Karen & Castiel - Little by little

‒ Kényes és konok ‒ ízlelgettem a szavakat. Végső soron, Castielnek igaza volt, túlságosan is könnyen megsértődött, én pedig foggal-körömmel ragaszkodtam a véleményemhez, és az igazamhoz. Egy halk sóhaj kíséretében finoman vállon veregettem. ‒ Nos, éppenséggel igazad van. Mindkettőnknek szörnyű természete van ‒ tettem hozzá halkan, szórakozott mosollyal kísérve. Néha nem is értettem, hogy miként bírtuk elviselni egymást, a hülyeségei ellenére azonban az érzéseim ugyanazok maradtak. Nem tudtam véglegesen gyűlölni őt csak azért, mert kényes, akaratos és pont olyan bántó volt a stílusa, mint nekem. Egyszerre hasonlítottunk, és különböztünk dolgokban, talán csak azt kellett volna már megtanulnunk, hogy utálhatunk bárkit, csak legalább egymást ne bántsuk.
‒ Ha átlépsz egy bizonyos határt, zavarni fog, de annak a következményei pedig neked fájnak ‒ ciccentettem ismét. Bár nem terveztem terrorban tartani a fiút, attól függetlenül, keménykedhettem, elvégre, úgyse tudott volna ellene sok mindent tenni. Most nem látott, hogy a falhoz tudjon csapni, és én is mindenre fel voltam készülve.
Felvont szemöldökkel fürkésztem az arcát, amikor a nagykorúságával büszkélkedett, de inkább nem szóltam egy szót se, mielőtt még megint kényeskedne valami miatt. Ezután leintettem, hogy ne merészeljen pedofilnak meggyanúsítani, csendben agyaltam a szavain, pontosabban csak azon a részen, hogy semmi nem fog történni közöttünk. Megfordult a fejemben, hogy akkor ezek szerint valóban nem is akart tőlem semmit, vagy megint játszotta a sértődöttet, és csak úgy mondta az egészet.
‒ Felettébb ‒ morogtam, majd megrándítottam a vállamat. ‒ Nem is akarnék, van elég pénzem. Nem vetetem el magam egyetlen vén csonttal, hogy aztán évekig ne patkoljon el. ‒ Eszembe se jutott más, korombeli pasikkal ismerkedni, amíg ez az idióta az életemben volt. Meg aztán, ismertem egy pár Shannon korabeli pasit, mind iszákos barom volt, a húszas éveik elején meg a legtöbb pasi arra hajt, hogy minél több csajt megdugjon, erre sem vágytam. Amilyen keménynek és érzéketlennek mutattam magam, legbelül éppannyira vágytam egy normális, hosszú távú párkapcsolatra. De ezt már nem árultam el Castielnek, ha annyira akart, akár pedofilnak is hihetett, mit is bántam én.
A térdemre könyököltem, hogy kitámaszthassam a fejemet. Ugyanannál a témánál tartottunk. A bizalomnál meg, hogy nem kellett senkinek. Némán megráztam a fejemet. Ingerült voltam, amiért újra és újra el kellett neki magyaráznom, hogy nem fogok eltűnni mellőle, ahogy azt is, hogy ő is éppoly bántóan viselkedik, mint én.
‒ Castiel, kezdjük ott, mikor ígértem neked valamit, ami nem úgy lett? A bizalmadat kértem, cserébe megkaptad az enyémet, olyan dolgokat mondtam el neked, amit senki más nem tud. A titkaidat még mindig konokul őrzöm, itt vagyok melletted, amikor csak tehetem. Vagy elfelejtetted, hogy a tóparton ki próbált meg összekaparni, vagy éppen kiráncigált el idáig, amikor történt az az eset? Nem kérek érte viszonzást, nem vagy az adósom sem, ott voltam, itt vagyok melletted, amikor szükséged van rám. Csak annyit kértem, ne szekálj olyan dolgokkal, amikről tudod, hogy rosszul esnek. Ha azt szeretnéd, hogy válogassam meg a szavaimat, hát megteszem, de cserébe én is ezt kérem tőled ‒ válaszoltam hosszabban a magyarázatára. Vajon képes lett volna rá? Erősen kételkedtem benne, de ha legalább hajlandó volt megpróbálni, nekem az bőven elég lett volna. Akkor én is leszálltam volna a heccelésével.
‒ Honnan kellene tudnom, amikor te nem mondasz semmit? Semmit a gondolataidról, vagy érzéseidről. Te állítod, hogy nem vagyunk barátok, és tényleg nem. Azonban, Castiel, én hiába akarnék bármit is megbeszélni veled, mindig azzal jössz, hogy hanyagoljuk a nyálas és csöpögős dumákat. Neked kell tudnod, és eldöntened ‒ ingattam lemondóan a fejemet. Tényleg nekem kellene megmondanom, hogy mi volt közöttünk, amikor nem láttam a fejébe? Konok fickó volt, nem vitás. Azonban én még makacsabb voltam nála.
Ismét elcsendesedtem, hallgattam milyen dühösen csengtek a szavai. Szinte tapintható volt a köztünk lévő feszültség. Amikor én voltam ideges, ő volt higgadt, és ez fordítva sem volt másként.
‒ Áruljam el mi a francot akarok? Nem gondolod, hogy először neked kellene magadban tisztáznod, hogy te mit akarsz? ‒ suttogtam halkan, a mondandója többi részét szándékosan figyelmen kívül hagyva. Talán túlságosan érzékeny voltam bizonyos témákkal kapcsolatban, és igaza volt, annyit nem csesztetett a múltammal, de akkor talált mást. Azonban nem hinném, hogy mostanában világfájdalmas történetekkel álltam volna elő, és csakis akkor voltam sértett, amikor valóban meg is bántott.
Kurtán felnevettem. A hangom rekedten csengett, de nem számított most már.
‒ Csak vicceltem, de ha ennyire megvoltál nélkülem, akkor talán eztán is megleszel. Hát legyen, kevesebbet járok majd a nyakadra ‒ fordítottam el a fejemet. Ha valóban ilyen jól megvolt egyedül, nem is kellettem neki. Ő maga mondta, nem voltunk barátok. Hiába tettem le az Esküt érte, hiába kötelezett a szavam, ha ő úgy döntött, hogy nem kér belőlem, hát nem fogom túlságosan erőltetni. Legalább is, addig nem erőltetem a kapcsolatot, amíg el nem dönti mit is akar pontosan.
‒ Ameddig itt ülsz mellettem, bármikor eltörhetem az ujjaidat, gyorsan gyógyulsz, szóval újra és újra megtehetem ‒ rándítottam meg unottan a vállamat. Nem bántottam volna, ahhoz sok kellett volna, hogy annyira elboruljon az agyam, hogy fájdalmat okozzak annak, akit szeretek, szimplán csak közöltem, hogy tudok én olyan érzéketlen és szadista is lenni, mint amilyennek a Szárnyas Vadkanban látott. Szerintem nem akarta volna azt az énemet viszontlátni.
Válaszoltam volna neki, de abban a pillanatban a számra tapasztotta a kezét, és úgy tolt el magától. Morcosan a fogaim közé csippentettem a tenyerén lévő bőrt, jelezve, hogy épp pofázni készültem, ha nem tűnt volna fel neki. ‒ Lehetetlen lenne? Azért megnéznélek milyen az, ha zavarba jössz ‒ méregettem szürke tekintettel, újfent ignorálva a morgását. Hiába szólt rám, nem voltam se kislány, se kiskutya, hogy meghunyászkodjak annyitól, hogy határozottabban rám morrant.
‒ Te is megtanulhatnád, hogy kell ‒ vágtam vissza epésen. Az már nem volt állapot, hogy mindig csak én tűrtem, és ő hisztizett.
Nem terveztem a durmstrangos időszakot részletezni, elég volt, ha mindenki más tisztában volt vele, hogy egy ex-durmstrangost és a családját ne baszogassák. Én már ennyivel is elégedett voltam. Ezután valamivel higgadtabban hallgattam a monológját, már majdnem elpárolgott minden dühöm, amikor megint olyat szólt, amiért most már a kezem a tarkóját érte. Nem sokkal később pedig már a felsőjét szorongattam, úgy elkapott a harci ideg. Tudtam én is durva lenni, ha akartam. Castielnek azonban tényleg ez kellett? Hogy felbasszam magam, és nekimenjek? Nem örültem az érintésének, ez volt az egyik oka, hogy letaszítottam magamtól, a másik pedig az, hogy ne húzzak be neki.
‒ Csak azon, amit sértőnek találunk ‒ fontam össze a karjaimat dohogva. Nemrég kértem, hogy válogassa meg ő is a szavait, de eddig nem sikerült neki. Bár, ahogy végigmértem, arra jutottam, hogy talán soha nem is fog.
Szükségem volt egy kis friss levegőre, hogy lehiggadhassak. Még akkor is, ha a fiú továbbra is a jelenlétemben volt, de azért valamelyest visszaadhattam neki a korábbiakat. Nem feleltem neki, lehunytam a szememet, és felidéztem az első találkozásunkat. Már akkor is folyton civakodtunk, talán azóta se telt el nap, hogy ne kötöttünk volna bele a másikba. Szórakozottan elmosolyodtam. Lassan kinyitottam a szemeimet, még mindig mosolyogva, a fejemet csóválva figyeltem, ahogy Castiel lehajolt egy kavicsért, és dobálni kezdte.
‒ Szerintem is ‒ bólintottam egyetértően. Végigkövettem a kavics útját a tóig, majd valamivel nyugodtabban a fiúba karoltam, hogy segítsek neki visszatalálni a gyengélkedőig. Néha lopva a vállam felett hátrapillantottam. A bejárathoz érte, belöktem az ajtót, és abban a pillanatban dörrent egy hatalmasat az ég, amikor bevágtam az ajtót. Leszakadt az ég, de ismét a kastély falai közt gyilkoltuk egymást.

//Én is nagyon szépen köszönöm. Még mindig imádom az összes játékunkat. *-* A stílus meg nem gond, így szeretjük. xD <3 //

Bizsergett a bőröm, ahol megfogta a kezemet. Kellemes érzéssel töltött el a jelenléte, így aztán nem morogtam amiatt, hogy elkapta a csuklómat. Amúgy is tudhattam volna, hogy annyira kényes a frizurájára meg az érintésre. Mégis jól esett szekálni vele.
‒ Szörnyen kényes vagy, ám rendben, többet nem hozom fel a témát ‒ rándítottam meg a vállamat. Annak azért örültem volna, ha kinőné a nyafogását, de ha nagyon muszáj volt, így is elfogadtam.
‒ Enyhe túlzás? Pedofil? Ahhoz képest, hogy vak vagy, a humorérzéked, és a gúnyolódás is remekül megy ‒ ciccentettem a fejemet ingatva. Túlságosan jól érezte magát, ha már gúnyolódni is képes volt, bár inkább ez a nagyképű, kötekedő duma fogadjon, mint az a kép, amikor rátaláltam a szilánkok közt gubbasztva. Még mindig nem sikerült kivernem a fejemből azt az emléket.
‒ Javíts ki, ha tévednék, de tudtommal nagykorú vagy, így semmiképp sem lehetnék pedofil, még akkor sem, ha bármi komolyabb történt volna közöttünk ‒ hajoltam közelebb az arcához kicsit vicsorogva, bár ő ezt nem látta, de a hangsúlyomból érezhette, hogy nem repestem az örömtől. ‒ Amúgy meg, bocsáss meg, hogy nem a hatvan fölötti vén szarok az eseteim ‒ szűrtem a fogaim közt, majd hátradőltem. Castiel mindig is nagyon értett ahhoz, hogy a hangulatom hullámvasútként változzon mellette. Pillanatok alatt cseszett fel, vagy éppen lágyított el. Egyszerre utáltam és szerettem ezért a tulajdonságáért, mert mellette nem unatkoztam.
Ezt a következő megszólalása bizonyította a legjobban, miközben hallgattam, az arcom ellágyult, kevésbé lehettek olyan durva vonásaim, mint akkor, amikor a legagresszívebb voltam.
‒ Épp ezért kellene tudnod, hogy nem gondolom komolyan ‒ ingattam lemondóan a fejemet. Talán nem ismert annyira, mint a fivéreim, de elég sokat elárultam már neki a múltamról, rengeteg gondolatomat osztottam már meg vele, így reméltem, hogy nem fogja rosszul venni a csipkelődéseket. ‒ Nem vagy a haverom? Akkor mim vagy? De tényleg. Nem vagyunk ismerősök, annál jobban ismerjük egymást, nem vagyunk barátok, mert a barátok nem smárolnak, de nem is járunk. Szerinted akkor mégis milyen kapcsolat van közöttünk? ‒ ráncoltam össze a homlokom. Talán némileg agresszívebben szólaltam fel, mint terveztem.
‒ Meg aztán, pont te beszélsz? Te basztatsz állandóan a múltammal, te dörgölöd az orrom alá… Komolyan, Castiel, szerinted nekem az nem esik rosszul, amikor te bántasz meg? ‒ráztam meg a fejemet. Én tényleg nem értettem ezt a srácot. Elvárta, hogy mások megértőek legyenek vele, ne basztassák a múltjával, de ő ugyanezt nem tette meg másokért. Néha igazán nem tudtam kiigazodni rajta, pedig próbáltam, és most értettem is, hogy miről beszélt. Én tudtam legjobba, hiszen velem ő ugyanezt csinálta.
‒ Az élet kegyetlen, vedd úgy, hogy felkészítelek rá ‒ rándítottam meg a vállamat egykedvűen, az sem hatott meg, hogy a szívéhez kapott. Tisztában voltam vele, hogy csak hülyéskedett, ergo, nem volt már semmi baja. ‒ Hát jól van, akkor tartsd meg magadnak ‒ forgattam meg a szemeimet. Úgyse árulta volna el, ahhoz túlságosan makacs volt.
‒ Hát, hajrá drága Castielem. Akkor mire vársz? Tedd meg! Rajtam ne múljék, keress meg, kapj el, és add vissza, ha már annyira zavar téged ‒ nevettem fel kajánul, bár sejtettem, hogy úgysem lenne képes megtenni. Főként azért, mert lusta lenne, másrészt, nem akarna pofára esni. Mellette üldögélve már kevésbé voltam csipkelődő, a suttogásától pedig egy pillanatra kirázott a hideg, majd az övéhez hasonló félmosollyal, suttogva feleltem: ‒ Mint mondtam, az élet mocskos és kegyetlen, szeretném, hogy tudd, mi vár rád. Meg aztán, a franc se mondta, hogy erőlködnék, pusztán szórakozom a dolgon. De örülök, remélem, ezt is aranyosnak találod ‒ kuncogtam, majd ismét a füléhez hajoltam, hogy megint belefújhassak.
‒ Hát jól van, te tudod ‒ vontam meg a vállamat. Azt már nem tettem hozzá, hogy ha rajtam múlna, akkor bizony nem szabadna tőlem olyan könnyen, de nem akartam megint éreztetni, hogy mennyire ragaszkodtam hozzá. Ha már egyszer helyet szorítottam neki az életemben, az volt a minimum, hogy nem szökik el.
Igyekeztem békésen felelni neki, de be kellett látnom, hogy Castiel egyáltalán nem szokta észrevenni magát. Felsóhajtottam. Igazán nehéz eset volt. ‒ Nos, te többször átlépted már nálam ezt a határt, mégis itt vagyok, és túlléptem a dolgon ‒ húztam el a kezemet. Megdörzsöltem a karomat, tétován álltam vele szemben. Az egész beszélgetésünk nem tartott sehová civódáson kívül. Azokról a témákról pedig, amikről beszélnünk kellett volna, hallani sem akart.
‒ Elhiheted, hogy nem terveztem részletezni a Durmstrang szadista módszereit ‒ feleltem csendesen, a bennem felsejlő gúnyos gondolatot meg inkább megtartottam magamnak. Nem kellett arról tudnia, hogy min járt az eszem. ‒ Nem is vagyok domina, de még domináns sem. Tény, szeretem helyretenni az embereket, megmondani nekik, hogy hol a helyük, és parancsolgatni, de ez teljesen másból ered. Ismered a háttértörténetemet, tehát tudod, hogy miért vagyok olyan, amilyen ‒ feleltem szórakozottan, hiszen az akaratosságom, és az, hogy nem tűrtem ellentmondást annak volt köszönhető, hogy éveken át hat pasit neveltem, és tettem életképessé. Nélkülem még most se tudnának főzni, vagy magukra mosni.
‒ Pedig azért örülnék, ha felfrissítenéd az emlékezetemet, ugyanis én nem tartalak hülyének, nyilván keversz valakivel ‒ fontam össze a karjaimat miután hátrasöpörtem néhány kósza hajtincset. ‒ Helyes, nagyon helyes ‒ sziszegtem immár a ruhával kapcsolatban. És még nekem volt mocskos fantáziám! Vajon vakon milyen beteg dolgokról ábrándozhatott még? Talán jobb is, hogy nem voltam legilimentor. Hiába mutatta ártatlannak magát, attól még hozzám hasonlóan neki is voltak perverz vonásai.
Elégedetten konstatáltam, hogy nem nyerte el a tetszését a tarkón vágása. Ettől eltekintve igenis megérdemelte. Az imént pofáztam el neki, hogy ő sem volt jobb, és ha nem akarta, hogy belegázoljak a kis lelkébe, akkor talán neki sem ártott volna vissza venni a nagy arcából.
Továbbra is ingerelt, forrt a vérem, egy pillanatra el is veszítettem az önkontrollt, megragadtam a felsőjét, és közelebb húztam magamhoz. ‒ Hidd el, ha így folytatod, simán megteszem. Nekem aztán nem okoz különösebb lelki fájdalmat, ha ártanom kell másnak, ezt elhiheted ‒ morogtam, majd finoman hátrébb löktem, amikor arról beszélt, hogy miken járhat az eszem.
‒ Ne várd, hogy ne csesztesselek viccből, ha te ugyanúgy beszólogatsz, csak éppen komolyan gondolod ‒ fordítottam hátat neki. Inkább nem is reagáltam inkább azzal kapcsolatban, hogy mikről ábrándozhattam. Voltak köztük ilyen csúnya dolgok, de akadtak olyanok is, amik egészen megleptek, és néha-néha a gyerekkori énemre emlékeztettek, amikor még normálisnak tartottam magam.
‒ Nos, ezt egyedül te tudhatod, elvégre te keversz állandóan ‒ pillantottam hátra a vállam felett. Elvégre az ő szeszélyessége miatt nem jutottunk egyről a kettőre. A kapcsolatunk is pont olyan hullámzó volt, mint a hangulatunk. Persze, természetre én sem tartoztam a világ legangyalibb emberei közé, de ettől függetlenül legalább tudtam mit akarok.
Sokáig hallgattam, elég rendesen felcseszett, és félő volt, hogy bármelyik következő megszólalásom olyan bunkóra sikeredik, hogy a végén kicsináljuk egymást. Én nem akartam bántani őt, azonban néha elvette a sulykot, és hiába igyekeztem vele minél türelmesebb lenni, megesett, hogy eldurrant az agyam. Felmerült témaként, hogy mennyire látott, nem szóltam egy szót se, csupán hümmögtem meg bólogattam. Már az is hatalmas szerencse volt, hogy ilyen gyorsan gyógyult. Mégsem sikerült lehiggadnom, álnokul felröhögtem miután meghallottam a fiú kifakadását.
‒ Természetesen ‒ mondtam vigyorogva. Máris jobb kedvem lett az egésztől. ‒ Írd a többi bántáshoz meg visszaadnivalóhoz ‒ intettem, elvégre, tisztában voltam vele, hogy ezt is vissza fogom majd kapni valamilyen formában. Mindegy, már megszoktam.
Egy ideig még zajokat keltettem, hagytam, hogy megpróbálja kitalálni őket. Nem tudom mennyi ideig szórakoztam ezzel, de a kis programunkat kénytelen voltam félbeszakítani.
‒ Van egy rossz hírem, azt hiszem, vihar közeleg ‒ pillantottam a tó mögötti hegyek irányából érkező szürke fellegek felé. Talán az lett volna a legjobb, ha most azonnal visszaindultunk volna.

Meglepett, amikor elkapta a csuklómat, a vaksága miatt nem számítottam rá, mégis olyan gyorsan mozdult, hogy esélyem se volt elhúzódni. Azonban, nem zavart az érintése, nem is téptem ki a kezemet az övéből. Most másképp ragadta meg a kezemet, mint annak idején a konyhán, akkor némileg fájdalmat okozott nekem, most inkább csak megmosolyogtatott a viselkedése.
‒ Nem azt mondtam, hogy gyerek vagy, hanem hogy olyan fejet vágtál. De nem vagy gyerek, ezt már megbeszéltük ‒ billentettem oldalra a fejemet, miközben az ujjaimat végighúztam a csuklója feletti területen. ‒ Gyerekekkel nem kezdenék ki ‒ tettem hozzá csak úgy, mellékesen, enyhén célozgatva az érzéseimre, amelyeket konkrétan eddig soha nem vallottam be neki.
‒ Amúgy meg, ne vegyél mindent magadra. Miért van az, hogy mások sértései leperegnek rólad, de ha én piszkállak, akkor azt magadra veszed? Tudod, hogy sose gondolom komolyan, amikor szekállak ‒ tettem hozzá, miután elengedte a kezemet. Néha nem tudtam kiigazodni rajta, fogalmam se volt arról, hogy mikor sértődik meg, és mikor játssza meg magát, talán ez is benne volt a pakliban, amiért kíváncsi voltam rá.
‒ Ki kérte a nyálas dumát? Nem teljesen értelek. Nem lenne egyszerűbb csak úgy, kibökni? Ha már egyszer olyan szókimondó vagy, ne most legyél gyáva nyúl ‒ pillantottam rá színlelt értetlenséggel. Voltak sejtéseim arról, hogy mire gondolt, de jobban szerettem volna, ha ő maga mondta volna ki azt, amire gondolt.
‒ Nem, nem tudom. De egyszer, ha visszanyerted a látásodat, visszaadhatod ‒ húzódtak pimasz mosolyra az ajkaim, miközben az ablak felé tartottam. Már kezdtem hozzászokni, hogy mindig volt valami, ami miatt bosszankodhatott, és bár nem az volt a célja, hogy megmosolyogtasson vele, mégis mindig sikerült. Ráadásul, a vakságán egyetlen előnye volt: szabadon vigyoroghattam a duzzogásain.
‒ Ami késik, nem múlik, Castiel ‒ hajoltam közelebb hozzá, és ismét suttogóra vettem a figurát miután visszaértem az ablaktól. A kuncogásomat elfojtva foglaltam ismét helyet mellette. A nevetésem egyből elhalt, amikor láttam, hogy az hangulata is megváltozott. Finoman átkaroltam a nyakát, és az államat a vállán támasztottam ki.
‒ Légy egy kicsit türelemmel, hamarosan ismét látni fogsz ‒ mondtam halkan, majd egy csókot nyomtam az arcára. Az sem érdekelt, ha kiakad miatta, csak szerettem volna megnyugtatni. Borzasztó lehetett, hogy az égvilágon semmit nem látott, de nem mondták, hogy örökre elvesztette volna a látását, a vámpírsága pedig csak gyorsította a regenerációt. Mielőtt felemelte volna a fejét, elhúzódtam, hiszen a közeledésem csupán egy röpke pillanatig tartott, nem terveztem sokáig a nyakán csüngeni. ‒ Nem szeretek egyedül utazni. Ha úgy adódik, eljönnél velem? Ha nem is Párizsba, de valahová, akárhová ‒ érdeklődtem, hiszen Chase biztosan nem jött volna el velem, Fred meg Steven nem ért volna rá, Gavin meg… Azóta is dühös volt rám. Theodore meg véleményem szerint örült, ha nem voltam a közelében, Morticiát meg akármennyire kedveltem varázstalan emberek közé nem mentem volna vele.
‒ Tudtam én ‒ nevettem halkan, de tényleg csak nagyon halkan, mert Castiel már párszor felhívta a figyelmemet, hogy érzékeny az erősebb hangokra. Mellékesen finoman oldalba is böktem, pusztán csak azért, mert jókedvem volt, és ezzel is csak a szeretetemet mutattam ki felé.
‒ Rendben ‒ bólintottam, de ettől függetlenül nem erőltettem tovább a témát, ahogy a sebhelyeit se akartam állandó jelleggel megérinteni.
‒ Igazán? Ha annyira ragaszkodsz hozzá… ‒ vontam fel a szemöldökömet, miközben felálltam Castiel mellől, természetesen nem hagytam volna magára, de szerettem volna, ha egy pillanatra elhiszi, tényleg elmegyek innen. Tettem is előre pár lépést, csak a hatás kedvéért, de a következő szavai hallatán visszafordultam hozzá. Megérintettem a vállát, helyet foglaltam mellette: ‒ Nem lennék mindig ilyen nyers, ha nem gúnyolódnál állandóan. Különben is, ha kedves lennék veled, azt mondanád, hogy megint valami nyálas dumával állok elő ‒ válaszoltam neki békésen, ebben a pillanatban tényleg örültem volna, ha lát engem, ugyanis se az arcomon, se a hangomban nem volt nyoma rosszindulatnak.
‒ Dehogy beszélsz mindig faszságokat, ne bosszants ‒ ráztam meg a fejemet. ‒ Nem olyan pocsék, láttam rosszabbat is ‒ vontam meg a vállamat, azonban akaratlanul is kirázott a hideg, amikor eszembe jutott az a nap, amikor idehoztam a gyengélkedőre. Soha többet nem akartam olyan állapotban látni, mégsem tudtam kiverni a fejemből ezt az emléket.
‒ Eddig se voltál papucs. Ha papucs lennél, mindenegyes nyers megszólalásomra meghunyászkodtál volna, és azt csinálnád, amit én akarok. Te nem ilyen vagy ‒ pillantottam rá egy elfojtott mosoly kíséretében. Fogalmam sincs honnan vette ezt, de amilyen makacs és ellenálló volt, meg sem közelítette azt a szintet. ‒ Különben sem kedvelem a papucsokat. Manipulálható, akaratgyenge az összes. Mint mondtam, én szeretem, ha egy kapcsolatban a felek egyenrangúak ‒ vontam meg a vállamat, majd ezután szóba került a fogadásunk tétje, de szándékosan nem adtam neki választ.
‒ Állítottam én valaha, hogy hülye lennél? ‒ ráncoltam össze a homlokomat. Nem volt ostoba, tisztában voltam vele, azonban tőlem meg ne várja azt, hogy ki fogom mondani a fogadásunkat, amikor már így is bőven utaltam neki. Most rajta volt a sor, amíg ő nem tisztázta le az érzéseit, addig én se fogom neki bevallani a sajátjaimat.
A kedvességem és a békés viselkedésem addig tartott, amíg ismét nem jött az a feltételezése, hogy kurva lennék. Akkor ingerülten tarkón vágtam. Nem túl erősen, épp annyira, hogy azért megérezze, ezt nem kellett volna. Persze, hacsak nem tért ki előle, bár ebben erősen kételkedtem. Dühösen szusszantottam. ‒ Nem te, idióta. Mással, mint más dologgal. Ha még egyszer ilyeneket mondasz, nem érdekel mennyire vagy nehéz, felvonszollak a csillagvizsgálóba, és onnan löklek le! ‒ morrantam rá, mert azért jó lett volna, ha ő is tisztában lett volna hol volt az a bizonyos határ.
‒ Én is épp szép dolgokról álmodozom ‒ vetettem oda foghegyről, miközben fejben már azt tervezgettem, hogy a vak Castielt miként vihetném fel a toronyba. Megérdemelte volna. ‒ Miért, te nem az enyémbe? Különben se ironizálj! ‒ mérgelődtem még mindig, hiszen akármennyire is szánta viccnek azt a megszólalását, nem esett jól. Nagyon nem.
‒ Cöh. Voltunk mi valaha is abban? ‒ kérdeztem gunyorosan, a ruhára meg a lámpásra pedig csak annyit feleltem, hogy beöltözés nélkül is hozzábaszhatok egy, a kezembe kerülő lámpát, ha már annyira ragaszkodott hozzá.
A tópartra érve valamelyest lenyugodtam, de alkalom adtán gyilkos pillantásokat lövelltem Castiel felé, csak, hogy érezze a törődést. A kérdésére, hogy miért is volt szükség erre a „játékra”, felsóhajtottam: ‒ Mert nem tudom, hogy mikor látsz újra, és örülnék neki, ha legalább hangok és illatok alapján tudnál tájékozódni, azért ‒ feleltem, majd felemeltem egy újabb kavicsot, és olyan erővel dobtam a vízbe, hogy bíztam benne, ez a csobbanás már bántani fogja a fiú fülét, mert megérdemelte volna.

‒ Csak mint mindig ‒ tettem csípőre a kezeimet, a hangom pedig közönyössé vált. Pár pillanattal később azonban vigyorra görbültek az ajkaim, és ismételten, a haját összekócolva feleltem neki. ‒ Te meg megint olyan fejet vágsz, mint egy óvódás, akitől elvették a nyalókáját.
Szándékosan cukkoltam azzal, hogy megint gyerekesen viselkedett. Tudtam, hogy utálja, amikor ezt mondtam neki, mellesleg, imádtam szekálni őt. Nem is én lettem volna, ha kihagytam volna ezt a beszólást.
‒ Igazán? Hát akkor a nagy Castiel legyen oly’ kedves, és árulja el mire célzott, mert még mindig nem vagyok gondolatolvasó ‒ billentettem oldalra a fejemet, miközben próbáltam úgy tenni, mintha nem érteném mire célzott. Ha szerettem valakit, akkor az illető nem csak a törődést érdemelte ki, hanem a folyamatos, csipkelődő megjegyzéseimnek is ki volt téve. Castielt viszont nem féltettem, sokkal jobban felvágták a nyelvét, mint azt az ember elsőre gondolná róla. Talán ezért is marakodtunk folyton. Egyikünk sem bírta elviselni, ha nem lehetett az övé az utolsó szó.
A suttogásomra kapott reakció megnevetetett. Kacagva fordultam el tőle, és tettem egy fél kört a teremben. Igazából, az ablakhoz sétáltam, hogy lássam milyen idő volt odakint, majd ügyelve arra, hogy ne csapjak túl nagy zajt, visszatértem a griffendéleshez.
‒ Na, persze, vagy csak jól titkolod ‒ pillantottam hátra a vállam fölött még akkor, amikor az ablak felé tartottam, aztán, mikor odaértem az ágya mellé, befejeztem a gondolatmenetemet. ‒ Mondjuk, amennyit láttam belőled… De ez nem jelenti azt, hogy egyáltalán nincsenek testi hibáid ‒ vontam meg a vállamat, miközben nem titkolt szándékom volt, hogy alaposan zavarba hozzam őt. Féloldalas mosoly jelent meg az arcomon, látván, hogy a tekintetemet kereste. Néhány pillanat elejéig tűnődve fürkésztem az arcát, talán titkon reménykedtem is benne, hogy ismét lát engem, de a tekintete üres maradt. Halkan sóhajtottam. Nem akartam türelmetlen lenni, tudtam, idő kell a felépüléséhez, mégis hiányzott a régi Castiel. A mostanival sem volt komolyabb bajom, de zavart, hogy nem hagyhatta el a gyengélkedőt.
‒ Dehogyis. Egész eddig azzal voltam elfoglalva, hogy a testvéreimet megneveljem. Meg aztán… Norvégiából hogy a francba mehettem volna el oda? A Beauxbatonsban is csak olyan ismerőseim vannak, akiket valaha megtéptem… De… Talán majd egyszer. Amint ráérek utazgatni, világot látni… Csakhogy, az még nagyon messze van ‒ ráztam meg a fejemet. Sose volt időm magammal foglalkozni, sose volt időm világot látni.
‒ Csak, mert tudom, hogy mennyire szereted őket ‒ feleltem gúnyolódva. Helyet foglaltam mellette, egy pillanatra elfogott a vágy, hogy nekidőljek, vagy átkaroljam a vállát, de nem tettem semmi ehhez hasonlót. Oldalpillantásokat vetettem rá, majd felháborodottan felhorkantottam.
‒ Én? Félni… Ne szórakozz ‒ próbáltam bosszúságot színlelni, de az igazság mindig is az volt, hogy nem akartam, hogy baja essen, azt meg pláne nem, hogy én magam okozzak neki a fájdalmat. Meg aztán azért is akartam elterelni a témát, mert szokatlanok voltak számomra ezek a helyzetek. Mármint, szokatlan volt mindkettőnk viselkedése, még új volt a türelmesebb, elfogadóbb Castiel, már, ha lehetett annak nevezni.
Megdöbbentett. Nem számítottam ilyen mértékű őszinteségre, s bár nem vallottam be, örültem annak, hogy így vélekedett. A nehezen kiharcolt őszinteségét és bizalmát nagy becsben tartottam. Természetesen, neki erről nem kellett tudnia. ‒ Ez igazán elkeserítő ‒ jegyeztem meg némi öniróniával. Igazából, ezzel a megjegyzésemmel magamat bíráltam, és nem az ő döntését, hogy bizalmat adott nekem. Az imént kijelentésével, miszerint én vagyok szinte az egyetlen, akiben bízok, elérte azt, hogy az önsajnáltatásáért nem vágtam tarkón. Helyette hosszasan kifújtam a levegőt, az államat pedig a vállára támasztva szuszogtam a nyakába.
‒ Hidd el, hogy hülyeségeket beszélsz. Nem olyan ronda az a heg. Az meg baromság, hogy senkinek sem kellenél ‒ feleltem fojtott hangon. Megfordult a fejemben, hogy hozzáteszem még azt, hogy nekem bizony szükségem lenne rá, de inkább tartottam a számat, és nem mondtam többet a kelleténél. Ki tudja hogyan reagálta volna le…
‒ Ugyan, csak gondoltam, hagyom, hogy vezető pozícióban érezd magad, de ha ennyire nem tetszik a rendszer… Akkor majd kitalálok valami szankciókat, nehogy már legyen egy jó napod ‒ vontam meg a vállamat, majd a cinikus mosolya és a pökhendi kérdése hallatán felhorkantottam. ‒ Törd egy kicsit a fejed, én nem fogom elárulni ‒ tértem ki a válaszadás elől. Nem hazudtam róla, viszont nem is ismertem el olyan könnyedén, hogy jól emlékezett.
‒ Micsoda tragédia! Csak, tudod, Castiel, neked mindenki nagy ricsajt csap ‒ csóváltam a fejemet, miközben már felálltam a helyemről. ‒ Ha nem tetszik, el is mehetek. Mással is tölthetem a szabadidőmet… ‒ morrantam rá, s bár úgy tettem, mintha a mondandója második felét nem hallottam volna, tudván, hogy úgysem láthatja a reakciómat, elvigyorodtam.
‒ Hah! Álmodozz csak! ‒ horkantottam fel. És még én voltam a perverz, amikor vakon ő fantáziált ilyenekről… ‒ Ezzel csupán néhány probléma van: Először is, fel nem vennék olyan ruhát. Másodszor, úgy basznám hozzád a lámpást, hogy attól koldulsz. Harmadszor, sose hódolok be egy pasinak. Vagy egyenrangú egy párkapcsolat, vagy semmilyen ‒ dohogtam egy sort a képtelenségei miatt. Ki tudja, hogy még milyen, ehhez hasonló elképzelések keringtek a kis fejében. Egészen a tópartig szűkszavú voltam vele, csak ott engedtem fel egy kicsit, amint mindenki eltűnt a közelünkből.
‒ Vihetnélek a bagolyházba is, de akkor nyávognál a szagok meg a lépcső miatt. A csillagvizsgálóba is vihettelek volna, de ott nagy lenne a kísértés, hogy lelökjelek. A Rengetegbe nem viszlek, semmi kedvem figyelni a bestiákra. Hagridhoz meg szintén nem, mert az egy idióta. Roxmortsba sokáig tartana kicsempésznem téged, az üvegház múltkor sem tetszett, szóval örülj annak, hogy ez jutott ‒ soroltam, hogy hova miért nem vihetném őt. Meg aztán, az orra miatt olyan finnyás volt, hogy örülhettem, hogy a halszag végett nem panaszkodott. Még.
‒ Ó, csak egy kis játékra a hangokkal és a szagokkal ‒ vigyorodtam el, aztán a kérése lehajoltam egy újabb kavicsért, hogy az is végigkacsázzon a tó tükrén. ‒ Nos, Sherlock? Valami kósza gondolat? ‒ érdeklődtem csípőre tett kézzel, miközben a közelben megpillantottam egy gallyat, és tettem pár lépést, hogy felvegyem azt a földről.

Az elmúlt hónapok nehézségeit követően végre valamiféle változást véltem felfedezni Castiel viselkedésében. Azonban azt nem tudtam eldönteni, hogy ez annak volt-e köszönhető, hogy hajlandó volt végre megbízni bennem, vagy pedig a vaksága tette bizonytalanná. Mindenesetre, örültem azoknak a kivételes napoknak, amikor nem marakodtunk valami miatt.
‒ Az élet tele van csalódásokkal ‒ jegyeztem meg vigyorogva holott cseppet sem volt ez vidám kijelentés. Csípőre tettem a kezeimet, felvéve a szokásos, kötekedő pózomat, ugyanis ismét elfeledkeztem arról az apró tényről, hogy a fiú nem látta a gesztusaimat. Éreztem, hogy csak szórakozott, épp ezért én is csak hülyéskedtem vele. ‒ Ha magadnak okoznád a bajt, és a saját hülyeséged miatt lebegnél élet-halál között, akkor biztos nem ‒ jelentettem ki határozottan, de csak azért, mert tudtam, megint szórakozni akart velem. Ha haldokolt volna, akkor nem volt kérdés, mellette lettem volna, de más esetben már nem olyan biztos, hogy ápolgatnám.
‒ Nem imádom azt a regényt, nem tartozik a kedvenceim közé, csupán a keletkezésének körülményei fogtak meg ‒ nevettem fel halkan, majd miközben összeborzoltam a haját, a fülébe súgtam ‒ Különben is, ha ismernéd, tudnád, hogy a főszereplő nőt felakasztották, az amorf testű harangozó pedig ott halt vele egy lyukban, a testét ölelgetve. Nos, engem remélhetőleg nem fognak felakasztani, tudtommal nincsenek testei hibáid, és kötve hiszem, hogy a holttestemet védelmezve akarnál meghalni, de azért szép elgondolás, Castiel ‒ foglaltam össze neki röviden és tömören a történet végét, tudván, hogy úgyse fogja elolvasni a regényt.
‒ Ki ne hallott volna róla? Az a katedrális meseszép ‒ mosolyodtam el. Még nem volt alkalmam ellátogatni Párizsba, ahogy a francia főváros szívében rejtőző katedrálishoz se volt még szerencsém. Talán majd egyszer, talán. ‒ Nem is kell értened hozzá, tudom, hogy annyira nem rajongasz az irodalomért. Párszor már közölted velem ‒ tettem hozzá derűsen. Nem vártam el tőle, hogy érdekelje bármi is, amit szeretek, épp az tette még különlegessé, hogy mennyire különbözött tőlem.
‒ Tudom, hogy nem vagy porcelánból ‒ feleltem halkan, azonban tényleg nem akartam neki fájdalmat okozni. Ha pedig zavarta az érintésem, akkor nem érintettem meg többet az arcát.
‒ Hát, néha úgy éreztem, hogy kételkedsz bennem ‒ válaszoltam némi kihagyás után. Elvégre, nem mondhatnám el róla, hogy mindig is feltétel nélkül bízott bennem, nem igaz? Sőt, ő volt az, aki folyton megkérdőjelezte az állításaimat, így vághatott értetlen fejet, mindketten tudtuk mi az igazság. ‒ Ó, nocsak, hát hova tűnt az én egoista, „mindig jól nézek ki” Castielem? ‒ szólaltam meg némileg gúnyolódva. Szokatlan kijelentés volt a részéről, ami egyből csípős megjegyzésekért kiáltott. De, hogy ne csak szekáljam őt, ezért ezt mondtam: ‒ Egyébként, semmi baj nincs a kinézeteddel. A tekinteted még kicsit homályos, és a szemeid körül vöröslő hegek vannak, de hamar el fognak múlni.
Szerettem volna kedves lenni vele, bár néha nem tudtam megállni, ne hecceljem valamivel. Azonban az esetek többségében türelmes és rendes voltam vele, még a nyafogását is egész jól tűrtem, bár az leginkább csak szórakoztatott, mint bosszantott.
Felemlegettem a fogadást, mert kíváncsi voltam, hogy a mondanivalóm mögöttes tartalma eljut-e a tudatáig, vagy egyáltalán emlékszik-e arra, amit beszéltünk, de nagyon úgy tűnt, hogy csakis a meg nem beszélt jutalomig jutott el. Pasik… ‒ Úgy emlékszem, pont akkor zavartak meg minket, így nem tudtunk megjegyezni. Szóval, kérj bármit ‒ vontam meg a vállamat egykedvűen. Hihetetlen volt ez a pasi. Beugrott neki valami arról az estéről, de nem sikerült a fogadás lényegével összekötnie a dolgokat. Ismételten nem csalódtam benne.
‒ Tudom jól, nem lenne ki szövegeljen neked, ki mosdasson, ki nyaggasson azzal, hogy egyél emberi étket, vagy aki aludjon veled. Bár, felőlem aludhatsz a javasasszonnyal, de szerintem nem férnétek meg egymás mellett ‒ vágtam vissza az ironizálása kapcsán. Aztán amikor az ő hozzáállása megváltozott, az én hangom is barátságosabbá vált. ‒ Ugyan, mondom, szívesen jövök hozzád. Most úgysincs olyan sok tennivalóm ‒ kivételesen hazudtam. Legalább is azt a részt, hogy ráérek, mert még mindig elfoglalt voltam. A leendő gyáramnak kellett volna telket néznem, és megvásárolnom, de egyelőre az üzlettel kapcsolatos teendőimet elnapoltam Castiel kedvéért.
‒ Hát, rendben ‒ hagytam rá. Engem egyáltalán nem zavart a döntése, csak jót akartam neki, ha ő inkább a friss levegőre vágyott, nem akadályoztam meg benne. ‒ Jól van, jól van, higgadj le ‒ vigyorodtam el, amikor panaszkodni kezdett a szagokra. Elhittem neki, hogy a vámpírszaglásával és a felerősödött érzékeivel borzasztó lehetett idebent poshadni, de ettől még nem kellett volna ilyen kis gyerekesen viselkednie.
‒ Persze, értem. Azonban nem mondtam, hogy zavarna ‒ pillantottam rá, miközben szedelődzködni kezdtem. Majd, amikor gúnyolódni kezdett, egészen közel hajoltam az arcához. ‒ Csakis akkor, ha te szeretnél oda beköltözni. Bocs, de én nem szeretek nyomorogni, gazdám ‒ replikáztam, majd közvetlenül ezután belekaroltam. Már egészen megszoktam, hogy én cipeltem őt mindenhová, egyszer bekötött szemmel, egyszer sérülten, most pedig vakon… Volt alkalmam hozzászokni a tempójához, ahogy neki is a kísérgetési módszeremhez.
Amikor a küszöbnél kicsit nagyobbat lépett a kelleténél, kuncogni kezdtem, de igyekeztem minél előbb elfojtani, mielőtt még megint kifakadna valami miatt. Inkább fél-meddig nekidőlve a karjának, irányítottam tovább. Szótlanul vezettem a tó irányába, nem akartam neki semmilyen támpontot adni azt illetően, hogy merre jártunk, szerettem volna, ha magától jön majd rá. A tópartra érve elengedtem őt, majd szórakozottan figyeltem, ahogy levegőbe szagolt, és levonta a következtetéseit.
‒ Kész Sherlock vagy ‒ vigyorodtam el, akár ezt vehette dicséretnek is. Újfent sikerült megnevettetnie a kérdésével. ‒ Gondoltam, itt jobban lehetne fejleszteni az érzékeidet, mint a gyengélkedőn. Itt több inger ér meg a lehetőségek is száma is nagyobb ‒ magyaráztam, miközben lehajoltam egy kavicsért, majd a tó irányába fordultam, és elhajítottam azt. Egyszer, kétszer, háromszor pattant a víztükrön, mielőtt elnyelte volna a mély. Ismét Castiel felé pillantottam, és vártam, hogy tippeljen.

Sosem gondoltam volna, hogy egy félig-meddig idegen ember sorsával ennyit fogok foglalkozni. Elsődlegesen a családommal foglalkoztam, de ez a fiú kiharcolta magának a törődésemet. Minden nézeteltérésünk ellenére, nem bántam meg, hogy megismertem őt. Azzal, hogy az életem részévé vált, és felforgatta azt, valami furcsa újdonsággal szolgált. Sikerült elérnie, hogy elevennek és élőnek érezzem magam, még ha ennek az is volt az ára, hogy előtte sebezhetővé váltam.
Nem sajnáltam hát a gyengélkedőn töltött órákat, hiszen tudtam, neki nagyobb szüksége volt egy támaszra, mint az ismerőseim közül bárki másnak. Nem is bíztam volna másokra a fiút. Jobban szerettem nyomon követni a sorsának alakulását, ezért igyekeztem a szabadidőm nagy részét mellette tölteni, akkor is, ha ez a javasasszonynak nem nyerte el a tetszését.
Ezért nem is volt meglepő az érkezésem. Castiel is, Madam Pomfrey is tudta, amint alkalmam adódik, eljövök majd a fiúhoz. Most itt voltam, éppen felé tartottam, miközben próbáltam rendezni a gondolataimat. ‒ Jól látod, valóban nem ücsörögnék ott, kivéve, ha magadnak okoztad a bajt, akkor nem ápolgatnálak ‒ mosolyodtam el, miközben átkaroltam a vállait. Szerintem ő is sejtette, hogy ha hülyeséget csinálna, nem loholnék, hogy a gondját viseljem. Azért annyira nem voltam elvakult, hogy még olyan helyzetben is dédelgessem, vagy elkényeztessem. A vaksága egy különleges, és remélhetőleg vissza nem térő balszerencsés esemény volt.
‒ Na, igen, Madam Pomfrey biztosan örülne két bűzölgő hullának ‒ nevettem fel halkan. Igyekeztem nem túl magas hangokat kiadni, elvégre tudtam, hogy az érzékei, így a hallása is érzékenyebb volt, mint valaha. ‒ De igen, pont, mint A párizsi Notre-Dame-ban ‒ vigyorodtam el, bár volt egy olyan sejtésem, hogy Castiel ezt az utalást se érti majd, mint ahogy korábban a Mr Rochestereset se tudta hova tenni. Ettől függetlenül, én szerettem felemlegetni regényeket, ha már egyszer eszembe jutottak.
Amikor Castiel összerándult, tétován elhúztam a kezemet onnan. Nem akartam fájdalmat okozni neki. Eleget szenvedett már így is a látás miatt.
‒ Ne panaszkodj, minden rendben lesz, addig meg kénytelen leszel hinni nekem. Abban biztos lehetsz, hogy ha szarul néznél ki, akkor azt közölném veled ‒ mondtam valamivel szelídebben, és igyekeztem őt csitítgatni. Megértettem, hogy nyűgös volt, amiért nem látott semmit, de türelmesnek kellett lennie, ha ilyen szépen gyógyult, akkor talán már csak napok kérdése volt ez az egész, és utána magunk mögött hagyhatnánk ezt a rémálmot.
‒ Hm. Pedig megnyerted a fogadást ‒ kacagva billentettem oldalra a fejemet. Szinte biztosra vettem, hogy a fiú nem fog emlékezni arra, hogy mit beszéltünk hónapokkal ezelőtt a fogadóban, épp ezért mertem ilyen nyílt kijelentést tenni. Ha meg esetleg mégis beugrana neki, hogy miről volt szó, nem fogom előtte letagadni a dolgot. Finoman vállon veregettem, majd leültem az ágyra.
‒ Az a minimum, hogy értékeled, különben nem jönnék többször ‒ pillantottam rá, miközben ő máris panaszkodni kezdett, engem valami kellemes érzés árasztott el. Értékelte, hogy mellette voltam, ez határozott fejlődés volt a fiú részéről. Még jó, hogy nem látott, mert bizonyára lett volna egy-két keresetlen megjegyzése a széles mosolyom láttán. ‒ Ezzel finoman arra célozgatsz, hogy masszírozzalak meg? ‒ vontam fel a szemöldökömet. Múltkor is örömmel rendbe tettem a hátát, még akkor is, ha ő annyira vonakodott az érintésemtől.
‒ A bűz, amit érzel, vélhetően több dologból áll össze ‒ feleltem szórakozott. Gyógyszerek, betegszag, esetleg némi lábszag. Mindezek mellett a levegő elég dohos is volt. Teljesen megértettem, hogy menekülni akart innen. Mindenesetre a nyafogására megmosolyogtatott engem.
‒ Castiel, én a gyereknek azt mondanám, hogy amíg nem eszi meg a brokkolit, addig csokoládét sem ehet. Szóval, ez nem éppen a legjobb hasonlat ‒ tekintettem rá szkeptikusan. A fivéreim tudták a legjobban, hogy amíg az étkezéseknél le nem gyűrték az utálatos falatokat, addig nem kaptak a kedvencükből. Egy fajta nevelési módszer volt náluk.
‒ A kívánságod számomra parancs ‒ válaszoltam vigyorogva, miközben felálltam, majd átvetettem a vállamon a táskám szíját. Megvártam, amíg ő is feltápászkodott, majd melléléptem, felsegítettem rá a kabátját, és belekaroltam.
‒ Csak kövess ‒ mosolyodtam el, és elindultam előre. A lépteimet hozzáigazítottam, az ajtót előrenyitottam, a küszöb kapcsán figyelmeztettem. Mivel a földszinten voltunk, szerencsére most a lépcsőkkel nem kellett törődnünk, ellenben az udvarra vezető ajtónál alaposan meg kellett küzdeni a kijutásért. ‒ Szerinted hová viszlek? ‒ érdeklődtem, miközben a tó irányába kezdtem terelni a fiút, ügyelve arra, hogy semmilyen kavicsban, vagy kisebb gödörben se eshessen el.

Az elmúlt hét alatt annyi feszültség halmozódott fel bennem, hogy már azzal okoztam magamnak meglepetést, hogy képes voltam higgadt maradni, és nem jutattam másokat a gyengélkedőre. A gondjaim egyre sokasodtak, de minden problémám közül elsődleges prioritást élvezett Castiel vaksága. Nem akartam magára hagyni a fiút ebben az állapotban, tudván, hogy amúgy is rühelli azt a helyet, ahová egy hete cipeltem. Meg aztán, a hangulatán a látása elvesztése se sokat segített. Így amikor nem a tanulmányaimmal, vagy a leendő gyáram megalapozásával voltam elfoglalva, akkor a jobb kezeként tevékenykedtem körülötte.
Mivel az idő lassacskán jobbra fordult, úgy döntöttem, a mai napon visszatérünk a kezdetekhez. Összeszedtem néhány dolgot, egy táskába pakoltam őket, majd elindultam a griffendéles fiúért. A földszinti folyosón kényelmes léptekkel sétáltam végig. Néhány diák lézengett csak arrafelé, de elég volt egy-egy lesújtó pillantást vetnem rájuk, hogy eltűnjenek az utamból. Odaérve lassan lenyomtam a kilincset, és beléptem a gyógyszerszagú szobába. Hagytam, hogy az ajtó magától becsukódjon, és megindultam Castiel irányába. Halványan elmosolyodtam, amikor az irányomba fordította a fejét. Édes volt, ahogy próbálkozott, de mindketten tudtunk, még nem nyerte vissza a látást, vámpírság ide, vagy oda, egy hét édeskevés ahhoz.
‒ Egészen addig, amíg újra nem látsz ‒ válaszoltam neki, és a mellette lévő ágyra dobtam a táskámat, hogy melléléphessek, és átkarolhassam a vállát. ‒ Talán baj? ‒ kérdeztem halkan. Akár el is mehettem, de rajtam kívül senki nem jött volna önszántából szórakoztatni, és féltem, hogy az unalomba fog belehalni.
Elhúzódtam tőle, hogy szembe fordulhassak vele. Az ujjaimat finoman végighúztam az arcán, bőven a szeménél lévő heges terület alatt. ‒ Egész szépen gyógyulsz ‒ jegyeztem meg, majd helyet foglaltam a szomszédos ágyon, és némileg gunyoros mosollyal pillantottam végig rajta.
‒ Aludtam már rosszabb helyeken is, ezért nem kell aggódnod. Szívesen maradok veled, ha úgy adódik ‒ vontam meg a vállamat, és igyekeztem elfojtani a hangomban fel-felcsendülő gúnyt. Nem tehettem róla, ismételten csak az jutott eszembe, hogy Castielt nem szokta érdekelni a hogylétem. Épp ezért találtam ironikusnak az ehhez hasonló kijelentéseit.
‒ Gondoltam, biztos eleged van az itteni szagokból, így elmehetnénk sétálni ‒ feleltem egykedvűen a fiú kérdésére. Egészen vidáman közöltem vele a tervem egy részét, de hogy hova szándékoztam vinni, és mit terveztem még ezenkívül, azt jelenleg nem voltam hajlandó elárulni neki. ‒ Persze, csak, ha te is benne vagy. Ha nincs hozzá kedved, akkor maradhatunk itt is, hallgathatjuk Madam Pomfrey-t, a döglődő diákokat és kommentálhatom miként mállik a vakolat. Rajtad múlik ‒ tettem hozzá kissé bizonytalanul, mert nem akartam, hogy megint azzal hozakodjon elő, hogy erőszakos lennék, így hagytam, hogy ő döntsön a mai programot illetően. Egyenlő félként szerettem volna kezelni, vele szemben nem akartam akaratosnak tűnni, nem is állt szándékomban rákényszeríteni az akaratomat.