2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Engem aztán kicsit sem érdekel, hogy esetleg úgy tűnhet, hogy nagyon sietünk, szó sincs róla. Végül is miért lenne gond? Nem volt még soha senki, aki ennyire kedves volt velem, szeretem, akkor min kellene gondolkodnunk, főleg ha azt nézem, hogy bármi történhet a jövőben. Az álmaim semmi jóra nem mutatnak, tehát muszáj kihasználnunk az időt, főleg hogy már most is valami veszélyesnek próbálunk utána járni, amiből nem tudhatjuk egyelőre még, hogy mi sülhet ki. Az is benne van a pakliban, hogy semmi jó. - Rendben van, akkor.. legyen pár próba éjszaka, bár az én szobámban nem lenne jó, a szobatársaim egyébként se túl toleránsak, nem hiszem, hogy örülnének. - nem, sajnos ezt tényleg nem hiszem, hogy működne, hogy az ő szobája milyen azt nem is tudom. Lehet, hogy nála nem lenne gond, a szobatársai szemszögéből, bár eleve nem mehetek be a Hugrabug klubhelyiségébe, szóval ez már nem működik, vagy... esetleg másképp gondolta eleve valamilyen külön szobában, csak még nem beköltözve, csak pár cuccal? Azt hiszem e téren nem vagyok elég gyakorlatias, főleg mert nem volt lehetőségem sem azzá válni, senkivel sem. Ő e téren azért jóval tapasztaltabb. - Gondolod, hogy lehetséges lenne, hogy ez változzon? Eddig se tudták, pedig azok a lények és a robbanás... én tudtam! De McGalagony nem mondta el senkinek sem. Nem arról van szó, hogy hírnevet szeretnék, csak tudod... - bizonytalanul vonom meg a vállamat, hiszen azért lássuk be elég buta ez az egész helyzet így, mert nem akarom, hogy mindenki rám mutogasson, de eddig csak negatív okok miatt tették, most viszont tényleg segíthetnék, ahogyan ezzel a nyomozással is, amit Freddel elkezdtünk, de McGalagony inkább csak elhesseget, mintha diákok nem tehetnének semmit sem, pedig ez... ez butaság, ha egyszer tényleg segíthetnék. Persze őt is meg lehet érteni, hiszen nem akarja, hogy baja essen a diákoknak az iskolában ,mert az a Roxfortra is rossz fényt vet, de... ettől még nekem eddig épp elég rémes volt, mert mindenki azt hitte, hogy őrült vagyok, most másképp lehetne, de még most se tudja senki, hogy tehetek is az iskoláért. - Jól van, vigyázunk egymásra és nagyon-nagyon óvatosak leszünk. - azért aggódom, nem szeretnék, hogy valami baja essen, vagy bármi rossz történjen, ehhez pedig tényleg nagyon oda kell figyelnünk egymásra és akkor remélhetőleg tényleg nem lesz majd semmi baj. Lassan a fát is elérjük, és legalább egyelőre tényleg csend van itt, bár azért felnézek az ágak közé, nincsenek-e itt azok a valamik, de úgy fest, hogy egyelőre nincsenek és minden rendben van. - Itt voltunk legutóbb, itt vannak a jelek is, de... szerinted aktiválnom kellene, mint a fényt a tenyeremen? - az már alig látszik, de talán tényleg ez is vérmágia, akkor viszont jó eséllyel vér kell a fához, hogy bármi történhessen.
Nem várom tőle, hogy már most kimondja az igent, viszont azt tényleg szerettem volna a tudtára adni, hogy milyen terveim vannak. Tudom, hogy spontánnak lenni, meglepetésből nagy döntéseket hozni bizonyos lányoknak komoly izgalmi faktort jelent, én viszont szeretek Kylie-val mindent megbeszélni, főleg az érzelmi dolgokat, és nem hiszem, hogy az a cél, hogy játszam a macsót, aztán majd egyszercsak megkérjem. Igaz, hogy fiatalok vagyunk, de ez akkor is egy komoly kapcsolatnak tűnik, és nem gondolom, hogy furcsa lenne akár már egy-két éven belül összeházasodni. Apa biztosan nagyon büszke lenne, már az eljegyzés kapcsán is rögtön az unokáknak való rugdalózókból vásárolna be vagy százat. Ami nem is baj, imádom, hogy ennyire szeret, és örülni tud a boldogságomnak. Már csak miatta is le akarom gyűrni a sok rossz érzést. - Biztos, hogy lehet, már láttam ilyet. Nagyon boldoggá teszel vele Kylie. Azért még előtte mit szólnál, ha párszor együtt aludnánk, tudod, hogy összeszokjunk. – Ez most kettős sugallat, mert egyrészt értem én, hogy ő is dobálja magát éjszakánként, ezzel én is így vagyok, és hát nem kéne reggelente úgy ébrednünk, mint akik minimum boxoltak. Hiszen a nagy csapkodás hevében könyökkel is arcon csaphatjuk egymást. Mi aztán szép pár vagyunk, mindkettőnknek éjszakai démonai vannak. A másik indok sem lekicsinylendő. Nem tudom, hogy neki milyen elképzelései vannak arról, hogy ha együtt alszunk, akkor szégyenlősködni sem kellene a másik előtt, úgyhogy valami ilyesmit is megejthetnénk. Ebből a szempontból még én sem tudom, hogy mit várhatok magamtól, Cho-val már jó régen voltunk együtt. - Sajnálom, hogy annyian nem hittek neked. Ezt most már át tudjuk fordítani, azon leszek, és talán még meg is menthetjük. Nekem az is elég, ha engem kedvelsz a legjobban. – Nem kezdek el féltékenykedni, részemről ez csak ragaszkodás, általában igyekszem elhessegetni a furcsa gondolatokat Freddel kapcsolatban hiszen Kylie most mondta vissza, hogy szeret. Egy pár tudunk lenni, és a kapcsolatunk a szerelmen túl a bizalomra is épül. Olyan pocsék gondolatokkal jöttem vissza az iskolába az egy év kihagyás után, nem is gondoltam volna, hogy lesz még valaki az életemben, akivel ennyire jó. Sőt, a legjobb. - Ilyen megígértetsz velem? Ez nem túl szép dolog. Tudod, a Hugrabug éppen az önfeláldozásról híres. Maradjunk annyiban, hogy megmentjük egymást, és mindketten túléljük. Ha már ennyi mindent túléltem, most sem kell majd aggódnod miattam. – Cuppantok oda a szájára, és várom, hogy odaérjünk a fához, amelyen azok a különös jelek voltak. Dumbledore nem véletlenül óv mindenkit a Tiltott Rengetegtől, azt hiszem tele van feketemágiával. Éppen ezért féltem Kylie-t is, hogy ő meg most vérmágiázni kezdett.
Cseppet sem rémít meg, hogy ő már így előre gondolkodik és közös jövőt tervezget. Már miért is rémítene meg? Pont, hogy eddig még senki sem volt velem ennyire kedves, ennyire érdeklődő és figyelmes, jól esik, hogy végre itt van valaki, aki egészen más, akit tényleg érdekel, hogy mi van velem és nem gúnyol ki csak mert olyasmiket is látok és tapasztalok, amiket mások egyáltalán nem. Persze néha tévedek, ez tény, de ettől még nem kellene mindenkinek sült bolondnak néznie. - Én... én is így látom és örülök, hogy te is. Szívesen költöznék veled egy szobába, ha lehet ilyet. Eddig igazából nem is foglalkoztam vele, de jó lenne, ha tényleg szeretnéd, bár nem könnyű velem egy szobában, azt azért tudnod kell. - igaz hogy ott a mosoly az arcomon, de érezheti, hogy azért ezt most nagyon is komolyan mondtam. Tényleg nem könnyű velem együtt lakni, hiszen ott vannak az álmaim, az jós álmok, néha csak olyanok, amiket nem tudok meghatározni, nem valami nyugodtak az éjszakáim, nem véletlenül nem bírta a legtöbb szobatársam mellettem sokáig. Bár Cedric maga is éjszaka küzd a saját démonaival, az is lehet, hogy ha együtt lennénk olyankor is, akkor mindkettőnknek könnyebb lenne. Nem derül ki, ha nem próbáljuk meg végül is igaz? - Talán igen... legalábbis reméljük. - én magam sem tudom, de igaza van, elég érdekes az életünk, unatkozni nehéz benne és így a veszélyt elkerülni se könnyű, de ki tudja ha ezzel segíthetünk másokon, vagy a világon akkor talán ezzel nincs is baj. Ez esetben mégis ki akarná elkerülni a veszélyt? Azt hiszem mindketten olyanok vagyunk, akik igenis szeretnek tenni másokért, hiába hogy nem vagyunk bátor Griffendélesek, de most is a sötét erdőben lépkedünk egy olyan cél felé, ami nyilvánvalóan nem biztonságos. Mi ez, ha nem bátorság és önzetlenség? - Magam sem tudom, ez... Nagyon kedves volt velem, ő volt az első, aki igazán el is hitte, amit mondott és nem csak a szobámba zavart, ahogyan McGalagony tette mindig. Persze tudom, hogy ő is jót akar, de mégis tudod milyen ez... Jonas... Mr. Black viszont egész más volt, kedveltem. - vonom meg kissé tétován a vállamat. Azért remélem érzi, hogy hozzá sokkal erősebb érzelmek fűznek. Persze Jonas kedves férfi, de idősebb is nálam és inkább mentorként, segítőként tekintettem rá, mint sem bármi többként. Lehet, hogy idővel ez átfordulhatott volna abba a bizonyos többe, de lehet hogy sosem. Nem is számít ez már azt hiszem. - Nem tudom, az a másik csak szimplán az erdőbe nyílt, a kastélyból. Elég furcsa volt, de nem tudom, hogy van-e összefüggés, viszont... - megállok, hiszen már ott vagyunk, ahol lennünk kell, sokáig már nem húzhatjuk a dolgot. - Megígéred, hogy nagyon-nagyon óvatos leszel és nem teszel olyat, ami... Nem akarsz majd megmenteni, ha valami rossz történik a saját életed árán ugye? - nem, azt biztos, hogy nem tudnám elviselni. Jonas is előre küldött, aztán ő nem jött utánam már sosem. Nem bírnám ki, ha Cedricnek is baja esne miattam, az én álmom miatt. Épp elég sokáig éreztem átoknak és rossz dolognak a képességemet, ha ilyesmi történne biztos, hogy végleg összetörnék.
Egyértelműen megváltoztatott az, hogy majdnem meghaltam, hiszen képes vagyok értékelni azt, hogy élek, és most már tudom, hogy kire milyen szinten számíthatok. Előtte is komoly voltam, olyan, aki nem hagyja, hogy bárkit is a megkülönböztetés érjen, de nyilvánvalóan felnőttem, és tudom hogy a barátaim többségével nem lehet ilyen dolgokról beszélgetni, amit Kylie-val meg tudok ejteni. Ő már egyértelműen egy komoly, felnőtt kapcsolat, nem csak arról szól az egész, hogy randizgatunk, jól érezzük magunkat, lelkileg is számíthatunk egymásra, és valahol nem látom a végét a kapcsolatnak, mert ő számomra a tökéletes, akivel bármilyen időtávra lehet tervezni. - Nem akartam, hogy úgy érezd, hogy rád telepedek, de igen. Nagyon is ilyeneken. Amikor majd úgy szeretnéd, hogy vége az iskolának, vagy csak szeretnél velem egy szobában lakni, minden ilyenre nyitott vagyok. Sőt, még komolyabbakra is. Mi ketten nagyon meg tudjuk érteni egymást, és azt hiszem ez nem csak baráti értelemben fontos, hanem.. megvan közöttünk az, amely olyan ritka. – Egyértelműen a szerelemről beszélek, amely nélkül minden kapcsolat kihülhet, nem lehet ugyanis csak a vonzalomra, vagy a szimpátiára alapozni. Nálunk ennél lényegesen több van, amelyet nem hagyhatunk csak úgy ki. Talán nem merem csak úgy hangosan odamondani neki, de mégis, egy suttogásnyi azért belefér. És talán most először, amióta ismerjük egymást, jólesően felkacagok, ahogyan hangosan mondja a viszonzást. - Lesz valaha olyan percünk, amikor nem a helyzet veszélyesésségéről lesz szó? – Gyengéden a karomba fonom a vékony, törékeny, mégis, nőies testet, és magamhoz vonva mélyítem el a viszonzó csókot. Tudom, hogy most ismét valami sötét dologra készülünk, vérmágia, térkapu, gyilkosság feltérképezése, mégsem érzem azt, hogy teljesen komolynak kell lennünk, és semmi másra nem koncentrálhatunk. A csókcsata végén sem eresztem el teljesen, megfogom a kezét, és úgy megyünk az erdő mélyére. - Mennyire ismerted őt? Az elején kissé úgy éreztem, hogy sokat jelentett neked. – Nem akarok feltételezésekbe bocsájtkozni, vagy gyanusítgatni, megmaradok annál a tézisnél, hogy barátok voltak, és mivel Kylie látó, valahogy még hisz benne, hogy Mr. Black visszahozható valahogyan. Talán nem is halt meg. Közeledünk a fához, és én is megnézem, szakértői szemmel, hiszen a Trimágus tusán is hatalmas szerepe volt a jeleknek, főleg a sövénylabirintusban. - Másik titkos átjáró? Akkor nem is egy van? Mi van akkor, ha mindegyiket meg kell lelni, hogy valami végső portál megnyíljon? – Most ezen tűnődöm, el tudom képzelni, hogy a részleges mágiák valami komolyabb összetartó erőt szolgálnak, amelyet ha megfejtünk, előrejuthatunk, akár térben, és időben is. Nem biztos, hogy rossz lenne, bármennyire is megvan a kockázata.
Engem aztán soha sem érdekeltek azok a jelzők, vagy hasonlók, amiket emberek képesek másokra aggatni, hiszen én is kaptam már éppen eleget, csak az enyémek rendre negatívak, míg az övéi nem éppen, de az se jobb, hiszen nem azok vagyunk, amiknek mások beállítanak minket. Mindenki egyedi és különleges, nem jó egyik végletbe sem elmenni, amikor mindenki rajong érted és neked minden áron meg is kellene felelned ennek, de képtelen vagy rá, hiszen nem lehetsz tökéletes, bármennyire is úgy tűnik, mintha ezt várnák el tőled egyesek. Engem sosem érdekelt ki mit gondol... jó ez sem igaz, nem jó érzés, ha gúnyolnak, ha egyedül vagy, de most itt van Cedric, aki azért érdekel és aki azért fontos nekem, mert kedves volt velem az elején is és nem érdekelte mások mit mondanak rólam és nem mellesleg tényleg olyan bátor és különleges srác, mint ahogyan mondják, sőt még annál is inkább, hiszen ő dacolt a halállal és biztos vagyok benne, hogy képes lesz majd rendbe tenni a lelkét és képes lesz majd túllendülni a rémálmain is. - Te már ilyeneken gondolkozol? - olyan jó érzés és persze, hogy nem ijedek meg, hanem csak szélesedik a jól eső mosoly az arcomon. Nem is tudom, én nem mernék ennyire előre gondolkodni, pedig mégis csak nagyon jó érzés azon agyalni, hogy milyen lenne tényleg örökké együtt. Még az se zavar, ha tényleg paranoid gyerekeink lesznek, de ez még változhat. Ha megtanulom kezelni a látnokságot, ha ő is leküzdi a rémálmokat, akkor azért minden más lesz és hiszek abban, hogy akár még képesek is lehetünk rá együtt, hogy tényleg meg tudjuk oldani a problémákat, még ha sok is van belőlük és néha tényleg lehetetlennek tűnnek, főleg az újabb és újabb jóslatok miatt, amik mintha sosem akarnának véget érni. - Én is szeretlek és... és nem csak a helyzet veszélyessége miatt. - mosolyogva csókolok oda a szájára megállva egy pillanatra, aztán nincs mit tenni tényleg irány a fa, kénytelenek leszünk megnézni, hogy van-e ott valami, hogy van-e értelme keresni Jonast, vagy felesleges az egésszel való foglalkozást, de igenis én kimondom hangosan, hiszen én is így gondolom. Végül is azt szeretjük, azzal kell együtt lenni, aki mellett többnek és jobbnak érzed magadat és én Cedricnek hála tényleg így érzem. - Csak azt tudom, hogy eltűnt, de nem biztos, hogy meghalt, hiszen nem találták meg a testét és... talán életben van, akkor megmenthetjük. - még ha nem is sikerül, még ha talán esély sincs rá, hogy miért ne próbálhatnánk meg? Lehet, hogy az a fa veszélyes, ez már messziről látszik, amikor közeledünk. Legutóbb is ilyen baljóslatú volt a hely, vagy most csak azért érzem, mert Freddel végül menekülnünk kellett? Azért akaratlanul is megszorítom kicsit Cedric kezét, ahogyan közeledünk. Ott vannak a rúnák most is a tövén, amiket lemásoltam. - Ezeket rajzoltam le, amiket McGalagony elkobzott, szerinted... tényleg átjáró lehet? Fred szerint ez a jel van az iskolában az egyik titkos átjárónál is, felismerte, akkor... - nem tudom, ha ez vérmágia, akkor talán kell hozzá valami, vagy csak egy szimpla rúna és akkor nem kell különösebben bonyolult dolgot tenni azért, hogy megnyíljon az a kapu? Nem tudom... őszintén szólva bizonytalan vagyok, főleg mert nem akarom, hogy Cedric bajba kerüljön miattam, vagy netán megsérüljön.
Azért mégiscsak jó érzés, hogy ez nem csak szimpla szimpátia, Cho után nem is hittem hogy bárkit találhatok, akivel ennyire egymásra hangolódhatunk. Mindkettőnknek megvannak a dilijei, ami miatt mások talán furcsán néznek rá, minket kettőnket viszont összefűz, de mégis fontosabb az, hogy ennyire tudunk egymásra figyelni. Na meg az sem mindegy, hogy külsőleg is vonzódunk egymáshoz, nekem ez a visszafogott szépség nagyon tetszik. Közel sem olyan magabiztos, mint Cho, de már nem is rá van szükségem, hanem egy figyelmes, szép lányra, aki bennem sem a kviddics csapatkapitányt látja, vagy a bajnokot, a prefektust, hanem egy érzékeny srácot, akinek ő nagyon tetszik. Ahogy kimondja, hogy mennyire fontos vagyok neki, azt a nagyont szinte háromszor kimondottnak érzem, mert én is így vagyok vele. Igenis létezhet olyan szerelem, amely a lelki kötődésen alakul, ahol az embernek meg kell találni a másik felét. Nekem egyértelműen Kylie az, nem is kell úgy tennem, mint aki még nagyon bizonytalan ebben. - Melyik része? Mindet megoldjuk. Ha pedig lesznek viszatérő problémáink, akkor azokra is találunk megoldást. Elveszlek feleségül, és minden jó lesz. Aranyos, mindenről paranoiod módon félő kicsijeink lesznek, de ez így lesz jó. – Döntöm picit oda a homlokomat az övéhez, és nem érzem elrugaszkodottnak az ötletet, vagy nagyon előreszaladtnak. Tudom, hogy kevés ideje ismerjük már egymást, de most őszintén, boldog vagyok, mély ez az érzés, nem olyan, amely csak elillan, és nem azért, mert végre van valakim. Már elég sok idő eltelt azóta, hogy visszajöttem, rengeteg lány akart volna a barátnőm lenni, de nem láttam bennük azt, amit Kylie-ban egyértelműen. Az érzékeny odafigyelést, amire maximálisan szükségem van. Viszont azt is komolyan gondolom, hogy nem kesereghetünk állandóan, inkább erőt kell adnunk a másiknak, hogy boldogok legyünk, különben elemészt az örökös bánat. Járjunk a végére mindennek, de közben.. Ha ő is úgy gondolja, akkor bőven tervezgethetünk valami komolyat. Odasuttogok egy hangtalan szeretleket, amit vagy meghall, vagy ha direkt nem akar meghallani, akkor sem baj, tehetünk úgy, mintha meg sem történt volna. Bólintok, ahogyan megszorítjuk egymás kezét, én is így gondolom, hogy már egyértelműen egy pár vagyunk, és nem szabad egy bizonyos szint felett kockázatot vállalnunk. Ha már megtaláltuk egymást, akkor nem eshet meg, hogy el is veszítjük. - Ha nem halt meg? De hát.. én azt hittem, hogy biztosan meghalt. Ha megmenthetük, akkor tegyük azt, aztán utána zárjuk le azt a fát. – Elindulunk a fa irányába. Ez most nem olyan, mint amikor bajnok voltam az sövénylabirintusban. Az csak játék volt, legalábbis annak hittem. Még akkor is, ha a Trimágus tusán komolyan meg lehet sérülni, akár meg is halni, de.. akkor is ott voltak a tanárok, volt felügyelet. Itt most vérmágia merül fel, síkok közti utazás.. És nem véd meg minket senki, ha bajunk esik. Nem fogom most a lány kezét, hogy kényelmesebben mozogjunk, de pálcát húzok, hogy felkészüljek a váratlanra. Amióta majdnem meghaltam, várok egy olyan lehetőségre, hogy ki tudjak védeni egy halálos átkot, az biztosan visszaadná az önbizalmamat..
Idővel majd biztosan elfogadom és rájövök, hogy tényleg nem érzi magát kellemetlenül mások előtt sem. Most talán egyedül csak a miatt vagyok e téren bizonytalanabb, mert még új nekem ez az egész. Hogy valaki nem tart furcsának, hogy szívesen van velem, hogy tényleg nem csak azt a zakkant látót látja bennem, akit a legtöbben. Cedric elfogad úgy, ahogy vagyok sőt nagyon úgy fest, hogy szívesen van velem és azt mondta nem szégyell a barátai előtt sem, csak még nem akarja, hogy mindenki ezen csámcsogjon. Végül is megértem, hiszen én is hallottam anno ezt-azt a Choval való kapcsolatáról és nem lehet jó, ha folyamatosan mindenki a kapcsolatodról beszél olyanok is, akiknek alapvetően az ég világon semmi közük sincs hozzá. - Igen és nem csak azért, mert... te kedves vagy velem, ne hogy azt hidd, nekem tényleg fontos vagy... nagyon. - nem akarom, hogy azt gondolja, csak azért érdekel, mert ő legalább nem néz rám úgy, mint a többség. Persze azért az is számít, adott egy szintű alapot, de valami más is van benne, azt hiszem nagyon is kezdek belezúgni, mert szívem szerint minél több időt töltenék el vele. Egyszerűen jó érzés a társaságában lenni, úgy érzem valaki tényleg megért és valakit én is megérthetek és segíthetek is neki. - Oh nem... nem csak a problémák kötnek össze, remélhetőleg minden megoldódik és utána már minden jobb lesz, bár... félek, hogy nekem egy része nem nagyon fog elmúlni sosem. - azért halkan sóhajtok egyet, a röpke csókkal tudja visszacsalni a mosolyt végül az arcomra. Na igen látó vagyok és ez nem fog megszűnni. Ha megoldjuk a közeledő nagy vészt, ha minden rendben lesz, ha az ő rémálmaira is találunk megoldást, attól még ez az apró részlet sajnos nem változik. Ugyanúgy megmaradnak a látomások, maximum nem lesznek olyan erősek, vagy vészjóslóak és akkor se tehetem meg, hogy figyelmen kívül hagyom őket. - Senki se tévedhetetlen, ez természetes, de talán együtt el tudjuk dönteni, hogy mennyit szabad kockáztatni és mikor lenne túl sok és túlságosan veszélyes, rendben? - bátorítóan szorítom meg a kezét, hiszen tudom, hogy beszélni is nehéz lehet neki bármiről, ami összefüggésben van azzal, ami akkor régen történt vele. Ez elég nehéz dolog és nem is várom el, hogy nagyon sokszor felmerüljön. Nem, az a fő, hogy ne gondoljon erre és hogy ha ez az egész kutatás túlságosan veszélyes lenne, akkor igenis inkább nem szabad tovább folytatni, hogy ne legyen belőle semmi komoly baj, mert ha miattam sérülne meg... nem is tudom, hogy akkor mit csinálnék. - Azt hiszem értem, de ha Mr. Blacket arra vitték és... lezárjuk, akkor ha nem halt meg sose térhet vissza tudod ugye? - hát igen ez azért nagyban megnehezíti a dolgot, mert talán ha megnyitjuk rossz dolgokat engedünk el, vagy a kapu veszélyes helyre visz, de ha lezárjuk és Jonas ott van, akkor végleg elvágjuk a lehetőségét, hogy megmentsük, vagy akár ő maga kiszabaduljon. Félek, de akkor is meg kell próbálni és utána kell nézni, ezért is indulok el végül a fa irányába, aztán nincs más... meglátjuk, hogy ott majd mi vár ránk. Vagy egyáltalán meg van-e még.
Azt szerencsére már megbeszéltük, hogy megpróbáljuk együtt, hiszen összeillünk. Engem cseppet sem zavar, hogy ha mások furcsának tartják őt, viszont a kirekesztését nem engedem. Most is csak azért gondoltam kintre a találkát, hogy erről a különös vérmágiáról beszéljünk, de ha majd bent leszünk az iskolában, a legtermészetesebb módon kéne együtt mászkálnunk, kézenfogva, felvállalni, hogy együtt vagyunk. Már az sem izgat, hogy Cho mit mondana, hiszen nyilvánvalóvá tette a továbblépését. Nyilván a legjobb az lenne, ha egy házba járnánk Kylie-val, mert akkor nem kéne a klubhelységek előtt elbúcsúzni, de a későbbiekben ha úgy érzi, hogy ez nagyon komoly, akkor talán felmerülhet egy közös egyetemista szoba is. Én már most is így szeretném, de mivel ő még talán nem is járt senkivel, már annak is örülök, hogy ha tud azonosulni a gondolattal, hogy van valakije. - Te is.. Hát ennyire kedvelsz? – Én komolyan beszéltem, hogy nagyon kötődök hozzá, de nem a magány miatt, talán az elején ez űzött hozzá, ám mindenkivel ez nem működött volna, nekem pont egy ilyen empatikus lánykára volt szükségem, ráadásul Kylie még külsőleg is gyönyörű. Azok a sötét, igéző szemek, azok az állandóan csókra nyitott ajkak. Nélküle már tényleg meghasonultam volna önmagammal. - Nem kell egyedül rájönnöd. Engem is érdekel, meg hogy téged mi üldöz. Tudom, hogy neked segít Fred is, de nem baj. Ketten együtt mindkettőnk problémáját megoldjuk. Aztán.. remélem, hogy nem válunk el, ne csak a problémák kössenek össze. – Hajolok oda egy apróbb szájpuszira, mi ilyen finomak vagyunk, csak cukin illetjük egymást, úgy vélem, hogy ha egyszer eljutunk odáig, hogy szerelmeskedjünk, az is valami ilyesmi lesz, amit az ember csak azzal tud elkövetni, akit tényleg igazán szeret. Na de ezt még nem biztos, hogy érdemes lenne ki is mondani, olyan kusza most minden, haladjunk szépen sorjában. - Az ösztöneimben? Tudod én szeretek, és tudok is varázsolni, de.. nem vagyok tévedhetetlen. A vérmágiához sem értek, csak amennyit általánosságban a sötét varázslatokról lehet tudni. Amikor annak idején a Trimágus tusára készültem, akkor alaposan elmélyültem mindenféle védekezésben, de nem gondoltam, hogy ilyen halálos dolgokkal kell majd számolnom az ösvényben, végülis ez egy iskola. – Megrántom a vállamat, tudom, hogy akkor is elmondták hogy a bajnokok élete is veszélyben van, mert bár nem túl gyakori a haláleset, azért megesik. Mondjuk engem nem ott ért volna a vész, hanem azon túl, Féregfark keze által, ha nincsen ott az a manó. - Nem tudom, vannak olyan fák, amelyek kaput képeznek, nem biztos, hogy az időn át, sokszor a teret nyitják meg. Olyan dimenziókba, amit mi nem ismerünk. Démonok, holtak jöhetnek át. Nem akarlak ijesztgetni, de így van. A gyökerek elpusztításával viszont a kapu végleg bezárható azt hiszem. Meg kéne nézni. – A kezéért nyúlok, mert a nagy magyarázásban elengedtük, és várom, hogy mutassa az irányt, hogy merre is van az a bizonyos fa.
Az életem valahogy mindig is furcsa volt, amit mások nem feltétlenül értettek, vagy csak nem akartak, mert vannak dolgok, amiket nem ismersz és valahogy könnyebb tőlük távol tartani magadat, mint hogy megpróbáld megérteni. Látó vagyok, ez az egész életemre rányomta a bélyegét és talán a vérmágia erre csak még inkább rátesz egy lapáttal, de jó érzés, hogy Cedricet ez nem riasztja el. Ő valahogy sokkal toleránsabb, mint akiket eddig valaha is ismertem. Olyan kedves és figyelmes, pedig neki is meg van a saját baja, ezért nem zavarna az sem, ha esetleg nem akarna mások előtt felvállalni. Az a lényeg, hogy jól érezzük magunkat és nem is szeretném, ha ez rá akár csak kicsit is negatív hatással lenne. Szeretném, ha boldog lenne ezzel az egésszel és ha el tudnánk űzni a rémálmait is valahogy. - Hogy... hogy mi? Nem Cedric, az nem lehet, abba... abba én is... - hevesen rázom a fejemet. Nem, a sors nem lehet olyan kegyetlen, hogy még őt is elveszi tőlem, azt biztos, hogy nem fogom hagyni. Lehet, hogy az iskola, vagy akár az egész világ sorsa is a látomásaimtól függ, de ha közben nem segítek Cedricnek is neki valami baja esik... Ennyi vagyok önző, ezt nem vállalom. - Rájövök hogyan tudjuk ezeket megszüntetni rendben? - meg fogom oldani, mert igaza van. Az elme sok mindenre lehet képes és tehet olyat, amire nem is számítunk és a végén.. tényleg... nem erre nem is akarok gondolni, neki nem eshet baja. - Talán azok, akik a jövőből jönnek már jobban értenek hozzá, mint mi, akik itt vagyunk... erre tudok csak gondolni. - én se értek még túl sokat ebből, de igaza van. Elég meglepő, hogy ennyiszer felmerül az időutazás mostanában. Én se gondoltam volna, hogy ilyesmi előfordulhat, de nagyon úgy tűnik, hogy valami nagyon nincs rendben, főleg ha ilyen gyakran akar valaki belenyúlni a múltba és megváltoztatni a dolgokat. Ez így azért nagyon nincs rendben. - Igen, a szokásosokon kívül. Bízom az ösztöneidben és ha azt mondod hagyjuk, akkor hagyni fogjuk. - nem gondolom úgy, hogy a miatt, amik történtek vele ne adj isten túlságosan aggódna minden miatt. Ha azt mondja, hogy menjünk, akkor megyünk és nem vállalunk felesleges kockázatot, de azért meg szeretném próbálni, hogy vajon mi van ott és mire jutunk. Hátha ér valamit. Ha a jövőbe jutunk, talán az ő problémájára is találhatunk valamiféle megoldást. Legalább meg kell próbálni. - A gyökereit miért? - nekem eszembe sem jut, hogy a kapu esetleg a túlvilágra vezet, hiszen azok az alakok nagyon is valóságosnak és élőnek tűntek, nem valami visszatért szellemeknek, vagy démonoknak. - Igazából sok időnk nem volt. Csak a rúnákat tudtam róla lemásolni, aztán jöttek azok az valamik, az álomrablók és nem volt idő nagyon vizsgálódni. - na igen tudom, ha most McGalagony meghallaná, hogy oda megyek vissza biztos, hogy kapásból pontlevonással és minimum újabb pár hetes Gyengélkedő fogságra ítélne, de hát egyelőre nem tud róla, szóval... addig nincs gond és azok a valamik egy ideje már nem tűntek fel, szóval nem biztos, hogy e miatt aggódnunk kell.
Legalább azok a furcsa álmok elmúlnának! Azt hittem, hogy ha száműzöm a magányt, akkor megnyugszom, és mindez változni fog, de nem, ugyanolyan kialvatlan vagyok, gyakran felriadok, és szörnyű úgy kompletten az egész. Itt ez az édes lány, akivel jókat lehet randizni, mindkettőnknek megvannak a maga bogarasságai, jól kéne éreznem magam, hogy nem csak van, akihez hozzá lehet bújni, és még olyan lehetőséget is ad a kezembe, hogy együtt nyomozzunk a titokzatos dolgok után, amik a gyengélkedőre juttatták. Még nem is látom át teljesen, a sötét mágia viszont amit használt, különös módon mégsem riaszt el. Gyakran álmodok arról az éjszakáról, ahol Féregfark majdnem megölt, taszítania kéne a halálnak, ehhez képest ha Kylie nyúl ilyen nem túl fehér eszközökhöz, róla érzem, hogy okkal teszi, nem azért, mert másnak akarna ártani. Az fel sem merül bennem, hogy őt szégyenljem, vagy rejtegessem mások elől. Inkább arról van szó, hogy már nem akarok sztárpár lenni senkivel, mint annak idején Cho-val, és akkor mindenki a mi magánéletünkről beszélt, ennek nem akarom kitenni Kylie-t. Azért szívesen mászkálok vele kézenfogva, és meg is csókolhatjuk egymást, de nem csinálok mindebből társasági eseményt. - Tudod sokszor attól félek, hogy erősödni fognak ezek a rémálmok, és az agyam nem tudja szétválasztani, és úgy veszi, hogy ami történt, megtörtént. Hogy az a valóság volt, hogy tényleg meghaltam. Apa biztosan belerokkanna.. – Csóválom a fejemet, szerintem sokan sajnálnának, de apám kívül talán leginkább Kylie lenne oda. Már ő is éppen most kezdett el lábra állni, támogatjuk egymást. - Ez olyan furcsa.. Hiszen te is azt mondtad, hogy Mr. Blacket jövőből jött alakok ölték meg. A Roxfortban annyire divat lenne a kronomágia használata? Én nem tudok utazni az időben, és még másokról se hallottam.. Ez a fa.. nem túl bizalomgerjesztőnek tűnik, de nézzük meg, nem hagynám, hogy bajod essen. Menjünk. – Foglalom össze a bizonytalanságaimat, jó lenne olyan bátornak és erősnek lenni ismét, mint a Trimágus Tusa előtt. Kylie nem valami újféle Cho, teljesen más lány, de azt hiszem ő tényleg illik hozzám. Kiegészítjük egymást, hiszen mindkettőnkben egy alapos félsz van jelenleg, de együtt működhet. Ráadásul nem csak lelkileg vagyunk egymásra hangolva, valami olyan visszafojtott nőiesség, szexualitás árad belőle, amitől nagyon zavarba jövök, mert nem vagyok én tapasztalatlan, de szerintem mintha Kylie nem is tudná magáról, hogy mennyire szép. - A szokásosakon kívül? – Kérdezem mosolyogva, de mégis bólintok. Végülis ő varázsol vérrel, én csak a sima sötét varázslatok kivédését ismerem, meg bűbájtanból is jó vagyok, de tanár szakra járok, ott nem éppen arról van szó, hogy hogyan ismerjem fel a sötét mágiákat. Várom, hogy mutassa az irányt, és próbálok lelkiekben rákészülni, hogy mivel is találkozunk, ha véletlenül sikerül megnyitni az átjárót. - Amúgy miféle fáról van szó? A gyökereit megnéztétek? – Nem is tudom, megfogalmazódik bennem valami, hogy ha már egy kapuról van szó, akkor elképzelhető, hogy nem is másik időbe vezet, hanem például a túlvilágra, mint bizonyos tükrök.
Új még ez az egész nekem, az is hogy valaki elfogad és kitüntet a figyelmével, hogy nem néz furának, vagy nem gondolja azt rólam, hogy őrült vagyok és akár még mások előtt is hajlandó lenne ezt felvállalni. Azt hiszem ehhez azért jócskán hozzá kell még szoknom, de menni fog, mert látom rajta, hogy ő tényleg nem úgy áll hozzám, mint ahogyan a legtöbben. Persze azért talán egy cseppnyi félsz van bennem. Nem sok, de egy kevéske, hiszen ki tudja nem gondolja-e meg magát, hogy nem érzi-e mégis valamikor úgy, hogy ne adj isten még sem akar velem lenni, vagy nem vállalná fel mások előtt. Lehet, hogy ha piszkálnák akkor egy idő után mégis úgy döntene, hogy inkább hagyja az egészet, mert túl sok ez neki, de remélem, hogy nem így lesz. Azért ő elég ragaszkodó típusnak tűnik, főleg az alapján, ahogyan Choról is beszélt. - Mindenképpen megpróbálunk kitalálni valamit. Egyelőre még nem tudom, hogy sikerül-e, de gondolkodni fogok rajta és... legalább megpróbálom és körülnézhetünk a könyvtárban is. - biztatom, mert úgy gondolom, hogy erre szükség van, még ha nem is jövünk rá, hogy mit kell tenni, de rájöhetünk, az esély meg van rá és meg kell próbálni. Akár persze segítséget is kérhetnék, de abban nem vagyok teljesen biztos, hogy ez érne valamit, főleg hogy McGalagonynál mostanában nem volt túlságosan sok jó pontom. Nem hiszem, hogy túlságosan lelkesen segítene nekem, sőt... jó eséllyel elég gyorsan elzavarna, hogy ne foglalkozzak effélével, mert nem az én dolgom és csak megint bajba keverem magamat, amire az utóbbi időben viszonylag sokszor volt példa. - Igen más időbe. A fa valamiféle járat és azok az alakok is az erdőből jöttek. Talán csak térben visz máshová, de... az is lehet, hogy időben is, magam sem tudom, de megnézhetnénk. - talán ugyanúgy sikerül aktiválni azt a járatot, ahogyan azt ami Friccs szekrénye mögött volt elrejtve. A rúna jel meg van hozzá, hogy melyik alkalmas a célra, már csak az a kérdés, hogy menni fog-e és hogy hová visz, mert a végén még valami baj lesz tényleg és én nem akarom bajba keverni őt. - De ha bármi rosszat érzel, vagy... akármi szólj azonnal rendben? - nem szeretném, hogy azért essen baja, mert nem is tudom... nem tudja kezelni a veszélyhelyzetet úgy, hogy közben volt már életveszélyben. Az azért rossz lenne, ha miattam lennének újabb rémálmai. Ettől meg akarom kímélni. Óvatosak leszünk amennyire csak lehet, mert Frednek igaza van, talán Jonas már rég nem él és ez csak valami felesleges reményteli tévút, aminek semmi értelme sincs. A semmiért pedig nem vállalhatjuk a veszélyt.
Amióta Cho-val szakítottunk, és magányos voltam, nem gondoltam, hogy tényleg lesz még valaki, akivel ennyire jó lesz egymásra találni. Kár is tagadni, Cho-val nagy volt a szerelem, na nem elsöprően nagy, de törvényszerű. Mindketten prefektusok voltunk, kiemelkedőek a saját területünkön, meg még a kviddics is összehozott. Mintha álompár lettünk volna, és fájdalmas volt, hogy utána ő már ezt nem látja. Kylie-val viszont nem a jó dolgok hoznak össze, hanem az empátia, hogy készek vagyunk egymásra figyelni, összebújni, tényleg ismerkedünk, és megvan ennek az egésznek az izgalma. Nem reflektorfényben történik, ahol mindenki figyel, hanem csak a mi titkunk, nem mintha szégyelnünk kéne egymást, én akár az egész iskolával szemben kiállnék érte. Kettesben találkozunk, évődünk, és minden pillanatnak megvan a maga varázsa. Remélem, hogy sosme fog elmúlni az az érzés, ahogyan a torkomban dobog a szívem, amint meglátom, és ő felém fut. Tudom, hogy kicsit megilletődött még kettőnkkel kapcsolatban, most mégis a nyakamba ugrik, én meg elkapom, még picit fel is emelem, hiszen annyira hiányzott már. Abban igaza van, hogy nem kéne féltékenynek lennem Fredre, de annyira azt akarom, hogy csak mi ketten legyünk, de igaza van, ha csak nyomoztak, akkor mindegy, én pedig megpróbálom más módon is boldoggá tenni. És ki tudja, talán a végén még én is segíthetek neki a jósálmait illetően. Szívesebben feküdnék én vele a gyengélkedőn, mint hogy másra bízzam. - Ha nem, akkor legalább megpróbáltuk. Ettől még ha eszedbe jut valami, hogyan lehetnek szétválasztani a megtörtént, és a meg nem történt dolgokat... jó lenne. De túlélem, ha marad így. Legalább egy jó dolog van az életemben. – Végighallgatom őt, főleg udvariasságból kérdeztem meg, hogy Fred hogy van, hogy ne nézzen érzéketlennek, de úgy vagyok vele, hogy engem most tényleg csak Kyie érdekel. Még ha ez most kicsit önzően is hangzik. Az életben egyszer tényleg lehetek az, apa biztosan megértené. – Nem baj, ha veszélyes. Tenni akarok érted. Szóval? Más időbe? Megnézhetem én is? Ne izgasson, hogy ha bajba keversz, számíthatsz rám. – Akár most is elmehetnénk, nem kell mindig randizni, ha tetszünk egymásnak, akkor igenis lehet izgalmas a közös életünk, ha ő is úgy akarja. Nem akarok egy porcelánbaba lenni, de a veszélyes küldikre meg Fredet vinné magával. Na nem akarom én a griffendéles srácot se kihagyni, de na... szívesen benne lennék a dologban. Ha mást nem, akkor hármasban. Mármint a kalandot illetően. Más tekintetben szó sem lehet róla..
Igazából csak miatta volt nehéz elviselni a Gyengélkedőn töltött időt, még ha nem is voltam végig ott, hiszen Fred sem az az egy helyben ücsörgő típus és amúgy se azért jegyeztem meg a jeleket, hogy csak úgy annyiban hagyjuk az egészet, ahogyan azt McGalagony kérte tőlünk. Amúgy sem szűnnek meg az álmok csak úgy maguktól, épp e miatt nem is hagyhatom csak úgy annyiban ezt az egészet, mert frusztrálna, hogy nem jutunk egyről a kettőre és biztos vagyok benne, hogy képtelen lennék kezelni a dolgot. De most itt vagyok és ez a lényeg. Jól esik megölelni, gondolkodás nélkül a nyakába ugrani, amit a kastélyban még nem merek csak úgy megtenni. Talán neki nem lenne gond, de ha csak egy kicsit is... hát nem akarok kellemetlenséget okozni. Nem akarom, hogy később a barátai e miatt piszkálják, hogy velem van, mert bár azt mondja, hogy őt nem érdekli, de nekem akkor is rosszul esne, ha miattam akár csak egy csepp rossz érzés is lenne benne. - Oh... köszönöm. - zavartan sütöm le a szememet egy pillanatra. Azért még mindig új nekem az, hogy valaki így néz rám, így gondol rám és tényleg fontos vagyok neki, de majd idővel megszokom rendesen, csak még most egy egész kicsit új a helyzet. Érte mégis aggódom. Nem jó látni, hogy pocsékul van és azok az álmok továbbra se hagyják őt békén. Megértem, hogy milyen ez, hiszen én is éveken át küzdöttem álmokkal, amiket nem tudtam kezelni. Nekem most jobb, kiderült, hogy igenis érnek ezek valamit, de az ő esetében... le kellene győzni őket, hiszen az ő helyzete egész másból ered. - Az elterelés megoldja szerinted? És ha... ha nem? - azt mondtam segítek neki és szeretnék is, hogy megszűnjenek a rémálmai, de nem biztos, ha azzal, hogy a figyelmét eltereli ez megoldható. Ha eddig nem múlt el magától, akkor nem hiszem, hogy ez most hirtelen megváltozna. Persze ettől még a kérdéseit nem hagyom figyelmen kívül, fel se merülhet. - Igen, Fred is már jobban van, bár ő... azt hiszem nem is tud nem jól lenni, folyton csak pörög. - halványan elmosolyodom, de nem akarom, hogy Cedric e miatt rosszul érezze magát. Fred rendes srác, de féltékenységre egyáltalán nem ad okot a jelenléte, főleg hogy ott van neki az a szőke lány, akit emlegetett már. - A dementoros ügyben pedig... azt hiszem segíthetsz, csak hát... veszélyes lehet. Van az a fa, amiről álmodtam, ami miatt az erdőbe mentünk és van egy olyan sejtésem, hogy az a fa valamiféle átjáró lehet, de az erdő mélyén van és csak halványan emlékszem az útra és ott voltak azok a valamik is, amik elől menekültünk. Nem akarlak bajba keverni, de... lehetséges, hogy a fa átvezet valahová, más helyre, vagy más időbe és talán ott van Mr. Black... Jonas is, akiről meséltem. - akiről nem tudjuk, hogy meghalt-e, vagy csak eltűnt, vagy mindkettő egyszerre, de talán életben van. Tudom, hogy nem szabad ebben reménykednem, hiszen Fred is megmondta bármi lehet, de... ha csak kis esély is van rá, hogy segíthetünk neki és megmenthetjük, akkor meg kellene próbálnunk igaz?
Nincsen ugyan konkrétan kijelentve, hogy egy pár vagyunk, de mégiscsak erről van szó, hiszen többen is láttak már minket a folyosókon, egyszer-egyszer egymás kezét is megfogtuk, és bár én nem hagytam magamat faggatni, mert Cho lelkébe se akarok belegázolni a továbblépéssel, mégis bólintottam, amikor megkérdezték, hogy Kylie, a hollóhátas csajszi most… valami komoly? Igen, nagyon is komoly, ő abszolút a továbblépést jelenti számomra. Nem csak azért, mert van valaki, aki odafigyel rám fizikailag, hanem mert beszélhetek magamról, ami már elég régen nem adott meg. Kicsit még örülök is, hogy neki is gondjai vannak, mert így megvan a valamit valamiért érzésem. Nem csak az számít, hogy én jobban legyek, szeretnék én lenni az a srác az életében, aki vele örül, hogy ha sikerélménye van. Tenni akarok azért, hogy ne nézzék őrültnek, hogy úgy mehessen végig az iskolában, hogy kedvelik, hogy népszerű. S nem csupán mert az én párom. Főleg önmagáért. Elnevetem magamat, hogyan felémiramodik, némi fáziskéséssel én is megteszem, és így szinte közepén találkozunk, a korábbi visszafogottabb szájrapuszis csókok helyett ez egy tényleg örömtelibb, szenvedélyesebb változat, a maga nemében tökéletes, hiszen nem koccanunk egymás fogának, pont új találja el az ajkamat, ahogyan kell, és azokkal a puha, édes husival nehéz betelni, nem is állok meg egynél, beletelik néhány percbe, míg el tudok tőle annyira szakadni, hogy meg is szólaljunk. - Te viszont gyönyörű vagy. – Felelem én is megsimogatva az arcát, ekkor jövök rá, hogy mennyire hasonló a mozdulatunk, ez most nagyon összepasszol. Látszik, hogy velem mindent komolyan gondol, hiszen ő is őszintén beszél, nem kertel, és látom, hogy segíteni akar. Tudom, hogy most én vagyok a pocsékabb színben, de azért már nem annyira, mint a múltkor, amikor kiszökött a gyengélkedőről. Azért igenis erőt ad az, hogy már van valakim, akivel jól érzem magamat, és végtére is Kylie ért az álmokhoz, szerintem fog tudni segíteni abban, hogy valaogy elmúljanak. – Azok, de valahogy csak sikerül túllenni rajtuk. El akarom terelni a figyelmemet. Segíthetek abban a dementoros valamiben? Fred is már jobban van? – Ez utóbbit természetesen inkább udvariasságból teszem hozzá, noha vagyok mindenkivel komolyan empatikus, de most Kylie érdekel. Őt teljesen más szintre helyezem, mint eddig bárkit is. Megindulunk az erdőben, kézenfogva, végre legalább egymásban nem kell kételkednünk. Remek érzés, apának is megírtam, és őszintén ujjongott, fura, még jobban is örül, mint én. Nagyon oda tud lenni a dolgaimtól.
Végül szerencsére csak pár napot kellett a gyengélkedőn töltenünk. A hegek már szinte nem is látszanak a tenyeremen és nem érzem úgy, mintha ki lenne téve a lelkem mindenféle erőknek csak úgy szabadon, és valószínűleg nincs is, mert ahogyan McGalagonyt ismerem nem engedett volna ki minket a gyengélkedőről, amíg nem teljesen biztos, hogy jól vagyunk és nem is eshet bajunk egyáltalán. Persze már csak azért is nagyon örültem annak, hogy végre kint lehetek, mert így végre megint találkozhatok vele és ennél jobban nem sok mindenre vágytam már napok óta. Meg is látogathatott volna talán, de nem akarom, hogy ebbe az egész veszélydologba belekeveredjen, így maradt a türelem és a várakozás és nagyon nehéz volt megállni, hogy ne ugorjak a nyakába már eleve az étkezőben, de... akármit is mondott még mindig nem vagyok benne biztos, hogy nem érintené kellemetlenül, ha netán a barátai furcsán néznének rá, amiért velem van. Ezért nem is akartam erőltetni mindenki előtt és nem vitatkoztam egy pillanatig csak, mert az erdőben a titkos kis helyünkön akart találkozni. Amúgy is, amikről mesélni akarnék neki, azokat az a legjobb, ha nem nagyon hallja senki sem. Így aztán a megbeszélt időpontban neki is vágtam az erdőnek felkapva a kabátomat és a szobatársaimnak beadva valami képtelen dolgot arra, hogy hová megyek. Az utolsó métereket már szinte futólépésben teszem meg, hogy végre elérjem a célt és amikor meglátom a fák között a nagy visszafogottságom se perc alatt porba hullik és nem tudom megállni, hogy legalább egyszer meg ne csókoljam. Legszívesebben az étkezőben is ezt tettem volna, de... ott valahogy még sem lett volna helyénvaló azt hiszem, csúfolták volna miatta és azt nem akartam. Kell azért ez a pár pillanat mire végül elszakadok tőle és mosolyogva húzódom legalább egy kicsit hátrébb, hogy a szemébe nézhessek, ekkor már látom jól azt is, hogy elég rendesen fáradt szegény, finoman szólva. - Nem nézel ki valami jól. - megsimítom az arcát, de nem akarom, hogy úgy jöjjön el le, mintha ez most azt jelentené, hogy rosszul fest csak hát... látszik rajta, hogy nem aludhatott valami sokat. - A rémálmok? - finoman lehúzom magam mellé a rönkre, ahol legutóbb is ültünk és beszélgettünk, ahol végül is összebarátkoztunk és ahol már akkor is látszott, hogy ő többet szeretne, mint barátság. Azért annak örülök, hogy végül volt olyan bátor, hogy ki is mondja és én is annyira, hogy merjem megpróbálni. Remélem, hogy ebből később se lesz baj, teszem azt... rájön, hogy mégis csak rossz ötlet volt és nem kellene velem lennie. Mégis most az az elsődleges, hogy látszik rajtam aggódom érte. Nem fest valami jól és tény, hogy én vagyok aki nem rég jöttem ki a gyengélkedőről, de kettőnk közül mégis ő az, aki... hát kb. úgy néz ki, mint aki semmit sem aludt az utóbbi napokban és azért sejtem én, hogy nem csak azért, mert miattam aggódott, hanem a rémálmok miatt, amikről legutóbb is mesélt.
Szerencsére valóban nem tartott pár napnál tovább, hogy Kylie kijöhessen a gyengélkedőről, de útközben nem akartam kérdezni semmit, hogy mi a helyzet, valóban sikerült-e bezárni a lelküket, annyira még nem is értem ezt, majd ha kint van, akkor elmagyarázza. Általános dolgokról beszélgettünk, hogy ne zaklassam fel, és az álmaimat kísértő árnyat sem említettem többet, csupán egyre karikásabbak a szemeim. Tudtam, hogy ma reggel már kint lesz, és láttam is a nagyteremben a reggelinél, odaköszöntünk egymásnak távolról mosolyogva, és amikor végeztünk, akkor megbeszéltük, hogy találkozunk az erdőben, ahol a legelső alkalommal is összefuttotunk. Akkor ő volt maga alatt, a második alkalommal én, de az, hogy végre elcsattant köztünk egy csók, igenis visszaadta annyira az önbizalmamat, hogy jobban érzem magamat, csak aludni nem tudok, de már a megoldást keresem gőzerővel. Ebben is Kylie lesz a megváltó, hogy valahogy szétválasszuk a valóságokat, ahogyan ő mondta. Nem tudom, hogy ezt hogy lehet megcsinálni, de rá akarok hagyatkozni. Vagy ha nem is sikerül, legalább együtt legyünk egy kicsit, beszélgessünk, és mindketten érezzük, hogy van valakink, aki bízik bennünk, és támogat. Szívesen része lennék annak, amit Kylie elkezdett Freddel, mert érdekel hogy mi van vele, és nem csak úgy mint lány, hanem a része lennék annak, ami korábban történt vele Mr. Black házánál, és csak remélni merem, hogy bele tud valahogy vonni. Nem sokkal tehát a reggeli után kiérek az erdőbe, mert ugye tiltott dolog itt mászkálni, ezért is jöttünk külön. Az egyik fának vetem a hátamat annál a farönkél, amin már ücsörügtünk legutóbb is, és várakozom. Már egyáltalán nincsen hiányérzetem Cho miatt, úgy tűnik az, hogy Kylie figyel rám, elegendő indok volt, hogy legalább ebben tovább tudjak lendülni. Hol van már? Kissé bizsereg a szám.. Ez azért jó előjel. Kicsit megtörlöm a szememet, hogy ne nézzek ki annyira fáradtnak, majd kikukkantok a fák közül.
