2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Imádja a természetet, úgyhogy ő sem gondolta komolyan, de ezt a másik persze nem tudhatja. Logva hagyja a miben sántikálsz kérdést, az áldozatos dologra elmosolyodik. - Szép. Akkor most engem fogsz elföldelni?- érdeklődik ártatlanul. Aztán a következő mondatok nyomán mosolya feszessé válik, de egyenlőre nyugodt marad. -Üzenem a fiúkáknak, akik körében népszerű vagyok, hogy várom őket a prefektusi füriben egy egy körre, de jobb ha gyakorolnak előtte, nehogy elnyeljem őket!- ha szóba kerül ez a téma, és cukkolás tárgyát képezi, általában hasonlóan reagál. Poénra veszi ameddig tudja. Határozottan rá is játszik, mind gesztusokkal, mind hangszínnel. -Cody-Homi...hmm...-elmélázik - Az "elnyelő" nevet jobban szeretem...-aztán komolyabbra vált ha bemutatkoznak neki.- De örülök, hogy te már ismersz Mia! - nem tünik fel neki a különbség, valami azonban kérdőjelet hagy benne és meg is jegyzi - Ahogy érzékelem nem csak a Mardekárban ismerik a nevem...
Elégedett vigyor terül szét az arcomon, amikor sikeresen nyugtázom, hogy a fiú valóban megijedt kissé tőlem, habár nem sokkal később már határozottan megnyugszik, nem teljesen ugyan, de a vérének áramlása kissé alábbhagy. Csalódott vagyok ugyan, hiszen kifejezetten élvezem, amikor a társaim tartanak tőlem, de ezt nem hozom a tudtára. Csupán magamban mormogok egyet, ez kívülről azonban fel sem tűnik. - Szombat? - töprengve vonom össze a szemöldököm, miközben igyekszem visszaszámolni magamban a napokat. Igen, kissé eltévedtem, akkor tényleg nincs most iskolaidő, na de ez nem is túl lényeges. - Aha, az lehet. Neked azonban akkor sem itt a helyed. Miben sántikálsz? Kicsit sem bizonytalanodik el a hangom, teljesen úgy kérem számon a fiút, mintha jelen pillanatban egyedül csakis ő lenne az, aki a tilosban mászkál. Én vámpír vagyok, meg tudom magam védeni, habár az sem hat meg túlságosan, hogy még így sem jöhetnék erre. Elvégre, mindketten a Roxfort diákjai vagyunk, a szabályok mindenkire vonatkoznak, legyen az vérfarkas, vámpír vagy egy egyszerű hugrabugos srác. - Erre való a kastélyban a WC, nagyokos – fintorodok el, ami engem illet, el sem tudom képzelni, hogy a természet lágy ölén könnyítsek magamon. Személy szerint undorítónak tartom, bár azzal tisztában vagyok, hogy ez a fiúknál másként működik, de akkor is... Hogy lehet valaki erre képes? Mondjuk, én meg vért iszok, egyelőre ugyan beszerzik nekem mások, de ha úgy adódna, mindenféle lelki bánat nélkül lakmároznék emberekből is. Az én szememben svédasztal, másokéban valamiféle kegyetlenül rossz dolog. - A következő áldozatomat vártam – vágom rá közönyös képpel a feltételezést hallva, egyáltalán nem bánnám, ha ilyesmiket beszélnének rólam a folyosókon, habár a fiút vizslatva kezd számomra világossá válni egy-két dolog. A göndör haj, a zöld szempár és a sárga-fekete sál, ami a Hugrabug jelképe mindent felfed előttem egyik pillanatról a másikra. A mosolyom – ha lehet – még szélesebbre húzódik, majd kaján hangon szólalok meg ismét: - Te vagy az a homokos, ugye? Az a Cody-Homi, nem? Így hívnak a mardekárban, tudsz róla? Népszerű vagy a fiúk körében... Elnevetem magam, kissé gonosz vagyok, de egyáltalán nem érdekel, ha ezzel a fiú lelkébe gázolok, én már csak ilyen vagyok, ha nem tetszik neki a dolog, el lehet húzni innen a csíkot. Az iskolában nem sokan tudják rólam, hogy vámpír vagyok, szóval nem félek attól, hogy rájön a kis titkomra és visszavág vele. Amikor végre kinevettem magam, ismét megszólalok: - Na jó, a nevem Mia – mutatkozok be ikertestvérem nevén, ha már meg akar veretni valakit a piszkálódásért, akkor ne legyek én az áldozat. Fogalma sem lehet róla, hogy nem ő vagyok, elvégre sosem hordok talárt és most a mardekáros jelvényt is a szobámban hagytam. - Mia Hartford, hollóhát, hatodik évfolyam.
Miután túl van az első sokkon, és nyugtázza, hogy csak egy iskolatársával találkozott, a vére zugása határozottan csillapodik. A marasztalásra a lány kezére pillant, aztán Mira arcára. A lány egy nyitott zöld szempárral találhatja szembe magát. A hangnemre felvonja egyik szemöldökét és lefejti az ujjakat a válláról, majd szembe fordul vele. -Tudtommal szombat van szivem.- lép egyet hátra, ha már ő le lett öcskösözve, megengedi magának ezt a megszólítást. De látszik a fején hogy elgondolkozik, hogy most ő tévedt el a napokban, vagy a lány csak tréfál vele. A parancsoló kérdésre, ami az után érdeklődik, mi dolga itt könnyeden csak annyit mond. - Ömm.. épp egy szimpatikus fát kerestem, ami kitakar, amíg könnyítek magamon. De azt hiszem erről közönség fényében lemondok egyenlőre.- nyilvánvaló, hogy csak rámondott valamit. De a hangsulyából az süt, hogy a szemtelen választ egyébként nem cukkolásnak szánta. Nem tudja hogy egy vámpírba botlott. -És te? Csak nem valami hullát ástál épp?- érdeklődik egy féloldalas vigyorral. Nem vette magára és Mira érezheti, ha ki akarja borítani, ahhoz még kell egy kicsi. Cody egyébként nem titkolja magát, bár nem is híreszteli, aki tudja tudja, kezd amit akar az infóval, egy két pletyka terjeng róla amiről tud. Bár nem igazán foglalkozik vele.
Amióta vámpírrá alakultam, egyre sűrűbben visz utam a Tiltott Rengetegbe, hátha rálelek arra, aki megharapott... Ami az igazat illeti, fogalmam sincs arról, miért is teszem ezt, elvégre nem érzek bosszúvágyat, hiszen az életem csakis pozitív irányba változott, már nem érzem magam annyira sutának és értéktelennek, mint eddig. Olyasvalami lettem, amitől tartanak az emberek, a reflexeim is javultak és mostanra a kviddicsben is sokkal jobban teljesítek, noha eddig egy olyan ember sem akadt, aki rá tudott volna venni arra, hogy seprűre üljek. Most viszont... nem is tudom, kedvet érzek arra, hogy csatlakozzak a házam csapatához, hátha ezáltal is meg tudom mutatni mindenkinek, hogy mire is vagyok képes. Gondolataimba mélyedve egyre beljebb érek az erdőben, egészen addig, amíg el nem jutok ahhoz a ponthoz, ahol az egész dolog történt. Megtorpanok, egy pillanatra lehunyom a szemem és mélyen magamba szívom a lombok illatát, miközben igyekszem felidézni magamban az aznap éjjel történteket. Sikertelenül. Mindent sötétség ural, se hangok se emlékfoszlányok nem villannak fel előttem, teljes üresség fogad. Az egyetlen – ehhez legközelebb eső emlékem – az, amikor magamhoz térek a Gyengélkedőn, előtte viszont teljes filmszakadás fogad. Hirtelen léptek zaja üti meg a fülemet, én azonban nem zavartatom magam, jól tudom, hogy tulajdonosuk még elég messze jár, tekintettel arra, hogy a hallásom is igen éles lett az incidens óta. Amikor azonban a mozgolódás abbamarad, lustán felnyitom szemem, majd a vállam fölött átnézve pillantok hátra, kissé keserű ábrázattal. Nem mintha ez újdonság lenne, engem aztán nem sűrűn látnak mosolyogni az emberek, teljesen olyan az ábrázatom, mintha folyamatosan citromot rágcsálnék. - Helló.. - köszönök színtelen hangon, miközben végigmérem a fiút. Nem ismerem, minden bizonnyal hugrás, ahogy a sáljából is elég szépen kitűnik, márpedig az ő házába valók kifejezetten arra születtek, hogy megszivassák őket. Eredetileg nem pont emiatt jöttem el ilyen mélyen az erdőben, de ha már sikeresen a frászt hoztam a srácra, akkor miért ne folytathatnám a kis játékomat? Hallom a vére áramlását, tisztán kivehető, hogy izgul, megijesztettem... - Hova sietsz? A következő pillanatban mögötte termek, tenyerem a vállára helyezve, ezzel is megállásra késztetve, ha esetleg indulni szeretett volna. Ujjaim végei a bőrébe fúródnak, ezzel még nem okozok fájdalmat, de elég erősen szorítom ahhoz, hogy megtorpanjon. - Mesélj csak, mit keresel itt... - szólalok meg némileg parancsoló hangnemben. Épeszű ember nem jön erre, mi van akkor, ha ő az a vámpír, aki megharapott? Kezdő vagyok, fogalmam sincs arról, miként kell felismernem fajtársaimat, ezért sem hagyhatom figyelmen kívül az ismeretlen srácot. - Iskolaidő van, nem? Öcskös, neked órán kellene lenned... Kicsit sem izgat, hogy idősebb nálam, megszoktam már, hogy bárkinek megmondjam a véleményem, természetesen, ha ő is ezzel érvel, nem fog érdekelni. Én Mira vagyok, nem igazán érdekelnek az unalmas tanórák, szóval menjen be a franc.
A rengeteg szélén boklászik, és szokásához híven leveleket gyűjt préselésre. Tavaszodik, hétvége van, jó a levegő úgyhogy egy szál dimmu borgires pólóban, meg hugrás sáljában feszit. Karkötői a csuklóján, van pár új alkotása. Mikor megtalálja egyik kedvenc fáját, a tóhoz közel lerogy a tövébe, előszedi szarvasbogaras tarsolyából a verses füzetét, író eszközét és némi gondolatgyüjtés után, neki is lát előzőleg félbe hagyott verséhez. Egy kényelmes órát zökkenőmentesen eltölt az irkálással. Kénytelen kelletlen eszébe jut a medálja és hogy, ha a eredményt szeretne elérni vele, vissza kell térnie a szülőháza romjaihoz a nyáron. Felkeresni néhai házimanojukat és cselédjüket és elbeszélgetni velük... És erre maga is elismeri, annyi kedve van egyenlőre, mint hegyet mászni kötél nélkül..viharban. Pillanatra felnéz az írásból és hamar megbeszéli magával, hogy nem szeretne bele gondolni. Gondol inkább arra, hogy folytatnia kell az animágiához szükséges gyakorlatokat, ha eredményt szeretne. Márpedig szeretne. Ennek örömére, leirja még az utolsó sort, alá firkant egy dátumot elteszi a dolgait és mélyebbre megy a Tiltott rengeteg fái között, alkalmas helyet keresve a gyakorlásra. Már kellően mélyen jár a rengetegben, a fák lombjai és kusza ágai, már alig engedik át a harsány tavaszi napsütést. A szokásos helyén azonban most bele botlik egy mardekáros lányba. Nem ismeri, csak tudja melyik házba van, meg hogy egy évvel alatta jár. Megtorpan és valószínűleg jobban megilletődik mint kellene, ez pedig kiül a fejére. -Oh..ööö..helo!- nem tudja a lány mit keres ott, de úgy érzi nem biztos hogy tudni szeretné, hátha tilosban jár, mint ahogy majdnem ő is tette. Ennek köszönhetően gyorsan távozóra fogja- Én... nem is zavarok, valójában arra akartam menni.- mutat el egy spontán irányba - Nem hallgatoztam, vagy kukkoltam, vagy ilyesmi...- fogalma sincs az utolsót miért tette hozzá, hiszen tényleg nem tett ilyeneket és nem érti miért épp ez bukott ki belőle. Ha szó nélkül hagyják ő bizony tovább is állna.
