2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Már régóta készültem erre a pillanatra. Amióta kezdek beletörődni a helyzetembe, mindent szinte másként fogok fel. Volt már érdekes nézeteltérésem, de akkor is az volt a legdurvább, amikor saját magammal szembesültem, amikor átengedtem magamat ennek az egésznek végre. Nem akartam belenyugodni, mert egyszerűen fájt a tudat, de aztán mégis megtettem, hiszen nincs gyógymód, nincs már választásom. Most pedig vettem a bátorságot rá, hogy végre valakinek beszámoljak az egész helyzetemről, Axelle pedig eléggé... őt eléggé elhanyagoltam az utóbbi időben sajnálatos módon. Tudtam, hogy nem kellene, de nem tudtam elé állni. Nehezen fogad magához, de igazából nem is számítottam semmi egyébre. Sikerül mégis elérnem, hogy egy kis ideig meghallgasson, és tudom, most nagyon bele kell húznom, hogy ennyi idő alatt meggyőzzem őt. Ezért elkezdem. Ő már rögtön kérdésekkel halmoz el, amit teljesen megértek és kicsit le is hajtom a komoly fejemet a földet pillantva, aztán vissza, és válaszra nyitom a számat. - Ha elmagyarázom másként fogod értelmezni te is. Ezt nem tudtam így megtenni. Nem kérhettem segítséget. - Egy aprót sóhajtok, majd rögtön -még mielőtt ő folytatna valamit- elkezdem a mondandómat, egy kicsit nehézkesen. - A családom évszázadok óta vadászattal foglalkozik. A gyerekeiket erre tanítsák, kiképeznek és húsz éves korodtól számítasz nagykorúnak. Addig muszáj mindent megtanulnod, nem csinálhatsz semmit sem egyedül és csak annak mondhatod el az egész történetedet és csak akkor, amikor már örök hűséget fogadtál. - Értelemszerűen én most meg fogom szegni a családi szabályt, de nem mintha lenne értelme, amikor már rég nem úgy áll a helyzetem, hogy az jó legyen. Folytatom. - Megszegtem ezt a szabályt és bajba kerültem. Mindenkitől eltávolodtam, a családom még nem is tudja, mi történt. Nehogy azt hidd, egyszerű vadászokról van szó... - Tekintetem most szúrósan Axellébe fúródik, és nem is veszem le róla, próbálom kihozni az egészből a legjobbat, hogy megértse. Ezért az utols mondatom után hagyok egy kis időt neki ehhez. - Vámpírvadásznak neveltek.
Nem örülök neki, hogy Ansley helyet foglal mellettem. Legszívesebben megmondanám neki, hogy azonnal húzzon innen, de nincs energiám ráordítani. Ráadásul a könyvtárban vagyunk és biztosan sok pisszegést kapnánk, ha rászólnék emiatt. Azért jöttem ide, hogy egyedül legyek és nem azért, hogy olyan emberekkel cseverésszek, akik hosszú ideig felém sem nznek, aztán meg a semmiből elénk teremnek, hogy magyarázatot adjanak. Ez a barátság legrosszabb formája. Én megbíztam Ansley-ben és sok mindent tudott rólam, kerestem a társaságát, megosztottam vele szinte mindent, sokszor szívattuk egymást, aztán semmi. A srác mintha szublimált volna és teljesen kiírta volna magát az életemből. Néha láttam a folyosón, de elkerült, s én nem törődtem már egy idő után azzal, hogy helyreállítsam, amit ő rontott el. - Nem engedem meg, de gondolom, úgysem érdekel az engedélyem csak udvariasságból mondod – forgatom meg a szemem. Lerakom a könyvet, amit eddig a kezemben tartottam és Ansley felé fordítom a tekintetem. – Van öt perced, utána lelépek – jelentem ki, majd magunk mellé varázsolok egy órát, ami öt perc után el fog tűnni, addig pedig másodpercenként üt egyet a másodperc mutató. – Most kezdd. - És honnan veszed, ha eddig nem mondtad el, akkor most érdekelni fog a sajnálkozásod? Nem tudom, hogy mi történt veled, de nem gondolod, hogy már késő sajnálkozni és rögtön az elején kellett volna segítséget kérni másoktól és nem elzárkózni? – teszem fel a költői kérdést. Végig az órára figyelek, s rájövök, hogy ezzel a kis monológommal is csak elveszem tőle az időt és újraindítom. – Mostantól nem szólok bele.
Régen minden más volt. Voltak barátaim és sokkal felszabadultabb is voltam. Kerestem az emberek társaságát, szinte mondhatni, hogy én is ugyan úgy élveztem az iskolás éveimet, távol a szüleimtől mint mások. Persze tudtam, hogy hamarosan felnövök és végül is ezeken kívül is nagy terhet viseltem a vállamon azzal, hogy kevés embert avathattam be a titkaimba. Túl keveset, sokan nem bíztak már meg bennem akkor, amikor a családomról tereltem a témát. Sajnos Axellenek sem mondtam el azelőtt semmit annak ellenére, hogy mennyire jóban is voltunk. Most pedig itt van, eddig tudtam kerülni és most már nincs mentségem. Felsóhajtok, közelebb lépek hozzá. Pontosan tudtam, hogy ilyen reakciót kapok majd. A könyvet figyelem egy pillanatig, de megszólítom és visszakérdez. Finoman, megérintem a könyv tetejét, majd kezével együtt lenyomom, hogy lásson. - Szeretném megmagyarázni, ha megengeded. - Kérdőn vontam fel szemöldökömet, aztán biztatóan elmosolyodtam és ha pozitív, ha negatív választ ad, akkor is leülök mellé. Nem számít, most már úgyis megmagyarázom. Nagy levegőt veszek és lassan elkezdem adagolni az egész helyzetet. - Tudod, nem mondtam el neked mindent azelőtt. Sőt, senki másnak sem. Nem egyszerű az életem... és ebből kifolyólag lett a baj. - Ismét elkeseredem, kissé elfintorodom és a fejemet lehajtom, a padlót kezdem el szemlélni. Megvárom, mit szól, addig nem folytatom. Ha nagyon menthetetlen a helyzet, nem jártatom feleslegesen a szám.
Reggel bal lábbal keltem és már egy perc után meg tudtam mondani, hogy semmi kedvem a mai naphoz. Legszívesebben a három tiltott átok egyikével sújtottam volna azokat az embereket, akik rám néznek vagy esetleg még meg is próbálnak hozzám szólni. Imádkozom, hogy senki se jöjjön oda hozzám és próbáljon meg beszélgetésbe elegyedni velem, mert annak nem lesz jó vége. Nem lesz jó nekem, mert csak jobban felidegesítenek és senki se akarja szerintem inkább megtudni, hogy milyen vagyok idegesen. Alap hangulatomban nagyon csúnyán vissza tudok szólni és az aljas módszerektől sem zárkózom el, ám most még jobban előjön a személyiségem ezen része. Úgy határoztam két végigszenvedett óra után, hogy elvonulok a könyvtárba, s magányosan olvasgatok majd vagy csak üldögélek, netalántán bealszok az egyik asztalnál, s úgy hátha senki sem fog zavarni. A barátaim nem preferáljak túlzottan a könyvtárakat, így nem parázok attól, hogy bárki is zaklatni fog. Elhatározom magamban, hogy leveszek egy könyvet a polcról, amely varázslényekről szól, így hátha kicsit fejlesztem is a tudásom ezen tárgyból. Már mindent megtettem az elmúlt években és mégis ebből vagyok a legszörnyűbb, pedig ez érdekel a legjobban. Eléggé érdekes kombináció, de nem tudok mit tenni. Már mindent kipróbáltam. Hajlandó lennék külön órákat is venni, ám a szabadidőm ezt nem engedi, mivel rettentően kevés van belőle. Éppen egy könyvet lapozgatok, amikor felnézek és Ansley Beckert pillantom meg. Két évvel felettem jár és régen nagyon jóban voltunk, szinte mindent megosztottunk egymással, ám az utóbbi időben elhanyagolt, került és minden kapcsolatom megszakadt vele. Mikor észreveszem, hogy felém közelít a könyvet az arcom elé emelem, ám ez sem állítja meg attól, hogy megszólítson. Rosszabb alkalmat nem is választhatott volna erre a cselekedetére. - Miért? – kérdezek vissza nem túl kedvesen. Alap esetben sem örvendeznék attól, hogy de jó, most akkor megint jóban leszünk. Nem vagyok rá kíváncsi, nem szeretem, ha valaki semmibe vesz, pláne nem, ha az illetővel eddig jó kapcsolatot ápoltam.
Az egész napom azzal telt el, hogy a lemaradt leckéimet írtam. Mostanában eléggé be voltam sülve, nem igazán mondhatnám, hogy jártam órákra, ezért el kellett kérnem az egyik évfolyamtársamtól az anyagot és azokból próbáltam felzárkózni, elvégre itt van mindjárt a vizsgaidőszak és attól, ami történt még nem vagyok felmentve semmi alól. Furcsán is néztek rám a többiek, hogy csak fenn ülök a hálóban és pingálok. Végül pedig kicsit ki is akadtam, mert elfogyott a pergamenem, és ez azt jelentette, hogy nem igazán tudom mire átírni a maradék cuccot. Aprókat sóhajtozva keltem fel az asztaltól. Úgyis rám fér egy kis pihenés, szóval ameddig a szobatársaim nem érkeznek meg, addig a klubhelyiségben pihenek a könyvtárosnő ajánlásával kikölcsönzött könyv társaságában. Megigazítottam kócos hajamat, felvettem valami értelmes pólót és lesétáltam. Úgy isten igazán nem is gondoltam bele, mennyien lehetnek majd itt kinn, de nem akartam semmivel sem messzebbre menni. Szerencsére csak páran voltak, de megfagytam. Amióta megtörtént az ami megtörtént, elhanyagoltam bizonyos barátokat. Mint például az itt ücsörgő Axelle-t is. Bele sem gondoltam, miként fogok elé állni majd és elmondani, mi a helyzet. Pedig kénytelen leszek, és biztos vagyok benne, hogy most egyébként is jól rám fog förmedni majd, amiért már hetek óta elkerültem. Száz százalék. Ismét sóhajtottam egyet, lehajtottam a fejemet és közelebb sétáltam hozzá. Nem várok örömteli fogadtatást. - Axelle... csatlakozhatnék? - Könyvemet leteszem az asztalra, de nem mozdulok egy tapodtat sem, ha elküld a francba akkor is meg fogom neki magyarázni a helyzetet. Nem kellene már több barátot elvesztenem. Mostanság nem volt részem semmi jóban, és éppen itt az ideje elkezdeni visszazökkenni, hiszen a nyomorom nem lesz jobb attól ha idiótaként viselkedem.
