2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Csak menj tovább, csak menj tovább. Mantrázom magamban, igyekszem legyűrni a félelmemet, de elég nehezen megy, sőt, inkább egyáltalán nem. Túlságosan frissek még bennem a kellemetlen élmények, ha belénk marnak, utána egyszerűen a szokásosnál is bizalmatlanabbak leszünk. Bárki is az, jobbnak látom távol maradni tőle, az a biztos. Nem szeretnék egyéb kellemetlenségeket megélni, bár már nincs igazán semmi, amit el lehetne venni tőlem, csak én vagyok ebben a zavaróan fura testben. Attól még igyekszem tartózkodni a külvilágtól, az még nem jutott el a tudatomig, hogy segítségre lenne szükségem, holott ez talán rajtam kívül mindenkinek egyértelmű lenne. Ám én úgy hiszem, sokkal jobb nekem akkor, ha senki nem lel rám, biztonságosabb, hisz ha nem látnak, nem is bánthatnak, ugye? Hallom a kérdést, de nem tudok beszélni, legalábbis én így hiszem. Sosem tudtam, most mitől lennék rá képes? Egyébként sem akarnám felfedni magam egy ember előtt, félek tőlük, jelen pillanatban mindentől félek. A hangjából úgy tűnik, ő is megriadt az ismeretlentől, az a jó, legalább nem fog keresni, ha nem kap választ. Legalábbis remélem, mindkettőnk érdekében jobb lenne, meglehet, halálra tudnék rémülni, ha valaki megjelenne előttem. Leguggolok lassan, hogy minél kevesebb esély legyen arra, hogy az a lány észrevegyen. Valami mégis aggaszt, amit a lány felől érzek, kicsit belefacsarodik a lelkem, de bármi is eméssze, én sajnos képtelen lennék segíteni neki. Így hát annyit tehetek érte, hogy nem hozom rá a frászt, és cserébe ő se rám, megbújok továbbra is, s várom, hogy elmenjen, ennyire vagyok képes, minden tovább, hirtelen mozdulat valószínűleg még több figyelemre adna okot. Azonban, ha meglátott, mindez mit sem fog számítani. Átfogom karjaimmal lábaimat, egész kicsire összegömbölyödöm, az eszembe sem jut, hogy a szél olykor-olykor belekap ragyogó szőke tincseimbe, mi még jelen leharcolt állapotomban is csodaszép, ám így talán azt ki lehet szúrni, már ha jó felé néz a szemlélődő. Én csak üveges, alig fénylő tekintettel nézem magam előtt a földet, és várok, nem is tudom, mire, talán a csodára. Jó volna, ha újra képes lennék biztonságban érezni magam, de most ez képtelenségnek tűnik, főleg akkor, ha emberek mászkálnak az erdőben. Láttam már párat, én is olyan lettem, mint ők, és talán ez az, ami a legjobban megrémiszt.
Még sosem jártam az iskola ezen területén. Vagy ezért mert féltem tőle, féltem attól, hogy itt bármi olyan lénnyel találkoznék össze ami ártani tud nekem. Másrészről pedig, mindog megpróbáltam elkerülni a balhét, nem akarok bajba kerülni és úgy tudom a Tiltott Rengetegbe tilos csak úgy besétálni. Vagy az csak a legfiatalabb kis diákokra vonatkozik és az egyetemistákra nem? Bár a nevében is ott szerepel a TILTOTT szó, ami biztos nem lehet véletlen. Aminek ilyen nevet adnak annak meg lehet az oka. Most mégis egyenesen oda tartok, hogy miért? Mert már elegem van mindenből, mert már nem érzem azt, hogy képes vagyok a továbbiakban elviselni az életet. Egyszerűbb elfutni a gondok elől, mint szembenézni azokkal és megoldást találni. Anyámtól is mindig azt hallottam, hogy legyek már egy kicsit bátrabb és barátkozósabb. Merjek már odalépni az emberek elé és beszélgetést kezdeményezni. De neki soha nem okozott gondot az ismerkedés, neki mindig minden olyan egyszerű volt. Neki az egész élete szuper volt, csak én vagyok ilyen selejt. Én vagyok az akivel az emberek nem foglalkoznak. Én vagyok az is aki egész életében barátokra, de legalábbis egy barátra vágyott aki mellette van. Akivel mindent meg lehet osztani, aki akkor is mellettem van, amikor a legnagyobb őrültség után pofára esek. De vagy nem jutott ilyen ember nekem, vagy még meg sem született. Nem is tudom melyik a rosszabb. Futva szelem át az udvart, amíg el nem érem az erdő szélét. Ott még utoljára visszafordulok, veszek pár mély lélegzetet és elindulok befelé a fák között. Már levegőt is alig kaptam, így azt hiszem ez a legjobb hely, hogy egy kicsit enyhítsek a szorongásomon. Útközben megpróbálok majd keresni valamit, amiben gyönyörködhetek. Kell lennie legalább egy ilyen dolognak. Az nem lehet, hogy egy ember ennyire elkeseredett életet éljen. Ahogy haladok előre, egyszer csak valami neszre figyelek fel. Mintha valami mozgott volna, ott, a fák között. Vajon mi lehetett az? - Hahó... van itt valaki? - kérdezem megrémülve. Remélem csak képzelődtem .és egyedül vagyok ezen a részen. Mert hiába érzem néha úgy, hogy jobb lenne már feladni az életet mégse akarok, itt szörnyet halni. Nem akarok, egy vadállat martaléka lenni, még semmit sem élveztem az életből. Ezért még nem jöhet el értem a vég, még meg kell találnom a saját utamat, még meg kell érnem azt a bizonyos kort, amikor már boldogan hagyom itt ezt a világot. Biztos, hogy rám is még ezernyi csoda vár, csak fel kell őket fedezni.
Egy légy zümmögött, ösztönösen próbáltam volna megrezzenteni a füleimet, hogy elkergessem onnan, de csak nem sikerült, mintha egyáltalán nem akart volna engedelmeskedni akaratomnak. Fájdalom hasított az oldalamba, ott, ahol a nyílvessző ütötte seb volt, a vessző már sehol, csodás unikornis kanca sem, csak egy elgyötört, meztelen női test a fák között. Alig bírok mozdulni, de igyekszem felállni, de amint a földön vannak a lábaim, már érzem, hogy valami nem stimmel. Ez fáj… A kövek mostohán marnak a talpamba, felegyenesedem, nem törődöm vele, próbálok erős maradni, tovább menni. A szarvam nélkül létezni. A perspektíva egész más, eddig mintha nagyobbak lettek volna a bokrok, ám mikor lépni akarok mellső lábaimmal, csupán akkor tudatosul ismét bennem, hogy nekem olyanok már nincsenek. Néma zokogás rázza meg földmocskos, véres testemet, és őszintén fogalmam sincs róla, mi történt, hogy mi a baj velem, csak azt tudom, hogy nagyon nem érzem jól magamat. Egy közeli fának támaszkodom, nehéz így menni, tulajdonképpen roppant bonyolultnak tűnik két lábon közlekedni, és fáj is. Kéne némi hűsítő forrásvíz, és egy kis gyógynövény a sebemre, de most olyan másnak tűnik az erdő, mintha nem az lenne, amit én megismertem éveim során, épp ezért azt sem tudom, merre kellene mennem. Talán az a bokor és faegyüttes… igen, határozottan ismerősnek vélem, ahogy a gyökere kitüremkedik a földből. Elindulok hát arra, meglehet, ott is lelek egy újabb nyomot. Lassan, apránként felfedezhetem az erdőt újra, csak valamiért úgy érzem, ez nem lesz elég. Nem tűnt olyan vonzó falatnak az eddig oly csalogatóan zöldellő fűcsomók egyike sem. Éreztem, hogy megkordul a gyomrom. Éhes vagyok. Vajon mennyi ideig feküdtem magatehetetlenül? Emlékszem, késő délután volt, még cirógattak a napsugarak, hisz játszadoztam a huncut sugarakkal. Most lustán emelkedik még feljebb, már pár órája felkelt a nap, de még nem trónol az égbolt közepén. Eddig sosem fáztam, de most úgy érzem, szívesen dörgölőznék a barátomhoz. Vajon hol lehet? Miért nem jött vissza segíteni? Egyszer sem tűnt ennyire hűvösnek az erdő. Mi lesz velem? Valaki jön, megdermedek egy pillanatra, fülelek, hallgatózom, majd az újabb ágreccsenés hallatán befordulok egy fa mögé, szívem hevesen ver, nagyon félek. Talán visszajöttek, ám ha nem is ők, bárki legyen is az, jobb óvakodnom tőle, senkiben sem bízhatok. Mindent elvettek tőlem, csak az életem hagyták meg ebben a gyenge, esendő formában. Talán… segítséget kellene kérnem, de túlságosan tartok attól, hogy valaki megint ártani akar nekem, mintsem képes legyek megtenni.
