2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
[You must be registered and logged in to see this image.] " A sötétség csak ahhoz ér hozzá, aki behívja magához. "
Főkarakter: Főkarakter Teljes név: Dáithí Riddle Születési hely és dátum: Dunmore East (írül An Dún Mór Thoir), Waterford megye, Munster tartomány, Ír köztársaság; 1980. február 2. Csoport: Hugrabug Patrónus: Nyuszt (Martes Martes) Évfolyam (szak) / Foglalkozás: 6. évfolyam Képesség: Nincs. Kiemelkedő tudás: Mugliismeret - Kiemelkedő, Gyógynövénytan - Nagyon jó, Jóslástan - Tehetségtelen.
Jellemed kifejtése
Személyiségem erősen ambivalens, amely elsőre sokak szemében unalmassá, szürkévé tehet; ám aki jobban ismer az tudja, hogy nagyon nehéz kiigazodni ingadozó ízlésemen, változékony hangulatomon és instabil érzelmi állapotomon. Mondhatni határozottan bizonytalan vagyok mindenben, az engem körülvevő világot sokszor nem értem, nem tudom mire vélni, ennek ellenére unalmasnak tartom. Keresem a biztonságot, a békességet, stabil környezetre vágyom és nyugalomra, miközben nem értem hogy miért unatkozom állandóan. Könnyen alkalmazkodom a körülöttem lévőkhöz, ha valaki szomorú az én kedven is romlik, ha megnevettetnek, hosszú ideig derűs maradok. Alapvetően őszinte érzésű vagyok és nem zárkózom el az újdonságok elől, de mindig ott van bennem az ösztönös visszakozás, a következményektől való félelem és némi bizalmatlanság. Egy részem mindig szenved, míg egy másik folyamatosan lázad és nem hagy nyugodni soha. Ezt a kettősséget próbálom a szőnyeg alá söpörni azzal a szarkasztikus, néha groteszk humorral és a laza attitűddel, amit olyan szépen magamra igazgattam az évek folyamán.
Úgymond igazi útkereső vagyok, aki sokat veszített, aki körül felfordult a világ de mégsem eléggé ahhoz, hogy összetörjek. Néha úgy érzem nekem nem maradt meg más, csak a küzdelem a mindennapokért, a jövőmért, a valaha volt talán még szépnek sem nevezhető emlékekért. Történhet bármi, mindig képes vagyok felállni, bár gyakran érzem úgy, hogy elegem van és legszívesebben véget vetnék mindennek, hogy nem bírom ezt tovább csinálni. De azután végül csak megrázom magam, végigfuttatom fejemben a lehetőségeket és megyek tovább. Az állandó harc - a szegénységgel, a családommal, a világgal és önmagammal szemben is - egy kivételesen erős jellemű, küzdeni képes és ebben a minőségemben megingathatatlan férfivá nevelt. Szívesen álmodozom és révedek a képzelt jövőbe, gondolataim gyakran elkalandoznak. Aki rám tekint egy mindennapi fiút lát akiben nincs semmi különös, valójában azonban egy igazi, csiszolatlan gyémánt vagyok akit a szemét között hagytak. Tudom, hogy van bennem valami... kell, hogy legyen. Talán csak nem találtam még rá.
A sok belső bizonytalanságot próbálom ellensúlyozni őszinteségemmel. Nem kedvelem a hazugságot, ezért ha csak nem szorulok rá, nem művelem. Nem kedvelem azokat az embereket sem, akiknek szemérmetlenül több jutott míg mások hajléktalanul fetrengenek a porban, vagy egyszerűen csak boldogtalanok. Ilyenkor többnyire az irigység beszél belőlem igen - de az vesse rám az első követ, aki még sosem kívánt semmit a magáénak, ami nem az övé. Az igazságtalanságot sem viselem könnyű szívvel, kivéve ha éppen felém billen a mérleg nyelve. Bár eleinte nem volt könnyű elszámolni a saját lelkiismeretemmel emiatt, mára már megszoktam a keserű szájízt és megtanultam, hogy muszáj magamra is gondolnom, sőt: magamra mindenek előtt, ha szeretnék még valami elérni ebben az életben. Így bizonyos szempontból egészen önző lénnyé váltam, akinek a legfontosabb a saját boldogulása, s mindent pusztán saját önnön érdekéből tesz. Jelenleg csak sodródok az eseményekkel és hagyom, hogy a mindennapok tengere kénye-kedve szerint formáljon akár a hordalékfát, miközben egyre távolabb kerülök a múltamtól, az általam ismert világtól... és azt hiszem, az áhított jövőmtől is.
Megjelenés
171 cm-es magasságommal és 75 kg-os súlyommal vékonynak, átlagos testalkatúnak mondanak a legtöbben. Szemeim színe kék, a hajszínem pedig attól függ, épp ki veszi górcső alá: a szőke, barna, szőkés-barna, piszkos-szőke... attól függ, ki hogyan értelmezi bár tény, hogy nyáron és sok fény hatására hamar kivilágosodik. Bőröm színe fehér, valamiféle különleges oknál fogva nagyon nehezen barnulok bár őszintén szólva nem is próbálkozom vele olyan erősen. Öltözködésem egyszerű: farmer és póló, kényelmes sportcipő. Az egyetlen állandó kiegészítőm egy bőr karkötő, amit Schuyler-től kaptam.
Életed fontosabb állomásai
Hát újra itt vagyok, gondoltam miközben keresztülsétáltam a King's Cross átjárható téglaoszlopán, melyet a kilencedik és tizedik vágány közé építettek. Jól ismert, mégis minden egyes alkalommal meglepő és mellbevágó látvány tárult elém: gyerekek, tinédzserek és felnőttek tengere - boszorkányok és varázslók egytől egyig, mint jómagam. A Roxfort Expressz a síneken várakozott, hogy a nyár végén egyeseket egy új helyre, másokat pedig már jól ismert második otthonukba vigyen. Csupán néhány hónap telt el azóta, de nekem éveknek tűnt; lélekben legalább annyit is öregedtem. Nem járt át már a jól ismert izgalom, nem fogott el a boldog várakozás. Legalább annyira üresnek éreztem magam, mint pár nappal ezelőtt mikor az Abszol úton szereztem be az új tankönyveim - ezúttal egyedül. Szerettem volna néhány új talárt is venni, s nem ártott volna az üstömre se tenni egy erősítő foltozást, gyanítom nemsokára sajnos kilyukad. Nagyon óvatosan kell majd bánnom vele. Apám éppen hogy kijött a pénzből, keservesen összekuporgatott eurói mellé anyám is küldött néhány fontot, így nem volt számára akkora teher mint lehetett volna... de így is csak a legszükségesebbekre tellett, természetesen így sem volt soha vadi új egyetlen könyvem, talárom, vagy felszerelésem sem - a pálcám leszámítva, melyet már hatodik éve tudhattam a magaménak. A talárjaim egészen kifakultak már és azt sem lehetett elmondani, hogy rám öntötték volna. Talán év közben össze tudok majd kuporgatni annyit a zsebpénzemből, hogy vegyek egy új talárt Roxmorts-ban.
Furcsa nekik, a szüleimnek ez az egész, még mindig ennyi év elteltével is... mindketten muglik és fogalmuk sem volt a mágia világáról egészen addig, míg meg nem érkezett a a sorsfordító levél, melyen az én nevem állt: Dáithí Riddle. Akkor még mindannyian Dunmore East-ben éltünk, a szüleim még férj és feleség voltak. Nagyon nehéz lehetett nekik megemészteni és megtalálni az egyensúlyt - akárcsak nekem. Két teljesen eltérő világ közé szorultam és senkit sem ismertem, aki segíthetett volna. Bár azt hiszem, az apám (talán származása okán) könnyebben fogadta. Ízig-vérig ír volt s az még ma is, s mint olyan világéletében hitt a természetfelettiben; szilárd meggyőződése volt, hogy léteznek szellemek, koboldok vagy éppen tündérek. Az a levél valamelyest az ő igazát bizonyította. Anyámnak, aki nála mindig sokkal racionálisabb és földhöz ragadtabb gondolkodású volt nehéz volt mindezt megemésztenie. Az pedig, hogy elmentem otthonról és év közben (leszámítva a karácsonyi hazalátogatást) a Roxfort boszorkány- és varázslóképzőben tartózkodtam, lassan elhűtötte a kapcsolatukat. Ez vezetett az egy évvel későbbi válásukhoz és életem második nagy fordulatához: anyám Londonba költözött és engem is magával vitt. Nehéz volt megszokni az ottani légkört, az eltérő kultúrát, a felgyorsult életet... a szívem mindig hazahúzott Dunmore East felé. Ahogy egyre idősebb lettem, úgy kezdtem egyre inkább apámra hasonlítani, s talán éppen az hogy kiszakítottak a biztonságos és kényelmes környezetemből nevelt belőlem igazi patriótát. Minden ízemben ír hazafi lettem akárcsak apám, az idősebb Riddle. Sosem felejtem el anyám lemondó sóhaját és szemében a csalódottság és bánat különös elegyét keveredni, mikor egy éjszaka rendőrök vittek haza. Egy mugli szórakozóhelyen nyáron megütöttem egy angol ficsúrt, aki paddy-nek nevezett. Nekik, angoloknak minden ír paddy. De én, ha másban nem is álltam ki soha magamért, akkor nem hagytam hogy a gyökereim, a nemzetiségem becsméreljék, melyhez körmöm szakadtáig ragaszkodtam és amire olyan büszke voltam. De történtek jó dolgok is Londonban: harmadévesen ugyanis megismerkedtem a Hollóhát ház leglenyűgözőbb lányával: Schuyler Creswell-lel. Együtt jártunk kóruspróbákra, azonnal megtetszett nekem de sosem mertem megszólítani. Ha ő nem állt volna a sarkára, azt hiszem életem legnagyobb hibáját elkövetve elszalasztom őt - szerencsére nem így történt. Kezdeti barátságunk vonzódássá, majd szerelemmé nőtte ki magát. A karácsonyi szünetben életemben először örültem annak, hogy Londonba megyek haza, mert ő is ott lakott a családjával. Szülei és testvérei szintén boszorkányok és varázslók voltak és a szünetekben sem kellett elszakadnunk már egymástól - sőt nem sokkal később a családjának is bemutatott. Gyakran és szívesen látott vendég voltam náluk és a boldogság még azt is elfeledtette velem, mennyire hiányzik Írország. Nem akartam már visszamenni. Ott akartam maradni Londonban, az állandó rohanás, zaj és otthontalanság érzete ellenére is - hisz nem voltam már otthontalan. Sky őszinte szerelmében hazataláltam.
Egyik kezemben a bőrönddel, a másikban Édes, az elsőévesen vásárolt gyöngybaglyom kalitkájával szálltam fel a vonatra és akkor kellett szembesülnöm a kérdéssel, mellyel már jó előre foglalkoznom kellett volna: hová üljek? Megvolt a szokásos társaság, többnyire a Hugrabugos és Hollóhátas barátaimmal foglaltunk el egy kabint de most nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet lenne úgy tenni, mintha semmi sem változott volna. Hiszen az egyik ülés üres lesz - Schuyler nincs itt, hogy mellém üljön. Feltűnt, hogy megszokásból abba a vagonba szálltam fel, ahol az évek alatt kisajátított fülkénk volt ezért megmarkoltam a bőrönd fogantyúját és már épp megfordultam volna, hogy az ellenkező irányba elindulva keressek egy helyet ismeretlenek között, akár elsősök között, ahol senki nem fog zavarni, senki nem fog kérdezni és főleg szánakozva nézni rám - de a sors, mint mondani szokás, közbeszólt. Egy fülkeajtó ekkor ugyanis kinyílt és megláttam Lena Youngmay arcát rám mosolyogni. Vadul integetett felém hogy észrevegyem, holott szükségtelen volt. Ezt nem kerülhetem el. Szembe kell néznem vele, velük. Az iskolával, az élettel. Most már nem futhatok el, ahogy Londonból tettem. Végigsétáltam a folyosón a középső fülkéig, a többiek már mind odabenn voltak. Széles mosollyal üdvözöltek, örültek nekem... nem tagadom, én is hasonlóképpen éreztem. Megkérdezték hogy vagyok, mit szólok az órarendhez és hogy sikerült -e minden könyvet beszereznem. Csupa olyan témát választottak, mely a lehető legkevésbé érintene érzékenyen. Felpakoltam a csomagjaim, megöleltem néhányukat míg másokkal lekezeltem, majd lehuppantam az ülésbe. Fájdalmasan naiv gondolat volt részemről, de ösztönösen néztem a mellettem lévő ülésre. Üres volt. Elhessegettem a sötét és szomorú gondolatokat és hagytam, hogy a barátaimból áradó lelkesedés és boldogság még ha csak kis mértékben is, de magával ragadjon. Mikor azonban Lena rákérdezett, milyen volt az utam nem akartam hazudni és bevallottam: hosszú. Nagyon hosszú és fárasztó. A lehető legkésőbb érkeztem, két nappal ezelőtt... - ... merthogy nyáron visszaköltöztem Dumore East-be, apámhoz - és a barátnőjéhez, tettem hozzá gondolatban. Nem kellett magyarázkodnom, miért tettem. Mindenki hallott a tragédiáról, mindenki tudta mi történt. Egy pillanatra mindenki elhallgatott de szerencsére Lenában volt annyi lélekjelenlét, hogy megtörje a csendet mielőtt az kínosan hosszúra nyúlna. Az indulásig és onnantól az út nagy részében is végig beszélgettünk, persze az azért nem kerülte el a figyelmem hogy a barátaim milyen óvatosan, ugyanakkor milyen mesterien lavíroztak a témák között, hogy még véletlenül se kerüljön szóba Sky. Örültem neki ugyanakkor dühített is hogy úgy tettek, mintha az egész meg sem történt volna. Mintha minden olyan lenne, mint rég... mintha lehetne ezek után bármi is ugyanolyan.
Ránk sötétedett lassan én pedig elértem azt a pontot, hogy nem bírtam tovább: már mindent átbeszéltünk. Hogy milyen változások lesznek a kórusban, a varászlósakk-szakkörben és vajon kapunk -e új tanárokat. És persze hogy a mugliismeret-professzor még mindig hordja -e azt a barátaim szerint ízléstelen cipőt... köztünk csak én jártam mugliismeret órára, bár nem igazán szorultam rá. Talán a legjobb voltam az évfolyamban ebből a tárgyból bár tulajdonképpen csak azért vettem fel, hogy leadhassam a jóslástant. A mellettem lévő ülést szuggeráltam, a kezem remegni kezdett. Nem törhetek össze itt és most de azt hiszem nem készültem fel erre az útra. Lehet egyáltalán felkészülni minderre? Lehet egyáltalán felkészülni bármire a történtek után? Magam sem tudom, hányszor tettem fel magamnak a kérdést június óta: mit csináljak? Hogy éljek tovább? Lehet egyáltalán bárhogyan élni az elkövetkezendő éveket, életem hátralévő részét?... Ki kellett mennem a folyosóra. Kicsit odébb az egyik ablaknál álltam meg, lehúztam és hagytam, hogy az esti szellő lehűtsön és kifújja fejemből az elkeseredés, szomorúság és tehetetlenség fűtötte gondolatokat. Balra néztem és megláttam Sky húgát, amint a folyosón tolt büfékocsiból vásárolt. A tekintetünk találkozott egy pillanatra. Biccentett, de nem jött oda. Alig egy perc múlva eltűnt a saját fülkéjében. Tegnap találkoztam vele, mikor valószínűleg életemben utoljára meglátogattam a Creswell rezidenciát. Nem is tudom miért mentem... csak érdekelt, hogy vannak. A ház és annak lakói némaságba burkolóztak még előttem is. Ezt persze nem vethettem a szemükre. Pontosan tudtam, hogyan éreztek. Mikor a büfékocsi odaért, egy tökös derelyét vettem (ez volt Sky kedvence) és összébb húztam magamon a már átvett talárt. Kezdtem fázni a menetszéltől, de nem zártam be az ablakot. A tökös derelye és a seprűlovaglás. A kviddics. A tavalyi iskolaév végén Schuyler bekerült a londoni ifjúsági válogatottba. A harmadik edzésen egy gurkó lelökte a seprűjéről. Több, mint hatvan métert zuhant, de már az ütés megölte: a gurkó épp a fején találta el. Az edző már nem tudta megmenteni őt a levitációs bűbájjal. Nem volt rajta mit gyógyítani. Elment. Örökre.
Félek. Nem tudom, hogyan tovább? Elveszítettem az egyetlen embert, akiért éltem. A gyász kezdeti időszakában úgy éreztem, soha többé nem leszek képes mosolyogni. De most itt vagyok... szembenéztem az új sikolaévvel. Szembenéztem a vonatúttal, szembenéztem a szüleivel és testvéreivel is tegnap... talán van még bennem erő. De ki tudja, mire elég?... és ki tudja, érdemes -e? Maradt ebben a világban, vagy a mugli világban bármi, amiért érdemes lenne küzdeni? Ahogy a vonat lassult, vettem egy nagy levegőt és visszaindultam a csomagjaimért. Kinyitottam a fülke ajtaját, a többiek mind rám meredtek. Elegem volt a hallgatásból és a ki nem mondott szavakból. Szükségem van rájuk. Szükségem van mindenre, ami megmaradt nekem. A barátaimra, hogy erőt meríthessek belőlük... és menjek tovább. - Én... én csak annyit akarok mondani, hogy köszönöm. Köszönöm, hogy itt vagytok. És... nagyon hiányoztatok a nyáron - mondtam és minden erőmmel azon voltam, hogy ebben az elérzékenyült pillanatban visszatartsam a könnyeimet. A könnyek nem hozzák őt vissza. Egyedül a szép emlékek képesek megidézni, még ha csak pár pillanatra is. Ő meghalt, s én tovább élek. És élnem kell, helyette is - hogy az emléke sose halványuljon el senki emlékezetében.
Luna Lovegood
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Dave Riddle 2014-10-01, 11:41
Elfogadva!
Oh. Nagyon tetszett az előtörténeted, igazán átélhető volt így olvasva és rendkívül megható is egyben. Remélem, hogy sikerül majd talpra állnod, hiszen az élet megy tovább és ahogy drága Lunám is mondaná "A dolgok, amiket elvesztettünk, visszatalálnak hozzánk, ha nem is mindig úgy, ahogy gondoljuk." Szóval kitartás, lesz ez még jobb is biztos vagyok benne. Annak külön örültem, hogy felmerült az Et-dben az egyik karim neve, ezek után már kizárt, hogy ne játszunk. A jellemed kifejtése eszméletlen részletes lett, az ilyet mindig irigyeltem, nekem általában inkább a játéktéren alakulnak véglegesre a karijaim. ^^ Nem is tudok mit mondani, tényleg szuper lett, úgyhogy foglalózz, ha még netán nem tetted meg, aztán kész is vagy. ^^
Nagyon tetszett az előtörténeted, igazán átélhető volt így olvasva és rendkívül megható is egyben. Remélem, hogy sikerül majd talpra állnod, hiszen az élet megy tovább és ahogy drága Lunám is mondaná "A dolgok, amiket elvesztettünk, visszatalálnak hozzánk, ha nem is mindig úgy, ahogy gondoljuk." Szóval kitartás, lesz ez még jobb is biztos vagyok benne. 
Annak külön örültem, hogy felmerült az Et-dben az egyik karim neve, ezek után már kizárt, hogy ne játszunk. 
A jellemed kifejtése eszméletlen részletes lett, az ilyet mindig irigyeltem, nekem általában inkább a játéktéren alakulnak véglegesre a karijaim. ^^
