2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Szemrebbenés nélkül figyeli az előadásomat, már majdhogynem hozzáértő szemekkel. Mintha csak tudná, hogy egy szerepet játszok, ez pedig igazán irritáló. Nem láthat át rajtam, az majdhogynem lehetetlen. Csak egyetlen egy ember van, akinek eddig sikerült, de őt sem fogom hagyni, hogy akár csak egy szót is szólhasson. Azt meg pláne nem, hogy még egy ember előtt lebukjak! A legjobb formámat fogom hozni, ebben a pillanatban csak neki játszok, hálás lehet érte. - De ő vár rád, nem? Illene neked szólnod neki, nem ugráltathatsz mást! - Dorgáló a hangom, de cseppet sem parancsoló, míg a tekintetem némi aggodalmat és egy csipetnyi elégedetlenséget sugároz. Néha még magamat is meglepem, hogy mennyire ügyesen hozom az elvárt szerepeket, de talán ez az első, hogy tényleg tökéletesen elégedett vagyok magammal. Az érzelmek maguk külön-külön is tökéletesen leolvashatóak, valamint az összhatás... Tökéletesen hozom az aggódó és kissé sértett idegent, akibe azért szorult némi illem. A kérdésére magasba szalad a szemöldököm, kissé szétnyílnak az ajkaim. Meglepettséget mímelve állok előtte. - Ennyire nem érdekel a lány? - Értetlenség, számonkérés, némi düh, amit beleviszek a hangomba. - Hogyan lehetsz ilyen...? - Mély levegőt veszek, mintha vissza karnék fojtani valami olyat, amit nem kellene kimondanom. Igazság szerint cseppet sem érdekel, hogy itt akar hagyni. Sőt, szívességet tenne vele, de a szerep, ami most ki van szabva rám, nem engedi meg ezt a hozzáállást. Ezért is makacskodom tovább sértetten, ahogy figyelem őt. Valószínűleg, a körülöttünk lévők is szépek megbámulnak minket, ha már így a közös helyiséget választottuk hadszíntérnek.
♫ Music ♫ ϟ Kinézet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Nem, ez nem kifejezetten ellene van, hogy nem hiszek neki, én senkiben sem bízok meg. Még ha igazság szérumot is adnának neki és úgy mondaná ugyanezt, akkor sem. Félek, hogy vannak olyan emberek, akik annyira jól játsszák a szerepüket, hogy szinte már ők is elhiszik, holott lehet, pont a szerep ellenkezője igaz rájuk. Ez a lány, viszont figyelemre méltó, még akkor is kedves, mikor bunkó vagyok. Nagyon jó az alakítása, szívesen venném, ha az egyik darabomba ő játszaná a főszereplőt. Muszáj megjegyeznem a nevét. Emilia, vagy, hogy is hívták. Elképesztő, sokakat olyan könnyű kibillenteni egy szerepből, ő viszont benne marad. Még a végén kiderül nekem, hogy igaz az, hogy kedves. Na de azért ne legyünk ilyen bizakodóak, majd ha ismerem már egy tíz éve, akkor talán meggondolom, hogy bízok benne. Egyébként egyik ember sem tud ugyanúgy viselkedni mindig, vannak helyzetek, mikor változtatnia kéne, mondjuk, lehetne egy kicsivel dühösebb is, hiszen mindenkinek van egy bizonyos tűréshatára. Persze ez csak az én véleményem, de tudni kell, hogyha valaki nagyon koncentrál, bizony azzal hibázik, ha nem követi a szokásos emberi ostobaságokat. együnk csak egy példát. Egy férfi álruhában próbál valakihez belopózni egy bálban. A pincér hirtelen elejti a poharat és mindenki odafordul, kivéve azt az egy embert. Miért? Mert annyira próbál a szerepében maradni, hogy a reflexei úgymond leállnak. Nem ez a megfelelő szó rá, de most maradjunk ennél. A lényeg, hogy túlságosan merevvé válik ezért nem is tűnik valódinak. -Ha van egy csöpp esze, akkor egy idő után úgyis elmegy. És ha annyira szeretnél neki szólni, hogy nem megyek, hát tessék, én nem állítalak meg. – És már mennék is tovább, de látszik rajta, hogy nem akarja, hogy elmenjek. Honnan ez a fene nagy segítőkészség? Sokkal egyszerűbb lenne az élete, ha hagyná az egészet és a saját dolgával törődne. Ó, várjunk, miről is beszélek, hiszen engem sem képes elengedni, akkor minek csodálkozom, hogy bele üti mások dolgába az orrát? Nem értem a mai embereket, az egyik keresztbe tesz az ismerősének, a másik meg olyanokon segít, akiket nem is ismer… Van értelme ennek? Biztos csak az én világszemléletem rossz megint. -Elmehetnék? – Nem kertelek, inkább most rögtön kinyögöm, hogy szívem szerint lelépnék. Ha csak nem tanár kell neki, vagy műkritikus, akkor jobb, ha félreáll.
Meglep, hogy mennyire semmibe veszi a viselkedésemet. Kissé dühít, de azt meg kell hagyni, hogy érzek benne kihívást, ami meg mintha még motiváló is lenne. Régen akadt már olyan, aki nem hitt elsőre nekem. Biztosan nagyon bizalmatlan alkat, elvégre, hibát soha, sehol sem vétettem. Nem szokásom, mindent előre megtervezett, precíz módon végzek. Ha a véletlenre bíznám a dolgokat, biztos, hogy semmi sem sülne el úgy, hogy az nekem kedvezzen. Ezért is, most, hogy már visszazökkentem a szerepembe, rezzenés nélkül folytatom az egész színjátékot. - Ugyan, semmi gond. - Egy kedves mosoly, megfűszerezve egy bájos hangnemben megejtett udvarias kiegészítéssel a végére. Hiába látom rajta, hogy menni készül, már kedvet kaptam egy kis bájcsevejhez, így hiába menekülne. Továbbra is adva azt a már sokszor látott kedves, ártatlan lányt, akinek sosem tűnik fel, hogy véletlenül beletenyerel valami kellemetlenbe, szóval tartom őt. És nem is csak a fiú idegesítése miatt, hanem, mert sejtem, hogy ki is az a titokzatos Christin. Ő pedig nem tartozik a kedvenceim közé, így duplán örömömet lelem ebben a helyzetben. - Lehet, de legalább üzenhetnél neki, vagy valami. Nehogy már szegény ott várakozzon... Christin, ugye? Megkérdezhetnénk, hátha valaki ismeri és esetleg még látta is. - A sajnálat színlelése már olyan mesterien megy, hogy még magamat is meglepem vele néhanapján. A segítőkészség pedig majdhogynem természetesen jön, elvégre, ezzel most borsot dörzsölhetek az orra alá. Időközben pedig ismét egyenesbe emelem a fejemet. Hosszan igencsak kényelmetlen egy helyzet, márpedig, én most hosszasan szeretnék beszélgetni ezzel a fiúval. Az arcomon is egy sokat sejtető, barátságos mosoly játszik. Biztos vagyok benne, hogy ő is látja rajtam, nem szeretném egyhamar elengedni. Maximum, azt nem sejtheti, hogy mi is erre az indokom. Azt viszont nem is fogja, hiszen most pont arra hajtok, hogy legalább egy kicsit jobb véleménnyel legyen rólam. Nem akarom, hogy pletykákat terjesszen, vagy csak egy rossz szót is szólni merjen rólam. Eltartott egy kis ideig, amíg visszaépítettem a hírnevemet közel ugyanolyan makulátlanra, mint előtte volt. Nem kell, hogy bárki is bele rondítson, mert annak nem lesz jó vége.
♫ Music ♫ ϟ Kinézet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Nyilván én vagyok a hibás azért, mert nem kérdeztem rá arra, hogy a lent szó az pontosan mit is takar. Pedig innen a toronyból nézve, szinte minden lent van, így viszont elég nehéz betájolni a pontos helyet, ezért is gondolok egyből arra, hogy itt vár rám a lány a klubhelyiségben. És hogy miért döntöttem úgy, hogy mégis segítek neki? Nyilván nem azért, mert elméletben olyan jól néz ki. Engem hidegen hagy a külső, főleg azért, mert régebben én sem voltam valami helyes, így számomra lényegtelen, hogy a korrepetálandó diákom egy szemüveges könyvmoly, vagy éppen egy bombázó. Nem ez dönt végül nálam, hanem az esze. Háztársaknál viszont sajnos van olyan, hogy ez sem érdekel, egyszerűen megteszek minden tőlem telhetőt, hogy megértse az anyagot. Mert ugye fontos az „összetartás”, ami valójában nincs, hiszen csak páran maradnak meg barátok ebből az iskolából, ők sem biztos, hogy a saját házadból lesznek, akkor meg mire föl az, hogy együtt dolgozunk a közös cél érdekében? Mindenki csak nyerni akar, és pont nem érdekli a másik, csak tudják, hogy nincs más lehetőség. Ezért utálok mások társaságába lenni, főleg az olyanokéba, akik eljátsszák a kedveskedő barátot, mert tudom, hogy úgysem igaz. Persze mikor valaki folyamatosan azt mondja, hogy mennyire utál valakit, de közben azért titokban oda van érte szintén szánalomra méltó. Egyszerűbb lenne, ha mindenkinek bevallanánk a valódi érzéseinket, de erre bezzeg nem vagyunk képesek. Miközben magamban morgolódok ezen a z egészen, leérek, és máris köszönök a lánynak, aki reményeim szerint az, akire gondolok. De már csak azért is csalódnom kell, téves emberrel álltam le beszélgetni, ráadásul egy tündérkével. Nincs bajom amúgy velük, csak olyan kis ártatlannak mutatják magukat, holott biztos vagyok benne, hogy mindegyikükbe van valami, ami arra utal, hogy mennyire nem azok. -Aha, remek. Bocs, akkor rossz infót kaptam. – És én már mennék is tovább, nem áll szándékomban a lánnyal foglalkozni, ha nincs itt, akit keresek, hát vessen magára, amiért egy idiótát bízott meg azzal, hogy szóljon nekem. A lány hajtűrésével és a sajnálkozásával. Én nem sajnálom, sőt nagyon nem is érdekel, ha élete végéig nem tanulja meg azt a bűbájt. Keressen magának más okos tojást, úgyis van még itt az évfolyamomba épp elég, de ha éppen arról van szó, akkor egy nála fiatalabbat is megkérdezhet erről. Bár nem tudom ki az illető, még sose hallottam róla. -Igen, de ő kérte, hogy segítsek, engem hidegen hagy, hogy ez mennyire fontos neki. – Nem tudom ki ez a lány, de egy biztos, nagyon furcsa. Lehet, hogy kedvesnek mutatja magát, talán tényleg az is, de én senkinek sem hiszek. Egyesek túl játsszák a szerepeiket, szinte már mesterin, amit bárki elhisz, így köszönöm én inkább kihagyom az átverés részét a dolognak. Tőlem annak teszi a szépet, akinek akarja, de nekem nem kell, legyen olyan, amilyen. Művész lélek vagyok, de nem egy érzékeny, könnyen megbántható fajta. Pár percig rideg tekintettel nézek rá, majd ha elenged, akkor elindulok kifelé. Talán elmegyek a könyvtárba, hogy értelmesen töltsem az időm, ott remélhetőleg az ihlet is megszáll majd és könnyebb lesz megírnom a darabomat. Ha viszont mégsem állna odébb, akkor udvarias megkérem először, majd ha a szép szó sem segít, hát vessen magára. Nem érdekel, hogy lány, hogy gyengébb, én ma ki fogok menni innét.
Nem olyan régen köszöntem el a lányoktól. Kezdett sok lenni az együtt töltött idő, arról nem is beszélve, hogy az egyikük állandóan csak panaszkodni tudott. Majdnem ki is szaladt a számon egy nem túl szép megjegyzés, éppen csak vissza tudtam fogni magamat. Szóval, időszerűnek véltem a távozásomat. Egyszerűen rosszúlétre hivatkozva jöttem vissza, és éppen, hogy csak beértem a társalgóba, amikor pár fiú, feltételezhetően Justice rajongói, leszólítottak, így újra magamra erőltettem azt a bájos mosolyomat, amíg nem végeztek a faggatózással. Nem, nem mondtam semmi kompromittálót, a titkait csak magamnak tartogatom. Ezekkel csak én élhetek vissza. Abban semmi vicces nem lenne, ha valaki más is beleütné az orrát, szóval mások előtt élvezettel adom elő az igazán keveset tudó barátnőt. Kissé megkönnyebbülve fordulok a hálók bejárata felé, amikor ismét szemben találom magamat egy fiúval, aki egy pillanatra eléri, hogy kizökkenjek a szerepemből. A másodperc töredékéig értetlenül pislogok rá, de gyorsan visszaváltok a megszokott énemhez, és zavartam elmosolyodva, ártatlanul pislogva nézek a szemébe hatalmas kék szemeimmel. - Szia, öhm... Sajnálom, de nem Christin vagyok. A nevem Emilia, de örülök. - Egy könnyed mozdulattal tűröm a fülem mögé a hajamat, míg a mondandóm közben egy pillanatra lesütöm a szememet és ismét felpillantok rá a vége felé. Őszintének hangzanak a szavaim, a hangsúlyommal is tökéletesen rájátszok az egészre. Már annyiszor előadtam a sajnálkozó ártatlant, hogy csuklóból megy ez a rész. Ahogyan könnyedén váltok át kíváncsi, kedvesen érdeklődőbe a következő szavaimmal. - Fontos lenne őt megtalálnod? Mármint, valami bűbájt emlegettél... - Oldalra billentem a fejemet, miközben beszélek, és közben tartom a szemkontaktust. Érdekes srác, nem is értem, hogy hogyan képes összekeverni az egyik ismerősével. Hogy őszinte legyek, magamban egészen jókat nevetek ezen a helyzeten, őt pedig már csak azért is fenn tartom egy kicsit. Hadd idegeskedjen azon, hogy merre lehet a lány. Na meg, ha arról a Christinről van esetleg szó, akit én is ismerek, és láttam is a toronyba felfelé jövet, akkor pláne szíves örömest fenn tartom a fiút. Hadd várakozzon ott magában.
♫ Music ♫ ϟ Kinézet ϟ [You must be registered and logged in to see this link.]
Szürke. Ezt tudom mondani a mai napomra. Minden olyan egyhangú és unalmas, mint amilyen szokott lenni. Reggel felkeltem, tanultam, tananyagot magyaráztam, aztán elmentem írni, de valahogy sehogy sem tudtam ihletet meríteni. Azt hiszem nekem kellenek időnként a változások ahhoz, hogy egy színdarabot meg tudjak írni. Na persze nem olyasmire gondolok, hogy elmegyek összebarátkozni valakivel, maximum is csak elmegyek játszani a szerepemet. Azt kívánja tőlem az élet, meg az etikett, hogy rendes legyek és udvarias, csak valamikor ez semmilyen szinten nem érdekel. Képes vagyok tolakodni, vagy nem foglalkozni a másikkal, aztán másnap már magam elé engedem és akár még a hogyléte felől is érdeklődök. Kiszámíthatatlan, hogy kivel hogyan viselkedek. Általában csak akkor vagyok igazán rendes valakivel, ha szükségem van rá. De úgy egyébként nem nagyon szoktam. Az ágyamon fekszek, közben hallom a közeledő lépteket, de nem ülök fel, sőt akkor sem, mikor a szobatársam benyit az ajtón és hozzám szól. – Drew, korrepetálni kéne. – A halántékomat kezdem el maszírozni, mikor meghallom, hogyan szólít. Nem szeretem, mikor becéznek, nem ez a nevem. Ráadásul olyan ostoba hangzása van. -Andrew vagyok még mindig és most nincs kedvem. – válaszolom egykedvűen, ma már épp eleget magyaráztam a tananyagról másoknak, még egy embernek nem szeretnék. Amúgy is csak akkor foglalkozok valakivel ilyen téren, ha egy tanár külön kéri, vagy látok benne némi szikrát, ami arra utal, hogy nem teljesen hülye a tantárgyhoz, csak nem érti legfeljebb ezt az anyagrészt. Bár a mi házunkba elvileg azok járnak, akik okosak, itt is van egy-két olyan, akik ostobák. Vagy csak én látom így őket, ez is lehet, de olyan fárasztóak tudnak lenni, hogy fél óra után inkább lelépnék. -De ez a csaj tök szép! Meg csak egy bűbájt kéne megtanítanod neki. – Kelletlenül ülök fel az ágyamon, majd állok fel és elindulok kifelé, le a lépcsőn. Gyanítom, hogy háztársról van szó, mert ha nem, akkor a szobatársam sem noszogatna. Valamiért mindenkiben benne van ez a fene nagy összetartás, csak épp engem nem izgat. Úgy is csak azért tesszük, hogy erősebbnek tűnjünk, amúgy meg baromira nem is bírjuk egymást, de a szerepünkhöz híven rendesek vagyunk a másikkal szemtől szembe, a háta mögött meg jól kibeszéljük. -Név, találkozási hely? – kérdezek vissza, mire elmondja, hogy Christin az illető neve és elvileg lent vár. Én tovább ballagok lefelé, de ő visszarohan, gyanítom azért, hogy ne zavarjon minket, de ha úgyis nagy lent a tömeg, akkor valószínűleg elmegyünk. Amint leérek, megdöbbenve veszem észre, hogy csak pár diáktárs van itt még rajtam kívül, lányból viszont csak egy akad, így gondolkodás nélkül lépek oda hozzá. – Szia! Christin ugye? Melyik bűbáj nem megy? – Nyilvánvaló, hogy ő az, más nem is lehetne, ha egyszer itt vár rám. Meg aztán egész aranyos a kinézete, és elvileg szép, szóval biztos voltam benne, hogy ő az. Az meg sem fordul a fejembe, hogy a lent, nem effektíve a klubhelyiségen belüli részt takarja, hanem mondjuk azon kívül valahol. Egy szó, mint száz, ebbe bele sem gondoltam, így csak a válaszára várok a szokásos érzelemmentes arcommal.
