyelem, hogy mit ügyködik. Ha most tényleg elkezd gitározni és mellé lenyom valami szerelmes dalt a végén még meggondolom, hogy mennyire is rossz itt nekem. Oké a suliban is voltak helyes srácot, de még sose énekelt nekem senki, úgyhogy az elég nagy dolog lenne. Én se vagyok egy énektehetség, de tudom, hogy milyen a jó zene, csak én nem tudom megjeleníteni se hangszeren, se a hangommal.
Nem azért vagyok visszafogott, mert angol vagyok. Nagyon is akarnék tevékeny lenni, bizonyítani az apámnak, ám mivel eddig semmi sem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, a lányokra már alig volt időm. Na nem azt mondom, hogy nem próbálkoztam én, már szűz sem vagyok, de leginkább részegen randalirozva sikerült leszólítani egy-egy könnyen kapható lányt, hogy elfeledtessék a Hermione utáni vágyakozásomat, de hogy bármilyen érdemi kapcsolatom lett volna, arról szó sincsen. Éppen ezért is lep meg, hogy egy hús-vér, kézzelfogható lánnyal így el lehet beszélgetni, már-már flörtöl velem, holott most teljesen józan vagyok, és már azon spekulálok, hogyan tudnánk elkapni, hogy az apám végre boldog legyen. Csak én nem, de az más kérdés. - Dzsinn.. Igen, vannak ilyen dzsinnek is, akik nők, de tőlük a legtöbben csak egy dolgot szoktak kérni. Az talán korai lenne.. – Nevetgélek nosztalgikusan, ilyesmit már valóban olvastam. A legritkább ereklyék az ilyen módon idézhető hurik, akikbe bele is szokott szeretni az ember, mert úgy jelenik meg, ahogyan az idéző legvadabb, titkos fantáziája láttatja. Másnap reggel a huri persze távozik, ám az az éjszaka.. Nem véletlen, hogy sokan ölnének az ilyen ereklyékért. Lecsüccsenek mellé a padra, ha már lehúz, a közvetlensége továbbra is nagyon feldob, velem nem szoktak így viselkedni. – Sajnálom, hogy így érzed. És azért kell itt maradnod, hogy ne okozz komolyabb kárt? – Azért a Roxfort történetében is volt már, hogy elszabadult valami, bár tény ami tény, itt azért jóval biztonságosabbak a feltételek. Az apám vélhetően azért küldött pont ide, és pont engem, mert Alesha jelenleg nem mehet el innen, ahol én is tanulok, így cseppet sem feltűnő, ha a közelében vagyok. Az más kérdés, hogy senki sem úgy tervezte, hogy ő ment meg engem, s közben úgy ráhangolódok, hogy Hermione ennek a nyomába se érhet. Zavart fintorom jelzi, hogy nem akarnék magyarázkodni, s mégis, fojtott hangon hajolok közbe. – Mindig is tudtam, hogy ilyen, és nem járnék jól vele. Ez amolyan hülye plátói dolog volt, ám sosem léptem, mert nem éreztem azt, hogy valóságos lehet. – Magyarázom, hogy ha ez egy igazi szerelem lett volna, akkor lehet, hogy a sarkamra állok. Őszinteségi rohamom remélhetőleg nem terjed ki egyéb ügyeimre, mert ha végre egyszer jól csinálom, amit az apám kér, nem kéne elrontani egy valódi romantikus képzelgéssel. – Csak az elején volt ciki. Hogyne vágnám? A külső nem minden, csupán egy jó alap, amire felfigyelhet az ember. – Megint belémbokszol, ezen már felnevetek, ez a csaj folyamatosan ütöget, mintha valami beöltözött szumóbaba lennék. Nem fáj, szó sincs róla, de komolyan, jobban felvillanyoz, mintha a kezemet fogná meg. – Könyveket nem olvasunk. Szoktam ugyan, mert a magány nagy úr, de nem vagyok annyira könyvmoly. Izgi dolgot akarsz? Lássuk csak, mit is mutathatnék.. Zeneterem! Gyere! – Elfogadom a kinyújtott kezét, s mint az ovisok, fülig érő vigyorral szaladok vele az említett teremig. Ilyen késői időben sehol senki, néhány hangszigetelő bűbájjal lecsendesítem a folyosói bejáratot, hogy ne hallatszódjon ki, majd becsukom magunk mögött az ajtót. Egy gitárt veszek a kezembe, majd lecsüccsenek az egyik székre, na most kell figyelnie.
Kicsit azért meglepődöm rajta, hogy belepirul a vállboxolásba, de komolyabban nem akadok fenn rajta. Az már legutóbb is látszott, hogy nem annyira közlékeny típus, mint én, de hát tudom milyen ez. Az angolok általában visszafogottabbak, az egész világon így tartják róluk... rólunk, de az én szüleim sokkal lazábbak. Anyu eleve nem angol, ami azért nagy könnyebbséget ad e téren, így az egész családom lazább és nem járattak nagyon konzervatív suliba sem. Viszont, ha jól sejtem akkor Alec esetén ez nem így van, ő komolyabb, vagy a családja az, végül is mindegy melyik, de akkor is így van. - Mintha csak valami dzsinn lennék a palackban! - nevetek fel. Legalább már sokkal jobb a kedvem, mint legutóbb volt. Nem mondom, hogy kezdem megszokni itt, viszont kezem megpróbálni elfogadni,hogy arra kárhoztassak, hogy itt töltsek a jó ég tudja mennyi időt, talán hónapokat vagy még többet. Még ha tudnám, hogy mennyit akkor azért sokkal könnyebb dolgom lenne, de hát nem kívánság műsor. Aztán szépen magammal húzom egy padra, hogy elmondjam neki az igazat. Mégis csak komoly dologról van szó, és hát... nem szeretném, hogy ez véletlenül tudódjon ki és folyton magyarázkodnom kelljen, hogy miért nem vagyok tisztában alapvető mágikus dolgokkal, amiket gondolom itt mindenki ismer. - Nem igazán... persze az tök jó lenne, de... nem, vagyis nem tudom. Azok szerint, akik azt mondták, hogy ide kell járnom lehet, hogy valaminek a hatására indult ez el, vagy valaki csinálta velem, bár nem mondak ennél többet, szóval nem tudom. Viszont így meg elég veszélyes, hogy nem tudom még irányítani rendesen. - bólintok végül, mert igen jól mondja még csak próbáltom és próbálok rájönni hogyan működik és hogyan tudom rendesen irányítani. Nem egyszerű feladat. Könnyebb lesz, ha kapok majd magam mellé valami tanárt, mert volt erről szó, de úgy fest, hogy nehezebb az ügyintézés, mint amire számítottak, szóval egyelőre még nem sikerült. Vagy rosszabb esetben félnek tőlem... de erre nem akarok gondolni. - Oh, de ciki! Azt hitted, hogy ő vagyok... mondták már, hogy hasonlítunk egymásra, te meg tényleg sokat ittál. Amúgy meg az unokatesóm állati karótnyelt tud lenni, szóval nem járnál jól vele. - vonom meg a vállamat szórakozottan. Na nem mondom, hogy nem lomboz le kicsit, hogy ezek szerint gondolom most is azért van úgy elpirulva, mert Hermionét látja bennem, de... Érjük be azzal, ami van. - De azért így józanul vágod a különbséget? Én tuti jobb fej vagyok nála, majd te is rájössz! - újfent belebokszolok a vállába, hogy aztán felálljak a padról, ha már így kiteregettük a lapjainkat egymásnak. - Akkor most mutass valami izgit, de számíts rá, hogy úgy kell magyaráznod nekem, hogy az egészről gőzöm sincs. Hermi adott egy könyvet erről a Roxfortról, de az akkora, hogy ha valakinek ráejted a fejére tuti szörnyet hal! Nem tudam rávenni magamat, hogy elolvassam. - vigyorodom el és a kezemet nyújtom felé, hogy pattanjon és mutassa már meg nekem a helyet és jöhet mellé komoly magyarázat is, mert nekem itt minden tök kínai.
Amilyen szinten Hermione átnéz rajtam, Alesha éppen az ellenkezője, szinte fel van lelkesülve, hogy találkozhat velem. Próbálom elhessegetni a gondolatot, hogy ha be van zárva a Roxfortba, mindenkivel így viselkedne, aki minimálisat is lendít a kedvén, netán tud vele társalogni. Azt sem lenne jó magamban erősíteni, hogy csak anyáskodik felettem, mert így is a béka segge alatt van az önbizalmam, nem kéne még egy újabb témát arra szánnom, hogy mennyire szánalmas vagyok, hogy egy lánynak kell a lelkemet pátyolgatni. Mégis átkozom a helyzetet, hogy pont Alesha az, akit meg kell figyelni, netán elkapni, hiszen rendkívül aranyos lány, s egyre kevésbé hasonlítgatom a másik Grangerhez. Ahogy belebokszol a vállamba, megrezzenek, de csakis jó értelemben. Leplezhetetlen pír fut végig az arcomon, az enyébként is halovány bőröm szinte rózsába borul, Alesha nem szokta visszafogni magát ami a fizikai érintéseket illeti. - Majd észben tartom, ha zűrös lenne a helyzet, hátha csak szólítanom kell téged. – A kezeimmel láthatatlan sípot formálok, mintha ezzel kéne aktiválnom a védőangyalt. Megkönnyebbülten fellélegzek, holott a kezdeti barátkozós kapcsolatunk rövid távon rosszba fog fordulni, hiszen engedelmeskednem kell az apám parancsainak, itt nincs apelláta. Ahogyan felvezeti, hogy mugli, úgy kell tennem, mint aki elképed, meglepődik, amit nagyon nem kell megjátszanom, mert az valóban bámulatos, hogy így a bizalmába fogad, holott alig ismerjük egymást. Lehetséges volna, hogy ennyire kedvel? Vagy szimplán ennyire nyitott? – Oh, akkor ez afféle spontán vadmágia? – Nem húzódom hátrébb, sokkal inkább közelebb, hogy a szemeimben tükröződjön a tenyerére idézett láng. Szinte érintésnyi távolságon belül vagyunk egymás arcától, hümmentve vakargatom a tarkómat, akaratlanul is összeérintve a csípőmet az övével. Kifújom a levegőt, pillantásom mintha teljes kört járna be föld és ég között, suta bólogatással köszönve meg a kitárulkozást. – Hálás vagyok, hogy mindezt elmondtad Alesha.. Mondanám, hogy segíthetek kordában tartani.. A tűz veszélyes elem, még próbálgatod csak? – Hihetetlen, hogy pont egy ilyen kedves lány került a Testvériség vizslató tekintetének keresztüzébe. Szó szerint! Bárcsak valahogy kibújhatna ebből a hurokból? Nem látok semmi egérutat, azt pedig nem mondhatom, hogy fuss kedves! – Én is elmondok valamit, ha már ez a nyílt lapok köre. Éveken át azt hiszem bele voltam esve az unokatestvéredbe. Ott a tóparton, amikor úgy éreztem, hogy végleg feladom, azt hittem, ő vagy. Így átgondolva, afféle angyalnak gondoltalak, akit csak képzelek. Úgy fest, nagyon is valóságos a lényed. – Hunyorítok rá zavartan, ugyan egy szóval sem említem, hogy most akkor felé vonzódok, mert ezt magam sem tudom megítélni. Az sem lenne jó, ha úgy érezne, meg kell felelnie egy képnek Hermione tekintetében, de akartam valami igazságfélét adni, hogy legalább majd megértsen, legalább részben.
Határozottan örülök neki, hogy keresett és ez látszik is rajtam. Tény, hogy érdekes volt a találkozás azzal a házimanóval, de nem érzem magamat otthon itt és még mindig nem tudom, hogy meddig kell maradnom és hát mivel érdemben nincs még semmi dolgom nem tudom, hogy mivel foglaljam le magamat. Jó lenne valami érdemi szórakozás, bár azt hiszem kis esély van rá, hogy lemehessek aba a Roxmortsba, vagy ha megtenném lehet, hogy lenne valami következménye. A jó ég tudja! De elég nagy ez a hely, talán itt is lehet találni valamit, amivel elfoglalhatom magamat, legalábbis remélem. Alec ha jól sejtem bár eléggé búskomor azért mégis hátha van ötlete, hogy mit lehet itt csinálni, ami nem nagyon életveszélyes, mert az már kiderült számomra, hogy egy olyan hely ahol mágia van nem épp kompatibilis velem. - Hogy én? Azért mindig nem lehetek ott. Mi lenne veled, ha nem küldtek volna ide? - bokszolok bele játékosan a vállába. Látszik rajtam, hogy eléggé túlteng bennem az energia és nem igazán tudom itt levezetni. Azért az nem az igazi, hogy ülök a szobámban és századszor is újraolvasom a képregényeimet. Gondolom errefelé meg sehol sem fogok olyan boltot találni, ahol vehetek újat és kétlem, hogy valami auror elkísérne Londonba. Esetleg anyuék küldhetnek majd, bár az nem az igazi, szeretek válogatni, annak meg van a maga sajátos hangulata. - A milyen jól értek azért erős túlzás. Még csak tanulgatom, elvileg majd lesz valaki, aki segít. Pont ezért vagyok itt. - köszörülöm meg kicsit a torkomat, hiszen tényleg úgy vélem, hogy itt az ideje, hogy lassan elmondjam, hogy tényleg miről is van szó. Alec rendes srác és más egyetlen találokozás, meg más, ha többször is együtt töltjük majd az időnket. Még se mfog menni, ha mindig bután nézek, ha olyasmit mond, amihez nem értek, no meg gondolom egy idő után feltűnne neki, hogy nem járok órákra és nincs olyan varázspálcám, vagy mim se. Viszont ez itt ácsorogva a tóparton olyan hülyén jön ki, szóval intek neki, hogy kövessen és becélzom a legközelebbi padot, hogy oda dobjuk le inkább magunkat, aztán fordulok csak oldalra kicsit idegesen pislogva. - Szóval azért mondtam, hogy muszáj itt lennem, mert én nem... igazából nem tartozom ide. Mugli vagyok, ahogyan ti mondjátok, nem tudok varázsolni. Vagyis normál esetben nem tudnék, csak pár hete előjött ez a... dolog. - itt emelem meg a kezemet, hogy a tenyerembe idézzek egy apró kis lángocskát. Ahogyan már látta a tűzhöz értek. - Gőzöm sincs, hogyan csinálom, de egyik éjjel majdnem felgyújtottam a házunkat, szóval asszem ez olyan ön- és közveszélyes dolog. Amíg nem derül ki, hogy mi ez, meg hogyan tudom teljesen irányítani, addig itt kell lennem. - foglalom össze neki viszonylag röviden, hogy mi is van. Azért remélem, hogy nem fog-e miatt máshogy nézni rám. Hermione szerint itt sok jófej ember van, de közben meg azért láttam már igenis nagyon furcsálló pillantásokat. Gondolom már a híre ment annak, hogy van egy mugli az iskolában, akinek nem kellene itt lennie. Szóval simán benne van a pakliban, hogy van, aki utálja a magunkfajtákat és esetleg Alec is ilyen, úgyhogy talán érthető, ha láthatóan izgulok, hogy mit szól majd.
Ahogyan meglátom az épület felől közeledni, eszembe ötlik, hogy az elején nagyon is Hermionével hasonlítottam össze. És hogy mi tetszett Hermionében? A külseje az egyértelmű, mellette pedig hogy olyan magabiztos. Ám ha elvonatkoztatok a külsőtől, Alesha bizony nagyon más, mégis olyan kedves, gyengéd, ráadásul figyelmes velem, amit nem kéne tennie. Nem is ismer engem, be van ide zárva, mégis egy idegent ment meg a vízbefúlástól. Kétlem, hogy unalmában csacsogott nekem annyit, láthatóan tényleg érdekelte a társaságomat. Lehet, hogy a Gangerek ennyire nyitottak? Nem, Hermione nagyjából pár emberre korlátozza magát, és inkább olvasgat, nem pedig találkozót ajánl máskorra, mint Alesha tette.. Akkor pedig még nem is tudtam, hogy az apám pont őt fogja kiszúrni erre a rohadt kisérletre, ám már nem hátrálhatok ki, ha ilyen rossz sorsom van, hogy még direktbe egy olyan lánnyal kell szemétkednem, aki velem rendes, az megintcsak aláhúzza, hogy nekem semmi sem sikerül. Sebaj, legalább az apám ez egyszer boldog lesz miattam. Mosolyt erőltetek magamra, hogy aztán nyeljek egyet, ahogyan hozzámér. Már a tóparton is sok volt a fizikai kontaktus, nekem viszont nem kéne elgyengülnöm. – Felesleges, te úgyis megmentesz. – Hárítom el legyintve a magas labdát, s magamban mérgelődöm, hogy miért ilyen közvetlen? Nem könnyíti meg a dolgomat. Igaz, nem is az a célja, egyszerűen ő ilyen. A francba. Nem is tudom, hogy mit kérjek apámtól, hogy majd kárpótoljon ezért. Leginkább semmit, még el sem fogja ismerni, hiszen számára alapvetés, hogy végre megszolgáljam, amiért felnevelt. Szép kilátások! – Valami izgalmasat? Vannak ötleteim. Láttam, hogy milyen jól értesz a tűzvarázslatokhoz, már ha te voltál ott a tónál, aki lángra gyújtotta a piámat. Mutathatnál valami extrásat. – Kérdezek rá, mert nem vagyok hülye, rajta kívül nem volt ott más, s bár részeg voltam, csakhamar kijózanodtam a polip miatt, a felgyulladó víztükör pedig csak varázslattól lehetett. Viszont Alesha mugli, de még nem mondta el nekem hivatalosan, csak apámtól tudom. Kicsit direkt a kérdés, kiváncsi vagyok, hogy reagálja le. – Hogyne, nekünk is van egy otthon. Mit akarsz elmondani? – Te jó ég, ha most azt mondja, hogy belémesett, vagy ilyesmi, akkor menten a falnak megyek. Nyilván ez egy titkos vágyálom, de kétlem, hogy erről lenne szó. Inkább csak azt akarja megerősíteni, hogy tényleg tud valamennyire varázsolni. Lecsüccsenek a tóparton az egyik padra a fák alatt, remélve, hogy mellém ül. Olyan cuki mosolya van, hogy kínszenvedés a közelében lenni, és az elveszejtését tervezgetni. A jó francba!
Mindig is úgy gondoltam, hogy az unokatestvérem és én nem hasonlítunk a külsőnkön kívül az ég világon semmiben. Ezt most sem gondolom másképp, de ha tudnám, hogy ezeknek a szerencsétlen házimanóknak a jogaiért próbál küzdeni egészen meglepődnék. Azóta, hogy találkoztam Winnievel folyton azon kattog az agyam, hogy ez totál nem normális dolog. Mintha minimum rabszolgák lennének, akik ha hibáznak komoly büntetést kapnak, azaz igazából magukra szabják ki. Milyen komoly agymosáson mehettek keresztül, ha számukra ez tényleg normálisnak számít? Alec levelének persze nagyon örülök, hiszen elég unalmas itt és még mindig nem tudom, hogy mihez kezdjek magammal. McGalagony szerint lesz majd egy tanár, aki külön foglalkozni fog velem, hogy megtanuljam kezelni a képességemet, de valahogy úgy érzem ez a lesz sose jön el, mert azóta se jelentkezett sneki sem, hogy na akkor csináljuk. Szerintem hamarabb kiismerem ezt magamtól, mint hogy tényleg valaki megpróbáljon tanítani. Sietősen haladok a folyosókon. Tetszik a kései időpont, ilyenkor legalább nincs tömeg és nem kell attól tartanom, hogy buta köpenyes alakokkal futok össze, akik esetleg furán néznek rám, ha már hallottak rólam. Gőzöm sincs, hogy Hermione mesélt-e rólam az ismerőseinek, sőt azt sem tudom, hogy más hallott-e az itt létemről, de azt tudom, hogy a pletykák gyorsan terjednek, legalábbis az én sulimban így volt és kétlem, hogy ilyen tekintetben egy varázsló iskola nagyon más lenne. Elég tehát, ha egy-egy ember tisztában van azzal, hogy itt egy mugli közöttük, máris szárnyra kap a pletyka. - Szia! - intek lelkesen már távolról a tópart felé. Határozottan jó a kedvem, hogy találkozunk. Egyébként is ez a srác egészen helyes. Legalább segítene kiverni a fejemből azt a srácot a suliból, akivel persze semmi sem lett, mert el kellett jönnöm. - Ugye most nem hoztál semmit, amive vízbe ölheted magad? - szórakozottan lesek be a háta mögé finoman megérintve a vállát, hogy átlessek a válla felett, de csak pár pillanatig kerülök hozzá ennyire közel, aztán fel is veszem a normál távolságot. Tudom én, hogy az angolok igen távolságtartóak, én is az vagyok, mármint angol, de nem távolságtartó, hiszen az én szüleim sokkal lazábban kezeltek. Számomra a privát szféra nem ugyanazt jelenti, mint itt a többségnek. - Mondd, hogy csinálunk valami érdekeset! Rettenetesen unatkozom! Képzeld a napokban találkoztam egy fura kis lénnyel. Házimanó volt és valami rettenetesen fura, ahogyan viselkedett, bár gondolom ezzel te tisztában vagy, ugye? Mármint a házimanókkal. Ja igen, valamit azt hiszem el kellene mondanom. - torpanok meg, mert hát elhatároztam. Ha barátkozni akarok ezzel a sráccal akkor úgy a tiszta, ha szépen bevallom neki az igazat Végül is megmentettem van mi és egész jól eldumáltunk a múltkor, csak nem akad fenn ezen a mugli dolgon, meg aztán az is lehet, hogy már hallott rólam és akkor annyira meg se lepődik majd. De tuti tisztább, ha elmodnom és sokkal nyitottabban tudunk majd beszélni is egymással.
Elég pocsék a kedvem, holott azt hittem, meg tudom majd oldani a gondjaimat. Ám nem elég, hogy még csak vízbe sem ölhettem magamat Alesha miatt, ilyen az én szerencsém. Hermione, az általam mindig is imádott, de elérhetetlen iskolaelső lány unokatestvére (megjegyzem komoly külső hasonlósággal) bizony nagyon is az én szintemhez mérhető, kedves és gondoskodó lány. Kiutat jelenthetett volna a labirintusból, az állandó megfelelési kényszerből. De hát ilyen az én formám. Pont ő az a célpont, akit elsőre meg kell figyelni, hogy a dicső testvériség saját képére formálhassa majd. Kísérletezni akarnak a kviblikkel, megnézni, hogy az elnyomott, szunnyadó mágikus tulajdonságok milyen zabolátlan erőt adhatnak. Az egész testvériség egy kész szekta, nekem pedig mint a Masterson család sarjának nincsen választásom, hiszen apa lepaktált velük, és szerinte ez így jó. Most már esélyem sincsen mondjuk Diggory nyomába érni, biztosan el fogok kárhozni. Még arra is gondoltam, hogy megkeresem Aleshát, elmondok neki mindent, hiszen eleve az életemmel tartozom neki, de azzal még a maradék tartásomat is sutba dobnám. Ha következetes vagyok, akkor ezúttal tényleg meg akarok felelni apának, beállni a cirkuszba, a saját boldogságom pedig mit sem számít. Hermione nem is tud rólam, Alesha pedig jobbat érdemel. Mindenesetre jelenleg a megfigyelés, és a mágikus tesztelés a cél, így írok a lánynak egy levelet, bagoly kézbesíti, hogy ahol legutóbb, a tóparton várom este tízkor egy kis beszélgetésre. Pocsék, hogy ez így alakult, mert amikor még nem tudtam, hogy célpont lesz, elég komolyan megnyíltam neki, most pedig színlelnem kell, hogy nincs veszélyben. Elsőként érkezem hát a tópartra, könnyű ruházatban, de legbelül szorongva, sajnálom, hogy majd bántanunk kell őt.
Összevont tekintettel figyelem Alseha kirohanását. Nem nyugtat meg ez a dolog, de tudom, hogy ez túl sok volt és hogy már biztosan el is fáradt, hiszen igen nehéz lehetett ezt az egészet felfogni és egyáltalán idáig eljutni. Nekem sem lenne könnyű az ő helyében. Kiskoromtól kezdve tudom, hogy varázslónak születtem és a családunkban senki más... aztán most hirtelen felbukkan ő, ezzel a rejtélyes képességgel a birtokában, ami ha jobban belegondol az ember, nagyon különös. Igyekszem őt megnyugtatni, lassítani egy kicsit, de miután rájövök, hogy lehetetlenség, már nincs mese, akkor McGalagony professzorhoz fordulok segítségért. Ő hálásan biccent felém, majd Alesha hálóterme felé indul, én pedig egy ideig követem őket. Szeretném tudni, hogy hová költöztetik és hogy hogyan tovább, de valószínűleg a prof is érzi, hogy ennek most nincs még itt a helye, az eligazításra talán majd holnap kerül sor. Így amikor a lépcsők elé érünk és ők tovább folytatják útjukat a földszinten, el is köszönök. - Jó pihenést. - Csak ennyit mondok, egy biztató mosollyal elköszönök és ugyan majdnem hozzáteszem, hogy nyugodtan küldjön baglyot ha bármi van, de persze ezt még gyorsan utólag elfojtom magamban, mert ez neki nem módi. Biztos szeretne egy kis magányt, egy kis egyedüllétet, így elhatározom, hogy majd a véletlenre bízom az elkövetkező napokban a találkozásunkat. Nem szeretném őt feleslegesen zargatni. Amint sikerült elköszönnünk, én a saját klubhelyiségem felé veszem az irányt, a hetedik emeletre.
Tényleg kezd sok lenni a dolog. A folyón mindenféle szellemek, fura ruhás alakok mindenhol és ez még csak a felszíne ennek az egész őrületnek, amibe hirtelen belecsöppentem, pedig én baromira nem akartam ezt! Hiányoznak a szüleim, a barátaim, pedig még csak ma érkeztem és nem tudom, hogyan fogom ezt hetekig bírni majd, főleg hogy nem tudom, hogy egyáltalán meddig kell itt lennem. Totál kezdek kétségbeesni, bármennyire is szeretném megemberelni magamat és kicsit összeszedettebbé válni, de egyszerűen nem megy. Úgy érzem az lenne a legjobb, ha tényleg valahova kicsit visszahúzódhatnék megnyugodni, erre pedig egy szoba lenne a legjobb. Kipakolnám a cuccomat, elővenném a kedvenc Pókember részemet és úgy csinálnék, mintha semmi nem történt volna legalább egy kis ideig. - Próbálok, de... de... Csak menjünk már! - sürgetem az unokatestvéremet. Nem, annyira nem akarom ezt az egészet és most is úgy érzem, hogy mindenki minket néz, főleg az iménti sikeres kirohanás után. Most még az a fura ruhás, süveges nő is jobb megoldásnak tűnik, mint hogy itt maradjak. A köszönés is most nehezen jön ki a számon, ahogyan az ismeretlen nő elé lépünk. Hermione persze tisztelettudó és olyan baromi tökéletes, de csak na. Nekem ez most nem fog menni, már az is csoda lesz, ha nem úgy köszönök, hogy szasz, miközben folyton azt lesem hány tekintet van a hátamban és hogy nem jön-e hirtelen valahonnan valami szellem, vagy más rémség. - Jó napot! Szeretnék egy kicsit... valami nyugodt helyet most már. - bököm ki végül, kész csoda, hogy nem zúdítom rá a többi is, mint hogy mentesen mindenféle szellemektől, varázslóktól, akik a végén még csigát hánytatnak velem, ha épp olyanjuk van. Szóval próbálok lehiggadni, de a tekintetemben látszik, hogy minél gyorsabban lelépnék már és szerencsére végül meg is indulunk Egy szót sem szól, maximum megköszönöm a végén, hogy útba igazítottak és elköszönök Hermionétól. Ha esetleg érdeklődne, hogy minden rendben lesz-e akkor is valószínűleg csak egy szótlan bólintást kap, mielőtt mindenkitől végre megszabadulva bevetném magamat a szobámba. Az első tuti az lesz, hogy a képregény gyűjteményemet szedem elő, aztán jöhet minden más. Legalább a szoba kényelmesnek tűnik, hogy elnyúljak rajta. Majd talán kimerészkedek a vacsora időnél, mert a szemüveges, süveges nő valami olyasmiről beszélt idegelé jövet, hogy majd a vacsora is szintén az étkezőben lesz. Bár lehet, hogy csak gyorsan összerakok magamnak ott valami szenvdicset, aztán hozom ide. Legalább a szoba nincs magasan és messze az étkezőtől. Az kellett volna még, hogy mindenféle fura lépcsőkön is végig kelljen jönnöm. Bőven elég, hogy láttam odakint egy mozgó festményt! Úgy méregetett, mintha nem látott volna még embert.
//Köszönöm szépen a játékot! Érdekes lesz szegény lánynak itt //
Fel voltam rá készülve, hogy előbb vagy utóbb be fog sokallni ettől a rengeteg információtól. Nem hibáztatom, ez a világ nagy és különleges, rengeteg olyan dolog van itt, amit az emberek még a mesékben sem tudnak elképzelni. Igyekeztem a lehető legjobban előadni ezt számára, de természetesen nehéz ezt megemészteni és így átélni egyik napról a másikra. Hirtelen csöppent bele a világunkba, nem is akarta, ez pedig még egy lapáttal rátesz erre az egészre. - Rendben. - Ennyit mondok csak és befejezem az vacsorámat, félretolom a tányért és még megiszom az innivalóm, mielőtt elkezdeném összeszedni a holmimat. Ha Aleshat átveszi McGalagony professzor, onnantól úgyis szabad vagyok az este további részében, így lesz még időm bármire. - Nyugodj meg. Meglátod majd, minden rendben lesz. Ne így állj hozzá mindenhez, mert... Alesha! - Pillantok a padra, ahogy meglátom azt, hogy szorítja és kicsit feketére vált a színe. Persze megértem, hogy ingerlékeny és izgul, de ha így kezeli a képességét, akkor biztosan készülhetünk rá, hogy napokon belül leég az egész kastély. Ahogy ő felpattan, én is vele együtt, majd a karján ragadom és mielőtt még összesúgnának mögöttünk, elindulok vele a nagyterem folyosóján a tanári kar asztala felé. - Egyetértek. Azt hiszem, inkább pihenésre volna szükséged. Hosszú volt ez a nap. - Ki tudna ezek után aludni? Én biztosan nem és tuti, hogy kattogni is fogok azon, amit láttam az imént. Kicsit aggódom érte inkább, és csak remélhetem, hogy nem fog valakit felgyújtani felindulásból és hogy majd nem utasítja el a tanítást sem, hanem szépen beletörődik és hamar megtanulja kezelni a tüzet. Ahogy a tanári asztalhoz lépünk, McGalagony professzor már ki is lép elénk, kerek szemüvegje alól vizsgálva meg az unokatestvéremet. - Jó estét, professzor asszony. Ő Alesha Granger, az unokatestvérem. Ahogy megbeszéltük, elmondtam neki minden szükséges tudnivalót, viszont a többi hivatalos dologban Önre bíznám. Megmutatná neki a szállását is? Hosszú volt az út. - Mosolyodom el aprón, miközben a tanárnőt figyelem, valamint fél szemmel Aleshat, és ha úgy van, meg is indulunk a hálótermek felé, McGalagonnyal.
Kezdem úgy érezni, hogy lassan kisül az agyam, annyi az új információ és köztük túlságosan sok az olyan, amit ép ésszel elég nehéz felfogni. Fura alakok, meg mozgó festmények, szellemek, mozgó plafon és akkor még itt van a baromi nagy szakállas fószer, aki félóriás... Jó ég! - Na jó, nagyon szeretnék most már valami szobát, kezd ez sok lenni. - húzom el a számat. A barátja meg csigát hányt, ami még kimondva is undorítónak hangzik. És mi van akkor, ha valaki esetleg majd nem szimpatizál azzal, hogy itt vagyok? Vagy mi van, ha esetleg stikában ártani akar nekem? Nem tudom, hogy itt van-e ilyen, de az én suliban azért előfordult, hogy piszkálták a strébereket, meg a furákat. Én sose csináltam ilyet, mert bunkóságnak tartom, de a francba is itt most én vagyok a csodabogár nem? Mugli... ahogyan abban a Minisztériumban mondták. Tényleg aggódni kezdek, hogy mi van akkor, ha valaki kipécéz magának és azon túl, hogy unalmas lesz itt és hiányzik az otthonom, meg a barátaim, még esetleg szekálni is fognak. - Aha persze. Az én sulimban is büntetés járt érte, ha piszkáltak valakit és még is akadt, aki megtette. - tudom álljak hozzá pozitívan és ne vágjak mindenre fancsali képet, de kezdem egyre rosszabbul érezni magamat, a helyett, hogy jobb lenne a helyzet. A legrosszabb pedig az egészben az, hogy én észre sem veszem, de ahogyan egyre erősebben szorítom a padot, amin épp ülünk, az kissé kormossá válik a hőtől, amit sikerül termelni. - Totál elment az étvágyam, tényleg keressünk valami szobát, vagy valami, vagy az egyik fura tanár mondja már el végre, hogy mi lesz! - pattanok fel hirtelen, még a kezem nyoma is ott marad kissé füstölögve a padon, de csak simán átlépek rajta észre sem véve, hogy megálljak a pad mellett és várakozón, de kellően sürgetően nézzek az unokatestvéremre. Nagyon nem akarok most itt lenni, főleg, hogy a kis kirohanásom miatt még úgy is érzem, hogy kb. mindenki engem néz.
Mosolyra késztet, ahogy már több alkalommal egymás után a fura szó hagyja el a száját. Megértem, mit érez, nagyon különös lehet most neki ez az egész helyzet és hát az ember tényleg nem találkozik a mai időkben ilyen öltözékű emberekkel, ilyen furcsa küllemmel, maximum valami beöltözős bulin vagy ilyesmi... nekünk pedig ez már igazán mindennapos történet, de még emlékszem, amikor először vágtam neki ennek a világnak elsős korom előtt, a nagy bevásárláson az Abszol úton... akkor én is elképedtem. Ahogy Hagridra terelődik a szó, el kell nevetnem magam. - Óriásvér csörgedezik benne, valamilyen szinten. Félóriás. Azért ilyen nagy. - Ez most megint egy olyan információ, amivel tudom, hogy majd kicsit sikerül ismét megrémítenem őt, hiszen még óriásokról is beszélgetünk, amikor épp eléggé megijedt a szellemektől és minden mástól... szóval nem is tudom, hogy ehhez kellene e bármit még hozzátennem. - Ahha, konkrétan. - Most már biztos vagyok benne, hogy neki ez nem volt olyan vicces, mint ahogy nekünk így visszagondolva. Akkor én is elszörnyedtem kicsit és biztosan Ronnak sem volt kellemes, de emlékszem még Hagrid biztató szavaira és arra is, hogy a fiúk akkor valójában engem akartak megvédeni Malfoy gerinctelenségétől. Ez jó érzéssel tölt el, talán kicsit még el is merengek, és csak Alesha kérdése zökkent ki újra. - Nem akármiket. Vannak szabályok, amiket komolyan kell venni mindenkinek, mert amúgy nagyon erős következményei lehetnek a dolgoknak... kicsapás meg ilyesmi. Megtámadni nem fognak, és amúgy is jól ellenőrzött a hely, meg rengetegen is vagyunk, és az itt lévők semmiért nem kockáztatnák a helyüket az iskolában. - Legalábbis én így gondolom. Tudjuk, hogy az évek során voltak ellentétek, voltak bonyodalmak, de erről most a lánynak nem kell hallania. Épp elég sokkoló volt ez úgy összességében is neki szerintem. - Nem kell aggódnod, biztonságban leszel. - Jegyzem még meg mellékesen. Rémisztőnek tűnhet valóban ez az egész szituáció, de eltelik egy- két nap és már nem fog annak tűnni, ezt garantálhatom is neki. Persze mindez attól is függ, hogy ő hogyan fog majd hozzáállni, de valamiért úgy érzem, ezzel nem lesz később probléma. Csak kell némi pozitivitás és persze fel kell dolgoznia most ezt a hirtelen nagyon nagyon sok információt, de alszik majd rá egyet kettőt és minden rendben lesz. Én hiszek ebben.
Talán tényleg igaza van és megszokom majd ezt a helyet, bár ez azért nehéz, mert ha már megszokom az azt jelenti, hogy túl sokáig voltam itt és egyben azt is, hogy elfogadtam, hogy ez van. Én pedig szeretnék visszatérni a barátaimhoz és a normális életemhez, nem pedig elfogadni és megszokni ezt a helyet. Arról nem is beszélve, hogy mi van, ha megkedvelem? Megkedvelem, aztán meg kitesznek és mivel nem vagyok boszorkány nem is jöhetek vissza. Erre szerintem senki se gondol. Kötődni valamihez, valakihez úgy, hogy aztán hopp akármikor vége lehet, azért az elég necces dolog. - Nagyon fura alakok! - képedek el, amikor még jobban megnézem magamnak a tanárokat. Nálunk is volt egy fickó a suliban, bár a portás, akinek szakálla volt, na de nem ekkora és persze nem volt hozzá még fura ruhája is, mert akkor tuti, hogy mindenki rajta nevetett volna. Az a nő pedig egyáltalán nem tűnik kedvesnek, most is olyan szúrósan és vizslatóan figyel mindenre és persze, hogy sikerül összeakadnia a tekintetemben is vele, amitől menten a torkomon akad a víz és köhögnöm kell. - Aha, marha kedvesnek tűnik. - préselem ki a szavakat, hogy aztán a mindenki közül kiemelkedő újabb szakállas fickóra nézzek. Úgy látom itt nem nagyon szeretnek borotválkozni. - Valami kosaras, vagy mi? Ülve is úgy tűnik, mintha jóval magasabb lenne, mint akárki más, nem? - morfondírozva figyelem a nagydarab alakot. Innen is látszik, hogy hatalmas még a keze is. Hermi pedig közben tovább beszél valami csiga hányásról, ami amikor tudatosul bennem fintort varázsol az arcomra. - Fúj! Ez undorító. Szó szerint csigát hányt? - még meg is rázkódom kicsit. Eleve utálok rosszul lenni, ha összszedek valami betegséget, na de ezt konkrétan csigákkal? Jesszus! Erre végképp nem is akarok gondolni, egyáltalán nem hangzik jól, hogy valaki akár még velem is tehet ilyet, ha nem tetszik neki a képem. - De akkor itt ti akármiket varázsolhattok? És ha valaki... megtámad? Én nem tudom megvédeni magamat. - na jó ez így már-már ijesztőnek is tűnik. Ők sok mindent meg tudnak tenni, amit én nem. A folyosókon meg szellemek kóricálnak. Ez így totál nem biztonságos! Szóval talán igen próbálok belenyugodni ebbe az egészbe, de ez most kissé rám hozza a frászt. Az egy dolog, hogy esetleg majd én is tanulok valamit, meg hogy hipp-hopp eltelik, bár még mindig nem tudom, hogy pontosan hogy is fog hipp-hopp eltelni, mármint lássuk be azt sem tudjuk meddig leszek itt. Mi van, ha hónapokig, vagy egy évig, vagy tovább? És közben itt körülöttem minden fura és veszélyes és... Na jó, próbálok nem megint elkezdeni pánikolni, de eléggé kapkodva nézek körbe újra és újra.
Belegondolva tudom, hogy nem mindenki kedveli a szellemeket és akadnak olyan diákok akik hasonlóképp, mint Alesha irtóznak tőlünk, de ez nyilván egy természetes reakció. Amikor idekerültem én már szerencsére erre fel voltam készülve, hiszen olvastam a Roxfortban élő szellemekről és úgy általánosságban a világunkban lévőkről is... - Meglátod, nemsokára azért majd észre sem veszed őket. - Legyintek egy aprót. Nem akarok megint ehhez a témához kilyukadni, és nem is mondom neki, hogy még annyi minden van, amin meg fog lepődni, amit később látni fog... inkább csak hagyom elengedni ezt a témát és hátha kicsit végre ő is fellélegezhet. - Hm, hát, na lássuk csak... - Kicsit oldalra fordulok amikor azt kérdezi, hogy ki kicsoda a tanári karban. Elég sokan vannak, de most már csak néhányan ülnek az asztaloknál. Még szerencse, lehet, hogy mára már nem is tudnám mindannyiuk nevét, a különböző egyetemi szakok miatt. - Ott középen az a szakállas, Albus Dumbledore, az iskola igazgatója. Aztán mellette ül a süveges, szemüveges idősebb nő, ő fog majd téged eligazítani, ő a házvezetőm és az Átváltoztatástan tanár, Minerva McGalagony. - A hangomon is hallatszik, hogy mennyire kedvelem őket, ahogy mondjuk McGalagony professzorról beszélek. Hát nem tagadom, nagyon szeretek itt lenni és a tudás amit megszereztem az évek alatt, amit ők átadtak nekünk a bölcsességeinkkel, felemelő. - Amilyen szigorúnak tűnik, amúgy annyira kedves. Aztán még aki most ott ül, az a nagydarab, szakállás, ő Hagrid. Nagyon sokat segített nekünk az évek alatt, a legkedvesebb ember akivel valaha találkoztam. - Eszembe jut néhány emlék, közben visszafordulok az asztalhoz és nekilátok a tányéromon lévő ételnek, hiszen már tagadhatatlan, elég éhes vagyok. Ettől az idegenvezetéstől meg is jött az étvágyam. Izgalmas volt. - Képzeld, egyszer Ronnak eltörött a pálcája és meg akart átkozni valakit egy csigahányós átokkal, de visszaütött és ő hányt csigát. Akkor is Hagrid segített. - Nyilván Aleshanak ez közel sem annyira vicces sztori mint nekünk, de gondoltam valamivel fel kellene még dobnom a beszélgetésünket. Idő közben a töklé incidensen is túlkerülünk, de nem tudom egyetérteni a szemléletével, hiszen én kifejezetten különlegesnek tartom ezt az italt és nagyon szívesen fogyasztom is, jobb mint ha mindig vizet kellene innunk. - Hát, nem tudom, csak tippeltem, hogy azért valamit fognak neked tanítani, ha már ideküldtek... Az lenne a logikus. - Vonok vállat aprón. Igazából még sosem hallottam ilyet azelőtt, hogy egy mugli-t fogadnak az iskolában, de persze olyan sem nagyon történt még szerintem, hogy ennyire későn jelentkezett valakinél mágikus képesség. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy McGalagony mit fog majd mondani Aleshanak és hogyan tovább. - Nem hiszem, hogy unatkozni fogsz, ne aggódj. Amúgy is, biztos találkozol még másokkal is itt, akikkel tudsz majd beszélgetni meg... ilyenek. Hipp-hopp eltelik. - Nézek rá kíváncsian. Lehet, hogy már egy picit azért kezd belenyugodni ebbe az egész helyzetbe? Nem tudom. Hamarosan persze több mindenről lesz információnk.
Azért eléggé sokkol, hogy itt mindenféle szellemek kóricálnak csak úgy teljesen random és akármikor beléjük lehet botlani, ha még ez a mostani kifejezetten udvariasnak is tűnt, de aztán majd tuti lesznek olyanok is, akik egyáltalán nem ilyenek lesznek. Újabb rossz pont ennek a Roxfortnak, főleg hogy még meg is kellene becsülnöm őket, és nem pedig ijedezni tőlük. - Aha remek, szóval ez jó hogy itt vannak. Én azért ezzel nem tudok egyetérteni, totál a frász kerlülget tőlük! - nézek a távolabbi falan épp eltűnő félig fejhiányos fickón. Totál abszurd, hogy ilyesmit is látnom kell, és még meg is kell barátkoznom ezzel a hellyel. Nem elég, hogy nem akarok itt lenni, még akármikor szellemekbe is botolhatok. Remek hír! Nem hiszem, hogy nekem menne, hogy mindezt jó dologként értelmezzem és még örüljek is neki, inkább megpróbálom majd őket távolról elkerülni, ha meglátok egyet is a folyosón és nem mondjuk eleve mellettem bukkan ki a falból. - A kicsit az nem kifejezés! - elég röhejesen néznek ki ezekben a ruhákban annyi szent, remélem, hogy tőlem senki sem fogja elvárni, hogy valami ilyesmit vegyek fel, mert eszem ágában sincsen még véletlenül sem. - És melyik kicsoda? Ki fog nekem segíteni, hogy mi merre? - mármint gondolom Hermionén kívül, hiszen ő az unokatestvérem, de kétlem, hogy mindent neki kell velem kapcsolatban intéznie majd. Gondolom ezek körül a fura figura tanárok közül lesz majd olyan, akinek az a dolga, hogy megmutassa a szobámat, vagy valami útmutatót adjon, hogy mit fogok itt csinálni majd ki tudja meddig. - Jesszus! Szóval töklevet isztok? Rémes íze van! - nem gondolok bele, hogy akár ez még neki rosszul is eshet. Iszom inkább vizet innetől addig, amíg itt leszek, de hogy töklevet kortyolgassak... na az kizárt! A szavaira viszont azért csak felkapom a fejemet. Ez egészen jól hangzik, legalább lenne mivel elfoglalnom magamat, még ha nem is tudom, hogy itt mégis milyen órákra járhatnék. - Szóval órák? Az a fickó a vonaton nem beszélt órákról, de majd kiderül. Azért baromira nem szeretnék hónapokig, vagy ki tudja meddig unatkozni. - bár nem tudom, ha ők itt pálcával varázslást tanulnak, akkor én vajon mifélét tanulhatnék, ha én ehhez nem értek, de... majd biztosan kiderül. Végülis szinte bármi jobb, mint ha csak nézek ki a fejemből egész nap a csodára várva, hogy mikor mehetek már haza.
Csak somolygok egyet a kijelentésére és inkább elengedem ezt a barát-barátnő témát. Biztos vagyok benne, hogy náluk egészen másképp telnek a napok és sokkalta másabb dolgok foglalkoztatják őket, de persze én ezt nem ítélem el. Nem vagyok már annyira mozgékony a muglik világában, mint régebben, hiszen egyre inkább ide köt az életem és a munkám, a mozgalmaim is legtöbbször a Minisztérium környékére vezetnek, így viszont csak a nyár alkalmával töltök némi időt otthon mindig a szüleimmel, hiszen a közös élmények, amiket az évek során együtt szereztünk, még mindig nagyon erős kötelékkel fonnak minket egymáshoz. Ám amióta egyetemi szakon tanulok, még kevesebb időm akad arra, hogy a muglik világát felfedezzem és jobban beleéljem magam. - Ők megbecsült, értelmes lényei a világunknak és sok emlék, történés őrzői a múltból, szóval inkább örülünk annak, hogy itt vannak. - Jegyzem meg kicsit elmélkedve ezen a helyzeten. Persze valahol Alesha kijelentéseit és kérdéseit is megértem. - Nem kell tőlük tartani tényleg, sokszor hasznos, hogy itt vannak velünk. Mondjuk, leginkább amúgy is ilyenkor, vacsoraidőben lehet őket látni, amúgy meg a kastély olyan nagy, hogy azért ritkán futsz beléjük. Myrtill mosdóját meg elsőre ki fogod szúrni, hogy melyik, mert szinte senki nem használja. - Nevetek fel picit. Emlékszem amikor másodikban elvetemült létemre ott álltam neki egy százfűlé főzetnek, Myrill a végén már halálra idegesített, főleg a kérdéseivel Harryről, de amúgy meg tudom, hogy a lány nem akar rosszat és persze akaratán kívül került oda, ahová, így nem ítélem őt el... sőt mi több, inkább együtt is érzem valamilyen szinten vele. Közben leülünk és Alesha-val a tanárokat vesszük szemügyre. Az étel hamarosan megjelenik előttünk, mindenféle hús és köret, nagy választékkal, amit csak megkívánunk, de még nem látok neki, előbb jóízűen iszom meg az innivalóm, már úgy kiszáradtam! - Itt elég sokan hordanak ilyen talárokat és süveget. A varázsló divat úgymond kicsit elmaradottabb a muglinál... - Az évek alatt én azért már ehhez igencsak hozzászoktam és fel sem tűnik, úgyhogy egy vállvonáson kívül mást nem is tudok erre mondani. Aztán természetesen elfelejtem, hogy nem egyszerű vizet adok a lánynak, így bocsánatkérően tekintek felé, és látván, hogy nem ízlik neki, elveszem tőle a kupát, majd egy másikat teszek oda hozzá, vízzel megtöltve. - Ne haragudj, elfelejtettem szólni, hogy ez töklé. Itt ezt szoktuk inni. - Látszik az arcomon, hogy egy kicsit rosszul érintett ez a helyzet, így hogy eltereljem a figyelmem, a tányéromra kezdek el szedni az előttünk lévő ételből. Közben igyekszem Alesha figyelmét is elterelni kissé. - Majd ha útbaigazítottak és megtudod, milyen órákra vagy... nem is tudom mikre kell majd járnod, akkor azért meséld el, kíváncsi vagyok és ha úgy van, esetleg segíthetek is... - Talán mindenki jobban jár így, már ha persze elfogadja és megbízik bennem ennyire, hiszen tudom, hogy mennyire el akar innen menni és nem akar sokáig maradni... Aztán persze meglátjuk, mit hoznak majd az elkövetkezendő napok, esetleg hetek.
Na jó akkor vannak lány barátai is, bár az nem piros pont, hogy eleve a fiú barátjának a húga. Egy barát rokonával mindig könnyebb összeismerkedni, vagy összebarátkozni azért. Nem mondom, hogy kimondottan rossz véleménnyel vagyok Hermiről, de azért lássuk be nem tartom annak a nagy party arcnak, vagy tipikus központi szereplőnek mondjuk egy közösségben. A családi találkozások alapján kialakult bennem egy kép róla, ahol ül a könyvtárban és olvas és kábé ennyiben merül ki a társadalmi élete. - Áh szóval partner. - bólintok kissé felszökkenő szemöldökkel a választékos megfogalmazásra. Én trécselni szoktam a barátaimmal, de szerintem életemben nem mondtam még olyat, hogy valaki partner valamire. Mondjuk tőle annyira nem meglepő. A gyomrom viszont újra megkorran, viszont odabent már az az izé egyből megállít. Nem láttam még életemben sem soha szellemet, úgyhogy egyáltalán nem csoda, hogy elkerekedik a szemem és azért na kissé meg is ijedek a látványtól. Hermione meg úgy köszön neki, mintha régi ismerősök lennének, talán csak azért nem kezdek el hátrálni, vagy elmenekülni, mert az tuti nagyon ciki lenne és itt már vannak mások is a folyosón. - Sok szellem? Jesszus! És nem csinálnak valamit velünk? Mármint... mégis csak halottak vagy mi! Abba a wc-be meg tuti nem megyek! - jelentem ki már most határozottan. Áh nem kell nekem, hogy valaki molesztáljon pisilés közben, meg igazából máshol se szívesen találkoznék szellemekkel, de úgy fest ha még sok is van belőlük, akkor ezt nehéz lesz kikerülni. Nem csoda talán, hogy amikor ez a Sir Nicholas elsuhan mellettünk, én elég jó nagy ívben kerülöm ki őt, hogy még véletlenül se érjen hozzám,bár azt nem tudom, hogy ennek tényleg igen kellemetlen következménye lenne számomra. Ezek után már csak pislogok a nagyteremben, ahol a plafon mozog, szállnak a felhők, mint odakint. Csak időnként bólintok az unokatestvérem szavaira, de még mindig nehéz felfogni ezt az egészet. Tény akár még érdekes is lehetne, de még mindig túlságosan riasztó ez a sok minden főleg így egyszerre. - Aha! Elég fura ruhákat viselnek. - súgom oda Herminek, amikor a tanári asztal felé pillantok, ahol felnőttek vannak. Az egész hely különös annyi szent és még az itteniek is azok, nem elég hogy maga a hely az. A poharat automatikusan veszem át tőle, aztán nem sokon múlik, hogy ne köpjem ki reflexből. - Ez meg mi a franc? Tök íze van! - életemben nem ittam még töklevet és azzal sem vagyok tisztában, hogy a varázslóvilágban hajlamosak mindenféle tökös dolgokat enni, meg inni. Nem vagyok oda a tökért az az igazság és nem most fogom megkedvelni, legalábbis nem terveztem.
Elengedem a furcsa kérdő tekintetét a nevetésem miatt. Megértem, sokan gondolnak rólam mást, mint ami valójában vagyok. Kívülről tényleg egy strébernek tűnhetek, de igazából ennél sokkal de sokkal többnek tartom magam. Az eszem csak plusz mindenhez ami valójában boszorkánnyá tesz engem, de talán majd ezt Alesha is meglátja ha esetleg több ideig itt marad vagy esetleg ha úgy dönt, többet találkozik velem és jobban megismerne. - Ron testvére, Ginny, elég közel áll hozzám, ő mindig partner egy ilyen beszélgetésre. - Jelzem ismét, kicsit megszemélyesítve is, hogy attól, hogy a két fiút tartom a legjobb barátaimnak, még akadnak lányok is, akikkel közel állunk egymáshoz. Ők azok az emberek, akikkel már elsős korom óta ismerjük egymást, azóta pedig igen sok év eltelt és hát ugyan az utóbbi időkben mindannyian a saját útjainkra léptünk és a céljaink, a jövőnk felé cammogunk, azért örülök neki, hogy ez nem hátráltatja egyikünket sem a kapcsolatunk fenntartásához. - Na akkor menjünk is! - Nyomatékosítom az elképzelést a vacsoráról és a továbbiakról, majd előre iramodom fellelkesülve és ezzel immár bepillantást is mutatok Aleshanak a nagy kastély belső részeiről is. Mosolyogva pillantok jobbra és balra, néha pedig óvatosan a mellettem sétáló és álmélkodó lányra. Még mindig arra tudok gondolni, hogy milyen jó is volt amikor én először ide érkeztem és ugyan ezekkel a dolgokkal találtam szemben magam. Nem tudom elhinni száz százalékosan, hogy neki ezek a dolgok ne tetszenének, legalább egy kicsit. Már majdnem a Nagyterem ajtajánál vagyunk, amikor a Griffendél ház szelleme jelenik meg mellettünk, biccentve, a maga... szokásos módján. - Üdv, Sir Nicholas! - Most csak tovább mosolygok, visszafogom magam, hogy Alesha ne érezze magát rosszul a körülmények miatt. Látom a meglepődöttségét, a kis ijedtséget és a kérdése... az amúgy egyáltalán nem meglepő. - Ő Félig Fej Nélküli Nick, a Griffendél, vagyis az én házam szelleme. - Hagyom, hogy tovább figyelje, nem indulok el, még inkább folytatom kicsit a beszámolóm. - A Roxfortban sok szellem van, látni fogsz még néhányat. Minden házban és még más helyeken is, például az egyik lányvécében lehet hogy találkozol majd Hisztis Myrtillel. A többségük kedves amúgy, viccesek is, de vannak akik kicsit félénkebbek vagy nem is vesznek tudomást rólad. - Vonom meg a vállamat és közben ismét a Nagyterem irányába fordulok. Biccentek egyet Aleshanak, ha figyel rám, hogy induljunk tovább, aztán ha esetleg van valami kérdése még, azokra is nagyon szívesen válaszolok. A Nagyteremből folyamatosan kifele vonulnak a diákok. Ennek ellenére igen könnyen bejutunk. A teremben a hosszú asztalokon temérdek fogás, étel és ital található. A mennyezetre felnézve csillagos esti égbolt tárul elénk, valamint gyertyák lebegnek mindenfelé. Minden asztal felett a házak különböző címerei lobognak zászlókon. Automatikusan egyenesen a Griffendéles asztalhoz közelítek. - Ez a Nagyterem. Minden háznak saját asztala van. A mennyezet elvarázsolt, évszak és ünnepfüggő hogy éppen milyen a dekoráció. Amúgy reggel sokkal érdekesebb itt szerintem, mert olyankor ide érkezik a posta is. - Biccentek és köszönök néhány háztársamnak, de nem szeretném, hogy Alesha zavarban érezze magát, így egy viszonylag üres asztalrészhez vezetem őt. - Itt jó lesz? - Most, hogy már ide értünk, én is igen éhes lettem. Hosszú volt ez a nap. Ha Aleshanak megfelel a hely, akkor bemászom és töltök magamnak egy kis töklét, majd őt is megkínálom vele, ha kér, szintén öntök neki is. Közben a tanári kar felé tekintek, McGalagonynak biccentek jelezve ezzel, hogy majd némi útmutatásra lenne szükségünk a vacsora után. - Gondolom, egyre furcsább minden... - Igyekszem még valamiféle beszélgetést kezdeményezni, hátha kellemesebben érzi majd magát a sokkoló dolgok után.
Azért eléggé kérdőn húzom fel a szemöldökömet, amikor kvázi kinevet a felvetésért, na de lássuk be Hermit mindig is olyan stréber lánynak gondoltam, amikből normál körülmények között a kutya se nézi ki, hogy fiúkkal barátkozik, erre kiderül, hogy a két legjobb barátja történetesen fiú, pedig milyen jó is egy legjobb barátnő, akivel mindenről fecseghetsz! - De akkor kivel beszéled meg a lányos témákat? Kivel dumálod ki a pasikat? - kerekedik el a szemem, végül nem foglalkozva a nevetésével. Oké akkor nem szokott a könyvtárban kuksolni lányokkal, bár lehet hogy ez a két fiú is olyan stréber típus, aztán akkor őket találta erre a célra, de... egy fiúval sose lehet úgy rendesen kibeszélni a lányos témákat, és főleg nem a kiszemelt pasikat. Nem is értem, Hermi hogyan bírja ezt. Nekem pont ezért is hiányoznak máris a barátnőim! Nem is tudom, hogy bírom majd nélkülük. Baromi nehéz lesz, az tuti, főleg hogy még levélben sem írhatok meg mindent, hiszen a jelenlegi életem nagy része titok. - Az nem lenne rossz, akkor legalább tudnám innen merre tovább. Akkor mutasd hol van valami kaja, meg valami illetékes, aki útba igazít. - indulok el szépen Hermi után be azon a baromi nagy ajtón. Elég fura a folyosó, annyi szent, azért időnként eltátom a számat, főleg amikor kiszúrok egy mozgó festményt, vagy megmoccanó lovagi páncélt, arról nem is beszélve, hogy itt sokan marha fura ruhákban járnak, mintha minimum mind bírónak készülne. Nagyon remélem, hogy nekem nem kell köpenyt felvenni! A szuperhősökön menő, na de csak így a hétköznapokon azért elég ciki. Kb. félúton a nagyterem felé szúrom ki aztán a felénk közeledő áttetsző valamit, ami lebeg a levegőben és még komótosan biccent is megemelve a fejét, ami... gyakorlatilag nincs a helyén, majdnem levehető! - Mi a jó isten ez!? - torpanok meg, Félig Fejénküli Nick pedig csak elmosolyodik és megemeli a kalapját, majd tovább suhan. Én ellenben még mindig döbbenten állok és nézek utána, majdhogynem földbe gyökerezett lábakkal. - Te... te is... láttad... ugye? - nyögöm ki nagy küzdve a szavakat, de nem is nézek az unokatestómra, csak még mindig a szellem hátát bámulom, sőt egy idő után már csak a falat, amin át szépen eltűnik a szemünk elől. Komolyan kész csoda, hogy csak ledöbbenek és nem sikítva fordulok meg és rohanok ki azon az ajtón, amin bejöttünk.
Komolyan nem tudok róla túl sokat. Ez pontosan abból is kiderül, hogy nem veszem észre a kijelentéséből, a tekintetéből, hogy nagyjából a háta közepére kívánja a könyvemet. Pedig én lelkesen és könyvimádóként szinte első gondolatként fontolgattam ezt a dolgot. Mindenesetre nem különösebben érdekel az sem, ha nem olvassa el véletlenül, mert később, amikor majd rájön, hogy talán annyira nem is lesz itt olyan rossz neki, vagy esetleg megismerkedik több emberrel, akkor talán rá fog jönni, hogy majd lehet, hogy elolvassa mégis. Azért nagyon várom már ezt a pillanatot, remélem el fog jönni. Felnevetek amikor a csajbandáról beszél és ugyan nem mondom ki, de ebből is látszik, hogy nem csak én nem ismerem őt, hanem ez fordítva is igaz. - Csajbanda? Ó, nem, olyan nincs. - Abbahagyom azért végül a nevetést. - Sok mindenkit ismerek, sok mindenkivel jóban vagyok, de a legközelebb hozzám első óta Ron és Harry állnak. Sok mindenen mentünk keresztül. Vannak lány barátaim is, de egyikük sem az a könyvtárba egy sarokba csücsülős típus ha erre gondoltál... - Picit oldalra fordítom a fejem ahogy ezt elmondom neki, nyilván még jobban megleptem azzal, hogy nem is egy, hanem két fiúbarátom van. Aztán végül áttérünk a kaja témára, amire kicsit nekem is megkordul a gyomrom. - Hát, ez tényleg bunkó volt tőle. - Értek egyet egy apró szájrándítás kíséretében. - Mindjárt vége a vacsorának, ilyenkor már elég kevesen vannak a Nagyteremben, szerintem még épp odaérünk a végére. - Már nagyon közel vagyunk, lassan kirajzolódik előttünk a főbejárat óriási ajtaja. Onnan pedig már csak egy lépés a Nagyterem. - Ennyi még belefér, biztosan a tanári kar is ott van, utána egyből el tudnak igazítani. - Jut eszembe nem mellékesen, hogy még nem tudjuk, hogy Alesha hol fog aludni, hol fog lakni. Nem probléma, elsőre tömjük meg magunkat, aztán biztosan jobban fog már fogni az agyunk!
Nem fejtem ki neki újra, hogy na erről van szó, ő tizenegy évesen jött ide, neki ez izgalom volt, de nekem már kialakult baráti köröm van, kialakult életem, terveim voltak, most meg... belecsöppentem valamibe, amit nem ismerek, amit nem értek, ami talán még bajt is hozhat a fejemre azon túl is, hogy hirtelen varázsolni tudok, amit eddig nem tudtam. Gőzöm sincs, hogy mi lesz holnap, vagy akár fél év múlva és egyáltalán nem érzem ezt e miatt izgalmasnak, vagy érdekesnek, sokkal jobban utálom, hogy ez történt és szeretném újra a normális régi életemet. - Egy könyv? Ja.. oké, kösz, majd megnézem. - nem voltam sose egy nagy könyvtárba járó, a könyvekért se vagyok oda, maximum tök jók kitámasztani dlgokat, de kb. ennyi. A képregényeket szeretem, azokban sok a kép és sokkal több e miatt számomra az izgalmi fokuk, mint egy könyvnek túl sok szöveggel. Ez a Roxfort története is rettenetesen unalmas és száraz valaminek tűnik, a történelem könyveket se olvasom szívesen csak úgy, mert épp olyan kedvem van, bár tény, hogy itt jó eséllyel úgyis halálra fogom majd unni magamat. Még az is lehet, hogy majd ráfanyalodom ennek a könyvnek az olvasására, ha még sokáig fogok itt unatkozni és nem tudok majd mit kezdeni magammal. - Legalább valami. Szóval Ron a legjobb barátod? Nem gondoltam volna, mármint... valahogy azt hittem biztosan valami okoska könyvtára járó csajbandád van, vagy ilyesmi. - vagy az se, de ezt nem mondom így ki, mert biztosan bántó lenne, ha azt mondanám, azt hittem nem nagyon vannak barátai, erre kiderül, hogy a legjobb barátja egy fiú, mert hát kétlem, hogy ez a Ron uniszex név lenne és valójában lány lenne az illető, bár persze itt akár még ilyesmi is szóba jöhet, mégis csak varázslóiskola és nem minden olyan, mint amit én ismerek. - Igen, tudnék enni. Már a vonaton is éhes voltam, csak épp amikor jött valami büfés kocsi, olyan gyorsan tovább ment, az a fickó meg akivel jöttem azt mondta, hogy nem lenne jó a folyosón mászkálnom egyedül, ő pedig nem jön velem. Tök bunkó volt... amúgy. - húzom el a számat. Jó gondolom neki se tetszett, hogy engem kell kísérgetnie, de ettől még nem kellett volna ennyire genyó módon hozzámállnia és ennyire lekezelőnek lennie. Nem az én hibám, hogy ez történt, nem én akartam idejönni, tökre nem volt fair tőle, hogy úgy állt hozzám, mintha ráakaszkodtam volna és utálná az egészet.
//