2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Lelépek végül a lánytól, akiről továbbra sem értem, hogy miért hasonlít ennyire a szerelmemre. Talán csak én akarom őt ilyennek látni, és valójában nem is így néz ki. Van bennem némi lelkiismeretfurdalás, mert nem tűnik velejéig romlott gonosznak, még ha a sötétség át is járja. Komolyan elgondolkoztat, hogy egyszer még visszajőjjek érte akár Kylie-val, és megszöktessem innen, bármit is hozzak bajként a fejünkre, én már csak ilyen vagyok. Látok valamit a szemében, ami miatt úgy érzem, jár az a bizonyos esély. Apa így nevelt, és sosem lépek le a helyes útról. Ezúttal viszont száguldok rajta, éppen az én édes hollóhátasomhoz, s végre amikor visszaérek, levegőhöz sem kell nagyon kapkodnom, mert megjelenik mögöttem, a nevemet szólongatva. - Tényleg te vagy az! – Kiáltom, pedig nem akarom megijeszteni. Nem nevetek, hanem a karjaimba zárom, és ott ölelem, csókolom, ahol csak tudom, holott azonnal menekülnünk kéne. Most már tudom, hogy együtt sokkal könnyebb lesz szembenéznünk bármivel is, ami ránk vár. – Nincsen mit, ez nem a te hibád. Legközelebb jobban felkészülünk, már tudjuk, hogy mi vár ránk. – Indulunk vissza az ösvényen kézenfogva, ölelgetve egymást, tudjuk, hogy merre van a visszaút a Tiltott Rengetegbe, ami szintén veszélyes, de közel sem olyan, mint ez a démoni birtok, ahol lényegében a legszörnyűbb félelmeinkkel kell szembenézni. Többek között azzal, hogy elveszíthetjük egymást. Nem, semmi szüksége nincsen a szerelmünknek, hogy ilyen próbákat kelljen kiállnia, tudjuk hogy mennyire erős!
Amikor végre becsukódik mögöttem az ajtó csak úgy repülök. Ettem végül is most van időm, legalább valamennyi, így összeszedtem magamat annyira, hogy már vagyok annyira jól, hogy futni is tudjak. Talán Cedric már ott lesz, vagy találok módot rá, hogy megtaláljam, sejtelmem sem volt róla, hogy pont ott volt, ahol én is, csak a méretes kastély egy másik pontján. Végre megérkezem a célállomáshoz, a tisztásra, ahová érkeztem, csak épp akkor teljesen egyedül voltam, most viszont valaki már ácsorog ott és nem kell sok, hogy még hátulról is gond nélkül felismerjem őt. Bár ez a világ csalóka, ezért van talán, hogy előbb kimondom a nevét, csak hogy biztos legyen nem egy újabb rémisztő jelenésről van szó. - Cedric! - tehát, ha megfordul és már biztos vagyok benne, hogy ő az, csak még jobban rákapcsolok és futólépésben vetem magamat a nyakába szorosan átölelve és magamhoz szorítva őt, hogy aztán persze a következő másodpercben már meg is csókolhassam őt, hosszan és újra és újra, hiszen iszonyatosan hiányzott és féltem és azt sem tudtam megint megtalálom-e. - Annyira... annyira sajnálom! Butaság volt ez az egész, idejönni és... azt sem tudtuk mi lesz és komolyabb baj is lehetett volna... menjünk haza jó? - én rángattam bele ebbe az egészbe és nagyon nincs ez jól, nem akartam, hogy baja essen és majdnem így lett. Mégis hogyan gondolhattam ezt?
//Köszönöm szépen a játékot! Király volt, még ha bonyi is. //
- I-igen, azt jól is teszed, mert nem mindenki olyan laktató, mint az az Adam.. Téényleg, ismered őt? – Kérdezi egyre táguló pupillákkal, és nyíló ajkakkal, lehet, hogy kezd ismét megéhez, mert láthatóan egyre jobban veszti el a kontrollt, és akkor aztán Kylie lesz a desszert Adam után. A lány tehát ha kicsit kapkod, akkor még éppen ki tud csusszanni az ajtón, ami bevágódik mögötte, de jól hallhatóan kezd el a nő kaparni a fán, mint aki éppen lemaradt egy finom lakomáról, még csalódott morgást is lehet hallani, mint amikor a kutyától elveszik a vacsoráját. Ha elindul visszafelé, mintha tényleg látna valami ösvényhálózatot, de valahogy legbelül tudja, hogy azok jelenleg le vannak zárva számára, tehát a vámpírúrnő hozzávetőleg igazat mondhatott. Most már csak Cedric-et kell megtalálnia.
Reméltem, hogy a lányt nem bántom meg az őszinteségemmel, de valami természeteletti lénynek tűnik, aki ha később rájön az igazságra, sokkal rosszabbul járhatok, ráadásul apa mindig az egyenes útra tanított, és ez a helyes. Ha annak idején Harry esik el, én is megálltam volna kikapni őt a sövénylabirintus mágikus gyökerei alól. Ezúttal sem más a helyzet, Kylie-t vagyok itt megmenteni, de közben nem bánthatok meg másokat, még ha ez illető nagyon is félelmetes. – Köszi. Miért nem jöhetsz? Csak valami módszert kell találni. Egyszer visszajőjjünk érted? – Kérdezem annak ellenére, hogy a patrónus már a múltté, muszáj lesz megbíznom, a sötét teremtményeknek is jár egy esély. - Igazán rendes tőled.. – Köszönném meg, és látom rajta, hogy valami nem teljesen van rendben, de kienged, és még egy csókot is nyom a számra.. Meglepődök, de nem húzódok hátra előle. Lehet, hogy annyira magányos, hogy már ez is számít valaminek. Annyi időm nincsen, hogy visszacuppantsak, talán az nem is helyénvaló. Búcsút intek, aztán sarkonfordulva szaladok visszafelé, ahol Kylie-t sejtem, az átérkezésünk utáni bejárat lehet az..
- Azt hiszem értem, akkor kell egy rúna és ki kell deríteni hová akarunk menni, a nélkül ez a kapu semmit sem ér. És ha újra jövünk megint itt lesz és... kell a fizetség. - nem biztos hogy akkor is jó kedve lesz és könnyedén elenged majd, vagy tovább enged. Most pedig még nem tudom, hogy pontosan hová, azaz mikor kellene mennünk, ami sajnos nagyban csökkenti a lehetőségeinket, viszont még mindig nem tudom hol van Cedric. Ha minden út a fától ide vezet, akkor valahol itt kell lennie nem igaz? - Akkor én most megyek is. Köszönöm a segítséget, valószínűleg akkor még találkozunk és akkor... felkészültebb leszek. - elmosolyodom halványan és most már láthatóan indulni készülök. Nem vagyok benne biztos, hogy olyan egyszerű kijutni innen, de azért megpróbálok csak úgy szimplán távozni, hátha Cedric tényleg ott van, ahol földet értem, bár a mocsár viszontagságai után abban sem vagyok teljesen biztos, hogy azt a helyet olyan könnyen megtalálhatom egyáltalán.
A lány láthatóan elszontyolodik. Azt hitte kap egy új játszó társat, de helyette a srác távozni akarna és van valaki, aki fontos neki és miatta menne el. Ez mintha nem lenne épp a legjobb hatással rá, de végül csak sóhajt egyet. - Tehát azt a lányt keresed. Én nem mehetek el innen, anya nem engedné, de... segíthetek őt megkeresni. - úgy fest, hogy tényleg segítőkésznek tűnik, aztán persze ki tudja, hiszen a patrónus csak úgy felszívódott, egyáltalán nem biztos, hogy tényleg segítőkész, de Cedricnek egyelőre nincs sok választása. - Gyere, tudom merre jutunk ki, hogy anya ne találjon meg, onnan már neked kell tovább indulnod. Ha együtt jöttetek át a kapun, akkor valahol itt lesz, ha bent nincs, hát odakint. - megmutatja neki a hátsó kijáratot, ahogyan mondta és bár úgy fest az ajtót elsőre nehezen nyitja ki, küzdenie kell önmagával, de végül mégis csak megteszi, bár az utolsó pillanatban Cedric meglepődhet, de a lány közelebb hajol hozzá és csókot lop. Villámgyorsan teszi, aztán hátrébb is húzódik és útjára engedi a srácot.
- A kapu egy központi portálra vezet, de ilyen alaprúnát használsz, akkor nem vezet tovább sehova. Nekem természetesen birtokomban állnak bonyolultabb rúnák, amellyel lehet utazni az időben, vagy térben is akár, de ha jók a kapcsolataitok, vagy türelmesek vagytok, tudtok ősi fóliánsokban találni. – Feleli a nő teljesen engedékeny hangulatában. Nyilván ha Kylie tőle akarna venni, annak komoly ára lenne, de legalább a hölgy őszintének tűnik, és nem kertel vele, és különösen jó most a kedve, ha még annyit is elárul, hogy nem csak rajta keresztül használhatják a fák, hanem akár szerezhetnek is ilyen rúnát. Érdeklődve szemlélgeti a fiatal lányt, valóban jóllakottnak tűnik, szinte búgnak a szavai, ahogyan visszakérdez. - A hovát azt csak ti tudjátok kideríteni. Nézzetek utána, keressetek nyomokat, az időutazásnak nyomai maradnak. Látványos nyomai.. Nem olyanok, mint a lábnyomok, de változás a tér fonatában.. Mintha egy láthatatlan buborék maradt volna a kapu helyén, amely a fáig vezet.. Egy ösvény, a fától.. amelyet az ügyes szemlélő megtalálhat.. És beazonosíthat. Esetleg egy rúnamágus. A társad? Nos.. nincsen tudomásom a kastélyon kívül történtekről, de visszamennék a gödörhöz, ahol földet értetek. Talán még mindig ott van. És ne feledd kislány, ha hozol nekem ajándékot legközelebb.. Akkor talán tőlem is vehetsz rúnákat. – Neveti el magát vészjóslóan, talán kezd megéhezni? Lehet, hogy Kylie-nak ideje lenne indulnia, mielőtt beüt a vész.
- Egy lány, akivel nagyon hasonlítotok.. – Nem mondom ki, hogy akire nagyon hasonlít, de fordítva sem, hogy valaki, aki hasonlít rá, mert olyan félelmetes ez a helyzet, nem tudom, hogyan kezeljem. Legyek őszinte, hogy valami furcsa benne? Nem is tudom, de azt azért bevallom, hogy Kylie a szerelmem, kár ezt tagadni, mert azzal saját magamat is megcsúfolnám, még akkor is, ha ez a valaki most sérődöttnek tűnik. Nem szabad, hogy ez megingasson, csak a menekülés miatt nem akarnék itt udvarolni neki, vagy mi a szösz.. - Azért vagyok itt, hogy a páromnak segítsek, hogy megtudjuk, hogy hova is vezetnek ezek az átjárók. Ezért is hittem azt, hogy ő vagy, mert félelmetes a hasonlóság. – Felelem mosolyogva, bókolás nélkül, de ez azt jelenti, hogy a leányzó igenis szép a maga riasztó nemében. A patrónusom viszont úgy pukkan el, mintha valami lufi lenne. Mi a.. fene.. Meg akar támadni. A pálcámat mégsem emelem fel, sőt, még el is teszem. Hinni akarom, hogy bárki legyen is a jelenés, nem lehet velejéig romlott gonosz. – Ha unatkozol, valahogy segíthetnék. Ha megtaláljuk Kylie-t, velünk jönnél a mi világunkba? Ott biztosan találnál barátokat. – Erről nem vagyok meggyőzödve, de hát annyi varázslény él köztünk, még sötétebb alakok is, egy próbát megérhet.
- Nem rég nyelt el majdnem egy mocsár... talán megérti. - na igen ettől még azért félelmetes a helyzet, még ha nem is kellene félnem tőle, mert megölt volna már, ha tényleg akar. Azért átveszem a törölközőt és megtörlöm kicsit a hajamat vele, meg a vállamat és így már valamivel jobb. Végül csak beleiszom a pohárba és persze a sütiből is veszek. Igaza van, ha ártani akarna nekem, jó eséllyel nem lenne sok esélyem, ha viszont segíteni akar nekem, akkor csak úgy jutok ki, ha segít nekem. - Azt hiszem értem, mi is ezért jöttünk, de... honnan tudjuk hová vezet? És egy fa egy helyre kapu, vagy irányítani kell? - na igen ebbe még eddig nem is gondoltam bele. Mi van akkor, ha ezt csak egy kapu, ami csak a lehetőséget adja meg, viszont nekünk kell irányt adni neki, ahová visz minket? Így azért már sokkal bonyolultabbá válik a helyzet, hiszen nem tudjuk, hogyan kell úti célt megadni neki, és azt sem tudjuk, hogy Jonas hol lehet, hogy egyáltalán hová menjünk. - Az a baj, hogy én sem tudom pontosan, csak sejtem, hogy valaki átkelt rajta, azaz... elhurcolták és nem tudjuk hová... de akkor azt is tudod, hol van a társam, akivel elindultam? - igen, azért azt sejtem, hogy nem okos dolog túl sokat kérdezni tőle, nem tudhatom, hogy meddig hajlandó válaszolgatni nekem és persze azt sem, hogy segít-e egyáltalán. Talán Cedric nincs nála, de ez még nem garantálja, hogy nem változik meg a nő véleménye és nem akar netán mégis csak ártani nekünk.
A lány mintha kissé meglepetten és értetlenkedve pillantana Cedricre, aztán csak megrázza a fejét. - Ki az a Kylie egyáltalán? - úgy fest azt se nagyon tudja, hogy a fiú kiről és miről is beszél. - Szóval a párod, akivel ide jöttél, már értem. - mintha egy egészen kicsit még az orrát is felhúzná, amit nem lehet tudni, hogy miért tesz, de azért Cedric könnyedén észreveheti a változást. Cseppnyi sértettség mintha lenne a tekintetében. - A banya... nem banya, az anyám, de már annyira unatkozom itt, azt hittem téged küldött, hogy jobb legyen legalább ez a nap. Szóval nem e miatt vagy itt? - most már megáll a lány és határozottan fordul szembe Cedriccel, a patrónus pedig egyszeriben köddé válik, mintha csak meg sem idézte volna. Most már egyértelműen érezheti, hogy a lány, aki annyira hasonlít Kyliera nagyon is veszélyes... vajon ez azt jelenti, hogy az általa hőn szeretett lány is az, vagy csak véletlen egybeesés?
- Nem drágám. Vámpír vagyok, és üzletasszony, a jövőbe viszont nem látok. Ne nézz már ilyen riadt fejekkel, ha valóban ártani akarnék neked, már régesrégen a falról pislogna a fejed. – Kacag fel őszintén, a szemfogai nem látszanak, s az őszintesége is jelenthet valamit. Különben is, ki írja elő, hogy egy vámpír mindig éhes, és mindig veszélyes? Végtére is, ha éppen jóllakott, akkor lehet, hogy teljesen jól lehet vele kommunikálni. A lány vállára terít egy száraz takarót, hogy Kylie megtörölhesse az arcát és a haját, és hellyel kínálja, majd a kezébe nyomja a már említett italt, s süteményes tálat. - Többé kevésbé. A világok közötti határmezsgye sokakban a legfőbb félelmeit ébreszti fel, de amit itt és most látsz, nagyon is igazi. A fa nem a túlvilágra vezet, hanem téren és időn át, más korokba, más világokba. Vannak, akik önmagukban nem képesek az ilyen komoly utazásokra, ők ha a vérüket adják, használhatják a kaput. – Utal arra, hogy a két fiatal vérmágiával tudta megnyitni a fán található „odvat”, mint ahogyan tudja, hogy Kylie csak így juthatott ide be. Viszont már közölte, hogy afféle vámszedőként funckionál, de most nem éhes, így a lány büntetlenül tartózkodhat itt, és a nő akár még válaszolgat is a kérdéseire. Kérdés, hogy meddig. – Ismerem hát, elég régóta tartózkodom itt, hogy pontosan tudjam, hogy mire való. Hova akartartok eljutni? Hátha tudok olyan ösvényt, amely odavezethet.. Az árat most nagylelkűen elengedem, de a jövőben.. Talán még behajtom a szívességet. S örülj, hogy nem azonnal. – Bólint, és várja a választ, most egészen korrekt tárgyalópartnernek tűnik, nem úgy fest, mint aki Cedric vérét vette, lévén akkor miért akarna alkudozni Kylie-val?
Észreveszem, hogy a lány, akit Kylie klónjának, vagy valami visszatükröződésének véltem, azért mégse hasonlít annyira a drágámra, de ettől most ő az egyetlen, akiben megbízhatok. Nyilván élek a gyanuperrel, hogy az illető el akar veszejteni, hiszen logikus, hogy olyan alakot ölt az ellen, akiért az életemet adnám, de akkor miért nem teljesen Kylie vonásait vette fel? - Te ugye nem Kylie vagy? – A visszakérdezésőből már egyértelmű, de akkor miért is hasonlítanak ennyire? – Cedric vagyok, és a párommal egy másik világból jöttünk ide. Te ennek a banyának a rabja vagy? Vannak még mások is, vagy csak te? – Egy patrónusbűbájt idézek, hogy magabiztosságot szerezzek, aztán a lányt kezdem el fürkészni, miközben lépdelünk a kastély folyosóján. A patrónus elképzelhető, hogy nem csak véd engem, hanem a Kylie hasonmásra is valamilyen hatással van. Mivel a kastély összességében egy labirintus, ott kell eredményt kicsiholnom, ahol vagyok. Ez a lány lesz a kulcs!
Az biztos, hogy bent jobb az idő, mint odakint, de ettől még a nő nem túlságosan bizalomgerjesztő, bár most valahogy nem tűnik annyira veszélyesnek, mégis azért teljesen nem bízom csak úgy meg benne, hisze nem tudom, hogy kicsoda, viszont úgy tűnik mintha ő ismerne engem, ami még furcsává teszi ezt az egész helyzetet. - Én pedig Kylie, Kylie Aria Bryson, bár... ezt még az is lehet hogy tudja. - igazság szerint még ez sem lepne meg különösebben, bár persze azért biztosan kellene párat pislognom, ha tényleg tudná ki vagyok, de ez az egész annyira furcsa, hogy bármi megtörténhet. - Vám... két világ között? Ez egyáltalán a valóság? - azt hiszem kézenfekvő a kérdés, hiszen azóta sem vagyok biztos benne, hogy nem álmodom-e egyáltalán, hogy a mocsárba kerültem. Nem tudom hol van Cedric és azt sem, hogy vajon mikor jutok oda, ahol ő van, pedig jelenleg ez lenne a legfontosabb. - Magam sem tudom... - kezdek bele kissé bizonytalanul, bár végül leülök, de nem tudom, hogy okos ötlet-e itt enni, vagy inni, mégis túlságosan szomjas vagyok és éhes, ezért végül csak elveszek egy süteményt, ha már a gyomrom is hangosan korran meg. Azt sem tudom mennyi idő telt el és ha ez nem a valóság, akkor úgy sem valóságosan eszem igaz? - Aktiváltam egy rúnát, azaz nem is én, de kinyílt a kapu és most itt vagyok, egy fán volt a rúna, de nem tudom hová tartok, csak meg szeretnék találni valakit, aki talán a fán keresztül tűnt el és most... még valaki eltűnt, akivel együtt indultam, aki aktiválta a fát. Ha... te ismered ezt az átjárót, nem tudsz róla valamit? - még mindig nem tudom van-e értelme kérdezni, mennyire valóságos egyáltalán ez a egész, de egy próbát talán mégis csak megér. Maximum nem jutok semmire sem, de legalább adok esélyt arra, hogy esetleg mégis. Hátha a nő tud valamit Cedricről és nagyon remélem, hogy nem ő volt az a vacsora, aki miatt már nem éhes. Nem... erre nem is akarok gondolni.
Cedric ki tud lépni végül a lánnyal a kastély folyosójára, viszont lassan azért észreveheti, hogy nem Kyleiról van szó, csupán a lány hasonlít a szeretett leányzóra. - A banya... egy vámpír, azt hiszem. Amikor ideértem elájultam és csak nem rég tértem magamhoz, de ki kell jutnunk innen. Gyenge vagyok és olyan érzésem van talán... nem is akar elengedni. És talán akkor téged sem fog. Akkor mi lesz? - a lány hangja kellően ijedt, de legalább el tudnak indulni a folyosón. Hangokat ugyan nem hallanak és az is egyértelmű, hogy elég nagy a kastély, egyáltalán hol lehet az említett banya? - Azt monda vámot szed... aztán minden elsötétült, te egyáltalán hogy kerültél ide? És ki vagy? - ebből már tényleg sejtheti, hogy nem Kylie áll előtte, bár akár azt is hiheti hogy ő az, csak valamilyen módon megpiszkálták az emlékezetét.
Ahogyan az előbb Cho, Kylie sem tűnik teljesen valóságosnak, hiszen megremegnek a körvonalai. A vonásai sem teljesen tükrözik a szerelmemét. Olyan, mintha egy álomban lennék, és minden olyan homályos, instabil. Fel kell valahogy ébrednem, és egyértelműsítenem kell, hogy nem félek semmitől, még ha ez nem is igaz. Pont a szeretteim elvesztése jelenti a legnagyobb félelmet számomra, hiszen az előbb is apát hallottam. Ám egyenlőre még nem tudok jobbat, részt kell vennem ebben a beteg próbatételben, amíg csak ki nem találom a lényegét. - Kiviszlek, hát naná. De ki ez a banya, és hogy kerülsz ide? – Kérdezem tőle, mert ha álomképről is van szó, legalább próbáljon meg logikus magyarázatot adni. Egy bombardat lövök a szoba kijárata felé, hátha az erőtér csupán láthatatlan, de ki tudjuk magunkat robbantani belőle. És különben is, a legjobb védekezés a támadás. És persze fél szemmel figyelem Kylie-t, hogy mire hogyan reagál, hiszen ha ez egy álom, akkor minden összefügg mindennel, lehet, hogy ő maga fog megtámadni végül. Arra pedig jó lenne rákészülni.
A nő valóban bestiális, de ami a legfurcsább hogy ezt most nem is tagadja. Látni rajta a vámpír vonásokat, éppen csak a szemfogai nem ugranak ki a helyükről, most normálisak. Ám az ajkai vérvörösek, a szeme hipnotikus, a bőre sápadt. Viszont nem próbál meg úgy tenni, mintha csak ember lenne, és a hipnotikus pillantás sem kelt a lányban félelmet, vagy plusz bizalmat. Csak karizmatikusnak fest. Bármi is történt a közelmúltban, a nő veszélyesnek tűnik, de nem fenyegetőnek. Kitárja az ajtót, hogy a lány akár be is léphessen, ha már ennyire csurom vizes. - Nem kedvesem, veled még nem. Lady Margareth Agatha vagyok. Fáradj csak be, a kastély az enyém. Szerencséd van, a hozzád hasonlóakhoz is van élelmem. És nem, ne félj tőlem, amit ettem, nálam sokáig kitart. – Csukja be Kylie mögött az ajtót. Az előszoba freskókkal van kirakva, a padlót pedig szörmeszőnyeg borítja, ám cserzett bolyhos, semmi emberi tetem, vagy bármi abnormális. Bárki is legyen a nő, gazdag, és nagyhatalmú. – Ez a hely tulajdonképpen a senki földje, én vettem birtokba. Átjáró a két világ között, én pedig jó stratégaként ide tettem a székhelyemet. Tudod sokan vannak olyan kis kiváncsiak, akik megtalálják azt a fát, amely nem csak téren, időn is átvezet. S ezek az utazók előbb-utóbb átkelnek itt, így.. miért is ne szedhetnék vámot? De te kedvesem, abban a szerencsés helyzetben vagy, hogy nem sokkal az előző után jöttél, így.. biztonságban vagy. Jól laktam. Mit keresel itt, és hová tartasz? – Intésére kinyílik az egyik kisszekrény a tágas nappaliban, s egy csupor forró kakaóval jelenik meg meg, ami kitöltödik egy bögrébe, mellette pedig tálcán hagyományos brit teasütemény. A nő leül az egyik vörös bársolyfotelbe, és várakozóan néz a lányra. A mágikusan teremtett finomságok egy kis körasztalra telepednek le, így Kylie döntése, hogy mit is tesz.
Fázom, már szinte reszketek, ahogyan lépdelek előre a viharban. Alig látok valamit, mire végre elérem az ódon kastélyt. Kopogtatnom sem kell az ajtó nyílik és a különös nő nyit ajtót. Meglepetten pillantok a furcsa szemekbe, cseppet sem tűnik elsőre bizalomgerjesztőnek, de másodikra... sem annyira, viszont valahogy mégis mintha nem a rosszindulat sütne belőle, legalábbis így elsőre úgy látom rajta. - Ezúttal? De hát mi még nem is... - nem ismerős a nő, de azért kutatok a memóriámban, hátha valami rémlik róla, de egyelőre az ég világon semmi sem ugrik be, semmi komolyabb, hogy találkoztunk volna már, vagy netán álmodtam volna róla, vagy bármi hasonló. Azért persze eléggé bizonytalan vagyok, főleg egy ilyen viharos napon, no meg úgy, hogy azt sem tudom hol vagyok egyáltalán. - Mi ez a hely és... ön kicsoda? - bátorkodom végre megkérdezni, csak aztán lépdelek beljebb az épületbe. Nem valami bizalomgerjesztő, főleg hogy időnként odakint lecsap egy-egy villám, ami csak még komorabbá és ijesztőbbé teszi a helyet.
Cedric elindul szépen a hang irányába, szépen követi és el is éri végül a célt. Egy ajtón túlról jön a hang, amit ha kinyit ott is terem előtte egy lány. Barna haj, kékes szeme, a leányzó feltűnően hasonlít Kyliera. Nem pont olyan, de azért bőven fedezhetőek fel hasonló vonások. - Végre itt vagy! Már azt hittem, ide se érsz! Valakit hívtam, de nem tudtam, hogy ki lesz... kiviszel innen ugye? A banya végezni akar velem, ha nem segítesz... - a leányzó csak enyhén megremeg, de aztán kihúzza magát és reménykedően pillant Cedricre, akit egyértelműen hős lovagként tart most számon. Persze ha netán a fiú simán szeretne vele kimenni a szobából az nem fog menni, a lányt mint valami láthatatlan erőtér bent tartja valamiféle mágia.
A tükörvarázs úgy fest megoldja az összes problémánkat, habár sosem gondoltam volna, hogy sikerrel tudok szembeszállni a sötét nagyúrral. Ehhez képest egy jó ötlet, egy csel, és sikerül! Az más kérdés, hogy ez nem lehet a valóság, hiszen Voldemort meghalt, és bármi legyen is az, amely az alakját viselte, csak valami rémálom lehet. Árnyék, amely azt akarná, hogy marcangoljam a saját lelkemet. Ám Cho miatt képes voltam összeszedni magamra. A rém csúnyán ráfázott. Ha azt hitte, hogy egykori kedvesem látványa bennem is rettegést ültet el, hát tévedett. Mondjuk pont Kylie kellett ahhoz, hogy végérvényesen összeszedjem magamat, így tényleg a szerelem a megoldás. Hiába ölelgetném, és vigasztalnám Cho-t, szépen elenyészik, és vált a kép. Most már biztos vagyok benne, hogy a fa, amelyre vérmágiát helyeztünk, gonosz hely, és nem szabadott volna ide jönnünk. Viszont akkor hogyan oldjuk meg Kylie rémálmait..? Vajon ő hol lehet? Hol találhatom meg? Nélkülem olyan kis elveszett. Moccannak a lábaim, amint elinduljak apám felé, hátha ő tényleg fogoly itt... akkor meg kell mentenem! De ha ez is csak átverés, amely az érzékeimmel játszik, könnyen csapdába kerülhetek, és többé nem tudok segíteni Kylie-nak. Viszont annak semmi értelme, ha ácsorgok, ezért megpróbálok jobban fülelni, és elindulni a leginkább logikus irányba, a visszhang alapján hátha mégiscsak beazonosítható. Ha az apám az, segítenem kell. Ha nem ő, akkor a rémmel kell szembeszállni.
Ahogyan Kylie tovább indul, hirtelen a semmiből komoly vihar kerekedik, és mire odaér az épülethez, már bőrig ázik, csurom víz a haja. A kastély egyik ablakában világosság gyúl, valaki úgy tűnik nem tud aludni a vihartól. Vagy ő maga kerekített volna? Még kopogtatnia sem kell az ódon ajtón, az feltárul, és egy vérvörös ajkú, de csodaszép nő nyit ajtót. Haja sötét, szinte hollófekete, vörös estélyi ruhában van, bár ebben a viharban vajon kit várhat? Szeme ezüstösen, szinte hipnotikusan csillog. - Ah, már megint valaki? Azt hiszem elszámítottam magamat. Gyere be kedves, és ne félj, ezúttal nem kell tartanod tőlem. – Tárja szélesre az ajtót, szemének hipnotikus csillogása eltűnik, mintha csak ki tudná kapcsolni azt. Kylie mindentől paraoiás, a nőről lerí, hogy valami szörnyeteg, de jelenleg nem tűnik fenyegetőnek. Sőt, merő véletlenségből segítőkész szándék látszik rajta.
Végül sikerül legyőznöm a rémséget, ami csak távolról idézi fel a bátyámat, aki tudom jól, hogy meghalt és hogy nem lehet itt, főleg nem ilyen állapotban, mégis a rémkép képes volt elhitetni velem, hogy tévedek, de elsüllyed a mocsárban én pedig az utolsó pillanatig nézem, ahogyan kapálózik, ahogyan próbál még elérni, de már esélye sincsen, hiszen szépen fokozatosan húzza lefelé az ingovány. Én pedig kiszúrom a távolban a kastélyt. Fel akarok ébredni, hiányzik Cedric, de tudom, hogy nem ilyen egyszerű ez. Most az egyszer, életemben először bátornak kell lennem, mert vissza akarok jutni hozzá. Már olyan sokszor féltem, csak attól, hogy újra kellemetlen helyzetbe kerülök, hogy mások kinevetnek, hogy bántanak szavakkal, vagy másképp... Vannak pocsék emlékeim, még elsőben két Mardekáros bezárt az egyik tiltott terembe. Az összes ajtót lereteszelték és ott voltam fél napig, amíg arra járt Friccs és kiszabadított. Amikor megtalált pityeregve kucorogtam az egyik sarokban, pedig kijuthattam volna, ha van elég bátorságom, ha kiabálok, ha hívok valakit, de nem tettem. Ezért most nagy levegőt veszek és elindulok kikerülve a mocsaras részeket az épület felé. A lábam elé nézek végig, hogy kiszúrjam hová nem szabd lépni.
Cedric varázslata tökéletes és a rettegés lassan megszűnik benne, hiába a közeledő alak, aki igyekszik legyűrni őt, hiába a fenyegetés és a mögötte zokogó Cho. Erősnek érzi magát és a mágiája is mintha több lenne, mint előtte volna. Sikerül összeszednie minden erejét, talpon maradni és a gonosz mintha szépen lassan menne össze. A végén pár pillanat alatt már csak kis egérnek tűnik a sötét földön, alig kivehető, amíg végül teljesen el nem tűnik, ahogyan a sírás is elcsendesedik és Cedric a következő villanással már egészen máshol van. Egy folyosón áll, valamiféle kastély lehet, és a távolból ismerős hangot hall. - Cedric! Fiam! - visszhang, mintha több irányból is jönne, szinte lehetetlen meghatározni az irányát, de az egyértelmű, hogy Cedric az egyetlen családtagja hangját hallja, természetesen az apjáét.
A mormota szerencsére megnyugtat, imádom azt az állatot, többször kéne foglalkoztatnom, hiszen boldogsággal tölt el. Riadtan veszem észre, hogy az eredeti jelenet sehol, nincsen Féregfark, meg üst sem, viszont itt van Cho. Legugolnék hozzá, hogy megnyugtassam, mert elég durván néz ki szegénynek az arca, viszont a zokogása még inkább felébreszti az éberségemet. Még meg sem kérdezhetem, hogy kiről van szó, mert életem legnagyobb ellenfele közelít. Még ha sejtem is, hogy ez nem a valóság, az elmém, és a testem máshogyan gondolja. Egyértelműen rettegéshullám csap végig rajtam, hiszen ő okozhatja a halálomat, amitől már egyszer sikerült megmenekülnöm, de most lehet, hogy nem fog menni. Főleg mivel a nagyúr máris hárít.. Varázslattal nem biztos, hogy meg fogom tudni menteni. Viszont az, hogy megint itt vagyunk a temetőben.. Gondolkozz Cedric.. Harry esetében a szereret volt a kulcs, ő úgy tudott megmenekülni, nekem pedig itt a barátom, akit megmenthetek, ez talán jó opció lehet. - Nem, maradok, és együtt megyünk majd el innen. – Húzom fel magam mellé Cho-t, hogy elhitessem vele, képesek vagyunk a sötétséggel szembeszállni. Kivárok, hogy a másik támadjon, és olyan igén gondolkozom, ami vissza tudja fordítani a varázslatokat. Nyilván a halálos átkot nem. De a látványmágia csodákra képes, a semmiből egy tükröt idézek meg, hogy a szörnyeteg lássa saját magát, szembesüljön vele, hogy mivé lett. Ha ez csak valami félelemvarázs, amivel szemben állok, hátha már csak ettől eltűnik..
Nagyon úgy fest, hogy a fa, amelyen át Kylie áthaladt, egyfajta belső rémálmot tükröz rá vissza, ezúttal a bátyja halálát, amivel talán a lány azóta sem tudott megbirkózni. Nem biztos, hogy napi szinten gondol rá, de tudat alatt dolgozik benne. Kylie egyébként is érzékeny alkat, s úgy véli, hogy sokan nem bírják amiért olyan furcsa látomásai vannak. Ez éppen nem olyasmi, ez nem a jövő, hanem a múlt, nem is biztos, hogy így történt, de mivel a lány nem volt ott fizikálisan a balesetnél, elképzelhető, hogy így játssza le magában. A jóslányka végül legyűri a rettegését, és beleáll a dologba, hogy a kúszó-mászó rém nem félemlítheti meg. Végül felemeli, és beletaszítja a mocsárba, ahol a rém végül elsüllyed, a végén már csak a keze lóg ki, amivel minduntalan el akarta kapni a lányt. Viszont Kylie-nak fogalma sincsen, hogy merre van. Talán egy másik dimenzióban, lehet, hogy a túlvilágon. Ám már lerázza magáról a félelem béklyóit, és eldönti, hogy valamerre elindulhat, akkor a közelben fény villan fel, és egy romosodó kastély árnyait fedi fel. Egészen a közelben a mocsaras-erdős részen túl a domboldalon..
Végre sikerül kiszabadulni, legalább addig eljutok, hogy már nem vagyok a mocsár fogja, de cseppet sem érzem úgy, hogy ezzel minden megoldódott volna. Még most is remeg a lábam és ekkor hallom meg újra a hangot, ami nem túl bizalom gerjesztő, majd látom meg újra a földön kúszó alakot, vagy inkább szinte torzót és mintha nyomokban ismerőst fedeznék fel benne. Igyekeztem kiverni a fejemből a régi rémálmokat, amikor oly sokszor kellett átélnem a bátyám halálát, hogy végül tényleg bekövetkezzen. Régen volt, alig voltam tizenkettő, amikor meghalt és tudom, hogy ez az egész képtelenség és rémálom, de most mégis csak hátrálni tudok és iszonyodva nézni a testet, ami felém kúszik. Csak a nyöszörgés meg, alig kivehető szavak szöknek ki a számon, inkább csak betűk össze-vissza kavarodva. Tudom, hogy valamit tennem kell, a pálca ott remeg a kezemben, de hogy képes lennék-e bármire is... azt nem tudom. Végül az ösztön talán győz, a vérmágia, a rejtett képesség, amit még alig-alig használtam eddig cselekszik szinte helyettem. Irányítani tudom a vért, ez talán hat a testre és megállítja, sőt talán hátrébb tudom taszítani be a mocsárba, hogy elsüllyedjen, ahogyan én az előbb majdnem.
// Vérmágus 3. szint: Irányítás: Mások vérét irányítva képes az illetőt falhoz vágni, vagy felemelni a földről (mint Magneto a fémmel), max. 15 kilót tudsz rajta lökni.//
Cedric sikeresen megidézi a patrónust, ami felveszi jellegzetes mormota alakját és bevilágítja kicsit a ködös és sötét helyet, hogy lásson is valamit. Mintha a kép újra kissé megremegne, amikor ez megtörténik, de utána megint visszaáll eredetibe. Megtalálja Tom Denem sírját, úgy tűnik, hogy a Nagyúr nincs itt, legalábbis elsőre, aztán az egyik sír mögül reszketeg sírást hall meg és ha tovább lépked, akkor megláthatja mögötte Chot, aki csupa vér, mintha ha összeszabdalta volna valaki. Reszket és sír és mintha itt bújt volna el valami, vagy valaki elől. - Menekülj... mindjárt visszajön... mindjárt... - felzokog, ahogyan próbálja a szavakat formázni és immár Cedric meg is hallhatja a közeledő lépteket. Nem féregfark az és amennyire a Temetőből emlékszik nem is látja a kis Voldemortot sem, akit akkor régen a kezében tartott. Nem ,ezúttal fekete köpenyben maga a Nagyúr közelít, a kezében piszkos fehér pálcával. Ha Cedric támad egy szinte alig látható mozdulattal hárítja az átkot, mint akinek meg se kottyan az ilyesmi. Cho csak még hangosabban zokog, a varázslatok elcsattanásánál szinte már hisztérikusan sír fel.
Hitetlkedve nézem, ahogyan a múlt szépen visszaköszön, és ismét a temetőben találom magamat. A temetőben, ahol állítólag majdnem meghaltam. Már láttam a halálos átkot, ami végül egy aranyló pajzs védett ki. Erre is csak egy nagyhatalmú manó képes, hiszen amúgy ennek nincs is védőigéje. De Winky visszanyúlt az időn és téren át, hogy mindent megváltoztasson. Ezzel engem is. Nem vagyok már az a magabiztos srác, aki voltam, a halálközeli élmény szinte minden önbizalmamat elvette, és most csakis Kylie-nak köszönhetően vagyok valaki. És most ő sincsen itt velem. Azért mégis sikerült annyira már megemberelnem magamat, hogy rájőjjek, ő a fény az életemben, és nem vagyok már teljesen egyedül. Akkor a temetőben Cho volt a szerelmem, aki egy aranyos lány, és párnak is kiváló, de most, összehasonlítva.. Egyértelműen ez az igazi szerelem. Felsóhajtok, itt az idő javítani. Ezúttal a saját erőmből kell eszesnek, és ügyesnek lennem. Önbizalmat erőltetek magamra, és járatom a szememet, mert tudom, hogy bármiért is vagyok most itt, szembe kell néznem a félelmeimmel. A különös átjáró, amely Mr. Black megmentéséhez vezethet, a sötétségből táplálkozik. S a negatív érzelmekből. Megidézek egy patrónust, az sosem árthat. A hűvös egyébként is dementorokat jelez, de ha nem, akkor is rám fér a boldogságbomba. Aztán elindulok Tom Denem sírja felé, várhatóan ott kezdődnek az izgalmas dolgok. S felkészülök arra, hogy ha meglátok valakit, kérdezés nélkül lőjjem a taroló átkot, hogy közben beugorjak egy sír mögé.
Kylie számára végüli nem a fény lesz, amely bevilágítja a zsámbékos mocsarat, hanem simán mereszti a szemét. Lehet, hogy okos döntés, mert a sár már kezdte egyre jobban lehúzni. A lebegtetés sikeres, legalábbis annyira mindenképpen, hogy el tud szakadni az ingoványos talajtól, s arébb lebegni, hogy biztos talajt fogjon. A mocorgó valamit még mindig halja, de ami előbb tölti be a látóterét, az egy fára felcsavarodott kocsi, amit gyermekkorában oly sokszor rajzolt le a bátyjával kapcsolatban. A kocsi szinte a felismerhetetlenségig szétroncsolódott. És ekkor pillantja meg a fűben azt a valamit, ami egykor a testvére volt. Eltorzult arccal, és kicsavarodott végtagokkal kúszik felé a lény, üveges szemeiből viszont a vád sugárzik egyértelműen.. A nyaka kitörten billeg a testén, az egész teremtmény csupa vér. Viszont elszántan igyekszek odaérni a lányhoz. – Teee...! – Hörgi nem túl bizalomgerjesztően.
Próbálok kiszabadulni, fényt varázsolni, de láthatóan semmit nem ér. Nem jön senki, nem hallom meg a távolból Cedric hangját sem, amitől csak még szívbe markolóbb a magány érzése, hiszen nincs itt és azt mondtuk együtt oldjuk meg ezt, együtt leszünk túl rajta, helyette viszont fogalmam sincs, hogy mi van vele, de nem fogja a kezemet, ami már önmagában is szinte fizikai fájdalommal jár, az pedig csak még többet lendít ezen, hogy talán már lehetőség se lesz rá, ha nem jutok ki innen. Arra eszmélek, hogy egy könnycsepp gördül le az arcomon. Próbálom összeszedni magamat, de nem megy könnyen, ahhoz túlságosan rettenetes az érzés, amit most képtelen vagyok elnyomni magamban. Szorongatom a pálcámat, legalább már látok valamit, de még sem értem, hogy ettől bármi jobb lenne. Az ijedtség az, ami visszaránt a megkövül állapotból, ami hatalmába kerít. A félelem talán erősebb, mint az elveszettség érzése. Meresztem a szememet, hogy meglátom-e azt a valamit, ami mocorog a fűben az árnyak között és arra irányítom a pálcámat. Tudom, hogy a lumos kiüt minden mást, így mellette nem varázsolhatok támadást, vagy védekezést, de azt is, hogy attól még muszáj lesz tennem valamit. Nagy levegőt veszek végül, próbálok megnyugodni és úgy döntök, hogy nem a közeledő valamire varázsolok, hanem saját magamra, lebegtetést, hogy ki tudjak jutni a mocsárból. Ha nem süllyedek akkor talán már könnyebb lesz védekeznem is a közeledő valami ellen, míg ha itt vagyok bezárva a talajba, akkor nem igen tehetek semmit, hiszen a mocorgástól csak még rosszabb lesz.
Cedric varázslata nem ér olyan sokat, mint reméli, nem ébred fel és tér magához valahol Kylie közelében, ahogyan minden bizonnyal ezt remélné, viszont a kép lassan összeáll, újabb rázkódás a szeme előtt, aztán végül meglátja hol is van valójában. Nem szép és kellemes, nem madárcsicsergős és napsütötte, hanem sötét és komor, kietlen és szürke. Nem más, mint a jól ismert temető, ahol nem töltött el ugyan sok időt, ahonnan végül Dobby kimentette, ahol végül... nem halt meg. Egyelőre nem lát itt egy teremtett lelket sem, ám azt értékeli, hogy hűvös van, nagyon-nagyon hűvös és mintha folyamatosan hűlne le az idő.
Lassan valóban felnőhetünk, hiszen én már egyedül, teljesen magamra utalva indultam a Trimágus tusán. Valahol onnantól számítunk felnőttnek, ha elérjük a varázslók között használatos nagykorúságot, amikor lekerül a nyomjel. Viszont pont a temetőben történtek miatt vezették be az egyetemet, hogy gyerekek maradhassunk még, felkészülvén az előttünk álló nagyon is sötét jövőre. Nem az számít, hogy mennyi varázsigét ismerünk, hanem hogy a lelkünk törékeny még, s nem tudjuk feldolgozni a halált. Nem csak a sajátunkét, a társainkét is. Már az sem semmi, hogy egyetemistaként mennyi zűrös helyzetbe kerülünk, nem csoda, hogy nem aurornak mentem, mint Harryék, hanem tanárképzésre. Szeretem a társaságot, úgy érzem van bennem vezető jellem is, így ez lehet a legoptimálisabb. Most mégis Kylie-nak segítek, vérmágiát használva az ismeretlennel nézünk szembe. De legalább megbeszéljük, hogy bármi történjen is, egymásra számíthatunk. Ehhez képest úgy szétszakadunk, hogy hiába szólongatom a lányt, ő sehol nincsen. Forgatom a fejemet, de egyedül vagyok. A szép táj ellenére nyugtalan vagyok, mert sehol nincs a párom. A villanások megtörik az idilt, és elmélyítik a balsejtelmeimet, mégsem kellett volna idejönnünk. Kylie nem tudott nyugodni, tudni akarta, hogy mi történt Black-el, hiszen az a férfi indította el ezt az egészet.. És lezáratlan akta maradt.. Amit most látok, olyan, mintha valami álom lenne.. Álom, amelyből fel lehet ébredni. Magam ellen fordítom a pálcámat, és varázsolok. – Stimula! – Hátha ez akkora mágikus lökést eredményez, hogy megrebben a valóságban a pillám és ki tudom nyitni a szememet.
Kylie nem kap választ, a pálcája viszont megvan, a fényvarázs is sikeres. Süllyed lefelé, már térdig áll a kakiban, amely húzza a bokájánál fogva. Ugyanolyan félelmet érez, mint amikor éjszaka rémálmai vannak. Mintha nem is feltétlenül egy mocsárban lenne, hanem az egész teljesen megrendezett, mesterséges lenne. Valaki az elméjében jár, és szépen feltérképezi, hogy mitől fél leginkább. Most éppen az elhagyatottság érzése lengi át, és a közeli halál ígérete. A fény megvilágítja ugyan a mocsarat, de nem lát semmi különöset, oda nem illető. Viszont a varázslata nyomán mintha moccanna valami a zsámbékok között, és megindul felé. Kaparászva a talajon.. A lány kapaszkodni tud az egyik közeli gyökércsomóban, de kérdés, hogy meddig.
Halkan sóhajtok, hiszen igaza van, érthető, hogy a tanárok, vagy épp a szüleink minél inkább védeni próbálnak minket mindentől, amitől csak lehet, de ez most nem olyan dolog, amikor ezt megtehetik, hiszen szerves részeivé váltunk az egésznek. Hiába próbálnak segíteni nekünk, ez akkor sem olyan egyszerű feladat, meg kellene érteniük és azzal főleg nem segítenek, ha nem mondanak semmit és úgy kezelnek, mintha még kis gyerekek lennék. Hiszen, amikor Voldemort hatalomra emelkedett akkor is voltak fiatalok, diákkorúak, akiknek nem volt választásuk szembe kellett szállniuk a veszéllyel, pedig biztosan őket is volt, aki féltette. Minket se tarthatnak örökre búra alatt. - Tudom, persze... McGalagonyt is meg lehet érteni, de ettől még ez most nem olyasmi, amiből kizárhatnak minket és ha ezt teszik csak rosszabb lesz, ezt kellene elfogadniuk nem? - ez szerintem a lényeg, hogy megértsék, hiszen most is itt vagyunk és egyébként is nem várhatják, hogy az álmaim mellett csak beszámolok és amúgy csak várok és semmit sem teszek. Ez képtelenség, főleg egy látónak, mint én, főleg akkor ha olyasmiket látok, amik miatt tudom, hogy a barátaim is veszélybe kerülhetnek. Ezt tényleg nem várhatják el komolyan. - Nem alakul úgy... megoldjuk. - persze megint naiv vagyok, mert amikor újra magamhoz térek már nem fogom a kezét és nem is vagyunk együtt, ahogyan kellene. Egyedül vagyok és cseppet sem kellemes helyen. Meresztem a szememet és a pálcámért kutatok, hogy fényt varázsoljak. Persze ösztönös, hogy próbálok kiszabadulni az első pillanatokban, amíg meg nem érzem, hogy ez csak ront a helyzeten. Mocsár lehet. Kapaszkodót keresek, ha a pálcám netán nem lenne nálam, hogy úgy segítsek magamon. - Hahó! Van itt valaki? - egy próbát megér, mert ha átkerültem akárhová is, akkor is jobb, ha tudom van-e itt valaki, mintha egyedül süllyedek el a mocsárban. Vajon Cedric hol lehet? Talán, ha nincs messze, akkor hallja a hangomat és valahogy tudok szólni neki.
Cedric nem vesz észre egyelőre egy lelket sem, embert legalábbis, mert madarak reppennek időnként és bogarak zümmögését is hallani. Egyéb hangok viszont nem szállnak felé. Tájolni tud, be tudja lőni, hogy merre van észak, de ez még nem biztos, hogy sokat mond neki. Az biztos, hogy ez nem a Tiltott Rengeteg, ahhoz túlságosan ritkák a fák a tisztás mellett és túlságosan szép is a hely. Ahogyan viszont nézelődik, mintha egy-egy villanásra változna, amit lát. A távolban a fák kopottá tűnnek, a táj is sötétnek, szürkének, szinte teljesen kihaltnak, de csak egy-egy villanás erejéig, mintha néha, amikor pislog megtörne a kép, mint egy rossz tv adásnál.
Engem sosem zavart mások véleménye, eléggé társaságközpontú emberke vagyok, így sokan kedvelnek, de az igaz, hogy az elmúlt másfél évben saját döntésből eltávolodtam a társaimtól, mégis rengetegen örültek, amikor visszatértem a kviddicsezésből, remélték, hogy jobban vagyok. Nem voltam. De mégis, szükséges volt rá, hogy itt legyek, és lám jól döntöttem, mert itt találkoztam Kylie-val. Azzal a lánnyal, aki nekem lett teremtve, olyan tökéletesen összepasszolunk. Talán másoknak ez unalmas lehet, de nem tudom elképzelni, hogy akár összevesszünk, vagy ne értsünk egyet. Lehet, hogy ő bátortalanabb, de nem baj, nekem rá, és csakis rá van szükségem. - Tudod ezt a részét azért megértem. Nagykorúnak számítok, de nem láttad apa arcát, amikor a Trimágus tusa után majdnem meghaltam. A tanárok is féltenek minket, mert semmi tapasztalatunk nincsen még az iskolán kívül. De.. ezt most valóban magunknak kell megoldanunk. Nem tehetjük meg, hogy mindig másokra hárítjuk a felelősséget. – Természetesen nem oktatom ki, ezek részemről is csak felvetések, mert nem vagyok benne biztos. Ha ő máshogyan gondolja, nyitott vagyok, hogy megváltoztassuk az álláspontunkat. És magától értetődő módon cuppantok oda a szájára, hiszen valami eszméletlenül karizmatikus pillantása van, mintha állandóan odavonzana magához. Túlságosan sokáig voltam távol az iskolától, ha korábban megismerem Kylie-t, talán sosem lesz szimpatikus Cho. Bár a fene tudja, most már kezdem elhinni, hogy kár a múlton rágódni. - Akkor együtt pusztulunk, ha úgy alakul? – Kérdezem nagyot nyelve, ez azért durva, nem gondoltam volna, hogy valaha lesz valakim, akivel így párban tudunk gondolkozni, és.. Na edig tartok a gondolatmenetben, amikor mégiscsak elszakadunk egymástól. Ahol körülnézek, sehol senki, mégis idilli a kép. Viszont Kylie nélkül az egész mit sem ér.. Forgatom a fejemet, hátha megpillantom őt valahol, de ez eleve esélytelen, hiszen nem látni még csak fákat sem. Előkapom a pálcámat, és tájolok. Legyen mondjuk észak.. jobb híjján.
Kylie is nyilván Cedric nélkül tér magához, de majdnem sötét van, mintha a saját rémálmában lenne. Bokáig süppedős talajban, és ha megmoccan, még mélyebbre kerül. Ez bizony egy mocsár. Egy dögbűzös mocsár. Hogyan lehet innen vajon kijutni?
Biztosan lenne, aki azt mondaná, hogy elkapkodjuk, de mivel nem sok barátom van, aki megpróbálná megmondani, hogy mi a jó nekem, ezért ilyen gondom nincs szerencsére. Így is épp elég nehéz volt eddig az életem, örülök neki, hogy végre jobban alakul és tényleg boldog vagyok, persze a nehézségeket, ha nem nézem, amik azért még így is vannak jócskán, főleg így, ha veszélyes ügyekbe keveredünk, de mégis úgy érzem, muszáj hiszen valami készül és mi tudunk segíteni, hogy ne legyen komoly baj, mert úgy érzem McGalagony nem veszi ezt elég komolyan, vagy csak engem... nem tudom melyik. - Csak azt nem értem, hogy miért nem vesznek minket komolyan a tanárok, már... szinte felnőttek vagyunk. - csak szinte magamnak jegyzem meg, amikor Cedric végrehajtja a varázslatot. Mi is jobban bíznánk bennük, ha ők is jobban bíznának bennünk, de ez valami miatt nincs meg. Persze érthető, hogy védeni akarnak minket a rossz dolgokról, de hát vannak helyzetek, amikor ez nem működik, amikor bármennyire is szeretnék nem óvhatnak mindentől, mert azzal csak rosszat tesznek, hiszen látható így sem maradunk ki az ügyből, mert nem akarunk és kész. - Így lesz, csak el ne engedd a kezem. -így jobb, hogy közel vagyunk egymáshoz, bízom benne és magamban, hogy nem lesz semmi baj, még ha aggódom is, de remélem, hogy tényleg együtt megyünk és jövünk vissza és végül nem történik semmi, ami komoly bajt okozhatna, csak utána járunk egy s másnak és... minden rendben lesz. Persze amikor a jelenést meglátjuk egyre erősebben szorítom Cedric kezét. Remélhetőleg nem nyomom ki belőle még a vért is, de azért rendesen kapaszkodom belé.
Cedric közben érezheti a hirtelen lökést, majd rántást és ahogyan a két kéz elszakad egymástól. Aztán egyszer csak magához tér egy nagy villanás után egy virágos réten valahol, ahol első ránézésre rajta kívül az ég világon senki sincs. A nap kellemesen süt, mintha csak nyár lenne, de minimum késő tavasz, a szél lágyan lengedez, virágok illatát hozza mindenhonnan.
Lehet, hogy Kylie még nagyon fiatal a házassághoz, nem is most kellene, de ha már elültetem fejében a gondolatot, számomra az is jó. Főleg, hogy ő maga veti fel, hogy akár együtt is lakhatnánk, közös szobában, ami magában foglalja, hogy kész arra, hogy mi akár egymásra is találjunk. Így is hihetetlenül jó vele együtt lenni, csókolózni, összebújni, de úgy fest hogy még komolyabbra tudjuk összefűzni a kapcsolatunkat, ez nem csak amolyan menő együtt járás, mint Cho-val, bár azért ott is voltak kedves randik, akár szerelem is, de Cho mintha menekült volna az érzelmek elől, inkább a külvilág felé akarta mutatni, hogy boldog, és van egy komoly kapcsolata a személyemben. Ám annyira mégsem kellettem neki, hogy vissza tudjon fogadni, így ebből már egyértelmű, hogy nem ő volt a nagy ő. Kylie személyében viszont egyértelműen egy olyan lányt ismertem meg, aki minden apró rezdülésemre odafigyel. - Koncentrálok. – Mosolygok rá, hiszen most együtt csináljuk végig a vérmágikus kapunyitást, amely tőlem eddig mindenképpen távol állt, viszont valahol meg nem véletlenül voltam én az iskola bajnoka, mindenre elszánt diáknak tartottak, akkor itt a lehetőség, hogy ténylegesen meg is mutassam, nem félek semmitől. A hajamba belekap a szél, ahogyan a fény felvillan. Oldalt pillantok, ahogyan a lépcső kirajzolódik a fa gyökereinél, szinte a lábunk alatt.. - Azt hiszem.. Együtt megyünk, és együtt jövünk vissza. – Nem szeretnék tőle elválni, hogy előre menjek, mert én is osztom az aggodalmát, miszerint ha kettészakadunk, akkor talán soha nem is látjuk egymást. Elengedem a fatörzset, és elfogadom a felém nyújtott kezét. Mellé lépek, hogy még a vállunk is összesimuljon, minden tekintetben egy pár vagyunk. A kapun át mintha egy örvénylő arc jelenne meg, tűnődve figyelem a kavargást, vajon Fred már látott ilyesmit? - Álljátok ki a próbát, vagy pusztuljatok.. – Süvölti a hang, amitől összerezzenek, de nem engedem el a lányka kezét. Miféle próbát? Ám mivel ő sem találkozhatott ezzel a kapuval korábban, esélytelen, hogy ismerje a próba mibenlétét. – Miféle próba? – Kérdezem hangosan, hátha át tudok kiabálni a kavargáson. Egy picit talán jobban szorítom Kylie kezét, de talán nem fáj még neki. A szabad kezemben életre kel a pálcám. Az sosem árthat?
Igazság szerint már egy ideje nem igazán gondolkodtam azon, hogy nekem valamikor is lesz valakim, akihez tényleg komolyan közöm lehet úgy, mint Cedrichez, akit szerethetek és aki viszont is szeret engem. Valahogy semmi esélyét nem láttam a dolognak, persze azért, mert nem vagyok épp a fiúk álma, hiszen nem vagyok túlságosan átlagos. De nagyon úgy fest, hogy ő egészen más, mint az átlag, valahogy képes volt bennem meglátni azt, amit senki más sem eddig, hiszen mindenki furcsának gondolt, ő ellenben talán pont e miatt döntött úgy, hogy mégis csak velem akar lenni. Azt hiszem tényleg egyértelműen összeillünk, passzolunk egymáshoz, mert valahogy hasonlítunk. Rossz dolgokon mentünk át és e miatt az emberek is másképp álltak hozzánk, mint kellett volna, de így együtt mégis csak minden sokkal kellemesebb mindkettőnknek. És pont e miatt nem akarom, hogy butaságot tegyen, vagy kockáztassa az életét, mert ha neki valami baja esne... én nem is tudom, hogy mihez kezdenék. - Megígérem, de... koncentrálj, hogy még véletlenül se történjen semmi baj. - tudom, hogy minden ellen nem elég a koncentráció, de azért nagyon remélem, hogy segít, lehetőleg minél többet és igen hívok segítséget, ha nincs más, de remélem, hogy erre nem lesz szükség és tényleg nem lesz semmi baja. Nekem se lett bajom a rúnától és Frednek sem, remélhetőleg neki se lesz. Feszülten várok, amíg a mozdulatokat végrehajtja és az ige is elhangzik, hogy aztán amikor a tenyerét a fára helyezi éles fény villanjon és úgy fest igaza lesz, mert a fa alatt a fény tovább erősödik és úgy tűnik, mintha még a föld is megnyílna. Az erős fény jelenség tovább burjánzik egyenesen lefelé, alattunk is, mintha csak halványan valamiféle lépcsőt is ki lehetne venni ott, de alig látszik a nagy fénymennyiség miatt. - Ez lehet... az a kapu, amire gondoltál? - bizonytalan a hangom, de ha jól sejtem akkor erről lehet szó, akkor ez lehet az a bizonyos átjáró, amin keresztül ki tudja, hogy hová juthatunk. Megfogom a kezét, ha netán elengedi a fát, legalábbis megpróbálja, hiszen az biztos, hogy a kezét csak nem hagyhatjuk itt és reméljük a kapu nem záródik be, mert ha igen... akkor hogyan jövünk vissza?
Azért elég jó érzés, hogy nem áll tőle távol, hogy mi ketten majd tényleg egybekeljünk egyszer, és akár gyerekeket is tervezzünk. Most az idők távlatából visszanézve szerintem Choval ez nem is ment volna. Én túlságosan álmodozó vagyok, míg ő céltudatos. Mást akartunk az élettől, még ha ő is a tanár pályára készült. Remélem, hogy nem lesz ebből semmiféle konfliktus a jövőben, hiszen továbbra is egy szakra járunk, vannak közös gyakorlataink, és nem akarom őt bántani azzal, hogy ha nekem itt van Kylie. Viszont a titkoknak sincsen értelme, fel akarom vállalni, hogy megtaláltam az igaz szerelmet, akivel éppen együtt nevetek a vérmágiás átjárós történet ellenére is. A karomba kapom, hogy képes velem így nevetgélni, és máris azt tervezgetjük, hogyan költözünk össze egy szobába, mintha fel sem merülhetne, hogy akár mondjuk a szerelmeskedést illetően nem illünk össze. Apa biztosan szirupusnak nevezné a dolgot, de neki is valami hasonló volt anyával, úgyhogy mi Diggoryk már csak ilyen romantikus lelkületűek vagyunk. - Biztos vagyok benne. Nem akarom, hogy csak te kockáztass. Csinálom. De ha bármi változást látsz rajtam, kábíts el, vagy ilyesmi. És ne ébreszgess, hanem hívj egy házimanót, és vigyetek a Mungóba. Megígéred? – Kérdezem még a szájára tapasztva az enyémet, nem titkolt szándék volt az is, hogy közreműködjek a dologban, nem pedig csak a hallgatósága legyek, amikor elmeséli, hogy mi is történt. Nem tudom, hogy milyen kapcsolata volt Blackkel, de ha az illető eltűnt, akkor azokra is ez várhat, akik a nyomában járnak. Ha Kylieval hosszútávra tervezünk, akkor nem lehet kérdés, hogy akkor ezt is együtt csináljuk. Leismétlem hát a mozdulatát, amit sejtek, és a karcolás után ráfogom a tenyeremre a pálcát, kimondja a nyelvtörő igét. A fájdalom persze végigráng rajtam, de apróság ahhoz képest, hogy becsülöm a lányt, hogy megosztja velem nem csak a szívét, hanem a titkát is. A fa törzsére illesztem a kezemet, és várom, hogy mi fog történni. A másik kezemben ott a pálca, no lássuk a hatást.
Az már biztos, hogy nem leszünk azok a tipikusan békés és nyugis házaspár, mint a nagy átlag. Neki ott vannak a rémálmok, bár persze ez még változhat és lehet idővel jobb a helyzet, nekem viszont jó eséllyel a képességem sosem fog elmúlni, csak talán nyugodtabb időkben lehet enyhébb, de ettől még nem sok békés alvásunk lesz majd, ez már sajnos biztos. De nem baj, legalább mindezt együtt talán jobban és ügyesebben át tudjuk majd vészelni, én legalábbis ebben reménykedem. Azóta, hogy megismertem Cedricet minden jobban alakul az életemben és ez az, ami igazán fontos. Az, hogy milyen nehézségek jöhetnek még, nem számít, mert az a fő, hogy együtt megoldjuk őket. - Azért reméljük reggelre egyikünk sem büszkélkedik majd sok kék-zöld folttal. - viszonozom a mosolyát és cseppet sem zavar az, hogy netán nem kitörő örömmel fogadja a válaszomat. Én azért örülök maradéktalanul, de egyikünknek se volt könnyű élete, nem csoda, ha nem kezeljük tökéletesen a jó híreket. Ezeket is meg kell szokni és el kell fogadni, meg aztán épp megint veszélyes dologra készülünk, érthető módon, nem most kell örömünkben ugrálni, főleg nem a Tiltott Rengetegben, ahol egyébként is jobb, ha az ember csendben marad. - Ő is csak jót akar, de... néha úgy érzem nem érti meg, hogy sokunk már nem számít gyereknek, főleg ha azt nézzük, miket láttunk már, vagy... miket éltünk át, igaz? - igen, én azért úgy gondolom már nem vagyunk gyerekek, bár érthető valahol az is, hogy McGalagony miért gondolja még most is így. Fiatalok vagyunk, kiforratlanok és gondolom ő minden erejével minden itteni diákot meg akar menteni, vagy legalábbis minél többet, és ha tehetne róla akkor soha senki se kerülne bajba vagy veszélybe, még ha sajnos ez nem is ilyen egyszerű. Hiába próbál minket védeni van, hogy azzal okozza a rosszat, mert ha vége az iskolának, már úgy se tehet semmit sem, kénytelenek leszünk megvédeni magunkat és jobb, ha már most fel tudunk rá készülni, hogy mi vár ránk odakint, mint hogy aztán meglepetésként érjen a valós világ a maga veszélyeivel. - Biztos vagy benne? Attól félek, hogy... nem biztos, hogy úgy működik, bármennyire is édes ez tőled. Legutóbb látomásom volt, hogy mit kell tenni, amikor nézegettem a rúnákat, csak azért tudtam az aktiváló varázsigét, de... Na jó, próbáljuk meg, azt, amit már ismerek. - egyezem végül bele, hiszen látomást kicsikarni úgy se lehet, de talán megpróbálhatja. Talán igaza van, még ha nehéz is belátni. - Ezt a rúnát karcold a tenyeredbe, aztán érintsd meg a pálcáddal és a varázsige Fulgliss. Nem kell... mélyen. - de azt tudja, sejti, hogy az kell, hogy a vér kiserkenjen, aztán hogy mi a teendő... talán ha a fára irányítja, vagy a kezét arra a rúnára tapasztja, amire most mutatok neki... ezt még én magam sem tudom.
Jó érzés látni rajta, hogy ő is úgy gondolja, ahogyan én, egymás előtt nincsen szégyelnivalónk, kimondhatjuk, amit más előtt félnénk, és hogy szeretjük egymást, egymás mellett a helyünk. Nem tudom, hogy mennyi időnk adatik majd meg így közösen, hiszen mindketten sötét démonok rabjai vagyunk. Én hiába tervezek akár már most gyerekeket, ő pedig az egy szobába költözést veti fel, lehet, hogy valahogy bekebelez minket az álmainkból előtörő gonosz. Határozottan boldogító, hogy nem kell araszolnunk az érintésekkel sem, felnőttek vagyunk, és ha egymás karjában találjuk meg a boldogságot, nem kell úgy tennünk, mintha még kicsik lennénk ehhez. Az ember azt gondolná, hogy furcsa lesz egy új, komoly kapcsolat, hiszen majdnem két évig voltunk együtt Cho-val, ám utána több mint egy év eltelt, már alig emlékszem a fizikai részére, a lelki pedig szinte teljesen elpárolgott. Most Kylie van itt nekem, akit szeretek, és ha egy szobába költözünk, akkor az is mindent megváltoztat, csakis jó irányba, összehasonlítgatások nélkül. Azt nem tudom, hogy neki már volt-e valakije előttem, de végső soron ez nem is számít, ha felkészült arra, hogy valakivel szerelmes legyen. - Az enyémek se. Akkor.. majd birkózunk éjszaka, és meglátjuk, hogy ki könyököli többször szemen a másikat. – Halovány mosollyal jutalmazom a bátorságát, mert még mindig nehéz kitörő örömet mutatni, amit legbelül érzek, azért, hogy együtt fogunk tudni aludni. Bármennyire is pocsék álmokkal is bírunk mindketten, úgy, hogy ha felébredünk, és ott a másik, az komoly biztonságot nyújthat. Akár csak megfogni a kezét, átölelni, hozzábújni. Mellette nem kell erős férfinek lenni, vezetőnek, akinek mindenki látni akar. - Igen. Ha egyre többen állnak ki melletted.. Teszünk róla! McGalagony nem akar pánikot kelteni, és tudod, hogy mennyire szűk látókörű, csak azt szeretné, hogy minden rendben legyen.. Fél attól, hogy bármi változást hozhat. – Bólintok, hiszen én pontosan értem, hogy Kylie nem egy magamutogatós alkat, én pont hogy a bájos visszafogottságát szeretem, tudom, hogy sosem lódítana azért, hogy rá figyeljenek. Ha a középpontban van, de őrültnek hiszik, azzal se tudna túlságosan kibékülni. Odaérünk a fához, itt már elengedem a kezét, hogy tudjon koncentrálni. – Nem, inkább nekem mutasd meg, hátha az én véremmel is működik. Nem akarom, hogy mindig te gyengülj le. – Na és persze már én is találkoztam sötét mágiával, volt, hogy szembeszáltam vele, és nyilván olyan is, amibe majdnem belehaltam. Remélhetőleg itt most csakis az előbbi fog megvalósulni. Nem jár errefelé most senki, ami azt jelenti, hogy nem zavarnak meg, viszont segítséget sem kérhetünk.
//
