2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Igazából azt hiszem életem egyik legjobb napja volt az, amikor elsősként kénytelen voltam a pályafutásomat büntetőmunkával indítani, még ha nem is volt teljesen az én hibám, és nem szándékosan kerültem bajba. De legalább megismerkedtem velük és ezek után egy ilyen kis csíny még inkább jó kedvel tölt el, nosztalgiával, meg minden. Persze azt még nem is tudom, hogy képes lesz Dougot is bele keverni, de igazából... nem lepne meg a dolog, ők ketten - vagy inkább mi hárman - azért mégis csak eléggé össze vagyunk nőve és szerintem nem is tudna úgy éjjel kiosonni, hogy azt a szobatársa ne venné észre. - Jól van, csak tudod ez azért... De... de jól van. - egészen óvatosan mosolyodom el. Az az igazság, hogy igenis félek tőle, hogy ha csak említem a nevét, akkor is kiborulhat, mert... én is tuti, hogy így lennék vele, ha baja esne valakinek, aki fontos nekem, és ide azért elég sokakat be lehet sorolni. A kezemet megszorítja, de én ennyivel azért nem érem be, mert ez olyan téma ami igenis ölelést kíván. Kicsit magamhoz szorítom, úgy barátilag, ahogy már tettem ezt máskor is, aztán csak elmosolyodom szélesebben, amikor végül is elengedem. - Úgy is minden jóra fordul igaz? Minden tekintetben. - ő is jobban lesz, már jobban van és talán majd talál magának valakit, aki hasonlóan kedves és okos, mint Sky volt és... és majd újra nem lesz olyan téma, amit az ember félne említeni előtte, és majd én is bátrabb leszek és rendbe jönnek a dolgok Jonathannel, és... szóval minden tökéletes lesz egyszer, mert olyan nincs, hogy az élet mindig csak keresztbe tesz nekünk. Arra leszek majd még igazán kíváncsi, ha majd Doug talál magának valami lányt, remélem kedveset és... Igazából mindig attól félek, hogy majd szétszakadunk, ha mindenki megtalálja a párját, de remélem, hogy elég szoros a barátságunk, hogy ne állhasson senki sem az útjába. - Életem legjobb büntetőmunkája volt, még ha meg is voltam kissé szeppenve. - nevetem el magam. Nehéz megállni, hogy ne öleljem meg megint, de végül sikerül visszafogni magam. Ez van, ilyen ölelgetős típus voltam és vagyok, szerintem ebből már nem is fogok kinőni. Dave pedig már elég ideje ismer ahhoz, hogy ne értse ezt félre. Azért sajnáltam, amikor végül vissza kellett menni az épületbe. Nem sokára jön az ősz, meg a tél és... hát jobban szeretem a nyarat, a meleget és még ki akarom élvezni azt az időt, amit kint tölthetünk. Remélem még egy ideig azért kitart a jó idő.
- Jó-jó - hagytam rá nevetve és legyintettem. Igazából tudtam hogy nem fog minden úgy menni, mint a karikacsapás de igencsak derűlátó voltam és egészen izgatott az esemény iránt. Ha pedig lebukunk... nos, akkor együtt bukunk le, mert Doug-ot is magunkkal hívom és akkor legalább együtt nosztalgiázhatunk megint büntetőmunkán hárman, hisz annak volt köszönhető másodikban, hogy megismertük Lenát és duóból trió lettünk. Hiába reménykedtem benne, hogy a buta kérdésem elkerülte Lena figyelmét, sajnos nem így lett én pedig felsóhajtottam és most kénytelen voltam mentegetőzni. Sky nevét pedig olyan félve ejtette ki, mintha nem is tudom... épp Tudjukkit emlegette volna. Bátorítólag rámosolyogtam. - Jó, nem úgy értettem... és nem kell ennyire óvatoskodni, oké? Igaz, az első három hónap maga volt a pokol és rettenetesen magam alatt voltam. És nem mondom hogy most minden rendben, de nagyon sokat segít hogy itt vagy te és itt van Doug. Nem kell úgy kimondanod Schuyler nevét, mintha bármelyik pillanatban zokogógörcsöt kaphatnék, mert nem fogok, jó? Persze azt nem mondom, hogy képes vagyok róla sokáig beszélni összetörés nélkül, de... ne aggódj miattam. Jól vagyok - szorítottam meg a kezét Ezután visszatértünk az önbizalom-témához én pedig bólogattam, mikor Lena sorolta az okokat, miért is ilyen önbizalom hiányos. Nem mondom hogy nem értettem meg 100%-ig őt, de ez sosem késztetett arra, hogy feladjam hogy lelket öntsek belé mert bár elég szomorú a helyzet, sosem reménytelen. - Fejlődtél - bólintottam - Bár, velünk azért már első alkalommal is egész oldott voltál. Már amennyire egy büntetőmunkán megszeppent elsőéves az lehetett... de azt hiszem az az igazán jó, ha az ember így érzi magát azzal, akit szeret. Hogy előtte gond nélkül adhatja magát, mert nem csak a párja de a legjobb barátja is az illető. Beszélgettünk még egy darabig Lená-val, de mikor meghallottuk a nagy óra működtette mágikus harangok jelzését a nem messze lévő bejáratnál egyet értettünk, hogy most már ideje mennünk. Mindkettőnknek volt némi leckéje megírásra várva - Lená-é színes tintával, illatos pergamenre. Előre mosolyogtam a dolgon, miközben felálltam és elindultunk együtt a klubhelyiség felé, hogy belevessük magunkat a tanulásba.
//Köszi a játékot, akkor a Fúriafűznél találkozunk! : D//
- Ez nem elég neked? Ki kell lógni éjjel, nem felverni senkit és persze nem lebukni Friccs előtt, ez nem egyszerű. - tetetett felháborodással sorolom a lehetséges akadályokat, mert hát na vannak azért bőven, ne álljon úgy hozzá, mintha egyszerű lenne, aztán utána még meg kell küzdeni a fűzzel is, megállítani, fára mászni. Van azért ebben bőven kihívás, de persze a szám szélén bujkáló mosolyból jól látszik, hogy igazából nem vagyok ám komolyan felháborodott, és szerintem ő is tudja, hogy ez igenis veszélyes feladat, maximum nem ismeri be. De a kezemet elfogadta és ez a lényeg, én pedig biztos vagyok benne, hogy remek lesz. Végül is mi nekünk egy kis csíny? Épp ilyesminek hála ismertem meg őket, még nosztalgikus is lesz, ha netán... De nem, nem fogunk lebukni, azért már sokat fejlődtünk azóta, hogy elsős voltam! A másik téma viszont sokkal nehezebb. Tényleg szeretem Jonathant és azt hiszem ő is engem... vagy már régen rossz, ha úgy gondolom, hogy azt hiszem? Azért az jól esik, amit mond, de a barátom, persze hogy jókat gondol rólam, amúgy nem lennénk jóban nem? - Hát... nem hiszem, tudod neked eddig ott volt... Sky. - bököm ki, bár jóval kisebb hangerőn, mint az eddigi beszélgetés során bármit. Na igen, azért lássuk be ez nem az a téma, amit olyan nagyon kellemes emlegetni. Sky meghalt... mindenki tudja, nem akarom őt emlegetni, csak hát most valahogy evidens volt, hogy felmerül a neve. De azt jól gondolja, valahogy Jonathan eleve nem olyan féltékeny típus, de hát neki nincs is oka rá, hiszen én sose... sose csináltam semmi olyat, amit ő, amikor épp nem vagyunk együtt. Azért ezek tényleg enyhén szólva is elbizonytalanítanak. De annyi biztos, hogy még soha sem említette, hogy zavarná Dave, vagy Doug jelenléte a környezetemben, bár tény, hogy én nem szoktam olyan sokszor felhozni őket, mint ő mondjuk... Corát. - Azért ez nehéz tudod... ott van Nancy és semmit se tudok az apámról, hogy kicsoda, vagy miért ment el. Ha meghalt volna... anya elmondja nem? De én tényleg igyekszem Dave, azért már... fejlődtem nem? - emlékszem még milyen voltam elsőben, a saját árnyékomtól is féltem, és nem voltam ennyire nyitott, azért már sokat léptem előre. Lehet, hogy ha Jonathan is előbb próbálkozik be nálam, akkor simán hagyom az egészet, és kész, de szerencsére akkor tette, amikor már nem voltam annyira... béna.
Bíztam Lena kreativitásában és azt hiszem, ezúttal sem kellett csalódnom. Figyelmesen hallgattam végig a feladat részleteit, majd felvontam a szemöldököm. - Ennyi? Semmi egyéb megkötés, kondíció, feltétel? - kérdeztem gyanakvóan. Ez így egyelőre túl egyszerűnek tűnt, csak egy fagyasztó-bűbájra van szükség hozzá ami a Fúriafüzet illeti. Illetve, némi készségre a fára mászásban... na jó, azt hiszem még így is van benne bőven kihívás, tekintve hogy egy ideje nem vagyok valami nagy, ügyes erdei legény. - Rendben! - gyorsan elvágtam a kézfogásunkat, mielőtt Lena kitalál valami plusz nehezítést a kihíváshoz. Végiggondoltam: nem elég felmásznom a levélért, ki is kell szöknöm valahogy Friccset és Mrs. Norris-t kicselezve. De ha lebukunk együtt bukunk le, gondoltam és láttam a lány szemeiben is a cinkos csillogást. Tulajdonképpen egész jó kis kalandnak ígérkezik. Lena reményeire a nővérével kapcsolatban egyetértően bólintottam... remélem tényleg nem marad ez így már sokáig, mert ezt a szegény lányt lassan idegileg kikészítik a fülébe ültetett bogarak. Így sem volt ínyemre végignézni, ahogy az egyik legjobb barátomnak keresztbe tesznek és csak az ő érdekében nem "avatkoztam közbe" már rég. Már nem mintha túl sokat tehettem volna azon felül, hogy elmondom Nancy-nek, amit gondolok. Ezután ismét Jonathan-ra terelődött a szó és újra végighallgattam: "őt olyan sokan kedvelik", mondta Lena. "Olyan sok lány".
- Hidd el, téged is sokan kedvelnek. Hé, itt vagyok például én! Ne mondd nekem hogy Jonathan még csak nyomokban sem néz rám ferde szemmel... - legszívesebben visszaszívtam volna, amit mondtam. Miért is nézne? Mióta csak ismer Sky-al voltam és sosem néztem Lenára másképp, mint egy barátra... most meg csak egy ártalmatlan, gyakran búvalbélelt árnya vagyok önmagamnak, fenyegetést szemernyit sem láthat bennem és nem ébred benne féltékenység - ... már érted. Mert barátok vagyunk és én fiú vagyok. De végül is, mindegy - vontam vállat. Próbáltam valahogy kevésbé bután lezárni a történetnek ezt a részét, de nem voltam elégedett. Dave Riddle, az isten szerelmére gondolkozz, mielőtt legközelebb kinyitod a szád. Hogy eltereljem a figyelmet előbbi szavaimról, gyorsan igyekeztem inkább a másik kérdéssel foglalkozni. - Hát... őszintén szólva ez afféle belső dolog. Magaddal kell lerendezned és hidd el, pontosan tudom milyen bután hangzik de a probléma gyökere ott van, hogy görbe tükörben látod magad. Igenis értékes vagy. Úgy tudnál jobban bízni magadban, ha ezt elhinnéd és úgy tényleg, igazán eszerint is élnél és gondolkodnál. Persze nem azt mondom, hogy légy nagyképű, de legyen egy egészséges énképed - magyaráztam. Oké, ezt pont úgy hangzott mintha egy önsegítő könyvből olvastam volna fel, de azért azok a könyvek nem mindig írnak butaságokat. Lená-nak most egy kis bátorításra van szüksége, a többi azután már rajta múlik.
Én, ha valamit elhatározok nagyon nehéz eltántorítani tőle. Na jó, azért lehet, ha valami olyasmi, amihez elfogy az önbizalmam, de ez csak egy... fogadás, a tetejében vicces és ami még fontosabb jó kedvre deríthetek vele valakit, így pedig még értékesebb tett. Megéri, hogy Piton levonjon tőlem pár pontot, vagy hogy kapjak valami fincsi büntetőmunkát, mert hát jó eséllyel ez lesz majd a vége, de az csak lesz... most viszont most van, és mivel lelkesedést csaltam ki vele Daveből már megérte. Azért mintha egy pillanatra elbizonytalanodna, de végül viszonozza a kézfogást, amit széles mosollyal fogadom. - Szóval nem félsz attól, hogy olyasmit találok ki, ami még ennél is sokkal durvább? Nagyon bátor itt valaki! - nem tudom eltüntetni a széles vigyort a képemről, és persze azonnal gondolkodóba is esem. Azért nem akarok én neki kifejezetten rosszat, mert az még belefér, hogy büntető munkázzunk, de azért semmi olyan, ami veszélyes. - Meg van! - szinte már ördögi mosoly jelenik meg az arcomon, de azért egy kicsit húzom az időt, hogy meg legyen a kellő hatás és lássam, ahogy elhatalmasodik rajta a pánik... - Holnap... pontban éjfélkor találkozunk a Fúria fűznél. Meg kell szerezned valamelyik utolsó levelét, amit még nem dobott le. Na áll az alku? - végül is ebben én is benne leszek, ha elkapnak, hát kettőnket kapnak el, de a feladat neheze akkor is az övé. Egyrészt ki kell jutnia valahogy, másrészt meg kell szereznie azt a levelet. A lelkesedésem csak akkor csappan egy kicsit, amikor Nancy kerül szóba. Azért nagyon nem akarom kimutatni, mert ha búslakodom miatt nem lesz jobb nem igaz? - Igazából fogalmam sincs, hogy miért csinálja. Mindig abban reménykedem, hogy egyszer abba hagyja, talán... egyszer majd tényleg. - vonom meg végül a vállam. Igazán nem tudom, hogy miért van ez az egész, de majd egyszer talán tényleg kiderül, addig pedig nincs más, mint várok. Erővel úgy se tudom kiszedni belőle, hogy miért viselkedik mindig így velem, szóval... ez van. Néha egyszerűen csak elkerülöm inkább a vele való találkozást és kész, mert így egyszerűbbnek tűnik a dolog. Csendben hallatom, amikor a nehezebb kérdés merül fel. Tudom, hogy őszintén fog válaszolni, akkor is ezt tenné minden bizonnyal, ha nem kérném rá külön, de attól még kimondom. Az persze nem esik valami jól, amit mond. Nem illünk össze. Nancy is mindig ezt mondja, persze ő egészen más körítéssel. - A legtöbbször ezt én generálom a... a bizonytalanságommal, meg tudod őt annyian kedvelik, olyan sok lány és... nem is tudom... - az a fene nagy féltékenység, de az sincs meg az emberben, ha tökéletesen megbízik a másikban nem? Vagy ha tényleg azt érzi, hogy számára mindent jelent, hogy közben nem érdekli más, de amikor mi akár csak rövid időre is külön megyünk egy nagyobb vita után... neki valahogy nem kottyan meg ez annyira, vagy csak ezt is már belelátom? Egy pillanatra még a levegőt is visszatartom, amikor Sky neve merül fel. Mindig félek tőle, hogy ilyenkor elkomorul, hogy elmegy a kedve, pedig ezt igazán nem szeretném, hiszen azon vagyok, hogy felvidítsam, erre pont én hozom fel a kellemetlen témát. A szavaira végül elmosolyodom, halványan ugyan, de akkor is. - Ez kedves tőled, csak én... nem igazán tudom, hogyan kéne ezen változtatnom. Hogyan bízzak jobban magamban? - ez a legnagyobb baj. Nem vagyok igazán kiemelkedő semmiben sem, nem vagyok különleges, nem vagyok... senki, csak Lena, egy egyszerű lány a Hugrabugból, aki képtelen felfogni azt, hogy egy olyan fiút érdekel, mint Jonathan és aki épp ezért folyton attól tart, hogy ez az egész majd véget ér, ha erre ő is rájön és talál magának valaki mást, aki okosabb, szebb, érdekesebb és népszerűbb.
Lena megjátszott felháborodásán felnevettem, majd könyökömmel finoman oldalba taszajtottam őt és bocsánatkérőn néztem rá. Már épp visszavontam volna ezt a - egyenlőre csak elméleti síkon folytatott - bátorságpróbát, de a lány nem csak hogy felém nyújtotta a kezét, emelte a tétet. Viszonoztam a kézfogását: elvégre ír vagyok és nem csak hogy fogadni és nyerni szeretünk, az egyenesen elképzelhetetlen számunkra hogy megfutamodjunk egy ilyen kihívás elől. Persze Lena máris tetemes előnyt szerzett magának pusztán a professzor kiválasztásával. Azt kérdezte mit vállalok be, én pedig felsóhajtottam. - Huh, azt hiszem igen magasra tetted a lécet. Nem is tudom, Lena... átváltoztatástanra még így is gyakorolnom kell, hogy tökéletes legyen az a farkinca. Nem a feladattól félek, csak azt hiszem ehhez már nem vagyok elég kreatív. Viszont nem tudom jó ötlet lenne -e rád bízni a választást és a kezedbe helyezni a sorsomat... - most rajtam volt a sor, hogy megjátsszak valamit, mégpedig aggodalmat. Úgy beszéltem, mintha Lena egy rossz életű bajkeverő lett volna, aki engem is folyton magával ránt. Mikor a kicsit komolyabb témák vizére eveztünk és megosztotta velem, hogy szerinte a nővére sosem fogja száz százalékig békén hagyni, lebiggyesztettem a szám. - Hát, sajnos erre nem tudok mit mondani... nekem sosem voltak testvéreim. De azért eléggé furcsa, nem? Már hogy még ennyi év után is keresztbe akar tenni neked. Ez azért akárhogy is nézzük, szerintem több mint egyszerű testvéri "versengés" - vallottam be őszintén, amit gondoltam. Mindig is úgy tartottam Lena nővérével valami nincs rendben, hogy ilyen szinten képes legyen picsogni még mindig a hosszú évekkel ezelőtt elszenvedett sérelmekért, amiknek mára már semmi jelentősége nincsen. Mikor arra kért, legyen őszinte, bólintottam. Ez csak természetes. Megfogalmazta a kételyeit Jonathan-nal és a kapcsolatukkal szemben, de még mielőtt befejezte volna már rázni kezdtem a fejem. Erm, nem, ezt egyáltalán nem a jó oldaláról közelíti meg... - Őszinte leszek Lena és nem csak azért, mert külön kértél rá. Anélkül is megmondanám, mit gondolok: nem. A leghatározottabban. Egyáltalán nem illetek össze, de nem azért amit gondolsz. Jon semmivel sem jobb nálad, nálunk - a Griffendélbe jár, na és? Igaz nem ismerem túl jól, de azok alapján amiket elmondasz: a viták és veszekedések, nekem úgy tűnik a nagybetűs, szinte mindenki által áhított házba tartozása ellenére ahhoz viszont se nem elég okos, se nem elég érett és bátor, hogy úgy becsüljön téged ahogy megérdemled - fejeztem be. Már egy ideje meg akartam neki mindezt mondani, de eleddig nem kérte a tanácsom én pedig nem erőltettem hisz semmi jogom nincs beleszólni a dolgaiba. Igazán nekem bajom nem volt a fiúval, igazából azt hiszem valódi ellenszenvem inkább a Lena által olyan erősre képzelt, a házaink közt felhúzott falakból táplálkozott. - Én és Sky... - egy pillanatra elrévedtem, de azután visszatértem a mondandómhoz - ... mi összeillettünk. Egyformák voltunk. De az sem mindig jó. Továbbra is azt gondolom, hogy nem illetek össze, de talán ez nem is baj. Talán nem is ez a baj. Sőt... tudod mi a legnagyobb baj, Lena? Hogy nem hiszel magadban. És nem látod, milyen nagyszerű lány vagy - nem csak vigasztalásból mondtam ezeket a szavakat. Én külső szemlélőként láttam milyen csodálatos személyiség; nem véletlenül lettünk ilyen jó barátok mert én az a fajta ember vagyok, aki megválogatja őket.
Ez a cél, hiszen az életnek van napos oldala. Persze én is néha hajlamos vagyok borúsan látni a dolgokat, de azért többnyire mégis csak ragaszkodom ahhoz, hogy az élet szép, az élet könnyed és akkor álljunk is így hozzá. Ez főleg akkor megy, ha nem gondolkodom közben semmit, nem agyalok a nővéremen és bármilyen rémesen is hangzik, még... Nath se jut eszembe. Nem tudom eltüntetni magamból azt a fene nagy bizonytalanságot, ami vele kapcsolatban mindig ott bujkál bennem. Tudjátok... ha valakinek igazán fontos vagy, akkor se pillantgat másokra, ha épp zűr van köztetek, neki pedig ez nem szokott kifejezetten nagy gondot jelenteni. Azt hiszem érthető, ha nem kifejezetten kezelem jól az ilyen helyzeteket, de mégis hogy lehetne máshogy? Ő népszerű és sokan vannak oda érte, főleg lányok persze, én meg... én meg csak én vagyok, egy fura, bohókás, cipőmániás csaj a Hugrabugból. Semmi különleges. De legalább van akit mosolyra tudok késztetni, ez is valami igaz? - Szóval tudod, hogy végem lesz, mint a botnak, és mégis végig akarod nézni? Dave Riddle! Fel vagyok háborodva! - megjátszott, sőt inkább túljátszott felháborodással pillantok rá, ami kb. egy másodperc múlva már széles mosollyá változik. Igazából simán képes lennék rá, maximum egy kis pontveszteség, de az nem olyan nagy dolog, azóta, hogy Cedric elment a suliból, szerintem... totál esélytelen, hogy bármiben is kiemelkedőt érjünk el, és szerintem ő is véletlenül tévedhetett hozzánk, a Süveg elnézett valamit mondjuk. - Viszont mivel azt a farkincát meg akarom nézni... legyen, megegyeztünk! - a kezemet nyújtom neki, hogy megrázzam az övét, és így pecsételjük meg a kis megállapodást. Pirossal fogom írni a bájitaltan beadandót és majd meglátjuk, hogy Piton hogy reagál. - Ha illatos pergament használok, akkor mit vállalsz még be? - teszem még hozzá egy cinkos mosollyal, mert az már azért nagy dolog ezek után, szóval igenis valami hasonlót várok el tőle én is. Persze tény, hogy McGalagonnyal is bátor dolog újat húzni, de Piton... az mégis csak Piton. - Jól, köszi, jól indult ez az év, azt hiszem. Szerintem Nancy soha nem fog leszállni rólam, amíg világ a világ. - rántom meg a vállam egy halványabb mosollyal. Na igen, soha az életben nem lesz értelmes testvéri viszonyunk, vagy legalábbis esélytelennek tűnik. Az már csodaszámba menne, ha egyszer rendesen viselkedne velem, de komolyan. A másik témát viszont valahogy automatikusan ugrom át, aztán csak sóhajtok egy aprót. - Őszinte leszel velem, ha kérdezek valamit? De tényleg... igazán őszinte, nem olyan barátnős támogatósan. - mert hát na az a baj, hogy a barátnőim mindig azt mondják, amit hallani akarok, és az nem mindig jó alap. - Szerinted mi összeillünk? Mármint tudod én... nagyon oda vagyok érte, csak hát olyan más világ a miénk nem? Ő népszerű és Griffendéles és... tudod... valaki, így nagy betűkkel, én meg... - ernyedten ejtem le a vállaimat, miután egy rezzenésnyit megemeltem őket. Na igen, az önbizalom... az olyasmi, amiből nekem nem túl sokat osztottak.
Mikor Lena megjelent, egy pillantással megnéztem a cipőjét, melyet "unalmas" darabnak nevezett. Szerintem egyáltalán nem volt az. - Szerintem kifejezetten csinos - dicsértem meg, majd félbe hajtottam az újságot és visszatettem a táskámba. Azt hiszem, alul értékelik az unalmas és jól megszokott dolgokat. Én kedvelem őket. Miután lehuppant mellém a padra a segítségem kérte - el sem tudtam képzelni, miért, de fejben máris találgatni kezdtem. Talán valami csíny kiműveléséhez kéri a közreműködésem? Vagy valamit nem értett az egyik órán? Esetleg tanácsra van szüksége? Feszülten figyeltem mi következik, mikor azonban előkerült a két tintásüveg, elmosolyodtam. Azt hiszem, tudom miért csinálja - ezt az egészet, a viccelődést, hogy miért mutatja nekem napról napra és percről percre az élet könnyedebb oldalát. Kimondhatatlanul hálás voltam mindazért, amit értem tett. Úgy tűnt sosem hibázik. Hisz most is, csupán a jelenlétével képes volt mosolyt csalni az arcomra. - Az az igazság, hogy nem tudom ezt most komolyan gondolod -e... - kezdtem. Végül is, nem feltétlenül kizárt, hisz ismertem már őt annyira hogy tudjam, mennyire oda-és-vissza van a színekért - ... de valószínűleg nem úszod meg, hogy a pillantásával minimum felnyársaljon. De tudod mit? Ha hajlandó vagy színessel megírni a beadandót bájitaltanra, megígérem hogy a következő átváltoztatástanon farkincát varázsolok a kehelyre - idéztem fel az iskolai berkekben elhíresült baklövést, melyet az akkor másodéves Ronald Weasley követett el, az a Griffendéles vörös hajú fiú, akinek iker-bátyjai is ide járnak. - Hogy vagy mostanában? Jonathan-nal minden rendben? A nővéred leszállt már rólad? - kérdezgettem, egyrészt mert valóban érdekelt másrészt pedig mi sem tereli el jobban a gondolataim, mintha valaki más bánatáról, vagy öröméről hallgatok történeteket.
Soha ne vegyél úgy cipőt, hogy egyszerűen csak tetszik és e miatt figyelmen kívül hagyod a tényt, hogy rettenetesen kényelmetlen. De ez... ez komolyan annyira szép volt! És a hülye egyenruhákhoz igazából nem sok mindent lehet felvenni, ami kicsit egyedivé tesz, mert hát minden alap, az ing, a nyakkendő, a szoknya, meg a talár. Sablonosak vagyunk így és én ezt nem igazán szeretem. De legalább a cipő ad valami kis pluszt, legalább ebben eltérhetsz az átlagtól és én el is fogok térni isten bizony! Csak épp azt hiszem olyannak kellene, ami nem szorítja ki az összes létező vért az ujjaimból, mert azt annyira szegények nem értékelik. Még akkor sem választhatok egy ilyen cipőt, ha amúgy mesésen szép piros és... a flitterek rajta, meg a kis masni az elején. Lehet, hogy mégis adnom kéne neki egy esélyt, hátha csak idő kell hozzá, amíg rendesen bejáratom. Egy kis fájdalmat el kell viselni a szépségért nem igaz? De ma ennyi ment, szóval a gyors csere után újra felfelé veszem az irányt az alagsorból. Annyira nincs kedvem még nekiesni a háziknak. Lehet azt reggel is, vagy esetleg este. Dave megint olyan búskomoran lépett le az óra után, hogy valahogy nincs szívem egyedül hagyni. Igazából sose voltam a legjobb vigasztalás terén, inkább csak annyi megy, hogy legalább eltereljem a másik figyelmét, de abban viszont nem vagyok rossz és amúgy sem hagyok magára valakit, aki ennyire ki van akadva. Totál érthető persze a dolog, de idővel akkor is tovább kell majd lépnie. Mindig van holnap. Én se tudom, hogyan kezelném, ha Jonathannek valami baja esne, de ezen azt hiszem nem is akarok gondolkodni, jobb nekem a segítő szerepben lenni, mint a megsegítettben. - Éljen, az unalmasan megszokott, de kényelmes darab! - mosolyodom el, amikor szépen lehuppanok mellé a padra. - Segítesz nekem ugye? Nagyon-nagyon fontos ügyben kellene, mert egyszerűen képtelen vagyok dönteni, hogy... - a következő pillanatban kapom csak elő a kezemet a hátam mögül. Két kis tintás üveg van a tenyeremen, az egyikben piros, a másikban hagyományos fekete tinta. -... melyikkel írjam meg a Bájitaltan házit. Szerinted Piton elátkoz, ha a pirosat választom? - kíváncsian döntöm oldalra a fejem, nagyon komoly képpel persze. Tudom én, hogy Piton kiakadna, nem is merném pirossal megírni, de Dave nincs épp a toppon, és ha egy kicsit elterelem a figyelmét egy ilyen banális kérdéssel, akkor már ért valamit igaz?
A hozzászólást Lena Youngmay összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2014-10-02, 13:18-kor.
Vendég
Reveal your secrets
Tárgy: Lena & Dave 2014-10-01, 13:33
Egész kimerülten hagytam el a termet ahol mai utolsó órám, a Bűbájtan kapott helyet. A gyomrom elégedetlenül kordult hatalmasat, de tudtam hogy a vacsora még odébb van és bár fogalmam sem volt mit kezdjek magammal, nem akartam unatkozni. A délutáni felügyelt leckeírásig volt még időm, úgy döntöttem hát elindulok valamerre, ahová a lábaim visznek és... azután majd lesz valami. Mert lesz valami, ugye? Vagy ezentúl már mindig így kell éljek? Magányosan és teljesen tanácstalanul?... Kiváltam a tömegből a folyosón és az egyik belső udvar felé vettem az irányt - nem igazán gondolkodtam az útvonalon, fejben egészen máshol jártam de szerencsére ösztönösen találtam meg az áhított helyet. A mohos szökőkúttal szemben lévő kőpadok egyikére ültem le és... nem voltak további terveim. A szabadidőm eddig sokkal kellemesebb dolgok kötötték le, mert Sky-al az oldalamon szinte bármire vállalkoztam. Most viszont mintha vele együtt az élet is elhagyott volna, egyszerűen nem tudtam mit kezdeni magammal, csak unatkoztam folyton. Utolsó ötletemmel elővettem a táskámból a Reggeli prófétát, eszembe jutott hogy még nem volt időm elolvasni, csak a szalagcímeket futottam végig gyorsan reggelinél azután a lap a táskám alján merült teljes feledésbe - illetve, merült volna. Egészen belemerültem az újságba, bár kevéssé érdekelt a majdnem két egész oldalt átfogó, egy eltűnőfélben lévő ritka gyógynövény újra felfedezéséről szóló cikk, nem számított - egyszerűen csak nem akartam gondolkodni mert biztos voltam benne, hogy Schuyler-re gondolnék. Megint. Mindig. Lépteket hallottam meg, ezért odafordítottam a tekintetem hogy megpillanthassam az érkezőt. Lena volt az, akivel bűbájtan után úgy váltunk el, hogy ő márpedig nem bírja tovább, muszáj átvennie a mostani cipőjét a tulajdonában lévő szinte megszámlálhatatlan pár valamelyikére, mert a rajta lévő vadi új darab már nagyon kényelmetlen, szorítja a lábát. Majd a házi feladat írásnál találkozunk, gondoltam de ő előbb talált meg engem. Rámosolyogtam. - Sikerült? - kérdeztem a lábbeli-csere művelet eredményéről.
