2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Meglepett, hogy kirobbant az ajtó a keretből. Nem számítottam rá, hogy bárki is hamar a nyomomra bukkant, nem akartam egyből megölni a támadómat. Értelmetlen lett volna, akkor fontos információktól fosztottam volna meg magam. Egyelőre elég lett volna, hogy ha sikerült volna ártalmatlanná tennem. Nem erőltettem meg magam, annak ellenére, hogy veszélyben volt az életem. Ahogy sejtettem, a sóbálvány átok célt tévesztett, de legalább annyit elértem vele, hogy megszólaltattam az éjjeli látogatómat. Ez a hang… Ez a nevetés… Akárhonnan felismerném ezt az éles hangot, ezt a fülsértő, rikácsoló nevetést, ami még a dementorok jelenléténél is kínzóbb volt néha. Bellatrix. Ismételten nem csalódtam benne, bár kíváncsi lettem volna, hogy miért törte rám az ajtót, és hogy egyáltalán milyen kapcsolatban lehetett Pearsonnal. Mindenesetre, tudtam, hogy egy aurornak igencsak nehéz dolga lenne, ha Bella alakját akarná felölteni, és ez a belépő csakis a nőre vallott, ezért úgy döntöttem, nem viszem vásárra a bőrömet, és időben felfedem a kilétemet előtte. ‒ Ki más lennék? ‒ nevettem fel gúnyosan, a karjaimat széttárva, amikor megláttam Bellatrix arcát. Vélhetően, nem erre a fordulatra számított, de én egyáltalán nem bántam, hogy nem nekem kellett őt felkutatnom. ‒ Nos, nehéz időkben az ember nem válogathat. Ezt te is jól tudod, Bella ‒ pillantottam rá jelentőségteljesen, miközben végighúztam az ujjamat Pearson tölgyfa pálcáján. Évek óta nem volt sajátom, ezért megtanultam másokét használni. Különben sem lett volna szerencsés, ha az igazi alakomban tettem volna látogatást az Abszol úton. ‒ Semmit nem változtál az évek során ‒ sóhajtottam. Az ember azt hinné, hogy a börtönben töltött évek alatt ő is valamennyire összeroppant, de továbbra is pont olyan határozott és szókimondó volt, mint azelőtt, hogy elfogtak minket. ‒ Ajánlom is, hogy örülj, fontos híreim vannak ‒ horkantottam fel megvetően. Mert vélhetően, nem sokan voltak tisztában azzal, amit én abból az engedetlen féregből szedtem ki. Legalább is, Bella akkor most nem azzal lenne elfoglalva, hogy pitiáner csalókat terrorizáljon az éjszaka kellős közepén. Elégedetten biccentettem, amikor az ajtó a helyére került. Amíg Bella varázsolt, addig az italos szekrényhez sétáltam. Kivettem belőle egy üveg brandy-t, és kerítettem hozzá két poharat. Az egyiket letettem a szekrényre, a másikat magammal vittem. Természetesen, ha Bella esetleg mást akart inni, akkor nyugodtan kiszolgálhatta magát. ‒ Ó, igen. Elég volt kétszer ott rohadni, harmadjára nem óhajtok visszamenni ‒ mondtam megvetően, és megszokásból majdnem a padlóra köptem, de Bella jelenlétében inkább nem hódoltam ezen szokásaimnak. Inkább töltöttem az egyik pohárba, és egy húzásra kiürítettem azt. ‒ Nem tudom, mit művelt az a patkány, de örülök, hogy nem engem büntetsz a ballépéséért ‒ jegyeztem meg grimaszolva, majd amikor afelől érdeklődött, hogy mégis hol rejtegetem Pearsont, a hálószobám irányába mutattam. ‒ Ott van egy láda mélyén, mint anno a jó öreg Mordon. Nem bízom a véletlenre. Ami egyszer már bevált, az másodjára is tökéletesen működik ‒ jegyeztem meg mielőtt még ismét belém kötne, és ismét töltöttem magamnak. ‒ A tiéd lehet, de ha kérhetem, azért maradjon életben ‒ grimaszoltam. Nem örültem volna, ha keríthetnék egy újabb testet, és építhetnék fel egy újabb életet. Épp elég volt ezzel a szerencsétlennel meg a diákjával kínlódni, nem akartam túlbonyolítani semmit. ‒ Azt hiszem, nem vagy olyan helyzetben, hogy fölényeskedj, Bella. Mint említettem, tudok valamit a Nagyúrral kapcsolatban, amit te nem, ha szeretnéd hallani, akkor foglalj helyet. Úgyis kiborulsz majd, pont úgy, mint ahogy én is tettem ‒ pillantottam rá közönyösen. Eszem ágában sem volt parancsolgatni, pusztán hellyel kínáltam, minden udvariaskodást mellőzve. Látszik, hogy rég volt egymáshoz szerencsénk. Nekitámaszkodtam a nappaliban lévő egyik fotel karfájának, majd a poharamat nézegetve azon tűnődtem, hogy mennyire részletezzem neki a dolgokat. Végül arra jutottam, elmondok mindent, ne maradjanak kérdései. ‒ Emlékszel a néhány évvel ezelőtti történésekre? Amikor a Nagyúr azzal bízott meg, hogy jussak be a Roxfortba, és segítsem Pottert a Trimágus Tusán? Előtte, a Világkupa döntőn a házimanónkat, Winky-t kicselezve loptam el Potter pálcáját, és küldtem fel a Sötét Jegyet. Amikor pedig elszabadult a pokol, csatlakoztam a Nagyúrhoz és Féregfarkhoz. Nos, a lényeg az, hogy az átkozott mocsok, ‒ itt a manóra gondolok, bár Féregfark is elég undorító egy alak‒, Merlin tudja miként, de megváltoztatta múltat… Miatta halt meg a Nagyúr, miatta csuktak le újra, miatta éli Potter vígan a nyamvadt kis életét, és lényegében ő tehet mindenről. Ő hozott ki a börtönből, de miután megtudtam, hogy mindezt neki köszönhetjük, mérgemben elküldtem azt a nyomorultat. Eltűnt. Hibáztam, nem kell az orrom alá dörgölnöd. Viszont, már egy ideje foglalkoztat a gondolat, hogy mi lenne, ha elkapnám, és kényszeríteném arra, hogy állítsa helyre a világunkat… Gondolj bele, Bella! Visszakaphatnánk a korábbi életünket! Visszatérhetne a Nagyúr! Egyikünk se kellene rejtőznie… Elkapnánk Pottert, a Nagyúr boldog lenne, átvennénk a Minisztérium felett az irányítást… Bosszút állhatnánk mindenkin, aki csak keresztbe tett nekünk‒ Egyre lendületesebben magyaráztam, belelovalltam magam a lehetséges új jövőnk taglalásába, és felhergelt, hogy hagytam Winky-t elfutni, és nem szedtem ki belőle mindent. A végére már annyira ideges voltam, hogy összeroppant a kezemben a pohár. Felszisszentettem, amikor az üvegszilánkok a tenyerembe fúródtak. A másik kezembe vettem a pálcámat, és egy pálcaintéssel eltüntettem az üvegcserepeket, majd azzal kezdtem foglalkozni, hogy vörösre festett üvegcserepeket kiszedjem a kezemből. Az iménti baleset kizökkentett, elfelejtettem, akartam-e mondani még valamit, ezért a kezem rendbetételével foglalkoztam, miközben Bella reakciójára vártam.
Nem akartam a szabadulásom utáni pár hetet rögtön akciózással tölteni, de egy igen lényeges információ jutott a fülembe. Azt pletykálta két véráruló, hogy valami Pearson nevű illető jó sok pénzért elárulta a tartózkodási helyemet annak az aurornak, aki rám bukkant. Fogalmam sincs, hogy ő honnan tudta, de itt az alkalmas idő, hogy kiszedjem belőle. Nagy nehezen megtudtam, merre lakik, így már csak az estét kellett megvárnom, akkor indultam el. Az utca végébe hoppanáltam. Gyanús csend vett körbe, sehol senki. Látszólag nagyon kihalt környéken lakik az a mocsok, bár, nem csodálom, ha pénzért árul információkat. Ki tudja, még mikkel üzletel, de semmi jót nem jelent rám nézve, az ilyen érdekemberektől vagyok rosszul. Valaki vagy legyen az egyik vagy a másik oldalon, de hogy a kettő között evez, és épp ahhoz tartozik, amelyik megéri neki, az gyomorforgató. Lenézem az ilyet, jobban, mint a vérárulókat. Ugyanakkor, ha jobban belegondolok, az ilyenek többnyire vérárulók. Lépteim visszhangzanak az éjszaka csendjében, de ahhoz nem eléggé, hogy bárki kitekintsen az ablakon, minden esetre nagyon körültekintően figyelek, és a biztonság kedvéért még kiábrándító bűbájt is szórtam magamra. Ezt csak a fickó ajtajában szüntetem meg, mert miért fosztanám meg attól az örömtől, hogy lássa, személyesen jöttem el hozzá. Óvatosan nekiállok megvizsgálni a zárat, úgy látom, nem bízta a véletlenre a dolgot, de ezek szerint nem tudja, kivel áll szemben. Vagy talán csak nem számít rá, hogy bárki olyan ellátogat hozzá, aki ajtóstul fog berontani. Hátrálok hát pár lépést, és pálcámat az ajtóra szegezve mondom ki a varázsigét, ami úgy berobbantja, hogy a környék összes kutyája felkelt ugatni. Persze mire az ostoba muglik kinéznének, már rég nem látnának semmit, a sötétben nem látszik, hogy nincs a helyén az ajtó. Pearson gyorsan reagálhatott, mert a fülem mellett suhan el egy sóbálványátok. – Csak ennyire vagy képes, utolsó gazember? – kacagok fel, mert hát nem erre számítottam, a sóbálvány átkot bárki meg tudja törni, aki kicsit is ért a mágiához. Amikor megjelenik előttem, már épp meg akarom kötözni, mikor megszólal, és egyáltalán nem azt mondja, amire számítottam. – Hogy… mi? Kupor? – hördülök fel, mikor a leírásából rájövök, hogy kivel is állok szemben. Nem tudtam, hogy ő is kijutott. Ha ez most ilyen divat lett, már csak a sógorom maradt bent az Azkabanban. – Nem mondom, manapság már senkinek sincs stílusa – jegyzem meg fitymálva, utalva arra, hogy kinek az alakját vette fel. – Ha már rejtőzködsz, legalább ízléssel tennéd – folytatom, miközben a helyére varázsolom az ajtót. – Megjegyzem, nem mondanám, hogy örülök, hogy látlak. Talán a börtön jót tett neked, és segített felnőni. – Na igen, nem felejtem el, hogy annak idején, amikor elkaptak minket, letagadott mindent, a Nagyúrtól kezdve odáig, hogy ő is velünk tartott Longbottomékhoz. A megjegyzésére újra felnevetek. – Nagyon is jól tudod. Pláne, ha az illető olyan, akit abban a pillanatban szétátkoznék, ha a szemem elé kerülne. Jut eszembe, hol rejtegeted? – kérdezem, miközben kíváncsian pillantok körbe a helyiségben. Undorítóan néz ki ez a ház belülről is. Közben már meg is kapom a választ, amit egyelőre nem kommentálok. – Ne parancsolgass nekem, Kupor – vetem oda fölényesen. – Tárgyalhatunk, ettől függetlenül. Halljam, mit akarsz – lépek be közben a nappaliba. Itt sem sokkal jobb a helyzet. Nem ülök le, hanem szembefordulok vele, és gyanakodva méregetem.
ifj. Barty Kupor
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Pearson lakás 2016-02-25, 06:40
♫ Zene ♫
Made by
Bella & Barty
Késő este értem haza. Ismét Pearson pitiáner ügyeit simítottam el, ugyanis nem lett kellemes, ha bárki is belekotnyeleskedne a terveimbe. Tehát így, vagy úgy, de annak a balfácánnak eltakarítottam a haragosait. Néhány saroknyira hoppanáltam, de onnantól kezdve egészen a lépcsőházig éreztem valakinek a tekintetét a hátamon. Lankadatlan éberségemnek köszönhetően volt egy olyan érzésem, hogy hamarosan látogatót fogadhatok szerény hajlékomban. Legalább is, ezt gondoltam, de amikor az utcában szétküldtem egy varázslatot, ami a veszélyt jelezné, s az nem reagált semmire, így valamivel nyugodtabban léptem be a házba, s indultam felfelé a lépcsőkön. Valami akkor sem hagyott nyugodni, s ezúttal nem Pearsonnal, vagy a Shors kölyökkel volt bajom. Az ösztöneim óvatosságra intettek, így miután elfordítottam a kulcsot a zárban, és a reteszeket is a helyükre toltam, a biztonság kedvéért még néhány zárbűbájjal is elláttam az ajtót. Ledobtam a kabátomat és a sálamat a nappaliban lévő fotelbe, kibújtam a cipőmből, majd az asztalon lévő régi gramofonhoz léptem. Egy ideig szöszmötöltem vele, majd valami jazz-lemezt helyeztem fel. Gyűlöltem a csendet, olyankor eluralkodtak rajtam az azkabani emlékek, vagy felsejlett előttem a görény apám arca. Ezért, amikor itthon tartózkodtam, mindig szólt valami zene. Szerencsére, a lakást hangszigetelő bűbájjal láttam el, így nem kellett lekaszabolnom egy-egy kellemetlenkedő szomszédot. A zakóm zsebéből egy flaskát húztam elő, és ittam a benne rejlő bájitalból. Semmi kedvem nem volt visszaváltozni, legalább is, most nem. Ellenőriztem a bájitalkészletemet, majd egy kis előkészített csomaggal a hálómban rejlő ládához siettem. Miután feloldottam a rajta ülő zárbűbájokat, felnyitottam, és mélyen a láda aljára néztem. Pearson úgy tűnt, még nem pakolt el. Bár, miért is tette volna? Hiszen már-már elkényeztettem őt a figyelmemmel és azzal a kiszolgálással, amiben részesítettem. Lehajítottam neki a kenyeret és vizet tartalmazó csomagot. Miután visszazártam a ládát, hatalmas dörrenés rázta meg a lakást. A pálcát ragadva óvatosan megindultam kifelé, s még egy sóbálvány átkot is elküldtem a bejárati ajtó irányába. Lehetséges, hogy a bűbájom nem ért célba, ellenben a keretből kiszakított ajtó látványa, és a kései vendégem személye miatt döbbenet ült ki az arcomra, akarom mondani, Pearsonéra. ‒ Ó, Bella… ‒ sóhajtottam fel megkönnyebbülten. Azt hittem, más bukkant a nyomomra, netán az aurorok, de amíg csak Bellatrix Lestrange-gel találtam szembe magam, addig nem akartam meggyilkolni a látogatómat. Bár így is eléggé frusztrált, hogy csak úgy, rám tört, mégis úgy éreztem, jól döntöttem, amikor csak egy sóbálvány átkot küldtem ki a korábbi rejtekemről, és nem egy Cruciatusszal üdvözöltem a nőt. Börtön ide vagy oda, még nem voltam annyira hülye, hogy belerohanjak egy esetleges párharcba. ‒ Hatásos belépő, de értékelném, ha helyreraknád azt az ajtót, elvégre, nem hiába védtem le bűbájokkal. Tudom, hogy Longbottomékra is így törtünk rá, de azért mindennek van határa. ‒ utaltam egyúttal arra, hogy nem vagyok Pearson, és ezáltal a kilétemre is. Négyen voltunk ott annak idején, a többiekkel nem tudom mi lett, de az én eltűnésemről bizonyára hallott már. ‒ Bár, ahogy elnézem, a nagy Bellatrix Lestrange-et még ez se állítja meg ‒ nevettem fel élesen némi őrültséggel fűszerezve, és leengedtem a pálcámat, bár arra felkészültem, hogy ha esetleg átkokat zúdítana rám, akkor megvédjem magam. ‒ Tisztában vagy vele, hogy ki vagyok, és engem kerestél, vagy annak a pitiáner Pearsonnak veled is volt dolga, és hozzá jöttél látogatóba? Mert, ha az ő társaságára tartasz igényt, a ládámban megtalálod, kínzásra képes állapotban, de ha nem, akkor ülj le, sok mindenről kell tárgyalnunk ‒ fontam össze a karjaimat a mellkasomon. Tulajdonképpen, megkönnyebbültem, hogy ő talált rám, hiszen így nem nekem kellett felkutatnom őt, ráadásul tényleg rengeteg beszámolnivalóm volt, amiről nem ártott volna, ha ő is tud.
