2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Egy nagyon kis időre – gondosan kihangsúlyozok minden szót, nehogy a fiú félreértsen valamit. Tényleg csak pár napról lenne szó, maximum egy hétről, eszem ágában sincs őt kihasználni, nem vagyok olyan alkat. Az viszont, hogy van egy lakása, igazán kedvező az én szempontomból, hiszen így sokkal könnyebb lesz utánajárni a dolgoknak, senki sem fog a nyakamban lenni. Sosem szerettem, amikor körülugráltak, hogy segítsenek-e valamiben, ha kellett valami, megszereztem magamnak, ritkán estem teljesen kétségbe. Abban a kis lakásban azonban minden bizonnyal senki sem fog zavarni minket. - Egy fiú sem ér annyit, hogy eldobjam miatta a jövőmet – szólalok meg ismét, kissé talán el is fintorodok, elvégre én is sok olyan lányt ismertem, akik fejest ugrottak az ismeretlenbe. Fiatalon vállaltak gyermeket, összeköltöztek azzal, akit életük szerelmének tartottak, majd néhány év, esetleg hónap múltán magukra hagyták őket a gyermekükkel. Egyedül voltak a bajban, senki sem segített nekik. Nem, én nem vagyok ilyen felelőtlen, talán az ebben a legjobb, hogy Alesha se mondható annak. Cormac bókját hallva elmosolyodom és egy kis pír is keletkezik az arcomon. Hiába, ehhez még nem szoktam hozzá teljesen: - Csak a végén nehogy elindíts egy szépségversenyen... Talán megnyerném, de az is előfordulhat, hogy csalódnál bennem. Lehet, hogy számára én vagyok a legjobb csaj az iskolában, az viszont nem biztos, hogy ebben mindenki osztja a véleményét. Sokan vannak, akik csak a sárvérűt látják bennem, aki igen előkelő helyet foglal el a tanulmányi eredményeivel a tanárok szemében, noha a származása ezt nem tenné teljesen indokolttá. Hiába teper az ember, hiába szeretne mindenben bizonyítani, vannak emberek, akik ebben is csak hátrányt látnak, pedig az eredményeim magukért beszélnek. - Ennek valóban örülök – mosolyodok el, igazán kedves bók ez tőle, be kell látnom magamban. Nem sok fiú van az iskolában, akinek már az is bőven elég, ha csak nézheti a kiszemeltjét és nem tehet vele semmit sem kedvére. Konkrétan azt hittem régebben, hogy Cormac is ilyen, ami pedig az igazat illeti, nem ok nélkül voltam ebben a hitben évekig. Annyi lányt megfektetett már, hogy felsorolni is sok lenne, el is unnám a neveik olvasását elég hamar. Harryék minden bizonnyal meglepődnének, ha tudomást szereznének arról, kivel is töltöm az időmet. - Szoktam én, csak nem biztos, hogy ugyanazt látom benne, akit most látsz te – felelem, miközben némileg elgondolkodom a dolgokon. Cormac kedves, sokat bókol, ezzel szerencsére semmi gondom nincs, kissé – nagyon – még jól is esnek a szavai. Magabiztossággal töltenek el, teljesen más embernek érzem magam, olyasvalakinek, akinek már lenne oka mindenkivel szembeszállni. Esélytelen, hogy mostanában magamra veszem majd a rosszindulatú beszólásokat, elvégre van egy ember, aki szépnek talál és ez itt a lényeg, nem? - Ez kissé...öhm... mindegy... Most hová mész? - kérdőn fordulok a fiú után, amikor az felpattan a fotelből, elvégre nem számítottam arra, hogy ma még tartogat nekem valami mást is. Ami az igazat illeti, számomra már a kenyér is tökéletesen elég volt, így is dugig ettem már magam vele. Amikor egy megrakott süteményes tálcával jön elő, kissé meglepődök. - Ezt igazán nem kellett volna, miért fáradtál ennyit? Csábítóak a sütemények, amikor pedig a fiú az órájára pillant, kissé csalódok. Ennyire elrepült volna az idő? Természetesen, nem terveztem egész napra, de maradtam volna még egy kicsit, noha nekem is nemsokára kezdődik az első órám, addig pedig nem ártana kissé Hermione Granger-kinézetre váltani. Nagy lenne a meglepetés, ha ilyen külsővel állítanék be a terembe. - Rendben, akkor azt hiszem, én is megyek – Hülyeség lenne egyedül a szobájában maradni, de tényleg. - Néhányat elviszek a sütemények közül, nem gond? Ha a fiú beleegyezik, elcsomagolok párat, elbúcsúzunk, végül pedig elmegyek.
- Nem veszekedni akartam, te ajánlottad fel, hogy akár egy időre össze is költözhetnénk. – Tudom, hogy mennyire komoly, de most rosszkedvű is az unokatestvére miatt. Én viszont nem csak azért mennék vele, hogy fehérneműben hajolgatva takarítson nekem, az csak a vicc része volt. Bármennyire is furcsa, számomra Hermione Granger a maga kis komolyságával igenis az eszményi lány, aki esetében már akkor is képes lennék elalélni, ha csak barátkoznánk, a többi majd kialakul útközben. - Te bezzeg nem fiúzol annyira, hanem a tanulmányaidnak élsz. Ami lényegében becsülendő, leszámítva, hogy nagyjából te vagy a legjobb csaj az egész iskolában. És ne hidd azt, hogy másnak is ezt mondom. Nem, ez a bók csak téged illet kislány. – Biztosan segítenék akkor is, ha valami rondaság lenne, de már jó ideje figyelem őt, és nem számít, ha ezáltal jó pár lányt szalasztottam el, de ez mit sem számít, ez így van jól. Tudom, hogy sokszor zavarba hoztam a pillantásommal már a folyosón, vagy a klubhelységben is, de hatással vagyok rá. Ha ez nem így lenne, akkor hidegen hagyná, hogyan is nézem. - Nem feltétlenül a rúdtánc igaz. Nekem már az is bőven elég, ha láthatlak. – Mosolygok rá leplezetlenül, a többit pedig adja össze ő. A külsejével nekem sosem volt gondom, de nem akarnék ráerőltetni semmit, ami nem az ő sajátja. Ha ő okos lány, aki a könyvei között érzi magát biztonságban, akkor bőven jó az, ha megismerkedünk, beszélgetünk. Nekem a törékeny riadtsága tényleg jobban bejön, mint ha direkt megpróbálna nőies lenni. Sőt, tulajdonképpen felesleges is, ha mondjuk sminkel, vagy megcsinálja a haját. Azt tartják, hogy a nők a pasiknak akarnak tetszeni, de akire nem figyelnek fel magától, az úgyis eláshatja az egész csábítási kísérletet. És nekem Hermione akkor is bejött, amikor kötött sapkában ücsörgött a lelátón, nem kellett hozzá még dekoltázst sem villantania. - Nem az számít, hanem az, hogy te nem szoktál tükörbe nézni. – A szépség pedig teljesen szubjektív. Valaki irtózik a szeplőktől, nekem meg a gyengéim, és a kicsike után már tényleg epedezek egy jó ideje, pedig jól mondja, másfél fejjel magasabb vagyok az átlagnál, vagyonos sportember, akinek talán a jelleme az, amely leginkább hagy maga után kívánnivalót, de úgy vélem, hogy azzal, akivel úgy gondolom, tudok tisztességese bánni. Vegyük úgy, hogy ő a tiszteletbeli kivétel. - Az élvezkedést majd egyszer, előbb inkább megismernélek Granger kislány. Az illatod az jó, ez egyértelmű, és olyan simogatnivaló combod van. Specialitás? Csak kérned kellett! – Pattanok fel a fotelemből, naná, hogy nem csak a kenyérsütésben vagyok jó, ugyanezen az elven elindulva a sütemények is a kikerülnek a kezeim közül. Hamarosan egy szépen megrakott tányérral jövök vissza, amin csokis-mandulás muffinok vannak. Kiváncsian várok, hogy mihez kezd velük. – Van belül krém is, hogy szokd, hogy valami ragacsos olvad a szádban. Mármint a sütit illetően. – Vigyorgok rá, aztán sajnálkozva nézek az órámra. – Vidd el, nyugodtan az egész tányért cicus, én viszont megyek futni, hosszú lesz a napom. De este látnálak. Jelentkezem, te meg várj rám epekedve.
- Nos, engem eddig mindenképp sikerült... Valóban ez a helyzet, hiszen teljesen másként képzeltem el eddig a fiút. Komolyan nem hittem volna, hogy valaha is leszek annyira botor és én is bedőlök a személyes varázsának, de nem bántam meg a dolgot. Jól érzem magam vele, némileg kezdek is megnyílni előtte, pedig annyira nem ismerjük egymást. Ez azért már mindenképp nagy lépés kettőnk kapcsolatát illetően. Talán meg fogom bánni ezt az egészet a későbbiek folyamán, most azonban nem úgy érzem, hogy óvatosnak kellene lennem. Fogalmam sincs, mi okozza ezt az érzést, de nem küzdök ellene. Lehet, női megérzés is, azt pedig semmilyen körülmények közt sem jó ötlet elutasítani. - Csábító az ajánlatod, de én nem ilyen vagyok – csóválom meg a fejem némileg komorabban. Cormac mosolya igazán hangulatjavító, de Alesha gondja mindenképp az én vállamat terheli. Nem bújhatok ki alóla, nem passzolhatom le állandóan másoknak, nekem kellene foglalkoznom vele. Arról azonban én sem tehetek, hogy kettőnk személyisége taszítja egymást. - Gondolom, már így is önző vagyok a szemében, mert nem keltettem fel reggel, pedig megkért rá tegnap... Valamerre menni szeretett volna a legújabb kegyeltje társaságában. Oka volt annak, hogy nem keltettem fel, elvégre nem igazán szerettem volna, ha faggatni kezd azt illetően, merre is megyek hajnalok-hajnalán. Családon belül pedig igazán rosszul tudok hazudni, volt már tapasztalatom ezt illetően, emellett pedig Alesha igazán a blöffök nagymestere, ami az igazat illeti. Ő át tudja verni az embereket, én nem. - Ha megpillantott volna téged odalenn, minden bizonnyal nekiállt volna faggatózni, és ha nálam nem járt volna sikerrel, akkor téged vett volna elő. Vannak módszerei a fiúkkal szemben – sokat sejtetően pillantok Cormacre, a nézésemből és a hangsúlyomból nagy eséllyel rá is jöhetett a dolgok mibenlétére. Alesha mindenképp kiszedi mindenkiből azt, amire kíváncsi, ha pedig egy fiúval áll szemben, akkor még előnye is származik a dologból. Beveti a báját, ami természetesn bőven van neki, majd vallat. Egy randiért vele pedig a többség el is kotyogja mindazt, amit tud. Nem is látszik, hogy unokatestvérek vagyunk, igaz? - Ha kerítesz egy rudat, akkor táncolok is rajta neked, csak el ne nevesd magad közben – fura helyzet lenne, én meg a rúdtánc? Sosem tartottam magam annyira, hogy bárki is kíváncsi legyen a testi adottságaimra egy ennyire erotikus helyzetben. - Az már elég poénos lenne, nem igaz? Jobb, ha ezt a profira bízod, én korántsem vagyok olyan. Tudod, nem bánom, hogy az ilyen emberek nem ismernek, vannak nekem barátaim, olyanok, akikre mindig számíthatok. Éreztem én már magam magányosnak Harry és Ron mellett is, hogyne tettem volna, mert természetesen lányból vagyok, a fiúkkal pedig nem mindig lehet olyasmit megbeszélni, amit szeretnék. Sok lány azonban nem barátkozott velem, hiszen szinte mindegyik leírt magában egy okostojásnak, akivel csak a könyvekről lehet beszélgetni, semmi másról. Az idő nagy többségében viszont nem érdekelt a dolog, lefoglaltam magam és kész. - Reméljük, hogy ebben igazad van – sóhajtok fel, tényleg nem áll szándékomban bajt hozni a fejére, de azt mindenképp örömmel hallom, hogy benne van a dolgok eme részében is. - A külsőm? - hitetlenkedve vonom fel a szemöldököm, nem sűrűn mondták ezt nekem az életem folyamán, az pedig, hogy pont az iskola legjobb pasija teszi ezt... Számomra teljesen hihetetlen, de komolyan. Alesha ilyenkor már a könnyeit törölgetné a nevetéstől, ez kétségtelen. - Állati jó csaj... Cormac, mennyit ittál? Elmosolyodom, természetesen ez csak gyenge vicc akar lenni részemről, semmi több. Ő komolyan gondolja, elvégre már évek óta tepert utánam ez világossá is vált a szemezései alkalmával. Talán nem venném komolyan, ha nem lettek volna azok a pillantások, de így... Kénytelen vagyok hinni neki. Az pedig, hogy tudom-e irányítani? Nos, majd kiderül, mindketten elég erős személyiségek vagyunk, ennek még el kell dőlnie. - Hát, ha az ágyban is olyan jó vagy, mint a kenyérsütésben, akkor nem lesz itt semmi gond – zavartan elnevetem magam, nem szokásom ilyenekkel viccelődni, de most egyszerűen csak kicsúszott a dolog. - Egyébként tényleg nagyon finom – folytatom némileg komolyabban. - Van még más specialitásod is? Mert azt is megkóstolnám.[/b][/color] [/i]
- Nem a humor a lényeg, hanem hogy meglepjem a lányokat. Újra és újra. – Félmosollyal mondom, kikacsintás nélkül. Valamennyi igazság van benne. A magabiztos stílus sok blúzt megnyitott előttem, de nem mindig ez a helyes út. Egy idő után az én életemben is eljöhet az a pont, amikor már nem a mennyiség számít. Hermione Granger ellenben nem trófea, hanem olyan lány, aki után régóta vágyakozom, meg akartam magamnak szerezni, ám ahogyan teltek a hónapok, majd az évek is, rájöttem hogy komolyabban érdekel, mint hogy egy legyen a sok közül. Nem eszköz, nem a vágyaim fizikális tárgya, hanem valaki, akivel barátkoznék is. - Akkor ne vele foglalkozz cicám. Éld a saját életedet, és csak akkor segíts neki, amikor tudsz rá időt szakítani. Többek között töltsd az idődet olyan tökéletes lény társaságában, mint én. Ez aztán ajánlat, nem? – Ezúttal megkapja a kacsintást is, hiszen már tudja, hogy én ilyen vagyok, nem tudok kibújni a bőrömből, nyilvánvalóvá teszem, hogy rajta szokásom felejteni a tekintetemet, viszont amíg nem vagyunk biztosak a dolgunkban, addig miért is kapkodnánk. - Azt tényleg megnézném. Mr. Granger, az iskolaelső, szexisen hajolgat. Tudod ha többen ismernének úgy igazából, sokkal több barátod lenne.. Pedig.. – Csóválom a fejemet kajánul, hiszen nem akartam megbántani, és továbbra is a viccelődésnél tartunk. Bennem aztán fel sem merül, hogy bármilyen ellenszolgáltatást kérek a segítségemért. Számomra sokkal fontosabb jelenleg, hogy kész annyira ellazulni a közelemben, hogy flörtüljünk, aztán a többit majd meglátjuk. - Nemet..? Ne viccelj. Meg akartalak ismerni, és ez kiváló alkalom rá. Engem aztán nem fognak kicsapni, a McLaggenek akkora adománnyal támogatták évente a Roxfortot, hogy szinte már részvényesnek számítunk. Fel sem merülhet. És különben is kislány, griffendélesek vagyunk, csináljuk! – Bólintok magabiztosan, a lány pontosan tudja rólam, hogy nem szoktam visszatáncolni, sőt, sokszor túlválallom magamat, és nem ismerem fel a kudarc lehetőségét. – Arra nincs szükség. Miért mondanék nemet? Okos és vicces lány vagy, nem csodálom, hogy képes vagy másokat irányítani. Engem kivéve. Ami nekem kell belőled.. az a külsőd. Állati jó csaj vagy. – Ezzel most nem azt mondom, hogy egy agyatlan cicababa. Pontosan tudom, hogy milyen esze van, de a legtöbb fiú fél tőle, és nem veszik észre, hogy milyen dögös. Én viszont pont erre a törékeny szépségre bukok. És ezt kész vagyok ilyen nyíltan a képébe vágni, hiszen mint tudjuk, én pont a rémes modoromról vagyok híres. Az ember mit finomkodjon, amikor a lányokat se kell hülyének nézni holmi hazugságokkal? Hermione is tudja, hogy mi járhat most a fejemben, így sokkal egyszerűbb kimondani. Eddig sem kerteltem a szavakkal, most sem teszem. – Na de a lényegi kérdés, milyen lett a kenyér? Otthon is én leszek a kedvenc szakácsod? - Nem gondolom, hogy ezzel kevésbé lennék férfias, igenis becsülje meg, ha nem halok éhen, és másokról is tudok gondoskodni. Nem mondom, hogy nem nézem ki belőle hogy konyhatündér lenne, de lássuk be, kincs az a pasi, aki nincsen elveszve a hűtő előtt.
- Említette már neked bárki is, hogy igazi Humor Harold vagy? Felvont szemöldökkel, kérdő képet vágva pillantok Cormacre, mintha valóban felvetődött volna bennem ez a kérdés. Nagyon jól tudom, mit tartanak rólam az iskolában, annak ellenére, hogy ezeknek az embereknek a fele sem ismer. Egyszerűen csak idegesítőnek tartják, hogy órákon szinte folyamatosan tőlem várják a jó választ a tanárok, már-már teljesen bízva bennem. - Alesha másként idegesítő – sóhajtok fel, miközben ismét az asztalra helyezem a kezemben tartott tejespoharat, majd kiegyenesedek, végül a fiúra pillantok. Miként magyarázzam el neki ezt az egészet? - Tudod, ő kimondottan szeret szembemenni a szabályokkal, bármiről is legyen szó. Emellett pedig nehezére esik elhinni, hogy bármiféle veszély is leselkedne rá, amikor erről próbálok meg beszélni vele, akkor úgy néz rám, mint egy őrültre. Ha még sokáig kell a gondját viselnem, akkor bele fogok roppanni, és ezt nem csak úgy mondom... Nem véletlenül nem jöttünk ki egymással soha az életben. Azt hiszem, én és Alesha szöges ellentétei vagyunk egymásnak, emiatt pedig mindegy, miről illetően is vitatkozunk, sosem fogunk düllőre jutni semmiben sem. Kész szerencse, hogy a mi családunk nem éppen arról híres, hogy annyira odalenne a családi összejövetelekért... Aleshával már az az évi két-három alkalom is igazán megterhelő. Komolyan csodálkozom, hogy vannak olyan emberek, akik jól kijönnek vele. - Abba akkor neked is bele kell szállnod – igyekszem komoly képet vágni, mintha nem érteném a viccet, habár legbelül mardos a nevetés első hulláma. - Esetleg talán felvehetnék magamra egy szexi szobalányruhát, pont olyat, amilyenben a mugli filmekben vannak. Csak kissé rövidebb lenne a szoknyája, mondjuk úgy combközépig érő... Ezt komolyan én mondtam? Teljesen úgy hangzott, mintha már rögtön ágyba szeretnék menni Cormaccel, noha egyáltalán nem ez a célom vele szemben. Elbűvölő, jóképű, szimpatikus, viszont továbbra sem árt valamilyen mértékű óvatosság vele szemben sem. Igaz ugyan, hogy rég volt már bármiféle kapcsolatom, de akkor sem ajánlatos rögtön fejest ugrani a legelső adandó alkalommal. A végén még Alesha fülébe jutna a hír, és ő oktatni ki engem. Igencsak megalázó helyzet lenne pont tőle meghallgatni a randevúk alapszabályait. Nem vagyok érzelmileg analfabéta, köszönöm. - Ha ez számodra gondot okoz, akkor nyugodtan mondhatsz nemet is, nem lesz belőle baj, tényleg – ismét komolyan cseng a hangom, elvégre Cormac semmire sem kötelezhető, hiszen nem az ő dolga megvédeni Aleshát. Ez kifejezetten az én feladatom lenne, a saját érdekemben pedig minél hamarabb meg is kell oldanom a dolgot. Ha a fiú mégis velem tartana, akkor annak kifejezetten örülnék, azonban már így is hatalmas szívességet kértem tőle az imént. - Alesha az én unokatestvérem, már azért is hálás vagyok, hogy ennyi kockázatot is vállalsz a kedvemért. De az, hogy megkockáztasd a kicsapatásod.... Nem, azt nem engedhetem. Határozottan megrázom a fejem. Az egy dolog, hogy én mit teszek, az pedig egy másik, hogy Cormac mire készül. Ő nem is sejti, mibe mászik bele, mit kockáztat ezzel az egésszel. Hiszen, igazság szerint ez az aurorok feladata lenne, rájuk kellene bíznunk magunkat, én azonban nem szoktam meg a tétlenséget. Megülni a helyemen, miközben ki tudja, miféle veszély fenyegeti Aleshát? Nem, az nem én lennék. - Ha kicsapnak miattam, akkor odalesz minden, amiért eddig dolgoztál – pillantok komor tekintettel a fiúra. - A sporteredményeid, a tanulmányaid, a szakmai előremeneteled. Persze, igyekszem ezt a téli szünetre időzíteni, de ha esetleg tovább tartana a dolog, akkor nem térnék vissza az iskolába egészen addig, amíg ki nem derítek valamit. Bármit. Ha ez azonban valamelyik tanár fülébe jut... Nos, nem tudom, lesznek-e velünk szemben annyira elnézőek, mint annak idején. Kétségtelen, hogy Harryvel kivételeztek, ezt még én is tisztán láttam. Ő már egy bizonyos hírnévvel jött a Roxfortba, emellett pedig a világ legnagyobb feketemágusa ellen ténykedett, nem lenne hát csoda, ha az én kutatásaim felett már nem hunynának szemet olyan könnyedén. Alesha és Voldemort között azért van némi különbség, ezt nekem is be kell látnom. - Nem tudom elégszer megköszönni – hálás pillantást vetek Cormacre, alig tudom megállni, hogy ne vessem magam a nyakába. - Inkább attól félek, hogy semmit sem fogunk találni... Amit a Minisztérium sem tud megmagyarázni, az már tényleg súlyos lehet. Minden sokkal könnyebben elviselhető, ha az embernek van ideje felkészülni rá, nem gondolod? Addig pedig próbálkozhatok... Az egészben a bizonytalanság a legrosszabb. Számomra a tudás a legjobb dolog, még ebben a helyzetben is. Ha lenne valami információm az Aleshán végzett kísérletekről, akkor már lenne a kezemben valami, amit felhasználhatnék.[/b][/color] [/i]
A szemforgatására mosolyt villantok, végtére is ezt akarta hallani, hogy nagyképű leszek. És igen, pont azért akar megismerni, mert tudni akarja, hogy vele milyen vagyok, és lássuk be, hízik tőle a mája, hogy pont ez hozzám hasonló fiú akarja őt megismeri. És nyilvánvalóvá tettem már, hogy bármi is történt korábban, hogy hány lánnyal is voltam, az most őt illetően nem számít. Hiszen jópárszor szemeztünk már, mégsem kezdeményeztem úgy komolyabban, őt máshogyan kezelem. A csuszka két végén helyezkedünk el, ő még szinte szűziesen pirulgat, én meg már szinte mindent láttam. És mégis, becsülöm a bátorságát, hogy kész mérlegelni, hogy mi sülhet ki ebből. Ezt a szemforgatást leszámítva egészen flörtölős beszólásai vannak szinte sütkérezik a pillantásomban. - Ezek szerint idegesítő típus? Nem úgy mint te? – Kérdezem provokatív mosollyal, Hermionéről már elég sok ilyet hallottam, hiszen stréber típus, bár nekem ezzel sosem volt gondom. Pont ez tetszik benne a külsején túl, hogy ambiciózus mint én. Már-már arrogánsan harcolja ki magának a figyelmet, és már csak ezért is gondolom, hogy álompár lennénk. Jó, nyilván ő sem ért mindenhez, mint a legendás jóslástan lebőgés, meg seprűn lovagolni sem láttam még, de kit érdekel ez? Számomra ő úgy tökéletes, hogy ami érdekli, abban iskolaelső. Végtére is egy lánynak miért kéne szégyenlősnek lenni? Szeretem is, ha valaki ad magára annyira, hogy nem tud leállni, mindig tenni akar valamit, amivel kitűnik a többiek közül. - Takarítasz? Ez így túl egyszerűnek hangzik. Ám ha hozzátesszük, hogy csak egy szexis fehérnemű lesz rajtad, és nézlek közben, ám üsse kő. – Nyilván varázslat nélkül kell hajolgatnia, így már volnának elképzeléseim, de nyilván továbbra is a viccnél tartunk, bármennyire is furcsa, nem szándékozom őt megalázni, benne akár még barátot is láthatok, nem valami szexuális eszközt. Érdekel, hát hogyne érdekelne, de annak semmi értelme nem lenne, hogy ha máris elriasztanám. Így csak vigyorgok, hogy vegye nyugodtan viccnek, enélkül is segítek neki. - Legyen akkor így kislány. Pár napos felkészülés, aztán mehetünk a minisztériumba. Annyi vakmerő haverod van, nem gondoltam volna, hogy pont engem kérsz. – Potter, Weasleyék, és mégis, tudja, hogy én aztán semmitől nem rettenek meg, meg hát ha akarok tőle valamit, akkor az a minimum, hogy ki is állok mellette. És mégis, ez nem az a kategória, hogy elvárhatnék valamit, nem is teszem. Megtehetem simán csak érte is. Attól még bőven zavarba hozhatom, abban nem egyeztünk meg, hogy nem lehet ilyesmit. - A bácsikám túlságosan törvénytisztelő, és nem kockáztatná a hírnevét, de a varázstárgyakkal visszaélős osztályon van egy fiatal helyettes csaj, aki jön egy szívességgel. Szereztünk neki VIP belépőt a világkupa döntőre, úgyhogy.. a kedvedért beváltom nála ezt.. Na mit szólsz, hát beáldozom érted a titkos adumat.. Amúgy meg nem félsz attól, amit esetleg találhatunk? Mi van, ha az unokatestvéredre valami szörnyű vég vár? Akkor is tudni akarod? – Nyilván nem akarom megrémiszteni, de nem árt, ha felkészül minden eshetőségre. Sosem szerettem ha bármit is elodázunk, legyünk csak tisztában a következményekkel.
- A nappaliban és a hálóban – ismétlem meg, miközben megengedek magamnak egy szemforgatást is, miközben Cormac szövegét hallgatom. Legszívesebben elnevetném magam, de ha azt vesszük, a fiú nem viccből mondta ezeket. Jó pár lánnyal együtt volt már előttem, szinte már-már rutinnal rendelkezik egy olyan területen, melyben nekem még tapasztalatom sincs. Ha olyan rossz teljesítményt nyújtott volna, azt nagy eséllyel már rég tudnám, hiszen gyorsan terjed az ilyesmi a lányok körében, fél füllel mindig meghallom, miket pletykálnak mások a könyvtárban. Én oda tanulni járok, de ők pletykálni. Ennek köszönhetően pedig igencsak tudom, milyen teljesítményt nyújtott egy pár hónappal ezelőtti éjszakán Morrison Digby, Alexander Myfair vagy esetleg pont Cormac McLaggen. - Nincs rád panasz, meg kell hagyni. Deborah például csak áradozott rólad a szekrénysorok között. Mintha valami fergeteges éjszakát is emlegetett volna, de persze simán megeshet, hogy valaki másról beszélgettek már azon a ponton... Elpirulok, amikor gyönyörűnek titulál, talán ez az egyetlen olyan dolog, amihez még nem sikerült hozzászoknom. Mindennapos volt, hogy a tanárok megdícsértek, ezen meg sem lepődtem, leginkább vártam is a kedves szavakat a dolgozatok mellé, hiszen nekem az jár, azért tanultam. Utoljára negyedikes koromban, a karácsonyi bálon mondták számomra, hogy szép vagyok, de akkor is órákat töltöttem a tükör előtt annak érdekében, hogy ne legyen semmi gond. - Igen, mugli – teszem le a kezemben tartott kenyeret, miközben némileg gondterhelt képpel válaszolok, ezzel is megerősítve Cormac előbbi szavait. Aggaszt a dolog, minden éjszaka azon agyalok, vajon mi lehet a megoldás, esetleg milyen úton kellene elindulni annak érdekében, hogy a lehető legtöbb dolog derüljön ki erről az egészről. - Valamiféle kísérletet hajtottak végre rajta és ezért lett mágikus ereje, vagy nem tudom... Az aurorok egyelőre csak ennyit tudtak kideríteni, nagyon lassan halad ez az egész ügy. Őt pedig addig ideküldték, az én gondjaimra bízták, nem mintha sok szüksége lenne rám. Bizonyára ebben a pillanatban is valaki más agyát húzza... Alesha ugyanis teljesen más személyiség, mint én, ő igényli azt, hogy udvaroljanak neki. Számára ez létszükség, ennek érdekében nem is igazán aprózza el a dolgokat. Elképesztő, hogy mennyire felelőtlen tud lenni ebben a helyzetben, és még ő mondja, hogy feleslegesen aggodalmaskodom... Úgy tűnik azonban, erre szükség van részemről, hiszen legalább egy embernek komolyan kellene vennie a dolgot. - Rendben, majd takarítok rád – biccentek egyet mosolyogva, de eközben is Alesha körül forognak a gondolataim. Fogalmam sincs, mikor vágjak bele ebbe az egészbe, a tanulmányaimnak kellene most a legfontosabbnak lenniük, de nem szerettem volna tétlenül üldögélni a babérjaimon, miközben az unokatestvérem mindenféle bajba keveredik. - Tudok én magamra vigyázni, hisz ismersz, voltam már nagyobb bajban is, de mindig jól jön a férfi a háznál. Nem a levegőbe beszélek, ő is sejtheti, bizonyára hallott már a viselt dolgainkról, melyekben én is nyakig benne voltam. Az a sok tilosban járás, meg a tiltott emeleti folyosó... Bolyhoska? Ki ad ilyen nevet egy ahhoz hasonló ördögi bestiának? Mindenesetre, ha az ellen az istenfajzat ellen sikerült megküzdenünk, akkor Alesha babusgatása már tényleg gyaloggalopp lehetne. Pont emiatt nem értettem, hogy miért nem az. - Majd kibírom valahogy – vonom meg a vállam somolyogva, miközben Alesha képét lassan, de biztosan Cormac kidolgozott felsőteste váltja fel. Tény, ami tény, nem rossz látvány, szemrevaló, ha bebújik mellém az ágyba – mintegy véletlenül -, akkor minden bizonnyal aligha fogom onnan kitessékelni. - Pónimintás? Majd veszek addig... Na jó, kifejezetten kezdek ismét zavarba jönni. Annyira furcsa számomra ilyesmiről beszélgetni egy fiúval, ez még sosem fordult elő velem. Odáig ugyanis még nem jutottam el senkivel sem... Nálam már a csók is valami elképesztően nagy dolognak számított, még időm sem volt belegondolni abba, hogy onnan már csak egy lépés az ágy... Erre itt ülök, Cormaccel szemben és a bugyimról társalgunk. Kezdek megbolondulni. - Öhm... Nos... - zavartan teszem le a pirítóst, miközben igyekszem a fiú kérdésére válaszolni. Elképzelés? Vajon a kettőnket érintő terveimről beszél vagy a másik ügyről? Igyekszem azonban némileg semlegesebb témát érinteni, így folytatom: - A Mágikus Tudományok osztályán sok feljegyzés van a mágusok által, muglikon végrehajtott kísérletekről. Persze, ezek titkosítva vannak, nehezen lehet bejutni oda, de talán a te kapcsolataiddal sikerülhet a dolog. Még így sem biztos, de erre az esetre is van egy B-verzióm, egyelőre viszont maradjunk a hivatalos intézésnél. Abban azonban teljes mértékben biztos vagyok, hogy ott találnék valami használható dolgot, úgyhogy mindenképp be kell jutnom oda. Ha más mód nincs rá, akkor talán bevetem a jó öreg Százfűlé-főzetet, de odáig egyelőre nem szerettem volna eljutni.[/color]
Már így is túlságosan kitárulkozó voltam, most egy kicsit titokzatos is lehetek. Különben is, nyilvánvaló, hogy Hermione Granger mindig a tények embere, ám ha veszélyes játékra akarom intiválni, akkor muszáj vagyok bizonytalanságban tartani, incselkedni vele, hiszen számára ez úgy fest, bizonytalan terep, vékony jég. Élvezettem konstatálom, ahogyan bizonytalankodik, mintha ő maga sem tudná eldönteni, hogy elhiheti nekem, egyenlőre csupán barátkozunk. Tulajdonképpen én sem tudom bizonyosan, lévén a régi felületes kapcsolataim már nem számítanak, a gondolataim időről időre visszatértek hozzá, és nem csupán azért, mert mindig volt valaki az életében, emiatt foglalt volt. Nem, Ron, vagy Krum, számomra mindegyik komolytalan alak, olyanok, akik nem számítanak ellenfélnek. Csakis magam miatt döntöttem úgy, hogy nem kockáztatok egy komolyabb pofáraesést a beszólogatáson, és a már-már sértő szemezésen túl, de most itt az idő, hogy észrevegye, talán nem csak az ágyába akarok bejutni, bár lássuk be, gondolataim körül a meztelenül sikamlós teste bizony elsődlegesen szerepel, de lássuk be, ő aztán nem olyan, aki csupán egyetlen alkalomra kapható lenne. - Az a barátkozásba simán belefér. – Kacsintok magabiztosan, és az ölelgetés közepette még megsimogatom az oldalát, majd hangtalanul nevetek, amint a desszertről kérdez. Hát bőven lennének ötletem, de ne szaladjunk ennyire előre. Az ajka szinte meg-megremeg egy csókért, de az túlságosan nyilvánvalóvá tenném a szándékaimat, és most erőt veszek magamon; meg akarom őt ismerni. Ehhez pedig a reggeli kiváló kiindulópont. - Az összes helységben jó vagyok, a nappaliban, a hálóban is.. És most jön az a pont, amikor azt mondod, hogy mekkora arcom van.. Ugyan, mondhatsz amit akarsz kislány, mégiscsak átjöttél, de ne feledd, nem azért hívtalak, hogy kihasználjam a helyzetet. Gyönyörű vagy, és eszes is, de azért.. Hagyok időt, hogy át is gondold a dolgokat, az ember nem rohan farokkal a másik ölébe csak úgy elsőre, nem? – Kérdezem vigyorogva, nagyjából összefoglaltam vele kapcsolatban a gondolataimat, még ha nyers is ez így, de legalább egyértelműsítem, hogy hosszútávon igenis vannak céljaim. Visszatérünk a nappalimba, ahol megkapja a reggelijét, mellé még a tejet is, és nekiállunk eszegetni. Megrázom a fejemet, aztán meglepődve ugrik fel a szemöldömöm. - Mugli? Akkor mit keres itt? Biztos valami kviddicsbajnok csaj. – A névelőből könnyű kideríteni, hogy lányról van szó, de csak tippeletek, mert nem igazán tudom hova tenni, inkább tovább hallgatom a kis cuki kiszemeltemet. - Persze, bizonyos ellenszolgáltatásokért. Veled is megyek, nem akarom, hogy baja essen a formás hátsódnak, azért már én felelek. – Nem viccelem el a dolgot, inkább azt sugallom, hogy most nem kavarok másokkal, amíg dűlőre nem jutunk. Ha látott is a múltkori óta más lányokkal, semleges voltam, tartózkodó, hiszen mindig felé nézegettem az ujjaimat nyalogatva. - Máris összeköltözzünk? Gondolod, hogy elviselhető látvány leszek ha egy szál alsóban mászkálok a házban? Ez esetben semmi kifogásom nincsen ellene, de pontosan tudni szeretném, hogy mik az elképzeléseid. Nem akarok meglepetéseket. Csakis az fér bele, ha pónimintás bugyit látok rajtad. – Muszáj voltam ezt így hozzátenni, hogy hű maradjak magamhoz, egyébiránt cserfes bájjal mérem végig, majd bólintok. Griffendéles vagyok, amolyan fejjel a falnak, és ha ezzel szorosabbra fűzzük az ismeretséget, hát miért is ne?
[color=#757287] Nem igazán hiszem el a kéztörlős kifogást, de azért belemegyek a játékba, miközben halványan elmosolyodom. Jól esik a közelsége, kár is lenne tagadnom, hiszen ezt már ő is észrevehette. Normális esetben nem engedném a közelembe, vagy legalábbis megpróbálnék minél távolabb kerülni tőle, de itt már semmi se normális. Főleg az nem, hogy eljöttem hozzá. Amilyen a híre az iskolában... A régi Hermione semmilyen körülmények között sem jött volna ide, itt viszont már semmi sem a régi. Talán ott kellene kezdenem, hogy Cormac egyáltalán nem szerepelt a jövőbeni terveim között. - És a reggeli része az ölelgetés is? - kérdezek vissza, miközben továbbra is a karjai között tart, én pedig kissé hátrafordulok, hogy egy pillantást vessek rá. Olyan édes, amikor mosolyog, mintha egy teljesen más ember lenne, de komolyan. Sok emberen javít a mosoly, ez tény és való, de Cormacet kifejezetten szerethetőbbé teszi. Nem mintha ezelőtt nem láttam volna mosolyogni, de az olyan más volt... Lenéző, arrogáns, beképzelt, nem pedig ilyen emberi. - És mi lesz a desszert? Gyorsan becsuktam a szám, nehogy kibukjon belőlem, mennyire szeretném már, ha megcsókolna, ez azért mégse lenne illő... Lány vagyok, egy lány pedig nem könyörög egy fiúnak, nem nekem kell kezdeményeznem, de jeleket egyáltalán nem bűn küldenem felé. Ő pedig azt szűr le belőlük, amit szeretne, abban azért mégis reménykedem, hogy mindketten ugyanazt szeretnénk. - Nem, nem vagy idegen – nevetek fel, amikor megtörölgeti a kezemet, annyira vicces ez az egész helyzet, de kifejezetten a kedvemre való. Nem várom el, hogy bárki is kiszolgáljon, ennyit azért én is meg tudtam volna tenni magamnak, de ha Cormac ezt szeretné, nem töröm le a lelkesedését. Amikor megfogja a kezem, én is az ujjaira kulcsolom a sajátjaimat és engedelmesen követem a szobába, végül vele szemben foglalok helyet, abban a fotelben, melyben azelőtt ültem, hogy a fürdőbe mentem volna. - Nem hittem volna, hogy egy srác, aki ennyit sportol, ilyen jó lehet a konyhában is – szólalok meg, miután lenyelem az első falat kenyeret. Finom meleg, kicsit sem hűlt ki, miközben mi a fürdőben romantikáztunk, pedig tényleg azt hittem, hogy vesztett a zamatából. Amikor Cormac elém teszi a tejet, melyért az előbb ment ki, iszok belőle egy kortyot. Valóban jól esik mellé. Végül leteszem a helyére a poharat, majd kíváncsian szólalok meg: - Hallottál arról, mi történt mostanában? Mármint a mugliról, aki a Roxfortba került? Talán nem itt és nem most kellene felhoznom a fiúnak a dolgot, de ha szeretne velem valami komolyabba kezdeni, mint a randizás, akkor úgy érzem, tudnia kell az új eseményekről. Ráadásul, senkivel sem tudom megbeszélni a dolgokat... Ronnal már egyáltalán nem vagyok beszélőviszonyban, Harry pedig mostanában annyira el van havazva, hogy nem sok ideje jut arra, hogy velem csevegjen. Persze, megértem, de mint barátok, már eléggé kezdtünk eltávolodni egymástól, már semmi se lesz olyan, mint régen volt. Cormac pedig... Nem tudom, de benne valamiért megbízok, annak ellenére is, hogy régebben milyen véleménnyel voltam róla. - Ő az unokatestvérem – fogok bele mondandómba, miközben a fiú arcára téved a tekintetem. Vajon mit szól ehhez? Esélyes, hogy eddig is tudta, sok barátja van, hamar a fülébe jutnak a dolgok, de jobban szerettem volna, ha tőlem hallja először ezt az egészet. - Szóval, elég nagy az esélye annak, hogy egy kis magánakcióba fogok, mivel valaki tiltott kísérleteket hajtott végre rajta, és ehhez már nem lesz elég a Roxfort könyvtára... Mindezt egy szuszra hadarom el, egyáltalán nincs ínyemre ugyanis az, amire most ki szeretnék lyukadni. Cormacnek viszont kapcsolatai vannak komoly emberekkel, és noha egyáltalán nem ezért kezdtem el érdeklődni iránta, de Alesha akkor is fontos számomra, annak ellenére is, hogy nem jövünk ki túlságosan egymással. Csak bűntudatom támad, ha meg sem próbálom a dolgot. - Szóval... - mély levegőt veszek hát, majd nagy nehezen csak kibököm azt, ami a szívemet nyomja: - Szeretnék bejutni a Mágiaügyi Minisztérium Mágikus Tudományok osztályára. Tudsz nekem ebben segíteni? Az se baj, ha nem, megoldom egyedül is... Csak nehezebb és időigényesebb feladat lesz, de tényleg nincs eszem ágában sem kihasználni a fiú kapcsolatait. Bármi is lesz a válasza, nem fog változtatni a kettőnk között lévő kapcsolaton, ha esetleg nemet mondana, akkor sem sértődök meg. - Egyelőre megtenné a lakásod kulcsa is – mosolyodok el. Pár napot ugyanis Londonban kell ehhez töltenem, de iskolaidő alatt a fogadóban nem szállhatok meg, hiszen logikus feltételezés hogy egy diák olyankor az iskolában van. A kis nyomozásomat pedig teljes titokban szerettem volna véghezvinni, még Dumbledore számára sem óhajtottam jelezni, hiszen szinte biztosra vettem, hogy azt mondaná, ezt bízzam a hivatalos szervekre. De most komolyan, mire jutottak ők eddig? Nem, sokkal jobban érzem magam, ha én is tehetek valamit. - Persze, nem örökbe kérem, és szeretném, ha te is jönnél, mármint ha benne vagy a dologban... Ezt persze veheti felkérésnek keringőre, pár nap Londonban, kettesben, a fiú lakásán... Ezt valóban kimondtam volna? Elsődleges viszont most tényleg a tények kiderítése számomra, viszont Cormac társasága sem elhanyagolható szempont.
Ahelyett, hogy várakoznék, inkább a derekát ölelem át, és a hasát simogatom meg picit. Tudom, hogy a hasról a lányok általában a babázásra szoktak asszociálni, pedig nem, ugyanolyan kedves testrész, mint a váll, de mégsem olyan nyilvánvalóan letapiznivaló domborulat, mint Hermione hátsója. Összesimulnak az ujjaink, kétértelmű választ kapok tőle, ami határozottan tetszik. Előrehajolok, hogy ajkam éppenhogy a fülét érintse, s belesuttogom. - Oh, ha tudnád, hogy veled kapcsolatban milyen tippjeim vannak.. – Nem, még nem engedem el, de tovább sem lépek, ez most pont jó így. Valamire igenis számítania kellett, ha átjött hozzám, noha eredetileg úgy tervezhette, hogy a manókonyhában találkozunk. A hajnali randevú cseppet sem konvencionális, én ezt jól tudom, de nagyon is szeretem meglepni a lányt, hogy nem vagyok az a fantáziátlan típus. - Alávaló gyanusítgatás, ez spontán ötlet volt. Valójában azért, hogy megmutassam, hogy hol a kéztörlő. Ott. – Nyilván kiszúrja ő magától is, de hát mégiscsak kellett nekem némi indok, hogy ideosonjak. Na nem mintha nem tehettem volna meg ugyanezt az ölelést a nappalimban is, de akkor túlságosan is direkt lett volna, így meg mintegy véletlenül éppen a hátsójához tudok simulni, és a fülébe suttogni. - Dehogynem, essünk csak neki. Mármint a reggelinek. Ugye tudod, hogy csak reggelizni hívtalak át? – Kérdezem kaján mosollyal, amit hogy ha félhátulra néz, már láthat is rajtam. Mégis, ennél többet most nem teszek, hagyom, hogy érlelődjön a helyzet, de Hermione Granger nem olyan lány, aki hagyja magát kétségek között őrlődni, máris egyértelmű válaszokat vár. Rávillantom kék szemeimet, aztán lazítok az ölelésen. - Tudod, hogy finomságokat nem szokás elfogadni idegenektől, de ez csak magam sütötte kenyér, és némi tojás, meg hát tudod is, hogy ki vagyok, úgyhogy nem számítunk idegeneknek. Na gyere szépen, a több az most a reggeli lesz. – Döntöm oldalra a fejemet, a más alatt hiába néz olyan cinkos módon, valóban az evést gondoltam. Ráfogok a kezére, és szépen megtörölgetem neki én, majd a sajátomat is. Aztán ismét összekulcsolom vele az ujjaimat, és visszavezetem a szobába. Ott elengedem, és lecsüccsenek a helyemre. Beleharapok a saját kenyerembe, behunyva a szememet ízlelgetem, egészen jól sikerült. Nem szöszölök a tojás szeletelésével, egy egészen veszek a számba, meg tudnék belőle enni egy tucatnyit is, kell is a sporthoz bőven. – Ez rohadt jó. Még jobb lenne tejjel. – Pattanok fel, és már hozom is, miután az apró konyhában kitöltöttem két bögrével magunknak. Az övét leteszem az íróasztalra, hogy el tudja érni.
- Köszönöm. Helyet foglalok a fiú által felkínált fotelben, de továbbra is a macskát fogom a karomban. A kandúr nem tétovázik, szinte kisajátít magának, mintha csak azért jöttem volna, hogy őt kényeztessem, és ne a gazdájával reggelizzek. Nem bánom a dolgot, hiszen szeretem az állatokat, főleg a macskák nőttek a szívemhez különösen. Amikor azonban Cormac megjelenik, kezében a frissen elkészült reggelivel, útjára engedem eddigi játszótársamat, majd már pont nyitnám a szám, hogy megkérdezzem, hol lehetne itt kezet mosni, amikor a fiú engem megelőzve válaszol. - Akkor egy pillanat és jövök – biztosítom Cormacet, majd elindulok, egyenesen a fürdőbe. Szerencsére nem lehet eltévedni, nem olyan tágas ez a lakosztály, de azért igen kellemes lehet, ha az embernek saját kis kuckója van, még ha nem is a lehető legnagyobb. Senki igényeit nem kell lesni, miközben személy szerint nekem néha a lakótársaimmal kellett harcolnom, hogy legalább egy-két órát csendben legyenek, miközben tanulok. Igazán nincsenek nagy igényeim, de a csendet nagyon tudom becsülni. Megnyitottam a csapot, majd alaposan kezet mostam, hiszen enni készülünk és nem szerencsés dolog macskaszőrösen végigtapogatni az ételt, ezzel nagyon is tisztában voltam, mint mindenki más. Bár, felénk ezt a dolgot kissé túlzásba vitték a szüleim, habár érthető is valahol a dolog, hiszen fogorvosok, így talán a kelleténél kicsit több figyelmet is szenteltek a higiéniára. Minden étkezés előtt legalább hatféle antibakteriális szappannal kellett otthon kezet mosnom, így itt azért igazán boldog vagyok, hogy nincs akkora szigorúság. Pont az arcomat készülök megmosni, amikor két kar fonódik a derekam köré, én pedig meglepetten pillantok fel. Nem ijedek meg, volt már alkalmam átélni pár veszélyesebb helyzetet, így igazán meg tudom védeni magam bármi ellen, habár erre tényleg nem számítottam. Nem fordulok hátra, helyette a tükörbe pillantok és Cormacet pillantom meg magam mögött. Kezem a kézfejére helyezem, majd sejtelmesen mosolyogva válaszolok a kérdésére: - Tippelj... Persze, befújtam magam valami parfümmel, habár a márkáját meg se néztem, egyszerűen csak felkaptam és rohantam is utána lefelé, hiszen eleinte még azt hittem, hogy a manókonyhában lesz a találkánk. Jóformán tehát még én sem tudtam, mi is van rajtam. Nem bújtam ki azonban a fiú karjai közül, kifejezetten jól esett az ölelése, hiányzott már, hogy valaki ilyen módon közelítsen hozzám. Óvatosan megfordultam hát, hogy szemtől-szembe kerüljek a fiúval, aki – ha időközben nem vette le karjait rólam, akkor immár a csípőm felett ölelhetett. - Csak azért jöttél utánam, hogy szagolgass? - nézek vele farkasszemet, miközben a kezdeti félénkségemnek már szemernyi nyoma sincs. Cormac rendes fiú, eddig legalábbis ez jött le számomra, úgyhogy valóban érdemes lenne megpróbálni vele valami komolyabb kapcsolatot. Persze, ott vannak a korábbi ügyei, hiszen nem felejtettem el, hogy hány lánnyal volt már kapcsolata, ezt azért nem tévesztem szem elől, de most engem is sikerült behálóznia. Hiába, ha valaki jól néz ki és kifejezetten hajt az ember lányára, akkor bármennyire is próbál ellenállni, nem fog menni. Pedig komolyan azt hittem, hogy én nem vagyok olyan, mint a többi lány, de ebben mégis megegyezek velük. - Nem fog kihűlni a kenyér, ha nem esünk neki időben? Mondjuk, ha választanom kellene a fiú és a kenyér között, akkor teljesen nyilvánvaló, melyikkel tölteném szívesebben az időmet, habár nem szeretném, ha kárba veszne az a munka, amit Cormac hajnal óta beleölt a reggelibe. Egyébként sem illene rögtön a karjaiba borulnom, de most mégis ezt tettem. Hiába, még én sem vagyok képes ellenállni neki, pedig próbáltam magam addig tartani, amíg bírom, de ennyi idő tellett tőlem. - Mi legyen? Fürkésző pillantással mustrálom a fiú arcát, amely igazán kedvemre való. Eddig egy utálatos baromnak tartottam, hiszen sosem adtam neki esélyt semmi komolyabbra, a viselkedése alapján nem is állt szándékomban, noha sejtettem, hogy tetszem neki. A pillantásai, melyekkel engem nézett régebben, mindent elárult számomra, de úgy gondoltam, szinte minden lánnyal ezt teszi. A találkába is csak azért mentem bele, hogy utána végleg leszálljon rólam és ne is mondhassa, hogy esélyt sem kapott a dologra. - Tovább ölelgetsz vagy lesz valami más is? - cinkos mosoly jelenik meg a szám szegletében, Cormacre bízom, mit ért a mondatom alatt, a reggelit vagy valami egészen mást hall ki belőle.
Bennem fel sem merül, hogy Hermione zavarba jön attól, hogy a saját szobámba invitálom. Igaz, hogy ő még nem egyetemista, viszont én már az vagyok, van privát rezidenciám. Az is sejthető, hogy nem fogom bántani csak mert ketten leszünk elzárva, hiszen nem egy ajtó óvja meg attól, eddig is úriember voltam, most is ez várható. Ráadásul nem valami piszkos ajánlat volt, tényleg egy hajnali reggeli lesz a cél, enni pedig mindenki szokott, most a két kezem által dagasztott kenyérből kóstolhat. Nem várom el tőle, hogy már reggel kisestélyiben legyen, ő úgy gyönyörű ahogy van, a csodás barna szemeivel, az apró szeplőivel és az állandóan résnyire nyitott ajkaival tényleg olyan, mint egy kiváncsi mókus. Határozottan örülök, hogy végre barátkozhatunk, az elmúlt évek során mindig akadt valami kibúvó, vagy én voltam elhavazva, vagy azt láttam, hogy valami világmegváltó küldetésben van benne könyékig. Ezúttal itt vagyunk mindketten, akár készen is arra, hogy megismerjük egymást. Nem törvényszerű, hogy bármi is lesz belőle, de adhatunk egy komoly esélyt a sorsnak. A köszöntés egy puszi és egy finomabb ölelés formájában meg is valósul, félmosollyal figyelem, hogy megint kicsit kapkodja a levegőt, de már nincsen annyira zavarban, hogy ez éket verjen közénk. – Neked még ezt is elnézem kislány. – Vigyorgok rá vissza, szeretek ugyan másokon uralkodni, na de az ember ne pont egy kinézett lánnyal tegye. Van bennem egy nem is titkolt vezetői hajlam, de Hermine esetében elég a finom nyomás, nem pedig a magabiztos törtetés, így is tudom irányítani, ha úgy alakul. Külöben is, a lányok azt szeretik, ha a fiú a kezdeményező, hát akkor nem kell csalódnia. De csak szépen sorjában. Belépnük a lakrészemben, a macskám egyből törleszkedni vágyik, amit nem is csodálok, ösztönösen megérzi, ha valaki kedveli az állapokat. – Hát ha hatásos, akkor miért is ne? – Nyugodtan játszhat a kisállattal, addig én előkészítem a terepet a pici konyhámban, mert hogy az is jár hozzá. Elméletileg egy egyetemista szobában is illene többen laknunk, de Alchie bácsi elintézte nekem, hogy kiskirálykodhassak egyedül. Így most nem zavarb meg majd senki. - Máris kicsike. Csüccs le. – Húzok ki neki egy fotelt, úgy igazán nincsen értelme a konyhában ennünk, mert ott alig van hely. Pár pillanattal később már hozom is a sebtiben felvágott kenyeret, amelynek még szinte forró a tésztája. Ezt nem is kell megkenni, ellenben főtt tojást csináltam hozzá, hogy ne önmagában együtt. A lány kettőt kap, magamnak, mivel nagy étkű vagyok, mindjárt ötöt irányozok elő. – Jó étvágyat. Láss hozzá nyugodtan. A fürdőben is kezet tudsz mosni. – Addig a dolgozóasztalomra helyezem a két tányért, és ha Hermione elindul a fürdőbe, akkor utánasietek, és amíg megmossa a kezét, mögé lépve hozzá simulok, a hasán átkulcsolva a kezemet, odasuttogom a fülébe. – Nagyon jó illatod van. Eredeti Granger, vagy valami más márka?
- Ó! - zavartan pislogok a velem szemben álló Cormacre, miközben kifejezetten zavarba jövök a saját butaságomtól. Komolyan azt hittem, hogy a manókonyhára gondol, hiszen álmomban sem hittem volna, hogy veszi a bátorságot és felhív a szobájába. Jó, ez így elég kellemetlen, de tényleg... Vajon mit gondol most rólam a fiú? Persze, semmi lenéző hangsúlyt nem fedeztem fel a hangjában, olyan volt, mint mindig, de akkor is kényelmetlen ez az egész félreértés. Mostanra azonban már késő úgy tennem, mintha tisztában lettem volna a dologgal. Helyette lágyan elmosolyodok, miközben magamban abban reménykedek, hogy nem ült ki túlságosan a zavar az arcomra, majd tőlem szokatlan kacérsággal szólalok meg ismét: - Szóval egy kis túra a nagy Cormac McLaggen magántermeiben? Elég izgalmasnak hangzik... Magamban pedig tényleg annak gondoltam, elvégre még soha életemben nem jártam ilyen magánjellegű szállásokon. Természetesen, év elején számomra is felajánlották a dolgot, hiszen prefetus voltam és ősztől én is az egyetemet boldogítottam, de valamiért nem fogadtam el. Talán nem akartam ennyire kilógni a sorból, vagy csak egyszerűen tartottam attól, hogy mit fog erre lépni Ron... Neki nem jött ilyen levél, így hát igazságtalannak éreztem volna, ha én úszkálok a kitüntetett figyelemben, miközben ő csak leplezi az irigységét. Élénken élt még bennem az a kép, amikor megkaptuk a prefektusi jelvényeket, emellett pedig még mindig előttem lebegett Harry csalódott arca. Nem szerettem volna ismét ilyennek látni egyik barátomat sem, így hát visszamondtam ezt az előnyt. Persze, az idő előrehaladtával megbántam a döntésemet, de nem voltam soha olyan alkat, aki később törleszkedik másoknál. Továbbra is tartottam magam ahhoz, hogy nincs szükségem ilyesmire. Álmodozni viszont szabad, én pedig gondolatban már be is rendeztem a saját magánszállásomat. Talán nem újdonság részemről, de a tanulószobával kezdtem, hiszen mindenképp helyet szorítottam volna neki, erre az egyre mindenképp szükségem volt. Az íróasztalom egy tágas ablak előtt helyezkedett volna el, ahonnan tanulás közben kitünő kilátásom nyílhatott volna a Fekete-tóra. Emellett pedig mindenképp beszereztem volna egy olyan földgömböt, melyet nemrég az Abszol-úton néztem ki magamnak. Semmiben sem különbözött a muglik által használtaktól, egyszerűen csa k sokkal élethűbb volt a vízfelszín és jó pár – varázslattal hajtott – hajó ment egyik kontinensről a másikra, melyeken vidám élet zajlott. Minden kultúrába bepillantást nyerhettem és ez tetszett nekem. [i] - Akkor legközelebb mindenképp megváratlak – cinkos mosoly jelenik meg a szám szegletében, miközben Cormac magához von és egy csókot nyom az arcomra. Nem jövök zavarba, igyekszem ugyanis megszokni a fiú közeledését, nem lenne jó pont számomra, ha ismét visszakoznék. Tizenkilenc éves vagyok, itt az ideje felnőnöm legalább ennyire. Az viszont korántsem zavar, hogy nem fogja meg a kezem, az konkrétan a szerelem jele lenne, ott azonban még nem tartunk. Kedves, szimpatikus fiú, talán egy kissé beképzelt, de ennyi belefér. Mindenkinek vannak olyan tulajdonságai, amely mások szemében nem számít a legjobbnak, neki pedig ez jutott. Kár is lenne megváltoztatni, másként nem lenne egy Cormac McLaggen sem a Roxfortban.[i] - Kíváncsi vagyok, milyen a McLaggen-rezidencia. Engedelmesen követem a fiút, miközben megpróbálom magam elé képzelni, milyen lehet az ízlése, de nem tudok egyenesbe jönni ezt illetően. Annyi mindent hallottam már vele kapcsolatban és szinte egyik sem bizonyult igaznak. [i] - De aranyos! - tör ki belőlem a lányos énem, amikor megpillantom Cormac macskáját, aki egyből törleszkedik is felém. Felkapom hát, miközben a kandúr dorombolni kezd, majd megvakarom a füle tövét. Persze, nem túl egészséges ez reggeli előtt, de majd kezet mosok, mindenesetre a macskának nem tudok ellenállni és mostanában már a gazdájának sem. [i]- Hasonlít rád, tudod? Ugyanolyan nőcsábász, mint te! Elnevetem magam, de most egyáltalán nem áll szándékomban megsérteni a fiút, tényleg nem szeretném, ha ezt magára venné. A kandúr eközben továbbra sem hagyja abba a hízelgést, immár a fejét emelgeti, hogy a nyakán is végigfuttassam az ujjaim. Nézelődés helyett egyelőre a macskát kényeztetem, szinte abban a pillanatban elrabolta a szívem, ahogy beléptünk a helységbe. [i]- Nekem is van egy macskám, Csámpás a neve, nem akarod megismerni? - szögezem a kandúrnak a kérdést, aki válasz helyett immár a nyakam felé kapaszkodik. Nem hagyom azonban, ismét visszavonom a karjaim közé, majd Cormacre pillantok: [i]- Legközelebb bemutatom neked is. Milyen jó illata van a reggelinek, mikor tálalsz?[/i][/i][/i][/i][/i][/i][/color]
Azért a vörösesbarna szépség tekintetében két végletet is észrevettem. Egyrészt borzasztóan komoly, ami nekem mindig is tetszett a kicsikénél, van öntudata, céljai, és ezekből nem engem. Másfelől mintha kapkodta volna párszor a levegőt, hiszen imponált neki, hogy engem ezúttal nem egy magamutogatós cicababa érdekel, hanem ő, csakis ő, és szinte elvárta volna, hogy valami több történik. Nem sokkal több, de legalább egy apró csók elcsattan. Pedig ezúttal nem szándékoztam ilyesmire vetemedni. Hermione Granger nálam teljesen más szint. Olyan lány, akit nem csak rajongónak akarok a kviddicsmeccseimre, és szeretőnek az ágyamba. Érdekel a lelke, hogy miket szeret, milyen az, amikor kócosan ébred, és ha rossz kedvűen vigaszt keres a karjaimban? Nem, romantikus végképp nem vagyok, és nem is leszek soha, de igenis lehet, akivel akár barátkoznék, viszont mellette meg itt van az a tény, hogy szeretem mindenkinek megmondani, hogy mit csináljon, és ez bizony a kicsikére is vonatkozik. Született falkavezér vagyok, aki után mennie kell a tömegnek, és az jut eszembe, hogy igazi álompár lehetnénk a lánnyal, és úgy fest, hogy valahol ő is ezen gondolkozik, mégis titokra csábít, ami ugyan tőlem távol áll, szeretem a magamutogatást, de lássuk be, jól hangzik az is, amit ő mondd, hogy legyen ez a mi dolgunk. Nem várom tőle, hogy hajnalok hajnalán kisestélyiben jelenjen meg, éppen elégszer láttam pulcsiban, és farmerben. Ő nem a ruházattól lesz különleges, hanem attól a törékeny bájtól, amit képvisel. Ami vonz, nagyon vonz, ám ha őt választom, olyan útra lépek, amelyből nincsen visszaút, véget érhetnek a virágról virágra száldosás kellemes hónapjai, évei. - Jó reggel kislány. Nem voltam biztos, hogy jól érettük egymást, van egyrészt a manókonyha, és a sajátom. Ez utóbbira gondoltam, viszont nem biztos, hogy tudod, hogy hol a szobám. Akkor inkább rávezetlek. A kenyér már sül. Na gyere.. – Húzom magamhoz a derekánál megragadva finom erőszakkal, és egy puszit nyomok az arcára, viszont a kezét nem fogom meg, azért mégsem vagyunk egy pár. Még. Ez most amolyan próbajáték. – Ez jól hangzik, még ha valakire érdemes is várni. Talán éppen rád. Naná, hogy rád. – Azért nem akarom kétségek között hagyni, hiszen nyilvánvaló, hogy péntek óta nem kavarok másokkal, ha már adunk egy esélyt annak, hogy komolyabban megismerjük egymást. Elindulunk kifelé, átlépünk a Dámán, aztán a harmadik ajtó a Griffendél folyosón már az enyém. Résnyire nyitva, és egy macska ólálkodik az ajtónyílásban. – Hé, te, befelé, nincsen szökés! – Szólok rá a házikedvencre, és lám, hallgat is rám. Amikor beljebb lépünk, a kandúr még mindig ott figyel, és már furakszik is át Hermione lábai között, de nem azért, hogy eliszkoljon, csak törleszkedik, bújik. A szobában egyébként nagyjából rendben, kviddicstalárok kifüggesztve, néhány könyv a dohányzóasztalon, és egy bevetett ágy. Nincsen katonás tisztaság, látszik, hogy laknak itt. A szobámból nyílik egy fürdő, és egy konyha, ahonnan finom kenyérillat szűrődik ki. Van két fotelem is, meg egy íróasztalom, szóval lehet nézelődni.
Mindig is versenyző alkat voltam, így hát azt hittem, teljesen hozzászoktam már ehhez a dologhoz, azonban azt álmomban sem gondoltam volna, hogy lesz idő, amikor egy fiú kegyeiért dobom be mindenem. Azt hittem, a szerelem olyan dolog, ami könnyen az ember ölébe hullik, ha a megfelelő fiúval hozza össze a sors, ez azonban az én esetemben nem így alakult. Cormac szimpatikus fiú volt, ezt kár lenne tagadnom, azonban azzal is szembe kellett néznem, hogy ő egy olyan srác, akiért csak úgy ugrálnak a lányok, ezt pedig szépen ki is használja. Mégis, valamiért elég rendesen belesétáltam abba a hálóba, amelyet mindenkire kivetett, habár nem is igazán igyekeztem kiszabadulni belőle. Élveztem a vele töltött időt, főleg mert teljesen más embert ismertem meg személyében, mint amire számítottam. A hírneve alapján úgy gondoltam, elég lesz vele egy találka, megismerem az életrajzát, az utat, amit eddig bejárt, talán pár róla írt véleményt is olvashatok egy-két tanártól és vége lesz ennek az egésznek, az én részemről legalábbis mindenképp. Meglepődtem azonban, amikor a találka végére értünk és még csak leteperni sem szeretett volna. Komolyan azt hittem, hogy nála ebből áll az ismerkedés, a végén azonban – legnagyobb bánatomra – egy csók sem csattant el köztünk. Magamban azonban be kellett látnom, hogy ez így alakult a legjobban. Hamar eljátszotta volna a bizalmam, ha egyből a lényegre tér, ezt nagy eséllyel ő is nagyon jól tudta és szerencsére tiszteletben is tartotta azt, hogy milyen vagyok. A legtöbben ugyanis ennek köszönhetően nem álltak velem szóba. Úgy voltak vele, túl sok a belém ölt fáradtság, és még az sem biztos, hogy eljutunk a célig. Hamar felkeltem hát, miközben igyekeztem nem felkelteni a társaimat, akik szerencsére elég mélyen aludtak még. A ruháimat még tegnap kikészítettem az ágyam végében álló ládára, hogy ezzel se csapjak semmilyen felesleges zajt. A kérdések özönét is csak azért sikerült megúsznom, mert most semmilyen szokatlan ruhadarabot nem állítottam elő. Egy egyszerű fehér női ing, és egy fekete nadrág, amelyről biztosan tudtam, hogy jól áll rajtam. A felső pedig a kelleténél kissé többet mutatott a dekoltázsomból, így most vettem fel először. Szerencsére ez is jól állt nekem. A hajam csupán lófarokba kötöttem, és most sminket sem tettem magamra. Kíváncsi vagyok miként áll hozzám Cormac, ha nem kenem-fenem ki magam a kedvéért. Elvégre, ha valóban komolyan gondolja a dolgot, akkor így is tetszeni fogok neki. Ha pedig nem, akkor annyit azért elmondhatunk, hogy legalább idejében kiderültek a dolgok. Óvatosan kiosontam a hálóból, majd sietve indultam lefelé a lépcsőn. Kissé messze van innen a konyha, nem is igazán állt szándékomban Cormacet megváratni. Meglepődtem azonban, amikor magával a fiúval találtam szembe magam, aki a falnak dőlve, karbafont karral álldogál, nyilván rám várva. Mit ne mondjak, tetszik a laza stílusa, és irigylem is valamennyire, amiért ilyen mer lenni. Néha én is szívesen figyelmen kívül hagytam volna mindent, hogy úgy viselkedhessek, ahogy szeretnék. - Szia – mosolyodok el, miközben megpróblok nem túl döbbent képet vágni. - Hát te mit keresel itt? Azt hittem, a konyhában ügyködsz... Fogalmam sincs arról, hogy félreértettem volna valamit, hiszen az sem lett volna furcsa, ha a manók konyhájában készíti el a reggelit, melyre pár napja olyan lelkesen meginvitált. A klubhelyiségben szerencsére egy árva lélek sem tartózkodik, így nem is igazán figyelek arra, hogy hall-e minket valaki. - Gondoltam, kissé előbb indulok el, hogy ne kelljen sokat várnod – a falon díszelgő órára pillantok, mely szerint még mindig lenne bő fél órám, hogy időben legyek. - Bár, talán egy kissé túl hamar keltem fel. Nem mintha nem lenne rám jellemző, hogy mindig mindenhol időben akarok megjelenni, talán sokan még akkor sem szörnyűlködnek, ha a megbeszélt időpont előtt már egy órával ott ácsorgok. Elvégre, semmiről sem szeretnék lemaradni. Különben is: a kenyér frissen finom.
Miután elváltunk, nagyokat vigyorogtam rajta, hogy ki lesz éhezve. Na igen, a kicsike sokkal bátrabb, mint hittem, dacosan meg akarja mutatni a világnak, hogy őt nem szabad beskatulyázni, hiszen Hermione Granger nem csak iskolaelső, hanem felnőtt, autnóm lány is, akinek vannak érzései, stílusa, és ha elfogadja valakinek az ostromát, vagy ő maga kezdeményez, akkor a világnak azt kutya kötelessége megérteni. Mondjuk ez sem teljesen igaz, hiszen szeretné titokban tartani, hogy barátkozunk, hiszen egyenlőre nincsen többről szó. Mindössze egy házi feladat megbeszélésünk volt, néhány érintést leszámítva, és bár minimálisan sikerült zavarba hoznom, egyértelműen kinyilvánította, hogy amíg nem lépek át egy határt, addig nincsen gond. És miért is tenném? Olyan bájos a kicsike, de elszúrni én sem akarom valami hülyeséggel, hiszen ő tényleg nagyon egyedi. A mai talán már egy egyértelműbb találka, és nem kell a csillagászatra fognunk. Már hajnalban felkelek, hogy elkezdjem a kenyeret megsütni, amit neki szánok, és egy órával később a főtt tojást is megcsinálom, amiből már elkezdem a krémet kikeverni, hogy kissé be is hűtsem, hogy pont összeérjenek az ízek. Ránézek az órámra, és elhúzom a számat, valahogy nem világos, hogy ide jön a szobámba, vagy a manókonyhába, ezért inkább felhúzok egy rövid ujjú inget, és egy sötét vászongatyát, majd megigazítva a szőke tincseimet, el is indulok vissza a klubhelységbe. Vasárnap hajnal lévén egy árva lélek sincsen itt, így nem kell attól tartania, hogy lebukunk. Karbafonom a kezemet, és nekidőlök a falnak, a lépcsőt fókuszálva, hogy mikor jön lefelé a csodás vörösesbarna kicsike. Alig várom már, hogy lássam a szeplős, gyönyörű pofiját. Vajon mennyire tudott aludni? Hánykolódott álmatlanul?
)
