Connor & Melinda

Eszem ágában sincs elmenni vele a kávézóba vagy teázóba, vagy mi az Isten az. Elég ha néhányszor találkozunk a suliban és beszélgetünk egy sort, sőt… már sok is. Elég inkább az, hogy amikor szünetekben otthon vagyunk, átjön párszor és beszélgetünk. Akkor legalább nem mindig azon jár az esze, hogy hogyan vágjon fel velem a barátnőinek. Otthon sokkal normálisabb, de azért ott is olyan, mint akinek nincs ki mind a négy kereke.
- Honnan tudod, hogy milyenek az eredményeim? - Förmedek rá, miközben csípőre teszem a kezem. Még csak az hiányzott, hogy a sulis eredményeimről is be kelljen számolnom neki. Semmi köze hozzá. Nem vagyunk házastársak, hogy mindenről tudnia kéne. És amúgy is… én sohasem kérdezek rá - vagyis kérem számon, hogy milyenek az ő eredményei. Tartsa tisztában a magánéletemet végre! De szívesen a képébe vágnám mindezt. Akkor viszont megint én lennék a rossz. - De okés, ha annyira segíteni akarsz, akkor majd egyszer összeülünk valahol és korrepetálhatsz. - Próbálok végre kompromisszumot kötni, hogy leakadjon a témáról. Igen, végül mindig sikerül neki elérni, hogy a sok nemből igen legyen. Ehhez nagyon jól értett.
Végre valamiben egyezik is a véleményünk. Mindegyikünk utálja a Griffendéleseket. Melinda talán a többi házat is, én azonban azt vettem észre, hogy egyre többször tudok velük is elbeszélgetni. Mármint Hollóhátasokkal és Hugrásokkal. Ők talán annyira nem is vészesek. Vagyis, van egy-két olyan, akit még mindig ki nem állhatok, de vannak olyanok, akiket egyre jobban kedvelek.
- Igen, az nagyon gáz lenne. - Felelem, miközben egyre kényelmetlenebbül érzem magam a kanapén, hogy Melinda folyton közelebb és közelebb ül hozzám. Azért tartsuk már azt az öt centi távolságot, nem vagyunk szerelmespár! Én legalábbis nem vagyok szerelmes belé, habár jól tudom, hogy ő igen. Rossz érzés lehet, de hát… néha el kell fogadni, hogy nem nyerhetsz mindig.
Amikor előadja a házassággal kapcsolatos teóriáját, egy pillanatra el is hiszem neki. Annyira anyuékra vallana. De aztán a racionális énem tiltakozni kezd. Ez nem lehet igaz! Ilyenre még ők sem képesek. Ez szemétség és teljesen jogtalan. Nagykorú vagyok, vagyis leszek egy fél év múlva, nem dönthetnek helyettem ilyen fontos ügyben! Vagy mégis?
Nem hiszem el azt sem, amit Melinda mondd nekem. Annyira dühös vagyok, hogy csak köd van a fejemben, nem tudok tisztán gondolkodni.
- Nem értelek. Nem értem, miért mondod ezt. - Kezdek el fel s alá járkálni, majd hirtelen megállok és Melindára nézek. - Én nem szeretlek, Mel. Ezt Te is pontosan tudod. - Mondom halkan, de annál magabiztosabban. Tudnia kell. Tudja is! Akkor meg miért teszi ezt velem?
Kideríti, mi? Ahhoz aztán tényleg ért. Meg hogy tönkre tegye mások életét.
- Inkább foglalkozz a saját dolgoddal, de azzal, hogy én kit akarok. Keress magadnak más szerencsétlent. Azt mondod megkapsz bárkit? Hát mutasd meg. Szedj össze egy pasit és vetesd el magad vele! - Mondom hadarva. Aztán helyet is foglalok ismét, de most nem azon a kanapén, ahol ő is ül, hanem egy egyszemélyes karosszékben, szinte pontosan Melindával szemben.

Utálom, amikor valakinek a hisztijét kell hallgatnom. Azt pedig még jobban utálom, ha Melindáét kell. Nem vagyok én senkije - szerencsére -, hogy komolyabban foglalkozzak az érzéseivel. Csak annyira, hogy ne sértődjön meg, mert akkor már másnap kapom a rosszálló leveleket a szüleimtől. És jobb, ha otthon minden rendben van, amikor ott vagyok és akkor is, amikor nem. Még csak az hiányozna, hogy, mikor hazamegyek nyáron, mindenki nekem essen, hogy miért viselkedek úgy Melindával, ahogy.
- Mert nincs időm ilyenekre. - Válaszolom egyszerűen egy vállrándítással együtt, majd a Roxmortsos dologra pedig szintén egy laza legyintéssel reagálok. - Majd egyszer oda is eljutunk. De tudod, hogy én nem szeretem az ilyen csajos dolgokat. Hát hogy néznék ki, ha beülnék oda? Még azt hinnék, hogy a bőrdzsekis macsó imidzsemet lecseréltem egy rózsaszín kávézgatós idiótára. Nincs szükségem arra, hogy új pletykák keringjenek rólam. Már így is épp elég rosszindulatú kamu-hír kapott szárnya rólam a suliban. - Fejtem ki a hosszú ellenérvemet a lány kérésével kapcsolatban. Most az egyszer, valóban ez a dolog is közrejátszik a nemtetszésemben. Eleget hallgatom a „haverjaim” rólam terjesztett pletykáit ilyen dolgok nélkül is.
- Egyedül is tudok tanulni, de azért köszi. - Hárítok ismét. Kicsit sok lesz, úgy érzem. Csak nehogy megint előjöjjön a hisztis, féltékeny énje. Mert akkor nem szabadulok meg tőle egy könnyen. De hát azt is tudom, hogy ő mennyire utál a könyvtárba menni. Nekem sem a kedvenc helyem, de azért akad, hogy nagy unalmamba (ami ritkán fordul elő) ellátogatok, és olvasgatok egy kicsit érdekes dolgokról. Jó kikapcsolódás tud lenni. De Melinda nyílván még sohasem érzett késztetést, hogy meglátogassa a könyvtárat. Inkább az ostoba, sznob barátnőivel múlatja folyton az idejét. Legalább, addig sem az én nyakamon lóg.
- Hát igen, a Griffendélesek nagyon félősek. A legtöbbjük Pitontól is fél. Ha engem kérdezel, a Mardekárba sokkal több jó képességű diák jár, mint oda. - Válaszolom a következő témára. Már a kanapén ülünk és én próbálok folyamatosan eltávolodni a lánytól, de ő nem hagyja és, amint arrébb araszolok, ő jön utánam. Ez egy idő után lehetetlen lesz, szóval remélem, megunja, mielőtt elérném a kanapé szélét.
Amit Melinda a házasságról mond, az teljesen felháborít. Sőt mi több… szinte szikrákat szórok a dühtől. Ilyen hazugságokat összehordani… Nem tudom és nem is akarom elhinni, amit mond, mert annyira képtelenségnek tűnik. A szüleim az én beleegyezésem nélkül döntöttek egy ilyen fontos kérdésben? Ez elképzelhetetlen! Nem hiszem el, hogy Melinda képes volt ezt ilyen kárörvendve a képembe vágni. Ez csak még jobban felidegesít.
- Ez meg mi?! - Kérdezem ingerülten és szinte kitépem a gyűrött papírt a lány kezéből. De még nem olvasom el rögtön, hanem mondom tovább a magamét. Aztán Melinda második felszólítására, már végigfuttatom a szemeimet a szavakon. És tényleg. Benne áll minden. A szüleim is aláírták. Hogy tehették?
- Ehhez nem volt joguk. Hidd el, aranyom, mindent el fogok követni, hogy ez semmis legyen. Hidd el! - Bólogatok a saját kijelentésemre elszántan. Ez nem lehet igaz. Ilyen nincs! Fel-alá járkálok a klubhelyiségben. Még jó, hogy nincs rajtunk kívül senki más a helyiségben, mert akkor lehet, hogy bemosnék nekik, akárki lenne az. Legszívesebben Melindával is ezt tenném, de szerencsére elég jól tudom kontrollálni az indulataimat. Kibököm viszont azt, hogy másba vagyok szerelmes és nem belé. Ezen először nevet, de aztán faggatni kezd. És azt el is hiszi, hogy elárulom majd neki, hogy ki lenne a választottam? Akkor nagyot téved.
- Semmi közöd hozzá, hiszen Te nem vagy senkim. Fogd fel még most és akkor nem fogsz olyan nagyot csalódni! - Viszont azt meg kell hagyni, jó felé kapizsgál. Nem fog egyhamar rájönni, de egyből ráhibázott a dologra.  

- Igen, a Tiltott Rengeteg csodás lenne. - Válaszolom csak egy kicsit semmitmondóan. Eléggé idegesítő, hogy nem tud elszakadni már a Tiltott Rengetegtől. De mondjuk, az még mindig jobb, mintha Roxmortsba akarna lecsábítani, ahol mindenki láthat minket. Bár, már hiába bujkálnék, szerintem úgyis mindenkinek elhíresztelte, hogy mi ketten férj és feleség vagyunk. Ez teljesen kinézem belőle. Meg amúgy is, mit akarna ő a Tiltott Rengetegben? Hiszen úgy tudom, hogy nincs oda a természetért. El tudom képzelni, hogy amint meglátna egy pókot, sikítva rohanna ki az erdőből. Na, jó, talán ezért az egy dologért elvinném egyszer oda.
- Nagyon kedves tőled, de tudod egy Hatodikosnak sokkal több dologra kell odafigyelnie. Több a lecke, a tanárok is többet várnak el tőlünk. Majd jövőre Te is megtudod. - Válaszolom a „rád mindig szakítok pár percet” mondata után, ami egyébként egy teljesen véletlen fintort vágott az arcomra. Remélem nem vette észre. Hát szerintem, biztosan nem, mert már megint elkezdett a ruháiról beszélni, meg arról, hogy valaki leszólta. Istenem, csak le ne szakadjon a mennyezet! Komolyan, Melinda néha a bolhából is elefántot tud csinálni, de esetében nem a kis gondokról vagy balesetekről van szó, hanem a hülyeségekről.
- Biztos Griffendéles volt. - Jelentem ki, még mindig túl érzelemmentes hangon. Majd ezek után helyet is foglalunk a klubhelyiség kanapéján. Ehhez még annyira sincs kedvem, mint pusztán beszélgetni Melindával, de kénytelen vagyok, hiszen ő maga vonszol oda a szófához.
- Mi?! Te meg mégis mi a francról beszélsz? - Csattanok fel mérgesen, válaszokat követelve a lánytól. Biztos megint azt hitte az egyik álmára, hogy valóság. Mennyasszony? Házasság? Melinda Rosenberggel? Na, ne, ez már valóban kínzás lenne a szüleimtől. Hogy ilyet írtak volna? Ez biztos valami buta tréfa, amit a drágalátos kis Melinda talált. Azonnal elfelejtek minden szépet, amit az előbb gondoltam róla és a düh veszi át a helyét minden egyéb gondolatomnak a lányról.
- Csak hogy tudd, soha nem leszel a feleségem, úgyhogy egyáltalán semmi közöd ahhoz, hogy kikkel lógok, oké? - Kérdezem meg idegesen, szinte kiabálva, majd még arrébb ugrok a kanapén. Ekkora baromságot vajon honnan szedhetett? Mert hogy ilyet sem az én, sem az ő szülei nem írtak soha, abban biztos vagyok!
- Te hazug kis… - Pattanok fel azonnal, majdnem lelökve Melindát is a kanapéról. Szinte felrobbanok a dühtől, és ez látszik is rajtam. A fejem már biztosan bevörösödött, habár nem vagyok kifejezetten az a típus, akin ennyire látszanának az érzelmei, de most tényleg nagyon felhúztam magam. - Biztos, hogy senki nem írt, semmi ilyesmit! Már megint csak képzeleg, mert azt hiszed, hogy valaha is többet fogok benned látni, mint Dorian szerencsétlen kis hugicáját! - Egyre hangosabban és gyorsabban beszélek, ahogy mindent teljesen felfog végre az agyam.
- És tudod mit, nem érdekel, hogy mit gondolnak a szüleink. Én másba vagyok szerelmes és nem beléd! - Elfordulok a lánytól és a klubhelyiség egyik falához sétálok. Még tudnám mondani a magamét, de előbb inkább várok egy picit, hogy meghallgathassam a lány válaszait.

Talán kissé túlságosan is egyértelműek az érzelmeim, amikor Melindával vagyok. De hát ez van. Ráadásul ő már ismer engem eléggé ahhoz, hogy tudja, miért is vágok ilyen képeket. Biztosan sejti, hogy én nem rajongok annyira őérte, mint ahogy ő rajong értem. De amennyire butácska szegény, nem esik neki le a tantusz. Ami azt illeti, nem az én dolgom lesz pátyolgatni majd a lelkét, amikor utoléri a felismerés, szóval nem különösebben izgat a dolog. Maximum anyáék miatt, mert nem akarom, hogy megint rám szálljanak. El sem tudom mondani, hogy mennyire feldühít a lány puszija, amit villámgyorsan nyom az arcomra. Mégsem akadhatok ki, mert annak csakis én innám meg a levét.
- Sajnálom. Hisz ismersz, tudod, hogy sok dologgal foglalkozom a suliban. Az én életem nem olyan… könnyű, mint a tied Mel. - Bár a bocsánatkérésem egyáltalán nem volt őszinte, az utána következett mondataim mellé, sikerült egy kedvesnek ható mosoly erőltetnem az arcomra, és még a becenevén is szólítottam a lányt, mert tudom, hogy annak mennyire tud örülni. Viszont ennyi kedvesség elég is lesz egy hétre. Talán most megint elönti a fejét az a bizonyos „rózsaszín-köd” és csupa szép dolgokat ír rólam a szüleinek.
- Már bocs, de szerintem nem igazán van közös ahhoz, hogy kikkel lógok. - Talán ez egy picit most durvább hangnemet ütött meg, mint amilyennek szántam, de nem érdekel. Most már ott tartunk, hogy abba is beleszól, hogy kivel töltöm a szabadidőmet? Mit képzel, hogy a feleségem? Hála az Istennek nem az, és remélem, hogy soha nem is lesz. Vagyis, ebben biztos vagyok! Amíg én parancsolok saját magamnak, addig ilyesmire biztosan nem lesz példa.  
Azzal viszont eléggé felkelti az érdeklődésemet, ahogy az anyám leveléről kezd el beszélni. Mintha valami életbevágóan fontos dolog lenne. Bár az is megfordul a fejemben, hogy az egészet csak Melinda találta ki, de azért jobb biztosra menni, és minél előbb megtudni mindent arról a bizonyos levélről.
- Ha nem lenne különös, akkor nem tudnál róla, már ne vedd sértésnek. - Válaszolom még mindig lekezelő hanggal. Vajon, nagyon látszik rajtam, hogy mennyire nincs kedvem ehhez a csevejhez?
- Szerintem unatkoznál, de Te tudod. - Hagyom rá a dolgot. Úgysem érdemes vitatkozni vele, hiszen tudom, hogy mennyire tud ragaszkodni az elképzeléseihez. Ismerem már annyira.
- Én sosem dobom ki a leveleimet, nem tudom, miről beszélsz. - Mondom teljesen ironikusan. Még egy aprócska mosoly is megjelent az arcomon, annyira vicces volt ez a kis füllentés. Igen, elő szokott fordulni, hogy a szüleim levele egyből a kályhában köt ki, még mielőtt felbontanám. De néha annyira elegem van már belőlük, hogy nem vagyok kíváncsi a levelükre. És akkor meg számíthatok ugyan a rivallóikra, de azt még el tudom viselni.
Hiába való lenne ellentmondani a lánynak és amúgy sincs rá időm, hiszen ahogy megkérdezte, hogy leüljünk-e, úgy már el is kezdett vonszolni a kanapék felé. Hát engedelmeskedtem neki, pár közben furcsa grimaszokat vágtam, de végül is leültem a kanapéra, majd Melinda követett engem. Kissé túl szorosan ülünk a szófán, így egy csöppet arrébb húzódom. Így azért kényelmesebb! Most talán mondanom kéne valamit, mert elég gáz ez a kínos csönd.
- Te figyelj, nincs sok időm. Szóval, ha van valami, amit el akarsz mondani, akkor ki vele! - Jelentem ki, majd lazán oldalra billentem a fejem és így nézek le rá. Néha elfelejtem, hogy azért Melinda bőven benne van abban a bizonyos 10-es listánkban Justinnal, ami a 10 legcsinosabb aranyvérű lány nevét tartalmazza. Ennek ellenére, sohasem éreztem többet iránta, mint barátság.  

Ezt a napot már semmi sem teheti jobban tönkre. Először a Griffendélesek kötnek belénk, aztán az eső is elered, végül pedig Melindába is belebotlok. Persze, nem szó szerint. Ilyenkor lenne jó, ha nekem is lenne egy olyan láthatatlanná tevő köpenyem. Az nagyon megkönnyítené a dolgot. De mivel olyanom nincs, ezért kénytelen vagyok szembenézni a következményekkel. A két lány, ahogyan végighalad a klubhelyiségen nagy zajt csap, aminek következtében a kanapén szunyókáló lány is felébred, és egyből észrevesz engem.
- Melinda. - Mondom én is, ám én sokkal másabb hangnemben. Az enyémről inkább a csalódottság és az unalom tükröződik. Vajon most mivel fog traktálni? Már megint hallgathatom a különféle nyári terveit kettőnk számára, vagy most a közös Tiltott rengetegi sétánk pontos tervét fogja vázolni nekem? Hát nem tudom, de akármi legyen is az, nem fűlik hozzá a fogam. Érintésére szint összerezzenek, annyira váratlanul ér. Bár, már megszokhattam volna, hiszen gyakran csinál ilyeneket. Ahogy fejét a tarkómnak nyomva összehúztam magam és amilyen gyorsan csak tudtam, megfordultam, hogy ne tudjon többé ilyen alattomosan „hátba támadni”.
- Sok dolgom volt mostanában. De téged is jó látni. - Egy távolságtartó mosoly kíséretében hagyják el a számat e szavak. Természetesen a hangom még mindig nem mutat semmiféle érdeklődést. Inkább csak illemet. Mintha az egyik tanárommal beszélnék, akit tisztelek annyira, hogy komolyan válaszoljak a kérdéseire. Nem sok ilyen van, de azért akad.
A következő mondatával azonban, felkelti az érdeklődésemet. Írt neki az anyám? Miért neki írt, és miért nem nekem? Elég furcsa ez az egész. Lehet, hogy nem is mond igazat. Csak azért találja ki, hogy legyen miről beszélgetnünk. Nem ez lenne az első ilyen eset.
- Valóban? És mit írt? - Kérdezem, most már sokkal érdeklődőbben. Ha igazat is mond, valószínűleg nem a teljes igazságot fogja elárulni, sőt biztosra veszem, hogy ki is fogja színezni egy kicsit a sztorit. Ez annyira rá vall.
- Áh, de… fantasztikus. - Válaszolom és közben mosolygok, de a mosolyom most is inkább költőien túl széles, mintsem őszinte. - De én a szünet nagy részében dolgozni fogok, szóval majd ellesztek Rosie-val. - Hazudom. Nem is fogok dolgozni a szünetben, maximum egy hetet. A fene sem akar anyámék poros, koszos üzletében ücsörögni egész álló nap, egész nyáron. Bár lehetséges, hogy Melinda miatt bevállalnám.
- Nem. Miért talán kellett volna? - Most már aztán valóban felkeltette ez a lány az érdeklődésemet. MI lehet olyan fontos, amit anyámnak meg kellett volna írnia? Remélem, hogy semmi köze nincs Melindához. Hiszen mostanában nem voltam vele bunkó, szóval nem panaszkodhatott. És ebben a hónapban annyira el sem hanyagoltam, szóval amiatt sem lehetett mérges rám. Anyámnak pedig írtam levelet még a hét elején… vagy múlthéten, végül is teljesen mindegy. Nem tűntem el, itt vagyok, de akkor mégis mi lehet az a fontos hír. Kérdő pillantást küldök az előttem álló lány felé.  

Nem keltem ma túlságosan korán, de pont időben ahhoz, hogy egy gyors reggeli után a Nagyteremben, le tudjunk menni a srácokkal a kviddicspályára játszani egy kicsit, még mielőtt elkezdődnének a csapatok hivatalos edzései. Akkor viszont a Griffendélesek kipenderítettek minket a pályáról, a seprűinkkel együtt. Tervben volt az is, hogy nézzük egy kicsit az edzésüket, de ezek a nagykép idióták zártkörű edzést akartak tartani. Így hát úgy döntöttünk, hogy feljövünk inkább a kastélyba és itt múlatjuk az időt. De kinek volt kedve egy ilyen szép hétvégén a kastélyban kuksolnia? Hát nekem nem, azt elárulhatom. Még a végén véletlenül összefutok Melindával és akkor magyarázkodhatok neki ismét, hogy miért nem megyünk el soha kettesben a Tiltott Rengetegben. Legszívesebben belekiabálnám ilyenkor a képébe, hogy azért, mert egyáltalán nem szeretek vele lenni, főleg kettesben. De azt nem tehetem, mert akkor megint úgy járok, mint a múltkor. Mint tavaly, amikor egyszer egy picit ingerültebben válaszoltam a lány egyik kérdésére, mint ahogyan terveztem, erre ő megsértődött és írt egy levelet a szüleinek. Három nap múlva én kaptam baglyot a sját szüleimtől, hogy hogyan képzelem, hogy így beszélek Szent Melindával? Amikor ő olyan aranyos, kedves, gyerekkori barátom… Hát ők nem voltak ott gyerekkorunkban mellettünk, és nem tudhatják, hogy milyen is valójában a viszonyunk. Vagy, hogy hogyan is nőttünk fel egymás mellett. Ha tudnák, akkor valószínűleg még csak véletlenül sem akarnák, hogy közöm legyen a lányhoz, nemhogy „majd, ha idősebb leszel, kérd meg a kezét.” Na, még mit nem! Ezt is csak azért mondogatják a szüleim, mert szerintük mi annyira összeillünk Melindával. És mert a családja is aranyvérű família, akárcsak a miénk. Csak a vér számít nekik. Mindig is csak az számított. Mi lenne, ha egyszer elárulnám nekik, hogy megváltozott mostanában a felfogásom és már nem gondolom, hogy csak a vér alapján kell megítélnünk az embert. Mi lenne, ha megtudnák, hogy az egyetlen személy, akivel komoly kapcsolatot tudnék elképzelni, az nem is aranyvérű? Világvége, az biztos. Talán még ki is tagadnának. Csak és kizárólag a vér miatt. Begyepedettek. Néha már annyira elegem van belőlük. Talán már észre is vették, hogy havonta csak egy levelet írok, pedig eddig minden héten küldtem nekik baglyot. De ami azt illeti, ők sem nagyon keresnek mostanság, úgyhogy semmi okuk sem lenne a felháborodásra. Még jó, hogy nem is háborognak.
A Griffendélesek miatt elég kedvtelenül battyogtam be a kastélyba, merthogy kint nem maradhattunk, mert eleredt az eső. Hát akkor kitaláltuk, hogy felmegyünk az ötödikre és megpróbálunk bejutni a prefektusi fürdőbe. Talán kényszerítünk egy Hugrabugos prefit, hogy engedjen be minket. Ez egy nagyon jó tervnek tűnik. Nekem azonban még vissza kell mennem a hálószobámba, hogy átöltözzek, mert a nagy kviddicsezésben kiszakadt a nadrágom. Pedig ez egy nagyon klassz kis nadrág volt. No, mindegy.
Leballagok a lépcsőn, majd befordulok az alagsori folyosóra és annak végén pedig a jelszó kimondása után, belépek a Mardekáros klubhelyiségbe. Nem számítok nagy tömegre odabenn, hiszen ilyenkor mindenki kimozdul Roxmortsba, aki csak teheti. Nincsenek is sokan, csupán egy lány ül a kanapén. Egy lány… várjunk csak! Na, ne ez Melinda! Miután megtörténik bennem a felismerés, egyből halkabban kezdek el mozogni, vigyázok minden lépésemre, de hirtelen nagy zajjal pár alsóbb éves lány baktat le a hálószobák felőli lépcsőn. Ekkor én épp Melinda előtt próbálok elslisszolni, de a lány valószínűleg már észre is vett.