2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Miközben szorongatom a sajgó orromat és Hannah felveti, hogy a dobást is gyakoroljuk majd, csak felmutatom a hüvelyk ujjam - Ez egy jó ötlet. - nyögöm ki, de aztán hamar helyre teszem magamat, megrázom a fejem és már nincs is semmi bajom. Arra, hogy hasznos-e bólintok egy nagyot. - A kézrátételes gyógyítás? Életmentő időnként… Azért arra bőven elámulok, hogy Hannah-ban milyen erő van ahogy kivédi Ashton csapását, nem sokon múlik, hogy ne sikítsak fel vagy ránduljak védekező tartásba.. Bár belül így is megtettem. Van egy pillanat, amikor tényleg mozdulok feléjük, hátha le tudom állítani a szőke srácot mielőtt tényleg elérhetné a lányt, de hamar megtorpanásra késztet Hannah szellem alakja amire, ameddig nem fogom fel, hogy mit is látok kissé ijedt képet vágok, mert… Azért valljuk be elég sok szellemesdivel volt dolgom az utóbbi időben és eddig sosem találkoztam olyannal, aki ilyesmire képes lett volna önszántából. - A kérdés neked is szól, jól vagy…? Sosem láttam ilyesmit.. Voltaképp.. mit is.. látunk? - pislogok nagyokat és közelebb is lépek hozzájuk. A figyelmem jelenleg eléggé megoszlik közöttük, hiszen amit Hannah az imént villantott, teljesen új, de úgy tűnik, hogy nincs baja. Ashtonnal ellentétben, hiszen az ő reakciója is elég érdekes. Főleg amikor kiszúrom, hogy nincs éppen a legjobban és amit mond, az is furcsán hangzik. Bár én a tüneteit látva teljesen másra asszociálok. De nem mondom ki hangosan, mert ha tényleg a farkaskórral küzd a srác.. Nos az eléggé magánügy és sokan féltve őrzik, hogy bármi közük is lenne hozzá. - Amúgy… komolyan mondtam, ha szükség lenne egy gyógyítóra, kéznél vagyok. - címzem ezt a szőke srácnak. Hiszen tökéletesen félre értem a helyzetét és egyszerűen csak biztosítani akarom, hogy amúgy.. Nincs egyedül. Innentől mindenesetre figyelni fogok! Egy pillanatra járatom a tekintetemet közöttük arra, hogy Ashton máris visszavonulót fújna. Így némi csönd után szólalok csak meg - Talán egy bemutatkozó körrel lehetne indítani. Hátha mindenki oldódik egy kicsit. Aztán.. Szívesen kötélnek állok. - egy pillanatra össze szemezek a bokkenemmel. - Bár amit jo-ként mutattál be valamiért szimpatikusabbnak tűnik. Persze lehet csak amiatt, mert az még nem vágott orrba.. - tárom szét a kezeimet megadóan, megengedve ennyi “térfát” Hannah felé fordulva. Remélem rendben lesz nekik, hogy egy két mondatban bemutatkozzunk. Legalább addig is talán megnyugszik mindenki és a helyzet is tisztázódik. Azért sajnálnám ha már az elején vége lenne.
Fogalmam sincs róla, hogy a másik kettő már ismeri egymást, mindkettő igen nyitottnak tűnik, mondhatni összeszokott párosnak, én leszek ebben az edzésben a kivülálló. Ezen még nem is húznám fel magamat, már amúgy is hangulatban vagyok, s a másik vidám természete sem fog vissza. Ebből látszik, hogy ha valaki ösztönből, az érzelmei alapján cselekszik, nem pedig tudatosan, mérlegelve. Már az első csapás után bőven lendületet vesztek, szinte átesek rajta, úgyhogy le is eresztem a fakardot, csak érdeklődve ócsúdok fel. – Nem, ne haragudj, ez nem is ellened irányult. Csak valami kitört belőlem, amit kordában kéne tartani. – Csóválom a fejemet sajnálkozva, látszik rajtam, hogy amúgy nem vagyok ilyen, rossz ember meg pláne, s nyilván nem fogok ismét támadni. Vagy legalábbis nem így. Veszek pár levegőt, már ez a mozdulat is megizzasztott, vélhetően a stressz. Szőkés hajam nedvesen tapad a homlokomra, ízmaim kidagadnak, úgyhogy inkább most csak forgatom a csuklómmal a fegyvert, ami ugyan játék, de csonttörésre is alkalmas lehet. – Lehet, hogy rossz ötlet volt lejönnöm, talán az lesz a legjobb, ha csak figyellek titeket. – Lépek most hátra, de azért ámuldozva nézem a lányt, bezzeg én nem tudok ilyen szellemalakot, pedig hányszor jól jött volna, amikor valami arrogáns varázsló lekezelte a fegyveres harcmodoromat. Valahogy a varázsvilágban nem divat karddal bánni, a mágia gyorsabb, és nehéz ellene védekezni, én viszont úgy nőttem fel, ahogy, ezt nem lehet csak úgy félretenni. Tanácstalanul a fiúnak is biccentek, álljon be nyugodtan a helyemre, mert eddig elég passzívnak tűnt. Bár az is lehet, hogy csak meg van kissé illetődve, hogy nem ismer engem. Vagy tetszik neki a lány, és most kihasználta volna a helyzetet, hogy végre közel kerüljön hozzá? Csak szólniuk kell, s máris lelépek!
Azok után, hogy ez a harmadik mágusiskolám és körülbelül a tizedik ország, amiben élek, megtanultam, hogy ne vágjam idegenek arcába a kis motyómat, amit mindenki természetesen magával cipel. Nem is akarok ítélkezni más felett se, de a fura stílusa a szőkésnek eléggé gyorsan elfeledteti velem, hogy általában erre a típusra bukom. A másikat letestvérezi, amire pislogok kicsit, de hátha csak szerepjátékozni támadt kedve és már is tibeti pap harcosnak érzi magát. - Tudod mit, hiszek neked. - mosolygok vissza a bongyorabbnak, aki mondjuk a harchoz határozottan szelídnek tűnik, de legalább lehet vele beszélgetni. Amikor nem kapja el a botot akkor először szaladna ki a számon egy bocsi, hiszen szólt, hogy kezdő, de nyugis reakciója miatt leeresztem a kezeimet, amik érte nyúltak volna. - Majd... a dobálást is gyakoroljuk. - nyögöm ki kicsit nevetve, hiszen nekem az ilyesmi egészen alapvető és tényleg meglepett, hogy sikeresen fejbevágtam véletlenül. Én még nem vagyok annyira tisztában a rejtélyes mágikus adottságokkal, a Beauxbatonsban lényegében én voltam az egyetlen, akinek megjelent ilyesmi és nekem is lehet, hogy azért, mert az Opál esőre átjöttem a szigetországba és erőteljesen világpolgárként kapcsolatba kerültem néhányszor olyanokkal, akik birtokolták, de még mindig egy kicsit csodával tölt el, amikor látom valakinél. - Szép kis trükk, tuti sokszor hasznos. - jegyzem meg, nekem is jó sokszor jól jött volna a sportsérülésekhez mondjuk, ha ilyen gyorsan helyrerakom magamat. Felállunk bemutatni a bokkenes harcot, lényegében ez ugyanúgy az Aikido része, szóval nem lett egyáltalán elengedve a dolog. Azaz... részemről... mert én arra számítok, hogy elkezdünk formulázgatni aztán ütögetni, miután játékosan megkocogtatom az ő fakardját, erre Ashtonból kitör valami és ahelyett, hogy bármit is gyakorolnánk olyan erővel csap le, hogy egészen beleremegek. Merthogy sikerül berántanom a bokkenemet magam elé és kivédeni, de olyan erősen csapott le, hogy alig tudom lelassítani és inkább azzal a lendülettel légneművé válok, hogy ne is kelljen. Az egész testem és a bokkenem is szellemalakra vált, hogy Ashton lendületes ütése átsuhanjon rajtam én pedig fürge ugrásokkal sasszézzak hátra meglepett, hatalmas szemekkel bámulva a nálam jóval idősebb, talán végzős srácra. A kezemben egészen leeresztem a fegyvert, de a tartásomon látszik, hogy amennyiben újra le akarna csapni rám, újra és újra ki fogok térni előre és tartani most már az egy-két méter távolságot. Még a másikra is kérdő tekintettel pillantok a szemem sarkából, hogy most mi az isten is történt. - Hé...Hé!!! Mi volt ez? Észnél legyél már, mi a baj, mi történt? Mondtam valamit? Jól vagy? - kérdezem, megadva az esélyt, hogy én váltottam ki belőle valamit, de basszus, én jókedvűen játszani akartam, erre úgy támad, mint aki azonnal a földre akarna küldeni! Persze tudom, hogy a dzsinnségem sokakban rengeteg kérdést indít el, de ha arról van szó, hogy ott az esélye, hogy benyeljek egy durva fejbecsapást egy kemény fakarddal, akkor talán inkább felvállalom a dolgot.
Amikor elsorolja a neveiket a fa eszközöknek a szemem azon akad meg amit jo-nak nevezett, valamiért szerelem első látásra éled bennem. De végül a bokkent emeli ki. Teljesen új az egész helyzet, de muszáj bele állnom. Az közelmúlt eseményei válaszút elé állítottak és nagyon röviden szólva döntöttem. Ashton fogadja a kézfogást még ha láthatóan nincs is túl jó passzban. Legalábbis az arckifejezése és a gesztusai erről árulkodnak, mégis megejtek egy mosolyt amikor testvérnek nevez. A felismerés Hannah-val kapcsolatban nyakon ver. Persze fogalmam sincs arról, hogy nem is Hannah az igazi neve.. A vissza kérdezése és amire félre értette a bámulásomat szintén meglep, és ez látszik is rajtam. - Nem igazán gondolkoztam ilyen részleteken idefelé.. - ejtenék meg egy mosolyszerűséget, meg talán még be is fejezném a gondolatot, de hamar tovaszáll, amikor nekem dobja a fakardot. Derült égből bokkenként ér a helyzet és bár utána kapok így hirtelen, de pont sikerül kétbalkezes módjára csak rontanom a helyzeten és még homlokon meg orrba is verem vele magamat. Ekkor persze már eszemben sincs utána kapkodni mint egy hülye, csak fogom az élesen fájó részeimet. De hamar orvosolom magamat, megdörgölöm az orrnyergemet, hogy tovább tudjak figyelni. - Ha ez számít, helyben a segítség.. A gyógyításban legalább otthon vagyok… - emelem fel a földről az elejtett bokkent, immár újra sértetlenül. Legalább a fogam a helyén maradt. Esetemben már ez is haladásnak könyvelhető el.. A párosra függesztem a tekintetemet amikor párbajra invitálják egymást és figyelem a mozdulataikat. Noha Hannah lepedőakrobatás megjegyzésére csak egy feszes mosoly rándul a szám sarkaiba… Tény, hogy életemben nem voltam senkivel ennyire mély lelki kapcsolatban, amiért kimondhatatlan hálát érzek. Mellette pedig annyi minden szakadt a nyakunkba, és annyi felé kellett helyt állnia mindkettőnknek, vagy épp roham léptekben alkalmazkodnunk helyzetekhez, hogy a kezdetektől tolódott, mostanra pedig határozottan kiszorult a képletből… néhány dolog… Így inkább el is engedem ezt a lepedőakrobatás részt. Az amúgy is sokkal inkább leköt, ahogyan Ashton reagál a felhívásra. Míg Hannah-é baráti és jétékos, addig Ashtoné számomra szükségtelenül agresszívnak tűnik ami valahol megkongat bennem egy kis harangot. A számra harapok belülről, mert nekem teljesen idegen az amit látok és zsigeri tiltakozást vált ki belőlem leginkább és pillanatra bennem van hogy moccanjak, hogy védjek, de Ashton olyan gyorsan mozdult, hogy azt legalább sikerül felmérnem, esélytelen lenne bele nyúlnom.. Úgyhogy inkább csak fókuszálok és újra mantrázom magamban az okokat, hogy miért is fontos ez az egész számomra! Viszont arra készenlétbe helyezem magamat, hogy ha Ashton tényleg eltalálta Hannaht akkor közbe lépjek és igenis leállítsam a csihipuhit, legalább ameddig az esetleges agyrázkódást helyre rakom a lánynál… Addig meg.. kissé idegesen szorongatom a fakardot.
Még szerencse, hogy nem látok bele Cody fejébe, mert biztosan összenevetnénk, nekem is ismerős a lány. Az átkozott Evangeline-re emlékeztet, az első szerelmemre. Aki még az előtt megkavart, hogy elindultam volna Nathalie-t, a boszorkányátok alatt senyvedő bárókisasszonyt megmenteni. Igen, hasonlóan kék cicaszemek, selymes barna haj. A francba! Megrázom magamat, mint az ázott kutya, így aztán rohadtul nehéz lesz a nőket kivernem a fejemből, ha lépten nyomon valami szépségbe botlok. Be kéne mennem a könyvárba, hátha az okoskák hidegen hagynak, mert eddig roppant felszínes volt a párválasztásom. Elfogadom a srác kezét, és megrázom. -Üdv testvér. – Felelem úgy, mintha önkéntes számüzetésbe vonultam volna máris, minimum egy kolostorba. Igen, az kéne nekem, önmegtartóztatás, akár némaság is! A lepedőakrobaták, ahogyan a lány fogalmaz, enyhén szólva is irigykedő undort váltanak ki belőlem. Szó szerint elegem van! A lány szerencsére alkalmazkodik, és nem erőlteti az aikido-t, ezt azért értékelem, noha a szúrós szemből nem engedek. Átdobja a fiúnak a fakardot, remélhetőleg az el is kapja, mert ha bénázik, még nevetni sincs kedvem. – Nekem aztán mindegy, kezdjük. – A testem azonban már előbbre van, és csuklóból meglendítem a saját kardomat, de nem testre támadok, vagy éppen gyakorló mozdulatokat vetek be lassított felvételben, hanem mintha kiadnám magamból az elmúlt hosszú hetek minden stresszét, fejre támadok, úgy istenesen kupán vágom a lányt, ha csak nincsenek durva reflexei, akkor aligha védheti. A mozdulat engem is meglep, mert előbb hajtottam végre, mint hogy átgondoltam volna. Gondolatban teljesen máshol járok, szokás szerint a múlton rágódok, nem túl felelős döntés tőlem így fegyverrel mászkálni, még akkor sem, ha ez csupán fából van, és legrosszabb esetben is csak a foga koccan össze tőle. Netán összecsuklik, de nem koponyatörő még a lendület sem.
Először egy határozottan savanyú, bár valahol még így is jóképű srác lép ki a halmazból, amit megszólítottam. Mit is mondjak, gyengéim az alacsony srácok, Ollie meg az a bestiamester Weasley pasi, aki persze egy tucatnyi évvel idősebb volt nálam, de azért szórakoztató volt állandóan zavarba hozni a diákjaként. Hoztam magammal mindenféle fa fegyvert, amit cipelek is egy tágasabb üres részre a pályán, de az elsőként felszólali már csomagolja ki a sajátját, ami határozottan jó jel, már abból a szempontból, hogy tényleg ért valamit a küzdősportokhoz. Valahogy a feszültség, ami árad belőle mondjuk nem azt üzeni, hogy azért érkezett, mert milyen jó érzés a napon mozogni a szabadban. Már nyitnám is a számat, de mire válaszolnék befut egy harmadik tag is befut, még egy srác, ami igazából egyáltalán nem lep meg és nem is feszélyez. - Hárman. - mosolyodom el, nem tűnik úgy, mintha elment volna a kedvem teljesen. Ezzel is kettővel több ismerősre tettem szert, aztán ha barátság lesz belőle, nem csak hobbi, pláne jól jártam. - Szuper, hogy hoztál kardot, én is készültem, van tanto - mutatok legrövidebb fadarabra, ami egy tőr hosszúságú -, bokken - jön a fakard - és a jo. - mutatom fel a botot, amivel én a legkényelmesebben gyepálok a Drumstrangos múltam miatt. Ettől függetlenül nyilván a bokkent emelem ki magamnak és a bongyor nyúlánk pasinak, aki utoljára futott be. A többit csak egy csomagban a földre dobom magunk mellé, ez valami elit iskola, vagy mi, senki se fog ideszaladni, felnyalábolni és elszaladni vele. Másoknak valószínűleg csak egy csomag tüzelőnek tűnik vagy csupasz seprűnyélnek, vagy ilyesmi. Az eléggé furcsa, hogy ennyire megbámul a barna, de igazából könnyedén kezelem, teljesen másra következtetve. - Köszi, neked meg... a karkötőd, mondjuk. Biztosan nem azért néztél ennyire, mert inkább srácra számítottál? - vonom fel a szemöldököm, de nincs benne semmi bántó vagy ténylegesen számonkérő, a szemem és vele együtt az ajkam is mosolyog. - Kapd el! - dobom neki a kardot, csak pár lépésre, nem erősen, nem szivatósan, bár azért így is van esélye, hogy rosszul kapja el, elejti, vagy megüti a kezét. - Lehet biztonságosabb, ha először végigvesszük, hogy milyen mozdulatokkal támadhatunk, hogy ne a Gyengélkedőn végezzük törött karral. - nevetek fel és már marokra is fogom a kardot, hogy végigmutassam az alap formulákat, amiket kinéztem a könyvből, de ha észreveszem hogy Ashtonban túlteng a tettrekészség, akkor hozzáteszem. - Vagy be is mutathatjuk a lepedőakrobatának hogyan kell ezt csinálni. - vetem fel, és a búskomor szőke srác kezébe helyezem a döntést, felé lépve, a bokkenemet az övéhez koccintva kihívóan.
Az a nagy igazság, hogy utoljára akkor volt részem “fizikai harcban” amikor a VMS-en gyakoroltunk a sárkányhólyagokkal.. Ilyen szempontból kifejezetten szelíd életforma vagyok. Sőt, erősen vallom, hogy ha van rá mód, akkor inkább intézzük a helyzeteket a lehető legdiplomatikusabban. Ebbe az is bele tartozik, hogy ha nem muszáj átkokkal se etessük meg a másikat.. Eleve, általánosságban írtózom attól, hogy másnak ártsak. Amióta vissza tértem a pálcaforgatók soraiba is a defeznzív, lefegyverző és hasonló varázslatokat erősítettem. Nem amiatt, mert nem tudnám létre hozni a többit, hanem csak simán zsigeri szinten így érzem helyesnek. A világ jelenlegi állása szerint talán ez a fajta megközelítés ostobaság. Mondván a másik oldal sem vesz figyelembe, vagy tisztel semmit és senkit, különösen az életet.. Sajnos ezt sikerült is megtapasztalnom.. Az egyéni szoc-nyomorom viszont azt diktálja, hogy meg akarom adni az esélyt arra, hogy csak legvégső esetben nyúljak offenzív mágiához. Amikor megláttam a kiírást az üzenőfalon, persze eszembe jutott a nyár, minden kalandjával együtt, és az, hogy talán nem lenne rossz mégis fejlesztenem magamat fizikálisan. A reflexeimnek legalábbis mindenképpen jót tenne. A kviddics akkor sem lenne az én műfajom, ha a seprűre kötöznének. Maximum labdaszedőnek, vagy seprűpolírozónak lehetnék hasznos… Úgyhogy valóban hálás vagyok, hogy ez a kis felhívás felbukkant! Akkor érkezem, amikor a lány felhívására a srác reagál. Ő egyedül, mindenki más marad az enyelgésnél, vagy a lelátói egyéb tevékenységeknél. Őszintén lámpalázam van, mindig is bénának éreztem magamat az ilyesmikhez, pedig.. Gyógyító lévén főleg ismerem a gyenge pontokat és volt egy elég hosszú időszak, amikor pálca nélkül emelgettem, ha valakinek segíteni kellett a Mungóban a mozgását… Táncolni is szeretek… Szóval valamit csak ki tudok sajtolni magamból itt is.. Oda lépek hozzájuk és becsatlakozom a beszélgetés kezdeményezésbe. - Hárman.. - intek rájuk egy barátságos tekintettel. - Bár a fő profilom a párnacsata volt eddig harc terén.. Szeretnék valami újat kipróbálni. - meg sem hazudtolhatnám önmagamat. Viszont ekkor tűnik szembe még valami! Mégpedig hogy a lány velem szemben eszméletlenül ismerős és emiatt egy kicsit meg is bámulom szegényt. Aztán amikor kattan bennem a felismerés majdnem kicsúszik a számon, hogy “tulajdonképpen most jöttem rá, hogy nem is érek rá itt lenni” és egy pillanatra majdnem engedek a késztetésnek csak úgy elköszönve lelépni!! De aztán inkább csak pislogok párat. - Menő a sminked. - próbálok menteni, egy halk torokköszörüléssel, mintha csak az nyűgözött volna le, nem a stressz vert nyakon, hogy megint valaki a múltból… Inkább az eseményekre figyelek. Meg kicsit késve talán, de kezet nyújtok Astonnak.
Egy kicsit kénytelen vagyok félretenni ezt a sárkányosdit, mielőtt teljesen meghülyülök. Az majd nem is az én dolgom lesz, hogy ki fogja felejtésre bírni az istenadta szerencsétlen mardekárost, aki látta az átváltozásomat, de hogy nem a legjobb állomás ez az utóbbi időben, az biztos. Alaposan magam alatt voltam a sormintákat követő lányok tekintetében, akik csak arra jók, hogy nyafogjanak, átverjenek, úgyhogy belőlük sikerült betripláznom. Az biztos, hogy az ilyen királylányokból egy életre elegem lett, vagy hogy én mentsek meg bárkit is. A világ talán megérett arra, hogy Ashton P. Blake nélkül is jól meglegyen. Ám az alvás, iszogatás, és önsajnálat csak a derekamat kezdte ki, ezért mielőtt még balga módon lemennék a faluba, megnézni azt a bandát, ahol a szőke csaj dobol, más elfoglaltság után kell néznem. Különben is, az a Frankie csak leugatott, ez a véglet sem kell nekem. Megmentőül jött az üzenőfalas kiírás, vagy valaki mozogni akar. Remélhetőleg stresszlevezésnek jó, kicsit talán a felfekvésem is jobban lesz, ha kiadom a gőzt. Aikido? Mugli sport, de véletlenül ismerem. Jártas ugyan nem vagyok benne, viszont kifejezetten jól vívok mint bestiamester, ezért hát a kobold fegyverem egy fából készült változata. Egy ujjatlan pólóban érkezem, térdnadrágban, edzőcipőben, a hátamra pedig felkötve egy sötét tartóban ott a fakard. Merő véletlenségből eltaposok egy párzó bogárpárost, ám ez nyilván mégiscsak szándékos, lévén semmi kedvem a jóidőben enyelgő romantikázókhoz, de mivel az üzenet kiírója ide szervezte, kedvetlenül felhúzom az orromat. Közelebb lépek, aztán az egyik padra térdelve csomagolom ki a kardot, miközben intek az egyedül bóklászó, tanácstalan lánynak. – Akkor ketten? Aikido-ban nem vagyok otthon, de egy kis csihi-puhi jöhet, ha megfelel. – Pörgetem immár a kezemben a fegyvert, aztán lehet, hogy neki is elmegy a kedve, hogy rajtam kívül nem jött senki, és én sem vágok érdemben a profilba.
Nem vártam olyan rettenesen sokat, hogy bárkinek esélye legyen felkarolni és fehér lovon belovagolva bevezetni a Roxfort iskolai életébe. Valószínűleg előbb-utóbb betalált volna valaki, miközben egyedül lapozgatom a mangámat egy fa tetején, de ennél jóval aktívabb, pörgősebb életet élek általában. Nem mintha az elmúlt pár hét nem állította volna a feje tetejére az egész életemet és mindent arról, amit igaznak hittem. Az iskolába érkezve már az első napokon szembejött egy lány, aki valamiért nagyon ismerős volt, és én is neki. Körülbelül másodpercek alatt összeraktuk, hogy miért, bár az én elmémet még mindig ködösíti valamilyen nyamvadt felejtés-átok, az álmaimban a gyerekkori énjét számtalanszor láttam. Az más kérdés, hogy nem csak őt, hanem az apámat, részegesen, agresszívan, egy nőt, aki most már nyilvánvalóan az anyám, mert az a lány mutatott róla képeket. A nővérem. Megan. Apámmal megszakadt a kapcsolatom abban a pillanatban, hogy eldöntöttem, hogy idejövök és kitagadott így még csak számon sem kérhetem, meg se magyarázza, hogy miért hagytuk a nővéremet hátra, miért kellett mágiával elfelejtenem és mi mindent felejtetett még el velem... Most már ketten nem értünk semmit, de legalább együtt. Szóval az első hetem így telt. A második meg azzal, hogy az üzenőfalra toltam egy hírdetést menő manga stílusban rajzolt bokennel harcoló fazonokkal és azzal a felirattal, hogy "Hali, a könyöködön jön ki a kviddics és az évezredes múltú iskolában a szakkörök olyan silányak, hogy legszívesebben eretvágnál? Mozognál, erősödnél, vagy csak szimplán érdekel az Aikido? Hát engem is! Jövő szerdán (hétfő túlságosan fájdalmas amúgy is, kedd meg a második hétfő), délután négykor tali a Gyakorlópályákon, mit érdekel az minket, ha néha fölöttünk repkednek a seprűbetyárok?". Szerintem jól összeszedtem. Ma pedig itt van a szerda, és sima fekete edzőcuccban jelenek meg a pályánál egy vastag közeget cipelve magammal, amiben számtalan, három különböző hosszúságú fabot van. - Hát... Hali. Köszi, hogy eljöttetek a kis faliújságos hírdetésemre. Én se vagyok éppen profi, sőt, nem is kimondottan Aikido-t tanultam, szóval együtt próbálnánk, meg gyakorolnánk mindent, de van jó néhány tök jó illusztrációs könyvem, meg minden. Hallottam róla, hogy van néhány kósza karatés csaj az iskolában, de bevallom én jobban szeretek a kezem helyett valami fegyverrel ütlegelni. - mondom lazán, kicsit megvonva a vállam, de azért valamennyire elárulja a tekintetem, hogy keresem hányan érkeztek, kit érdekel tényleg, kivel tudnék kapcsolódni. Nem akarok kétségbeesettnek tűnni, főleg, hogy a frissen szerzett nővérem, a Troops-ok és néhány Beuxbatons-os ismerettségem azért itt van szociális kapaszkodónak, de semelyikükkel nem tudnék a "muglibb" sportokról beszélni, egyikük se botharcol, egyikük se jégtáncol. Valószínűleg, ha az utóbbit írom ki a falra akkor még alá is cetliznek néhány röhögős fejet - már azok, akik igazán rákattantak az sms-ezésre a nyáron, mint én. Most sincs éppen tömeg, sőt, szerintem a legtöbben igazából csak heverészni jöttek, piknikezni, a távolból nézni a röpködő kviddicseseket, vagy úgy tök másért, szóval most jól ráhoztam a frászt rájuk az emelt hangommal és a nyitásommal. - Ja, hogy ti nem? És ti? Sem. Khm, szóval, ha esetleg van köztetek olyan, aki tényleg azért van itt, mert olvasta a hírdetésemet, az jelentkezzen és menjünk... egy kicsit odébb. - biccentek egy olyan nagyobb füves területre, ami már jól elhatárolódik a pároktól, baráti társaságoktól, akik másért vannak itt. Na, és akkor most jön az, hogy mi van, ha senki az ég világon nem válik ki a diákok közül és egyedül ácsorgok majd a tonnányi fa játékszeremmel, ami egyébként úgy méretében körülbelül nagyobb, mint én, még is cipelgetem simán a hátamon, éppenhogy nem húzva a földön. Jó, leginkább semmi, a világ nem dől össze, de azért jó lenne, ha azonnal le tudnám foglalni a fölös energiáimat egy ilyen kis harcművészeti klubbal.
Miközben Daniel beszél, én csupán a szemeimet forgatom dühömben, hiszen a féltékenységtől egyszerűen képtelen vagyok racionálisan szemlélni a dolgokat. Nem megy! Pont emiatt is igyekeztem távol tartani magamat az ilyen és ehhez hasonló érzelmi ügyektől, hiszen folyamatosan megbonyolítanak mindent az életben. A fiúk bonyolultak és sosem értettem azokat a lányokat, akik szerelmesek voltak. Egészen addig a napig, amíg én is bele nem szerettem Danielbe. Akkor és ott megváltozott a véleményem, itt és most viszont lassan kezdek ráébredni arra, hogy talán hiba volt belemenni ebbe a kapcsolatba és nem csak Gillian miatt... Egész egyszerűen még nem állok készen arra, hogy ennyire kötődjek valakihez, ha mindennek az a mellékhatása, hogy felőröl ez a rohadt birtoklási vágy. - Tudod mik ezek? - vonom fel kíváncsian és egyúttal indulatosan a szemöldökömet. - Szavak! Egyszerű szavak! - világítok rá a válaszra. Az eszem ordít, hogy álljak le ezzel és most azonnal kérjek bocsánatot, de a szívem továbbra is azt szeretné, ha Dany az övé és csakis az övé lenne. És szerencsétlen hiába bizonygatja azt, miszerint sohasem csalna meg, valamiért képtelen vagyok csak úgy elfogadni a tényeket és szemet hunyni a rajongó lánycsapat felett. Hiszen nem megy! Gyűlölöm minden egyes pillanatát, amikor körülötte legyeskednek és legszívesebben egy téglával vinném fel az arcukra az alapozót, miközben olyan szépen mosolyognak Danielre. Hogy megbízok-e benne? Talán. De a probléma nem feltétlenül csupán vele van. - És mindketten ostobák voltunk, hogy olyasvalamibe kezdtünk bele, amibe talán nem is lett volna szabad - állapítom meg továbbra is puffogva a méregtől. - Gilly volt barátja vagy, én pedig a húga és még mindig nem tudom, miként fogja majd fogadni ezt az egészet... Chrisnek igaza volt - túrok bele szőke fürtjeimbe idegesen. - Előbb vele kellett volna megbeszélnem ezt, mert most még emiatt is emészt a bűntudat. Őszintén? Szeretek Daniellel lenni, de folyamatosan azzal kelni mellette, miszerint vajon mit fog szólni ehhez Gillian, ha egyszer visszajut a fülébe a dolog... Mert akár már most is tudhat róla, hiszen - hiába próbáltuk mindezt titkolni - a csapattársaink előtt kibukott a dolog és hát nem sok kell ahhoz sem, hogy a folyosókon lába keljen a pletykáknak. Talán már most tud róla és maga alatt van... Könnyebb kilépni ebből az egészből és ismét egyedül lenni, semmint olyasvalakinek fájdalmat okozni, aki a testvérem. Ez a féltékenykedés pedig... Őrültség, tisztában vagyok vele, de annyira benne van a fejemben a lehető legrosszabb forgatókönyv, hogy egész egyszerűen képtelen vagyok szabadulni tőle. - Idő kell, oké? - nyelek egyet. - Meg kell tanulnom kezelni a helyzetet, mert nem vagyok annyira szőke, hogy ne tudjam, miszerint ez így nem lesz jó. Ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy semmi se lesz elég. Szerinted én féltékeny akarok lenni? Nem - adom meg számára a választ, még mielőtt ő kimondhatná azt. - De ezzel meg kell birkóznom és nem fog menni, ha folyamatosan rájuk koncentrálok - bökök mutatóujjammal a trécselő lányok felé. - Fel kell dolgoznom magamban, hogy az eddiginél is népszerűbb lettél és nem csak én vagyok az, aki igényt tart rád. Igen, tudom, normális esetben nem kellene ilyesmi miatt szüneteltetni a kapcsolatunkat, de a saját önbizalmam hiánya és az első párkapcsolatom ténye nálam nagyon is beüt. Más lányok nyilván félvállról képesek venni az ilyesmit, de én nem vagyok ilyen típusú. Nincs elég tapasztalatom az ilyesmihez és noha tisztában voltam azzal, hogy Dany eddig is elég kirívó jelenség volt a lányok szemében, valamiért sose gondoltam arra, hogy ez alááshat bennem valamit. Vagyis... gondoltam, de azt hittem, kezelni tudom majd. Hát, tévedtem. Az allstarral jött hirtelen népszerűség láttán pedig kattant bennem valami, aminek sohasem kellett volna. - Szerinted én nem azon vagyok minden erőmmel, hogy bízzak benned? - fakadok ki Dany szavai hallatán. - Hónapok óta elnyomom ezt a kis hangot a fejemben, de ma ért el arra a pontra, hogy már nem tudom lehalkítani, mert nem találom azt a nyamvadt gombot! Ezért kérek szünetet... Bízni szeretnék benned, de rendeznem kell magamban mindent és elfogadni azt, hogy igenis lesznek helyzetek, amikor szemet kell hunynom pár, nekem nem tetsző esemény felett, ez pedig nem megy egyik pillanatról a másikra. Ahogy azt se szeretném, ha ő sínylené meg a saját hülyeségemet. Jobb ezt magamban elrendezni, semmint rajta elverni a port. Amikor azonban meghallom azt, hogy szeret, egy kissé elbizonytalanodom magamban. Tényleg ezt akarom? Jó ötlet lenne emiatt kockáztatni, hogy véglegesbe is átcsapjon ez az egész? - Tégy, amit szeretnél - vonom meg végül a vállam, majd figyelem, amint elvonul, miközben igyekszem úrrá lenni ama késztetésen, miszerint utána vessem magam és megcsókoljam és bocsánatot kérjek tőle. Nem. Ezt tényleg rendeznem kell magamban és ehhez jobb alkalom aligha fog adódni még egyszer...
Persze. A féltékenység nem racionális dolog. Lássuk be, amikor Rómában megláttam azzal a sráccal, ahogy legyeskedik körülötte, én is baromi féltékeny lettem, és elhajtottam. Mert akkor jöttem rá, szeretem, és nem akarom hogy jött-ment srácokkal enyelegjen a szeretet pillanatnyi látszatáért. De van egészséges féltékenység, és van egészségtelen. Lizzy pedig kezd nagyon átesni az előbbiből az utóbbiba. Csak nem tudom, hogy értessem meg vele ezt igazán. - Nem. Nem vagyok! És ez itt a lényeg. Pontosan annyira elérhetetlen vagyok a számukra, mint amennyire Lorenza Vigarani volt elérhetetlen számomra. És tudod miért? Mert én úgy döntöttem, hogy egy bizonyos valakihez akarok tartozni. Hozzád. A többi nem számít. - lehet, hogy itt vagyok a folyosókon. Lehet, hogy megállíthatnak, rám mosolyoghatnak, megpróbálhatnak beszélgetni, sőt még elcsábítani is, de ez nem számít. Ettől még nem leszek elérhető a számukra. Legfeljebb egy autogramm erejéig. Lizzynek pedig meg kellene bíznia bennem, hogy ez így van. - Nem, nem csaphat át. Amikor mi összejöttünk, akkor mindketten egyedül voltunk, és magányosak. Mindketten párt kerestünk. De ha megtaláltad, akkor már nem keresed, és képes vagy nemet mondani, ha valaki mégis rád akarna hajtani. - oké. Gillian és Lizzy közt voltak röpke egyéjszakás kalandjaim, de azoknak már vége. Ha van valakid, akkor nem keresed ezeket, sőt nagyon is könnyen mondasz rájuk nemet. Lizzynek viszont itt lenne az ideje, hogy elhiggye, hogy képes vagyok nemet mondani. Jelenleg az öltözködésnél sokkal jobban zavar, hogy nem bízik bennem, és nem hisz nekem, amikor azt mondom, hogy semmi oka erre a cirkuszra. Mert semmi oka sincs rá, esküszöm. - Nem, te irreális, és teljesen alaptalan feltételezésekről beszéled be magadnak, hogy tények. Olyanokról, amiknek semmi köze az igazsághoz, és a valósághoz. De még csak a realitásokhoz se. És elég bántó, hogy ennyi minden után sem bízol meg bennem. - bukik ki végül belőlem, ami most igazából bánt, ebben a vitában. - Elküldhetem azokat a lányokat, ha akarod, és folytathatjuk az edzést csak kettesben, ha ezt szeretnéd. Viszont, ha nem bízol meg bennem, akkor ez semmit sem jelent. Nem lesz elég. Bármit is teszek nem lesz elég. Bárhogy hajtom el a lányokat magam körül, bárhogy hordozlak a tenyerem, akárhány rózsát és egyéb romantikus dolgot veszek neked, akárhányszor mondom, hogy szeretlek, és csak téged szeretlek, az nem lesz elég neked. Semmi sem lesz elég neked, bármit is teszek, és bárhogy is igyekezlek meggyőzni. Mert mindig kételkedni fogsz. - nem azért nem küldtem el eddig azokat a lányokat, mert tetszenek nekem, vagy igényelném a figyelmüket. Csak nem számítanak. Én nem változtam meg ettől. De ha Lizzy nem hisz bennem, akkor szerelmünkben sem hisz. Akkor pedig a kétkedése fogja megölni ezt a kapcsolatot. Ezt meg kell értenie. - Nem dehogy is. Csak rá akarok világítani egy egyszerű dologra. Amíg nem hiszel bennem, és a szerelmünkben, addig mindig ott lesz az a kétkedő hang a fejedben. Akkor pedig mindegy, hogy kivel jössz össze, hány emberrel jársz. Mindegy, hogy azok az emberek mennyire szeretnek téged, és hogyan próbálják neked ezt bebizonyítani, mert mindig ott lesz a kétkedés benned, ami erősebb lesz a szerelemnél, amit így nem is ismerhetsz meg igazán soha. A szerelem egyenlő azzal, hogy hiszel a másikban. Hinned kell bennem. Abban is, hogy bármi jön, bármilyen kísértés is ér az életben, képes leszek helyesen cselekedni, és nemet mondani rá. Miattad, mert szeretlek. Ennyinek elégnek kell lennie. El kell hinned, hogy akár akkor is képes lennék hátat fordítani, és hidegvérrel elsétálni, ha éppen egy tucat meztelen bombázó próbálna ágyba csábítani, minden létező módszerrel. - szeretném, ha Lizzy őszintén megtanulna hinni bennem, és abban hogy a szerelmem erősebb, holmi kóbor lányok kínálta pillanatnyi örömöknél. Nem csak miattam. Saját maga miatt is. Amíg ezt nem tanulja meg, addig senkivel sem lehet boldog az ég világon. Ez pedig nem fenyegetés. Ez egy nagyon szomorú tény. A féltékenysége fogja megölni az összes kapcsolatát. Az pedig nagyon szomorú lenne. - Nem értettél meg. Pont azt mondtam, hogy nem érdekelnek annyira a rajongóim, hogy csipegessek közülük, mert van valakim. Ez az amit észben kellene tartanod. De tégy amit akarsz. Én visszamegyek a pályára. Edzek még egy kicsit. Egyedül. Ha csatlakoznál. - közlöm dacosan, és elindulok az ellenkező végébe az öltözőnek. Hagyom Lizzyt menni ha akar. Jobb lenne azonban ha lehiggadna, és rájönne, hogy mekkora ostobaságot művel éppen. Féltékenykedhetnék én is éppen, de jelenleg attól még nem jön rendbe ez a veszekedés, hogy hirtelen felindulásból betőröm Cassius vagy Corvus képét. Így legfeljebb pár gurkót küldök meg a picsába első mérgemben odakint. És valóban egyedül. Mert semmi kedvem senkihez jelenleg.
Felőlem aztán Daniel naphosszat magyarázhatná, hogy semmi okom sincs a féltékenykedésre, de akkor is... Ez nem valami olyasmi, amit az ember képes kikapcsolni a fejében. Folyamatosan szembejön velem a gondolat, miszerint egyszer csak jön valaki, aki jobb és szimpatikusabb nálam Daniel számára és akkor mindennek vége. Talán már most is van valaki, akivel szívesebben tölti az idejét, mint velem, ez a sok lányka pedig cseppet sem könnyíti meg számomra a helyzetet. Minden egyes nap arra emlékeztetnek, miszerint bőven akadna más jelentkező is a helyemre. - De te elérhetőbb vagy számukra! - vágom az arcába. - Itt sétálsz a folyosókon, napi szinten elmész mellettük és bármikor megállíthatnak egy-két szóra! Te nem valami távoli bálvány vagy, hanem az évfolyamtársuk vagy a testvérük haverja vagy csupán a helyes pasi a pályáról... - kapom le beszéd közben a felsőmet mindenféle szégyenlősködés nélkül, hogy végül átvehessem azt. Nem is értem, mi okból ne kezdenék el átöltözni attól függetlenül, hogy Daniel is itt van... Látott már meztelenül, ráadásul nincs senki más rajtunk kívül az öltözőben, szóval nem áll szándékomban a drága időt pazarolni. Még mennem kell tanulni is, hiszen az átlagom elég szépen leromlott az allstarnak köszönhetően, ha pedig továbbra is tartom a lejtmenetet, akkor a szüleim bizonyára kivesznek majd a csapatból. - Nem, nem keverendő vele, de bármikor átcsaphat abba - csóválom meg a fejem, miközben felhúzom a felsőm cipzárját is. - Elég, ha egy helyes és szimpatikus kislány beszélgetni kezd veled és te a kelleténél jobban megkedveled. Eleinte csak beszélgettek, végül azon kapod magad, hogy egyre több időt töltesz a közelében, majd a nap minden percében rá gondolsz. Mi is így indultunk, emlékszel? Eleinte csak elfogadtalak, mert Gillian kedvelt, a VMS folyamán kifejezetten nem voltál a szívem csücske, majd beszélgettünk és BUMM!... Arcon csapott a felismerés - fintorodom el az emlékek hatására, hiszen nagyon nem örültem, amikor nyilvánvalóvá vált számomra, hogy Danielre már nem csak haverként tekintek. Gillian exe volt, ez pedig felért számomra egy árulással a nővérem irányába. Próbáltam túllendülni ezen, elfelejteni a srácot, de egész egyszerűen nem ment a dolog. Az pedig főleg nem sokat segített, hogy Rómába is elmentem és figyelmen kívül hagytam Chris tanácsát, amelyet a mai napig bánok. Hülye voltam, de eszméletlenül szerettem volna egy kis időt Daniel mellett tölteni. - Nem feltételezek semmit, inkább csak reálisan szemlélem a környezetemet - morranok fel immár én is. - Elég lenne szimplán elküldeni őket, de te még erre se vagy hajlandó! Egyszerűen odasétálhatna hozzájuk és megkérhetné őket, hogy távozzanak és utána folytathatnánk az edzést. Ehelyett azonban inkább itt vitatkozik velem, ami elég sok mindent elárul számomra. Tetszik neki ez a fajta rajongás. Kinek ne imponálna, ha szép és csinos lányok hada lenne oda meg vissza érte? - Húúú, hát kösz a tájékoztatást... Majd igyekszem észben tartani - vetem a hátamra a táskámat. Igen, megszoktam és megtanultam már kezelni a kéretlen rajongókat a karrierem során, de csakis a sajátjaimat, nem pedig azét, akit szeretek és akit bármikor lenyúlhatnak tőlem. És Daniel talán még most fel sem fogja, milyen is ez a világ valójában... Hiába mond nemet, nyomulni fognak, nálam is sokáig ezt tették. És igen, akadt egy-két olyan alkalom, amikor majdnem párkapcsolat lett a vége, de annak az parancsolt megállj-t, hogy a Roxfortba jöttünk tanulni. Elég gáz lett volna, ha tizenöt éves koromban összeállok az amerikai csapatom edzőjével, ami majdnem megtörtént... Így visszagondolva rohadt nagy mákom volt, hogy semmi sem történt a bókokon kívül. Akkor és ott viszont nem fogtam fel semmit sem a helyzet súlyából, csupán imponáló volt, hogy érdeklődnek irántam. - Te most fenyegetsz engem? - szisszenek fel az "egész életedben egyedül maradsz"-résznél. Mintha minimum ígéretet tett volna... Bár úgy őszintén, ezen kívül szinte semmit se hallok a szavaiból, annyira elönti az agyamat a pulykaméreg. - Cassius? Corvus? - nevetem el magam keseredetten a feltételezés hallatán, majd megvonom a vállam: - Felőlem - indulok el az ajtó irányába, semmi érdemlegeset sem reagálva Daniel szavai hallatán. Hadd egye csak a féltékenység, ahogy ő is hagyja, hogy rágjon legbelül. Cassius a legjobb barátom, Corvus pedig már rég a múlté. De igen, régebben tényleg fűzött mindkettőhöz valami. - Csipegess a saját rajongóid közül - fordulok még hátra bosszúsan az ajtóból. - Én is ezt teszem majd az enyémekkel - vetem még oda foghegyről. Mérges vagyok? Naná. És talán mondok olyasmit is, amit később megbánok, de nem érdekel. Most nem.
Igen, néhány lányka. Semmi, amit komolyan kéne venni. És ha miattam is jönnek ki, akkor is. A sport népszerűvé teszi az embereket. Ettől még nem kell szükségszerűen ágyba bújnia az embernek minden ellenkező nemű élőlénnyel, aki szembe jön vele. Nem foglalkoztatnak azok a lányok. Észre sem vettem volna őket, ha Lizzy nem kap hisztirohamot tőlük. Persze tudom, a féltékenység elég idegesítő dolog, és nem is racionális, de jelenleg Lizzynek semmi oka sincs rá. - Persze. Akarnak egy autogramot. Vagy ha mást is, nos akkor is csak azt kaphatnak. Nincs ebben semmi ördögi, vagy rossz. Kölyökként én is "szerelmes" voltam Lorenza Vigarani-be, a 94'-es úszó VB-n másról sem álmodoztam, minthogy szerezhetek tőle egy autogramot, de ez azóta sem történt meg. Ő élsportoló volt, én meg egy kölyök a lelátón. Ennyi. Ez sem más. - persze. Lizzy nehezen viseli őket, mert féltékeny. Pedig nincs rá semmi oka. Komolyan. Azt pedig még mindig nem sikerült megértenem, hogy Lizzynek mért kell folyton Gillyhez hasonlítania magát. Mindketten szépek, és tehetségesek. Csak nem ugyanabban. De attól még mindketten értékes emberek. Nem értem tehát, hogy idelent a földön Lizzy mért nem képes elhinni magáról, hogy ő érhet ugyanannyit mint bárki más. - Ezt te sem gondolod komolyan. Igen, kapcsolatban élek, éppen ezért merül ki az irántuk tanúsított figyelmem egy barátságos mosolyban, legfeljebb egy autogramban. Alapvetően minden minden emberi lénynek jár az udvarias, barátságos bánásmód. Ez azonban nem keverendő a romantikával. - szögezem le a tényeket, bár kezd elég fárasztó lenni, hogy magamat ismételem, és ugyanazt mondom el 3 percen belül 5 féleképpen. Lassan nem tudom, hogy kéne kezeljem ezt az egyszerű női hisztit. Igaz, Alex esetében sem nagyon szokott sikerülni, amikor ilyen hangulatban van. - Akkor nem éltem párkapcsolatban. Szó sincs itt semmilyen hajlamról. Sőt, valahol igazából még a feltételezés is sértő, miszerint képes lennék megcsalni azt akit szeretek. - morranok fel már én is bosszúsan. Valahol kezdem érezni, hogy ebből még egy jó kis veszekedés lesz. Talán itt kéne ráhagyni a dolgokat, és elsétálni, még mielőtt mindketten olyat mondunk, amit utólag megbánunk. Sajnos azonban ennyi eszem már nincs. Talán mert olasz vagyok, és valahol a vérünkben van a szenvedélyes vitatkozás művészete. Bár talán más szenvedélyes elfoglaltságot is képes lennék elképzelni. Lizzy viszont kibontakozik a karjaimból, és szemlátomást inkább vitázni akar. A lényegében semmin. - Az alaptalan féltékenységet, és a semmin való hisztit? Nem. Azt tényleg nem. - forgatom meg a szemem a puffogására. Lehet, hogy tényleg nem veszem kellően komolyan a problémát. De hát az én szemszögemből nincs is probléma, amit komolyan kéne venni. Bár Lizzy önbizalomhiányából fakadó féltékenysége kezdi a határokat súrolni. - Nem kell elküldenem őket, mert nem érdekelnek. Nincs semmi, ami miatt ezt kéne tennem. A kéretlen népszerűség a sport mellékhatása, amivel meg kell birkózni. - és ami láthatóan Lizzynek nem megy. Bár amennyi sport esemény a háta mögött van, az ember azt hinné megtanulta már kezelni az ilyen helyzeteket. Józanul. - Elhagysz? - döbbenek meg pillanatra. Bár inkább érzem ezt pillanatnyi felindulásnak, mint valós fenyegetésnek. - Inkább megbízni kéne megtanulnod az emberekben. Bennem. Unom azt ismételgetni, hogy nem érdekelnek azok a lányok. De ha te nem tanulsz meg bízni bennem, és nem hiszed el ezt, akkor egész életedben egyedül maradsz. Saját magad miatt, mert másban sem fogsz. Sem a következő barátodban, sem az az utániban, sem az ő utána lévőben. - próbálom felhívni a figyelmét arra, hogy most mennyire túlzásba esik, és mennyire nincs értelme a semmin féltékenykednie. - Ennyi erővel én is dührohamot kaphatnék akárhányszor szóba állsz egy fiúval. Legyen Casius, vagy Corvus, vagy csak egy griffendéles háztársad, aki elkérte a délelőtti bűbájtan leckét. Vagy netán a szurkolók miatt, akik tőled kérnek autogramot, valami amerikai sport újságot szorongatva. - vonom fel a figyelmét rá, hogy ezt visszafele is játszatjuk, és az sem kellemesebb. Nem akarok arra gondolni, hogy Lizzy velem van, de közben Corvus Flintről álmodozik, mert még a végén olyat tennék, amit tényleg megbánok utólag.
Néhány lányka? Azért én a pálya szélén tátogó keselyűket nem pont így nevezném... Egyértelmű számomra, hogy mindannyian csakis Daniel miatt vannak itt, ami rohadt mód bosszant engem. A féltékenység néha kegyetlen játékot képes űzni az emberrel, noha eddig mindketten szerencsésen elkerültük azt. Jó, nem állítom, hogy néha-néha nem bukkant fel bennem, de képes voltam túllendülni a dolgon és lenyelni a feltörni igyekvő aggályaimat. Ezek a lányok viszont egyértelműen akarnak valamit és igazán csodálom, hogy eddig még nem adtak hangot neki. Ahogy azt is, hogy Dany ennyire lazán kezeli ezt az egészet. Azért tényleg megnézném, mit szólna ahhoz, ha folyamatosan egy fiúbanda koslatna a nyomomban, amint a pályára indulok edzeni. Egy ideig bizonyára némán tűrne, majd robbanna, pont úgy, ahogy azt én is teszem ezúttal. - Itt nem a játékról van szó! - fortyanok fel mérgesen. Komolyan ennyire vak lenne? - Sokkal inkább rólunk! És már megbocsáss, de azok a lányok akarnak tőled valamit. Örülök, hogy te képes vagy efelett szemet hunyni és csak a rajongókat látni bennük, de én baromira nehezen viselem, ahogy körülötted legyeskednek! Nálunk otthon mindig Gilly volt a szépség, aki mellett én eltörpültem a külsőségek terén, pont ez volt az oka annak is, hogy elkezdtem sportolni. Amíg Gillian a táncban és a külsejével emelkedett ki, én addig azzal, ahogy a levegőben repkedtem. És most látni ezt a sok, csinos lányt... A kviddicsben túlságosan is magabiztos vagyok, de két lábon a talajon állva ez már közel se mondható el rólam. - Igen! - vágom rá a választ mintegy habozás nélkül. - Kapcsolatban élsz, ne jópofiskodj már velük, az isten szerelmére! - vágom be immár a szekrényajtót egy dühödt mozdulattal. És igen, ma sokat fogok csapkodni... - Dany... tisztában vagyok azzal, hogy Gillian után az egyéjszakás kalandokba menekültél, szóval van benned egy kis hajlam az efféle kilengésekre, szóval kop-tasd le ő-ket - szótagolom a mondandóm utolsó szavait. Ráadásul, Daniel olasz, úgyhogy a vér kérdése se könnyít a helyzetemen. Pont olyan szenvedélyes, amilyennek a más nemzetiségűek tartják őket és hát - lássuk be - ennek igenis vannak komoly hátulütői. Amikor a nyakamba csókol, egy pillanatra lehunyom a szemem, hogy teret adjak annak a bizonyos bizsergető érzésnek, de még mielőtt komolyabban belemennénk a témába, valami riadót fúj a fejemben... Nem, nem terelheti el a figyelmemet, ez most sokkal, de sokkal fontosabb annál, semmint holmi csóközönnel képes legyek túllendülni a problémán. - Te most tényleg ennyire nem veszel komolyan engem? - puffogok ismét egy sort, majd villámgyorsan kitáncolok a karjai közül, teszek előre néhány lépést, végül onnan fordulok szembe vele. A szemeimmel ölni lennék képes és most éppen Daniel áll az áldozat szerepében. - Udvarlás helyett inkább menj ki és küld el azokat a libákat! - intek jobbommal az öltöző kijáratának irányába, ahonnan nem messze ott áll ama bizonyos kis lánycsapat. - Eszméletlenül irritálnak... Hidd el Daniel, nem viccelek. Ha nem vagy hajlandó lemondani a női "rajongóidról"... - ennél a résznél azért megejtek egy macskakörmöt, amolyan jelzésként arra vonatkozóan, hogy mennyire nem hiszek abban, miszerint tényleg szimplán csak azok lennének. - ... akkor elhagylak - szögezem le a talán drasztikus lépésemet, amely konkréten hathat fenyegetésnek is, de hadd érezze, hogy mekkora tétje van a dolognak.
A maximalizmus jó dolog. Bizonyos egészséges mértékig. Nem árt, ha az ember jól akarja csinálni, azt amit éppen csinál. Ám túlzásba vinni ezt sem jó. Ugyanúgy visszaüthet, mint minden más túlzásba vitt dolog. Senki sem tökéletes. Mindenki hibázik néha. Egyszerűen nem létezik olyan ember a Földön, aki ne rontana el néha valamit. Lizzy pedig, ha kviddicsről, vagy csak úgy sportról, mint a VMS van szó, akkor nem kezeli túl jól a hibákat. Értem, hogy szenvedélyes, bizonyos mértékig ezt is szeretem benne, de a csapat morálnak nem feltétlen tesz jót, ha csak ordít, és csapkod. Nem igazán segít túllendülni a hibán, és egy következő helyzetet kialakítani. Sienna leveléből is kitűnik valami hasonló attitűd, és ezért sem tartom megfelelő kapitánynak, azon túl, hogy szerintem egy igazi kapitánynak a végsőkig elkötelezettnek kell lennie a saját csapatához. Akkor is, ha éppen az aktuális világbajnoktól kapna felkérést. Ezt a csapatott kell világbajnokká tenni, és nem arra lesni, hogy hátha felfigyel egy híres csapat menedzserre ránk. Általában igyekszem nyugodtan és határozottan kezelni a konfliktus helyzeteket. Persze nem mindig sikerül lássuk be. Olasz és érzelmes vagyok, néha velem is elszalad az a bizonyos ló. De azért nem gondolom elsőre, hogy néhány lánykának konfliktus helyzetet kéne szülnie. Bár be kell látni, nem vagyok tévedhetetlen én sem. - Csak néhány lány, semmi több. A szurkolók nagyjából 50%-a nő nemű. Ha megengeded, hogy ennyi kibillentsen, és felbosszantson minden ok nélkül, akkor sosem leszel igazi profi játékos. - próbálok rávilágítani, nem igazán megértve a probléma miben létét. Persze Lizzy lehet féltékeny, de semmi oka rá. A kviddics pedig akár akarjuk, akár nem, de népszerűséggel jár. A szurkolók csak szurkolók. Semmi jelentősége ennek az egésznek. - Legyek egy beképzelt, arrogáns bunkó csak mert van némi érzékem ahhoz, hogy legyek jó hajtó? Vagy mert féltékeny vagy? Ugyan már, ez butaság. Te sem gondolod komolyan. - tárom szét a karjaimat. Alapvetően nem vagyok ilyen személyiség. Szeretem mindenkinek megadni a tiszteletet, és mindenkinek jár egy barátságos mosoly. Ettől még nem leszek az a bunkó celeb, aki minden esete más lányokkal bújik ágyba. Párkapcsolatban élek igen. Ezt pedig tudtára is adom mindenkinek, mielőtt még messzemenő ábrándokat kezdene szőni. Mert így tisztességes. - Lizzy most csak féltékeny vagy. Alaptalanul. Nincs az a Hollóhátas lány, akivel ágyba bújnék, mert az a hely már foglalt. Egy bizonyos Griffendéles Dulifuli Kisasszonyé. - mosolyodom el, és lépek Lizzy mögé, hogy hátulról átkaroljam, és lágyan eltűrve a haját megcsókoljam a nyakát. - Az egyetlen ember akinek élezni akarom a figyelmét éppen itt puffog előttem. De az az ágy nem is olyan rossz ötlet. A felesleges energiák másképp is levezethetőek nem csak kviddiccsel, vagy veszekedéssel. - súgom a fülébe lágyan. Továbbra sem túl komolyan véve a problémát. Történetesen, ha Lizzynek igaza is lenne a hollós lányról, akkor közölném vele, hogy semmi esélye ennek a dolognak, mivel van valakim. Jelen esetben egy igen féltékeny, puffancs valakim. De még ezt is képes vagyok szeretni benne.
Maximalista lennék? Igen. Talán pont emiatt se kedvelem túlzottan Siennát, akinek a levele cseppet sem hatott meg. Túlságosan is egyformák vagyunk. Két dudás egy csárdában pedig... Nos, ki lehet nevetni a közhelyeket, de ezúttal nem érdemes. Én is évek óta űzöm ezt a sportágat és nem is vagyok képes másban elképzelni szerény személyemet. Nincs ezen kívül jövőképem. Nem mondom, tovább fogok tanulni, hiszen a szüleim nem hagynák, hogy csak a sport legyen a kezemben, ha elhagyom a Roxfortot, de semmit se leszek képes olyan szenvedéllyel végigvinni, mint a kviddicset. Szeretnék csapatkapitány lenni. De ha mégse jönne össze, akkor szeretném, ha a csapat jó kezekbe kerülne, erre pedig két személyt nem érzek alkalmasnak: Robyt és Siennát. Mindketten újak, nemrég érkeztek ide, nem bízom bennük és nem is szívesen látnám őket egy válogatott csapat élén. A harmadik kiesőm pedig az a Winnie, hasonló okokból. Akiket pedig nem ismerek, azokat jelölni se fogom, hiszen részemről fontos a bizalom. És villoghatnék azzal, hogy én a VMS-en csapatkapitány voltam, de köszönöm, tisztában vagyok a hátrányaimmal. Tulajdonképpen én is Siennához hasonlóan reagálnék egy vesztes mérkőzés után, ezt pedig mindenki tudja rólam, aki ismer. Még Dany haját is képes vagyok leordítani a helyéről, ha kihagy egy-egy helyzetet. És ha már Dany.... Ahogy földet ér, máris körülrajongják azok az idióta libák. Remek! A szemeimet forgatva indulok tehát meg az öltözők irányába, majd vágok odabenn egy jó erőset a falba tehetetlen dühömben. Na igen, egy válogatott csapat tagjának lenni népszerűséggel jár. Én is kapok kéretlen leveleket néhány fiútól, nem tagadom, de ez... K*rvára bosszantó. Ahogy az is, hogy még csak ügyet sem vetnek arra, miszerint Daniel párkapcsolatban él, pedig illene már tudniuk róla. Ott vihognak, mintha éppen életük szerelme körözne a levegőben... - Hát, nem is tudom - fújtatok egyet mérgesen, amint Dany is felbukkan, majd felteszi az ezer dollárt érő kérdését. - A vihogó lánycsapat mond számodra valamit? Folyamatosan a nyomodban vannak! - dohogok mérgesen, miközben a szekrényemhez lépek, hogy kivehessem onnan a cuccaimat. Az ujjaim annyira remegnek, hogy alig vagyok képes betalálni a kulccsal a lakatba. - Rohadtul örülnék ám annak, ha lekoptatnád őket, mert néha olyan szépen mosolyogsz rájuk, hogy szó szerint bátorításnak veszik... Esetleg hajtsam el én őket? Hidd el, szívesen megteszem, csak a törvény bünteti a fizikai erőszakot még a hülye libákkal szemben is... Ezer százalékig biztos vagyok ugyanis abban, hogy képtelen lennék hajtépés nélkül megállni a rajongói lekoptatását. Baromira féltékeny vagyok ugyanis, amit a legtöbb esetben igyekszem ugyan leplezni, de van az a szint, amikor betelik nálam a pohár. Egy kosárcsapatnyi Dany-rajongó lány pedig pontosan az a mennyiség, amit egyszerűen már képtelen vagyok tovább tolerálni. - Ja, és bónusz-kérdés: tudtad, hogy a hollóhát ribanca is tiszteletét tette ma? - vonom fel kérdőn a szemöldököm, miközben hatalmas lendülettel nyitom ki végre a szekrénykém ajtaját és hajítom belőle a padra a ruháimat. - Fogadjunk, még vacsora alatt az arcodba fogja tolni a melleit és megkérdi majd tőled, hogy befekhet-e melléd az ágyba. Ő volt ma a leghangosabb mind közül. Úgy sápítozta Daniel nevét, hogy komolyan attól féltem, menten elélvez helyben. Szíve szerint nyilván az összes srácra felpróbálná magát a csapatban, aki csak megáll neki, Daniel pedig egész egyszerűen képtelen őket elküldeni a fenébe, mert nem szeretné egyiküket sem megsérteni és pontosan ez az, amiért ma is felidegeltem magam. Csak mosolyog és barátságosan válaszolgat nekik, mire ezek azt hiszik, hogy nekik mindent szabad. - Bár nagyon úgy tűnik számomra, hogy baromira élvezed a tőlük kapott figyelmet - ütöm tovább a vasat, mit sem foglalkozva azzal, hogy esetleg megsérteném őt ezzel a feltételezéssel. Totálisan féltékeny vagyok és képtelennek érzem magam arra, hogy kicsit is empatikus legyek Daniellel kapcsolatban. Nyilván nem tenne jót számára, ha bunkó módon viselkedne azokkal, akik ennyire oda és vissza vannak érte, de akkor is... Rázza le őket!
Az Allstar mindenkinek sokat jelent, aki bekerült a csapatba. Mind, vagy majdnem mind álmodozunk a csapatkapitányi pozícióról is. Bár úgy vélem erre kevesen alkalmasak. Aki képes túlzásokba esni mint Lizzy, és nem uralkodik magán, annak éppen a hevessége lehet a veszte. Aki csak ugródeszkaként tekint egy csapatra, ahelyett, hogy a része akarna lenni szintén nem alkalmas a dologra. Bár Sienna levele szép, és őszinte volt, de nálam valahol igencsak ellenérzésekre talált. Éppen mert képes lenne elhagyni ezt a csapatot egy nagyobb hírnevű csapatért. Szerencsére nem kell ezt a dolgot elkapkodni. A választásig még van egy kis idő. Én játszok, mert szeretek. Szeretem a sportot. Szeretem a vízilabdát, a VMS-t is szerettem, és a kviddicst is. Hogy összetörne-e az életem, ha nem én lennék a kapitány, vagy ha abba kéne hagynom? Nem hiszem. Nekem ott van a nyelvészet, és a történelem. Ott van a cukrászda is. Van mit és hol csinálnom. Mégis úgy gondolom, hogy olyan személynek kéne kapitánynak lennie, aki jól ismeri az összes személyiség típust, és jól is tudja kezelni őket. Az olyan túlzásokba eső maximalistákat, mint Lizzy visszafogja, ha kell, a csendes visszahúzódókat bátorítja, ha az kell. Aki az esetleges kialakuló konfliktus helyzeteket pártatlanul, jól és határozottan tudja kezelni, békét és egyensúlyt hozva a csapat dinamikába. Olyan, aki ezt a csapatot érleli olyan összeszokott, és jól működő csapattá, akik világbajnokok is lehetnek akár, mert a csapatjáték fejlesztésére helyezi a hangsúlyt, és nem az egyéni villantásokra. Ez csapatjáték, így egy ember nem nyerhet meccset, legyen bármilyen tehetséges is a saját posztján. Most azonban elég egy könnyed délutáni játékra figyelnem Lizzyvel. Őszintén szólva nekem szinte fel sem tűnnek a lelátón leskelődő lányok. Vagy csak hozzászoktam már, hogy szinte soha nem üres a hely. A kviddics sokak kedvenc sportja, akár űzi valaki, akár csak szurkol. Ennél nagyobb jelentőséget nem is érdemel az ügy. Lizzy viszont úgy tűnik hagyja, hogy a lánycsapat elterelje a figyelmét, ami nagyon nem jó. - Hé! Mi.. - nem igazán jutok tovább a mondattal, mert Lizzy már le is száll, és a lányokat kezdi osztani. Remek. Veszek egy mély levegőt, és én is leszállok, hogy a ládába a helyére tegyem a kvaffot, és közben ide hallom, hogy Lizz hogy csapja be a szerencsétlen seprűtároló ajtaját. Jó, hogy nem fordult ki a zsanérjaiból. Enyhén megcsóválom a fejem. Azt hiszem erről még beszélgetünk kell. Csakhogy igen hamar a lánykoszorúban találom magam, akik talán most látták úgy, hogy itt az ideje találkozni a rajongásuk tárgyával. Így beletelik jó pár percbe, mire barátságosan, és kedvesen mosolyogva ugyan, de el tudok szabadulni a lánykáktól. Így esélyesen már az öltözőnél érbe Lizzyt. - Elárulod, hogy mitől vagy dekoncentrált és ideges? - támasztom meg a vállammal az egyik öltözőszekrényt, mintha az magától nem tudna megállni. Persze sejthetném, hogy jobb ilyenkor egyedül hagyni puffogni a lányokat, de hát a női lélek rejtelmei...
Úgy gondolom, az Allstar baromi nagy ugródeszkát jelenthet a sportolói karrierem szempontjából. Amerikában ugyan fel voltam kapva annak idején, de inkább nevezném az akkori énemet egyfajta tinisztárnak, semmint komoly teljesítményt villogtató egyénnek. Szép voltam és rohadt ügyes a pályán, ráadásul az életveszélyes manővereim miatt kelt lába a nevemnek, eleinte csupán az iskola falain belül, majd végül - ahogy a csapatommal ide-oda utaztunk - másfelé is. Ez azonban itt, Angliában mit sem számít. Egy másik kontinens, egy másik ország, ahol az Ollivander név maximum a pálcakészítéssel hozható összefüggésbe, semmi egyébbel. Ráadásul, lány vagyok és ebben a sportágban az ellenkező nem tagjai sokkal felkapottabbak idefelé. Az Ilvermorny csapatában is én voltam az egyetlen lány, akit mindenki hátra akart tolni, mintha minimum porcelánból lennék vagy nem is tudom... Annak érdekében pedig, hogy bizonyítsam, miszerint tévednek, kezdtem bele a látványos manőverekbe, ha ki kellett védenem egy gólhelyzetet. Senki még csak nem is sejtette, hogy sebezhetetlen vagyok, én pedig nem vertem nagydobra a dolgot. Utána jött a VMS... Mit ne mondjak, miután megnyertük, komolyan azt hittem, hogy jönnek a felkérések a híresebb csapatoktól irányomba, de semmi. Síri csend és hullaszag. Kapva-kaptam tehát az alkalmon, amint esélyem lett nevezni ebbe a válogatott csapatba és szerencsére be is kerültem. Ma pedig úgy döntöttem, gyakorlunk egy keveset, méghozzá Daniellel karöltve. Épp a pálya felett lebegek, kezemben a kvaffal, hogy azt visszapasszolva Danynek újfent gyakorolhassuk a védést, de a földön álldogáló lánycsapat teljes mértékben eltereli a figyelmemet. Folyamatosan kijönnek, amikor mi is és állandóan azt lesik, mikor válthatnak pár szót Daniellel, aki az ÉN BARÁTOM! - Nesze, fogd! - lendítem meg a labdát, majd a kelleténél talán nagyobb erővel hajítom a tőlem távolabb lebegő srác irányába, majd se szó, se beszéd irányítom a seprűmet a föld felé, minden kétséget kizáróan azért, hogy leszállhassak. És nem téved az, aki erre tippel: pillanatokon belül ugyanis már földet is érek, pont a vihogó lánykák közelében, majd vetek egy gyilkos pillantást irányukba. - Nem tudnátok esetleg máshol csorgatni a nyálatokat? - vetem feléjük ridegen, amivel csupán annyit érek el, hogy még inkább vihorászni kezdenek, mire komolyan eszembe jut, miszerint a Sienna levelében említett seprűtönkretételi-módszert én rajtuk fogom gyakorolni. De az a levél is... Most komolyan azt hiszi, hogy ő az egyetlen a csapatban, aki számára a kviddics a legfontosabb? Hiszen mindenki, aki ott van, hasonló céllal érkezett, szóval aligha lesz kirívó az indoka. További lamentálás és kiosztás helyett azonban fogom magam és mérgesen indulok meg az öltözők irányába, habár azért előtte még teszek egy kitérőt a seprűtárolók felé, hogy a járgányt biztonságba helyezhessem. Egyetlen, mérges mozdulattal vágom be a helyére a más esetben olyannyira féltett seprűmet, majd egy hatalmasat taszítva az ajtón csukom - csapom - be azt. Nem figyelem Danielt, nem érdekelt, hogy leszállt-e a pályáról vagy sem, de arra számíthat, hogy meg fogom mondani neki, miszerint tegye a helyére ezeket a libákat és koptassa le őket magáról, különben nem garantálom, hogy nem mosok be valamelyiknek egyszer....
Anyu ugyan pszichológus, de én magam soha életemben nem akartam a nyomdokaiba lépni. Igaz, hogy segíteni szeretnék az embereken, de a lelki betegségek, állapotok olyasvalamik, amelyekhez nem értek. Sokkal inkább érzem magam hasznosabbnak a fizikai bajokban. Ha sikerülne kijárnom az egyetemet és gyógyítóvá válnom... Azt hiszem, számomra az a pálya lenne az igazi. Mondjuk, első körben talán nem ártana magammal kezdenem. A bokám szépen tönkrement, itt lenne az alkalom, én viszont nem merek még csak rápillantani sem. Nyilván nem valami vészes, maximum csak rossz szögben áll, de mégis... A saját bénaságomra emlékeztet és arra, hogy valaki mást is belevontam ebbe, akinek semmi köze ehhez az egészhez. - Nyilván összefutottunk már a próbák alatt, csak hát én egyébként se vagyok valami kiemelkedő karakterrel megáldott egyéniség - vonom meg a vállam somolyogva. - De az a lány, az az Abigail... Még a díszletesek közül is soknak magára vonta a figyelmét, annyira karakteres. Rá még akkor is emlékeznének, ha a háttérben munkálkodna... Róla például el tudom képzelni, hogy átveszi az irányítást és pillanatok alatt válik vezetővé, én viszont nem vagyok olyasvalaki, aki képes lenne ilyesmire. Abba a csoportba tartozom, aki jobban szeret utasításokat követni, semmint kiadni azokat. Számomra kell valaki, aki megmondja, mit kell tennem. Nem vagyok egy szervező alkat, soha életemben nem voltam az. Ezt pedig el kell fogadnom és nem megsértődnöm azon, ha valaki esetleg nem emlékszik a nevemre és az arcomra. - Igazán kedves vagy, de szerintem maradok inkább a háttérben - utasítom el a felvetését. - Amint a színpadra lépnék, egy szót se lennék képes kinyögni. Csodállak is titeket amiatt, mert képesek vagytok megtenni... Ráadásul úgy, hogy főszereplő, szóval Adam esetében még az sem játszik, hogy elbújjon a háttérben és meglapuljon valahol. Neki végig a reflektorfényben kell lennie, rá éleződik ki az egész színdarab. Megőrülnék már pusztán magától a tudattól is, hogy ekkora teher van a vállamon. - Fogalmam sincs, miként segíthet ilyesvalami bárkin is - csóválom meg a fejem értetlenkedve, miközben eszembe jut az a lány, aki megtámadott. Teljesen kifordult önmagából... - Megmentettek - felelem Adam kérdése hallatán, de ennél többet inkább nem mondok egyelőre a támadás részleteiről. A lelki sebeket még mindig magammal cipelem, sok időbe telik majd feldolgoznom, ebben biztos vagyok. - Tudod, egészen eddig csak egy vámpírhoz volt "szerencsém" - veszem magam a védelmembe. - Szerintem teljesen érthető, ha tartok tőletek - sóhajtok egyet. Elvégre, ha egy nőt megerőszakolnak, az is jó ideig nem mer az ellenkező nem társaságában lenni egyedül. Velem és a vámpírokkal is pont ugyanez a helyzet. - Szóval, bocsáss meg, de volt alapom a véleményemhez. Te nem tartottál tőlük a támadás után? - pillantok rá kíváncsian. Elvégre, az ő esete is teljesen hasonló az enyémhez.
Láthatja rajtam, hogy nem hősies akarok lenni, hanem valami belső démonnal, talán pont a lelkiismeretfurdalással küzdök. Igen komoly az ábrázatom, nincsenek nevetőráncaim sem, mintha mindig valami görcsös dac játszana az arcomon. Ezzel talán azt sugallom, hogy a magam ura vagyok, de látszik az is, hogy nehezemre esik felengedni, másokkal kommunikálni. Talán valami megfelelési kényszerem van, amit most nem tudok ténylegesen érvényesíteni, vélhetően a vámpír lét, vagy a sérülés miatt. Cseppet sem izgat, hogy a lány netán megretten attól, ami vagyok. Emberként viselkedek, és ha már úgy alakult, hogy bajba került, igyekeztem menteni, amit csak lehet. – Ami valójában furcsa, még elég jó az idő. – Csóválom a fejemet, hirtelen azt sem tudom, hogy milyen nap van. Vizsgák között vagyunk, sokan a musicalre próbálnak, vagy lehet, hogy Roxmortos hétvége van? – Igen, emlékszem már, tudtam, hogy láttalak valahol. – Bólogatok ami jelen helyzetben rész veszélyes, hiszen közel az arcunk, csoda, hogy nem fejelem őt le. Ez az Abigail most rendesen megzavarta a lelkivilágomat, mert dacos, fölényeskedő a stílusa, mellette viszont állati szép, és még jól is énekel. Nem kell most nekem valami plusz random csajos bonyolítás, ezért szintisztán azért segítek Samanthának, mert háztárs, és amúgy sem vagyok ennyire bunkó, hogy hátat fordítsak valakinek. – Ezt nem gondolnám profi színháznak. Ráadásul több üres poszt van még, egy próbát megérhet. – Lehet, hogy pusztán együttérzésből viszonzom a mosolyát, ha már így kifordult a lába. Az én derekam sincsen a legjobban, viszont így el tudjuk vonni a figyelmünket a beszélgetéssel, és lehet, hogy az sem árt, hogy engem megvizsgáljanak, ha beértünk a gyengélkedőre. Hősiesség ide vagyok oda, én sem akarok belerokkanni egy ilyen esésbe. Vámpírként valamennyivel jobban regenerálódok, de ahhoz vért is kell innom, és azt még nem szoktam meg túlzottan. – Nem kell félned tőled, én nem afféle adományként élem meg. Bár volt már, amikor pont ez segített. Már eltelt annyi idő, hogy tudjam kontrollálni. És hogy élted túl? – Kérdezek vissza, most már beérve a főépület elé, ahol kénytelen vagyok letenni, hiszen ki is kell nyitni az ajtót, de rám tud támaszkodni, fél lábon ugrálni. A szavaira kissé azért elhúzom a számat. – Na kösz, szerinted én imádok ilyen lenni? Szerinted ha valaki áldozatul esik egy ilyen támadásnak, akkor már ő maga is egy őrült gyilkos? – Nem, akkor sem hagyom itt, ha netán összeveszünk, de könnyen kijövök a sodromból, és nem segít azzal, hogy általánosságban ilyen vádlóan fogalmaz.
Fogalmam sincs arról, hogy ez az Adam miért ragaszkodik annyira ahhoz, hogy ő cipeljen el valameddig, amikor láthatóan nincs pont a legjobb bőrben, de végül ráhagyom és úgy döntök, nem erőltetem tovább a dolgot. Engedelmesen kapaszkodom hát meg benne, miközben ő - velem a karjaiban - bicegve megindul a kastély irányába. Elég nagy a bűntudatom, amiért ilyen helyzetbe került miattam, de itt és most nem vagyok olyan hangulatomban, hogy a bocsánatáért esedezzem. Majd később megkeresem és veszek neki valami ajándékot, amiért ezt megtette értem. Tisztában vagyok érte, hogy az ember nem pont emiatt segít másokon, de akkor is... Az én butaságomnak itta meg ő is a levét. - Hátha még a kastély előtt összefutunk valakivel - sóhajtok fel, magamban abban reménykedve, hogy ebben nekem lesz igazam. - Nem láttál kinn embereket? Vagy most szinte mindenki odabenn tölti az idejét? - pillantok rá kérdőn, miközben körbekémlelek. A közelben sehol senki, noha - amikor nincs rájuk szükség - szinte állandóan a szabadban ejtőznek. Persze, vannak délutáni órák és szakkörök is, de azokra se járhat mindenki, nem igaz? Egy csapat elsős lányka ugyan van a távolban, de ők aligha lehetnének a srác segítségére. - Én leginkább a díszletekkel foglalkozom - felelem végül a kérdés hallatán, egy pillanatra még a fájdalmamról is megfeledkezve. Ezek szerint tényleg működik, ha valamivel elterelem a figyelmemet. - Rendezem a jelmezeket, segítek a kellékeseknek, ilyesmi - teszem azért még hozzá, hogy kissé tisztábban láthassa a dolgokat. - Igazság szerint jó lett volna a darabba is bekerülni, de a színészkedés nem pont az én asztalom. Azt inkább meghagyom nektek - mosolyodom el. Van, amiben gyengébben teljesítek, ez pedig pontosan ilyesmi. A lámpaláz és én kellemetlenül jó ismerősök vagyunk egymás számára. Hajlamos vagyok az ájulásra is olyankor, ezt pedig nem áll szándékomban kockáztatni. - Megharapott? - ismétlem csodálkozva a szavait, noha a szemeim egy röpke pillanatra azért tágra nyílnak a rémülettől. Szinte rögtön eszembe jut az az incidens, amelyet nekem kellett átélnem, még májusban. - Én is átestem egy támadáson - szólalok meg végül, amint sikerül kissé lehiggadnom. - Bár, maradandó sérüléseim szerencsére nem lettek. Egy pillanatra se jut eszembe, hogy ez a fiú esetleg vámpírrá válhatott a támadás folyamán. Inkább úgy vagyok vele, hogy nagyjából hozzám hasonlóan járhatott, csupán némileg balszerencsés volt. A térde legalábbis elég szépen megitta a levét... - Hááát... nem a kedvenceim - ismerem el. - De gondolom, te ezzel teljes mértékben egyetértesz. Még kész szerencse, hogy nekünk nem kellett azzá válnunk. Én képtelen lennék elviselni, hogy egy olyan lény vagyok... Nyilván soha többé nem láthatnám anyuékat, hiszen az ő érdekükben nem mennék haza. Tartanék a saját vérszomjamtól. Lelkileg belerokkannék. Szörnyű lenne az a tudat, miszerint emberek vérére szomjazom. Nagy eséllyel nem sokáig maradnék vámpír, hiszen hamar véget vetnék az életemnek. Brutális ebbe belegondolni, de mégis... Még egy légynek se lennék képes ártani!
Nekem ugyan nem könnyes a szemem, de nagyon nehéz megállnom, hogy ne nyögjek fel. Zordan szorítom össze a számat, nem szokásom mások előtt gyengének látszani. Így is ciki volt, hogy Abigail előtt akkorát estem, mert nem tudtam konktrollálni a vámpír gyorsaságot. Inkább a dalokat kellene most gyakorolnom, de mégsem hagyhattam hogy a háztárs lány kinyiffanjon. Jellemzően magamra figyelek, mégis van bennem annyi embertársi kötelesség, empátia, hogy nem hagyom meghalni. Látszik, hogy nem egy kviddics sztár, viszont nem vagyunk most abban a helyzetben, hogy kioktassam, hiszen van elég baja fizikailag, és lelkileg meg főleg nem. – Ugyan, ha így alakult, lassabb lenne, ha elbicegnék segítségért. Fel is lőhetnénk valami figyelmeztető varázst, ám így, hogy ez nem jutottunk eszünkbe, inkább menjünk. – Kissé megbillenek, mert hiába ott a vámpír erő, a térdem azért ennyi terheléshez nincsen szokva. A tánc közben egy-egy pillanatnyi forgás erejéig fel tudok emelni bárkit, de nem tudom száz métereken át cipelni, mert ha roppan egy újabbat, lehet, hogy járni sem fogok tudni. – Csak kapaszkodj, ha már beérünk az épületbe, hátha át tud valaki más venni. – Hárítom el a felajánlását, hiszen hallottam, hogy mekkorát nyekkent. Ráadásul rászánta magát arra is, hogy ha rosszul sikerül az ugrás, vagy esés, akkor szembenézzen a halállal. Szerencsésen megúsztuk, de el kell látni a zúzódásait, vagy elbúcsúzhat attól, hogy tényleg seprűre üljön a jövőben. – És benne vagy a kórusban, vagy inkább diszletmunkásként? – Még csak Abigailt ismerem, aki Megarát személyesíti meg, és az a találka sikerült a legfényesebben. – Áh, ez? Az eredeti szólótáncos karriernek annyi. Egy musicalben sok a tánc nélküli ének is, nem kell annyit terhelni, de nem tudnék a tánc nélkül élni. Nos.. megharapott egy vámpír úgy nyolc hónapja. A támadásban úgy kettétört a térdem, hogy még a medimágusok is alig tudták összerakni. Vélhetően amikor átalakultam, rosszul forrt össze. Szívás, de most már erről szól az életem. Félsz a vámpíroktól? – Szuszogom, mert már kezdek elfáradni, miközben a főépület közelébe kerülünk, de ilyen a formánk, még sehol senki, aki segíteni tudna..
Ha csak sejteném, hogy vámpír, abban az esetben aligha hagynám számára, hogy a megmentőm szerepében tetszelegjen... Akkor már inkább a gurkók. Még nagyon is élénken él bennem a tavaszi támadás, azóta pedig elég bizalmatlan vagyok másokkal szemben. Tisztában vagyok azzal, hogy rengeteg különböző vérlény jár a Roxfortbs és egészen májusig semmi gondom se volt velük. Azóta viszont szinte minden megváltozott. Rendben, kiharcoltam magamnak anyunál, hogy visszajöhessek ide, de ezt csakis a barátnőim miatt tettem. Nem igazán állt szándékomban levelek képében tartani velük a kapcsolatot. Bobby pedig... Őt anyu helyett is féltem és fél szemmel mindig követem a ténykedéseit. Hallottam, hogy összebarátkozott egy kislánnyal, amit személy szerint nagyon is helyesnek tartok. Hátha mások szemén keresztül meglátja majd, mennyire nem normális, ahogy az apja viselkedik... Nem erre kellene használnom Bobby kapcsolatait, de ha szükséges, hát legyen. Michael nem jó ember és ezt Bobby még nem látja át teljes mértékben. Csak a nagyszüleitől kapott ajándékok számítanak, semmi más. Pedig a szeretetet nem ebben mérik. És most ezek az emberek akarják elvenni őt anyutól... Tehát zuhanok, nem sokkal később pedig már a srácon találom magam és esünk el együtt, hála nekem. A szemeimbe könny szökken a fájdalomtól és az ijedtségtől, majd némileg fel is szisszenek, de gyorsan az ajkamra harapok. Nem tudom, mi az oka, de nem szeretek idegenek előtt gyengének látszani. Pedig esélyes, hogy ez a srácot cseppet sem izgatná. - Nem, én nem hiszem, hogy pont neked kellene engem cipelned - rázom meg gyorsan a fejem, amint felajánlja a lehetőséget. Pillantásom eközben a térdére siklik, majd ismét rá: - Ahogy látom, te se vagy a legjobb bőrben, szóval nem kellene kockáztatnunk... Főleg abban az esetben nem, ha egy zenés-táncos darabban készül a színpadra lépni. Nem vagyok ugyan szakértő, de a december már nincs messze és ha a térde már így is meg van sérülve, akkor nem látom értelmét annak, hogy az én hülyeségem miatt erőlködjön. - Hé, te meg... - lepődöm meg, amikor a combom alá nyúl és felemel. Látszik az arcán, hogy nem kellemes számára a mozdulat és legszívesebben meg is gyepálnám, hogy tegyen vissza csak szépen a seggemre, de helyette inkább megkapaszkodom a nyakában, hogy valamennyire én is könnyítsek a helyzetén. Más megoldás aligha akad, habár rém ciki és kellemetlen ez az egész helyzet számomra. - Figyelj, én tényleg nem szeretném magam a nyakadba varrni - kezdek el szabadkozni zavartan. A sírás kerülget ugyan a fájdalomtól és a srác érezheti, hogy egész testemben remegek az imént átéltek miatt, de tartom magam. - Ez az én butaságom volt és teljes mértékben megértem, hogy segíteni szeretnél, de van ennek más módja is ám... Például egy patrónus Madam Pomfrey részére. Abban az esetben pedig szépen leküldenek majd valakit, aki mindkettőnk ügyét elrendezi. Nyilván kapunk némi szidást a házvezetőnktől, én legalábbis bizonyára, de büntetőmunkát aligha. Épp elegek voltak az imént átéltek is. - Én is részt veszek majd a Herkulesben. Ott vagyok a díszletek mögött - felelem a kérdése hallatán. Feltételezem ugyanis, hogy onnan ismerős a nevem. - De te a térdeddel... Tudsz táncolni egyáltalán? - pislogok rá bizonytalanul, figyelmen kívül hagyva az ő kérdését. Nem szándékosan teszem, csak ez most jobban érdekel. - Megkérdezhetem, mi történt? Nem szeretnék tolakodó lenni, ha nem válaszol, nem is faggatom tovább, de hát én és a némaság... Mit ne mondjak, nem vagyunk közeli rokonok egymással.
Mondhatnám, hogy csak le kell utánoznom a címszereplőt, Herkulest, és megmenteni a lányt, ám a mondabeli legendás hős komoly kiképzést kapott, s mellesleges emberfeletti ereje volt az isteni származásának köszönhetően. Vámpírként fogjuk rá, nekem az átlagosnak acélosabbak az izmaim, és gyors is vagyok, de még mindig nem tartok ott, hogy elfogadjam ezt az átkot, ezért aztán nem is gyakoroltam, hogy hogyan lehetnék több egy sima embernél. A térdem viseli a harapás okozta súlyos sérülést, amikor megtámadott a vámpír, a dulakodásban lényegében kettétört az a csont, így csoda, hogy manapság még táncolni is tudok. Az előbb a színpadon is jól megroppant, de most nem csak hogy rá kell állnom a másik lány alá kell befutnom, hogy ne haljon bele az esésbe. Fene abba, hogy nem tudom tétlenül nézni a bénázását. Elkapom, amennyire csak lehet, de ő így is túlsüvít rajtam, ezért úgy érünk földet, hogy le is tarol. Valami reccsenést én is hallok, de úgy vélem, hogy csak a derekam lehetett, mert alaposan belenyilal a kín. Próbálok feltérdelni, megnézni, hogy nem ugrott e ki valami borda, de egyben vagyok. Ellenben a lánynak könnyes a tekintete. Kár lenne most tovább szidni. – Nem vagyok gyógyító, de be tudlak vinni a gyengélkedőre, ha az segít. – Ajánlom fel a lehetőséget, s talpra kecmergek. Szinte égő a fájdalom a derekamnál, elképzelhető, hogy valami csípőlapát meg is csavarodott a hirtelen terheléstől, de most nem én vagyok a fontos. – Túlélem, talán nem tört semmim. És ugyan, utólag már mindegy, hogy miért próbáltad meg. Minden gyakorlásnak megvan a veszélye. – Látom, hogy vissza is ül a fenekére, ezért inkább ahelyett, hogy felsegíteném, lehajolok érte a combja alá nyúlva visszaemelem a karomba. A számba harapok, visszakapom az előbbi terhelést, ami nem túl fényes. – Hagyjuk most a varázsolgatást, és a kviddicscuccok sem érdekelnek. Beviszlek, addig talán kibírjuk. Sírj nyugodtan, ha úgy könnyebb.. – Felőlem akár a vállamra is hajthajta a fejét. Nincsen benne semmi intimitás. Ha valaki tűzoltóként ment életet, akkor sem csinál belőle ügyet, ha a mentett áldozat közben összeomlik. – Adam, Adam Gilroy. Delight? Láttam a neved valami kiírásban? Háztársak vagyunk. Nem tudtál volna megkérni valakit, hogy segítsen, felügyelje a gyakorlás? – Indulok el vele dülöngélve a főépület felé. A gitáromat és a labdákat kint hagyjuk, remélhetőleg nem kél lábuk.
Ha rajtam múlik, én is valaki mást választottam volna a hős lovag szerepére, semmint olyasvalakit, akit alig ismerek, de hát az ember lánya ínséges időkben nem válogathat. Ha itt és most egyedül lennék a pályán, akkor garantált a sérülés, de így van némi esélyem arra, hogy a mostanin kívül pár karcolással megússzam a dolgot. A balesetem óta alig ültem seprűn, elég ostoba döntés volt hát részemről erőltetni ezt az egészet. Talán jobban járnék, ha kilépnék a csapatból és egy kis ideig hanyagolnám a kviddicset. Úgyis nemsokára nyakamon a hetedik évfolyam és nem ártana már most ráhasalnom a tanulmányaimra. Addig pedig nyilván túlteszem magam a történteken. Eddig se volt kiemelkedően fontos az életemben az a sport, leginkább időtöltés és hobbi szinten űztem. - Fenébe! - szisszenek fel, amikor azzal jön, hogy van-e jobb ötletem, hiszen be kell látnom magamban, hogy egyszerűen nincs. Mindenesetre, továbbra is görcsösen markolom a seprű nyelét, egészen elfehéredett ujjakkal, miközben a srác párnázóbűbájjal igyekszik biztonságosabbá tenni számomra a földet érést. Azért azzal én is tisztában vagyok, hogy az egész pályát nem párnázhatja ki. Egyszerűen nincs rá elég ideje. Persze, ha tisztában lennék azzal, hogy vámpír, abban az esetben aligha bíznám rá magam bármilyen tekintetben is. Mi több, sikítófrászt kapnék a közelségétől is és inkább vállalnám be a nyaktörést, semmint az ő karjait opcióként. Végül egyetlen szempillantás alatt engedem el a seprű nyelét, majd fordulok le róla, hogy az Adam nevű srác karjaiba vethessem magam, némi hezitálást megelőzően. Mégis, a nyakam köszöni szépen, de igazán szeretne a helyén maradni, a gurkók pedig annyira ragaszkodnak a közelségemhez, hogy muszáj tennem valamit, még mielőtt ők löknének le a seprűről... Halk puffanással érek földet, vagyis kezet, a bokámba robbanó fájdalom pedig elviselhetetlen. Könny szökik a szemembe, de hangot már nem adok neki, csupán összeszorítom a fogaimat. Helyette aggódva pillantok hátra a hugrás srácra, felmérve, vajon vele minden rendben van-e. - Jól vagy? - teszem fel remegő hangon a kérdést, miközben visszanyelem a feltörni készülő panaszos hangokat. Egyelőre még semmi se látszik a lábamon kívülről. Csúnyán be fog lilulni és nagy eséllyel sokáig nem fogok tudni rendesen ráállni, de majd kiheverem. - Nem esett semmi bajod? Mert ha miattam megsérült, akkor én azt nem fogom tudni kiheverni. Nem állt szándékomban fájdalmat okozni neki, ezért se szerettem volna olyan magasból leugrani. - Annyira sajnálom - jelentem ki végül egy szomorú pillantással. - Hülye voltam, hogy egyáltalán seprűre ültem... Nem kellett volna - motyogom végül, majd megpróbálok kiszállni a fiú kezei közül. Sikerül is, de szinte rögtön seggre huppanok. Oké, egyelőre pihennem kell, majd utána próbálom meg a saját két lábamon elhagyni a pályát és felmenni a Gyengélkedőbe. Azért az mégis túlzás lenne, ha vele cipeltetném fel magam. - Van patrónusod? - vetek irányába egy reménykedő pillantást. - Üzenni kellene valakinek - suhan át egy fájdalmas fintor az arcomon. - Szerintem eltört a bokám... És a cuccokat se lenne szerencsés idekinn hagyni. A seprű időközben egy faágon kötött ki, de a gurkók továbbra is a levegőben köröznek, célpontot keresve maguknak. Tisztában vagyok azzal, mennyire nehéz visszazárni őket a ládába, ez pedig aligha fog menni Adamnek. - Egyébként Sam. Samantha Delight - mutatkozom be illedelmesen. - És köszönöm a segítséget. Nélküle még tuti a seprűmön ülnék, ki tudja, milyen sebesüléseket beszerezve már azóta.
Jó ez a kis dráma 
