Svetlana és Alicia

Svetlana & Alicia

Nevess velem

Lassanként kortyolgatom a kezemben tartott vajsörömet, miközben a többi asztalnál ülő emberkéket figyelem. Nem, nem leskelődöm, nem szokásom, egyszerűen csak unom magam, mégis mi mást tehetnék? Az asztallap nem olyan izgalmas, főleg mivel Madam Rosmerta kínosan  ügyelt a tisztaságra, így minden műszak után fényesre suvickolta, valamilyen igen erős varázsszerrel. A Szárnyas Vadkanban lévő asztalok ezzel szemben tele voltak firkálva mindenféle szöveggel, de ott meg nekem kellett volna letisztítanom ahhoz, hogy lássak is belőle valamit. Komolyan, mintha a két helyiség egymás szöges ellentéte lett volna.
Sóhajtottam egyet, majd ismét a vajsörömbe kortyoltam. Az ajtó felől egy kisebb csoport indult meg az asztalok felé, majd szinte egyből le is huppantak az egyetlen szabad asztal mögé. Szerencséjük volt. Nekik még jutott, azonban az előttük haladó lány már nem járt túl sok sikerrel. Tanácstalanul nézelődött pár pillanatig, majd felém indult. Nagy eséllyel, úgy döntött magában, hogy érdemesebb lenne előttem helyet foglalnia. Nem bántam. Nem ismertem ugyan a lányt, de sokkal jobban örültem annak, hogy lesz társaságom, semmint, hogy azon rágódjak, miszerint egy számomra idegen lány indult el az irányomba. Sosem jelentett nagy gondot a barátkozás, így emiatt nem aggódtam.
- Szia! - mosolyodtam el, miután a lány köszönt, azt azonban szinte már egyből észrevettem rajta, hogy ő nem éppen olyan fajta, aki szívesen barátkozik vadidegen emberekkel. Sokat rágódott, mielőtt megszólalt, vagyis nem olyan mérhetetlenül sokat, de hamar észrevettem rajta, hogy gondolatban alaposan megrágja a szavakat, mielőtt megszólalna. A szék felé intettem, majd vidáman megszólaltam: - Persze, ülj csak le nyugodtan.
A lány megfogadta a tanácsomat, majd levetette magát az egyik szemközti székre, én pedig némileg jobban szemügyre vettem az arcát. Nem, jól gondoltam, nem volt ismerős számomra. Lehet, láttam már a kastélyban, de olyan mély nyomot nem hagyott bennem, hogy meg is jegyezzem a vonásait. Ez viszont csak jó, hiszen ha megjegyzem valakinek az arcát, akkor az vagy az ellenségem, vagy a barátom. Ő azonban egyik táborba sem tartozott.
- Nem olyan régóta – vonom meg a vállam a lány kérdését hallva. Valóban nem üldögéltem ott olyan régóta, körülbelül negyed órája. - Csak annyira nem telik az idő, amikor egyedül vagyok. A többieknek nem volt idejük lejönni...
Nem tudom, miért osztottam meg ezt a dolgot a lánnyal, egyszerűen csak kikívánkozott belőlem. Elég idiótán nézhettem ki, ahogy itt üldögélek egymagamban, ezt kénytelen voltam aláírni. Nagy eséllyel ezért is álltam neki mentegetni magamat. A végén még komplett idiótának könyvel el magában, ezt pedig nem szerettem volna. Valljuk be, az embernek sosem esik jól az ilyesmi.
- Nem – ráztam meg a fejem, miközben ismét kortyoltam egyet a vajsörös korsómból. - Úgyhogy, ha van kedved, beszélgethetünk... Igazán örülnék, ha csatlakoznál hozzám.
Kezdett felvillanyozni a gondolat, hogy a lány talán mégsem hagy itt, és fordul sarkon szinte rögtön.
- Fogjuk rá – vigyorodom el szélesen, miközben ismét körbenézek a zsúfolt helyiségben. - A Szárnyas Vadkan kicsivel jobban bejön, habár ne kérdezd, miért, mert nincs rá egyetlen épkézláb magyarázatom sem.
Épeszű ember nem szeret a Vadkanhoz hasonló helyekre járni, úgyhogy ismét eggyel több ok arra, hogy az ismeretlen leányzó előtt teljesen lejárassam magam. Majd jönnek részéről az értetlenkedő kérdések, ebben teljes mértékig biztos voltam. Én se hagynám ki az alkalmat, ha valaki ilyen hihetetlen dologgal állna elém.
- Az én nevem Alicia Geller – mutatkoztam be egy széles mosoly kíséretében Svetlana után. - Griffendéles vagyok, és a kilencedik évfolyam látványmágus-szakára járok. Akkor ezértl nem voltál ismerős... Reméltem, hogy beugrik az arcod, sokszor van óránk a hollóhátasokkal, de nem jártam sikerrel. Nem ismerlek. Mondjuk, nem is csoda, hiszen nem egy évfolyamba járunk.
Svetlana kérdése hallatán az itallap felé nyúltam, majd a lány irányába nyújtottam:
- Hát, nem is tudom – ráncoltam töprengve a szemöldököm. Jómagam már évek óta lejártam ide, szinte kívülről fújtam Madam Rosmerte kínálatát. - Kávézol? Itt nagyon finomak a kávék... Színváltós cukorkák is járnak a tetejükre, nagyon vagányak. A Lángnyelv-Whisky is finom, de én a vajsört szeretem a legjobban. Jut eszembe, iszol te alkoholt? A Whisky hamar kiüt, a vajsörrel viszont tovább bírja az ember,  hacsak nem vagy házimanó.
Megpróbáltam vicces lenni, hogy oldjam valamennyire a hangulatot, de egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy összejött a dolog. Nem baj, próbálkozunk.
   

Svetlana & Alicia

Nevess velem

Egyedül vágtam ma neki Roxmortsnak, aminek egyetlen konkrét oka volt csak: senki sem ért rá a mai nap folyamán. Komolyan, az ember kezét-lábát töri, hogy nekik jó legyen, de amikor én kérek valami szívességet, akkor mindenkinek valami sürgős dolga akad. Egyesek tanulnak, mások a köpkő klubba mennek, megint mások csatlakoztak a tanuló-klubhoz a közelgő vizsgáik alkalmából. Még Hugo sem ért rá, és ez igen rosszul érintett. A fiú volt az utolsó mentsváram, de neki is készülnie kellett... A beadandó dolgozata ugyanis jóval meghaladta az általa elvárt értékeket, így most nem tudott rám időt szánni. Pedig két hete töltöttünk együtt utoljára egy teljes hétvégét. Komolyan kezdtem elhinni, hogy valamiféle rontás ül rajtam, amit senki sem képes levenni rólam. Kinek állna szándékában pont nekem ártani? Tudtommal nem volt egy ellenségem sem, aki meg akadt, az másik suliba járt, jó messze innen. No, nem mintha én kergettem volna el őket, egyszerűen csak így alakultak a dolgok. Bőven ráértünk szétszedni egymást a nyári szünetek alatt is.
Ennek eredményeképp úgy döntöttem, egyedül veszem nyakamba a varázslók lakta települést. Nem nagy kunszt, jöttem én már ide egyedül is, de társaságban akkor is jobban érzi magát az ember. Hiányzott azonban Madam Rosmerta isteni vajsöre, melynek híre mindenfelé eljutott a mi világunkban. Sajnálhatják a muglik, hogy nem ismerik. Komolyan mondom, függőséget okoz, méghozzá elég hamar. Egyszerűen imádtam, nincs is erre jobb szó. Rendben, amikor az idő kezdett tavaszodni, és megérkezett az első meleg, nem kívántam annyira, mint télen – amikor mindennap meg tudtam volna inni belőle jó pár üveggel -, de azért hetente egyszer-kétszer igazán jólesett számomra a dolog.
Miközben ennyire elmerültem a gondolataimban, hamarosan a Három Seprű előtt találtam magam, melynek belsejéből az utcára szűrődtek a zsibongás hangjai. Semmi kétség, minden bizonnyal van itt diák, nem is kevés, csak pont nem az én ismerőseim közül. Szép is lenne, ha ők is itt lennének... Akkor elég nagy veszekedést rendeznék, abban biztos voltam. Sőt, soha többé nem állnék szóba velük. Oké, persze, ha valakinek randija van, vagy más egyéb – előre megbeszélt találkája -, akkor nem gond a dolog, de amikor béna indokokkal próbálnak lerázni, mint pl. a tanulószakkör, azért már nagyon haraptam. Legalább lennének eredetiek, könyörgöm!
Nagy levegőt vettem hát, majd minden rémképet elhessegettem magam elől. Senki sem akar engem lerázni, egyszerűen csak nem érnek rá, ennyi az egész. Nincs mitől tartanom, senki sem lesz odabenn, csupán csak ismeretlen arcok a Roxfortból. Egyébként is: hamar lesz társaságom, könnyen összebarátkozok az emberekkel, mégis mi bajom van? Hugo nem jött, na és? Nélküle már nem is tudok létezni? Ugyan, Alicia, elég nagylány vagy már ahhoz, hogy egyedül is csavaroghass. Csak légy természetes, mosolyogj, és majd odaül hozzád valaki.
Benyitottam hát, miközben nyugalmat erőltettem magamra, egy széles mosolyt pedig a képemre. Senki sem törődött velem, mindenki belemélyedt az eddigi tevékenységébe, de mégis mit vártam? Hogy mindenki felém kapja a tekintetét? Elég ostoba vagyok, ami azt illeti. Amúgy sem szeretem, amikor mindenki engem néz, ezért sem akartam elvállalni, hogy Kevin bandájának az énekese legyek. Az a sok ember... Te jó ég! Már a puszta gondolattól is kivert a víz... De nem, a fiúnak nem lesz akkora mázlija, hogy összehozza a dolgot. Remélem, legalábbis.
Célba vettem hát a pultot, miközben mindenkit alaposan megnéztem magamnak. Voltak itt ugyan ismerőseim, egy-két emberke rám is köszönt, de azok, akiket én hívtam, nem voltak a tömegben. Szerencse. Tényleg rosszul esett volna, ha ilyen módon próbálnak meg levakarni magukról. Nekem viszont nagyon hamar le kell küzdenem azt a képzetemet, hogy engem mindenki utál. Semmi valóságalapja sincs. Gyorsan rendeltem hát egy vajsört, majd egy félreeső zugba verekedtem magam, melyet nem sok kíváncsi tekintet pásztázott. Egyszerű volt a tervem: megiszom az italom, és ha senki sem csatlakozik hozzám, visszamegyek a kastélyba, majd tanulok egy keveset. Igazán kiestem már a ritmusból.