2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- De így a lehetőséget sem adod meg neki, hogy segítsen, ha akar. - végül is ő maga csinál úgy, mint a legtöbb szülő. Egyszerűen csak nem is enged beleszólást a kisebbeknek. Eldönti és nem kéri ki a véleményt, pedig lehet hogy egy szülő gyereke is másképp döntene, lehet hogy megpróbálna segíteni, lehet hogy érteni a problémát és fel tudná dolgozni, de a szülő nem is hagyja neki és ez nem igazán jó így. Nem tudom, hogy miért nem érti meg, hogy igenis lehetnének a dolgok máshogy is, ha igazán akarná, ha tényleg megpróbálná elérni. Én inkább úgy érzem, hogy panaszkodik ugyan, de közben már megszokta és valahol talán még jó is neki, hogy felnéznek rá, és ő az, aki itt az igazán valaki. Talán már nem is akar mást és könnyebb azt mondani, hogy ez a testvérei miatt van. - És inkább egyedül hagyod a testvéreidet. - húzom el a számat. Oké persze, én is nagy dolgokat akarok véghez vinni, de én még a legtöbben a kalandot látom főleg és nem pedig valami mást... valami többet. Az a baj, hogy ő nem így van ezzel, hogy ő tényleg komolyan veszi az életet, meg mindent, én viszont nem igazán. Épp ezért vagyok képtelen felfogni azt, hogy miért áll így a dolgokhoz, hogy miért nem tud egy kicsit azt hiszem... lazább lenni, könnyedebben venni a dolgokat, és nem azt látni előre, hogy majd ki fogja megölni. Persze el kell kapni a bűnösöket, de tehetné máshogy, kérhetne segítséget olyanoktól, akik jobban értenek hozzá nem? - Akkor már nem is aggódhatok? Nem értelek Nick... - tényleg nem vágom ezt az egészet, hogy miért nem próbál egy kicsit rugalmasabb lenni, hogy miért kell még azt is a szememre vetnie, hogy aggódom érte, mintha nem tehetném, pedig... pedig igenis megtehetem. Ha aggódni akarok, akkor aggódni fogok érte és kész, ha nem fogadja el, akkor ne tegye, de attól még nem befolyásolja vele a döntésemet és kész. Azért talán egy kissé megszeppenek a fejtegetése hallatán. Oké, nem gondoltam volna, hogy ennek ilyen komoly következményei is lehetnek, mert hát... meglepő és kész. Azért nem akarok én javítóba menni és azt sem, hogy a szüleim kiakadjanak e miatt. Csak hát... nem akarok megszabadulni Hurricane-től, csak... majd megoldom valahogy, hogy ne találják meg és ne bukjak le. - Majd odafigyelek, oké? - mosolyodom el végül, és viszonozom a puszit, ha sikerül és nem tűnik el túl gyorsan. Hát ez is egy érdekes reggel volt, viszont legalább már nem kék a hajam és nem viszket a fejem annyira, mint eddig.
- Nem olyan egyszerű elszakadni a megszokásoktól. Nem magamra értem. Astridnak már megvan az élete, hirtelen most ráerőltetném azt, hogy visszaavanzsálódom egyszerű testvérré, báttyá. – Vonom meg a vállamat, valahol kedves tőle ez az őszinte vélemény, valahol pedig nem tudok mit kezdeni vele. Bianca mindig is ilyen volt, amolyan kis locsi-fecsi, lenézném, ha nem venném figyelembe a véleményét, hiszen az ember akár tizenöt évesen is lehet érett, én alig több mint tizenhat voltam, amikor anya is beadta a kulcsot. Még esetleg azt lehet megtenni, hogy leülni a lányokkal, és átbeszélni, hogy ki mit vállal, segítsük egymást is, viszont azt tudom ebből megjósolni, hogy általános kiakadás lenne hogy nekik tanulniuk kell, különben is ott vannak a barátaik. A végén még én lennék a rossz. Sasha a nyakamba csimpaszkodna, hogy ne hagyjam el. Pedig nem is megyek sehova. - Nincs olyan, hogy így... – Intek nemet végül a fejemmel. – Vállaltam, hogy befejezem azt, amit a szüleim félbehagytak, akár még a saját életem árán is a sarkukban leszek. Tudni akarom, hogy annak idején ki rendelte el a megöletésüket. Anyáék csak az azkabanba akarták küldeni azt a bűnszervezetet, akik nem is halálfalók voltak, s ezzel aláírták a saját halálos ítéletüket. Megteszem, amit tudok. – Rántom meg a vállamat. Az én szakmámban nem lehet finomkodni, minden auror vállalja, hogy amíg csak él, minél többet felszámol az ellenségből. Nem is tudom, hogy ismert e vajon olyan sötét mágus vadász, aki megérte volna akár a hatvanéves kort. - Miért Bianca? Már nem is nagyon ismersz. Biztosan megvan a saját baráti köröd, nem szükséges velem törődnöd. – Nem azt mondom ezzel, hogy legyen érzéketlen, és csak vonja meg a vállát, ha netán utolér a vég, de addig semmi értelme miattam aggódnia, már nagyon régen nem tartjuk úgy a kapcsolatot, mint barátok, szó szerint idegesítene, ha azért kéne rosszul éreznem magam, mert aggódik. Élem már a saját életemet, ő meg rajzolgasson, és hülyüljön a hajfestéseivel. Nem vágok savanyú pofát, de belül úgy érzem, hogy ezzel még ő is terhet rótt rám. Pedig olyan jól indult a nap, a lányokat is sikerült takarékra tenni azzal, hogy leráztam őket. Bólintok csupán arra, hogy ügyesen tud lavírozni a mugli és a varázsvilág között, nekem nincsen, nem is volt választásom, és a kedvem is szépen elment a közös találkánk végére. Nem biztos, hogy ilyen kimenetelt képzelt el a dolognak. Ő mindig vidám, engem is fel akart dobni, hát nem teljesen sikerült. - Nem tudom... Ilyesmivel még nem találkoztam. Sokkal inkább azt tudom elképzelni, hogy értesítenék a Varázslény felügyeleti főosztályt, szólnának édesapádnak is, fegyelmi tárgyalásra is számíthatnál. Nem szólok senkinek, de próbáld meg tényleg titokban tartani, nem szívesen látogatnálak valami javítóintézetben. – Rántom meg a vállam, végülis én is a hivatalban dolgozom már fél lábbal. Hogy enyhítsem a mórozus búcsúzást, odapusszantok egyet az arcára, és kisietek a nagyteremből.
Nem hiszem, hogy a környezetnek mindenképpen befolyásolnia kell az embert. Úgy gondolom, hogy igenis előfordulhat, hogy a sok rossz ellenőre is megpróbálsz önmagad maradni. Jó, talán nekem nem kéne erről véleményt alkotnom, ha nem történtek velem igazán rossz dolgok, de... akkor is így gondolom. Neki se lenne kötelező alkalmazkodni ehhez az egészhez, megpróbálhatná máshogy, elosztani a terheket, nem hiszem, hogy tényleg nincs rá semmiféle mód. - És miért ne tehetnéd meg most? Astrid szerintem segítene, én nem úgy ismerem, mint aki meghátrál, csak kérned kellene. - nem akarom én megbántani, de valahogy úgy érzem, hogy igenis önként vállalta ezt és kész, és már nem is tud, talán nem is akar kihátrálni belőle, pedig szerintem meg kéne próbálnia. Nem veszíthet semmit sem azzal, ha megpróbálja, ha viszont csak vár és marad a kis burkában, akkor azzal biztos, hogy nem ér el semmit semmit sem. Nem érdemes ennyi terhet a vállára vennie, ha igenis adhatna le belőle, ha megpróbálná. Én is segítenék, hiszen szót tudok érteni Sashával. Lehet, hogy az esetek nagy részében nem tűnök túlságosan felelősségteljesnek, de attól még tudok az is lenni. - De akkor sem szabad így hozzáállnod, mert... mert nem. Csak legyél óvatos jó? - nem hagyhatja itt ő is a húgait, azt végképp nem tudom, hogy kezelnék, és azért ez nekem is eléggé... hát nem lenne valami kellemes átélni, hogy elmegy. Remélem, hogy oda figyel rendesen és nem fogja ezt az egészet elszúrni, nem lesz belőle áldozat, és nem megy addig, ahonnan már nincs visszaút, mint a szüleik. Én is hajlamos vagyok keresni a veszélyt, de akkor sem szabad egy bizonyos határt átlépni. - Lássuk be, más a véleményünk a nagyon pozitívról, de értem, amit mondasz, csak... nem szeretném, hogy bajod legyen. - rántom meg a végül a vállam, miközben újabbat harapok a mogyoró vajas kenyeremből. Ez legalább finom és édes és jobb, mint a téma, amiről most szó van. Nem igazán a kedvencem arról beszélgetni, hogy ki mikor halhat meg. Nem szeretném, hogy bárki bármikor is akár csak a közelébe kerüljön ilyesminek azok közül, akiket ismerek. Az a lényege most ennek a békés állapotnak, hogy nem kell azokért aggódni, akiket szeretünk igaz? Akkor ez... maradjon is szépen így. - Oh, hát engem amúgy se érdekelt annyira az építészet. Szeretek rajzolgatni, de ennyi, és végül is nem rosszul. Apa azért tud rugalmas lenni, ha akar. - mosolyodom el. Sosem volt ebből gond, hogy én boszi vagyok, míg ők csak mondhatni egyszerű emberek. Egyébként is a szomszédaink nem épp átlagos emberek, talán még régen is sejthettük, hogy miről van szó, én legalábbis kapiskáltam, aztán amikor megjött a levél, akkor nyilvánvalóvá vált. - Nem tudom, szerinted mi történnek, ha kiderülne? Mármint gondolom elvennék őt tőlem, de... akkor is visszacsempészhetem valahogy. - megoldanám és kész, mert miért más egy rendetlen tündérmanó, mint egy rossz macska. A macskák is elvernek dolgokat. Oké, nem tudnak repülni és nincs kezük, hogy összefirkálják az ember háziját, de... össze tudják tépni a függönyt, meg karmolni a bútorokat, mégis csomóan tartanak macskát.
Valószinűleg azért tudott jobban maradni a hugikkal, mert hozzájuk hasonlóan nem nőtt fel. Nem kellett felnőnie. Többé-kevésbé értelmes családi környezetben él, míg a McCaine lányok lelkét amennyire tudtam, védtem, ha nem is tudtam nekik megadni azt a bizonyos rózsaszín burkot, amin át minden jó és szép, de legalább nem kellett azzal szembesülniük, hogy a család pénzügyeit intézzék, vagy hogy ne legyen senki, akinél vigaszra lelhetnek. - Nem tudom, ez valahogy így alakult ki. Túl sokáig vártam azzal, hogy mindenki feleszméljen, nem akartam őket zargatni, intéztem a temetést, a gyámsági ügyeket, és... ez aztán nem is változott. Ha az elején leülünk, hogy ki mit tegyen, akkor most más a helyzet, menet közben már nem láttam értelmét... – Vonom meg a vállamat, és azon tűnődök, hogy vajon miért beszélem ezt meg vele. Végülis a szomszéd kislány, aki bár nagyon kedves, barátkozós, csak éppen nagyon messze áll a felnőttségtől. Ő mondta, hogy ne kezeljem le, végülis a testvéreimmel is megteszem, van benne valami, hogy kicsit el kéne fogadnom, hogy mindenki lehet erősebb nélkülem is. Sőt, nem is ártana, amilyen veszélyes életet élek, azonnal el kell gondolkoznom azon, hogyan adom át az ügyeimet, a tanácsaimat. Talán Biancát is be lehetne ebbe vonni, végülis nem idegen. - Tudod nem minden auror éli meg a békés hetven éves kort. Azért választottam ezt, mert be kell fejeznem bizonyos ügyeket, amiket a szüleink kezdtek még el. Lezáratlan akták. Nem árt felkészülni, nem vagyok ugyanis legyőzhetetlen. Sőt.. – Most milyen komoly fejre váltott. Na igen, ez hiányzik egyenlőre Astridékból, még nem fogták fel a súlyát, hogy a McCaine egy erőteljes aranyvérű család, akinek a neve mindig az igazságosságot, a becsületet jelentette. Nem lányzsúrokról szól az életünk. - Bianca... én most vagyok pozitív. Beszélgetek veled, és a hugikkal is rendben vagyok. Akkor lennék csak borongós, ha a hátralévő időt is siránkozással tölteném. Csak felkészülök. – Vonom meg a vállamat, mosoly ezúttal nincsen. A gyakorlati óráim egyre veszélyesebbek, igyekszem minél többet a védekezésre fordítani, hogy legalább addig maradhassak, amíg Sasha egy kicsit érettebb legyen. Addigra Astrid is mint nő, gondoskodóbb tud lenni. Na előre azért még nem temetem magam, csak nem árt felkészülni. - Annyira nem is fura. A világ 95%-a mugli, mugli módszerekkel. Nem lehetünk annyira szemfedősek, hogy ne vegyünk róluk tudomást. Ha elveszik a pálcámat, nekem is tudnom kell érvényesülni mágia nélkül. Hogy fogadta, hogy boszorkány lennél inkább, nem pedig az ő tervező kislánya? – Bólintok, mert attól függetlenül, hogy a varázslók palotáiban nőttem fel, mindig tágra nyitottam a szememet a mágiamentes világ felé is. Az aranyvérűek pont akkor hibáznak, ha mondjuk lebecsülik a félvéreket. Az ilyen hibákat utólag nem lehet korrigálni, hiszen gyakorta végzetesek. A lány hangja fojtottá válik, ahogyan kiböki a titkát. Hát ez... - Nem mondom el, de miből gondolod, hogy nem derül ki? Vannak titkok, amiket sokáig lehet őrizni, és van, amit nem. Ez nem olyannak tűnik. – Halkítom le én is a hangomat. Egy mítikus lény nem szobába való. Arra fognak egyszer felébredni, hogy a fura kis lény rájuk gyújtotta az ágyneműt. Vagy még rosszabbra... Enyhén felelőtlenség. Aztán majd a végén mondhatom, hogy én megmondtam.
Nem is azt mondom, hogy szoros kapcsolatot, de azért kapcsolatot, mert hát mégis csak a szomszédaink, akikkel régen is jóban voltam. Most pedig úgy fest, hogy a lányokkal könnyebb jóban is maradni, míg mondjuk azért Nicholhassal nehezebb, Lioneah-val pedig még sokkal nehezebb, hiába próbálkozom én néha mindenkivel, mint ahogy most vele is. Örülök én már annak is, hogy időnként legalább elmosolyodik, még ha időnként ezt meg is spékeli egy kis játékos fenyegetőzéssel. - De az nem biztos, hogy ezt szülőként kell kezelned, csak... testvérként nem? A barátainkkal is megbeszélünk dolgokat és baráti tanácsot várunk tőlük, nem szülőit. - azért ez két különböző dolog és úgy érzem, hogy ő kissé átesett a ló túloldalára. Vagy inkább nagyon, pedig nem kéne. Nem olyan vészesen rossz pedig a helyzet, hogy folyton rémesen kéne látnia a világot. Nem kell a szüleik helyébe lépnie és nevelni a húgait, ő is lehet szomorú, ami miatt meghaltak, sőt talán ha ő is elmesélné a gondjait, mondjuk Astridnak, lehet hogy sokkal könnyebben tudná ő is kezelni. Nem tudhatja igazából, hogy hogy alakulna, mert meg se próbálkozik vele, csak elfogadta a sorsát és kész. - Hogy érted, hogy pár hónapon belül? - oké azért erre kissé értetlenkedve szökik fel a szemöldököm. Mi a fene az, hogy ki készíti fel Sashát? Oké, hallottam én róla, hogy időnként rosszban töri a fejét és hogy olyasmiket is csinál, amiket nem kéne, de... attól még nem kell már eleve azon gondolkodni, hogy mikor fog meghalni nem igaz? Ne mondjon ilyet, mert... mert ne és kész! - De te is lehetnél az, te is lehetnél pozitívabb, csak meg kéne próbálnod. - mert mos nem is igyekszik, csak sötétet lát mindent és kész, pedig a világ lehet szebb és érdekesebb, ha tényleg akarná, hogy olyan legyen, de most tényleg úgy érzem, hogy nem is akarja. Régen pedig még verebekre lőtt velem, most pedig mindent olyan véresen komolyan lát, ami azért... nagyon nem tetszik ám nekem. A kérdésére elmosolyodom, bár nem olyan intenzíven az előbbi halál emlegetés miatt, de azért próbálkozom. - Igen mugli módon. Gondolom ez neked fura, de... nagyon szép dolgokat csinál. - én valahol két világ között lavírozom, de nincs ezzel baj, legalább elég könnyű dolgom van a mugliismerettel. Abból aztán sose hozok rossz jegyet, egy hibás házim nem volt, sőt van amikor jobban tudok valamit, mint a tanár, amit persze nem kifejezetten értékel. Persze a titkomra már kíváncsi, amire halkan kuncogok csak, mikor még közel is hajol. Beharapom az alsó ajkamat, ahogy körbe pillantok, majd én is kicsit közelebb hajolok. - Van egy saját... tündérmanóm. Megmentettem egy undok kölyöktől és most velem lakik, vagyis velünk, mert a szobatársaim is tudnak róla, de nem mondják el senkinek, szóval neked sem szabad! - a huncut csillogás vissza is tér a szemembe, bár eddig se veszett ki olyan vészesen, de most aztán végképp ott van. Na igen... van... egy... saját... tündérmanóóóm!
Nem is igazán gondoltam bele, hogy Bianca szoros kapcsolatot ápolna a hugaimmal. Velem is csak egy amolyan éppen barátságban van, amióta meghalt anya is, nekem nem volt időm, és energiám többre, most pedig úgy tűnik, hogy kiáll a lányokért, és azt sorolja, hogy kiről mi véleménye. Hogy megérdemelnék, hogy velem legyenek. Fura, valamiről lemaradtam útközben. Talán az, hogy otthon szomszédok vagyunk, megtartotta őt abban tudatban, hogy lehetünk még jóban is. Felmerül bennem a gondolat, hogy pont ő legyen a hugaim bébiszittere. Ez mondjuk vicces így, hiszen legalább kettőnél fiatalabb, de ha ennyi gondoskodás szorult belé. - Az elején... próbáltam elengedni a kezüket, de amikor felnőtt emberek is velem akarják megbeszélni a legapróbb nyűgjeiket... – Csóválom a fejem. Astridnak tökéletesen jó az a szerep, hogy kedves szépkislány, aki tanul, ismerkedik, a bátyó meg döntsön a felelős kérdésekben. Lioneah ugyan nem nyaggat, esetében pont én vagyok kénytelen megértő, és jó hallgatóságnak lenni, különben végleg begubózódik, és nem is tudom, hogy mit csinál magával, vagy éppen mással. Jobb megelőzni a bajt. Engedjem el őket? Nem tudom, hogy az mit szülne, utána pedig még Biancát sem tehetném felelőssé, sosem tapasztalta meg, hogy milyen ez, és lényegében egy cserfes kislány, semmi több. - Honnan tudod Bius, hogy ez nem pár hónapon belül történik meg? Arra ki készíti fel Sashát? – Nem viszonzom a mosolyát, nagyon is komolyan beszélek ezzal kapcsolatban. Aurornak tanulok, a gyakorlatiamon szinte mindig életveszélybe kerülök, mert a minisztériumban is lehet jelentkezni helyszínelésre, embervadászatra, ahol nem fogják megkérdezni a sötét varázslók, hogy ugye én még csak egyemista vagyok? - Az is vagy. Maradj meg ilyen vidámnak, legalább ennyivel is teljesebb lesz a világ. – Nem teszem hozzá, hogy a világunk, mert nem szándékozom a saját keserűségemmel, balsejtelmeimmel lehúzni őt. Biztos, hogy a barátait, vagy akár majd a leendő szerelmé nagyon boldoggá tudja tenni majd, néha még engem is fel tud vidítani. Nem kezeltem le, csak legalább érezze, hogy még én is tehetek érte, amíg még itt vagyok. Amíg még élek. Lassacskán végzünk a reggelivel, ideje lenne megkezdenem a napomat a minisztériumban, talán még Roxmortsba is leugrok, hogy benézzek az ottani aurorokhoz. Este lesz csak órám. Ki az a hülye aki estére rak be nekünk órát? Az az elemita fickó szerintem. Persze ha átalussza a napot, úgy rohadtul könnyű. - Mármint... muglimódon tervez házakat? – Kérdezek vissza meglepődve, a varázslatok világában varázslényeket szokás megbízni ilyesmivel, mondjuk félóriásokat, akik összerakják majd a házat, vagy éppen a saját mágiánkkal megspékelve alkotunk valamit. Érdekesen hangzik, bele sem nagyon gondoltam, hogy Bianca nem aranyvérű. Ebből látszik, hogy fel sem merült benne a házasság gondolata, akkor már végig kellett volna pörgetnem magamban a korban hozzáillő lányokat. Már ha meg akarnám tartani anyáék vérvonalát. Mennék már, mégis ott tart valami... titokkal? – Csak egy? Nem szokktam kiadni őket. – Halkítom le a hangomat, és közelebb hajolok.
Nem mondom én, hogy Lioneah ne lenne rendes, csak hát ő... azért eléggé máshogy viselkedik, mint a többiek, nem igazán próbál meg kommunikálni másokkal, még kicsit sem. Kissé azért tud undok lenni. Nem mindig és minden körülmények között, de lássuk be, hogy nem az a kifejezetten kedves típus, aki szívesen tölti az idejét másokkal, bár én nem is próbálkozom nagyon azzal, hogy ráerőltessem magam. Van sok barátom és nem minden McCaine tesóval kell jóban lenne csak azért, mert amúgy odahaza szomszédok vagyunk. - Astrid már idősebb, szerintem őt nem is kell pátyolgatnod és talán pont azért engedik, hogy te tegyél értük, mert megteszed. Ha nem tennéd... De persze tudom, hogy nekem nincs közöm hozzá. - vonom meg a vállam. Nem kéne beleszólnom ez sajnos tény és való, nem az én dolgom, csak hát totál kipurcantja magát, pedig nem lenne köteles. Úgy csinál, mint sok szülő, eldönti, hogy leveszi a terhet a gyerekek válláról, és nem enged nekik beleszólást, hogy amúgy ezt tényleg elvárják-e vagy sem, mert mi van, ha egyébként nem várják el tőle? Az a baj, hogy ha valami könnyebb, akkor azt választod, ha rajtad múlik, akkor is, ha a nehezebbet is meg tudnád oldani. - Minden bizonnyal, amikor te nem leszel ők már elég felnőttek lesznek ahhoz, hogy megoldják. - mosolyodom el, egyértelműen csak arra gondolva, hogy majd ha már mondjuk öreg lesz, de akkor már a testvéreinek lesz saját családja, meg minden, nem rá fognak csak támaszkodni, akkor meg nem kell ezt ennyire véresen komolyan vennie. Fel se merül bennem, hogy másról van szó, hogy azt akarja ezzel mondani, hogy még a közeljövőben akár baja esne. - Nem ér lebecsülni. Azért, mert kisebb vagyok, sok mindenben lehetek ám ügyesebb! - vigyorodom el. Nem vagyok én olyan gyenge és igenis simán leverném őt is a kezemért vívott harcban. Amúgy se kerülne sor ilyesmire sosem, mert eszem ágában sincs vele csatázni, meg azért na idősebb, lehet hogy lenne esélye, én pedig nem mindig akarok kockáztatni, csak az esetek nagy részében. Egyébként is nagyjából tisztában vagyok az adottságaimmal, szóval nem félek tőle, hogy esetleg mindenben ő lenne a jobb. Gyors vagyok és fürge, a verebekre is mindig én céloztam jobban. - Nem mindenkié, de na a nagyid akkor is kedves asszony. Apu építész és olyan házakat terveznek, hogy... állati komolyan! Kipróbálhattam én is az egyik olyan nagy tervező asztalt! Sose rajzoltam még akkora papírra. - lelkesedés, az nálam mindig alapvető, teljesen mindegy, hogy miről van szó. - Viszont, ha már védőszent... van egy titkom. De esküdj meg, hogy nem mondod el senkinek és akkor... megosztom veled. - talán kivételesen tényleg egészen komolyra veszem a figurát, ahogy rá pillantok. Igenis időnként nekem is vannak apróbb titkaim, mint mondjuk most, és elvárom, hogy ne fecsegje ki. Közben persze azért megpróbálom nagyjából letörölni az arcomat, de jó eséllyel ezt majd inkább csak a víz hozza le.
Nem tudom, hogy melyik hugit nem gondolja rendesnek, még jó, hogy ezúttal nem olvasok a tudatában. Nekem minden testvérem egyaránt fontos, nem is tudnék különbséget tenni, a jellemükből adódó különbözőség azt hiszem minden családban természetes. Ha megmondanám nekik, hogy teherré vált számomra mindez, azzal elég komoly dolgokat robbantanék ki, depresszió és veszekedéshullámot. Jobb így, mintha nagyon sok dolgom lenne, vagy éppen pont nem érek rá velük foglalkozni. Astrid egyszer talán majd veszi a lapot. Vagy akár Lioneah. Nem feltétlenül kor kérdése a vezetés. - Az... – Kezdek bele vontatottan, ahogyan találkozik a tekintetünk. - ... hogy ha én nem teszem, akkor ki más tehetné? A tanárok nem tudnak ezzel foglalkozni. Más rokonunk nemigen van, távoliak csak. Astrid? Sasha még olyan pici, nélkülem sokszor annyira elveszett. Csak éppen türelmem nincsen már hozzá. Gyereket felnőtt korban szokás vállalni, én már kezdek kikészülni ettől az egésztől. Mégsem hagyom cserben őket. Csak... folyamatosan rág belül, hogy valami megoldás kéne. Mi van, ha én sem leszek már? – Rázom meg a fejem. Lényegében azt mondtam, hogy nem akarom a szüleink hivatását továbbvinni, nem is érdekelnek a halálfalók, de a véremből nem tudom kiírtani a tenniakarást, vagy azt, hogy egyszer bosszút álljak. Nem tudom magam elképzelni a szeretteim körében, hogy békésen lapozgassak valami varázslóújságot. Vagy éppen azt, hogy elmenjek horgászni, mint az öreg muglik. Érdekes, hogy Biancával felváltva húzogatjuk elő a cilinderből a komoly és a vidám, vicces témákat, na nem mintha utóbbi nagyon jellemző rám, csak hát próbálok megmaradni a felszínen, és nem keseregni azon, hogy miért olyan rossz minden. A nevetését éppenhogy mosollyal díjazom. - Ha én is indulnék, esélyed sem lenne Bius. Ha nyerek, akkor is megtarhatod a kezed, nekem van kettő saját. – Térek ki a véleménynyilvánítás elől. Ha régen máshogy alakulnak a dolgok, talán most egy pár is lehetnénk, jelenleg nem sokra menne velem, mellé egy életvidámabb illető való. Talán éppen az a Bobby gyerek, aki olyan jól meg tudta nevettetni. Semmi gondom nincsen vele, hogy nem az a tipikus szelíden nőies nő, egyébként sem gondolkoztam még mélyebben a témában. Ha ilyen életet élek, kár is lenne, akár másnap fejbe lőhet egy sötét varázsló, akkor bőven elég lesz nekem a szüleimet hátrahagynom, nem még egy sirdogáló talán-szerelmet is. Nem is felelek, már az is csoda, hogy képes voltam visszaszúrni az ugratására, sokkal inkább az érdekel most, hogy gyorsan megreggelizzek, és folytassam a napot. Nem tudom nem megmosolyogni azt, ahogyan összekeni magát, de nem nyúlok oda, hogy legalább letisztítsam, neki tényleg nem én vagyok az apja, majd kimosakszik. Én szinte úriasan, késsel és villával pakolom be a tojást, és a végén kiszámított mozdulatokkal törölgetem meg a számat. - Hjah, el is felejtettem, hogy te vagy mindenki védőszentje. Mit is dolgozik édesapád? – Kérdezem immár a kávém után nyúlva. Ezúttal elvonta annyira a figyelmemet, hogy most én lettem olyan, kész bajszom lett tőle. Erre mondják azt, hogy a saját dugámba dőltem...?
Nem akarom én őt direkt piszkálni, vagy bántani, tényleg eszem ágában sincs. Egyszerűen csak a húgai rendesek. Jó, kivéve egyet, de hát... nem lehet minden család tökéletes nem igaz? Persze megpróbálhatnám az ő álláspontját is nézni, de ha nem akar velük lenni, hát csak mondja meg nekik és kész nem? Ez nem ilyen egyszerű vajon? Vagy meg kell találni valamiféle egészséges egyensúlyt, ami mindenkinek jó, de ő inkább e helyett menekül előlük és bujkál, aminek szerintem valahogy semmi értelme sincs. - Tudom és... sajnálom, de... - elhúzom egy pillanatra a számat, talán az első komoly pillanataim a mai nap folyamán. Én is tudok az lenni, csak... többnyire nem akarok. - Ha nem akarod, akkor ne tedd. Mi kötelez rá? De mégis segíteni akarsz nekik, akkor ez végül is a te döntésed. Én nem hiszem, hogy ne értenék meg... ha megpróbálod elmagyarázni, de úgy is viselkedsz, mintha az apjuk lennék, azt hiszed ők nem elég erősek. - nem így van? Én ezt látom. Meg van mindenkiről a maga véleménye, gondolom rólam is, hogy nem tudok mást csak szórakozni és nem gondolkozom okosan és logikusabban, pedig igen, ha akarok. Lehet, hogy ha önként tenne mondjuk több terhet Astrid vállára, akkor elbírná, de nem teszik. Persze, hogy kihasználja az ember, ha valamitől könnyebb neki, ez teljesen logikus, ő nem tenné? De akkor meg kell magyarázni, hogy ne egy embernek legyen csak nehéz, el kell osztani a terheket. Aztán csak újra elnevetem magam. Nem ásna el, és nem kell velem úgy viselkedni, mintha az apám lenne, velem nem kell, nekem van sajátom, és ha épp olyanom van, hogy a Tiltott rengetegben kommandózom. - A lovagi torna nem is rossz ötlet, csak... az a baj, hogy azon én is szívesen indulnék és ha leverek mindenkit, akkor... megkapom a saját kezemet? - vigyorodom el. Na igen, nem vagyok az a típus, aki ül a hátsóján és csodára vár. Nem lettem volna életképes a középkorban, amikor a hercegnők csak ültek a várban és hímezgettek, hogy aztán jöjjön valami pasi, aki éli az életét, lovagol és harcol és megmondja, hogy onnantól mit kell tennie. A jó fenéket, én is lovagolnék és harcolnék inkább! Eszem ágában sem lenne hímezgetni és az tuti, hogy sosem leszek valami otthon ülő kis háziasszony, aki gyerekeket nevel és nem csinál semmi mást. Az totál kizárt! - A francia bonyolult, annyira raccsolnak, és ne légy ilyen! - bököm szórakozottan oldalba, ahogy elindulunk. Végül is igaz, lehet kérni máshonnan is kaját, de a Nagyterem is talán még aktuális lehet. Én is lehuppanok, amikor elérjük a célt és mogyorókrémes kenyeret kezdek el majszolgatni. Az passzol hozzám, édes is, meg finom is, és nem nagyon érdekel, ha a fülemig maszatos leszek, mint egy öt éves. Mert hát ennek meg van a maga módja, hogyan kell enni. Szépen körberágni a héját előtt, aztán a végére hagyni a belsejét. Úgy az igazi. - Na, ne beszélj így a nagyidról, kedves asszony. - dorgálom meg kicsit, már kellően maszatosan. Kicsit ugyan már öreg, de attól még igenis kedves. - Elég jó volt. Apu munkahelyén is voltam bent párszor, meg voltunk nyaralni. Majdnem láttam Jetit! - vigyorodom el. A lábnyoma az meg volt, de majd egyszer látok élőben is, tuti hogy annak is eljön majd az ideje.
Egyenlőre nem tudom eldönteni, hogy jó e a társaságában, vagy hasonlóan bosszantó, mint a hugaim. Velük sincsen semmi gond, csak éppen mindig arra emlékeztetnek, hogy sosem pihenhetek, mindig felelősséggel tartozom értük. Nincsen senki más, aki megvédhetné őket. Szinte már automatikussá vált, hogy én vagyok mellettük, ha lebetegszenek, vagy nyomja valami a szívüket. Sosem gondoltam, hogy tizenhat évesen máris apa leszek, ráadásul négyszeresen, hát így történt, Bius pedig erre már rá is játszik a nyafogásaival, és ahogyan ökörködik velem. Ráadásul a testvéreim mellett érvel, nem az én álláspontomat nézi, hogy talán nekem is lehetne egy kis életem. Nem tudom azt sem érvként felhozni mellette, hogy talán így próbál meg hatni rám, és felvidítani. Szándékosan nem vagyok vele bántó, csak úgy jön. A saját érzéseimet nehéz csak úgy kordában tartani, a keserűség is kiül az arcomra, még ha néha én magam is próbálok viccelni. - Talán igazad van. Ezt hadd döntsem el én. Ha neked kéne átélned ezt, közel sem vagyok biztos, hogy még gyertyákat akarnál elfújni, hogy kívánj egyet. Azt kívánom, hogy éljenek a szüleink, és tegyék azt, amit most nekem kell. – Foglalom össze. Nyers vagyok, ez egyértelmű. A hangom csendes, kifürkészhetetlen arccal nézek el a távolba, ahogyan sötét hullámos hajamba belekap a szél. Mit sem számít az, hogy mi volt hat évvel ezelőtt. Ha Astrid nem tud felnőni, akkor nekem kell mellette állnom. A többiek pedig még kisebbek. Nincsen választásom. Jó képet ettől még nem tudok hozzá vágni, örüljenek, hogy csinálom testvéri szeretetből. Hiába próbálom megijeszteni, játék az egész. Nem is gondoltam komolyan. - Komolyan? Akkor ott foglak elásni, ha tovább öltögeted a nyelved... – Csóválom a fejem atyai pillantással, egyértelmű, hogy nem lehet őt lelőni. Mindegy, nem is baj, legalább ő az, aki felé nem számadással tartozom. Bosszantóan tapadós, ez igaz, viszont ücsörögjek egyedül? A bájitalszekciót kivégeztem, előre begyakoroltam, amit lehetett, a vizsgáim pedig még messze vannak. A sötét varázslók utáni hajszám néha rá is érhet. - Cöh... A kis hercegnő kegyeiért talán lovagi tornát kéne rendezni? Ha csak nem veréblövésből, nem indulok. Meghagyom a tisztséget másnak. – A vállrántásán igazat kell adnom, túl fiatal. Ráér még bőven, hogy megtalálja azt, akinek az idegeit kikészíti magát. Szegény ördög, addig jó neki, amíg a cserfes szőke másfelé kacsingat. Cinkos pillantással rázom le magamról a terhet, jelenleg nem is tudnám elképzelni, hogy valakiért dobogjon a szívem. Így is tele van a négy kicsivel. - Kicsit töröd a franciát. Az angol megy még? – Kérdezek vissza somolyogva, és nekem oly mindegy, hogy hány óra van. Egyemistaként akkor járok, és kelek, amikor jól esik. Nem vagyok túl sok tanórához kötve, ha este tízkor jön rám az ehetnék, akkor legfeljebb a házimanók konyhája felé veszem az irányt, azt hiszem ott éjjel nappali kiszolgálás van. Átérünk a saját asztalunkhoz, bemondom, hogy tükörtojás három adag, és ráéerősen nekilátok. Kérek még hozzá némi szalonnát, kávét, és már megy is a falatozás. - Hogy telt a nyarad? Nekünk a vénasszony már alig lát ki a fején, akkora macskaszar réteg lepte el a kastélyt, hogy az első héten csak úgy durrogtattuk a suvickoló igéket.
[You must be registered and logged in to see this link.] Ha jól tudom, akkor nem is lehet. Végül is az alap jelleme jó eséllyel nem változott meg, attól hogy a felület igen, gondolom azért majd még lesz ez jobb is idővel. Hátha egyszer sikerül visszatérnie önmagához, mert én igenis tudom, hogy milyen volt régen, és szerintem az a Nicky is benne van még, csak nagyon nehéz előásni. Persze nem mondom, hogy én olyan kivételes vagyok és majd nekem sikerül, ami eddig senki másnak sem, de attól még próbálkozhatok igaz? Meg hát amúgy is, csak annyira igyekszem, amennyire lehet, mert hát nem szoktam én folyton a nyakára járni, hogy faggassam, meg jó kedvre derítsem, viszont ha már itt vagyok, akkor már igenis megpróbálkozom a dologgal. Lehet, hogy engem is megbánthatna, ha nagyon akarna, bár általában nehezen veszem fel a bántó szavakat, de persze ez nem jelenti, hogy egyáltalán ne lenne ez lehetséges, csak hát nem fogok ettől tartani és csak ezért nem beszélni vele. - Ez rendben is van, de akkor sem kellene menekülnöd előlük, csak mert veled akarnak lenni a... szülinapodon. - tudom ám, hogy erről van szó. Szőke vagyok és fiatal, de nem buta. sok mindennel vagyok tisztában, amiről sokaknak még csak sejtelmünk sincs. Én is tudok ezt azt, és vagyok tájékozott, csak általában nem veszem igazán komolyan a dolgokat, csak hagyom, hogy sodródjak szépen az árral és kész. Nekem így egyszerűbb. Tudom, hogy történtek rossz dolgok az életben és körülöttem is, de talán rám foghatod, hogy mivel nem velem, így nem érzem át ennyire, pedig csak szimplán nem akarom, mert attól semmi sem lesz jobb, hogy az ember letargiába süllyed. Az nem oldja meg a gondokat. Nem tehetek róla, de végül elnevetem magam vele együtt. Nem hat meg sötét köd trükk, nem fogok e miatt berezelni és elmenekülni. - A Tiltott Rengetegben sokkal izgibb dolgok is vannak, mint a fekete köd. - nyújtom ki felé a nyelvem szórakozottan. Ezzel nem ijeszt meg, és e miatt nem fogom befogni a számat, arra mérget vehet. - Na ugye! Legalább valamit te is elismersz. - és legalább emlékszik is dolgokra, ez azért megnyugtató. Szerintem igen is ott van benne még az a kölyök is valahol, csak már nagyon elnyomta benne a mostani énje, de igenis elő lehet csalogatni egy-egy nevetésében simán ott van, csak aztán jön a... fekete köd. - Válogatós vagyok, meg kell találnom az aranyközéputat. - rántom meg a vállamat egy mosollyal megfűszerezve. Amúgy is tizenöt vagyok, hova kéne annyira rohannom a pasizással? Nem azt mondom, hogy egyáltalán nem érdekelnek a fiúk, de én valahogy úgy vagyok ezzel, hogy majd kialakul, addig meg marad nekem a Krum iránti rajongós, egyelőre az is elég. - Jó későn sikerült ide jutnod, a többség már mindjárt ebédel, de akkor legyen, keressünk egy kis croissant. - direkt viccelődve, fura francia akcentussal ejtem ki az utolsó szót. Szerintem igenis fel lehet őt vidítani, csak nehéz. Szóval irány a cél, a Nagyterem, ahol hamarosan már le is ülünk a Griffendél asztalához, hogy válogassunk magunknak valami kajafélét, bár tényleg lassan lehet hogy inkább ebéd lesz, szóval gyorsan kell a maradék reggeliből lenyúlni valamit, mielőtt eltűnik szem elől.
