2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Azok, akik az iskolában maradtak, és a régi barátaim, valahogy nem érzem azt, hogy velük mindent meg tudnék beszélni, mert ők tökéletesnek akarnak látni. Azt hiszik, hogy akkor lehetek jó vezető, ha minden rendben van. Mi van akkor, ha nem számít mindez? Sosem akartam én az élükre állni. Csak azért történt meg, mert gyakran segítettem másoknak, és egy idő után már mindig az én véleményemet kérték ki. Ez volna az igazi barátság? Rám hárítják a felelősséget, s hallani sem akarnak róla, ha netán én is összecsuklanék. Kylie azonnal visszakérdezett, a saját búja mellett észrevette, hogy nálam sincsen minden rendben. Ez összeköthet, így komolyan válaszolom, megvédeném, mert tudom, hogy ő már. Viszont láthatóan félreérti. - Ha valaki elül a közelünkből miattad, akkor az őt minősíti. Nem volt nekem sem a barátom az ilyen. Ne aggódj, így gondolom, és nem fogom visszaszívni ezt. – Már bíztatóbb a mosolyom, talán ő nekem is erőt adhat, hogy könnyebben túllegyek a múltamon. Végtére is ha ő Látó, legalább a jövővel tisztában lehetek. Ámbár... ha megrémítik a látomások, küzd ellenük, nem is tudom, hogy tényleg hogyan képes mindezt feldolgozni. - Igaz, a gyerekek sokat fantáziálnak, nehéz elkülöníteni, hogy mikortól lehet valódi, egy látomás. Ha... nem lehet... akkor megpróbálhatsz rákészülni a következményeire. Tudod engem elég komolyan érintett, hogy megváltozott a jövőm. Élek, bár belül... még nem fogtam fel. Meg kell tanulnod élni vele, ahogyan nekem is. – Nem túl nagy bölcsesség, hiszen vélhetően már gyerekkora óta próbálkozik, de nem abban látom a változtatást, hogy máshogyan tegyen valamit. Sokkal inkább meg kell találnia azokat az embereket, akik elfogadják, és így ő is kész lehet felülkerekedni az egészen. Ahogyan ezen gondolkozom, valahogy rajta felejtem a tekintetemet, olyan szép, és mégis meggyötört lány, az arcára van írva, hogy mennyit szenvedett az átka miatt. Nem akarom túlzottan kérdezgetni, de enélkül hogyan ismerhetnénk meg egymást? Mégis, eszembe jut az, hogy lehetünk jóban a sebek feltépése nélkül is, lazán, csak barátkozva, hétköznapiként kezelve egymást. - Na látod, erre kell koncentrálni. Én is inkább eljöttem, és lám, találkoztam veled. Optimistának kell lenni, még ha nagyon közhelyesnek hangzik. Ha pedig mégsem sikerül, akkor meg kell találnod, hogy kinek mondhatod el úgy igazán anélkül, hogy lenéznének. – Ezt magamnak is mondom, de sebaj, egymást vigasztaljuk. Most végül elindulunk lefelé a faluba, kezdek egyetérteni, hogy nem az lenne a megoldás, hogy máris egy buliba vessük magunkat, nincsen hozzá hangulatunk. - Nekem is átlagos a családom, Birmingham-ben születtem, anya pár éve betegségben meghalt, de apával nagyon jól kijövök. Mindig is az volt az álma, hogy iskolaelső legyek, meg prefektus. Szeret rám büszke lenni, mintha még mindig pici lennék. Mégis, jó érzés, ennél nagyobb motiválóerő nincsen. – Mosolyodom el, végülis apának elmondtam, hogy mi is történt, és volt nagy ál leesés, de boldog volt, amikor megtudta, hogy meg is halhattam volna, de nem így lett. És kellemesen elbeszélgetünk végül a hollóhátas lánnyal, ahogyan a faluba térünk be. //Szegény kis cukifej, nagyon tetszett, jöhet a kövi? //
Talán igaza van támaszkodhatunk egymásra, lehetünk barátok. Barátokból egyébként is elég nagy hiányosságaim vannak, nem rendelkezem valami sokkal. Az emberek nem szívesen barátkoznak egy olyan őrültnek vélt nőszeméllyel, aki alig felöltözve rohangál mezítláb éjnek-évadján az iskolában, meg az udvaron és aki folyton negatív dolgokat jósol másoknak és mindenféle katasztrófák közeledtéről beszél. Végül is érthető és talán tényleg arról van szó, hogy szegény Cedric is csak azért akar barátkozni velem, mert nincs jelenleg más, de nem kárhoztatom érte. Nem ismerem én sem valami jól őt, nem mondhatom, hogy azért osztom meg vele az életem bonyolult részeit, mert máris bízom benne, hanem főleg mert nincs más, de ez nem jelenti azt, hogy idővel ne bízhatnék meg benne mégis csak. - Az azért mégis csak más, ha szinte senki sem kedvel és még az étkezőben is elülnek a közeledből. - vonom meg a vállamat. Nem bánt már ez annyira, mint mondjuk pár évvel ezelőtt. Azt hiszem mondhatom, hogy mostanra nagyjából megszoktam a dolgot, még ha ez felettébb szomorúan is hangzik egyébként, de hát ez van. Az élet nem lehet mindig rózsaszín ködbe burkolt, néha a dolgok rosszul mennek, nem sikerül beilleszkedned, főleg ha nagyon más vagy. - Valamikor gyerekkoromban, de nem tudnám pontosan meghatározni. Jó ideig azt sem tudtam, hogy azok, e miatt nem is igen próbálkoztam és nehéz kitalálni, hogy melyik az egyáltalán. A legtöbbet nem is tudtam kideríteni, és ez az első, ami most ilyen... rettenetes dolgokat rejt. Pont ettől félek, mi van, ha nem tudom megakadályozni? Mi van, ha nem is lehet? - igen pont e miatt aggódom annyira, mert rémisztő belegondolni, hogy mindez akármit is teszek akkor is megtörténik. Látsz előre valamit, ami mindenképpen valóra válik, nem valami kellemes dolog. Azt nem tudom, hogy van olyasmi, ami ezt elnyomja, vagy egyáltalán szabad-e elnyomni. Madame Pomfrey nem ajánlott effélét, tehát vagy nincs, vagy nem szabad így tompítani ilyen veszélyes helyzetben az érzékeimet. Magam sem tudom. - Tudom, van olyan is, aki rendes. Jonas is... Mr. Black is az, vagy az... volt és nem rég Fred Weasley segített nekem, vagy George... ebben még mindig nem vagyok teljesen biztos. - halvány mosoly jelenik meg az arcomon. Na jó azért sejtem, hogy Fred volt az, de nem mondanám biztosra. Szerintem gyakorta játsszák el egymást akkor is, ha nincs rá okuk, vagy simán csak épp heccelni akarnak valamit, nem lepne meg akár legutóbb is erről lett volna szó. Nem számít egyikük segített nekem, még ha az elején kissé hitetlennek is tűnt, de végül mégis csak eljött velem a Tiltott Rengetegbe, ahová egyedül azért nem szívesen mentem volna. - Londonban születtem átlagos családban a szüleimmel élek ott még most is és a nagymamám is Látó volt. Volt rá esély, hogy én is és végül így is lett, de alapvetően elég egyszerű életem van. Hát te? - elindulok szépen mellette és érdeklődve pillantok oldalra. Tényleg érdekel az élete, hiszen nem tudok róla túl sokat. Cedric Diggory a Roxfort bajnoka, de ez csak egy címke, nem több, nem olyasmi, amit az ember akarja, hogy megjegyezzenek róla, hiszen a háttérben is van valami, van valaki, egy ember, akit én nem igen ismerek.
♫ Never close your eyes ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Erdei séta
Nem akarom, hogy Kylie kicsit is úgy érezze, hogy azért, mert mások nem törődnek velem, egyből őt használjam szamárnak a ló helyett, csak mert mindkettőnknek lelki problémái vannak. Ezt nem lehet csak úgy megoldani, csak a szőnyeg alá söpörni, és úgy gondolkozni, hogy van kibe kapaszkodni. Cho-ból sikerült kiszeretnem, még ha szenvedtem is miatta cefetül, viszont egyedül lenni már pokoli rossz, nem szoktam ehhez hozzá, valahogy megszoktam már azt, hogy nagyon kedvelnek a lányok, szinte mindig volt barátnőm, most meg kellőképpen magányos vagyok, de lehet, hogy itt az ideje, hogy úgy legyen egy lány barátom, hogy nincsen köztünk semmi. Még akkor is, ha külsőleg szép lányról van szó, a lelkivilágunk most talán nem engedi meg, hogy vonzódásról legyen értelme beszélni, csak azt tehetjük meg, hogy vigyázunk egymásra. Tartom, amit mondtam, hogy a bizalmamba fogadva úgy tudok vele mutatkozni az iskolában, mint a barátom, és megvédhetem a bántó beszólásoktól. Ha emiatt engem is pellengérre állítanak, ám legyen, akkor legalább tudni fogok, hogy ki az igazi barátaim. - Én se azt mondtam, hogy annak kell lenned... Csak... olyan nincsen, hogy mindenki kedvel. Még engem sem. Amikor engem választott a serleg, akkor sokan éljeneztek, na de töretlen népszerűségem ettől sem lett. Néha.. el kell fogadnunk a sorsunkat. Jó, persze én is sopánkodok miatta rengeteget. Neked mikor kezdődtek ezek a jósálmok? Tudtál velük kezdeni valamit? Mármint megakadályozni, amit láttál....? – Példának okáért valami mágikus gyógyszirupot kortyolgathatna esténként, hogy nyugodtabb legyen tőle az álma... vagy nem is tudom, én még jóslástanra sem jártam, leadtam villámgyorsan, mondván egy sportolónak nem kell elmerengenie. Így teljesen új világ tárul fel előttem, ha valaki azt mondja, ő belelát a jövőbe. Végtére is valaki meg a jövőből jött, hogy többek között engem is megmentsen. Nem túl jó érzés ilyen kiszolgáltatott állapotban lenni. - Tudom... elhiszem, és látom is. De nem mindenk olyan, hogy bántson. Én... – Hiába is magyaráznám, annyira el van keseredve az őt ért atrocitások miatt, hogy csak akkor hinné el, hogy ez máshogy is lehet, ha tényleg tudatosul benne a folyosókon, hogy nincs egyedül, valaki kiáll érte. Apa engem mindig így nevelt, köztünk borzasztó közeli a kötelék, és vélhetően a lányokban is mindig azt kerestem, hogy egy érzékeny, de bátor lány legyen a társam. Úgy tűnik, nem Cho lett az, vélhetően mégis vagyunk annyira mások, hogy ne érje meg neki vleem lenni. - Igazad van. Apránként. A faluban is összefuthatunk másokkal. Addig.. mesélsz egy picit magadról? Hol cseperedtél fel? – Kérdezem most már elengedve őt az ölelésből, végtére is alig egy órája beszélgetünk, nem lenne túl szerencsés tartani azt, hogy megfogjuk egymás kezét. Bármennyire is imádom a társaságot, talán elijeszteném, sekélyesnek találna. Majd meglátjuk. A télikabátom elég meleg, ha már kijöttem az erdőbe, nem fogok megfázni, és úgy látom neki se kell most visszatérnie a suliba. Elindulunk hát a fák között, hogy ráleljünk a roxmortsi ösvényre.
Sose voltam igazán más, soha nem is volt rá lehetőségem, hogy igazán más legyek, mivel nem igen sikerült nyitnom mások felé és nekik sem felém. Főleg azért persze, amilyen vagyok, amire képes vagyok és mert... lássuk be az életem valahogy az utóbbi időben csak még bonyolultabb lett, mint amilyen előtte volt. Nem számít, azt hiszem ez már nem fontos igazán, mert talán az egész világ úgyis összeomlik, akkor pedig nem fontosak a kapcsolatok, de azért annak örülök, hogy Cedrickel mégis csak tudok beszélni és hogy kifejezetten kedves velem. Ez azért ritka, az én életemben pedig főleg. - Én nem vagyok tökéletes, de valahogy nem is vágytam rá soha sem, hogy az legyek, csak... nem is tudom, néha jobb lenne másnap lenni, az álmaim nélkül. - tudom, hogy akkor figyelmeztetni se tudnék senkit sem az igazi nagy bajra, az se lenne jó, de így túl sok tehet nyugszik a vállamon, legalábbis én így érzem folyton. Nem akarok ennyi mindenről tudni és legszívesebben átadnám ezt a terhet másnak, akárkinek. Olyan jó lenne! Szeretnék egy-egy nyugodt éjszakát, amikor nincs egyetlen zavaró álom sem, amikor nem úgy ébredek, hogy tudom muszáj utánanéznem annak, amit láttam, amikor a szobatársaim nem néznek rám furcsán. Talán kellene egy saját szobát igényelnem. Megtehetném, hiszen már egyetemista vagyok, de hogy komolyan lenne-e értelme... néha egyedül még rosszabb, mintha olyanokkal vagyok, akik úgy néznek rám, mintha baj lenne velem. - Már ez is jól hangzik, másoknak meg se kottyan, hogy szándékosan tegyék. - hát igen, sokaknak ez cseppet sem okoz gondot. Nem azt mondom, hogy mindenki olyan, de azért vannak, akik nem gondolnak bele egyáltalán abba, hogy milyen következményei lehetnek annak, amiket mondanak, vagy tesznek. Nem azt mondom, hogy mindenki legyen kedves, de illene azt is látni, hogy milyen rossz lehet a másiknak az, ha megbántjuk. - Igen azt hiszem az jobb lenne. Nem akarok hirtelen mindenkivel jóban lenni, az szerintem nem is működne. Csak... jó lenne, ha kevésbé lenne rossz. - vonom meg a vállamat, aztán szépen rászánom magamat, hogy felálljak. Viszont a kávé tényleg jó lenne, vagy egy süti, vagy akármi, nekem mindkettő ízlene és most tényleg elvonná a figyelmemet arról, ami történt. Szívesen töltök vele időt, nem érzem úgy mellette, hogy valami nagy baj lenne velem, ahogyan általában érzem mindenki másnak a környezetében.
♫ Never close your eyes ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Erdei séta
A probléma csak annyi, hogy egyikünk sem tudja felvállalni azt a szerepet, hogy a másikat gyámolítsuk, mindketten alaposan meg vagyunk sebezve, ki ezért, ki azért, s végtére is összefügg a dolog, hiszen a jövővel van kapcsolatban. Talán csak ha az egyik lenne ilyen fájdalmas állapotban, a másik mellé állhatna. Így egymást vagyunk kénytelenek pátyolgatni. Igaz, ennek is megvan a maga előnye, hiszen abból indulunk ki hogy nekünk mi fájna, így biztosan nem fogjuk bántani a másikat. Kylie érdekes módon teljesen más, mint Cho, szokatlan furcsa egy ilyen visszafogott lánnyal beszélgetni, hiszen az ex-barátnőm mindig olyan komoly döntéseket hozott. Talán Kylie is tud olyan lenni, csak most össze van zavarodva, úgy érzi, hogy sokan utálják, és lehet, hogy nálam a felelősség, hogy elhitessem vele, hogy ez koránt sincsen így. - Ezt az érzést ismerem. Próbálok kerülőutakon agyalni, a józan ész helyett az érzelmekre apellálni, sokszor vallok kudarcot. Tudod sokan önzőek, a maguk hasznát nézik, és ha nem azt látják, hogy tökéletes vagy, nem akarnak foglalkozni a dologgal. Ha pedig tökéletes lennél, irigyek lesznek rád. – Mindez soha nem lesz egyszerű, és úgy vélem, hogy valahogy ki kéne kecmeregni az egészből. Csak... még a megoldást nem tudom. Már az is bőven elég, hogy legalább most valaki olyanba botlottam, aki nem a Roxfort bajnokaként tekint rám. Igaz, ő is megjegyezte, hogy talán nem én vagyok az? Ám mégis megértést látok a szemeiben, felismerést, hogy én is ember vagyok, nem pedig valami reklámarc. A gyengédsége, a bújása jól esik, kedvem lenne elsírni magamat, ám nem teszem, mert az nem lenne megoldás, még ha pillanatnyi megkönnyebülést is okoz. - Nem mondtam, hogy soha. Csak azt, hogy nem szándékozlak megbántani. Becsúszhat. De szándékosan... az nem én vagyok. – Viszonzom a mosolyát, és most fedezem fel, hogy valamiért őt mintha tényleg elkerülte volna a népszerűség, holott szép lány, ráadásul kedves. Lehet, hogy mert hozzám hasonlóan nem túl nagy hangú, csak nekem bizonyos eredményeim azt idézik elő, hogy sokan kedveljenek. - Biztos. Engem nem érdekel mások véleménye, ha bántásnak szánják. Ha neked gond, akkor... lemehetünk Roxmortsba is... kévézni. Meghívlak, ha szeretnéd. – Köszörülöm a torkomat, nem akarom, hogy feszélyezve érezze magát, hogy egy buliban bárki is egy párként gondol ránk, a kávézó inkább randizós hely, de hát lássuk be, ha nem lennénk egymásnak kicsit is vonzóak, akkor fel sem merültek volna az ölelések, még barátilag sem. A tekintetét kutatom, nem akartam nyomulós lenni, viszont na, mégiscsak felkeltettük egymás érdeklődését, még ha a bánatunkkal is, talán varázsolhatunk egymás arcára most némi derűt is.
Új nekem ez a helyzet, egészen megszoktam már, hogy mások inkább csak gúnyolnak, bántanak és még véletlenül sem segítenek nekem, hogy bármi jobb legyen. A megértés pedig még távolabb áll valahogy a többségtől. Persze vannak kivételek időnként, ha nem is valami sok, de én valahogy ritkán futok beléjük. Olyanokkal, mint Cedric nem találkozom túlságosan gyakran, pedig milyen jó is lenne! Egészen más lenne az életem, ha több olyan ember lenne, mint ő, akik egyszerűen csak kedvesek és segítenek másoknak és nem ítélkeznek azért, mert nem vagy olyan, mint amilyennek mindenki szerint lenned kellene. Nem csoda, hogy van egy képességem, amit átoknak élek meg azóta, hogy rájöttem, hogy mire vagyok képes, mert igazán csak a hátulütőit ismerem. - Én... megszoktam az akadályokat, de még sem tudok velük mit kezdeni, inkább kikerülöm őket, vagy elhátrálok. - esetlenül rántom meg a vállamat. Ő nem szokta meg, hogy nehézségeket állít elé az élet, én viszont megszoktam már, tudom, hogy ez ilyen, de soha sem tudtam jól kezelni. Inkább egyedül voltam és megtartottam magamnak mindent, mert az valahogy könnyebb volt, mint kitárulkozni, vagy próbálkozni, barátkozni. Nehéz az, ha mindenhol csak az előítéletet látod, még ott is, ahol igazából nincs meg. Egy idő után az emberben kialakul egy elég nagyfokú paranoia, ezért nem gondoltam az elején Cedricről sem, hogy segíteni akar és ő majd nem rúg belém, ahogy mindenki más is. Képletesen értve persze. - Tényleg nem tudhatjuk, de... hidd el nem érsz vele semmit, ha folyton aggódsz. Én csak tudom. - pedig én aggódom eleget és nekem még sok esetben meg is van rá az okom, hiszen vannak álmaim nem is ritkán és nem mindig tudom, hogy melyiknek van jelentősége és melyiknek nincs. Próbálom elkülöníteni egymástól őket, de még nem megy. Talán majd idővel könnyebb lesz, látni fogom jobban, hogy mi az, ami tényleg veszélyes és mi nem. Ő sem tudhatja mi volt pár évvel ezelőtt a tusán, mennyi volt szándékos és mennyi nem, de hiába agyal rajta félő, hogy úgy se jön már rá. Előre kell tekinteni és tudom, hogy most valami rossz jön, azt kell megoldani valahogy. - Soha ne mondd, hogy soha Cedric. - halvány mosoly, de én már úgy vagyok vele, hogy inkább felkészülök mindenre, mert soha sem lehet tudni. Azért lássuk be bármi változhat, bármi lehet hirtelen más az ő életében is. A barátai hatnak rá, az élete változik, elmegy kviddicsezni... akármi. Nem tudhatja, hogy ő nem fog-e megbántani, nem kezd-e el majd kételkedni bennem. Nem szabad olyasmit megígérni, amiben az ember nem lehet biztos és abban sosem lehet biztos, hogy mit hoz a jövő. A kérdése viszont meglep. Már az ölelés is meglepett, de az szimplán jól esett és itt úgy se lát minket senki sem, de egy buli az egészen más, ott sokan vannak, olyanok is, akik aztán mindenféléket mondanak a hátad mögött. Ez... azért sokkal kockázatosabb. - Biztos vagy benne? Át kellene gondolnod, hogy... tudod tényleg akarsz-e velem mutatkozni. - ártana a jó hírének és én nem sértődnék meg, ha aludna erre az egészre egyet. Nem tudhatjuk, hogy mi lesz, nem tudhatjuk, hogy hogyan néznek majd ránk, rá a miatt, hogy együtt jöttünk. Nem biztos, hogy ez olyan jó ötlet. Én szívesen megyek, de... azt sem tudom, hogy nekem nem lenne-e kellemetlen állni a furcsálló pillantásokat.
♫ Never close your eyes ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Erdei séta
Nem is olyan nehéz igazat adni neki, belőlem is kikivánkozik, hogy végre valakinek elmondjam, csak eddig senki nem vont kérdőre, hogy mi is történt velem. Harry vélhetően megbeszélte a saját baráti körével, Cho-nak (csónak?!) pedig nem tudtam úgy elmondani, hiszen éreztem belőle a sértettséget. Meg az én ismerőseim nem olyan bátrak, nem is nagyon akarták megérteni. A hugrabugosok valahogy szívesen nevetnek mindenen, és nem tudják átérezni, hogy ha valaki szomorú. Akkor inkább tudomást sem vesznek róla. S most itt van valaki, akit előtte még nem is ismertem, csak a folyosókon láttam néhányszor, de nem tartottam őrültnek, most ő az, aki érdeklődik, mert én is kész voltam meghallgatni. Furcsa véletlenek sorozata... - Nekem is... Nem szoktam másokkal beszélgetni. A barátság nem mindenkinek ugyanazt jelenti. Túlzottan megszoktam korábban, hogy minden rendben van, és pocsék, hogy nem tudok mit kezdeni az akadályokkal. – Igen, és ebben benne van, hogy Cho előtt is mindig volt barátnőm, most pedig másfél éve senki. Iszonyatosan hiányzik, hogy valaki srácként nézzen rám, de ezt nem lehet kierőszakolni. Talán társaságfüggő vagyok, mert ahogyan most itt ülünk egymás mellett szorosan, és még össze is bújunk, akaratlanul is borzongató az érzés. S magamban le kell szögeznem, hogy ezt akárki nem tudta volna elérni, ehhez ő kellett, akinek szintén gondjai vannak. - Talán igazad van. Már én is minden bokorban ellenséget látok. Különben meg ennyi idő távlatából úgyis esélyes, hogy tévedek. – Ismerem be, talán ez is annak az oka, hogy magányosnak érzem magam, és nem volt úgy senki, akivel meg lehetett volna beszélni a történteket. A manó ugyan megakadályozott vélhetően egy sor baljós eseményt, viszont a lelki károkon aligha tudott segíteni. Megtehettem volna, hogy azóta, amikor ez történt, hogy komolyabban elkezdek felkészülni, hogy másokat is megvédjek, de úgy voltam vele, hogy elsőre inkább a kviddicsbe vetném bele magamat, azt mindig imádtam, és ha majd visszajövök, Cho oldalán minden jobb lesz. De csak rosszabb lett minden. Néha már megszólalni sincsen erőm, és csak azért mosolygok, hogy ne kelljen sírnom. - Én nem foglak. Ha találkozunk még többször, akkor megvédhetjük egymást. – Engem nem szoktak úgy bántani, tehát ez egyirányú, de vagyok annyira figyelmes, hogy ezt nem mondom így ki. Engem csak érzelmileg vesznek semmibe, és inkább lelépnek mellőlem, ha azt éreznék, hogy elmegy a kedvem. Nem is tudom, hogy most mit ajánlottam, hogy legyünk barátok, vagy hogy randizzunk, valahol a kettő között, hiszen még csak most ismertük meg egymást. Viszont a közös negatív életérzés valahogy sok mindent leegyszerűsít. Ahogyan átkarolom, olyan elemi erővel bújik hozzám, hogy jólesően meglep vele. - Kylie... mentem volna ma még egy buliba, de egyedül nincs kedvem ott ücsörögni. Van kedved...jönni?
Soha sem könnyű elmondani azt, hogy mi történt velünk, de néha úgy gondolom, mégis meg kell tenni, mert egy kicsit felenged a lelked és talán, ha csak egész kicsit is, de akkor is jobb lesz. Úgy gondolom épp e miatt neki is meg kellene tennie, főleg ha tőlem azt várja, hogy legyek vele őszinte és meséljem el miért vagyok ilyen állapotban. Persze nem kötelezhetem rá és nem is várom el, hogy meséljen, de mégis érdekel, hiszen ő mégis csak Cedric Diggory. Nem gondoltam volna sosem, hogy őt is nyomaszthatja valami, hiszen pont azért veszik körül sokan, mert mindig mosolyog, figyel másokra és sosem terjeszti ki a negatív energiáit, mint ahogyan azt azért akadnak, akik megteszik. - Bátor? Dehogy, csak... nincs akinek elmondhatnám. Neked van, de talán könnyebb egy idegennek. - és számára az vagyok, nem ismer csak összefutottunk az erdőben. Lehetséges, hogy jobb lenne neki, ha igenis elmondaná legalább valakinek, hogy mi történt vele, hogy miért van ilyen állapotban, úgy vélem akkor mégis csak könnyebb lenen neki is tovább lépni, mert most bármennyire is kedves látszik rajta, hogy nagyon is emészti magát belülről. A következő szavaira viszont tényleg meglepetten nézek rá, nem szoktam én meg az ilyesmit és tényleg... furcsa és tényleg új nekem, hogy valaki így viszonyul hozzám. - Nem természetes, de mégis... - megteszik mások, én pedig itt azért már halványan elmosolyodom és úgy pillantok rá újra. - Köszönöm, ez... nem is tudod mennyit jelent nekem. - talán igen, talán sejti, de nem érezheti úgy, ahogyan én. Nem szoktak kiállni mellettem és az, hogy ismeretlenül megtenné, akár szembe is szállna a barátaival... az tényleg nagy dolog, hiszen ha jól tudom ezt még Harryért se tette meg. Visszafogottan igen, de azért nem nyíltan. Talán azóta már sok mindent változott benne is, nem véletlenül ment el és ha jól sejtem olyan dolgok történtek vele, amik még jobban megváltoztatták. - Igen, ebben igazad van, de nem retteghetünk folyton attól, hogy ki jön vissza és majd... majd csak tesznek ez ellen valamit. - nem tudom, hogy mit, de nem hiszem el, hogy nem foglalkozik ezzel valaki, akárki. Valakinek kell felügyelni az időutazást, ha csak a jövőben nincsenek olyan varázslatok, amiket nem ismerünk és ezért kontrollálni sem lehet. Magam sem tudom, és azt sem, hogy mit tehetnék én, vagy mi, hogy ne legyen újabb ilyen történés, ami az ő életét, vagy az enyémet, vagy mindenkiét teljesen felborítja. A legrosszabb az egészben pedig az, hogy tudom veszély közeleg és nem tudok mit tenni ellene, csak remélhetem, hogy a tanárok majd igen. - Nem hiszem, hogy így van. Annyira nem lehet erős egy varázsló, hogy így kijátssza Dumbledoret. - főleg nem egy halálfaló. Talán arra képes volt, hogy bejuttasson egy plusz nevet a serlegbe, de arra nem hiszem, hogy az egész szavazást manipulálja. Szerintem sokkal több van a többi versenyzőben is és ezt a serleg is tudta. Krum lehet hogy jó kviddicses, de egyáltalán nem volt rossz a versenyen sem és az a szőke lány sem a Durmstrangból, sőt kétlem, hogy Cedricnek mások segítettek, nem szabadna ennyire lebecsülnie magát. Rémes, hogy mennyire a padlón van az önbizalma. - Magabiztos és erős emberek szoktak porig alázni... - vonom meg a vállamat. Nem hiszem, hogy ezek a fontos tulajdonságok. Az, hogy ő figyelmes és kedves sokkal többet számít, hogy nem koptatott le, vagy nem nézett rám furcsán, hogy az erdőben mászkálok és most is meghallgatott, pedig el is nevethette volna magát, hogy zagyvaságokat beszélek és fejezzem be. A kérdése meg lep, először nem is tudom, hogy mit akar, csak a mozdulatsor elején esik le. Végül csak aprókat bólintok kissé bizonytalanul, hiszen nem szokott velem senki... ilyen lenni. Esetlenül bújok oda hozzá és ölelem át a derekát, de pár pillanat alatt csak elengedem magamat és egy halk sóhajjal szorosabbra fonom az ölelést, mintha csak ezzel az egy mozdulattal kiszorítaná belőlem a rossz érzéseket. - Igen, pedig... a jelen a legfontosabb, mert sosem tudhatjuk mit hoz a holnap. - csak én, én sejtem, én néha tudom is és pont ezért nem szabadna annyira rohannia mindenkinek. Ki kell élvezni a jelent, amíg lehet, amíg a dolgok rendben vannak.
♫ Never close your eyes ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Erdei séta
Nem vagyok olyan, aki mások lelkivilágába belemászik, és direkt faggatózik, én sem nagyon mondtam el másoknak, hogy Choval mi volt, meg ezt az egész... megmenekülős dolgot sem, úgy véltem, hogy kár lenne ezzel bárkit is terhelni. Valahogy úgy vagyok vele, hogy szívesen segítek másoknak, meghallgatom őket, éppen ezért nem biztos, hogy mások el akarnák azt fogadni, hogy én is panaszkodhatok. Talán gyáva nyúl vagyok kiadni magamból a félszt, s nem azért, mert félek, hogy sérül rólam a kép, amelyben tökéletes vagyok... Egyszerűen nem megy. Viszont amit Kylie mondd, valahol igaz. Kedves tőle, hogy erősködik. - És te vagy kettőnk közül a bátor? Végülis jó, én... szívesen elmondom, ha érdekel. – Bólintok, halvány mosollyal nyugszom bele, hogy valakit tényleg érdekel, hogy mi van velem, és nem csak félve rámhagyja, hogy ha valami bajom van, és kerül, ha azt látja, hogy rossz a kedvem. Látom a hollóhátason, hogy nagyon zaklatott, mintha tényleg mindenki őrültnek tartaná, ami azért lássuk be képtelenség. - Ehhez ismerni kell valakit? Miért lenne az természetes, hogy bántjuk a másikat? Te sem érdemled meg, hogy kigúnyoljanak. Igen, ha kell, a barátaimal is rosszban leszek, mert vagy tudok rájuk hatni, vagy nem is a barátaim. – Talán túlzottan az egyszerű végéről fogom meg a témát, Kylie esetében nem kell ezt személyesnek vennie, hiszen valóban nem ismerem, ám az mégis jelent valami pluszt, hogy mindketten magunk alatt vagyunk, és bár én kérdeztem először, visszakérdez, képes belém kapaszkodni. Mintha tudat alatt máris kötődnénk egymáshoz. Furcsa, de jó érzés, ha viszonzást kap az ember, nem pedig azt, hogy ez bonyolult, és nem vállalható, mint Cho esetében, akit persze megértek, de már nem fogunk összetartozni. - Akárcsak az én esetemben. Megmenekültem, ami jó, de ha bárki visszatérhet a jövőből, akkor sosem leszünk biztonságban. Csak reménykedhetünk, hogy ismét valaki olyan jön, aki meg is ment minket... – Rázom a fejemet, pocsék érzés nem tudni, hogy mi fog történni, és másokra hagyatkozni. Mintha nem lennénk az urai a jövőnknek, hiszen bárki belenyúlhat, aki ismeri azokat a bonyolult varázslatok. Talán én majdnem meghaltam, Kylie pedig a szörnyű jóslatai miatt szenved, és szinte a szeme láttára halt meg valaki, akit kedvelt. És most mégis engem győzköd, hogy ne hagyjam el magamat. Visszakérdezhetnék, hogy ő vajon miért teszi, miért ilyen kedves, ha sokan kitaszítják maguk közül. Ám magamban kell keresnem a választ, vannak olyanok, akiknek tényleg fontos, hogy másokkal mi történik. - De hibázik. Ha Harryt képes volt megválasztani, mert meg lett zagyválva, azt hiszem az egész választása manipuláció volt. Olyanok kerültek be, akiket a halálfaló irányítani tudott. Akik talán jók valamiben, mint Krum a kviddicsben, viszont másban legyőzhetőek. – Rázom a fejemet kissé bizonytalanul. Lehet, hogy jól tanulok, sok a barátom, ettől még nem leszek bajnok. Akkor még annak hittem magam, hiszen szinte mindenki nekem drukkolt, viszont a temető mindent megváltoztatott. A korábbi magabiztosságom a múltté. Na nem mintha előtte nagyhangú lettem volna. - Tényleg? Azt hittem, hogy a magabiztosság, és az erő lényegesebb tulajdonságok. – Nyelek egy nagyot, az érintése borzasztóan felzaklat. Amúgy is totálisan társaságfüggő vagyok, és pocsék érzés, hogy most nem találom a helyemet. Sosem voltam magányos, mellém kell valaki, aki kedvel. Nem istenit, szó sincsen róla. Csak valaki, akivel el tudok beszélgetni, ha lányból van az illető, akkor elmenni randizni, csókolózni, és mostanság senki. – Ez jól esett... nagyon magányos vagyok az utóbbi hónapokban. Szabad? – Kérdezem, és ha engedi, akkor megsimítom a haját, és átkarolva őt a mellkasomra vonom, hogy legalább bújjunk egyet. – Te is nagyon... figyelmes vagy. A többség valahogy átrohan... mindenen...
Emlékszem még rá halványan, ami a Trimágus tusa alatt lejátszódott, amikor olyan sokan gúnyolták Harryt azért, mert indult egy versenyen, amin nem indulhatott volna a kora miatt és végül ketten is kikerültek a mi iskolánkból, aminek szintén nem szabadott volna megtörténnie és persze senki se hitte le neki, hogy nem ő csinálta és főleg, hogy nem szándékosan. Nem lehetett valami jó élmény, ehhez kétség sem férhet, sőt... de Cedric nem volt vele olyan, sőt tudom, hogy időnként amennyire tudta még segítette is, sőt megpróbálta lebeszélni a barátait a piszkálódásról. Kedves fiú, de... sosem tudhatjuk, hogy ki lesz a következő, aki bántani akar, nem igazán merek én már arra építeni, hogy valaki csak úgy kedves, ez azért elég ritka. - Ha egyikünk sem tud, akkor akár el is köszönhetünk, de ha egyikünk elég bátor és megpróbálja, akkor... a másik sem lehet gyáva nem? - oh nem szó szerint értem ezt, de nem akarom azt mondani, hogy ez így a fair, inkább csak viszonylagosan elviccelem ezt az egészet ezzel az egésszel a magam módján persze. Nekem se könnyű beszélni erről, de mégis megteszem, mert nem is tudom... talán jobb lesz tőle, ha valakinek elmondhatom és az a valaki nem egy tanár, aki amúgy sem tudja úgy istenigazából beleképzelni magát a helyzetembe, vagy átérezni felnőtt lévén. - De... de miért tennéd ezt meg értem, amikor nem is ismersz? - értetlenkedve pillantok rá, bármennyire is jól esik, amit mond, de hát nem várhatom el tőle azt, hogy szembeszálljon a barátaival miattam, hiszen okkal a barátai nem? Biztosan fontosak neki és nem dobhatja őket csak azért, mert egy sokak szerint őrült jóssal foglalkozik. Ezt én igazán nem várom el tőle, már az is jó dolog, hogy valakivel el tudok beszélgetni és nem néz rám furcsán minden második mondatnál. - Nem tudom... hogy azok a valakik hogyan kerültek ide időnyerővel, vagy mással. A jövőben ismerhetnek olyan varázslatokat is, amiket mi még nem. - esetlenül rántom meg a vállamat, hogy aztán ezt jobban átgondolva idegesen túrjak bele az amúgy is zilált hajamba. Zavaros ez az egész ügy és azt sem tudom, hogy vajon mi történhetett Mr. Blackkel. Talán életben van, talán elrabolták, talán elvitték a jövőbe, talán elmenekült... vagy meghalt és kész. A legrosszabb az egészben maga a bizonytalanság, hiszen nem találták meg őt, a testét sem és semmit, ami hozzá köthető, csak a romokban ott maradt ház van és kész, ennyi. - Ez butaság Cedric, okkal vagy életben és nem vagy gyenge a miatt, mert majdnem meghaltál. - egészen hevesen rázom a fejemet. Egyszerűen új és szokatlan, hogy én győzködök valakit, hogy nincsen vele baj, nem olyasmi ez, ami nálam általános és főleg nem gyakori. Sosem gondoltam volna, hogy egy olyan valaki, mint Cedric ilyen gondokkal küzd. - Azért lettél a Roxfort bajnoka, mert a Tűz serlege kiválasztott és a serleg nem hibázik igaz? A tiéd a cím, az már nem számít, hogy ki győzött, és... azt sem gondolhatod komolyan, hogy szembeszállhattál volna magával Tudjukkivel, vele Harry se lett volna képes. Tudod... a hírnév rossz dolog, teljesen mindegy, hogy az jó vagy rossz, csak teher az embernek. - halkan sóhajtok egyet, hiszen teher lehet Harrynek is, ahogyan teher neki is, hiszen azt hiszi, hogy azért mert ő lett a Roxfort bajnoka akkor most mindent túl kellene élnie? Butaság, egy iskolai bajnokságról volt szó, nem egy olyan dologról, ami életveszélyes. - Az számít, hogy mit érzel és hogy milyen vagy... belül és én azt látom, hogy kedves és figyelmes vagy és ez ritka. - valahol a mondat közepénél akaratlanul is kicsit felé fordulva teszem a kezemet a mellkasára valahol a szíve felett. Pár pillanat múlva veszem csak észre magamat és húzom vissza kissé zavarban persze. Nem tudom, hogy ezt szabadott volna-e egyáltalán.
♫ Never close your eyes ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Erdei séta
Tudom én, hogy még a saját barátaim is kicsit gonoszkodóak, ha arról van szó. A korosztályunk sokszor abban lelik az örömüket, ha a tanulás és vizsgák szünetében kiengedik a gőzt, és ezt oly módon teszik, hogy másokat provokálnak, pletykákat gyártanak. Ha nincs hír, hát csinálni kell. Egyet kell értenem Kylie-val, igaza van, a többség nem alkalmas arra, hogy általánosságban jó barát legyen, meghallgassák a másikat. Ez mintha manapság unalmas lenne. Pedig a fenébe is, apa engem nem így tanított. Nem volnék képes csak úgy átnézni valakin, vállat vonva továbbmenni. - Miből gondolod, hogy bármelyikünk csak úgy tud beszélni róla? – Kérdezem bizonytalanul a hajamba túrva, nekem elég lenne, ha csak ő teszi, én meg próbálok segíteni, de úgy tűnik a lány is magamfajta különc, így tisztességes alkunak tűnik. Efogadom a kéznyújtását, a tenyerébe simítom a sajátomat, majd megrázom a kettőnkét utána gyorsan elengedve. A mosolya belőlem is kihoz valami hasonlót, úgy tűnik mi aztán tényleg nem vagyunk harsányak, de vágyjuk azt, hogy jól alakuljanak a dolgaink. Meglepő hasonlóság így az erdő közepén! - Egyesével nem. De... ha szeretnél barátkozni velem, és találkozunk még... mondjuk gyakran, akkor nem hagyom, hogy úgy nézzenek rád. Velem nem mernek kikezdeni. Fogadják el hogy nincsen baj veled. Vagy ha van, velem is szembe kell szállniuk. – Nem kell megszoknia, én aztán nem fogom hagyni. Apa szerint ezzel a mentalitással akár még a griffendélbe is kerülhettem volna, szerintem pedig nem a ház teszi az embert. Lehet, hogy azért kerültem a hugrabugba, mert ott van rám szükség. - Csak meglep... két évvel ezelőttig nem hallottam az időutazásról az időnyerőket leszámítva, azokat viszont a minisztériumban őrzik, engedélyhez kötött a használatuk. – Csóválom a fejemet. Nem akarom megijeszteni ezzel, számomra is nagyon kusza, ami az elmúlt időszakban végbement. Elvileg erről már nem is kéne tudnom, mégis itt vagyok, az idő kilépett a medréből, és valaminek a részesen vagyok, amiből elvileg kimaradtam volna. - Az egyik halálfaló halálos átkot mondott rám. De az a jövőből jött manó... megmentett. És azóta... olyannak érzem magam, mint a kastély szellemei. Valami nem az igazi. Nem tudtam megvédeni magamat, és nem vagyok méltó arra a hírnévre, amit nekem tulajdonítottak. Mást hogyan tudnék... Én... – Lehajtom a fejemet, nem akarok lelkizni, erőtlennek tűnni. Próbáltam Cho-nak is elmondani, de nem értette meg. A kviddicsre fogta, hogy biztosan azért megyek el, mert az fontosabb. És amikor visszajöttem, már túl sok idő telt el, hogy legyen értelme bárminek is, pedig szükségem lett volna rá. Akár barátként. - És mi az oka? A manó Harryt védte, én csak véletlenül ott voltam. Ha Harry nem mondja, hogy fogjuk meg együtt a kupát, akkor nem is nyerek. Csak egy megmentendő áldozat vagyok, többszörösen, nem a Roxfort bajnoka. Te legalább tudsz másokért tenni, nemigaz?
Szokatlan nekem a helyzet, hogy valaki tényleg segíteni akar, csak... egyszerűen segíteni és kész. A legtöbben inkább tartanak tőlem, mert nem tudják, hogy a tetteimnek milyen következménye lehet, vagy hogy mit mondok majd nekik, amin aztán kattoghat az agyuk és aggódhatnak a jövőjük miatt. Igen azt hiszem ez a jó szó félnek attól mit mondanék és ezért egyszerűbb az, ha inkább nem is foglalkoznak velem, mintha nem lennék, könnyebb így nekik, nekem pedig természetesen sokkal nehezebb, hiszen nincs mellettem soha senki. - Gondolom van, aki ezért teszi, de én nem ismerek ilyet. - igen ez a legnagyobb baj, hogy én nem ismerek ilyen embereket, akik csak azért barátkoznak mert az a jó, vagy akkor is segítenek, ha annak nincs kézzel fogható eredménye. Én csak azt ismerem, amikor kihasználjuk a másikat, amikor nem érdekel, hogy mi van vele, amikor csak elmegyünk egymás mellett és nem foglalkozunk azzal, hogy mit okoz a másiknak egy csúfos megjegyzés arról, hogy folyton csak riogatja az embereket. Épp e miatt nem megyek most el, mert új ez az érdeklődés, de fogalma sincs, hogy milyen jól esik, főleg a jelenlegi pocsék helyzetemben. - Akkor legyen... legyen úgy, hogy te is elmondod nekem és akkor én sem érzem úgy, hogy csak te segítesz nekem rendben? - kicsit hátrébb lépek ezúttal egy egész halvány mosolyt varázsolva az arcomra és a kezemet nyújtom felé, mint aki épp egy egyezséget szeretne megpecsételni és egyébként erről is van szó, mert ezt szeretném, egyezséget kötni vele, hogy ne érezzem úgy, hogy csak ő segít nekem, hanem akkor már fordítva is legyen meg, mert láthatóan őt is bántja és nyomasztja valami, csak nem tudom, hogy micsoda, és igenis érdekel. Cedricről van szó, nem gondolná az ember, hogy gondjai vannak. Nem azt mondom, hogy az ő élete tökéletes, de számomra irigylésre méltó és meglepő, hogy ezek szerinte még sem így van. - Hát... a többség, de mit tudnál tenni ellene? Nem beszélhetsz mindenkivel egyesével. Nem baj, én már megszoktam. - megvonom a vállamat, hiszen így van. Évek óta ez van, már nem fáj és nem olyan vészes ez így. Nem lehet mindenki népszerű és nem lehet mindenkinek fenemód jó élete. Az enyém ilyen zavaros és zűrös, mostanában pedig még a megszokottnál is inkább, lassacskán kezdem egészen megszokni a dolgot, akkor meg minek változtassunk rajta? - Hogy érted, hogy minden erről szól? Mi szól még a jövőről? - oh nem vagyok én tájékozott. Hallottam futó pletykákat a tusáról, de csak ennyi, többet nem, szóval nem igazán tudom, hogy mi volt ott, hogy ki jött vissza a múltból, vagy hogy mi is történt vele. Arról sem tudok, hogy majdnem meghalt, ezek nekem kimaradtak. Ahhoz a társaságban kellene lenned, hogy tudj efféle információkat, én pedig annak még csak a közelében sem vagyok. Lassan viszont megértem a dolgot, amikor jobban is kitér rá, hogy miért is jött vissza az iskolába, hogy mi történt vele, ami miatt megváltozott az élete és ami miatt most itt van. Hümmögve hajtom le a fejemet. Hát így érthető, hogy nem túl egyszerű a dolga neki sem. - Mi történt pontosan veled? Majdnem meghaltál, vagy... csak tudod hogy meghaltál volna, ha nem segít? - csak pár pillanat múlva jövök rá, hogy a kérdéseket tettem fel előbb az együttérzésnél. Én ebben élek, jövő, múlt... jóslatok, ő viszont nem. Ha jól sejtem akkor ez az egész nagyon megrázta és ezért van most itt az erdőben és nem pedig valami bulin a barátaival, vagy nem kviddicsezik, hogy sztárrá váljon. Nem lehet kellemes. - Sajnálom, biztosan nehéz lehet, de az a fő, hogy nem haltál meg igaz? Akkor... olyan mintha túlélted volna és annak biztosan oka van. - legalábbis ezt szokták mondani, amikor valaki túlél egy balesetet teszem azt, hogy bizonyára oka volt, hogy azért maradt életben, mert ennek így kellett történnie és ki tudja lehet hogy tényleg így van, hogy tényleg életben kellett maradnia valami miatt.
♫ Never close your eyes ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Erdei séta
Nem nagyon szoktam követni a divatot, miszerint manapság annyian bunkók a többievel. Elfogadom, hogy a fiatal felnőttek olykor, a kamaszok viszont állandóan szívják a többiek vérét. Bevallom én is nevetgélek időnként másokon, de nem feltétlenül kigúnyoló jelleggel, előfordult, hogy annak idején szóltam a barátaimnak hogy azért ne nyakló nélkül szidjuk Harry-t, biztosan rosszul esik neki. Nem hallgattam rám, így nem mindig vettem részt az ilyesmiben, legalábbis próbáltam elterelni a gondolataikat más témákkal, ez legtöbbször sikerült, hiszen afféle bandavezérnek kiáltottak ki annak kapcsán, hogy a versenyek nagy részében sikerült jól teljesítenem, meg hát fogó is voltam a vállogatottban. - Azt hiszed, hogy csak az eredményekért érdemes barátkozni? Nem azért tesszük, hogy könnyebb legyen? – Én is meg vagyok lepve, hogy ennyire el van keseredve. Az én nyűgöm az övéhez képest mintha most teljesen eltörpülne, holott engem meg akartak ölni, dobott a barátnőm, és még mindig rémálmaim vannak. Egyedül a barátaim maradtak meg, csoda, hogy visszafogadtak, sőt, úgy érzem Harryel is jobb a viszonyom, mint a tusa idején. S most ez a lány teljesen úgy állítja be, mintha bele sem lenne értelme vágnia, ha nem tudok rá mit mondani. Ez butaság. - Nem baj. Nem azért figyelek, mert mindenképpen hihető. Vagy sem. Különben is, az ilyesmiben nem vagy egyedül, nekem is van olyan, amit még alig mondtam el bárkinek. Nem akarok terhelni ezzel senkit. – Mélykék szemeimmel az ő zöldesét vizslatom, mintha saját magamon túl őt is győzködném, talán itt az idő, hogy mindketten elmondjuk egy szinte vadidegennek, hogy mi történt, és talán ezért nem leszünk egy kicsit egyedül lelkileg. Hiszen engem azóta is nyomaszt a múlt, még tükörbe sem merek nagyon nézni a mosakodáskor, hiszen olyan, mintha szellem lennék. Nem is tudom, hogy miféle élet ez, amelyben reménytelen áldozatból túlélő lettem. - Miért? Ki bánt téged? Tehetek valamit az ügy érdekében, hogy leálljanak. – Talán régen volt befolyásom Harry idején, úgy vélem, hogy most is megtehetem. Nyilván mindenkiből nem tudom kiírtani a fújolást, a gúnyolódást, de az biztos, hogy a szavamnak még mindig súlya van. Végülis visszajöttem, és ismét teszek másokért. Eljárok bulikba, ismét tanulok, részt veszek a kviddicsben, csak nem tudja rólam a többség, hogy mindezt milyen kedvvel teszem. Mosolyogva, de belül szendvedve, nagyon is. Nem Cho miatt, bár az is közrejátszik, egy szakítás mindenkit megvisel. A halálközeli élmény azonban komolyan rág legbelül. Elindulunk a lánnyal az erdőben, leülve végül egy farönkre, még ha ketten is kell rajta osztozkodni. – A jövőből? Hát már minden arról szól? – Kérdezek közbe, de attól még nagyon is figyelek. Tudom, hogy most kéne megvigasztalnom, de valahogy nem megy. Most ismét a saját történetem jut eszembe, és csak akkor zökkenek vissza, amikor rólam kérdez. - De igen, oda. Viszont eltelt annyi idő, hogy úgy gondoljam, ez nem oldja meg a problémámat. Tudod... az egyik házimanó visszatért a jövőből másfél évvel ezelőtt, hogy megakadályozzon dolgokat... rossz dolgokat. A halálomat többek között. Hülyeség kimondani, hogy halott vagyok, de mégsem? – Kérdezem bizonytalanul, nem tudtam máshogyan felvezetni a dolgot. Talán ha ő belelát a jövőbe, megérti, hogy mit sem számít a népszerűség, ha nem hiszek már magamban.
Nem szoktam meg azt, hogy valaki odafigyel a bajaimra. A legtöbben inkább arrébb hessegetnek, mert úgy sokkal egyszerűbb. A legtöbbek szerint én egyszerűen csak furcsa vagyok, nem is teljesen beszámítható... tudom, hogy miket mondanak rólam, így nagyon is szokatlan és meglepő számomra, hogy most más a helyzet, hogy ő foglalkozik velem, sőt még oda is figyel rám, érdeklődőn és kíváncsian. Vajon azért teszi, mert ő is gondterhelt és még mindig jobb ez, mintha egyedül lenne, vagy tényleg érdekli, hogy mi a baj? - Akkor is érdemes végighallgatnod, ha úgy sem tudsz segíteni? - talán csak költői a kérdés, ami még mindig a meglepettségemet mutatja. Jól esik ettől még az, hogyan viszonyul hozzám, tényleg, de mégis... nem tehetek róla, hogy valami hátsószándékot próbálok találni benne, vagy akármit. Nem szoktak velem kedvesek lenni, főleg nem megértőek és lehetséges, hogy csak megint őrültnek nézne, ha elmondanám neki az egészet. Talán, ha körvonalaiban festem csak fel az elég és akkor nem kell belebonyolódnom sem a dologba, nem fog visszakérdezni és nem néz majd úgy rám, mint ahogyan a legtöbben szoktak. Lehetséges, hogy megszoktam már, de attól még nem esik jól és ha ehet akkor kerülöm. - Nem, vagyis... nem tudom pontosan. Elég zavaros és biztosan nem is hiszed majd el. - igen egyértelműen harapófogóval kell kihúzni belőlem a szavakat, de hát McGalagony is alig értette, amikor magyarázni próbáltam neki és biztosan Cedric is hallotta a pletykákat a kis akciómról, az egy szál törölközőben és mezítláb szaladgáló vizes lányról az előcsarnokban. Ez se sokat javított a pozitív megítélésemen mások szemében igazság szerint. - Mások ezt nem így gondolják. Tudom, hogy miket mondanak a hátam mögött és... időnként szemtől szemben is. - ha pedig igazából baj jön, akkor hogyan szólhatnék, hogy el is higgyék? Ahogyan most is erről van szó. A tanárok biztosan nem fogják elmondani a diákoknak, hogy van egy ködös jóslat és készüljenek, amikor azt se tudják, hogy mire kellene készülniük. Rossz ez az egész úgy, ahogy van, de hát mit tehetnék, hogy jobb legyen? Én csak elmondhatom azt, amit hallottam, és ha nincs igazam... akkor örülünk, hogy nem jön baj nem? De sajnos a legtöbben nem pont így állnak hozzá. Mégis jól esik, hogy figyel rám, ezért nem is kérdés, hogy egy kis séta belefér, legalább nem csak a saját gondolataim között őrlődve lépdelek egyedül a fák között. Ez azért így sokkal kellemesebb és talán most neki is társaság kell, hiszen bizonyára ha nem így lenne, akkor már tovább állt volna. - Az egész zavaros.- sóhajtok egyet és végül szépen lehuppanok mellé. Nem zavar a közelség, időnként oldalra pillantok, de így még talán könnyebb is beszélni róla, hogy nem néz folyamatosan a szemembe, nem fogom látni a kétkedést, ami nem lepne meg, ha ott lenne. - A jövőből jöttek, akik megtámadták Mr. Blacket. Először ő maga, azt mondta, hogy baj jön és veszélyben vagyok és... aztán Mr. Black kitalálta, hogy jóslat kell, ki kell valahogy szedni belőlem és aztán jött az a három alak, valószínűleg szintén a jövőből. Elszaladtam, mert azt mondta, aztán felrobbant a ház és... nem tudom. - bizonytalanul rázom meg a fejemet, hiszen még most sem tudom, hogy mi történt. Nem találták meg a holttestét, de a három illetőt sem. Semmit, mintha a föld nyelte volna el őket, vagy csak nem mondják meg nekem? Remélem, hogy nem erről van szó, McGalagony azt ígérte, ha tud valamit azonnal szól nekem. - Miért? Pedig te népszerű vagy, sokan szeretnek és... nem kviddicsezni mentél? - nem tudok sokat róla, ahogyan senkitől sem. Velem nem beszélik meg az emberek az éltük történetét, nem pont az vagyok, akinek könnyen és sokan nyílnak meg, amit megértek, tőle sem várok minden áron válaszokat, csak meglep, hogy itt van, amikor buliba mehetne gondolom a barátaival, akikből biztosan van jó pár.
♫ Never close your eyes ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Erdei séta
Látom a meglepettséget a zavart arcán, ami meg engem lep meg. Apa engem úgy tanított, hogy legyek mindig jó, és kedves, valaki ezt nyálasnak tartja, de még a legszemetebb mardekárosok se kötnek belém, hiszen még nekik is segítek, ha arról van szó. Nem hiszem, hogy a Diggory család tanítása olyan nagyon extrém lenne, hogy meg kéne lepődnie rajta mindenkinek. Mégis, nem az első eset, hogy bizonytalan, értetlenkedő kifejezéssel találkozom, ha megállok, és átgondolom, hogy mi lehet a másik gondja. A saját bánatom ellenére is. Hiszen a sajátomon ugyan mit tudnék változtatni? Javítani? Ami történt, megtörtént. Néha elvonulok, átgondolom, hogy mi lett volna, ha... Járhattam volna rosszabbul is, ha Winky nem jön vissza. Akkor már rég halott lennék. Bizonyos tekintetben Cho szempontjából jobb lenne, mert akkor csak a jó dolgokra emlékezne, nem arra, hogy eltávolodtunk egymástól. Ha már itt vagyok, miért ne tehetném meg ismét, hogy figyelek valakire? - Nem mondtam, hogy jobb lesz. Csak hogy ki vele. – Szerintem sem megoldás, hogy az ember csak a tényeket közli, mert megoldást nem talál, viszont jobb lehet a közérzete, ha legalább más előtt szembesül a tényekkel. Ki tudja, hátha több szem többet lát, vagy csak az illető, aki pácban van, miközben mesél, saját maga is más megvilágításból látja a dolgokat. Végeredményben önmagától megoldódhatnak a dolgok. - Felrobbant? De miért..? Megtámadták a Roxfortot? Már megint? – Kérdezek rá, tudom, hogy nem nekem kéne riadtnak lennem, hanem őt lenyugtatni, de azért rajtam is látszik, hogy nem feltétlenül tudok a hűvös, magabiztos pasi álcájában megmaradni, hiszen éppen egy ilyen támadás előkészületeinél haltam meg. Legalábbis majdnem. És még mindig nem vagyok túl ezen a majdnemen. Látszik a lányon, hogy nagyon maga alatt van, de úgy okoskodom, hogy ha tényleg nagy baj lenne, már az egész iskola tudna róla. Mondjuk valamennyit hallottam én is erről, hogy az erdő szélén volt valami felfordulás, de a nagyteremben nem mondtak róla semmit, meg a házvezetőm sem jött a kluhelységbe azonnali evakuálási tervvel, miszerint ez nem gyakorlat! - Szerintem senki nem olyan ostoba, hogy farkast kiáltson csak úgy heccből. Ha meg tudod orrontani a jövőt, akkor nem ítélhetnek el, ha nem mindig jön be a látomásod. – Tudom, hogy a megnyugtatáshoz testi kontaktus kell, legalábbis én ettől nyugodnék meg. Igaz, nem mindig tuti megoldás, ha az ember magából indul ki, és lehet, hogy valakit kifejezetten zavar ilyenkor az érintkezés. Lehet, hogy erőltetni kell, hátha végül ettől jobb lesz a kedve. Mindenesetre legalább a saját gondolataimat eltereli a vészterhes dolgokról, ahogyan közös sétára indulunk. Nem zavar, hogy nagyjából egy fejjel magasabb vagyok, vélhetően jól megnyúltam az elmúlt években. Az erdőben hűvös az őszi szél, ahogyan hordozza a faleveleket, ahogy nézem jól fel vagyunk öltözve, maximum ami történhet, hogy kicsípi arcunkat egy kicsit a hideg. - Amelyikről fontosabbnak érzed most beszélni. Akár mindkettőről. Van időm, szívesen meghallgatlak. – Az esti buliig egyébként is van pár órám, ha meg kihagynám, hát istenem, nem gond, végtére is nem lenne tőle jobb kedvem, egyedül valószinűleg csak ücsörögnék az egyik sarokban. Így legalább valakinek segíthetek. A visszakérdezése így meglep, jól is esik. – Valahogy most nem volt kedvem buliba menni. Hívtak, de még nem döntöttem. Ne aggódj miattam. Mindenkinek megvan a maga keresztje. – Rázom meg a fejemet, tényleg nem akarom a saját dolgaimmal terhelni, ha amúgy sincsen jól. Találunk egy üres fatönköt, leültetem rá, de mivel így roppant nehézkes lenne a beszélgetés, én is mellé ülök, még ha így elég szorosan is leszünk. Féloldasan felé fordulok, hogy folytassa bátran.
Oh nem szoktam én meg ezt a stílust, mármint azt, amikor valaki kedves velem. Persze vannak azért, akik nem néznek ki mindenhonnan már alapból, de azért azok vannak többen még mindig, akik rendszeresen furcsán tekintenek rám, ha szembe jönnek a folyosón, vagy ha esetleg felmerül a fejemben, hogy leüljek az asztalukhoz, pedig néha azért mégis csak jó, ha nem egyedül eszem. Mármint az asztalok hosszúak persze, ül ott más is, de mégis csak egyedül van az ember, ha tőle minimum két szék távolságban ül más, és az nem valami kellemes dolog. Most viszont olyan valaki áll előttem, aki határozottan kedvesnek tűnik és igen, ez számomra felettébb szokatlan és az újdonság erejével hat. Na persze nem jó hír, hogy legutóbb, aki hitt nekem és oda figyelt rám... már nincs életben, legalábbis jó eséllyel, mert hát azt a tüzet nem élhette túl. - Igen átcsap, de... hogy bármitől jobb lenne-e. - halk sóhaj és ezzel nem őt akarom leszólni, de hát az a helyzet, hogy jelenleg tényleg nem tudom mitől lenne bármi is jobb, hiszen mégis csak felettébb zavaros az életem az utóbbi időben. Mindig az volt, de mostanság ez csak még inkább fokozódott és határozottan nehezen kezelem már. Nem is nagyon küzdök vele, hogy megpróbáljak mások felé nyitni, mert hát egyáltalán mi értelme? Felém nem igazán akar senki sem, én pedig már úgy érzem, hogy egyre kevésbé van értelme próbálkozni. Úgy se nagyon érek el vele semmit sem. De mégis valahogy a biztató szavak hatására újra rá pillantok, hátha van esetleg értelme ennek. Talán jobb, ha elmondom és talán van értelme, megkönnyebbülnék tőle legalább egy kicsit. - Igen ő, de nem csak leégett. Felrobbant. Megtámadták, azaz... minket támadtak meg, de elküldött és mire odaértek McGalagonyék már porig égett az egész. - meghalt szinte biztos, hiszen nem maradt ott semmi sem, ha pedig el tudott menekülni, akkor nem szívódott volna fel teljesen, hanem visszajön, segít nekem, az iskolának, hiszen ő is tudja, hogy mekkora a baj. Én még csak nem is tudom, hogy mi történik, hogy mi várható, hogyan lehetne tenni ellene és nem is érzem elégnek magamat, hogy én tegyek bármit is. - Látod ez az! Miért hazudnék? Bár azt hiszem nem ez a baj, hanem inkább, hogy nem mindig van igazam, én is tudom. Nem mindig tudom én sem pontosan, hogy egy álom álom, vagy a jövő egy szeletkéje. - bizonytalanul vonom meg a vállamat, amit ő átfogott az előbb. Nem kívánom a sétát, inkább csak el akartam tűnni mindenki közeléből, ez volt a fontosabb, nem a mozgás maga. Ezért nem zavar, hogy helyet keresünk, én is leülök egy kényelmesnek cseppet sem tűnő fatönkre, de hát itt nem nagyon lehet egyebet találni, a semminél pedig jobb. A kérdésre bizonytalanul pillantok rá, aztán már inkább az avart vizslatom, mert hirtelen tényleg nem tudom, hogyan kezdjem. Az egész régen indult, de ez a mostani ez most új és nagyon intenzív, ez most egészen más, mint amiket eddig megszoktam. Ez most nem csak riogatás, ez most sokkal durvább. - A látomásokra érted, vagy erre a mostani káoszra? - kérdezek azért végül is vissza, hiszen nem tudom pontosan, hogy mire érti, nem tudom pontosan, hogy melyik a kérdés, hiszen egyik se valami kellemes. Engem viszont az még mindig jobban meglep, hogy ő is itt van egyedül. Tőlem ez igazából nem olyan furcsa, de tőle... hiszen ő népszerű volt mindig is, én is tudom, hogy kicsoda. Már ki ne ismerné Cedric Diggoryt a Roxfort Bajnokát? - És te miért vagy itt egyedül? - azt tudom, hogy egy ideig nem az iskolában tartózkodott, ez nekem is meg van, de ettől még most hogy visszajött nem értem, hogy miért nem a barátaival van együtt és miért egyedül, vagy hát jelenleg épp egy mások által kissé zakkantnak tartott látóval múlatja az időt.
♫ Never close your eyes ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Erdei séta
Számomra természetes, hogy nem próbálok meg én átfurakodni a fák között, nem sietek sehova, sőt, még célom sincsen, csak vissz a lábam, mint a mesebeli Bilbót. Úgy tűnik, mégsem nálam van a nagyobb gond. Sokan azt mondják, hogy a külsőmmel hódítok, mások az eszemnek, vagy a sportézékemnek tulajdonítok nagy jelentőséget, de ha engem kérdeznének, egyértelműen azt jegyezném meg elsőre, hogy odafigyelek másokra, empatikus vagyok. Enélkül nem is működhetnék, én így vagyok összerakva, ha valaki a rosszfiúkra bukik, biztosan nem én vagyok az embere. Méregetjük egymást pár pillanatig, nem kihívóan, azt hiszem az a griffendélesek, és mardekárosok sajátja. Miután mindketten megtaláljuk a hangunkat, és kérdezni tudok, felel ugyan, a hangsúlyából, annak reszketéséből mégiscsak le tudom szűrni; igazam volt. - Úgy tűnik ez a sok minden... átcsap a fejed veled. Na ki vele. – Nem felszólítás, még csak nem is kérés, amolyan utolsó, bátorító lökés, hogy adja ki magából. Nálam jobb hallgatóságot most amúgy sem talál, hiszen a saját gondolataimról nem ártana elterelni a gondolatot, még ha egyedül is akartam lenni, az is csak vészmegoldás volt, mert az esti bulival nem tudtam magamat lekötni. Jobb ez így. Tudom én, hogy nem vagyunk barátok, alig váltottunk talán két szót mindezek előtt, ez főleg az én hibám, annyira a saját barátaimra szűkítem a társaságomat, aztán mégis meglepő volt, hogy mennyien ismertek már a Tusa előtt, mert mint kiderült, nagyon sokan szurkolnak nekem. Azért volt némi kis lelkiismeretfurdalásom, amikor a mardekárosok csak azért tették, hogy Harrynek pocsék legyen. - A védelmis fazon? Annyit hallottam, hogy leégett a háza... Mi történt? – Kérdezek bele, próbáltam naívan arra gondolni, hogy csak egy elszabadult durrfarkú szurcsók köpte le a pajtát, és abból volt gond, de nem sérült meg senki. Ezek szerint mégiscsak. Sőt. – Hogy halt meg? Megtámadták? – Folytatom a faggatózást, ez még rosszabbnak tűnik, egyátalán nem egy tini fruska felnőttéválásának problémáiról szól, mint amit a legtöbben idegondolnának. – Tudod... nehéz elhinni másoknak, ha azt mondod, látomásod volt. Én készséggel elhiszem, nem tudom, hogy miért hazudna ilyet bárki. – Mégis közelebb lépek, és átfogom a vállát, nem sármörként, inkább úgy, hogy osztozom a gyászában. Kicsit még az én történetembe is belevág, majdnem meghaltam, csoda, hogy túléltem, és itt egy lány, aki ha belelát a jövőbe, s nem hiszenk neki. Körülnézek, hátha találunk valami farönköt, ahova leülhetünk, de ha menni akar, sétálhatunk is. Ha már kihúztam belőle a szívét nyomó óriási gondot, a részemről felelőtlenség lenne itt hagyni, ő meg értelmetlenül bökte volna ki, ha utána nem kívánja a társaságomat. - Elmondod, hogy hogyan kezdődött? – Hátha tudok neki ezzel segíteni, Cho velem közel sem volt annyira megértő, mint amennyire én lettem volna vele szemben. Mégsem ítélem el, mások vagyunk, ő úgy döntött, tisztelem, amiért felvállalta a véleményét. De most ez a hollóhátas lány a lényeg, akinek azt hiszem Kylie a neve, de ha minden igaz, van egy középső is, amire már nem tudnék tippelni. Lepillantok rá, nem akarok még nagyobb zavarba hozni azzal, hogy megérintem, én csak úgy vagyok vele, hogy a fizikai kontaktus nyugtatólag hathat.
Inkább megállok mielőtt lezongorázunk egy komplett tánclépéssort, vagy akármit itt egymás előtt, ahogyan próbáljuk kikerülni a másikat. Az azért tényleg vicces egy helyzet lenne és most nem vagyok épp szórakozott kedvemben, hogy nevetni tudjak rajta. Zavarban vagyok, hogy ennyire nem néztem körül és nem vettem észre. Nem sokon múlt, hogy nem mentünk egyáltalán egymásnak, komolyan mázli, de legalább úgy fest, hogy nem csak én vagyok elvarázsolva, ez mondhatni megnyugtató. Ő se nagyon vett észre engem úgy fest ő is épp eléggé a gondolataiba van mélyedve, és nem találja egyelőre önmagát, vagy az útját, vagy ki tudja mit. Ismerem persze és már a tény is meglep, hogy itt van. Ő mégis csak Cedric, hát ki ne ismerné? Én is ott voltam, amikor lement a Tusa, amikor az az egész megtörtént, amiről még mindig nem tudunk semmit, hogy mi is volta végén, hiszen eléggé megkövültem térek vissza a játékosok. Cedric pedig nem sokkal később elment kviddicsezni, szóval nem volt aki beszámoljon a történtekről, sőt valahogy úgy sejtem, hogy nem is szívesen mesélt volna róla sem ő, sem Harry, legalábbis nem ismeretleneknek. Érthető, én se mondanám el a szánalmas kis életem részleteit senkinek sem, főleg nem ismeretleneknek. Már épp megpróbálnék végül elmenni mellette, hiszen ő is szabadkozik, amikor megkérdezi, hogy baj van-e. Úgy nézek rá, mint aki először nem is érti a kérdést. Talán nem is értem, a miértjét főképp. Nem szoktak tőlem ilyesmit kérdezni, a legtöbben legalábbis nem. Ha valaki azt látja rajtam, hogy baj van, akkor inkább elkerül és tovább megy más irányba, ha teheti, nem velem foglalkozik, mert a zakkant jóslánynak amúgy sem lehet olyan gondja, ami tényleg normális dolog, akkor meg miért lenne kíváncsi rá bárki is? - Baj? Hát én... elbambultam és sok minden jár a fejemben és... - összeszorítom a szememet egy pillanatra, aztán csak megrázom a fejemet. Újra rá pillantok, és nem is értem az okát miért történik, talán az őszinte pillantása teszi, vagy tudom is én. Valahogy a kérdése is olyan volt, őszinte, nem azért tette fel, mert nem várt választ, mint az átlag, hanem inkább... mintha tényleg úgy gondolná, hogy ez fontos, hogy tényleg érdekli hogy baj van-e. - Igen... igen azt hiszem baj van. Meghalt! Mr. Black meghalt és látomásom volt és baj lesz. Az iskola lángokban fog állni és nem hiszik el a legtöbben és nem foglalkoznak vele és én tudom, hogy... hogy nagy baj lesz, érzem! Nem tudom, hogy mit tegyek és össze vagyok zavarodva, csak folyton azok a képek járnak az eszemben, az álmok, a villanások és... olyan zavaros az egész! - rázúdítom, csak úgy az egészet. Akadozva, kapkodva, néha hadarva, néha megtorpanva, ide-oda jár a szemem, ahogyan magyarázom. Látszik rajtam, hogy meg vagyok zavarodva, teljesen szét vagyok esve és nem tudom, hogyan kellene összeszednem magamat. Mintha nem foglalkoznának eléggé azzal, ami közeledik, még a tanárok sem. Vagy ők talán igen, de akkor csak a háttérben, nekem pedig megnyugtatóbb lenne, ha tudnám, hogy történik valami. Miért hiszik azt, hogy még gyerek vagyok és rám nem tartozik, hogy mi történik velünk? Én láttam. Nekem... nekem tudnom kell, hogy védekezni fogunk-e az ellen, amiről még nem is tudjuk, hogy micsoda.
♫ Never close your eyes ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Erdei séta
Ahhoz képest, hogy mennyi barátom van, most nem vagyok rájuk kiváncsi. Valahogy mindig sikerül a társaság központjának lennem, de nem azért mert olyan poénos lennék, vagy nagyhangú, inkább arról lehet szó, hogy bármibe fogok, minden jól sikerül, legyen szó a tanulásról, a sportról, vagy a barátságról. Mindenkivel megtalálom a közös hangot, amiben azt hiszem a külsőm is szerepet játszik, erről viszont nem tehetek, magas vagyok, sokak szerint csinos, hát mit csináljak? Volt, hogy még Cho előtt is próbálkoztam lányoknál, és sosem kaptam visszautasítást, de azért Cho-val volt az igazi. Vele egyértelműen rokonlelkek voltunk, összekötött a sport meg a romantikus lelkület is, valahol mindketten azonos körökben mozogtunk, csak én voltam olyan hülye, hogy elmentem, amit nem tudott csak úgy tolerálni. Azt hittem, hogy megérti, hogy nem volt könnyű feldolgoznom, hogy meg akartak ölni, és talán egy kis szünet nem ártana, azt hiszem nem gondoltam bele, hogy őt is sokkolta a dolog, aggódott értem, és együtt kellett volna megoldanunk. Ehhez talán nem voltam elég érett, több hónap kellett, hogy átgondoljam, és mire sikerült lenyugodnom, és a felnőtt korosztályban is barátokat szereznem, visszanyerni az önbizalmamat, addigra már késő volt visszatérnem. Cho a maga érzékeny módján közölte, hogy ennek már annyi, menjünk külön. Nagyjából ott akkor még jobban összetörtem, mint amikor Harryvel voltunk együtt abban a sötét temetőben. Elvesztettem a lányt, akit szerettem, mert túlságosan sokáig vártam. Ám meg kellett értenem, igaza van. Nem voltunk együtt olyan erősek, hogy kitartsunk egymás mellett. Én elhagytam, ő lezárta. Azt, hogy manapság Rogerrel látni őt, hát enyhén hátulról a mellbe döfés volt, de nem hagytam a barátaimnak, hogy bántsák ezért Cho-t, csakis a kettő dolga volt, senki sem szólhat bele. Most, hogy eltelt már három hónap is azóta, már elfogadtam a helyzetet, hogy ők ketten együtt vannak, az viszont ismét elkezd nyomasztani, hogy annak idején olyan gyenge voltam, hogy meg akartak ölni. A Roxfort bajnoka... most már olyan nevetségesen hangzik. Hiába vannak itt a barátaim, hiába vár ránk egy talán győztes évad a kviddicsben, mérhetetlenül egyedül érzem magam. Olyannyira, hogy még apának is nagyon szűkszavúan válaszolgatok, pedig mindig is közel álltunk egymáshoz, mindig elmondhattam neki hogy mit érzek, most meg kezdek kiüresedni. Ahogyan lépdelek a fák között, már nem is az ösvényt tapodja a lábam, a sűrűjében vagyok, itt már szinte egymást érik a bokrok, mégsem zavar, csak megyek, ahová a lábam visz. Most éppen egy lánnyal hoz össze. Zavartan felnézek, nem akartam elállni az útját, gyorsan hátralépek, mielőtt mindketten olyan kínos helyzetbe fagynánk be. - Ööö... szia. Nem akarlak feltartani, én csak... – Ismétlem le szinte szó szerint amit ő mondott, de elmosolyodni valahogy nincs kedvem. Ellenben vagyok olyan jó megfigyelő, hogy észreveszem, valami nála se klappol. Induljak ki abból, hogy én egyedül akartam maradni, hogy senki ne faggasson, vagy... tegyem azt, amire apa tanított? – Baj van? – Kérdezek rá, úgysem tudom megtagadni magamat. Ilyen vagyok, az én problémám nem számít, ha már voltam olyan idióta, hogy egyszer magamra gondoltam, többször nem fogok.
Úgy érzem, egyedül kell lennem. Azóta, hogy láttak a folyosón nem is kevesen egy szál törölközőben csak még többen néznek rám furcsán és ferde szemmel, ami... végül is valahol érthető, ha megpróbálom az ő szemszögükből nézni, de közben a sajátomból... Meg sem próbálnak a legtöbben belegondolni, hogy miért történhetett. Egyszerűbb úgy állni hozzám, mint aki teljesen őrült, aki eddig is az volt, de mostanra már végképp elpattant benne valami, mert arra gondolni, hogy mi történhetett velem, ami miatt ez lett túlságosan egyszerű lenne igaz? Rémes az egész helyzet és pont e miatt jöttem el, hogy legalább ne legyek szem előtt és ne lássam azokat a tekinteteket a többieken a klubhelyigésben, az étkezőben, a folyosókon... és ahol csak belefutok valakibe. Nem egy kellemes érzés, amikor összesúgnak a hátad mögött, amikor tudod, hogy miket pusmognak rólad, amikor tökéletesen tisztában vagy azzal, hogy milyen vélemények lehetnek a hátad mögött, hogy valami baj van veled, hogy bekattantál, vagy elpattant a cérna... Pedig semmi bajom sincsen, én csak... meg akarom akadályozni ezt az egészet, ami történhet, ami történni fog, a rémséget, ami ránk vár, amiről nem tudjuk, hogy micsoda, vagy hogy mikor jön. Csak ezt a többség nem érti és nem is gondolnak bele, hogy mi lehet a háttérben és ez csak még inkább kiborító. Alig figyelek, ahogyan a fák között lépdelek. Csak úgy érzem, hogy el kell távolodnom a kastélytól, nem foglalkozom most azzal, hogy kik vannak a környéken, vagy épp kik nincsenek, csak azt akarom, hogy egy kis nyugalom legyen, akkor is ha azt csak egy ilyen veszélyes helyen tehetem meg, ahol nem is szabadna tartózkodni. De ha egyszer... úgyis mind meghalunk, akkor nem teljesen mindegy? Talán kissé negatívan látom a dolgokat, talán nagyon negatívan látom, de őszintén szólva ez sem érdekel most, meg van rá a jó okom, hogy így vélekedjek, csak ezt úgy sem értené senki. E miatt viszont a másik fák között sétálót először észre se nagyon veszem, csak amikor már egészen közel vagyok hozzá. Lehet, hogy ő hamarabb kiszúr, de ez sem biztos, én viszont csak akkor nézek fel, amikor már csak pár lépés távolság választ el tőle, talán kettő és kissé meglepetten pillantok fel. Cedirc... hét mégis ki ne ismerné Cedricet? A Roxfort Bajnoka, a nagy reménység, aki... nem is tudom, hogy mi lett vele, hiszen személyesen nem ismerem őt, csak a hírét. Úgy hallottam elment kviddicsezni, de akkor miért van itt? - Szia! - bököm ki végül, mert azért ezt gondolom illik megtenni, még ha aztán csak simán megpróbálsz is ellépni a másik mellett és kész. Tovább haladni kéne, mert aki az erdőben sétál kis eséllyel vágyik társaságra. A fák viszont túl sűrűek, szóval könnyen összehozzuk a jól ismert filmbe illő jelenetet, amikor is folyton ugyanabba az irányba akarjuk kikerülni a másikat, hogy aztán végül maradjunk ott ahol vagyunk. - Öhm bocs... én csak... - sétálok és valami nem akarja, hogy tovább menjek? Nem kéne hinnem a jelekben, el kellene végre felejtenem a jeleket, mert eddig még túl sok jót nem hoztak a fejemre.
♫ Never close your eyes ♫ ϟ Aktuális viselet ϟ Erdei séta
A tanév még csak most kezdődött el, én meg magányosabb vagyok, mint valaha. A társaság a régi, mindenki ujjongott, hogy megjöttem, viszont Cho-val akartam először beszélni tavasszal, amikor lezárult a kviddicsidény. Hivatásos sportoló lettem, remek eredményekkel, csak éppen távol a családomtól, a barátaimtól, és Cho-tól. Főleg Cho-tól. Nem is értem, hogy gondoltam, úgy véltem, meg fogja érteni, hogy nekem fontos a kviddics, ebben nőttünk fel mind a ketten, ő meg maradt az egyetemen, és valahogy... levelezgettünk, és egy-egy alkalommal eljött, vagy én hozzá, de szépen elfáradt ez köztünk. Azért jöttem vissza, hogy végre együtt legyünk, hogy a tudtára adtam, már kész vagyok szembenézni a rémálmokkal, amiket az a zöld... az a halálos csóva okozott, és az az üst, meg a benne lévő förtelem, de Cho... véget vetett mindennek. Értésemre adta, hogy ezt meg kell beszélnünk, ez már nem a régi, ami köztünk van. Felnőttünk, eltávolodtunk egymástól, és nagyjából a szívem szakadt meg, ahogy beismertem, igaza van. Azért jöttem vissza, hogy együtt majd erősek legyünk ismét, mindezzel elkéstem. Már nem érezte így, és ha szeretett is, nem akarta megbonyolítani az életét azzal, hogy ismét egy pár leszünk. Nem számít, hogy milyen szép közös hónapjaink voltak, hányszor randiztunk, a csókok... a bál.. mindez már a múlt. Azóta hónapok teltek el, lassan vissza kell találnom magamhoz, apa sokat segít, a levelei megerősítenek abban, hogy nem vagyok teljesen elveszett lélek. Leírtam neki azt, amit érzek, úgy vélte, hogy mindez normális, és meg kell értenem Cho-t is, ő is mostanság érik nővé, bonyolult a lelke. Talán egyszer még lehetünk barátok. Addig találjam meg a helyemet ismét, és ha kell, minden héten eljönnek anyával meglátogatni. Nagyon tudom ezért imádni őket, de felesleges, lassan húsz leszek, nem kell ide állandó szeretetbomba részükről. Ma láttam őt, ismét Rogerrel randizik, egy bátorító pillantással megspékelt mosollyal intettem neki, nincsen semmi baj, lezártam, túléltem. A kviddicsben most mindenki Grace-re figyel, ő lett a hajtó, ellenben Zacharias Smith már elment, nem maradt az egyetemen. Miután megerősödtem az elmúlt évben, csak úgy volt értelme csapattagnak maradnom, ha hajtó leszek. Végtére is ahhoz is gyorsan kell repülni, és ha ez kell hogy segítsem a hugrabugot, bevállaltam hát simán. A fák között sétálgatok, elhárítottam a tanévnyitó privát buli ötletét. Ha mégiscsak lesz, majd később becsatlakozom. Ezek már hagyományosan a Szükség Szobájában vannak, amiről a tanárok tudnak, csak jótékonyan szemet hunynak. Amíg senki erénye nem kerül veszélybe, kell néha az ilyesmi.
