2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Bólintok, sietek hát felfelé, engem most nem érdekelnek az elméletei, csak az, hogy túlélje, hogy jobban legyen. Feltámad bennem a medimágus, akinek az apám is nevelt. Jó lett volna átvenni az ő praxisát, hogy büszke lehessen rám, de bízom benne, hogy valahonnan még lát engem. Nem ilyen kifacsart módon, ahogyan a félelemvámpír próbált rám hatni, szegény magántanárom testének megszállása nyomán. Valamennyire tényleg kellett turkálnom, a kupi most hidegen hagy, mondhatni a szükség törvényt bont! Nyújtom az italt, és ha szükséges, megtámasztom Loren tarkóját, vagy derekát, hogy magába tudja erőltetni a varázsoldó bájitalt, ami ki tudja vetni magából a kakukkot, vagy nem is tudom, hogy minek nevezzem az idegen megszállót. A távozó füst nyomán visszatartom a lélegzetemet, hogy csak akkor folytassam a levegővételt, amikor már tényleg elillant. Talán egyszer visszatér, de ez most nem az a pillanat. – Ha valóban köze van a szüleim halálához, és még most sem ereszt, akkor akar tőlem valamit. – Tűnődöm el, tény, hogy elég gazdagok voltunk, de vajon elásott kincsünk lenne? Mire vágyik egy félelemvámpír? Ha ez valami régi história, akkor a múltban keresnem a válaszokat. Az biztos, hogy a szüleim történetét alaposan át kell rágnom, mert abban rejtőzik a titok. Sóhajtok egyet, hogy megvonjam a vállamat. – Valami, ami talán mindig is itt volt velünk, és egyre inkább része akar lenni az életünknek. Most már Te is érintett vagy Loren, sajnálom. – Húzom el a számat, tényleg ne most beszéljük meg. Bólintok, de nem hagyom, hogy rám támaszkodjon, inkább ölbe veszem. Magamat is meglepem, hogy mennyire vállas lettem az elmúlt időszakban, gyakorlatilag meg sem kottyan a legyengült karcsú test. Ágyba bújtatom, úgy ruhástól, csak a cipőjét veszem le. Hozok egy pohár vizet, ha kaparna a torka, aztán megvárom, míg álomba szenderül, úgysem lesz ez több, mint pár perc. Aztán találomra leemelek egy könyvet a polcról, hogy az egyik karosszékben helyezkedjek el, és ott maradjak minimum addig, amíg fel nem ébred, ennyi a minimum!
//Köszi szépen a játékot, micsoda történetvezetés, ebből még lehet valami^^//
Ugyan tanár vagyok, a mágikus lények a szakterületem, de bevallom, még életemben nem hallottam a félelemvámpírokról. A mágikus világ hatalmas, szóval nem is kérdőjelezném meg Ben beszámolóját, ha egyszer beszélne róluk. Hiszen a mi professzoraink is folyamatosan felhívták a figyelmünket arra, hogy léteznek még máig nem feltérképezett aspektusai a világunknak, méghozzá nem is egy. Talán ez a bizonyos lény is egy másik síkról való, ahogy a lelkek, szellemek is. Elvégre, még a muglik is hisznek abban, hogy a szellemsíkkal való kommunikáció folyamán más, negatív entitások is utat nyerhetnek maguknak a fizikai síkba. Akkor hát miért ne? Ha képes volt engem megszállni, esélyesen igaz eme elmélet. - Ezt nem tudom bizonyítani, de kérlek... - vetek irányába egy kérlelő pillantást, hiszen érzem, hogy egyre nehezebb visszanyernem a testem és elmém feletti irányítást. Egyelőre kitartok, de ez a valami folyamatosan megpróbál előre törni arról a helyről, ahova ő is zárt engem, de a falak most még erősek, Ben azonban csupán értékes időt veszteget a kérdéseivel. - Menj! - sürgetem, majd rogyok térdre a földön, ahogy a testemben lakozó rémmel próbálom meg felvenni a harcot. A két lábon való állás is felesleges energiát emészt fel részemről, szóval ezúttal minden cseppnyi erőmet egy pontra kell koncentrálnom: kitartanom, amíg a fiú vissza nem tér. Ha most feladom a küzdelmet, végleg átveheti az uralmat a testem felett, ez pedig senkinek se lenne valami kellemes végkifejlet. Hallom, ahogy rohan a lépcsőn, dobbannak a léptei és már odafenn is van, ez pedig erőt önt belém. A fene se bánná, ha felforgatna mindent a fioláért! Ahogy pedig leér és nyújtja felém a főzetet, remegő kezekkel veszem át tőle, majd hajtom le villámgyorsan a tartalmát. Egy perccel sem adok többet ennek a bestiának arra, hogy esélyt kaphasson egy új életre! Kell egy kis idő, mire a bájital hatni kezd, végül azonban Ben észreveheti, ahogy valami - ami leginkább füstre emlékeztetheti őt - távozik belőlem, én pedig erőtlenül zuhanok a padlóra, de az eszméletemet továbbra sem vesztem el. A testemet kimerítette ugyan a küzdelem, de az elmém egyelőre még bírja a strapát, úgy-ahogy. - Köszönöm és sajnálom - szólalok meg végül, amint némi levegőhöz sikerül jutnom és már nem bénít meg a tudat, miszerint ilyesmit kellett átélnem az elmúlt percekben. - Mi volt ez? - ülök fel végül a helyemen, hacsak Ben nem segített már korábban fel. - Még soha életemben nem éreztem ennyire kiszolgáltatottnak magam - pillantok le a kezeimre döbbenten és rémülten egyszerre. A saját testemet üresnek érzem, engem pedig megcsap valamiféle fáradtságérzet. - Aludnom kell - pillantok az emeletre vezető lépcsők irányába. Szinte fejbe kólint az álmosság és alig vagyok képes nyitva tartani a szemem. - Kísérj fel - kérem meg, ezúttal rá támaszkodva, ha engedi, hiszen egyedül már aligha lennék képes megtenni a felfelé vezető utat...
(Köszi a játékot, szupi volt és ha lesz időd, Bennel írhatsz egy zárót, de ha esetleg sok a meló, eltekintek tőle )
Valahol már képes vagyok kettéválasztani, hogy hol végződik Loren, és hol kezdődik a gonosz. A gonosz aki többek között a szüleim haláláért is felel. A félelemvámpírok egyike lehet, aki képes lehet felvenni az áldozatai külsejét. Csak reménykedhetek, hogy Loren még él, s nem csupán valami holt lélek az elemésztett áldozatok közül jajongva. Bízom benne, hogy a félelemvámpír csupán megszállta, s nőnek még van esélye harcba indulni a lelkéért. Hogy mit tehetek én? Gyógyító vagyok, medimágus, de a szellemelűzéshez nem igazán értek, nem csoda, hogy elsőre csak könnyel tudom megdobálni. Amikor úgy érzem, hogy most Loren van a fényben, kissé megtorpanok, próbálok figyelni rá, mert ez mintha vissza nem térő esély lenne. – És ha ez is csapda? Ha nem te akarod ezt, hanem a rém..? – Kérdezem bizonytalankodva, most már a kezeimet tördelem, de attól félek, nincsen más megoldás. Eddig ellenálltam, de valamit tennem kell, s mivel jobb ötletem nincs, hát próba szerencse! – Jó, hozom! – Egyezem végül bele, s elindulok felfelé, nagyjából négyesével szedem a lépcsőket. Ekkorát persze nem is tudok ugrani, már a másodiknál elvétem, és úgy beütöm a térdemet, hogy azt hiszem csoda, hogy nem tört el a kalács. Feljajdulok, de nem szökik könny a szemembe, a tennivágyásom most minden legyőz. A zsibongást figyelmen kívül hagyom. Loren hihetetlenül kedves, mintha valami nagynéni lenne, úgyhogy a későbbiekben is szívesen barátkoznék vele, csak ezt éljük túl! Felérek, úgyhogy gyorsan az említett irányba száguldok, feltépve a szekrényajtót, megkeresve a címkétlen üvegcsét. Visszafelé már óvatosabb vagyok, nehogy összetörjem, hogy aztán lecsavarjam a kupakot. Odanyújtom, nem tudván, hogy meg akarja inni, vagy rá kell önteni, de bárhogy is legyen, segíteni akarok!
Igazság szerint nem csodálkozom, hogy Benjamin és a barátai halottnak hitték a lányt. Gyerekek voltak még és egy olyan helyzetben még a felnőtteket is sokkal könnyebb kijátszani. A pánikban az ember nem figyel, helyette igyekszik inkább az életét vagy másokét menteni, így a kavarodás majdhogynem törvényszerű. A kérdés csupán az számomra, hogy a hivatalos nyomozás során - amely feltételezem, volt - miért nem derítették ki a helyszínelő nyomozók, hogy a lány holtteste nincs a házban? Elvégre, a muglik világában akadnak már erre megfelelő technikák, akkor a mágusok miért nem képesek ugyanerre? Emlékidéző, nyomolvasó-varázs. Ezekkel manapság már bármire fény derülhet még egy gyilkosság esetén is. Még ebben a kényes helyzetemben is érzem Benjamin félelmét, amelyet minden bizonnyal az engem megszállt lélek is érzékel, hiszen gunyorosan mosolyogva fordul a fiú felé, amikor az felcsattan. Amikor valakit megszáll egy lélek, az az illető akaratlanul is összekapcsolódik vele. Ő hallja az én gondolataimat, noha én nem az övéit, de azt, amit érzékel, én is érzem. Ha valaki megsebzi és az fáj neki, akkor nekem is fog és ez nem csak amiatt van, mert az én testemben van. A különbség csupán annyi, hogy ő elmenekülhet a kényes helyzetekből, én viszont nem és ezzel remélem, Benjamin is tisztában van. Ha kárt tesz a fizikai testemben, azzal voltaképp nekem árt, nem annak, aki fogva tart ebben a pillanatban is. A Stimula betalál, én pedig úgy bukkanok felszínre a saját tudatomban, akár egy fuldokló. A gyomromhoz kapok, mialatt levegő után kapkodok, szaporán szedve azt a számon keresztül. A szívem hevesen ver és érzem, hogy itt valóban komoly a baj... - Ben, figyelj rám! - szólalok meg végül erőtlenül zihálva, miközben jobbommal még mindig a gyomromat markolom, hiszen ebben a pillanatban is úgy érzem, hogy ki akar szakadni a hasfalam, a balommal pedig a konyhapultban támaszkodom meg, hogy ne zuhanjak térdre. - Nincs sok időd, szóval sietned kell. Fenn, az emeleten, a hálószobámban, az ágy melletti éjjeli szekrénykében van egy főzet... - veszek egy újabb mély levegőt a mondat közepén. - Hozd ide, az segíthet... Én addig próbálok kitartani és nem átengedni számára az irányítást - rogynak meg kissé a térdeim, miközben legbelül vadul küzdök az ellen, hogy a tudatomra telepedni kívánó köd ne lepjen el mindent pillanatokon belül. Kérhetnék tőle egy újabb stimulát, de azzal csupán az a gond, hogy visszafelé is elsülhet. Vagyis, az ismeretlen, gyilkos szándékú lélek sokkal, de sokkal hamarabb visszaszerezheti a hatalmat a testem felett, semmint jelenleg számítana rá. - Siess! - sürgetem meg még a fiút, ha esetleg szükség lenne rá, habár nem hiszem, hogy egy ilyen helyzetben csak az én nógatásom indíthatná útjára. - Egy zöld színű ital, nincs rajta címke - teszem azért még hozzá, ha kell, akkor a lépcsőn felfelé igyekvő Ben irányába darálva az információkat. Több fiola is van a szekrénykében és részemről az se lenne gond, ha mindet lehozná, tudnám melyikkel mihez is kezdjek, de ha közben ismét elvesztem az elmém, a fiú számára sokkal nehezebb lesz a helyzet.
- Nekem elég valóságosnak tűnt. Tényleg azt hittük, hogy ott Sasha halt meg. – Nyelek egy nagyot, már nem vagyok az a kisfiú, mint akkor voltam, mégis olyan szörnyű érzés visszaemlékezni, hogy az unokatestvéremet valami csak úgy elemészti. Ezek a félelemvámpírok olyanok, mint amik a gyerekek démonai, a rossz álmok elhozói. Mintha minden, amitől a sötétben félünk, igenis valóságos, kézzelfogható lenne. Loren bájos, úgy beszél velem, mintha tényleg valami pótanya lenne, és egy pillanatra akár is hihetném, hogy az anyám szállta meg, velem akar együttlenni, de gyorsan lehull az álarc. Valami sötét teremtmény szállta meg, és csakis az én lelkemre pályázik. – Nem tudom, hogy Te ki vagy, de az biztos, hogy az én anyám nem akarná a halálomat. – Csattanok fel, noha ez csak gyenge utánzata a bátorságnak, hiszen egyértelműen rettegek. Fel sem merül bennem, hogy pálcát rántsak, csak a könyveimet dobálom oda, remélve, hogy a kiabálásom eljut Loren tudatáig, s valahogyan vissza tud térni, hogy segítsen. Mi esélyem lenne egy ilyen megszálló ellen, egyedül? Gyógyító vagyok, másokat meg tudok védeni, de nem a test test elleni küzdelemben. Legalább Kathie itt lenne! Ő bármekkora túlerővel szemben kész kiállni, és jellemzően komoly eséllyel. Amikor aztán lehull a lepel, hogy ő köthető a szüleim elveszejtéséhez, még inkább elsápadok, még az is felmerül bennem, hogy egyszerűen rágyújtom a házat, ahogyan ő tette a Morganekkel, miután végzett velük. De Loren halálát nem akarom, ez fogja vissza a kezemet. – Miféle beteg teremtmény vagy te? – Kapok oda ahol megvágott, de most már előkapom a pálcámat. Jár az agyam, hogy mit kéne tennem, amivel elő tudom hívni Lorent. – A jó francot. Nem hal meg itt ma senki, te meg menj vissza a pokolba! Stimula! – Jut eszembe egy magához térítő bűbáj. Igaz, hogy ájult, vagy kábult személyesen szoktuk használni, de talán most arra is jó lehet, hogy magához térítsem a tanárnőt. Aztán közösen rá kell jönnünk, hogy hogyan szállhatta meg őt ez a félelemvámpír. A szüleimet már semmi nem hozhatja vissza, de másnak sem kell meghalnia!
- Tudtommal akadnak alakváltók a mágikus világban, de nem igazán vagyok képben ezzel, hiszen nem éppen a Legendás Lények-kategória - csóválom meg a fejem bizonytalanul, amint Benjamin megosztja velem eme információt. - Mivel ők leginkább emberek és metamorfmágia vagy bármiféle főzet nélkül képesek átalakulni valaki mássá, rejtőzködnek. Beépülnek a hétköznapi emberek közé és élik a normális életüket, leginkább elnyomva magukban eme adottságot. Évtizedeken keresztül vadásztak rájuk illegálisan, mivel a vérüknek gyógyítói tulajdonságokat tulajdonítottak és különféle főzetek alapanyaga volt. A nagy részüket meg is ölték, nem sokan vannak - sóhajtok egyet, megvonva a vállamat. - De ez mindez csak mese, állítólag soha nem is léteztek, mindenesetre én hiszek bennük. Mivel a szakterületem a mágikus lények, nem árt számomra nyitott szemmel járnom-kelnem a világban. Láttam már pár olyan lényt, akik elméletileg vagy kihaltak, vagy nem is léteztek, szóval igyekszem mindennel kapcsolatban nyitott lenni. Sejtem én, hogy nem minden megy a normális kerékvágásban, hiszen egy ehhez hasonló trauma nem múlik csak úgy el egyik pillanatról a másikra, nyomot hagy az emberben. Fogalmam sincs arról, mit kellett átélnie annak a lánynak, Benéknek és a McCaine-családnak, de nyilván egyikük számára se valami könnyű a helyzet. Személy szerint teljes mértékben biztos vagyok abban, hogy én túl se élném, ha ilyesmi történne a családommal. - Jaj, Ben, ne beszélj butaságokat! - hallom a saját hangom, amint a fiúhoz beszél, de érzem, hogy valami itt nagyon nincs rendben. Mindent látok, ami körülöttem történik, de a saját testemet képtelen vagyok irányítani. Mintha valami blokkolná minden izmomat. - Mégis ki más lennék? - tárja karjaimat egy széles mosollyal az arcomon ölelésre, miközben Ben hátrálni kezd, végül átesik az egyik asztalon. A lélek a testemben nem veti magát utána, helyette előveszi a pálcámat a nadrágzsebemből, majd int vele egyet, mire minden ajtó és ablak bezáródik, ezzel is elvágva a menekülési utakat a fiú elől. - Nos, Ben, itt az ideje a családi találkozónak - jegyzi meg vidám hangon, miközben az egyik fiókot kihúzva egy éles kést von elő. Nyilván nem képes teljes mértékben hozzáférni a mágikus erőmhöz, hiszen normális esetben egy laza csuklómozdulattal is végezhetne a sráccal, nem lenne szüksége hozzá semmiféle konyhaeszközre sem. Éppen ismét a hollóhátas srác irányába fordul, amikor az egyik könyv a mellkasomnak csapódik és döbbenten felhördül. Érzem a tompa nyomást, amelyet nyilván ő is, de ennél nagyobb kárt nem okoz a testemben. A könyvek azonban csupán záporoznak felénk, aminek köszönhetően csak reménykedhetek abban, hogy az egyik úgy eltalálja majd, hogy képtelen lesz tovább folytatni az ámokfutását. - Ott voltam ám, cukifiú - üt meg ezúttal valamiféle fenyegető színt a hangom, amely az én fülemnek elég groteszkül hangzik, majd indul meg óvatosan Ben felé a lábaimmal. - Anyád és apád halála az én lelkemen is szárad... - folytatja és egyáltalán nem érződik ki belőle semmiféle bűntudat sem. - Anyád sikolyai a dobhártyámig hatoltak, meg kellett kérnem azt a r*bancot, hogy hallgasson már el... - suhint egyet a késsel, amely - Ben egyik könyvének köszönhetően - irányt téveszt. - Persze, hogy nem hallgatott rám - újabb suhintás, amely ezúttal egy kissé fel is sérti a fiú karját, de nagy baja nem lesz. - Vagy... - dermed meg a mozdulat közben, majd egyenesedik ki és némi töprengő arckifejezés veszi át a helyét. - Mi lenne, ha a drága kis tanárnőd csatlakozna hozzájuk helyetted? - irányítja ezúttal a gyomrom irányába a kés csillogó hegyét, de pár milire megáll a testem előtt és Benre szegezi jéghideg tekintetét. - A döntés a te kezedben... Feláldozod magad őérte vagy végignézed, ahogy kiváltja a halálodat? - Legbelül halálra vagyok rémülve és hiába próbálom meg két kézzel megragadni ezt a valakit és kihajítani a testemből, nem járok sikerrel. A kormány teljes mértékben az ő kezében van és esélyesen jéghegynek fog velem ütközni....
- Nem szó szerint! Mi azt hittük, hogy meghalt, de az a lány csak hasonlíthatott rá. Évekig azt hittük, hogy elvesztettük, de most ismét visszajött.. – Abba már nem megyek bele, hogy a lány nyomokban sem hasonlít az unokatestvéremre. Felnőtt, megváltozott. A traumák s az emlékei elvesztésének hatására egy teljesen másféle emberrel van dolgunk, de mi még sajnálkozhatunk, a testvérei biztosan ki vannak borulva. Először meggyászolták, aztán visszakapták, de máshogyan. Nehezen tudok most mégis belegondolni, mert Loren úgy ölelget, mintha tényleg az anyám lenne. Sasha visszatéréséhez hasonlóan egy pillanatig én is elhiszem, hogy ez igaz lehet, de ahogyan a nő valamire figyelmeztet, bekapcsol bennem valami riasztó rendszer, ahogyan hátrébb húzódom. Loren még mindig a saját hangján beszél, anyámat imitálva, akit most hitetlenkedve hallgatok, lerázva magamról az illúziót. – Csatlakozni..? Hiányoztok, de ez az élet rendje.. Nem vehetünk el újabb életet, de.. várjunk csak..! Anya soha nem kérné ezt tőlem! Te nem is ő vagy! – Szinte sikoltom nem túl férfiasan, és úgy hátrálok, hogy lényegében át is esek egy orvul elhelyezett kisasztalon, ami nem éppen Loren lakberendezési képességeit dicséri. Miközben megpróbálok feltápászkodni, rá kell ébrednem, hogy valaki aki megszállta Loren testét, meg akar ölni, öletni. Valami szociopata gyilkos lelke lehet, aki ily módon is a halált üdvözli. Le kéne lépnem, elrohanni, de akkor mi lesz Lorennel? – Térj magadhoz, térj már magadhoz! – Rántok pálcát, de az.. eltört! Ilyen nincs! Ha ezt túlélem, méregdrága lesz a pótlása. A válltáskámba nyúlok, és könyveket kezdek el a nőhöz dobálni, hátha az egyik úgy fejbe találja, hogy magához tér. Vagy valami ilyesmi.. Miért nincs most itt valamelyik barátom velem? A fenébe! – Loren!!!
Látom, érzékelem az elhunytak lelkeit, mi több, valamilyen szinten még kommunikálni is képes vagyok velük, de amikor Ben kijelenti, hogy az a Sasha nevű lány visszatért a halálból... Nos, azon konkrétan lefagyok. Síri csönd támad tehát a helyiségben, hiszen fogalmam sincs, mit is kellene mondanom erre. A gondolataim a pillanat tört része alatt állnak meg és zuhannak le a mélybe, ennek köszönhetően pedig sikeresen félre is értem a fiú által mondottakat. Én tényleg azt hittem, hogy Sasha meghalt, hiszen az újságok kerek-perec tényként közölték a hírt. És voltaképp úgy is kezeltem a dolgot. Hiszen az, hogy Ben anyja nem találkozott vele a másvilágon, még nem jelenti automatikusan azt, hogy nem is lenne ott. Tudtommal nem egy helyen gyülekeznek a lelkek, akárhova is mennek tovább onnan. - Visszatért... a halálból? - nyögöm ki a kérdést falfehéren, miközben sötét színű tekintetemmel Ben arcát tanulmányozom. Látok rajta némi bizonytalanságot, de fogalmam sincs, mire véljem ezt. - Feltámasztották? - fut át rajtam a hideg egyetlen szempillantás alatt, miközben láthatóan megremegek. Volt már alkalmam a fekete mágiához, hiszen sokak a halottlátást is annak vélik, emiatt is kell titkolnom a képességemet vadidegen emberek előtt. Vagyis, többek között emiatt is, ha pontosabban szeretnék fogalmazni. A testem átkarolja Bent és szorosan magához vonja. Fura, hiszen én is érzem a fiú illatát, mégis... Az ajkaim nem mozdulnak, az elmém felett valaki más uralkodik jelen pillanatban. Valóban az anyja lenne? Ritkán szállnak meg szellemek, eddig még soha nem is történt ilyesmi, de abban teljes mértékben biztos vagyok, hogy ez nem egy veszélytelen vállalkozás. - Ben, vigyázz... - suttogom elhaló hangon ezúttal a saját gondolataimat, kihasználva azt a pár röpke másodpercet, ami alkalmas számomra erre. Nem sokkal később azonban újfent az ismeretlen lélek uralkodik a testem felett, én pedig visszahúzódom abba a homályos tudatba, ahova visszaszorít engem. Csak remélni tudom, hogy a fiú hallotta, amit mondok és óvatos lesz. Amikor Ben kibújik az ölelésből, a lélek engedni, noha, amikor hátrálni is kezd, a karja után kap és erősen megragadja azt, amelyiket képes elérni. Loren arca továbbra is teljesen ártalmatlan, nincs rajta semmilyen ártó szándék sem, a szavai azonban egészen mást sugallnak. - Hiányzol nekünk, kisfiam - rebegi az én hangomon a lélek. - A túlvilág nem ugyanolyan nélküled... Az a tűz szétválasztotta a családunkat. Mond, mi is hiányzunk neked? Mert ha igen, akkor tehetünk ellene. Van rá lehetőség. Csatlakozhatnál. Pillanatnyi fájdalom csupán, de hamar elillan... Ami azt illeti, nem is kell fájdalmasnak lennie - engedik el végül Ben karját az ujjaim, habár még mindig nem vagyok a testem ura. Néhány lépéssel átszelem a konyhát, majd a szekrényben lévő egyik fiókból egy doboz altatót vesz elő. Nem szoktuk használni, de mindig tartunk itthon, hátha alapon. - Mugli gyógyszer, de hatásos - fordul végül Ben felé az anyja(?). Ebben nem teljesen vagyok biztos, habár továbbra sem érzek ártó szándékot felőle. Mintha egyszerűen csak kattant volna benne valami. - Ha beveszed, örök álom a jutalmad. És a családod - mosolyodik el az arcommal, hiszen érzem, ahogy a szám mosolyra húzódik. - Semmi fájdalom, csupán a várva várt boldogság apáddal és velem. Tessék, fogd - nyújtja Ben felé a dobozt, miközben a teste erősen megrándul, ahogy igyekszem visszavenni magam felett az uralmat, egyelőre sikertelenül...
- Igen, ő az unokatestvérem. Akkor azt hittük, hogy meghalt, de azóta visszatért. – Látszik rajtam, hogy azért erről nem vagyok teljesen meggyőzödve. Külsőleg ugyan Sasha, még ha fel is nőtt közben, de rengeteget változott. El lehet fogadni, hogy olyan szörnyűségek történtek vele, amire van magyarázat, de mi van, ha azok a félelemvámpírok tényleg felemésztették, és akit most mi Sashának ismerünk, csak valami mágikus lenyomat? Miért is ne lenne lehetséges? Varázslattal lehet holoképeket kreálni, igaz, az csak illúzió, de a természetfeletti bestiák pontos képességei nem ismertek. Igenis nyomaszt a gondolat, hogy az unokatestvérem tényleg halott, viszont valaki az alakjában mászkál. Valaki, aki akár veszélyes is lehet. Mindezt azonban nem osztom meg Lorennel elsőre, mert mégiscsak magánügy, de ha belekérdez, nyilván igen, sosem szerettem mellébeszélni, kerülni a kínos témákat. Ahogyan a nő valami furcsa hangon szól nekem, s átölel, látszik, hogy nem róla van szó. Az anyám lenne? Pont az ilyen balsejtelmek miatt idegenkedhetnék a gondolattól, hogy nem is az anyám, hanem Lorent valami túlvilági sötét kísértet szállta meg, mégsem tudok ellenállni a késztetésnek, hogy visszaöleljek. Tényleg furcsa, hiszen nem szoktam nőkkel ölelkezni, Kathie-vel csak amolyan cukin bújunk, ez viszont már-már intim, anyai. – Anya? – Nézek fel a sötét szemekbe, keresem a szülőanyámat, de nem igazán találom. Az ilyen test megszállás nem az igazi, mindenesetre Lorent sajnálom, hogy most testet kell adnia valaki másnak, ezért gyorsan el is engedem, hogy ha netán valahol ő is tudatánál lenne, nehogy kellemetlen legyen neki. – Oh nem, nem is akarnám, hogy Lorennek ez bármi módon rossz legyen.. - Dönnyögöm, de a különös szavakra azért megütközve hátrálok. Olyan ez mintha az anyám a halálomat kívánná. Lehet, hogy tényleg nem ő az? Az igazi anyám még akkor sem akarná ezt, hogy ha valóban teljesülne, hogy örökké együtt. Mondhatni kivárná a sorát, amíg csatlakozom hozzájuk. – Miféle lehetőséget? – Kérdezem riadtan, hátrálás közben viszont le is verek egy vázát. Nem tud izgatni, ha esetleg értékes, kezd valami nagyon rossz érzés eluralkodni rajtam. Számolj el ötig! Egy.. kettő.. három.. négy.. Ötig azonban nem jutok el, mert már érzem, hogy nyöszögök a félelemtől. Hol van ilyenkor a bátor griffendélesem?
Az én életemet mindig is az érzelmek irányították, sohasem voltam képes a józan eszemre hallgatni. Becsülöm tehát azokat az embereket, akik a szívük sugallata ellenére képesek cselekedni. A medimágusok pedig nagyon is ebbe a halmazba tartoznak. Benjamin igen nehéz feladatba vágja a fejszéjét, noha a családjával történtek után ez teljes mértékben érthető. A szüleit egy szörnyű tragédiában volt kénytelen elveszíteni és a lehető legsebezhetőbb életkorban. A kamaszok egyébként is keresik még a helyüket a világban és leginkább a szüleiktől várnak válaszokat, Bennek azonban nyilván másként kellett boldogulnia. Látom a pillanatnyi megütközést az arcán a név hallatán és legszívesebben rákérdeznék az okára, de végül megelőz a válasszal, én pedig némán bólintok egyet, miszerint igyekszem teljesíteni a kérését, noha azért a saját kérdéseimre is szánok némi időt két tolmácsolás közepette: - Az a Sasha... - ráncolom a homlokom és igyekszem visszaemlékezni. - Tudod, olvastam annak idején arról, hogy mi történt a szüleiddel és a birtokotokkal, akkoriban pedig beszámoltak egy harmadik áldozatról is. Ő lett volna az? - tanulmányozom végül elmélyülten Benjamin arcát. Számomra nem olyan misztikus a túlvilág jelenléte, mint mások számára, de a halál és feltámadás témaköre már igen hihetetlen ágazat. Mármint, én elhunyt lelkekkel vagyok képes kommunikálni, de még senkiről se hallottam volna, aki visszatért a halálból. Ez igen veszélyes és bonyolult mágia lehet, már ha létezik egyáltalán. Már éppen nyitnám a szám, hogy biztosítsam Bent afelől, miszerint ezt is meg fogom tenni, azonban szinte abban a pillanatban jéghideg fuvallatot érzek a bőrömön, majd valakit... a testemben? Valaki más, valaki idegen van jelen bennem, én pedig teljesen bepánikolok. Sikoltanék, ahogy az a torkomon kifér, de helyette a karom széttárva lépek közelebb a fiúhoz, majd ölelem át szorosan, miközben a könnyek máris sós folyóként mossák arcom mindkét oldalát. - Ó, Ben! - szívja be az orrom a hollóhátas fiú illatát mélyen, én pedig legszívesebben elhúzódnék és elengedném, de ez a valaki nem engedi. Határozottan maradni szeretne még... - Annyira örülök, hogy végre ismét láthatlak... És igen, apád is jól van, ne aggódj... Istenem... de megnőttél... - lép végül hátra a testem, hogy tetőtől-talpig szemügyre vehesse a fiút. Érzem az elérzékenyülést a hangjában, de mellette azt is, hogy semmi rosszat sem szeretne. Nem örökre kell neki a testem, de a fia iránti szeretet és a fizikai kontakt miatt meg kellett tennie ezt a lépést. - Nincs sok időm, kicsim. Nem vagyok elég erős ahhoz, hogy valakit tartósan megszálljak. Nemsokára vissza kell térnem, de még egyszer meg szerettelek volna ölelni. És lehetőséget kínálni arra, hogy csatlakozz hozzánk - jelenik meg egy halvány mosoly az arcomon, mintha ez az egész teljes mértékben hétköznapi dolog lenne. - Örökre együtt lehetnénk, Benjamin. Hát nem lenne csodálatos?
- Köszönöm Loren, igyekszem bátor lenni. Amikor az ember megmenti valaki életét, nem gondolkozhat, nem merülhet el a félelmeiben. Csak tennünk kell, amit a józan ész diktál. – Értek vele egyet, én aztán a medimágiának egy komolyabb szeletét választom majd, nem valami iskolában fogok elhelyezkedni, hanem magában a Szent Mungóban, a súlyos sérülések, sürgősségi esetek ügyosztályán. Ahogy mágikusan kell műteni, és egyetlen rossz mozdulat a beteg vesztét okozhatja. Azt akarom, hogy a szüleim büszkék legyenek rám, még ha már nem is élnek. – Oh, igazán sajnálom. A kedvesemmel, Kathie-vel is hasonló történt. Ő is túlélte a testvérét. – Bólogatok, teljesen megértem, hogy most mennyire egyedül van, de lássuk be, azért egy gyerek sok mindenért tud kárpótolni, még ha nem is tudja teljesen feledteni a múltat. Viszont az nem túl jó ómen, hogy nem sok pozitiv kicsengése van ennek az egész szellemesdinek. Ha én is megkaptam ezt az adományt, akkor vajon mire számíthatok? Amikor visszakérdez, jól láthatóan megütközöm, hiszen elsőre úgy értelmezem, hogy Sasha is meghalt, csak mégsem tudok róla. Az igaz, hogy Sasha nagyon furcsa, amióta visszatért, de az fel sem merült bennem, hogy netán nem is ő lenne az. Szerencsére Loren után kiegészíti magát, és arra gondolt, hogy az anyám mintha megtapasztalta volna, hogy Sasha a halál mezsgyéjére lépett, mégsem került a túloldalra. Megkönnyebbülten fújtatok egy nagyot. – Ő.. jól van. Más lett, rengeteg rossz dolog történt vele, de él. Eltávolodtunk egymástól, de bízom benne, hogy még boldog lehet egyszer. Kérlek Loren tolmácsold ezeket anyámnak.. – Azért itt nyelek egy nagyot, többek között azért, mert valahol nekem is el kell fogadnom, hogy ha afféle szellemlátó leszek, az igenis jár fájdalmas mellékhatással, mert most az anyám, de a későbbiekben akár egy olyan halott is visszatérhet, akit nem sikerült megmentenem. – Nem akarlak ezzel kihasználni, de megkérdeznéd tőle, hogy az apám békére lelt..? – Természetesen megértem, ha nem akar ezzel foglalkozni, már nyitom is ki a sötét varázslatok kivédése könyvemet, elővéve a pergament is, hiszen azért jöttem, hogy korreperáljon, nem azért, hogy szívességeket tegyen nekem holmi halottak kapcsán.
Rendben, néha tényleg olyasmikről fecsegek, amikről nem igazán kellene vagy éppen illene egy adott társaságban. Bár, tény, ami tény, hogy Roxmortsban jelenleg még nincsenek kiépített kapcsolataim. A férjem leginkább az iskolában van, ha hazaesik, akkor a gyerekek teszik ki az ideje nagy részét, amíg én a házban vagy akörül ügyködöm. Csupán lefekvés után vagyunk képesek néhány szót váltani egymással, ez pedig némileg megvisel. Mármint, félreértés ne essék, nem Raymondra neheztelek, hiszen nem ő tehet minderről. Egyszerűen csupán nincs kihez szólnom a nap nagy részében, ezért is locsogok Benjamin előtt is teljesen érdektelen dolgokról. Jól esik kimondani, még ha nem is tud mit reagálni rá. - A medimágia egy nagyon fontos és elhivatott szakma, bár oda talán tényleg nem árt némi bátorságot is összeszedned - mosolyodom el barátságosan és eszem ágában sem áll megsérteni Bent vagy lefitymálni az álmait. - Fontos, hogy határozott légy egy-egy hirtelen jött helyzetben és biztos a döntéseidben. Sajnos, a medimágusok gyakran kerülnek olyan szituációkba, amelyek a hétköznapi emberek számára nem megszokottak. Mint amilyen például egy szörnyű baleset, amelynek során akár a szeretteid is megsérülhettek. Úgy tudom, olyankor ők nem lehetnek érintettek, vagyis nem kerülhetnek gyógyítóként a sérültek közelébe, hiszen az érzelmeik gyakran felülírhatják a realitást. Ráadásul, könnyebben össze is omolhatnak, ha elvesztik az adott családtagot. Én a képességeim miatt nem szívesen járkálok olyan helyekre, ahol meghaltak, hiszen ott konkrétan minden sarkon szembejönnek velem az elhunyt emberek lelkei. - Igazság szerint nekem is meghalt egy közeli családtagom még fiatalkoromban - osztom meg a fiúval a történetemet. - Volt egy ikertestvérem, akivel történt egy szörnyű baleset, amelynek én is a részese voltam. Én túléltem, ő meghalt, némi idő múltán pedig a szelleme megpróbált kapcsolatba lépni velem. Tudod, a bűntudat szörnyű dolog, ha pedig mindezek mellé még olyan képességgel is felruház a sors, hogy láthatod ama szeretteidet, akik téged hibáztatnak a halálukért... Az nem valami kellemes - sóhajtok egyet. - Ráadásul, soha életemben nem fűzött semmiféle pozitív élmény sem ehhez a dologhoz - csóválom meg a fejem. - Az elhunytak lelkei folyamatosan csak kértek dolgokat, ez pedig nem olyasvalami, amit egy kislánynak át kellene élnie. Lehettem volna én a hős és minden egyes családtagjukat felkutathattam volna annak érdekében, hogy átadjam számukra a lelkek üzeneteit, de én nem erre vágytam. Amint tehát képes voltam önállóan dönteni, főzeteket ittam, amelyek valamilyen szinten háttérbe szorítják az ilyesmit... Talán mondanom se kell, de ezek a bájitalok éppen csak abban segítenek, hogy képes legyek normális életet élni. A jelenleg felbukkant szellem azonban esélyesen igen nagy késztetést érezhet arra, hogy beszéljen a fiával, hiszen még az italaim ellenére is megjelent a szemeim előtt. Azért viszont mindenképp hálát adhatok a sorsnak, hogy a nővéremet azóta se kellett viszontlátnom. A fő célom az volt, hogy őt eltüntessem az életemből, ez pedig sikerült is. Benjamin válasza hallatán kissé elbizonytalanodva pillantok rá. Igazság szerint még soha életemben nem voltam élő közvetítő egy lélek és az egyik hozzátartozója között. Voltaképp, ez egy teljesen új terep számomra. Nehezen kommunikálok velük az általam ivott főzetek miatt. - Ez egy elég bonyolult terep számomra, de... megpróbálhatjuk - biccentek végül egyet. Nem vagyok ugyan biztos a saját döntésemben, de hát nemet se áll szándékomban neki mondani. Én vetettem fel, felelősséggel tartozom tehát érte. Maga a beszéd nem pont abban a formában zajlik, mint köztünk, hétköznapi emberek között. A nemrég elhunytak lelkeinek gondolatait vagyok képes leginkább szavakká formálni. Kislányként ez sokkal könnyebb volt... - Egyelőre csak egy név van a fejemben... Sasha. Azt kérdezi, mi történt vele? Nem látta odaát - szólalok meg végül, pár percnyi szünet után. Időbe telik, amíg teljes mértékben képes leszek ráhangolódni a nő gondolataira és a mi nyelvünkre fordítani azokat. Némi fejfájás ugyan jelentkezik részemről, de egyelőre semmi egyéb, szóval nem aggódom. Amint megvisel a kommunikációs csatorna-szerep, azt azonnal jelezni fogom.
- Óh, nem becsülöm én alá magamat, csak én az elméleti vagyok a kapcsolatunkban. Csokibéka kártyákon nőttem fel, és most a medimágia érdekel. Igaz, hogy ott is a tetteké a főszerep, de a mindennapi életben azért lényegesen bátortalanabb vagyok, mint ő. – És az sem mindegy, hogy nem akarom Lorent feltartani holmi lelki dologgal, de végülis nem tartozik rá, csak előzékeny volt, hogy belekérdezett. Bennem fel sem merül, hogy visszakérdezzek, ő már felnőtt nő, talán még gyereke is van, nem illik vájkálni az életében. Ehhez képest magától kezd megnyílni, kissé zavarban is érzem magamat, hiszen nem tudok rá mit mondani, Kathie az első szerelmi kapcsolatom, reményeim szerint az utolsó is egyben. – Fúha, hát.. sajnálom! Nem szép dolog valakit így átverni. – Nem igazán értem, hogy mit ért kihasználás alatt, például, hogy vele csináltatták a leckéket? Lehet, hogy már én is elmúltam tizennyolc, de lövésem sincsen az ilyen érzelmi zsarolásokról. De biztosan rossz lehetett, szerencsére nekem nincs ilyesmiben részem. Nálam csak olyanok merültek fel, hogy Wini végül lelépett, vagy hogy Sasha a visszatérése után már elhidegült tőlünk. – És miért próbálod elnyomni? Akit csak ismerek, ha van valami adománya, megpróbál tanulni belőle, fejleszteni azt. – Csodálkozom rá a hallottakra, de persze eszemben sincsen kiadni mondjuk Corvust, vagy a többieket, hogy milyen képességeik vannak, mert ha valamelyikről kiderül, hogy sötét mágia, Loren még jelenti az auroroknak. Na nem, bármennyire is szimpatikus ez a nő, befogom a számat, és megtartom magunknak, ami a mi titkunk. Viszont ha neki is ugyanez a kísértetes háttér van, ami talán engem is érint, lehet, hogy ebben is kérdezhetek tőle. – Igen, nem arról van szó, hogy élőként akarnám kezelni, de.. valahogy jó lenne olyan emléket ápolni róla, amikor utoljára beszéltünk. Közben viszont kiváncsi vagyok rá, és jó lenne vele beszélni. – Igen, Lorennek igaza van, aki halott, az halott, csak nem akarom, hogy rémálmaim legyenek anyám miatt. Elfogadom ami történt, de vajon van értelme szellemekkel suttogósat játszani anyával? Nem lenne jobb inkább békén hagyni, hadd nyugodjon, ahol van? Másfelől attól félek, hogy lehet, hogy pont miattam nem tud továbblépni, akkor pedig le kéne zárnom.. – Lehet, hogy jobb lenne a sötét varázslatok korrepetálását inkább elővenni, de.. Mindegy, jól van, hogyan tudnánk kommunikálni vele? – Sóhajtok fel végül vontatottan, és bólintok, hát próbáljuk meg, elfogadom az ezzel rám rótt terhet.
- Én a helyedben nem becsülném alá magam - mosolyodom el Benjamin szavai hallatán. - Már maga az, hogy milyen áldozatot hozol érte, sokat elárul rólad - állapítom meg. - Én a te korodban sose voltam szerencsés az ilyesmiben - ismerem el némi nosztalgiával a hangomban. Ma már van családom és gyermekeim, de annak idején rengeteget szenvedtem, mire képes voltam ráakadni az igazira. Raymond mostanában igen feszült és gondterhelt ugyan, de mivel rengeteg időt tölt az iskolában, ebből vajmi keveset érzékelek csupán. Még ilyenkor is azon munkálkodik, hogy a lehető legkevesebb gondot hozza haza és inkább a kastélyban éjszakázik, ha úgy érzi, hogy a saját hangulata rányomná a bélyegét a családjára is. - Rengeteg fiú kihasznált érzelmileg, amit akkoriban képtelen voltam belátni magamban. Még csak álmodni se mertem olyasmiről, hogy valaki miattam halasszon el egy évet. Leginkább tőlem várták el, hogy rendeljem alá magamat a kapcsolatban... Ben tizenhét éves, szóval annyira nem rágom magam azon, hogy vajon helyes-e mindezt megosztanom vele. Néha jó kibeszélni mindezt és mivel látom, mennyire nem ismeri el a saját előnyeit, ez talán egy kissé felnyithatja a szemét. Az a Kath nagyon szerencsés lány, hiszen Benjamin olyasvalaki, aki ugyanúgy képes áldozatot hozni másokért. Már csak abban reménykedem, hogy az a lány, akibe szerelmes, tényleg ugyanolyan szinten viszonozza az érzelmeit. Nem szeretném, ha ő is hozzám hasonlóan tapasztalná meg azt, mennyire értékes tud lenni, ha valaki komolyan és őszintén szereti az embert. - Valóban az - ismerem el kelletlenül. - Próbálom elnyomni vagy legalább főzetekkel gyengíteni ezt a képességet, de mivel senki sem tudja, miként is működik valójában, így ez nem mindig hatásos. Valahogy rést találnak a világunkat átszövő hálón vagy pajzson vagy bármin és kapcsolatba lépnek a hozzánk hasonlókkal - borzongok bele a gondolatba. Vannak, akik isteni áldásnak érzik azt, hogy ilyen képességekkel élnek, de számomra ez egy elég kellemetlen valami. Képtelen vagyok élvezni. Az ikertestvérem halála óta pedig egyenesen megutáltam és próbáltam eldobni magamtól, kisebb-nagyobb sikerrel. - Óh! - lepődöm meg az újonnan jött információn, majd sandítok a nő irányába, aki addigra Benjamin széke mellett áll. Próbál ugyan fizikai kontaktust teremteni vele, sikertelenül. Ehhez már nincs elég ereje, hiszen a túlvilágról csak az igazán erős lelkek léphetnek kapcsolatba a "normális" emberekkel. - Sajnálom - teszem azért még hozzá. A tűzhalál elméletileg az egyik legborzalmasabb halálnem mind közül, habár sokan még a fulladást is idesorolják. Akárhogy is, Ben számára semmilyen szempontból sem lehet könnyebb a dolog. - Igen, de.... biztos vagy benne, hogy ezt szeretnéd? - hunyom le egy röpke pillanatra a szemem, mintegy minden erőmmel azon igyekezve, hogy ráhangolódjak a fiú anyjára. Szóban kommunikálni nem valami egyszerű velük, valahogy olyan, mintha folyamatosan váltogatnák az állomásokat a rádión. Néha kifejezetten szaggatott és halk. - Ő meghalt és nem mindig jó ötlet élőként kezelni a holtakat - szögezem le. Nem egy olyan esetről hallottam ugyanis, amikor egy hozzám hasonló ember annyira belebetegedett a szerettei elvesztésébe, hogy a képessége révén új életet rendezett be magának a holtakkal. Mintha még mindig élnének. Nem volt bolond, de maga mellé láncolta őket azzal, hogy nem vett tudomást a halálukról és idővel belerokkant a saját érzelmeibe. A szellemek ugyanis hajlamosak mások lelkében bűntudatot kelteni a saját szenvedésük miatt. - Az anyád tragikus halált halt és tudod, nem mindig vidám a mondanivalójuk - osztom meg végül a fiúval a kétségeimet. Nem beszélem le róla, hiszen nem szeretném megfosztani egy ilyen lehetőségtől és akár jól is elsülhet a dolog, de félek attól, hogy ne adj isten, valóban olyan terhet szeretne majd Benjamin lelkére helyezni az anyja, amely nem feltétlenül jó.
- Oh, hát nem is tudom, nem szoktam csak úgy kiteregetni a magánéletemet, de mivel korrepetálsz, te segítesz nekem. Kathrine-nek hívják, becenevén Katie. Évekig nagyon jó barátok voltunk, ő igazán tettrekész bátor griffendéles, százszor talpraesettebb nálam. – Na meg nem utolsósorban nagyon szép, aranyos lány külsőleg, de amilyen bamba voltam, ez úgy évekig fel sem tűnt, hiszen együtt értünk felnőttekké. Nekem pedig természetes, hogy ha fáj a szíve, hogy a korkülönbség miatt lemarad minden egyetemi banzájról, akkor bevárom őt, hogy addig is vele legyek, majd együtt átélünk mindent, ami ránk vár. Azon viszont kissé megütközöm, hogy nem egy házimanó mozgolódik a sarokban, hanem egy szellem, akit a nő még lát is. – Hallottam ilyesmiről, én nem tartalak bolondnak. Ahány ember, annyi képesség… de ez tényleg félelmetes. – Vallom be őszintén. Nem vagyok félős alkat, számtalan borzalommal szembenéztem már, de a túlvilág olyan sötét, hideg. Elhiszem, hogy Loren sem ilyen képességet akart magának választani, de most valahogy olyan megnyugvást érzek a közelében, mert ha ezt ő tudja kezelni, akkor nyilván meg is tud védeni. Inkább kiváncsiság fog el, hogy most miért jelent meg a szellem. – Tűzhalál? Az általad leírtak alapján ez.. az anyám.. – Most mégis kissé megrémülök, mert nem tudom, hogy anyám miért nem nyugodhat békében. Ráadásul szeretnék rá úgy emlékezni, amilyen volt, egy szép, kedves asszony, de ha szembe kell néznem azzal, ahogyan a tűzhalál után kinéz, az nem kis trauma lesz. Valahogy.. nem merném. Mint ahogyan úgy gondoltam, hogy ha baleset kapcsán kéne azonosítanom egy szerettemet, arra sem lennék képes. Medimágusnak készülök, az élet védelme a célom, mindaz, ami utána van.. Szörnyűségesen távolinak tűnik. Nem mondom, hogy taszít, de addig, és ne tovább. – Tudsz vele beszélni? – Kérdezek most mégis vissza, hiszen ha az anyám azért van itt, mert nem tud továbblépni, mégiscsak tennem kéne valamit. Ám a korrepetálást sem kéne hanyagolni, ha már itt vagyok Lorennel.
Jól gondolja Ben, valóban nem vagyok otthon a csokibékák kártyalapjaiban. Amikor én diák voltam, akkoriban is nagyon futottak ezek a kártyajátékok, de engem főként a bulizás és egyéb dolgok kötöttek le. Utána pedig a testvérem halála, amelyen a mai napig képtelen voltam túltenni magam. Miatta iszom a képességelnyomó-főzeteimet is, hogy legalább az ő szellemét ne kelljen látnom és hallanom. A mondandójától ugyanis folyamatosan a hideg futkos a hátamon... - Barátnődet? - lepődöm meg Benjamin szava hallatán, miközben az egyik széket kihúzom az asztal alól, majd megpaskolom magam mellett, ezzel is jelezve a fiú számára, hogy nyugodtan foglaljon helyet. Kissé szétszórt vagyok ma, hiszen a gyerekek és most ez a lélek... Soha senki se említette számomra, hogy halottlátóként ilyen keszekusza lesz minden körülöttem. - Ha gondolod, mesélhetnél róla egy kicsit. Kíváncsi vagyok - vetek irányába egy érdeklődő pillantást. Ben rendes srác és egyébként is szeretem az ilyen történeteket hallgatni. A gyerekszerelemnél már csak a tini kapcsolatok tudnak izgalmasabbak lenni. És hát ez a lány igazán sokat jelenthet számára, ha kész érte egy teljes tanévet feláldozni és nem a továbbtanulását előrébb hozni. Az Adorát érintő halálesetet azonban igen szomorúnak tartom, hiszen tudom jól, milyen elveszíteni valakit, aki nagyon is közel állt hozzánk. Mindenesetre, nem firtatom tovább a témát, hiszen arcátlanság lenne részemről úgy vájkálni a lány magánéletében, hogy alig ismertem őt. - Nem. Nincs házimanónk - csóválom meg a fejem a fiú kérdése hallatán. - Egy szellem - vetek ideges pillantást a nő irányába, ezzel is megerősítve Ben gyanúját. - Van egy képességem, amelynek révén látom a halottakat - sóhajtok egyet gondterhelten. - Nem szívesen mesélek erről, mert a legtöbb ember bolondnak tart emiatt, de... Tényleg van itt egy - jegyzem meg, mintegy ismételgetve önmagamat, mintha ezzel máris képes lennék meggyőzni őt arról, hogy igazat mondok. - Fogalmam sincs, honnan ismerhet téged... Amikor megjelent olyan volt, mintha tűzhalált halt volna - fejtem ki, hátha ez elárul valamit Benjamin számára. - Egy harmincas évei vége felé járó nő, sötétbarna hajjal és kék szemekkel. Ismersz esetleg valakit ezekkel a jellemzőkkel? Ismertél? - javítom ki magam, hiszen a nő már halott, szóval csakis múlt időben beszélhetek róla. A lélek eközben könnyes szemekkel méregeti a srácot, mintha már most megérintené a viszontlátás öröme és próbálja ugyan megérinteni, a vállára helyezni a tenyerét, de ezzel folyamatosan kudarcot vall. Az a fájdalom a szemében... Valami azt súgja számomra, hogy nagyon, de nagyon közel állhattak egymáshoz.
- Öhm, Loren. – Hát jó, egyezem bele, hívhatom a keresztnevén, de attól még nem tudom, hogy tegeződünk, vagy magázódunk. Értem én, hogy nem kifejezetten szereti a formaságokat, de a legtöbben elvárják, és ha csupán letegeztem volna egy nálam idősebb hölgyet, az eléggé faragatlanság lett volna a részemről. Tanulni jöttem ide, és magától értetődő, hogy megadom a tiszteletet, akár nemtől, kortól függetlenül annak, aki rám szánja az idejét, az energiáját. Ezért aztán hálásan lélegzem fel, amikor a kávét felajánlja, az sosem árt, legalább egy kicsit ellazulok, az érzékeimet pedig kiélesíti a forró ital, amely jó szokásához híven heves szívdobogást okoz. Úgy szoktam venni, mintha valami ugrásra kész helyzetet idézne elő, ami régi önmagamhoz képest igencsak tetszik. Amikor kisfiú voltam, akkor csak a rajzoló Wini mellett olvasgattam, vagy kártyacsomagokat rendezgettem. Lorenből ki sem nézem, hogy képben lenne a csokibéka játékkal, de persze lehet, hogy hatalmasat tévedek. – Igen, róla. Azt hiszem valami haláleset volt a családjában, ezért nem folytatta végül az egyetemet. Amit én magam el sem kezdtem, most újrajárom a hetediket, hogy be tudjam várni a barátnőmet. – Ezt csak akkor fejtem ki, ha Loren esetleg belekérdez. Nem szoktam ennyire szószátyár lenni, de a közelgő kávé igérete beindít bennem valami szófolyamot. Keresgélek helyet, amivel még nem kínáltak, így csak egyik lábamról a másiknak állok, a könyveimmel a kezemben nem akarok semminek nekitámaszkodni. A sarokból, ahonnan a hangot hallom, ismerős sutyorgás üti meg a fülemet, de nem látok senkit. – Neem, nem látok senkit, csak valaki a nevemet suttogta. Valami házimanó alkalmatlankodik itt láthatatlanul, aki ismer engem? – Próbálom a leglogikusabb választ adni. Hollóhátas vagyok, mindenre ésszerű magyarázatot keresek. Nyilván bennem is felmerül, hogy netán valami szellem, de nem tudok róla, hogy valami szellemlátó adottságom lenne. Kiváncsian, de azért némi riadalommal tekintek vissza Lorenre, hátha ő magyarázatot tud adni, hogy mivel is állunk szemben. Vagyis kivel.
- Simán csak Loren, ha kérhetem - mosolyodom el halványan Ben magázódása hallatán. Huszonhat éves vagyok, amely kor számomra ugyan még nem olyan vészes, de nyilván egy tizenhét éves kamasz bőven soknak érzi azt a röpke kilenc év korkülönbséget. És hát természetesen az sem elhanyagolható tényező, hogy tanár-diák kapcsolatban állunk egymással, vagyis Benjamin csupán az alapvető tiszteletet adja meg irányomba, de igazság szerint sose szerettem, ha magáztak. Még a gyakornoki pályám alatt sem odahaza. Anya és feleség lettem ugyan azóta, de az ilyen megszólítási formáktól azóta is a falra mászom. Amint Ben beljebb lép, becsukom magunk mögött az ajtót. Tisztában vagyok azzal, hogy őt jobban érdekli a gyakorlat, semmint az elmélet, hiszen a Sötét Varázslatok Kivédése egy olyan tantárgy, amely mindig is vonzotta a diákok tekintetét. Mindenki a lehetőséget látja benne arra, hogy - ha máshol nem is - a tanteremben fitogtathassák a mágikus erejüket és büntetlenül szórhassák az átkokat. Mégis, egyelőre nekem még nem áll szándékomban csatatérré változtatni a lakásunkat, Benjaminnak tehát ki kell még húznia egy-két alkalmat a gyakorlati feladatokig. Esetleg a medencénél található tér elég alkalmas lenne varázslatokat szórni, de még biztonságossá kell tennem. Rengeteg veszélyforrást rejthet magában ugyanis egy szimpla, hétköznapi terasz is... - Óh! - lepődöm meg a név hallatán, miközben a kávéfőzőhöz lépek, hogy egy friss adagot készíthessek el Ben számára. - Adora McGalagonyról beszélsz? - teszem fel a kérdést, miközben megtöltöm a masinát és minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy figyelmen kívül hagyjam azt a szellemet, amely jelen pillanatban is szeretne kapcsolatba lépni velem. - Régebben járt hozzám különórákra, de pár hónapja már nem volt szerencsém találkozni vele. Tudod esetleg, mi lett vele? Minden diákom sorsa érdekel, Adorával pedig - amióta nem jár hozzám - egyszer sem futottam össze a faluban, így nem is volt alkalmam érdeklődni a hogyléte felől. Ügyes és kitartó lánynak ismertem meg, aki valóban rajongott a kávéért, hiszen csak nálam képes volt két pohárral is meginni az éltető koffeinből. Ráadásul, rengeteget mesélt a barátairól, habár Ben nevére konkrétan nem emlékszem. Bár, ez talán nem is olyan nagy csoda, hiszen a név-és arcmemóriam fantasztikusan rossz, ami igen nagy hátrány, ha az ember lánya a tanári pályára szeretne lépni. Miközben a kávé készül, átveszem tőle a pergament, majd széthajtogatom és felületesen átfutom az esszéjét. Első pillantásra nem találok benne semmi kivetnivalót, valóban időt szánt arra, hogy körbejárja a témát, habár ez nem is meglepő olyasvalakitől, aki különórákat vesz. Az azért nem kerüli el a figyelmemet, hogy már a pálcája van a kezében, vagyis ő is tűkön ülve várja, hogy a gyakorlati részét boncolgassuk ennek a témának. - Este alaposabban átolvasom, de egyelőre szép munkának tűnik - mosolyodom el, majd tekerem vissza a papirost és helyezem a konyhapultra egyelőre. Benjamin pillantása eközben a sarok felé villan, így én is kénytelen vagyok odanézni, noha ez egyáltalán nem állt szándékomban. Az imént látott nő ugyanis továbbra is ott van és meghatódva figyeli a fiút, miközben alig hallható szót formál az ajkaival: - Ben... - üti meg a fülem a név, szerény személyem pedig csodálkozó pillantást vet a srác irányába. Ő is látná? Nem tagadom, tartok valamilyen szinten a képességemtől, de ha lenne rajtam kívül még egy személy, aki ugyanezt birtokolja és képes lenne megosztani velem a tapasztalatait... Még ha csak egy tizenhét éves gyerek is az... Sokat jelentene számomra. - Te is látod őt? - szólalok meg végül, ezúttal konkrétan a sarokba nézve, majdhogynem szemmel verve az ismeretlen nőt. Nem tiszták ugyan a vonásai, szóval van pár dolog, amelyet nem tudok kivenni belőle, de a korát és a nemét képes vagyok megállapítani. - A neveden szólít - teszem még hozzá eme apró információt. Gyakran félek attól, hogy mások őrültnek tartanak amiatt, mert látom a holtakat, de Ben viselkedése arról árulkodik számomra, hogy ő is hozzám hasonló. - Ismer téged - vonom le a végső következtetést. Más esetben felszaladnék az emeletre, hogy dupla adagot ihassak meg a számomra előírt főzetekből, de ezúttal nem teszem meg. Ha Benjamin is olyan, mint én, akkor segíthetne elfogadni a képességemet. Talán ő mindezt jobban képes kezelni nálam, még a kora ellenére is.
A saját döntésem volt, hogy valami magántanárt keresek fel. Az iskolában szinte stréber szinten jó vagyok mindenből, de a sötét varázslatok tekintetében igenis érzem, hogy a gyakorlatban nehezebben boldogulok. A szüleim vagy Sasha halála sokat nyom a latba, még ha ez utóbbi úgy fest mégsem halt meg. Túl sok szörnyűséget láttam, és én csak meg akarok menteni mindenkit, de azt a gyógyítással érem el. Ha valahogy szembe tudnék szállni a sötét teremtményekkel azzal meg is tudnám előzni, hogy valaki megsérüljön. Kopogtatok, s amikor az ajtó feltárul, villantok egy visszafogott mosolyt, és intek is. – Asszonyom, Ms. Palmer. – Fogalmam sincs, hogy férjnél van-e, ezért az általános kisasszonyos üdvözléssel kezdek bele, maximum kijavít, ha nagyon fontosnak érzi. Az általa adott feladat viszont csak alapozásnak lehet jó, nem igazán az elmélet érdekel, hanem az, hogy megértsem a sötétség, vagy a túlvilág működését, hogy aktívan harcolhassak ellene. Valahogy úgy vagyok vele, hogy nekem, mint az örökös béke hívének kell összetartanom a barátaimat. Nincsen köztünk vezető, de én mindig felelősnek éreztem magamat másokért. Nem vagyok cinikus, mint Gina, inkább az a makacsul ragaszkodó jellem, aki nem kívülről szemléli a gyógyítandó alanyt, sokkal inkább empatikusan, szinte vele sírva. Ha egyszer oda jutunk a társaimmal, hogy az egyikünknek ott kell maradnia valami sötét helyen, feláldozva magát, hogy a többiek túléljék, csakis én lehetnék az. Nem bátorságból, hiszen nem vagyok griffendéles. Elhivatottságból, engem így neveltek a szüleim. – Uh, annak idején egy hollóhátas barátom, Adora rászoktatott a kávéra. Bűnös élvezet, nem tudok ellenállni neki. – Bólintok, megköszönve az ajánlatot, igazán jól esne most valami, ami el tudja űzni az idegességemet. Rá akarok készülni, hogy gyakorlatban is jó legyek ebből a tárgyból. Tapintatosan nem nézek körül, de nem tudom észrevenni a gyermekholmikat. Engem nem zavar a rendetlenség, legalább lakják a lakást. Intek, hogy semmi gond, és máris a táskámat nyitogatom, hogy előkerüljön a pergamen. Igencsak vaskos, sok oldalas, de látszik rajtam, hogy ennél sokkal gyakorlatisabb vagyok. Rég volt már amikor Wini rajzolt, én meg olvastam mellette. A kicsi Ben felnőtt, és kimászott a karosszékből. Ha a nő kitekeri, láthatja, hogy gyöngyírással nagyon precizen jártam körbe a témát, de már a pálcám után nyúlok, s nagyon elszánt fejet vágok. És ekkor én is hallok valami furcsa sutyorgást az egyik sarok irányából. Fél szemmel oda sandítok, aztán vissza a nőre, hogy ő hallja-e.
Napok óta nem alszom kielégítően, hiába iszom azokat a főzeteket, amelyek a nem kívánt képességem elnyomására szolgálnak. Hallom az elhunyt lelkek hangjait, megpróbálják felvenni velem a kapcsolatot, de én minduntalan bevágom az orruk előtt azt a bizonyos "ajtót". Minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy megszűnjenek a nem kívánt látogatók, de nagyon úgy néz ki, hogy a jelenlegi bájitalok kevesek lesznek ehhez. A nappalok úgy-ahogy eltelnek, de az éjszakáim borzalmasak. Az állandó suttogásuktól képtelen vagyok kipihenni magam, ennek révén pedig egy mázsányi sminket kell a szemem alatti ráncokra kennem annak érdekében, hogy legalább a férjem ne aggódjon miattam és a gyerekeim se sírják el magukat, amint megpillantják anyut... Mindezek mellett pedig igyekszem némi pluszmunkát is vállalni, habár mi tagadás, elég nehezemre esik az újonnan előállt helyzet miatt. Fel kell keresnem a Szent Mungót, hogy ott módosítsák a főzetek adagolását vagy újat írjanak elő számomra, de egyelőre nincs erre időm. Raymond rengeteget dolgozik, én pedig itthon vagyok a kicsikkel, de a számlákat fizetni kell, ennek érdekében pedig a férjem háta mögött külön órákat adok néhány diák számára. Nem hiszem, hogy neheztelne rám miatta, de nem is repesne az örömtől, hiszen szerinte nekem teljes egészében anyának kell lennem. Én azonban mindig is szerettem a saját utamat járni és nem érzem annyira kimerítőnek ezeket a plusz órákat. Sőt, kifejezetten élvezem, hogy ilyesmit tarthatok. Nem titok ugyanis, hogy idővel szeretnék egy tanári állást megpályázni a Roxfortban, szóval nem árt, ha némileg belerázódom a dologba, hiszen eddig csak gyakornokként ténykedhettem más tanárok oldalán. Ma hétvégi kimenő van a diákok számára, szóval akad egy pár fiatal, akivel sikerült mostanra lefixálnom egy időpontot, szóval a mai napom igen zsúfolt lesz ebből a szempontból. A gyerekeket sikerült rábíznom egy bébiszitterre, ami újfent csak egy extra kiadás, de ha azt vesszük, bőven vissza tudom ma forgatni azt az összeget, csak legyen elég koffein a közelemben... Pont az elméleti tananyagot rendezgetem, amikor csöngetnek, én pedig az ajtóhoz sietek. Pontos, mint mindig. - Ben! - üdvözlöm a fiatal fiút, majd szélesre tárom előtte a bejárati ajtót és beljebb invitálom. Azért a szemem sarkából még észreveszem, amint egy nő alakja bontakozik ki a nappaliban. Szellem, elhunyt lélek, tehát a fiú nem láthatja, engem azonban határozottan kezd bosszantani, hogy állandóan újabbak bukkannak fel a közelemben. - Kerülj beljebb! - mosolygok rendületlenül, de szívem szerint lenne néhány keresetlen szavam az újdonsült lélek irányába, akinek az alakja egyre tisztábban kivehető számomra. Vékony, sápadt nő, sötétbarna hajjal és égkék szemekkel, rózsaszín, félig telt ajkakkal. A ruha, amit magán visel, egy fehér, tavaszi ruha, semmi kirívó. Itt-ott néhány égési sérülést vélek felfedezni a testén, amelyek végül el is illannak, mintha ott se lettek volna. Nem ritka, hogy a lelkek, amelyek felfedik magukat számomra, a testükön hordozzák a halálukat okozó sebeket is, de azok pár másodperc múlva el is tűnnek, mintha ott se lettek volna. Mégse valami kellemes látvány egy összeroncsolódott test vagy egy halálra égett ember... Szerencsére azonban maga a jelenés igen halovány, néha-néha eltűnik, majd ismét felbukkan, de maga az érzés, miszerint jelen van, állandó. - Kérsz valamit inni? Kávét? Teát? - faggatom a fiút, miközben igen erős a gyanúm arra vonatkozóan, hogy a nő lelke finoman szólva is ránk tapadt. A nappalimban már most zuhant pár fokot a hőmérséklet, amelyet Ben is megérezhet, ha esetleg fázósabb fajta lenne. - Megpróbáltam úgy összeállítani a mai tananyagot, hogy tartalmazzon pár kérdést a R.A.V.A.S.Z.-ból is - próbálom meg elterelni a saját figyelmemet. A fiú azért észreveheti, hogy a máskor olyannyira patyolattiszta lakás ezúttal kissé mintha el lenne úszva... Egy-két játék a földön hever, miközben néhány használt pohár a konyhaasztalon árválkodik, ráadásul a gyerekek zoknijait is elfelejtettem a szennyeskosárba dobni, így azokért most hajolok le és kapom fel őket a földről. - Bocsáss meg, de mostanában igencsak elúsztam a házimunkával - szabadkozom zavartan, miután a zoknik a helyükre kerültek. - Szóval, megírtad az esszét, amit kértem tőled? Nemrég a Mágiaügyi Minisztérium felépítését vettük sorra, mindezek mellett pedig a tiltott varázslatok használatának korlátozását. Erről írattam vele egy házi dolgozatot, amolyan nem árt, ha tudja-jelleggel. Elvégre, maga a minisztérium a varázslóvilág szerves alapja, így nem is értem, miért nem szentelnek több figyelmet elméleti síkon a Sötét Varázslatok Kivédése órákon ennek az intézménynek. Persze, mindennek semmi tétje sincs, de ha Ben vette a fáradtságot és kissé mélyebben beleásta magát a témába, akkor máris tanult valamit, ami hasznos lehet számára a későbbiek folyamán.
Fájdalmasan kettős a tanári szakma, sajnos ez a legnagyobb hátulütője ennek az egésznek. Az embernek muszáj magában tartania a véleményét, hiszen - ha a diákjairól van szó - pártatlannak kell maradnia. Ami sikerülni is szokott a legtöbb esetben, de ez... Nem hiszem, hogy túl sok ember került volna már Rayhez hasonló helyzetbe. A szüleit és a húgát megölték sok-sok évvel ezelőtt, kis híján majdnem beleroppant lelkileg az őt ért veszteségekbe és mire sikerül eltemetnie a múltat, maga mögött hagynia mindent, ami ezzel kapcsolatos, megállapodnia és családot alapítania, máris ismét felszínre bukkan ez a tragédia. Méghozzá egy diákja képét öltve magára. Nem irigylem a helyzetét, annyi szent. Híresen nyugodt ember hírében áll, mindenki dicséri a hidegvérét, akit csak sikerült megismernünk a faluban, de ez most elég kacifántos helyzet lehet számára is. Ép ésszel szinte lehetetlen felfognom, mekkora vihar is tombolhat benne jelen pillanatban. - Gondolj arra, hogy ezzel másoknak is jót teszel - felelem a férjem szavai hallatán. Igyekszem támogatni és a megfelelő irányba lökni őt, bár természetesen mindkettőnk másként fog fel dolgokat az élettel kapcsolatban. Mondhatni, az érme két pólusa vagyunk... Ő nyugodt és udvarias, én pedig lobbanékony és makacs természet vagyok. - Ki tudja, hány ember fél lépni ellenük csak azért, mert nincs segítségük. A hozzád hasonlók egyébként is bujkálnak, elvegyülnek az emberek között, kevesen vállalják fel csupán, hogy mik is ők valójában. A Roxfort híres ugyan az elfogadásáról, hiszen ebbe az iskolába varázslények is járhatnak, de a társadalom még csupán szokja a gondolatot, miszerint sellők, vámpírok és vérfarkasok élnek köztük, nem is egy talán pont a szomszédjuk. A megbélyegzés miatt pedig nagyon kevesen merik elárulni, mik is ők valójában, hiszen máskülönben kirekesztik, elítélik őket. És - szégyen vagy sem - de néhanapján még a Mágiaügyi Minisztériumban is vannak ehhez hasonló felfogású emberek. Mintha nem is olyan rég pont a Próféta cikkezett volna arról, hogy egy vámpír nem kapott hivatalos engedélyt, csak azért, mert az volt, ami. - Idővel kiheveri - jelentem ki magabiztosan. - Maximum tartod majd tőle a távolságot, ennyi az egész. De akár vissza is költözhetünk... - vetem fel óvatosan a következő ötletemet. Tudom. Ray akart idejönni. De korántsem biztos, hogy ezek után még maradni szeretne. Miley érzelmei ide vagy oda, de lépnünk kell és ha más nem, végleg hazaköltözünk. A lány jó helyre kerül, talán még a Roxfortot is otthagyja és akkor tárgytalan az egész, de nem árt, ha felkészülünk egy rosszabb forgatókönyvre is. Az élet ugyanis nem mindig happy end. - Ha gyilkosnak született, nem tehetsz ellene - sóhajtok fel gondterhelten. Csúnya dolog ilyesmit kijelenteni, de én mindig is arról voltam híres, hogy ami a szívemen, az a számon. - Még a kviddics sem változtatna a személyiségén. A szüleinek tizenhat évük volt arra, hogy beleneveljék a saját eszméiket. Nem állítom, hogy késő, de esélyesen nagyon nehéz menet lesz és nem csak a sport lesz erre az egyetlen eszköz... Nem ismerem a lányt személyesen, nem tudom, mennyire éli ő is a szülei életét és hogy részt vett-e már éles akcióban, ha szabad így fogalmaznom. Nem tudhatom, milyen mértékben ivódott bele ez a szemlélet, ez az életmód. Vajon képes lenne valakit csak azért levadászni, mert börtönbe juttatta a szüleit? Egyelőre még csak gondolni se szeretnék erre. - Akkor haladjunk lépésről-lépésre - veszem elő a "tanári" nézésemet, amelyet ugyan nem sok alkalmam volt másokon gyakorolni, de elég komoly arc és tekintet szükségeltetik hozzá. Mintha Ray lenne a diákom, akit pont az imént kaptam rosszalkodáson. - Elsőként beszélj Spencerrel. Pont. Ne agyalj a következő lépésen. Csupán feleslegesen stresszeled magad miatta. És nem árt, ha Ray képes lesz távol tartani magát egy ideig, hiszen ha ez az egész kibukik, akkor esélyesen magával ragadja majd. Addig azonban úgy kell cselekednie, hogy a lehető legjobb legyen. Erre pedig ez a taktika a legalkalmasabb. Talán az a Spencer, mint kívülálló, képes lesz némi értelmet vinni abba a képtelen helyzetbe, amely jelenleg részünkről tele van felesleges és mindent elrontó érzelmekkel. - Ray, te nagyon jó ember vagy, ezt ne feledd - ölelem át szorosan. - Bármit is vág majd a fejedhez, ne hidd el neki, hiszen ő nem ismer. Ha feltárják az igazságot a lány előtt, az tagadni fog, ez kétségtelen. Esetleg megpróbálja a férjemet olyasvalakinek beállítani, aki csakis ezt érdemelte, semmi mást. Raymond pedig nyilván a szívére veszi majd a dolgot. Pont emiatt szeretném, ha próbálna egy kissé eltávolodni ettől az egész ügytől. Tisztában vagyok azzal, mennyire nehéz számára, de meg kell tennie. - Talán egy kis tea jól esne - vetem fel végül. Van itthon néhány csepp nyugtató főzetem. Nem szívesen vetem be, főleg nem a férjem háta mögött, de muszáj lesz aludnia. Mert ebben a zaklatott lelkiállapotban aligha fog számára sikerülni a dolog. Felsegítem tehát, amint összeszedi magát, majd mindketten a konyha felé vesszük az irányt. Pihennie kell, én pedig jó feleségként segítek is neki ebben. Másnap reggel pedig azonnal, mindenféle késlekedés nélkül felkeressük azt a bizonyos fajtaképviseleti nagykövetet. Ő esélyesen hallott már ilyesmiről és segíthet számunkra.
Jelenleg azt hiszem túl sok minden kavarog a fejemben. Annyi minden, hogy csoda, ha nem robban fel a fejem. Legszívesebben férfi létemre egyszerűen sírva fakadnék, és ordítanék, hogy MIÉRT? Miért pont velem, velünk történik ez? Nem szenvedett már eleget a családom? Nem szenvedtem eleget én? Tudom, hogy a lány szüleinek rács mögött a helye. Teljes szívemből kívánom nekik a lehető legsúlyosabb ítéletet a tetteikért. De képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni, hogy tanár vagyok. A lányuk tanára. Olyan ember, aki felelősséggel tartozik a diákjaiért. Miley pedig nem élhet tovább a szülei által sulykolt hamis előítéletek ketrecében, ahelyett, hogy meglátná az igazságot. De ez egy fájdalmas út lesz számára. Számunkra. Erről nincsenek kétségeim. Talán erről az egyről nincsenek. Ettől persze igen, minden türelmem, és jóindulatom ellenére is, igen szívem szerint páros lábbal rúgnám rá az ajtót a gazemberekre. Meggondolatlan, és őrült módon. De Loren és a gyerekek azok, akik valójában visszatartanak. Ha a szüleimmel képesek voltak elbánni, vélhetően az én megölésem sem okozna lelkiismereti gondot nekik. Én pedig nem tehetem meg, hogy egy meggondolatlanság miatt árván hagyom a családom. Talán ez az egyetlen igazi visszatartó erő jelenleg, hogy ne csináljak őrültséget, inkább gondolkodni, elemezni próbáljam ezt a kétségbeejtően őrjítő helyzetet. - Igazad van. Lépéseket kell tennem. De ettől még nem lesz könnyebb. Ahogy a következményekkel együtt élni sem. - sóhajtok fel végül csendesen. Tudom, hogy Lorennek igaza van. Valamit tenni kell, de óvatosan. Csak egy listánk van, és ez nem garancia semmire se. Az aurorok talán utána néznének, de ki tudja, hogy valóban képesek lennének bizonyítani a feltételezett igazamat. Ebben a helyzetben nagyon körültekintőnek kell lennünk. Ami lássuk be, hogy érzelmileg túlfűtött állapotban igen nehéz. Talán ezért is kéne beszélnem Spencerrel. Ő higgadtabban, és objektívebben lenne képes látni ezt az egész katyvaszt. Ebben biztos vagyok. - A kamaszok nem így működnek. Az érzelmeik vezetik őket, és nem az értelmük. Ugyanakkor próbálnak függetlenedni mindenkitől, aki tanácsot adna nekik, és saját képet alkotni a világról. - tudom, hogy mit akar mondani Lory. És vélhetően igen, igaza van abban, hogy Mileynek előbb utóbb be kell majd látnia, hogy nem én, hanem a szülei kezdték ezt az egészet. Méghozzá hidegvérű ok nélküli gyilkolással. Hogy tévedtek. És mindaz amire nevelték egy semmit sem jelentő, hamis légvár. Ezt pedig egy túlfűtött kamasznak igen nehéz lehet belátni, elfogadni, és feldolgozni. Valakinek pedig hibásnak kell lennie benne. Általában a legközelebb álló felnőttnek. És félek ezúttal én leszek az. - Remélem ez nem történik meg. Mármint nekem úgy tűnt, hogy rajong a kviddicsért. Remélem, hogy egy nap megtalálja benne a számítását. Inkább abban, mint a szülei által járt útban. - sóhajtok fel. Persze tudom én, hogy nem lehet mindenki ragyogó kviddics sztár. De ez esetben jobb volna, ha a lány kapna egy esélyt. Mindenkinek. A sport talán jó irányba lenne képes mozdítani a jellemfejlődését a felnőtté válás nehéz útján. Legalábbis szívből kívánom, hogy így legyen. - Előbb talán tényleges bizonyítékokat kellene szereznünk. De talán Spenser segíthet közeledni felé. Bár attól félek, hogy ezt sehogyan sem lesz egyszerű a tudtára hozni. Ez olyasmi, amit nem lehet jól, és szépen tálalni. Meg fog sérülni, és az igazság fájdalmától nem leszek képes megkímélni. Ezért pedig már most bűntudatom van. - nézek Lorenre valami megfoghatatlanul szomorú módon. És talán tényleg elkeseredettnek érzem magam. Meg kéne védenem a diákjaim, nem pedig sebeket tépnem rajtuk. Őszintén aggódom Miley reakciója, és lelkiállapota miatt. Jobban is mint saját magamért. Pedig ezt az egészet még nekem sem lesz könnyű megemészteni, és helyén kezelni. Ami azt illeti, én is Loren mellett, vagy inkább miatt változtam sokat. És persze a nagyapja, a mentorom miatt. Ha utóbbi nem koppint az orromra tisztességesen, és nyitja fel a szemem, akkor talán sosem leszek tanár, és talán sosem vettem volna feleségül Lorent sem. Sok mindenben tévedtem korábban, mert túl dühös voltam az egész világra, hogy lássam a szépségeit. Most pedig igyekszem az ellenkezőjét tenni, és mindenhol meglátni a jót. Az élet túl rövid, hogy gyűlöletre pazaroljuk. Még ha ezt könnyebb is mondani, mint megtenni. - Mindenképpen óvatosnak kell lennem. És elővigyázatosnak. Bármennyire is elragadnának az érzelmeim. Tudom. De mi mással nyithatnánk fel a szemét, mint az igazság? Egész életében rossz eszméket súlykoltak bele, és az igazság az egyetlen dolog, ami megváltoztathatja. De ez nehéz lesz, és talán szörnyen fájdalmas is. Sajnálom ezért. - mondom tőlem szokatlanul komoran. És Loren előtt nem kell kimondanom, hogy mennyire bűntudatom van már most az egész miatt. Az miatt, hogy szenvedést fogok okozni egy ártatlan diáklánynak. És nem a szokásos helytelen viselkedésért büntetőmunka felállásban. Az egyszerű következmény. De ez olyan tettek következményének sorozata lesz, ami nem attól a lánytól indult, és nem rajta kellene csapódnia. Félek elkerülhetetlenül ez fog mégis történni. Végül egyszerűen magamhoz húzom Loryt, és szorosan átölelem. Egyszerűen szükségem van rá. Hogy érezzem a közelségét. A haja illatát, a bőre puha érintését. A tényt, hogy mellettem van, bármi is fog történni ez után...
Igazság szerint, jómagam nem sokáig koptattam a katedrát és azt is leginkább csak gyakornokként tettem egy tapasztaltabb professzor mellett. Nem nyílt hát alkalmam arra, hogy mélyebben bepillantást nyerhessek a tanárok életébe. Ennek révén pedig fogalmam sincs, mi minden kavaroghat jelen pillanatban is Ray fejében. Ráadásul, maga az ügy a lehető legkényesebb, hiszen személyes kötődése is van hozzá a férjemnek. Az egész családját elvesztette, méghozzá vélhetően az egyik diákja szülei miatt. Nem könnyű helyzet, annyi szent. Sem feldolgozni, sem kezelni, hiszen valaki mindenképp vesztesként keveredik ki ebből. A lány szüleinek viszont rácsok mögött a helye, ezt Raynek is be kell látnia. Vannak dolgok, amelyek fölött nem hunyhatunk szemet, bármennyire is nehéz elfogadni azokat. És hogy félek-e attól, hogy Ray esetleg meggondolatlanul cselekedne az újonnan szerzett információk birtokában? Igen, méghozzá határozottan. Bármennyire is nyugodt és türelmes ember a férjem, egy ehhez hasonló helyzet még az ő idegeit is esélyesen próbára teszi. Talán nem látok bele a fejébe, de a lehetséges következményeket én is képes vagyok előre látni. Ha velem történne hasonló, esélyesen két lábbal rúgnám rá a lány szüleire az ajtót, hogy hosszú és elnyújtott vallatásuk legyen, méghozzá az én kezem által. Ray és a gyerekek előtt mindig is meggondolatlan és hirtelen természetű voltam, ez pedig mit sem változott azóta sem. Egyszerűen csak jóval kevesebb inger ér és a családom miatt én is megfontoltabban állok hozzá mindenhez. De ha ilyesmivel találnám szembe magam, nem haboznék egy percig sem. - Ő ártatlan, de a szülei nem azok - szólalok meg halkan. Igen, tudom, mi jár a fejében, de remélem nem gondolja komolyan, hogy ilyesmit megúszhatnak büntetlenül azok az emberek. - Lépéseket kell tenned ellenük, még abban az esetben is, ha ez cseppet sincs az ínyedre. Ki tudja, kik szenvedtek még miattuk a szüleid halála óta. Elismerem, a kislány semmiről sem tehet és igen, rossz lesz számára az egész hercehurca, de ha tényleg ők azok, akik végeztek a családoddal, akkor nincs más út. Nem mondom, hogy ugorjon fejest a kútba, hiszen jelen pillanatban nincs más a kezünkben, mint egy lista néhány névvel, de ez máris egy árulkodó jel. Ezen a vonalon kell tehát elindulnunk, ha ki szeretnénk deríteni, miért is került Raymond szüleinek neve a pergamenre. Itt és most nem rohanhat a Minisztériumba, hiszen nincs elég bizonyíték a kezében, de ha az a Miley tényleg az, akinek mondja magát, akkor van rá némi esély, hogy Ray gyanúja be fog igazolódni idővel. - Ha egy kis esze is van, akkor be kell látnia magában, hogy nem te vagy a hibás, hanem azok, akik felnevelték őt... Fura, hogy ezt pont én mondom, hiszen kamaszként sose ismertem volna be senki igazát sem. Az egész világ ellenem-elvet vallottam és ha ez a lány kicsit is hasonlít rám, akkor Raynek valóban nagyon nehéz dolga lesz. Azt azonban meg kell értenie, hogy emiatt nem tekintheti meg nem történtnek a múltat. - Ha téged hibáztat és nem a szüleit, akik habozás nélkül küldtek át a másvilágra mindenkit, aki nem teljes mértékben ember, akkor hidd el, nem veled van a gond. Nyilván a neveltetése miatt nem lesz könnyű meggyőzni arról, hogy ez így miért nem helyes, de valakinek muszáj lesz felnyitnia a szemét, különben ő is olyasvalakivé válik, aki végérvényesen szakít szét családokat... És igen, az is benne van a pakliban, hogy a lány még nem ismeri fel a tettei leendő súlyát. Ő még csupán elméletben találkozott a következményekkel és az élete folyamán még nem találta szembe magát egy bosszúszomjas rokonnal sem. Lássuk be, Raymonddal még kifejezetten jól is járt, hiszen olyasvalakinek is a kezébe nyomhatta volna ezt a pergament, aki rajta keresztül állna bosszút a szülein és nem kérdezné meg vagy járna utána alaposabban annak, hogy ez most igaz vagy sem. - Talán, ha te és az a bizonyos követ csukott ajtók mögött leülnétek a lánnyal beszélgetni... - harapok az ajkaimba bizonytalanul. - Elmesélhetnéd számára azt, mi történt a családoddal és ha egy kicsi empátia is van benne, akkor lehetséges, hogy még arra is rávehetitek, hogy segítsen kideríteni az igazságot. Ha másért nem is, de a szülei tisztázása végett mindenképp. Mondhatnátok neki, hogy minden egyes lehetőséget ki kell vizsgálnotok és te nem gyanakszol rájuk, de utána kell néznetek, hogy a következő pontra léphessetek. Ne indíts hivatali eljárást ellenük, elsőként győzd meg Mileyt arról, hogy te nem őket gyanúsítod. Érted, amit mondok? - emelem fel végül a tekintetem. Kissé nyakatekert, de ha azért kezdenek el kutatni, hogy a lány szüleit kizárják, akkor máris emészthetőbb a dolog és esélyesen Miley is együttműködőbb lesz. Ő szolgálhat értékes bizonyítékokkal. Ray szavai hallatán csupán lágyan elmosolyodom. Igazság szerint még mindig nem szoktam hozzá ahhoz, hogy valaki csak a jót lássa bennem. Eddig minden pasimmal mellényúltam, de Ray... Azt hiszem, a kezdeti utálkozásom iránta nagyon is téves volt, hiszen végül ő lett életem szerelme. Mellette sikerült valamennyire megkomolyodnom és némi önbizalmat visszanyernem. - Ezt megértem, de szerinted így is menne? Az igazsággal együtt is? A szülei a te fajtádra vadásznak, Ray - fintorodom el egy pillanatra. - Ha a fülükbe jut, hogy mi is vagy valójában, te is könnyedén célponttá válhatsz. Főleg abban az esetben, ha nyíltan megvádolod őket. Óvatosnak kell lenned! - figyelmeztetem, miközben egyik pillanatról a másikra bukkan felszínre a tudatomban, hogy igen, a férjem és a gyerekeim is halálos veszélybe kerülhetnek, ha Raymond nyíltan megvádolja a lány szüleit. Dumbledore garantál ugyan némi biztonságot, de nekem eszem ágában sincs a kastélyba költözni. Bár, ha nincs más megoldás, nyilván megtenném, de egy ehhez hasonló ügy néha a bizonyítékok ellenére is évekig elhúzódhat...
Az élet gondjaival az a legnagyobb baj, hogy gyakran igyekszünk a szőnyeg alá söpörni őket, vagy elmenekülni elölülők, de mindig ránk találnak. Ezt bizonyítja az is, hogy én egy egész kontinenst utaztam át azért, hogy amiket a szőnyeg alatt rejtegetek sose érjenek utol. Most mégis teljes elemi erővel csaptak le rám, és ez kihatással volt a családomra is. Ami nincs jól így. Hiszen eddig annyira igyekeztem, hogy az iskolai és egyéb drámák ne legyenek hatással a magánéletemre. De ez nem megy többé. Ráadásul tudom, hogy hibáztam, amikor nem mondtam el mindent Lorennek az elején. Akkor talán könnyebben megértett volna. Hogy miért akartam visszajönni ide, és mi nyomaszt mostanában ennyire. Talán nem jutottak volna eszébe olyan ostoba gondolatok sem, hogy rajta kívül valaki más is van az életemben. Nem. Ez sosem fog megtörténni. Persze amikor még csak gyakornok voltam a mentorom mellett, és éppen csak ismerkedtem azzal, hogy mit is jelent tanárnak lenni, ő figyelmeztetett, hogy lehetnek olyan helyzetek, amik jobban megérintenek a kelleténél. De egy tanárnak igyekeznie kell objektíven szemlélnie az eseményeket. Harmadik kívülálló félként. Esetemben azonban ez többé úgy érzem nem lehetséges. Attól ponttól nem, hogy Miley Thompson véletlenül elcserélte a nekem szánt házi dolgozatokat. Ott szabadult el minden, ami rossz. Úgy érzem ez a helyzet túl nő rajtam, és bármit teszek is erkölcsileg helytelen lesz a végén, és valakinek így vagy úgy, de fájdalmat fogok okozni. Talán sokkal rosszabbat is, mint Lorennek a miattam való aggódás. Pedig ennyire sem lett volna szabad beengednem a házasságomba, és magánéletembe Mr. és Mrs. Thompson tetteit, és azok következményeit. - Ezt én is tudom. - sóhajtok fel halkan. Nem engedhetem meg magamnak sem sellőként, sem tanárként, hogy elragadjanak az érzelmeim. Akkor sem, ha minden békés, szolid természetem ellenére kedvem lenne ebben a pillanatban felpattanni, és rárontani a Thompson szülőkre egy elszabadult dühös bika minden fájdalmával, és haragjával. Hogy mindent a képükbe vágjak. Hogy hogyan tették tönkre az életemet, és hogyan teszik tönkre Miley-ét is. - Hogy tudnám elfelejteni? Egész Európát keresztül kasul bejártam, hogy elmeneküljek, és magam mögött hagyjam. Éveken át. Míg végül megállapodtam, hála a nagyapádnak. Mégsem sikerült elkerülnöm a jelenlegi helyzetet. Csak nem szeretném, ha egy ártatlan lány is szenvedne ezért. - ha Miley nem lenne a tanítványom. Ha nem azok lennének a szülei akik... ha. Akkor feljelenteném a gyilkosokat gondolkodás nélkül. Követelném, hogy a lehető legsúlyosabb ítéletet mondják ki rájuk. És még az sem lenne elég az elkövetett szörnyűségek miatt. Viszont itt van ez a temérdek ha, aminek egyik végén egy kviddicsezni vágyó ártatlan kamasz lány élete a tét. Ezt pedig képtelen vagyok figyelmen kívül hagyni. - Nem tudom. Túl sok mindent nem tudok. És félek, ha kiderül a teljes igazság, és tényleg lecsukják a szüleit, bármennyire is szeretnék segíteni, engem hibáztat majd, minden rosszért. - sóhajtok fel. Nem szeretném árvaházba küldeni, de nem is eröltethetek rá semmit sem. Még a saját társaságomat sem, bármennyire is szeretnék segíteni rajta. És hát belegondolva, ki az, aki szeretne egy levegőt szívni azzal, aki miatt jó eséllyel örökre elveszíti a szüleit, akik felnevelték? Ez roppant bonyolult érzelmi dolog. Főként egy kiszámíthatatlan kamasznál, aki éppen csak próbálja felfedezni a saját identitását minden tekintetben. - Talán. Remélem. - bólintok lassan. Szeretném, ha lenne valaki, aki tényleg tud segíteni. Tanácsot adni. Bármi. Mert érzem, hogy ezt már tarthatom túl soká magamban. Talán ezért is lesz szükségem diplomáciai segítségre, valakitől, aki jobban ismeri az ilyen dolgokat. Szóval vélhetően igen, időpontot fogok kérni Spencertől. - Ha egy máig megoldatlan gyilkossági ügyről van szó, amiben új bizonyítékok kerülnek elő, azt hiszem hivatalból kötelességük. - ettől persze nem egyszerűbb a dolog. Ha Miley szülei megsejtik, hogy nyomozhatnak utánuk... el is tüntethetnek minden nyomot. A lista pedig... nos még ha igazolást nyer is, hogy minden rajta szereplő személy halott, akkor sem bizonyíték, hogy ők is követték el a gyilkosságot. Hiszen akármilyen lista lehet. Ha teszem azt, azt hazudják, hogy a lista csak azoknak az embereknek a nevét tartalmazta, akiknek mondjuk ékszereket adtak el... az még nem bűn. Bizonyítani, pedig hogy ez nem igaz, amikor csak szavak állnak szembe egymással, valódi tanuk nélkül... - Az én szememben az vagy. Talán meg sem érdemellek. - mosolyodom el végre halványan. Bár ez még mindig nem az igazi. Tudom, hogy Loren azt szeretné, ha én boldog lennék. Ha többé nem kísértene a múltam. Félek azonban, hogy ez csak akkor fog ismét megtörténni, ha valahogy le tudom zárni ezt a Thompson ügyet. Így vagy úgy. Addig pedig csak reménykedhetem, hogy nem megy a házaséletem rovására, nem visszafordíthatatlan mértékben. - Szeretném, ha megismerne, és elfogadna. De annak, ami vagyok, úgy ahogyan vagyok. Mármint persze nem kell mindenkinek tudnia a kastélyban. Általában egy-egy alsós kisdiákkal nem erről cseverésznék. De eltitkolni sem akarom az igazságot. Ezt az igazságot. Szeretném ha látná, hogy a szülei mennyi mindent tévesen ítéltek meg, és hogy mennyi kárt tehetnek az ismeret nélküli rosszindulatú, alaptalan előítéletek. - persze, azt azért én is sejtem, hogy nem lenne a legbölcsebb mindezt egyszerre rázúdítani. Így is nehéz idők várnak rá, akárhogy is alakul ez a történet. 16 évnyi téves, előítéletekre alapuló gondosan felépített nézőpont rendszert lerombolni, és szembesülni a hibáival, pedig nem egyszerű falat. Senkinek sem...
Sejtem én, hogy nagy a baj. Ó, de még mennyire! Raymond ugyanis még soha életében nem hozta haza ennyire a munkáját. Nyilván akadnak nézeteltérései a diákjaival, hiszen mégis csak kamaszokról van szó, nem könnyű velük és hajlamosak félreértelmezni azt, amikor valaki segíteni szeretne számukra. De ezeket az apró dolgokat megbeszéljük vacsora mellett és ennyi, nem esik több szó róluk. Ray és én elfelejtjük, nincs kihatással az életünkre. Ezúttal azonban igenis beleette magát a probléma a mindennapjaiba, ami nagyon nem jó. Meg kell tanulnia helyén kezelni az érzelmileg megrázó eseményeket is, de erre - szerencsére - eddig még nem került sor. Pedig annak idején mindketten tanultuk, hogy lesznek olyan szituációk a pályafutásunk során, amikor egyszerűen nem leszünk képesek csupán tanárként részt venni egy-egy diák életében és olyankor a lehető legjobb döntést kell meghoznunk. Lehetőleg úgy, hogy az ne nyomja rá a bélyegét a magánéletünkre és próbálnunk kell semlegesnek maradnunk. Azt azonban nem árulták el számunkra, hogy mi van abban az esetben, ha egy olyan diákot fúj szembe velünk a szél, akinek a szülei az egész életünket tönkretették. - A lehető legóvatosabban kell cselekedned - szólalok meg, miközben ölelem Rayt, hogy legalább annyit érezzen, miszerint igenis mellette vagyok. - Nem tudom, mi lenne a legjobb megoldás - sóhajtok gondterhelten. Elég kellemetlen számomra az, hogy képtelen vagyok a férjem problémáira működő tervvel előállni. - Így vagy úgy, de egy ember mindenképp hoppon marad - És az az illető nem lehet Ray. Megölték a szüleit és a húgát, valakinek felelnie kell emiatt. - Talán még Miley az, aki a lehető legkevesebb veszteséget éli majd meg. Ne feledd, hogy mit tettek veled annak idején. A lány valóban nem tehet semmiről sem, de Raymond az egész családját elveszítette és talán Miley is mindent meg fog érteni, amint a szülei csuklóján kattan a bilincs. Ha felismeri, hogy mindketten gyilkosok, lehetséges, hogy könnyebben elfogadja a sorsukat. Fogalmam sincs ugyan, én miként reagálnék a helyében, de az emberölés nem pont egy hétköznapi vád. Ha az én szüleim tettek volna ilyesmit... - És ha ő nem kér a segítségedből? - vetem fel a lehető legrosszabb elképzelhető forgatókönyvet. - Árvaházba dugnák? Végül is, a lány tizenhat, nemsokára betölti a tizenhetet és oda megy, ahova szeretne. Ha elutasítja Ray segítségét és inkább az utcára megy, akkor a férjem nagy eséllyel önmagát fogja marcangolni. Nehéz a megszokott felfogástól eltérni és hirtelen elfogadni azt, ami ellen egész életünkben kézzel-lábbal tiltakoztunk. Egyáltalán nem biztos ugyanis, hogy Miley egy más fajú ember segítségét olyasminek tartja majd, amit el akar fogadni. - Talán azzal kapcsolatban is adhat tanácsot, hogy miként lennétek képesek diplomatikusan rendezni ezt az egészet - vetem fel. - És esélyesen Miley számára is lesz egy megfelelő megoldása, ha mégse kérne belőlünk... Lehetséges, hogy a lánynak vannak más rokonai is, akik ezer örömmel magukhoz vennék, ebben pedig egy hivatalos személy hatalmas segítséget nyújthat számunkra. És persze Raynek is tanácsot adhat azt illetően, hogy mi legyen a következő lépése. Gondolom, pár név egy papíron még nem elegendő az Azkabanhoz. Nyomozást kell indítani, de nekünk nincs annyi pénzünk, hogy magánnyomozókat fogadjuk fel. A ház rengeteg összeget elvisz minden egyes hónapban, épp csak tudunk félretenni valamennyit. - Szerinted ők segítenek majd kideríteni, mi is történhetett valójában? - teszem fel némi habozás múltán a kérdésemet. - Indíthatnak nyomozást ellenük? Hiszen a vadászat illegális tevékenység, tiltott munka. Talán ez a nagykövet találkozott már hasonló helyzettel és szakértője az ilyesminek. Jó lenne ugyanis hozzáértőre bízni mindezt. - Jó, azért nem vagyok egy szent, mert nekem az a legfontosabb, hogy te ismét rendbe gyere lelkileg - mosolyodom el. - Miley annyira nem érdekel - jelentem ki. Számomra ugyanis a saját családom a legfontosabb. Ha a kislány bármi sértőt is tenne a gyerekeimmel szemben a származásuk miatt, minden bizonnyal páros lábbal tessékelném ki a küszöbön, még Ray tiltakozása ellenére is. Sajnos, van egy olyan rossz szokásom, hogy semmi ilyesmit sem nyelek be senkitől sem. Vannak ugyanis viselkedési normák a szememben, ez pedig egy olyan helyzet, amikor a kisasszonynak is le kell nyelnie a keserű pirulát. - Talán erre az a megoldás, ha megismer minket. Majd valamikor benézhetek az iskolába és összefuthatok vele. Csak úgy "véletlenül" - vonom meg a vállam. - Én ember vagyok, hozzám nyilván másként viszonyul majd. És lehetséges, hogy téged is sokkal könnyebben elfogad, ha látja, hogy teljesen normális életet élsz és nem a víz alatt - mosolyodom el. - Ha nem csapkodsz előtte az uszonyoddal és mutatod be a víz alatti városaitokat, hanem szépen csendben elsunnyogod, hogy sellő vagy, még lehet esélyed.
)
) 
