Castiel & Karen

‒ Lassan kezdem értékelni a próbálkozásaidat ‒ mosolyodtam el halványan. Egyébként, már megbecsültem a tőle kapott apró mosolyokat, vagy ezt a kurta kacajt. Teljesen mindegy volt, hogy milyen szándékkal vigyorgott, vagy nevetett. Az számított, hogy velem szemben nem volt olyan kifejezéstelen az arca, mint amikor másokkal beszélhetett.
Szórakoztatott, ahogy váltakozva tett unott, vagy éppen egoista megjegyzéseket. Tényleg volt benne valami… Valami, amit nem tudtam pontosan megfogalmazni, de igazán kíváncsivá tett. Erre pedig nagyon kevesen voltak képesek, így igazán figyelemre méltó személyiség volt a szememben, érhető, hogy ragaszkodtam hozzá.
A következő megjegyzésére bosszúsan forgattam a szemeimet. ‒ Majd a bálon meglátod ‒ szusszantottam. Már csak azért is olyan ruhát fogok felvenni, hogy csorogjon a nyála. Hosszasan kifújtam a levegőt, és magamban dohogtam, de próbáltam elterelni erről a témáról a gondolataimat, mielőtt még kitalálnám, hogy a végén nem ő fog felszedni engem, hanem én fogom az őrületbe kergetni őt. De ezt két okból is elvetettem: először is, nem akartam neki rosszat, másodszor: Gavin. Így hát maradt a bosszankodás, és az üres fenyegetőzés.
‒ Talán nem ártana ‒ morogtam halkan. Mindenáron igyekezett felhergelni, de vele szemben nem akartam szadista lenni, és nem akartam ártani neki, így aztán csak csendesen tűrtem a hülyeségeit.
‒ Hát, mások talán feladják a veled való kommunikációt, és nem erőltetik meg magukat, ellenben, én nyaggatlak, és beszélsz velem, szóval, szerintem már azért jó úton járok ‒ kezdtem lassan, majd a következő szavain kissé meglepődtem. Különleges személy. Kissé többértelműen hangzott. Igyekeztem nem kimutatni a pillanatnyi zavaromat, így mosolyogva hozzátettem: ‒ Igyekezni fogok.
Végül letettem az Esküt. Miért cselekedtem volna másképp? Tudtam, hogy ezt az ígéretemet képes leszek betartani, így hát nem volt félnivalóm. ‒ Inkább csak határozott ‒ feleltem a mosolyát viszonozva, és elengedtem a kezét, ugyanis az eskütételhez szükséges volt hozzáérnek. Megköszöntem az öregnek, és reméltem, Castiel végre hajlandó lesz megbízni bennem.
‒ Ugyan, tekintettel lennék azért rád, meghallgatnám a véleményed, miegyéb, csak azt nem szeretném, hogy te is egyedül hagyj ‒ vontam meg a vállamat. Azért a főnökös megjegyzés eléggé túlzó volt. Az emberi kapcsolataimban szerettem az egyenlőségre törekedni, őt is partnerként kezelném.
‒ Tudom ‒ vigyorodtam el önelégülten. Voltak vicces megszólalásaim ‒ bár ezek főként engem és a testvéreimet szórakoztatták ‒, de egyébként meghagytam a viccelődést a humoristáknak. Nekem nem ez volt a terepem.
‒ Ó, én se „ugrottam be és kaszaboltam”, csak tudtam milyen eszközeim vannak, és kiválasztottam a legfájdalmasabbakat ‒ vontam meg egykedvűen a vállamat. Azért, ha gyilkosságról volt szó, alaposan előkészítettem a terepet, óvatos voltam, igyekeztem a legtöbb dologra figyelni. Így hát igen csak más elképzelései voltak a munkamódszereimről.
Kuncogva figyeltem, ahogy követi a pillantásomat. Mekkorát röhögtem volna, ha valóban rászakad! De ezután sokkal komolyabb és sötétebb témák kerültek szóba, így a mosoly is lehervadt az arcomról.
‒ Attól, hogy az lennék, nem jelenti azt, hogy elárulnálak. Ha parancsba adnák, hogy ártsak neked, nyilván nem tenném meg. Nem lennék rá képes, de meg kell értened, hogy csak ezen az úton tudom megbosszulni a fivéreimet ért atrocitásokat. Bár, megtehetném, hogy auror leszek, és belülről derítem ki, hogy mégis kiket kell eltennem láb alól, de az kockázatos lenne. Ellenben vannak kapcsolataim, amikkel ezt így is elérhetem, de az ismerőseim nem épp a legjobb emberek ‒ magyaráztam. Miből gondolta azt, hogy cserben hagynám ezért? ‒ Azt hiszem, kissé eltértem a tárgytól. A lényeg az, hogy akármi is lesz belőlem a jövőben, az esküm kötelez arra, hogy ne bántsalak meg, és ne szúrjalak hátba. Bár, eskü nélkül is így cselekednék.
Meglepetten pillantottam rá, amikor kijelentette, hogy senkitől nem kapott ajándékot. Sejtettem, de azért mégis rossz érzés lehetett neki. Még szerencse, hogy már kiterveltem, hogy mit fog kapni, és ez egy rendhagyó karácsony lesz a számára. Abban az esetben is, hogy a háta közepére nem kíván se engem, se a meglepetésemet.
‒ Ugyan, azt nyugodtan híresztelhetik, hogy önző vagyok. Nem pletyka lenne, hanem tény ‒ legyintettem szórakozottan. Valóban önző voltam. Itt volt egy srác, aki a maga módján foglalkozott velem, arra is hajlandó volt, hogy táncolni tanuljon tőlem, hülye lennék, ha nem értékelném. És tényleg önző vagyok, amiért ki akartam sajátítani. Ki akartam sajátítani legalább egy estére, ha már az ikertestvéremet nem érdekeltem. Egy este pedig igazán nem sok. Egy éjszaka, egy tánc, ennyit kértem tőle, utána felőlem azt csinált, amit akart. Csupán annyira vártam, hogy a bálon velem foglalkozzon.
Nem úgy sült el a verekedés, ahogy terveztem. Szégyelltem magam, amiért ismét felülkerekedtek az érzéseim a józan eszem felett. Még szerencse, hogy Castiel ott volt mellettem, és összeszedett. Nem volt túlságosan gyengéd, de hát… Mit vártam tőle? Mindenesetre, azért sajgott a karom, és akármennyire is akartam segíteni neki, nem tudtam megállni a saját lábamon.
A hopponálást követően elterültünk a fűben, én pedig először meg sem próbáltam felállni. Castiel hevesen verő szíve, szaporán emelkedő mellkasa és a megjegyzése elterelte a figyelmemet. ‒ A táncórák mellett hoppanálást is kell neked tanítanom? ‒ kérdeztem keserű mosollyal az arcomon. Nem akartam bevallani neki, hogy hálás voltam, amiért elhozott onnét. Inkább csak feküdtem rajta, az ujjaim még mindig a felsőjét szorongatták, és csendesen figyeltem, hogy milyen különböző ritmusra vertek a szíveink.
Valamelyest sikerült feltápászkodnom. Letöröltem a vért az arcáról, hiába szisszent fel, vagy húzódott el, azonban arra már nem volt energiám, hogy ezt a mozdulatsort egy lesújtó pillantással kísérjem. Ezek után lemásztam róla, és a csillagok bámulása után felé fordultam. Mintha valami baj lett volna a hátával. Gyorsan előkotortam a bájitalt, és a kezébe nyomtam, majd a szavaira ellenkezően megráztam a fejem. ‒ Az én szervezetemben még dolgozik a bájital, nem fogok meghalni ‒ suttogtam erőtlenül, majd többször is megpróbálta rám tukmálni a fiolát, de konokul ellenálltam. Én meggyógyultam volna, neki inkább volt szüksége rá. Ezért többször is elhúzódtam tőle, vagy oldalra fordítottam a fejem, miközben makacs összepréseltem az ajkaimat. Az én torkomon nem fogja lenyomni annak a fiolának a tartalmát.
Nem érdekelt milyen mérgesen nézett rám, azonban homlokráncolva pillantottam a morgása hallatán. Sejtelmem se volt arról, hogy mire célzott, de azzal, hogy úgy láttam, megitta a főzetet, sikerült megnyugtatnia. ‒ Azt hittem, már sose iszod meg ‒ nevettem fel fanyarul, miközben a kezemet az oldalamon lévő vágásra szorítottam.
‒ Castiel, te mégis mit…? ‒ kezdtem meglepetten, de a kérdésem félbemaradt, mert a szájára az enyémre tapasztotta, és ezzel a fondorlatos módszerrel mégis beadta nekem a bájitalt. Ledöbbentett. Valóban nem tudtam, hogy mihez kezdjek, csupán automatikusan nyeltem le a folyadékot, hogy ne fulladjunk meg tőle, aztán… Nem is tudom mi üthetett belém, de… Az ép karommal átkaroltam a nyakát, és ahelyett, hogy eltaszítottam volna magamtól, „visszacsókoltam”. Nem tartott sokáig, ugyanis hamar észbe kaptam, és még a holdfényben is látszott milyen égő arccal húzódtam el tőle. Nem akartam… Nem így akartam, nem ezt akartam. Mégis mi a franc ütött belém? Lelkiismeret-furdalásom támadt, de ezúttal nem Gavin miatt, hiszen tudtam, annak a dolognak annyi. Castiel miatt éreztem rosszul magam. Ő igazán nem tett semmit. Tényleg nem így kellett volna alakulnia, nem is értem hogyan történhetett ez.
‒ Sajnálom… ‒ dadogtam, miközben igyekeztem szégyenemben minél inkább elhúzódni tőle. ‒ Igazán sajnálom… Talán… Az lesz a legjobb, ha elmész… Erről ne beszéljünk senkinek… ‒ Összezavarodtam. Megrémültem saját magamtól. Felkészültem a kiakadására, és mivel úgy véltem, hogy rosszul fogadja a dolgot, ezért kértem, hogy tagadjon, tagadjunk. Mert egyébként nem restelltem volna annyira a dolgot, de így…
‒ Megleszek. Menj csak ‒ suttogtam. Ezek után nem várhattam el tőle, hogy várja meg, amíg hat a bájital, és tegyen úgy, mintha mi sem történt volna. Egyszerűen, nem várhattam el. Hosszú nap volt, eseményekkel teli… Nem éppen most kellene megbeszélni a dolgot. Majd… Egy alkalmasabb időpontban, már, ha hajlandó lesz még ezek után találkozni velem.

Amikor röhögni kezdett, felvont szemöldökkel néztem rá. Nem gondoltam volna, hogy ilyenre is képes, és nem tudtam megállni, hogy ne tegyek rá megjegyzést. ‒ Nocsak, hát nevetni is tudsz? ‒ mondtam cinikus mosollyal. Megvontam a vállamat. Még mindig nem tartottam magam egoista személynek, és nem röstelltem erre felhívni a figyelmét. ‒ Tény, van önbizalmam, de egyesekkel ellentétben nem vagyok egoista ‒ jelentettem ki határozottan. Elvégre, nem én hangoztattam folyton, hogy milyen jól nézek ki, az iménti kis megszólalásaimat is csak viccnek szántam.
‒ Ugyan kérlek, a te egódat elég nehéz lenne felülmúlni ‒ mondtam, miközben rákacsintottam, majd ittam egy keveset a vajsörömből. Majd szusszantva ejtettem le a pultra a korsót. Kikérem magamnak, igenis nőies szoktam lenni! ‒ Ez nem teljesen igaz. Tény, a durmstrangos kabátban, vagy verekedés közben valóban nem festek nőiesen, de arról nem tehetek, hogy csak ilyen szituációkban láttál ‒ morogtam. Azért mégis csak sértette a büszkeségemet, hogy nem tartott nőként számon. Érdekes módon sok idióta még akkor is látta bennem a nőt, amikor szétvertem őket. De nem is értettem, hogy miért érdekelt annyira Castiel véleménye a kinézetemmel, vagy a szokásaimmal kapcsolatban. Nem akartam neki bizonyítani, hogy képes vagyok úgy viselkedni és kinézni, mint a női nem tagjai. Akkor meg miért vettem magamra ezt a megjegyzését?
‒ Idefigyelj! Nem szokásom senkinek se nyalni, nem vagyok hajlandó megalázkodni mások előtt, vagy a saját akaratomat idiótáké alávetni. Mindig is igyekeztem korrekt és őszinte lenni a társaimmal, így kifejezetten bántó, hogy azt hiszed rólam, hogy ennyire hízelegni akarok. ‒ Egy pillanatra talán nem csak a hangomból tűnt el a jókedv, de talán még a pillantásom is olyan rideggé vált, mint az áprilisi viharos égbolt. Ezért tényleg megérdemelte volna, hogy a pultra vágjam, de inkább tüntetően elfordítottam a fejem.
‒ A helyedben nem szórakoznék velem ‒ feleltem csendesen. Még mindig bosszantott az előbbi dolog, és ezen az a tény sem segített, hogy szándékosan bosszantott. ‒ Csakugyan. Mindenki él-hal érted ‒ tettem hozzá szarkasztikus hangnemben.
‒ Nos, ha békén hagynálak, akkor vélhetően ugyanúgy kezelnél, mint másokat, amit én nem szeretnék, így sajnálom, ha így érzel, de ez az egyetlen lehetséges módszer, amivel tudom, hogy szóra tudlak bírni ‒ rándítottam meg a vállamat. ‒ Szerintem társaságod is alapból régen volt ‒ jegyeztem meg a számat elhúzva. Arról nem tehettem, hogy izolálta magát a társaságról. Sőt, tulajdonképpen az ő hibája volt, amiért így vélekedett rólam. Nyilván nem lennék olyan erőszakos, ha ő nem lenne ilyen ellenséges és távolságtartó. Csak így lehetett megtörni.
Láttam a döbbentséget az arcán, és majdnem ki is röhögtem érte, de sokkal jobban foglalkoztatott maga az eskü, és hogy Aberforth képes lenne-e résztvenni benne.
‒ Ragaszkodom hozzá ‒ pillantottam Castielre, és a bámészkodókkal mintsem törődve Aberforth közreműködésével valóban megesküdtem Castielnek arra, hogy ha bármikor szüksége lenne rám, akkor mellette leszek, és nem fogom elárulni őt. Reméltem, most már tényleg elhitte, hogy komolyak a szándékaim, és nem terveztem hátba szúrni. Különben is, miféle paranoiás elgondolás volt az, hogy cserben hagynám? Mégis mi okom lenne a bizalmába férkőzni, és otthagyni?
‒ Nincs ‒ vigyorogtam. Valóban nem hagytam neki sok választási lehetőséget, így aztán ezek közül kellett kiválasztania a számára legfelelőbbet.
‒ Ó, akkor innen visszafelé az első utunk a csónakházba vezessen újfent, hogy valóban magamhoz tudjalak láncolni ‒ vigyorogtam rá pimaszul, tekintve, hogy a múltkori eset után szerintem nem sok kedve lenne velem odamenni. Mindenesetre eljátszottam a gondolattal, hogy milyen lenne, ha Gavin helyett ő lett volna állandóan mellettem. Bizonyára jól szórakoztam volna rajta.
‒ Nem, de majd úgyis elmondod, ha valamit tudatni akarsz velem ‒ mosolyodtam el halványan, majd kitört belőlem a röhögés. ‒ Ugyan, azt már rég tudom, szívem. Rózsaszín pónik, szivárványok és szívecskék ‒ vigyorogtam rá. Cukkolni akartam, incselkedni vele, ha már egyszer úgyis itt döngette nekem a mellét, hogy na majd ő elcsavarja a fejem. Hát sok sikert, kedves.
‒ Olyan édes vagy, hogy így tervezgeted a dolgot. Én nem töprengtem annyit, amikor végeztem a nagyszüleimmel ‒ pillantottam rá, miután megállapítottam, hogy megint festhetem újra a körmeimet. A franc essen ezekbe a vackokba, hogy ilyen hamar lekopnak.
A következő szavaira felpillantottam, majd elfintorodtam. ‒ Vigyázz, azt hiszem, megrepedt feletted a plafon ‒ szóltam „figyelmeztetően”. A mérhetetlen egójától lassan valóban ránk dől majd ez az egész kóceráj.
‒ Csak Nott ‒ legyintettem, majd azért hozzátettem. ‒ Nincs félnivalóm se Voldemorttól, se az egykori szolgáitól. Valamilyen szinten közéjük tartozom. Tudod, a vér kötelez meg ilyesmik ‒ vontam meg a vállamat. Valóban nem rettegtem, és nem akartam összecsinálni magamat egy névtől. Minek rettegtem volna egy halottól? Minek rettegtem volna egy hullától, akit az apám szolgált? Nott voltam, a Sötét Nagyúrhoz tartoztam ezáltal. De ezután egy kellemesebb téma következett.
‒ Miből gondoltad, hogy bármit is kapsz tőlem karácsonyra? ‒ jegyeztem meg szurkálódva, holott talán nem is sejtette, de valóban készültem valamivel. Bizonyára, ha ennyire elhanyagolta a családja, akkor nem mostanában kaphatott ajándékokat. Sőt, kapott ő egyáltalán? Szóval, a minap, amikor a fivéreimnek néztem ajándékot, ő is eszembe jutott, így hát felvettem a listámra.
A továbbiakra nem reagáltam, csupán akkor szólaltam meg ismét, amikor szóba került a tánc. Ciccegve ráztam a fejemet. ‒ Miből gondoltad, hogy el kell rabolnom téged? Nem emlékszel? Össze leszünk láncolva. Különben is, a kis tanítványomat nem adom át senkinek, ha már az én táncpartnerem ‒ hangzott a válaszom. Tényleg nem szívesen engedtem volna át más csajnak, és tudtam, hogy ez önzőség, és hogy nekem elvben ott volt Gavin… De ha egyszer együtt megyünk, akkor elvártam, hogy az est folyamán velem foglalkozzon. Egy pillanatig gyanakodva méregettem, de mivel nem akart beavatni abba, hogy min járt az esze, így nem erőltettem. Amúgy is társaságunk akadt.
A harc hevében a saját sérüléseimre se figyeltem, azt meg pláne nem láttam, hogy Castiel miként boldogult. Az elmémet beborító vörös köd miatt nem láttam át a dolgokat, és ez vezetett ahhoz, hogy több sebből vérezve a padlóra kerültem. A dühöm fátylát a fájdalom szakította át, és az elmémet a kín és a vérveszteség ködösítette el. Nem volt elég erőm ahhoz, hogy leszereljem.
Halk nyöszörgéssel adtam a megmentőm tudtára, hogy kurvára fájt, ahogy megragadta a kezemet. Annyira elhomályosult a látásom, hogy nem tudtam tisztán kivenni az alak arcát, aki megtartott, de az illata és a hangja alapján sikerült beazonosítanom Castielt. ‒ Ó, én hősöm! ‒ suttogtam gúnyosan, miközben remegő kézzel, görcsösen belemarkoltam a felsőjébe. Még szerettem volna mondani valamit, de éreztem azt a bizonyos rántást a köldökömnél, és hogy kicsúszott a lábam alól a talaj. A megérkezés se sikerült túl fényesen, elvesztettem az egyensúlyomat, és még jobban nyöszörögve értem földet, vagy inkább landoltam Castielen.
‒ Ezt még gyakorold ‒ suttogtam, és óvatosan megráztam a fejemet. A látásom lassan tisztulni kezdett, azonban még mindig éreztem, hogy egyre jobban átitatja a ruháimat a vér. A fejemet Castiel mellkasára ejtettem, és pár pillanatig némán hallgattam a szívverését. Milyen szaporán vert a szíve, talán az enyém is hasonló ritmust diktálhatott, nem tudom.
Az utolsó erőmből feltérdeltem, és az ép karommal kitámasztottam magam. Talán kissé félreérhető helyzetben voltunk, legalább is, én már számtalanszor voltam hasonló helyzetekben, így akaratlanul is rosszra asszociáltam. Megláttam, hogy még mindig vér szivárgott az arcán lévő sebből, így hát a sérült kezemet felé nyújtva, remegő ujjakkal töröltem le a vörös csíkot. Én nem ezt akartam, egyáltalán nem akartam, hogy baja essen.
Ezek után reszkető kézzel túrtam bele a kabátom zsebébe, és markoltam fel a benne lévő fiolákat, amelyik nem kellett, az eltüntettem, de azt, ami begyógyította volna a sérüléseit, a kezébe nyomtam, majd erőtlenül dőltem oldalra.
Szaggatottan vettem a levegőt, de a saját főzetemet ismerve csupán várnom kellett, hogy a szervezetembe kerülő bájital ismét kifejtse a hatását, hiszen még mindig a véráramomban keringett. Azonban arra már képtelen voltam, hogy elállítsam a vérzést, így csupán a csillagos égboltra szegeztem a tekintetemet.
‒ Idd meg! ‒ fordítottam el a fejem lassan a csillagoktól Castiel felé. ‒ Idd meg, mielőtt megitatom veled! ‒ parancsoltam rá, bár a hangom igen csak erőtlennek hatott. Az övemhez kaptam, a késem nem volt rajta, de lehetséges, hogy itt hevert valahol mellettünk a fűben. Nem volt erőm még azzal is foglalkozni. Csak vártam, hogy a sebeim gyógyulásnak induljanak.

Biccentettem. Akkor majd valamikor a közeli, vagy a távoli jövőben egy barátságos mérkőzés közepette összemérjük az erőinket, bár attól tartottam, hogy képtelen lennék megütni. Kigáncsolni, a földre vágni, hárítani a támadásait, vagy a hátát becélozni képes lettem volna, de az arcát, a gyomrát és egyéb alsófertályon lévő testrészeit nem illettem volna csapásokkal, holott a férfi ellenfeleimnél ezek voltak az elsődleges pontok, amikre támadni szoktam. Mégse volt szívem bántani őt, már majdnem annyira megszerettem, mintha csak a testvérem lenne.
A következő szavaira megvontam a vállamat. ‒ Tudod, ha már azon versengünk, hogy ki tud egoistább megszólalásokat tenni, hát legyen: Én azért nem foglalkozom a külsőmmel, mert mindenhogyan jól nézek ki, még akkor is, ha jelenleg úgy nézhetek ki, mint egy vihar által megtépázott holló ‒ feleltem higgadtan. Természetesen, nem gondoltam komolyan. Sejtettem, hogy milyen pocsékul nézhettem ki, de jelenleg nem volt kapacitásom azzal törődni. Volt nagyobb bajom is. Szórakozott mosollyal szemléltem a reakcióját. Valahogy gondoltam, hogy nem nagyon fogja meghatni, azonban a társam legalább bebizonyíthatta neki, hogy nem olyan nyápic, mint amilyennek Castiel gondolta.
‒ Ó, tudom én azt. De kérlek, ne hízelegj, mert a végén akkorára hízik az egóm, hogy a tiéd nyomába fog érni, és azt hiszem, két nagyarcú ember nem férne el ezen a kis helyen ‒ válaszoltam sajnálkozó pillantásokkal. Mennyire sajnálnák az ittlévők, ha a szeretet fogadójukba miattunk nem tudnának bejutni. ‒ Na, ne nézz így! Azért, ha akarok, tudok nőies lenni! ‒ böktem oldalba, majd újabb szempilla-rebesgetések közepette válaszoltam neki.
‒ Azért maradj egybe, tartósító bájital jelenleg nincs nálam ‒ forgattam meg a szemeimet, azért ennyire ne szálljon el magától. ‒ Miért is? Talán zavarba hozlak? A nagy, egoista Castiel kellemetlenül érzi magát, mert egy csaj azt mondja neki, hogy érdekli, és fontos neki, hogy mi van vele? ‒ cukkoltam pimasz mosollyal, miközben a szemeim huncutul csillogtak. Imádtam idegesíteni. A morgása már-már olyan volt, mintha csak Adriant hallanám idősebb kiadásban.
‒ Ha úgyis erre a válaszra számítottál, akkor egyáltalán miért próbáltál meg lebeszélni az elhatározásomról? ‒ pillantottam fel, miközben az ujjaim közé csippentettem egy hajtincset, és azt kezdtem csavargatni, majd, amikor teljesen feltekertem az ujjamra, akkor kiszabadítottam a tincset. ‒ Szóval, jobb, ha beletörődsz a dologba ‒ tettem hozzá szórakozottan.
Aztán azt teszteltem, hogy mégis mennyire zavarja, ha belemászok a személyes terébe, de elsőre úgy dönt, nem izgatta túlságosan a dolog. Hosszasan fürkésztem az arcát, fenntartottam a szemkontaktust, és elmélyedtem azokban az őzbarna szemekben, amik egykor tele lehetettek ártatlansággal, és amikről hittem, hogy még most is képesek olyan szelíden tekinteni másokra, ha eltekintünk a rideg álcától. Szerettem volna megtapasztalni azt, milyen érzés, ha ezekkel a szemekkel nem távolságtartóan néz rám. Az első találkozásunk alkalmával bevetett zord tekintetem azóta nem köszönt vissza, mióta történt az a kis eset a csónakházban. Legalább is, rá nem tekintettem így. Vele szemben a pillantásomból akármit ki tudott volna olvasni, nem voltak előtte titkaim. Mindig tudhatta, hogy miféle gondolatok kavarognak a fejemben.
‒ Tudod, imádnivaló, hogy ilyen magas fokú empatikus képességekkel rendelkezel ‒ jegyeztem meg vigyorogva, majd valamivel komolyabban folytattam. ‒ Mindenképpen kitartottam volna. Csak ők és a bosszúm éltetnek ‒ vontam meg a vállamat. Hogy mihez fogok kezdeni, ha tisztára mostam a családom nevét, és megbosszultam a szüleim halálát? Fogalmam sincs még. Talán Castielben láttam halványan körvonalazódni a megoldás kulcsát.
‒ Nos, ami múlt, már elmúlt. Én nem gyűlöllek téged, és ha korábbról ismernélek, vélhetően akkor se lenne másképp, szóval értékelném, ha a világ- és emberiségutálatodtól megkímélnél, és inkább a partnert látnád bennem, mint az ellenséget ‒ jegyeztem meg egykedvűen, majd megejtettem egy gúnyos mosolyt. ‒ Nos, akár tetszik, akár nem, most már az életed része vagyok, és elhiheted nekem, engem nem olyan könnyű lerázni.
Említettem, hogy akár letenném a Megszeghetetlen Esküt is, csakhogy végre higgyen nekem. Talán, ha a saját életemet teszem kockára, akkor hajlandó megbízni bennem. Egy pillanatig álltam a tekintetét, majd oldalra fordítottam a fejem, és csettintettem. ‒ Mondd csak, Aberforth, kötöttél már mások közt Megszeghetetlen Esküt? Mert ha igen, akkor szükségem lenne rád ‒ pillantottam az öreg fogadósra, majd ismét Castielre emeltem a tekintetemet, és vártam a reakcióját. Ha ezen múlott, tényleg itt és most megesküdtem volna neki.
‒ Persze, persze, biztos minden az én hibám. Bocs, hogy élek ‒ vetettem oda, vagy az eskü letétele, vagy Aberforth elhessegetése után. ‒ Ó, Adrian tudna mesélni, hogy milyen jól tudok nyaggatni másokat, szóval attól tartok, vagy megszoksz, vagy megszöksz. De ha megszöksz, akkor megkereslek, szóval csak felesleges köröket futnánk le ‒ vontam meg a vállamat. Olyasvalamivel küszködött, amit nem tudott legyűrni, véleményem szerint nem sokan tudtak erről a fóbiájáról, így aztán belső késztetést éreztem arra, hogy segítsek neki leküzdeni ezt.
‒ Ja, rohadtul érdekes az, hogy a pasid azért neki esik négy részeg muglinak, mert azok taperolni mertek. Mondtam neki, hogy elintézem, képes lettem volna rá, de eldurrant azt agya, és ha nem állítom le, akkor ki is végezte volna őket. Utálom, amikor féltékenykedik ‒ könyököltem kelletlenül a pultra, és úgy folytattam a morgást. Gavin akkor is tiszta idióta volt, és ráadásul még neki állt feljebb, de hát nem tudtam rá végérvényesen haragudni. Vagyis hát… Abban az esetben, jelenleg dühös voltam rá, nagyon dühös, csak éppen más miatt.
‒ Arról nem én tehetek, hogy te nem akarod, hogy megismerjelek ‒ fordultam felé. Pedig én tényleg szerettem volna tudni róla dolgokat, például, hogy miket szeret, mik a hobbijai, a kedvenc dolgai, a vágyai, hogy hova szeretne eljutni az életben, hogy mik a félelmei, céljai, a rossz szokásai… Egy szóval, mindent tudni akartam, ami azzá tette, aki.
‒ Legalább az Imperioról hallanod kellett volna. Egyébként hasznos kis átok, csak hát a főbenjáróak közé tartozik. Pedig egész vicces dolgokat lehet csináltatni másokkal ‒ magyaráztam olyan könnyedén, mintha csak valami mugli termékről hablatyolnék. Ezen a helyen fel mertem vállalni, hogy éltem a főbenjáró átkokkal, hiszen itt senkit nem izgatott ez a tény.
‒ Csakis azért, mert szórakoztatsz. Ez pedig nagy szó, az általad eléggé utált családomon kívül egészen eddig nem volt olyan ember, aki megmosolyogtatott, vagy megnevettetett volna Arról meg ne is beszéljünk, hogy nyitott vagyok veled szemben ‒ billentettem oldalra a fejemet. Tulajdonképpen, tényleg kivételezett személy volt, még ha ő ennek nem is látta az előnyeit. Keveseknek adatott meg, hogy kedveljem.
‒ Voldemort se egy „gyilkoló neveldében” élt, mégis képes volt ölni ‒ rándítottam meg a vállamat. Nem féltem kimondani a nevét. Néhány a mai napig Tudodkinek nevezték, de nekem nem voltak ilyen gátlásaim. Apám halálfaló volt. Majd pont én rettegjek, ha mégis visszatérne? Ha ez megtörténne, az elsők közt jelentkeznék halálfalónak, hogy elfoglaljam apám helyét a társaságban. Csakhogy, én nem lettem volna olyan jóember, mint amilyen ő is volt.
‒ Jó, akkor legközelebb szerzek egy fekete macskát is, hátha égnek áll majd a hátadon a szőr ‒ vigyorodtam el piszkálódva. A mosolyom pedig még szélesebbre húzódott, amikor visszavonulót fújt. Én nyertem, sikerült zavarba hoznom.
‒ Tulajdonképpen, nincs sok dolgom. A tanulnivalót hamar letudom, olvasnivalóm nem mindig akad, az élet nagy kérdésein való merengés elég unalmas, így néha azzal ütöm el az időt, hogy a korábbi megfigyeléseim alapján emberek viselkedéseit próbálom értelmezni ‒ vontam meg a vállamat. Ezzel pusztán azt akartam sugallni, hogy nem csak rajta szoktam töprengeni, nehogy már megint tápláljam az önbizalmát.
‒ Mindig arról beszélsz, hogy hátráltatlak, holott szerintem ez koránt sincs így ‒ csóváltam a fejem. Ebben sajnos nem tudtam egyetérteni vele. Én hinni akartam benne, hogy segíteni tudom őt. A grimaszai nem túlságosan hatottak meg, de az, hogy nem tudta fenntartani a szemkontaktust, nos, az már jelentett valamit.
‒ Ha rajtam múlik nem. Hidd el, némi gyakorlás után olyan szépen fogsz keringőzni, hogy minden csaj csak veled akar majd táncolni ‒ vigyorogtam rá, de a mosolyom alábbhagyott, amikor észrevettem, hogy csendesen bámult. Homlokráncolva megszólaltam: ‒ Hé, minden rendben? ‒kíváncsiskodtam, elvégre, nem nagyon vallott rá ez a tekintet, vagy éppen a hallgatás.
‒ Ugyan, évek múltával hajam se lesz… Na, mindegy. A lényeg az, hogy ettől nem kell tartanod. Úgyis véget fogok vetni a dolognak ‒ vontam meg a vállamat. Négy év járás sok idő, húsz év úgy, hogy minden egyes percet az elmúlt hónapokat leszámítva együtt töltöttünk, nos, az még több idő. Nem mehetett így tovább.
Folytattam volna a cukkolását, azonban társaságunk akadt. Eleinte bájosan ignorálni terveztem őket, de csak nem sikerült. Nem elég, hogy engem rágalmaztak, de Castielhez is volt néhány keresetlen szavuk.
‒ Szerintem te vagy eltévedve, te nagypofájú alkoholista barom ‒ sziszegtem, miközben arcon köptem. Ilyen szituációkban sosem a finomságomról voltam híres, az pedig, hogy a képességemet és a sportszerűségemet kérdőjelezték meg, igencsak sértette a büszkeségemet.
‒ Nem volt tisztességtelen. Arról nem tehetek, hogy az ellenfeleim nem voltak elég jók, ahogy arról sem tehetek, hogy akkora faszok vagytok, hogy csak társaságban mertek támadni, de sebaj, vállalom a küzdelmet már csak azért is, hogy móresre tanítsalak ‒ morogtam. Felesleges lett volna győzködnöm őket. Hímsoviniszta disznók.
‒ Én a helyedben vigyáznék ‒ mosolyodtam el gúnyosan, és a pálcámat az övembe csúsztattam. Amikor megláttam, hogy Castiel arcát sikerült megvágniuk, elöntötte az agyamat a vörös köd. Előreugrottam, kivertem a nagypofájú kezéből a kést, majd ellöktem az egyik haverját, aki a segítségére akart sietni, és egy gyors mozdulattal elmetszettem a dumagép torkát, majd nekitaszítottam a társának. Castiel talán engem akart volna támogatni, de túl hamar vetettem előre magam.
Innentől kezdve már nem is érzékeltem a külvilágot, sem a körénk gyűlő tömegeket. Elhajoltam, kigáncsoltam embereket, döftem, hasítottam a levegőt, ruhákat szakadtak, vér buggyant, volt, akit megfejeltem, mást hasba rúgtam. Egy ízben felszökkentem az egyik asztalra ‒ ekkor vághatták meg a bal lábamat, de az adrenalintól semmit nem érzékeltem ‒, és rúgtam pofán egy pasast, aki hátraesett, és bevágta a fejét a mögötte lévő asztalba. Volt, akit megtéptem, de megesett, hogy én tántorodtam meg egy-egy pofontól. Ezúttal nem tudtam tisztán gondolkozni, vagy taktikázni. Megsértettek, továbbá bántották az egyetlen olyan személyt a közelemben, aki valaha is érdekelt magamon és családomon kívül. Szaporán vettem a levegőt. Felkaptam egy széket, és kettétörtem az egyik támadónk hátán, addigra feltápászkodott egy másik, és hiába próbáltam kitérni a támadása elől, a penge felsértette a jobb karomat. Átdobtam a pengét a másik kezembe, majd az újabb csapás elől kitértem, kicsavartam a kezéből a tőrt, majd az állától egy hosszú vágást okoztam neki, ami végigszelte az arcát, a szemét épphogy megkíméltem.
Fogalmam se volt, hogy Castiel miként boldogult, vagy hogy cserélődtek-e az ellenfeleink, de miután azt hittem, hogy mindenki levertem magam körül, vetettem rá egy pillantást. Ekkor már a tudatom is kezdett kitisztulni, és csatlakozni akartam hozzá, azonban éles fájdalmat szökött a jobb oldalamba. Térdre kényszerültem, az egyik fickó pedig a játékszabályokat megszegve, a pálcáját rám szegezve állt meg előttem. ‒ Te rohadék… ‒ nyöszörögtem.
A fülem zúgott, a látásom elhomályosodott, és alig bírtam megtartani magamat. Hirtelen az összes korábban szerzett sérülésem sajogni, égetni kezdett. Éreztem, ahogy a lábamat, a karomat és az oldalamat beborítja valami meleg, ragacsos folyadék. Egyszerűen túl gyenge voltam ahhoz, hogy megpróbáljak bármit is tenni a férfi ellen. A bájital úgy tűnt, még nem tudta teljesen kifejteni a hatását, nem elég, hogy fáradtság gyötört, de nem voltam még az erőm teljében sem. Nos, mindig is azt mondtam, hogy egy Nott nem elég sokáig, de… Azért szerettem volna beteljesíteni a bosszúmat.

‒ Már alig várom azt a mérkőzést ‒ jegyeztem meg egy vidám mosoly kíséretében. Bár, mindenképpen kíméletes lettem volna vele, így biztosan megúszta volna csonttörés nélkül. Azért nem szerettem volna, ha látogatást kell tennie Madam Pomfrey-nál a gyengélkedőn, bár, ha annyira akartam volna, akkor én is tudtam volna pátyolgatni, de kétlem, hogy a múltkori eset után még inkább a törődésemre vágyna. ‒ Ó, és még azt mondják, hogy a lányok borzasztóan sokat foglalkoznak a külsejükkel. Azt hiszem, a pasik között is akadnak azért kivételek ‒ csipkelődve, utalva arra, hogy Castielben aztán túltengett az ego, és felettébb büszke volt magára.
‒ Rendben, akkor majd lebeszélek egy meccset a „nyápic” partneremmel ‒ mosolyogtam rá pimaszul. Kíváncsi voltam, hogy a mérkőzés után is olyan véleménnyel lett-e volna róla, bár kételkedtem benne, hogy a srác csak úgy belement volna a Castiellel való meccsbe.
‒ Ó, bocsáss meg, én bizonyára kivételes személy lehetek az életedben, hogy magadtól keresed a társaságomat ‒ ironizáltam ártatlan képpel, majd a szempilláimat rebegtetve ránéztem. ‒ Kimondta, hogy lemondanék róla? Hát nem látszik, hogy szükségem van rád? ‒ Tényleg nem hazudtam, amikor azt állítottam, hogy vágytam a figyelmére. Végre volt valaki, akivel hosszú hónapok után felszabadultan cseveghettem, piszkálódhattam és meghallgathattam. Castiel talán el sem tudta képzelni, hogy mennyit jelentett nekem a társasága, bár az is tény, hogy nem éreztettem vele túlságosan azt, hogy fontos lenne. Néha-néha ejtettem néhány szót erről, de az vélhetően elenyésző volt a sok heccelés mellett.
‒ Dehogynem ‒ vigyorogtam rá. Biztos lehetett benne, hogy vihar idején akárhol is fog tartózkodni, megjelenek majd mellette. Még akkor is, ha ezért lyukat kell majd ütnöm a Kövér Dáma portréján, hogy bejussak a Griffendél-klubhelyiségébe. Megvoltak a képességeim ahhoz, hogy megtaláljam őt, így akármennyire is akart egyedül lenni, amint meghallom a dörrenéseket, vagy az első villámok végigcikáznak az égen, én már a folyosókon rohanok majd, hogy ráleljek.
Megvontam a vállamat. Ha most még nem volt elég neki, akkor majd később azért is kiharcolom a bizalmát. El fogom érni, hogy megbízzon bennem.
‒ Nem hiszem, hogy menne, de hajrá ‒ hajoltam kicsit közelebb hozzá, és úgy vigyorogtam rá. Ahhoz először ismernie kellene, hogy utánozhasson, de amíg teljes mértékben hidegen hagyta a szánalmas kis életem, addig nem lehetett jó imitátor. Láttam, hogy meglepte, amikor közöltem vele, hogy meghaltak a szüleim. Nem értettem miért volt ez olyan megdöbbentő tény.
‒ Ha akarták volna, akkor se tudták volna megtenni. Nem volt semmink, muszáj volt összetartanunk ‒ rándítottam meg a vállamat közönyösen, majd az idősebb testvéreim említésére felnevettem. ‒ Félreértés ne essék, imádom őket. Az egyikük egy lökött, alkalmatlan a családfői szerepre, csoda, hogy a saját fejét nem hagyta még el valahol, a másik pedig túl jótét lélek ahhoz, hogy ha szükséges, akkor szorosabbra vegye a gyeplőt. Mondhatjuk úgy is, hogy otthon én hordom a nadrágot. Én osztom be egymást közt a feladatainkat, igyekszem mindenről gondoskodni, mert tudom, ők elfelejtenének megtenni dolgokat, valamikért meg állandóan könyörögnöm kell. ‒ Jobban belegondolva, ha nem lennék olyan elcseszett, zárkózott ember, akkor minden meglenne bennem, ami ahhoz kellene, hogy „tökéletes” feleség lehessek. Kuncogtam egyet a gondolatra, aztán ismét Castielre emeltem a pillantásomat. ‒ Most pedig itt vagyok neked én.
‒ Igen. Azt akarod, nem? ‒ viszonoztam a pillantását, azonban az én tekintetemben üresség helyett valami élettel teli fény csillogott, amelyet rég nem tapasztaltam. ‒ Nos, én csak annyit kérek, hogy adj nekem egy esélyt. Ha kell, akkor leteszem neked a Megszeghetetlen Esküt, hogy soha, de soha nem foglak elárulni ‒ folytattam valamivel komolyan. Az arcomon is látszott, hogy ezúttal nem vicceltem. Megtettem volna érte, ha ezzel sikerülne kicsit megtörnöm a nagy ellenállását.
‒ Már mondtam, semmit nem tukmálok rád. Elmondom a véleményemet, szíved joga eldönteni, hogy mennyire értesz egyet velem ‒ sóhajtottam fel. Igazán elfogadhatná már, hogy felőlem azt gondol, amit akar, én pusztán segíteni akartam neki.
‒ Téged? Ugyan, ne beszélj hülyeségeket ‒ mosolyodtam el. A megkegyelmezéses dologra szándékosan nem reagáltam. Ő is jól tudta, hogy nem ártottam volna neki, akkor azzal a nem létező bizalmát is eljátszottam volna. Castiel pedig különleges volt a maga módján, nem akartam, hogy minden, amit eddig elértem nála, semmissé váljon.
‒ Sajnálom, hogy irritáló vagyok én, vagy épp a cselekedeteim, de már mondtam, nem fogom engedni, hogy még egyszer olyan állapotba kerülj ‒ ingattam meg a fejemet. Férfiak. A sértett büszkeségükkel néha az agyamra tudtak menni.
‒ Nem nézlek le, pusztán tudom, hogy mikre képes. Múltkor alig bírtam megállítani, amikor meg akart csonkolni valakit ‒ közöltem vele olyan hangnemben, mintha ez amolyan hétköznapi dolog lenne, bár… Gavin féltékenységi rohamai miatt az is volt. ‒ Egy szóval sem mondtam azt, hogy erős. Edzettnek edzett, de ha bepöccen, akkor nem tud tisztán gondolkozni. Én higgadtabb vagyok nála, na meg erősebb, szóval, ha kezet akarna emelni rád, akkor nem hogy nem bocsájtom meg neki, de még jól be is takarom. ‒ A magyarázatom szép lassan morgássá alakult. Magam sem tudtam, hogy miért számított nekem ennyire Castiel épsége, de nagy szerencséje volt, hogy vigyázni akartam rá.
‒ Dohányzol? Nem gondoltam volna ‒ kérdeztem meglepetten, hiszen a találkozásaink alkalmával eddig még nem éreztem rajta a dohány szagát. Különös. ‒ Miért ne érdekelne? Számtalanszor elmondtam neked, hogy érdekel mi történik veled, és zavar, hogy így látod magad ‒ csóváltam a fejemet.
‒ Tény. Fóbiád van, csakhogy, azokat is le lehet küzdeni, méghozzá segítséggel. Szóval, igazán megengedhetnéd végre, hogy a támaszod lehessek. Szeretném megérti, hogy mi zajlik le a fejedben, és azt is szeretném elérni, hogy a félelmed fölé kerekedhess ‒ magyaráztam tovább. Azt hittem, már leszögeztem ezeket a dolgokat, de újra és újra elismételtem őket, hogy megerősítsem a kijelentéseimet Castielben.
‒ Demagógiáról, manipulációról, vagy Imperioról hallottál már? ‒ pillantottam rá szkeptikusan. Azért sok módja volt annak, hogy beetessenek embereket, ez a három módszer is csak a legáltalánosabbak közé tartozott. ‒ Vannak még megnyerő emberek a világban, nekem elhiheted ‒ feleltem titokzatosan. Én tudtam valamit, amit ő nem, én ismertem az alvilágiakat, hallottam pletykákat. Eljött a változás órája, ezzel mindenki tisztában volt. ‒ Miből gondolod, hogy egy romlott ember fog téged jó emberré faragni? ‒ nevettem fel keserűen.
‒ Nemcsak téged. Nekem is van még egy-két célpontom, akiket ki kell iktatnom, csakhogy én már rég megszabadultam azoktól a gátlásaimtól, amikkel te még mindig küzdesz ‒ jegyeztem meg csak úgy mellékesen, hogy tudtam milyen az, ha egy embert a bosszú éltetett. De azért már nem ajánlottam fel neki, hogy segítek neki átlépni azt a bizonyos határt.
‒ Csaknem babonás vagy? ‒ csipkelődtem szórakozott mosollyal. Azért ennyire előítéletes még ő sem lehetett. ‒ Rendben, alig várom. Sajnos, nem vagyok látó, így nem tudom meglesni, hogy mennyire sikerül majd levenned a lábamról ‒ hajoltam ismét közelebb, de ezúttal már csak suttogva ejtettem ki a szavakat, miközben incselkedő pillantásokat vetettem rá.
Ismét nevetnem kellett rajta. Micsoda édes képek éltek a fejében rólam! De én korántsem voltam olyan hercegnős figura, és nem is éltem a magam kis rózsaszín világomban, hogy dagadt lovakkal álmodjak. ‒ Nem éppen ezek szoktak szerepelni az álmaimban. A visszatérő álmaimban főként a családom és hollók szerepeltek. De amióta ismerlek egyszer-kétszer már te is felbukkantál az álmomban, azt hiszem, túl sokat szoktam agyalni a viselkedéseden ‒ vontam meg a vállamat. Még azt is vállaltam, hogy kiakasztom azzal, hogy bevallom neki. Ezzel is azt akartam bizonyítani, hogy a párkapcsolatomon kívül nincs semmi titkolnivalóm előtte.
‒ Ugyan, minden ember ebben a kicseszett világban a maga boldogság kajtatja ‒ legyintettem. Én is az akartam lenni, nem tagadtam, neki se kellett volna. Megvető grimaszt vágtam, amikor kijelentette, hogy a közelében mindenki hazudik. Ez azért sértő volt. ‒ Ugyan már, de akarod utálni a világot, én csupán közöltem veled, hogy melletted vagyok ‒ vontam meg a vállamat közönyösen. Igen, közöltem, nem felajánlottam, mert akkor visszautasított volna. Nála külön le kellett szögeznem, hogy a támogatásomat élvezi.
Ezek után vagy nem felelt, vagy sértéseket vágott a fejemhez. Összepréselt ajkakkal tűrtem minden megjegyzését egészen addig, amíg bocsánatot nem kért, és ezzel meg nem enyhültem az irányában.
A halk megjegyzésére halványan elmosolyodtam, és minden bűntudatom félretéve kedvem lett volna megölelni, vagy legalább egy csókot nyomni az arcára. Lassan tényleg kezdtem a testvéreimhez hasonlóan kezelni, bár az érintkezést talán nem viselte volna jól. A farkasszemezést is én nyertem, így hát elégedetten könyököltem a bárpultra, és támasztottam ki az államat. ‒ Kérlek… Lehet, hogy kiderül, hogy te vagy a parkett ördöge ‒ ugrattam tőlem szokatlanul aranyos mosollyal az arcomon. Furcsa volt, ő volt az első idegen, akinek a közelében ennyit vigyorogtam, vagy nevettem.
‒ Ha megmeri tenni, az ő karját is eltöröm ‒ morogtam, majd egy pillanatra elgondolkoztam. ‒ Majd azért szólok neki a dologról, és ha hisztizni mer, akkor leszarom, ő nem hívott el, nem túlzottan foglalkozik velem, innentől kezdve ne várja tőlem azt, hogy apáca módjára bezárkózzak a Mardekár-klubhelyiségbe, és epekedve várjam, hogy mikor méltóztatik végre velem is törődni. Ne érdekeljen, úgyse tart már sokáig ez a dolog ‒ feleltem kelletlenül. Most már egyre biztosabb voltam benne, hogy ez volt a vége a dolognak.
‒ Jól van, jól van, látod, eddig is türelmes voltam veled ‒ feleltem szórakozottan, miközben a pálcámat a pultra tettem, és belebújtam a kabátomba, majd az újdonsült pálcámat ismét a kezembe véve pörgetni kezdtem az ujjaim között. Nagyjából ekkor bukkant fel pár alak, akiket ügyesen ignoráltam, és egy figyelmeztető pillantást vetettem Castielre, hogy ő se törődjön velük, de mégis hozzájuk szólt. Engem nem izgattak ezek az alakok egészen addig, amíg megjegyzést nem tettek a mellettem ülőre. Akkor vészjóslóan villant a tekintetem a dagadt alak felé, és hosszasan kifújtam a levegőt, miközben megvető pillantásokkal illettem a kis bagázst.
‒ Először is, értékelném, ha az olyan vén fószerok, mint te nem hívnának kislánynak, mert ezért már kivágtam mások nyelvét, másodszor, hadd döntsem már el én, hogy tisztességesen verekedtem-e, vagy sem. Különben is megvetem a sportszerűtlenséget ‒ feleltem fintorogva, és felálltam a helyemről. ‒ Szóval, engem ne próbálj meg fenyegetni, továbbá ne sértegess senkit, aki velem van, mert nem állok jót magamért.
Elsötétült tekintettel meredtem rá, majd mértem végig a társait. A lábamat felraktam a bárszékre, feltűrtem a nadrágom szárát, és villámgyorsan előrántottam az egyik késemet. Odahajoltam hozzá, egészen közel a képéhez, így orron csapott a belőle áradó alkohol bűze. ‒ A barátaiddal talán nem bírjátok elfogadni a tényt, hogy képzettebb vagyok nálatok? ‒ kérdeztem széttárt karokkal, az egyikben a penge, a másikban a pálcám.
‒ Nos, prezentáljam akkor? Ökölharc, vagy pálcapárbaj legyen, vagy maradjunk a jó öreg mugli szokásnál, és használjunk késeket? Vagy inkább a pofátokat befogva eltakarodtok? ‒ érdeklődtem eleinte mézesmázos hangon. Az arcomra kiült az undor és a gyűlölet, az utolsó kérdésem pedig leginkább fenyegetően hatott. Ha nem szóltak volna be Castielnek, akkor most nem akarnám laposra verni őket, de ő az én védencem volt. Nem hagyhattam ezt szó nélkül.

Megértettem, hogy Castiel mégis miért zárkózott el az emberektől, de kifejezetten zavart, hogy egy kalap alá vett a többséggel. Nézzen rám! Egyből leszűrhette volna, hogy én más vagyok. Én tényleg bíztam benne, hogy a hasonlóságunk miatt ketten együtt többre mennénk. Valójában, szerettem volna, ha talál egy olyan helyet, amit az otthonának nevezhet, vagy találkozna olyan emberekkel, akiket a családjának mondhat. Örültem volna, ha én is azok közé tarthatok, akik az új családját alkotnák. Még mindig elítéltem a szüleit a borzalmas viselkedésükért, és szántam őt, amiért nem lehetett rendes családja. Ezért akartam annyira segíteni, mert úgy gondoltam, neki is kijár egy kis szeretet. Ha nem a szüleivel lettek volna gondok, talán nem is hatott volna meg a dolog, de a család témára mindig is kényes voltam.
‒ Ugyan, ez sok mindentől függ. A kedvemtől, attól, hogy milyen állapotban vagyok, hogy a te erőnléted milyen, mennyire vagyunk gyorsak meg még számos tényezőktől. Lehetséges, hogy igencsak meglepődnénk ‒ mosolyodtam el halványan. Nyilván a sok évnyi verekedés és a durmstrangos kiképzés mellettem állt, de ettől függetlenül nem becsültem le a fiút. Tartogathatott még meglepetéseket. ‒ Elég érdekes, hogy egy igazi bajkeverőnek tűnsz, mégis kimaradsz a verekedésekből. Ennyire nem akarod beveretni a csinos kis pofidat? ‒ emeltem rá a tekintetemet. Talán picit szurkálódtam, de jobban megvizsgálva az arcát meg kellett állapítanom, hogy valóban nem nézett ki rosszul: azokkal a nagy barna őzikeszemekkel, ‒ amikkel igyekezett minél ridegebb pillantásokat vetni, holott én már láttam azokat a szemeket rémültnek is ‒, és a ‒ számomra néhol kisfiúsan ‒ férfias arcvonásaival volt benne valami. Biztos voltam benne, hogy néhány év múlva, ha maradt még benne valami gyerekes vonás, az el fog tűnni. Ezzel a külsővel pedig igazán elragadó lehetett volna, akart.
‒ Keríthetek neked egy ellenfelet, hogy felmérd a tudásodat, de abban egy percig sem kételkedtem, hogy ne lennél elég bátor ‒ tettem hozzá. Én láttam benne a bátorságot, már a csónakházban is láttam, elvégre… Egy ilyen fóbiával küzdve kimerészkedni a kastélyból, amikor épp vihar készülődik… Szerintem akkor is bátorságra vallott, még ha a tónál remegett is, mint a nyárfalevél. Kezdetnek azért nem volt rossz.
‒ Hát mit várjak egy embertől, aki csak magával foglalkozik? ‒ kérdeztem vissza szórakozottan. Olyan szinten tényleg különleges voltam, hogy nem sok ember állíthatja magáról, hogy ennyi csapás után, ami az életben érte, épelméjű tudott maradni. De egyébként nem tartottam magam sokra. Voltak hibáim, voltak erősségeim. Ezekkel tisztában voltam, és épp ezért gondoltam azt, hogy reális látom önmagam.
‒ Szükséged volt rám. Akármennyire is volt „gyomorforgató” a szituáció, újra megtenném ‒ vontam meg a vállamat. Újra és újra mellette maradnék, ha viharba kerülnénk. Igaza volt, valóban volt szívem, de eddig a családomon kívül senkinek nem adtam a tudtára a dolgot. Azért egy kicsit jól estek a szavai, megnyugtató volt a tudat, hogy minden bűnöm ellenére mégsem volt még egészen romlott. ‒ Mondtam, ha legközelebb úgy adódna, akkor sem kell egyedül átvészelned a vihart ‒ pillantottam rá komolyan. Abban is biztos lehetett, hogy a legközelebbi égzengés bekövetkeztével keresni fogom őt. Ha kell, felkutatom az egész kastélyban, de addig nem fogok nyugodni, amíg biztonságban nem tudom őt, vagy amíg meg nem győzködök arról, hogy minden rendben van-e.
‒ Akkor meg? Ha elismered, hogy őszinte vagyok, akkor azt is tudnod kell, hogy nem azért piszkállak, mert hátsószándékaim vannak ‒ vontam fel a szemöldököm. Nem is értettem. Ha tudta, akkor mire volt jó ez az örökös ellenkezés? ‒ Tisztában vagyok vele, hogy nem mindenki egyforma. Merlin ments! Ha teljes mértékben olyan lennél, mint én, talán nem is bírnálak elviselni.
Figyelmes hallottam, ahogy arról magyarázott, hogy mennyiben volt más a kettőnk élete, tény, nekem ott voltak a testvéreim, de ettől függetlenül hasonló veszteségeket élhetünk át.
‒ A szüleim nagyon korán meghaltak ‒ feleltem csendesen, csakhogy tudja, miért is érintett meg, és találtam felháborítónak az ő helyzetét. ‒ Elismerem, mellettem ott voltak ők, de… Szerinted olyan könnyű volt két báttyal meg három kisebb testvérrel? El sem tudod képzelni mennyi szerepet kell betöltenem a családban ‒ sóhajtottam fel, majd kicsit megráztam a fejem. ‒ De, most nem rólam van szó. Hanem arról, hogy valamilyen szinten te is elvesztetted a szüleidet, én is. Mindkettőnknek fáj a maga módján. Magányos vagy, jelen esetben én sem érzem magam másképp. Miért ne segíthetnék? Szóval… Miért ne tölthetném azzal az időmet, hogy veled vagyok? Hiszen melletted elfeledkezem a bánatomról, és talán te is megkaphatnád tőlem azt, amit szeretnél: törődést ‒ fürkésztem kíváncsian az arcát. Szerintem segíthettünk volna egymásnak. Épp annyi hasonlóság volt köztünk, amennyi eltérés, talán ezért lehetnénk támaszai egymásnak.
‒ Én viszont teljesíteni akartam a kívánságát, azt szerettem volna, hogy büszke legyen rám… Ha nincs a Durmstrang, talán évek óta a Szent Mungó zártosztályára lennék bezárva. A világ kegyetlen és durva, ha olyan maradtam volna, mint amilyen gyerekként is voltam, akkor sok szituációban ott hagytam volna a fogam ‒ magyaráztam. Azt már nem tettem hozzá, hogy apám kívánságát sose tudtam beteljesíteni, mert kicsaptak abból az iskolából. Inkább az italomhoz nyúltam, és próbáltam elhessegetni a rám telepedő kellemetlen érzést.
‒ Úgy lesz ‒ vigyorogtam magamban, majd megvontam a vállamat. ‒ Miért, inkább párbajozzak, vagy vegyek elő egy kést? Hidd el, még így is ökölharcban vagyok a legártalmatlanabb, és tényleg csak akkor bántok másokat, ha azok megérdemlik. Továbbá, ha te sem fogadod meg az én bölcsességeimet, akkor miért várok, hogy én hallgassak rád?‒ csintalan mosoly játszott az ajkaimon, amikor piszkálódva visszakérdeztem. Ő is tudhatná már, hogy nem hallgatok rá, hanem a saját fejem után megyek.
‒ Rémlik, és ha neked rémlik, fel is fogtam, és meg is indultam a kastély felé, de későn közölted a problémádat, és addigra leszakadt az ég. Szóval, nem az én hibám, hogy kitudódott ‒ vettem rá szkeptikus pillantásokat. Persze, bizonyára az én hibám volt, hogy megtudtam az egyik félelmét. A következőkön elmosolyodtam. Szerencsétlen, fogalma sem volt arról, hogy egy levegőt szívott azzal a „titokzatos személlyel”. ‒ Attól tartok, nem hallgatna rám, rémesen féltékeny. Talán csak akkor higgadna le, ha felpofoznám‒ vontam meg a vállamat. Azért féltettem Castielt tőle, de mivel a fiú fontos volt számomra, reméltem, hogy ezt Gavin is felfogná, és békén hagyná, különben soha nem bocsájtanám meg neki, hogy kezet emelt rá.
‒ De egyébként a háztársad és velem egyidős, szóval feletted jár ‒ tettem hozzá utalásképp. Ennyi volt, amit elárulhattam, a továbbiakról hallgatnom kellett, ha nem akartam, hogy kiakadjon. Elképzelésem sem volt arról hogyan fogadná, bár… Most már mindegy is. Hetek, hónapok óta vívódtam, és mára már csak egy megoldást láttam magam előtt.
‒ Ettől függetlenül nem akarom meghallani, hogy még egyszer ilyeneket mondasz magadra ‒ morogtam halkan. Nem tűrtem, hogy így beszéljen magáról, és zavart, hogy így vélekedett magáról csak azért, mert félt a viharoktól. ‒ Mindent rossz szokást le lehet küzdeni, ha nagyon akarod. Ha akarnám, leszokhatnék a cigarettáról, és tudom, hogy képes is lennék rá, szóval minden csak az elhatározástól függ.
‒ Én meg annyit, hogy minden vezetőnek ‒ legyen mugli, legyen varázsló ‒ mindig szüksége volt követőkre, és a követők segítségével érte el a célját ‒ fejtettem ki az álláspontomat, aztán megint az arcát fürkésztem. Milyen elkeseredett lehetett, ha ilyeneket mondott. ‒ Majd tenni fogok azért, hogy ne érezd így ‒ tettem hozzá halkan. Valamiért érdekelt a fiú boldogsága, és örültem volna, ha csak néhány pillanatra is jobb színben látja a világot, vagy talál valamit, amiért szerinte érdemes küzdenie.
Homlokráncolva meredtem rá, nem értettem először, hogy mire célzott. Azt hittem, arra gondolt, hogy túl lányos lennék, de belegondolva kicsit sem voltam az, aztán a bal vállamhoz értem. ‒ Mi bajod van a hollókkal? ‒ kérdeztem értetlen tekintettel. Tény, az egyik kedvenc versem szerepelt a madár, a postásom is az volt, és hollókat tetováltattam magamra, de… Mi ebben a probléma? A hollók gyönyörű és nemes állatok annak ellenére, hogy baljós dolgokat hoznak magukkal.
‒ Ó, hát kíváncsian várom mennyire fog ez sikerülni‒ hecceltem továbbra is, de valóban érdekelt, hogy mennyire tudja ezt kivitelezni, tekintve, hogy az előző ígéretét se volt képes betartani. ‒ Nem ismersz, nem is akarsz megismerni, de azért bepróbálkozol? Érdekes vagy. Érdeklődve várom, hogy azzal a csekély tudással, amivel eddig rendelkezel rólam, mire fogsz jutni ‒ mondtam szórakozott mosollyal, majd kiröhögtem, amikor sorolni kezdte, hogy miket ne várjak tőle.
‒ Nem arról volt szó, hogy megpróbálod elcsavarni a fejem? És komolyan azt hiszed, hogy én ezekre gerjedek? Mert akkor nagyon el lehetsz tévedve ‒ szólaltam meg miután sikerült abbahagynom a röhögést. ‒ A nyálas szövegektől, a rózsaszín holmiktól és a szívektől falra mászom. A virágokat szeretem, de nem az elcsépelt vörös rózsákat, hanem az azoknál különlegesebb virágokat. Bonbon… Hát, nem vagyok nagyon édesszájú, szóval… ‒ vontam meg a vállamat. Minden túlzottan nyáltengerbe csapó dologtól hánynom kellett. Nem vártam sokat: udvariasság, minimális kedvesség meg, hogy az illetőt valamennyire érdekelje a hogylétem. A korábban érzett bűntudatom lassan elmúlt. Hónapokon keresztül gyötrődtem, kijár nekem egy kis szórakozás.
‒ Jaj, Castiel, mikor fogod már fel végre, hogy nem azt akarom elérni, hogy mindenkivel kedves legyél? Én csak azt szeretném, ha te boldog lennél úgy, hogy nem kell minden viharos nap rettegned, vagy éppen úgy éreznéd, hogy van valaki, akire mindig számíthatsz. Szó sincs arról, hogy azt akarnám, hogy a kebledre öleld az egész világot ‒ sóhajtottam fel, miközben a pultra könyököltem. Nem értettem miből gondolta azt, hogy pont az én romlott lelkem fogja jó útra terelni. Nem akartam beleszólni a szociális kapcsolataiba, nekem csak az számított, hogy a fejében és a lelkében rendeződjenek a dolgok.
Láttam, hogy grimaszolt és pofákat vágott. Nyilván nem tetszett neki, amit mondtam, pedig csak őszinte voltam vele, és beavattam abba, mit gondolok.
‒ Ó, hidd el, ha én rossz szándékkal szólok valakihez, azt tudni. Például, nem vagyok ilyen tárgyilagos, káromkodok, és az arcomra van írva, hogy utálom az illetőt. Ezek közül bármelyiknek is felfedezted a jelét? ‒ érdeklődtem, bár a válasza feltehetőleg „nem” lesz, ugyanis vele tényleg másképp viselkedtem. Annak ellenére, hogy ő továbbra is sértő megjegyzéseket tesz rám, nem mozdulok, csendesen tűröm, pedig megtehetném, hogy átdobom a pult felett, vagy megpofozhatnám, de nem akartam bántani. Valami meggátolt benne.
‒ Ha nem számít, akkor is próbálkozni fogok. ‒ Nem volt olyan nagy hangom, mint az imént, de még mindig határozottan csengett. Ebből nem engedtem. Nem fogom csak úgy annyiban hagyni. Ha idáig elmentem, ha múltkor nem hagytam magára, akkor kitartok addig, amíg ki nem érdemlem a bizalmát. Nem tagadom, nehéz eset volt, pont ez motivált abban, hogy törődni akarjak vele.
Bocsánatot kért, holott nem hittem volna, hogy megteszi. Hát mégis jutottam valamire vele kapcsolatban. Nem haragudtam rá, elvégre, én szálltam rá, számoltam azzal, hogy néha keresetlen szavai lesznek, csak arra nem gondoltam, hogy néhány megjegyzésével lyukat üthet a páncélomon.
A következő megjegyzésén jót mosolyogtam. ‒ Hát, igyekszem kitenni magamért. Tudod, nem szeretek csalódásokat okozni ‒ feleltem szórakozottan. Tisztában voltam, hogy néha kifejezetten durva voltam, vagy éppen olyan dolgokat szerettem, amiket semmi nem nézett volna ki belőlem, de nem akartam egy unalmas nőszemély lenni. Szerettem, ha titkok öveznek, ha mások nem tudták eldönteni, hogy miként viszonyuljanak hozzám, de mostanában már arra vágytam, hogy bárcsak találnék valakit, akiben megbízhatok anélkül, hogy a testvérem lenne. Örültem volna, hogy ha az életben legalább egyszer valakinek megmutathatom az igazi arcomat, mielőtt meghalnék, mert Nott lévén nem jósoltam magamnak hosszú életet.
Nem nagyon örülhetett annak, hogy közöltem vele: táncolnia kell velem. Álltam a tekintetét, de az enyém közel sem volt olyan szúrós, mint az övé. ‒ Valamit valamiért, Castiel ‒ jegyeztem meg szelíden mosolyogva. Nem is emlékeztem már, hogy mikor voltam utoljára ilyen rendes egy ismeretlennek. Kivételes személy volt, az egyszer biztos. ‒ Legfeljebb visszataposok ‒ kuncogtam, majd széles mosolyra húzódtak az ajkaim. ‒ Semmi gond, majd megtanítalak. Mondtam, hogy szeretem a kihívásokat ‒ böktem finoman oldalba, ha nem sikerült elhúzódnia. A kérésének eleget téve csendben maradtam, figyeltem minden egyes rezdülését, elővettem a pálcámat, és egy intéssel rendbe szedtem a külsőmet. Most már, hogy elmúlt minden fájdalmam, és emberinek éreztem magam, folytattam a szurkálódást.
‒ És meddig tart, amíg olyan lelkiállapotba kerülsz? Rendeljek esetleg valami alkoholt, amitől megjön a kedved? Ha már kíváncsivá tettél, akkor nem szép dolog így megvárakoztatni ‒ kérdeztem bájos mosolyt villantva. Most már tényleg furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy mivel tervezett levenni a lábamról, mert a két szép szemért nem fogok csakúgy beleszeretni. Továbbá, fontolgattam azt is, hogy továbbpedzegetem a tánc-témát, de arra jutottam, hogy majd később elég lesz egyeztetni vele, hogy mégis mikor óhajt velem összefutni, hogy taníthassam. ‒ Egyáltalán, tervezünk mi tovább itt maradni? ‒ kérdeztem homlokráncolva, amikor a hátunk mögötti tömeg már megint őrjöngeni kezdett valamiért. Semmi kedvem nem volt még egy bunyóba keveredni, most, hogy Castiellel rendeztük a dolgokat, talán itt lenne az ideje itt hagyni ezt a helyet.

A megjegyzésére csak megvontam a vállamat. Nem akartam kommentálni, hogy vele ellentétben engem nem lehetett manipulálni. Azt hiszem, akkor végérvényesen megutált volna, ha ezt is a fejéhez vágom, így aztán megtartottam magamnak ezeket a kis észrevételeket. Nem értettem miért volt jó neki, hogy így viselkedett. Vagyis, azt értettem, hogy másokkal miért volt olyan, amilyen, de igazán észrevehette volna már, hogy én kivételes vagyok ezek között az emberek között. Engem a fagy és a gyász edzett olyanná, amilyen vagyok. Mások rajtam, a fivéreimen és Castielen kívül talán nem is éltek ekkora veszteséggel és teherrel a kastély területén.
‒ Tudom jól. Elvégre, kettőnk közül kiverekedett többet? ‒ kérdeztem vissza szórakozottan, de arra ne gondoljon, hogy nem számítanék az ellentámadásra. Ó, nagyon is felkészülnék rá. A harctéren mutatott figyelmetlenség is annak volt csak köszönhető, hogy elkalandoztak a gondolataim.
‒ Felőlem aztán… Attól tartok felesleges magyarázkodnom, ha mások felett úgy ítélkezel, hogy nem is ismered őket ‒ vontam meg a vállamat közönyösen. Nem fogom továbbtaglalni a dolgot, ha Castiel nem értette meg a páros meccse fogalmát, és azt, hogy a srácnak kellett egy partner… Nos, az nem az hibám.
‒ Miért, szerinted az enyém nem az? ‒ pillantottam rá szkeptikusan. ‒ Nem tudom honnan vetted, hogy én csak úgy osztogatom a bizalmat másoknak ‒ ráztam meg a fejemet. Néha úgy éreztem, nem vesz elég komolyan. Pedig talán nem ártott volna, ha közelebbről is megismer, hogy tudja miért nem szórakozom ilyen dolgokkal.
‒ Nem. Ott annyival voltam másabb, hogy ingerlékenyebb voltam, és előbb ütöttem, aztán kérdeztem ‒ feleltem, majd hozzátettem: ‒ A gyerekkori énemre gondoltam. És mondhatsz akármit, akkor még jólelkű voltam. Ma már néha azt is megkérdőjelezem magamban, hogy van-e egyáltalán lelkem. ‒ Ittam egy keveset a vajsörömből. Nem akartam gyerekkori mesékkel untatni, hisz látszólag, velem kapcsolatban semmi nem érdekelte.
‒ Nem gondolom, hogy ebben az esetben empatikusnak kellene lennem. Ha valami bajod van, megsérültél, vagy bármi olyan dolog történne veled, az lennék, de nem szeretem azokat a szituációkat, amikben a másik fél ámítja magát. Törődj bele, hogy ilyen esetekben valaki őszinte veled ‒ pillantottam rá merő közönnyel. A kis lelkének végre el kell fogadnia, hogy nem ő a világ egyetlen fekete báránya, és nem csak őt sújtja a balsors. Erre kell hát ráébresztenem. Nem vettem észre a mosolyát, jobban lefoglalt a pocsék vajsör magamba döntése. Legközelebb majd hozok magammal valami flaskát is, de most ennyivel kellett beérnem.
Keserűen felnevettem. ‒ Az élet árnyoldalát te nem abból az irányból közelítetted meg, mint én. Nekem nem volt választásom ‒ vontam meg a vállamat, majd a következő szavakra megingattam a fejem. ‒ Nem mehettem. Apám utolsó kívánsága volt, hogy valamennyire gyereke a Durmstrangba járjon. Nem akarta, hogy a Roxfortban még több megaláztatást kelljen elszenvednünk. A Durmstrang elég messze volt ahhoz, hogy ne érjenek el oda a londoni pletykák ‒ magyaráztam, bár nem fejtettem ki, hogy apám halálfalósága miatt kényszerültünk oda. Egyszerűen, nem látott más lehetőséget számunkra.
‒ Ok nélkül nem teszek ilyet, téged pedig nem áll szándékomban bántani ‒ mosolyodtam el. Ha nagyon akartam volna, megtehettem volna, de nem terveztem elcipelni a gyengélkedőre, vagy a Mungóba. Ahogy varázslatokkal se akartam fárasztani magam. ‒ Talán majd egy másik alkalommal.
Arra, hogy ráhibáztam a túlzott egoizmusára amolyan „Na, nem mondod?”-fejet vághattam. Azért voltam annyira jó emberismerő, hogy felismerjem a beképzelt embereket.
‒ Csakhogy, én nem akartam mindenáron tudni, így alakult. Különben sem hiszem, hogy be tudnád fogadni a dolgot ‒ vágtam ismét egy grimaszt. Azért nem bíztam benne annyira, hogy közöljem vele, hogy a párom a saját ikertestvérem. Biztosan nem tudta volna feldolgozni. ‒ Hidd el, kiakadnál, én csak téged akarlak óvni tőle ‒ tettem hozzá tétován, majd a következőkre homlokráncolva meredtem rá.
‒ Ha el akartam volna pletykálni valakinek, már megtettem volna ‒ szusszantottam ingerülten. Mégis miből gondolta, hogy el akarom fecsegni a dolgot? Elvégre, ez csakis rátartozott, senkinek semmi köze a félelmeihez. ‒ Akkor is megmondtam, hogy nem tartalak annak. Csak magadat minősíted ‒ mondtam közönyösen. Amíg ő így vélekedett magáról, addig nem is fogja legyőzni a félelmét.
‒ Miért, mit gondoltál? Egy ember sosem fogja tudni megváltoztatni a világot, csakis csapatban van esély erre ‒ röhögtem ki. Milyen bájos, hogy azt hitte, egyéni munkával elfoglalhatóvá és formálhatóvá tudná tenni a világot. ‒ Ha érdekelne a dolog, akkor miért állnék az utadba? ‒ kérdeztem vissza, aztán gúnyosan elmosolyodtam.
‒ És te? Mert azt hiszem, néha te sem érted, ha szórakozok ‒ vágtam vissza pimaszul. Majd sok mindenre terelődött a szó, de valahogy mégis ott lyukadtunk ki, hogy mit tenne, ha fel akarna engem szedni.
‒ Nem tudhatod ‒ feleltem sejtelmes mosollyal. Tényleg kedveltem őt a maga furcsa módján, értettem miért hitte az ellenkezőjét. ‒ Egy szóval nem mondtam, hogy nem lennél képes barátnőt találni magadnak. Én pusztán a hozzáállásokról beszéltem ‒ sóhajtottam fel, majd, amikor azt mondta, hogy nekem senki nem tökéletes, sokáig csendesen fürkésztem az arcát.
‒ Tévedsz ‒ jelentettem ki határozottan. Nem voltam kényes. Voltak elvárásaim, de nem voltam válogatós. ‒ Nem tartom magamat tökéletesnek, tisztában vagyok vele, hogy az a fogalom nem létezik, így hát a páromban sem azt keresem. Nem a nagy Őre vágyom, pusztán valakire, aki elfogad, akit elfogadhatok minden hibájával együtt, aki kitart mellettem, és akit én is támogathatok. Nyilván van még pár apróság, de ne mondd azt, hogy nekem nem lehet megfelelni, hiszen nem is ismersz. És tegyük hozzá: eddig nem is nagyon akartál megismerni ‒ kértem, hogy ne vonjon le olyan következtetéseket velem kapcsolatban, amik nem igazak. A kitalációján nevetnem kellett. ‒ Szeretem a kihívásokat, ám legyen, ha annyira ragaszkodsz hozzá… ‒ egyeztem bele szórakozottan. Az unalmas, Gavin nélküli napok után Castiel próbálkozásai üde színfoltokat fognak képezni az életemben. Kíváncsi voltam rá, hogy mégis mire jutna velem.
‒ Már ezerszer elmondtam. Te vagy az egyetlen személy, akinek hosszú évek után sikerült kiváltania belőlem némi empátiát ‒ rándítottam meg a vállamat. Nem ez valami ördöngös dolog. A sorsa megmozgatott bennem valamit, ami arra késztetett, hogy mellette akarjak lenni. Aztán… Kifakadt, hisztizett, mint egy gyerek, én pedig csendesen tűrtem, és csak néha-néha szúrtam közbe egy-egy kérdést, vagy gondolatot. ‒ Miből gondolod, hogy rontok rajta? Minden nézőpont kérdése.
‒ Sajnálom, ha ezzel megsértettelek, de olyan helyzetekben, amikor úgy hisztizel, mint egy kisfiú, képtelen vagyok felnőttként kezelni téged. Továbbá, nem tartom nagyra magamat, veled ellentétben… Hányszor hallottál tőlem egoista megjegyzéseket? ‒ sóhajtottam fel. Nem estek jól a szavai, de igyekeztem úgy tenni, mint akiről minden lepereg, de voltak olyan megszólalásai, amik nagyon is betaláltak.
‒ Nem kérted, mégis megkaphatnád. Nem gondolod, hogy bármiféle hátsószándék nélkül, őszintén segíteni akarok neked? Nem fordíthatom vissza az időt, nem kárpótolhatlak bizonyos dolgokért, de talán abban segíthetnék, hogy ne szenvedj ennyire ‒ emeltem rá a pillantásomat. Akár a tekintetemből is kiolvashatta volna, hogy nem hazudok. Olykor megesett, hogy a rideg páncélt leeresztve megengedtem másoknak, hogy lássák, miféle érzelmek tükröződnek a szemeimben. Most is így tettem.
A piócás megjegyzése sem volt ínyemre, sőt, az is kifejezetten rosszul esett, de mosolyt erőltettem az arcomra, és viccelődve feleltem a szavaira. ‒ Hiszen te mondtad, hogy olyan jól nézel ki, nem? ‒ Igyekeztem kiölni a hangomból a gúnyolódást, de nem tudom mennyire sikerült végül. Azonban ismét elkedvetlenedtem, mert újfent dolgokat vágott a fejemhez, amik nem voltak túl kellemesek. De őszinte volt, és számomra ez a lényeg. A leoltása sem használt, mert egész ügyesen sikerült visszavágnia.
Most rajtam volt a sor, hogy megszeppenjek. A szavai zavarodottságról árulkodtak, mégis elég bántóra sikeredtek. Nem feleltem. Csupán elgondolkoztam azon, hogy mégis mi lehetett a probléma velem, és azon, hogy miért érdekel egyáltalán a véleménye. Gondolkozni szerettem volna, egyre inkább szerettem volna alkoholba fojtani az összes kellemetlen érzésemet és gondolatomat.
‒ Szeretem a kihívásokat. Mégis hogy bizonyíthatnék neked azzal, ha úgy feladnám? ‒ szólaltam meg kisvártatva. Mit tegyek még? Tegyem le a Megszeghetetlen Esküt, hogy soha, semmilyen körülmények között nem fogom elárulni? Arra is kész lennék, ha végre elfogadna.
‒ Miért, eddig mit hittél? ‒ kérdeztem vissza. ‒ Természetesen, azonkívül, hogy csak magadra számíthatsz ‒ tettem hozzá valamivel határozottabban, mert igyekeztem összeszedni magam. De végül ismét olyan dolgokat mondott, amikkel elkedvetlenített, és arra a megállapításra jutottam, hogy talán jobb lenne mára befejezni a társalgásunkat. Így hát elfordultam tőle, és a pultot meg az azon lévő korsómat kezdtem fixírozni. Nem figyeltem rá, nem néztem, hogy elment-e, vagy sem, annyira elmélyedtem a gondolataimban, így aztán meglepetten vontam fel a szemöldökömet, amikor váratlanul megszólalt mellettem, és bocsánatot kért.
‒ Semmi gond ‒ feleltem halkan. Vártam, hogy elmenjen, de mégis maradt, és magyarázni kezdett. Megint azt taglalta, hogy elviselhetetlen vagyok, azonban azt is kijelentette, hogy maradni fog. Elkerekedett szemekkel pillantottam rá, majd halványan mosolyra húzódtak az ajkaim. ‒ Pedig nem is vagyok olyan vérengző, hogy félned kelljen tőlem.
Majd azért biztosítottam afelől, hogy akármilyen viharos is a kapcsolatunk, én azért nem bántam meg, hogy találkoztunk. A reakcióját is láttam, és a mosolya miatt átsiklottam a korábbi csípős megjegyzései felett. Nem nehezteltem rá, elvégre, az ő szemszögét nézve biztos nem volt kellemes a nyaggatásom.
‒ Ezt vegyem meghívásnak? ‒ kuncogtam, miközben elhessegettem a fogadóst a korábban rendelt itallal, azt hiszem, arra már nem lesz szükségem. ‒ Elmegyek veled, de ajánlom, hogy tudj táncolni, mert nem fogok egész éjjel ácsorogni meg üldögélni. Egyetlen egy táncot kérek ‒ tettem hozzá, majd ismét elnémultam.
A kérésére biccentettem, és annak eleget téve sokáig csendesen ültem mellette az arcát fürkészve, majd olyan jó tíz perc után finoman megböktem a vállát, és pajkos mosollyal az arcomon megszólaltam: ‒ Nem arról volt szó, hogy le akarsz nyűgözni? Nem mintha nem nézne ki jól, ahogy a hajadban turkálsz, de azt hiszem, az még mindig kevés ahhoz, hogy leessek a székről. Szóval, mi lesz? ‒ hecceltem. Nekem sem volt kedvem az előbbieket taglalni. Egyszerűen csak… Felejtsük el, és lépjünk túl rajta.

‒ Azért, mert néha jobb engedni. Hidd el, a saját bőrömön tapasztaltam. De te tudod, ha neked így megfelel, akkor majd a saját károdon tanulsz ‒ vontam meg a vállamat. Ha ilyen makacs volt, hát legyen, én nem fogom megakadályozni abban, hogy hülyeséget csináljon. Ha szép szavakkal nem lehetett rá hatni, akkor majd abból tanul, ha pórul jár. Ez ilyen egyszerűen működött, végső soron, én se akartam minden energiámat a győzködésére pazarolni.
‒ Csakugyan? Nem vettem észre, hogy pont te állnál az élen. Biztos elfelejtettek erről engem is tájékoztatni ‒ jegyeztem meg, és próbáltam minél közönyösebbnek hatni. Nem tagadom, a kis hozzáfűznivalói remekül szórakoztattak, annak ellenére, hogy milyen mocskosul lassan hatott a bájital, és mennyire fájt a testem. Mindezek ellenére büszkén trónoltam a kényelmetlen bárszéken, és élveztem, hogy nem kell nyomorognom a pultnál, mert aki tehette, elkerült. Helyesen tették, ők megérezték a veszélyt, nem úgy, mint az a maszkos idióta az erdőben.
‒ Arra kell felkészülnöd, hogy visszaüss? Hát milyen férfi vagy te? ‒ mosolyogtam rá gúnyosan, majd ittam egy keveset a sörömből. ‒ Különben is, én a helyedben inkább az ütést akarnám kivédeni, de te tudod. Mindenesetre, ha valaha meg akarlak ütni, biztosan nem fogok előreszólni. Nem lenne értelme. ‒ Hiszen miért szólnék annak, akinek be akarom verni a képét? Hiszen, pont az a lényeg, hogy az illető ne számítson a dologra. Ha pedig vissza akarna ütni… Hát tessék, itt vagyok, de akkor azzal is számoljon, hogy nem fogom visszafogni magamat. Ahogy azt se fogom eltűrni, hogy bárki is kezet emelhessen rám. Attól még, hogy nő voltam, nem jogosította fel a férfiakat, hogy megüssenek, meg aztán, általában az ő tökeik bánták, nem az én arcom.
‒ Tévedsz. Páros meccs volt. A hat emberből ő vert le négyet. Azért váltottam le, mert láttam, hogy alig állt a lábán ‒ ráztam meg a fejemet miközben a társam védelmére keltem. Én nem tartottam őt gyávának, sőt, kifejezetten jól küzdött a hevességéhez és a tapasztalatlanságához képest. Mindenesetre, csipkelődve hozzátettem: ‒ Tudod, ő egyesekkel ellentétben bízott bennem és a képességeimben. Ezért kért meg.
Nem tudtam, hogy mégis próbáltam elmagyarázni neki, hiszen olyan csökönyös volt, hogy kétlem, pont az én szavaim hatották volna meg. ‒ Ó, dehogy. A régi Karen sokkal, de sokkal másabb volt ‒ forgattam szórakozottan a korsómat. Bár, attól függ, melyikre gondolt. A gyerekkori énemre, vagy a durmstrangosra, mert a durmstrangos valóban visszaköszönt ezen az estén, de a valódi énemet anyámmal és apámmal örökre eltemették.
‒ Miért, szerinted nincs bennünk hasonlóság? - pillantottam rá fürkésző tekintettel. Én párhuzamokat véltem felfedezni kettőnk sorsa között, de javítson ki, ha tévednék. ‒ Arról nem tehetek, ha nem akarsz szembesülni a dolgokkal ‒ feleltem csendesen, és visszafordultam a vajsörömhöz. Néha grimaszoltam, amikor már ritka pocsék íze volt, de lassan csak elfogyott.
‒ Egész életem során csak erőszakot láttam. Mit vártál tőlem? Hogy egy visszahúzódó, pátyolgatnivaló kislány leszek? Én nem akarok elnyomja, összetiporva, megalázva élni, amikor tisztában vagyok vele, hogy van más út is. A becsülést ki kell harcolni, ha olyanok vesznek körül, akik nem képesek értékelni másokat, akkor hát féljenek tőled, ez az alapelvem ‒ vontam meg a vállamat. Nem tehettem arról, hogy ilyen környezetben nőttem fel, de örülök, hogy egy talpraesett nő vált belőlem, különben nem tudom, hogy a fivéreim mihez kezdtek volna velem. ‒ Egyébként meg… Szerinted miért kerül ki onnan egy rakat sötét varázsló? A diákokon gyakoroltatják be az átkokat, egymással kínoztatják őket. Nem az életre nevelnek minket, hanem a küzdésre, a harcra és a háborúra. A Durmstrang merőben más, mint a Roxfort ‒ húztam el a számat. Néha kifejezetten hiányzott. Az évek során megszoktam a fagyot, a katonásrendet, a napi rendszerességgel végzendő testedzéseket, de azt nehezen tudtam elfogadni, hogy itt sokkal szabadabb világ tárult elém. Néha nem tudtam mit kezdeni a fene nagy szabadidőmmel.
‒ Nos, látom addig akarsz provokálni, amíg a pultra nem váglak ‒ feleltem szórakozottan. Hogy miért volt jó neki heccelni, nem tudom, de eddig még nem nagyon sikerült olyan témát bombáznia a piszkálódó megjegyzéseivel, amiket valóban komolyan vettem volna.
‒ Meg egoista ‒ egészítettem ki a megjegyzését a saját észrevételemmel. Csoda, hogy nem szakadt ránk a Vadkan felső szintje, amire valljuk be, elég nagy esély lett volna az épület állapotát tekintve.
Megpróbáltam elterelni a szót Gavinról, azonban ő ragaszkodott hozzá, hogy meséljek. Kelletlenül elfintorodtam, majd csak ennyit mondtam: ‒ Te sem bízol bennem, akkor nekem miért kellene elárulnom a legnagyobb titkomat? ‒ pillantottam rá kérdőn. Nem, addig nem voltam hajlandó a Gavinhez fűződő viszonyomról beszélni, amíg nem érzékeltem azt, hogy megbízik bennem. ‒ Valamit valamiért. Ha titkaimat akarod, bízz bennem. Ha a jóindulatomat akarod, tartsd be az ígéreteidet. Ha a barátságomat akarod, megkapod a bizalmamat, de ha valaha elárulsz, akkor az volt az utolsó baklövésed ebben az életben. Nálam ez így működik. Szóval, döntsd el mit akarsz ‒ hangzott a válaszom. Azt hiszem, lassacskán úgysem ártana megbeszélni, hogy óhajt-e közelebbről megismerni, vagy sem.
‒ Nem ismerem az elvárásaidat, vagy a vágyaidat, továbbá, nem harcolok idegen eszmékért. Ha változtatni akarsz, lebeszélek neked a főnökömmel egy találkát, és változtass magad, de előtte meg kell tanulnod csapatban dolgozni ‒ vontam meg a vállamat. Gőzöm sincs miből gondolta, hogy majd én elhozom számára is a megváltást. Nem egy ábrándozó hollóhátas voltam, én csupán a családommal akartam túlélni ebben a világban, és tisztára akartam mosni a nevünket. Innentől kezdve más nagyon nem érdekelt, vagyis, nem tartozott az életcéljaim közé.
‒ Van egy pár híd, legalább válogathatsz ‒ mondtam ismét színtelen hangon. Ha ennyitől fel akarná adni, hát tessék… Megmutattam neki a bájitalos fiolát, majd kuncogni kezdtem a tűzokádás gondolatára. ‒ Szerintem annak senki nem örülne. De egyébként nem kevertem bele olyan dolgot, amitől ilyen mellékhatások lehetnének ‒ rándítottam meg ismét a vállamat.
‒ Hát hajrá. Engem nem tudsz féltékennyé tenni ‒ vontam meg a vállamat, majd ismét Castielre arcára pillantottam, miután átgondoltam a korábbi szavaimat. ‒ Egyébként nem úgy értettem. Arra gondoltam, hogy bájolgó vigyorokkal nem lehet levenni a lábamról. Sajnálom, ha ezzel megsértettem a büszkeségedet. De a túlzásba vitt egoizmus és bájolgás akkor se venne le a lábamról, ha nem lenne pasim ‒ vontam meg ismét a vállamat. Azt már nem tettem hozzá, hogy ha akarná, vélhetően sikerülne elérnie, hogy szeressem, mert jelenleg olyan vakvágányra siklottnak éreztem a párkapcsolatomat, hogy akár még tudott is volna hatni rám. Ha akart volna.
Azonban, úgy tűnt, nem nyerte el a tetszését a nyers modorom és a véleményem. Egyből támadásnak vett mindent. Felvont szemöldökkel meredtem rá: ‒ Tény, nem vagyok a családod része, nem vagyok senkid, hogy belepofázzak, ennek ellenére átérzem a fájdalmadat, és szeretnék enyhíteni rajta, ha te nem akarsz segíteni magadon ‒ kezdtem hűvös nyugalommal. ‒ Továbbá, nem hiszem, hogy önkényesen irányítanálak téged, vagy érzéseidet. Én csak kifejtem az álláspontom egy-egy dologgal kapcsolatban. Szóval, ha a szavaim bármit is kiváltanak belőled, akkor ne engem okolj, hanem légy dühös magadra, amiért még maradt egy kis józan eszed. ‒ Még mindig nem sikerült kihoznia a sodromból, hamar visszabillentem az eredeti nyugalmi állapotomba, ezen még Castiel se tudott változtatni. Volt bennem valami gát, ami nem engedte, hogy egy-két pofonnal térítsem észhez, feleslegesen meg nem gerjesztettem magamban a feszültséget. Álltam a pillantásait, akármilyen undor is tükröződött benne, az én tekintetem nyugodt és önmagamhoz mérten szelíd maradt.
‒ Nem szórtam rád semmilyen bűbájt, nem láncoltalak magamhoz. A te döntésed volt, hogy idejöttél, így, ha okolni akarsz valakit, hát magadat okold. Majd, ha jogosan leszel dühös rám, akkor azt majd én is elismerem, de egyelőre ezt csak egy rémült gyerek kifakadásának látom ‒ vontam fel kissé szkeptikusan a szemöldökömet beszél közben. ‒ Mégis végighallgatod az élettel kapcsolatos tapasztalataimat, tehát van valami oka annak, hogy ennek ellenére maradsz. És igen, segíteni szeretnék, akármennyire is ellenkezel. Te is makacs vagy, én is konok vagyok. Ismerhetnél annyira, hogy a dühöngéseddel és a lázadásoddal nem azt a célt éred el, mint a többségnél. Én nem ijedek meg tőled, tudom, hogy van valami, tehát még inkább azt váltod ki belőlem, hogy melletted akarjak lenni. Szóval, mondhatjuk úgyis, hogy „macerás” lenne, ha leszállnék rólad ‒ mosolyodtam el a végére. Hát, most már igazán belátná, hogy semmi értelme elhajtania magától, hiszen annál inkább ragaszkodom hozzá.
‒ Továbbá értékelném, ha nem üvöltöznél, tény, hogy ez a világ pukkant kocsmáinak egyike, ellenben, ha én felnőtt módjára viselkedem, az a minimum, hogy te sem hisztizel úgy, mint egy gyerek, szóval kérlek, ülj le, és ha valami problémád van, akkor közöld velem normális hangnemben ‒ pillantottam rá, majd arra a székre, ahol az imént ült. Már megint olyan stílusban beszéltem szerencsétlennel, mint amikor a kisebbik öcséimet utasítom arra, hogy csináljanak meg valamit.
Azzal azonban sikerült meglepnie, amikor közölte velem, hogy retteg tőlem. A döbbenet vélhetően az arcomra is kiült, némi hatásszünet után tudtam csak neki válaszolni. ‒ És mégis mi olyan rémisztő bennem? ‒ kérdeztem valamivel halkabban, tétovábban. A hangomban nyoma sem volt a korábbi határozottságnak, sokkal inkább volt zavart és töprengő.
‒ A több száz csóró kölyök engem nem érdekel. Te vagy itt, a te sorsodat ismerem, rajtad akarok segíteni. Egy szóval sem mondtam, hogy jó útra akarlak téríteni, pusztán annyit akarok, hogy megbarátkozz a jelenlegi helyzeteddel, hogy kezdj előre tervezni, és ne kelljen az iskolában, vagy motelekben nyomorognod ‒ emeltem rá újfent a tekintetemet, amint visszatért a hangomba a korábbi elszántság. ‒ Lehet, hogy tényleg meg akarlak változtatni valamennyire. De csak arról szeretnék gondoskodni, hogy rendeződjenek a dolgaid ‒ fordultam el, az asztalra könyököltem, és a kezemmel kitámasztottam a fejemet.
‒ Sajnálom, ha ez téged zavar. A gyerekkoromat annak szenteltem, hogy a kisebbekre vigyázok, nincs másom, csak ők. Ezért kerülnek mindig szóba ‒ halkultam el ismét. Szomorúan az üres korsómat kezdtem bámulni. Sose éreztem úgy, hogy elpocsékoltam volna a fiatalkori éveimet, hiszen szerettem őket, és sejtettem, hogy Castielnek rosszul esett a család felemlegetése, de… Nem tudtam fékezni a nyelvemet. ‒ Ha azt akarod, hogy békén hagyjalak, talán jobb, ha elmész ‒ mondtam anélkül, hogy rápillantottam volna, majd magamhoz intettem a csapost, és a fogadó legütősebb alkoholjából kértem. Tessék, nem fogtam vissza. Ott az ajtó, mehetett. Nem gátoltam volna meg benne, nem osontam volna utána, nem lógtam volna a nyakán. A fogadóban maradtam volna a keserű gondolataimmal meg néhány üveg alkohollal. Megadtam neki az esélyt, hogy eldöntse, igényt tart-e a továbbiakban a társaságomra.
‒ Egyébként… Azért örülök, hogy megismerhettelek ‒ jegyeztem meg attól függetlenül, hogy menni akart, vagy maradni. A szavaimhoz valami fájdalmasan keserű mosoly társult, és lélekben felkészültem az est hátralévő, alkoholizálós részére.

Igen csak fárasztó küzdelem volt, bevallom, alábecsültem őket, de többé nem követem el ezt a hibát. Azonban, a mérkőzés már véget ért, én pedig a pulthoz ültem nyalogatni a sebeimet. A korábbi műsorom után nem nagyon mertek hozzám szólni, talán jobb is volt. Vagyis, mégis akadt egy bátor jelentkező, de őt nem állt szándékomban bántani. Az első találkozásunk alkalmával sokat agyaltam rajta, és minél többet merengtem, annál jobban megkedveltem. Hogy ő ezt mennyire élte meg balszerencsének, nos, az nem az én bajom.
‒ Semmi bajom nincs a stílusoddal, szórakoztató ez a dacosság ‒ feleltem miután kortyoltam egy keveset az italomból. A fejbőröm még mindig égetett, ahogy a hasfalam is lüktetett még a rámért csapásoktól. Átkozott barmok. Bár még mindig jobb, hogy egyenlő félként kezeltek, és nem finomkodtak, azt nem bírtam volna elviselni.
‒ Amíg nem adnak okot rá, nem ütök meg senkit, ha arra célzol ‒ pillantottam rá komolyan. Gyengébbre például alapvetően csak akkor támadtam, ha a kérdéses személy egy pletykafészek volt. Azt leszámítva mindenkivel korrektül viselkedtem. ‒ A társamnak kellett valaki, aki segít nyerni, én pedig épp ráértem, és kíváncsi voltam mennyire rozsdásodtam be ‒ rándítottam meg a vállamat. Ennyi volt a történet, nem kell mögé többet képzelni.
‒ Tagadtam? Feszültség-levezető, de annyira nem izgat. Régen rémesen sokat verekedtem, de az egy másik történet. Akkor még éppoly forrófejű és heves voltam, mint te. Azóta megtanultam többé-kevésbé kontrollálni magamat ‒ kortyoltam ismét az italomból. Merlinre! Ez a bájital hathatna gyorsabban is!
‒ Nem feltétlenül az. A Durmstrangban volt egy-két csaj, aki hozzám hasonlóan nagy bunyós volt, nem tartom ezt olyan különlegesnek ‒ vontam meg a vállamat. Számomra ez… Teljesen megszokott volt. Más környezetben nőttünk fel, más dolgokat láttunk, így neki valóban furcsa lehetett az, ami számomra hétköznapi volt.
‒ Nem is vertem szét őket annyira. Az egyiket csak megrugdostam meg ütlegeltem, a másik meg megúszta egy szimpla kéztöréssel, nem olyan nagy dolog. Akadt olyan ellenfelem, akit mondhatni kiskanállal kapartak össze ‒ válaszoltam közönyösen. Sokkal durvább dolgokat is tudtam tenni az ellenfeleimmel, ha olyan volt a kedvem. Castiel nagyon jól járt, hogy megkedveltem, mert így nem tartozott azok köré, akiket bántani akarnék.
Keserűen elhúztam a számat. Talán ezért szerettem meg, mert őszinte volt. ‒ Imádnivalóak a megjegyzéseid. Már értem, hogy miért voltak olyan üresek a napjaim, nem volt, aki a beszólásaival üdeséget hozzon a napjaimba ‒ ironizáltam, de azért bevallom, hiányzott. Egy kicsit, egy icipicit. Lehetséges, hogy ezért agyaltam olyan sokat rajta, most mindenesetre itt volt, így nem kellett tovább várnom arra, hogy mikor bukkan fel.
Sajnos, nem láttam az értetlen arcát, mert azzal voltam elfoglalva, hogy fenntartsam magamat a bárszéken, azonban azt még így is sikerült elcsípnem, hogy felém akart nyúlni, azért, hogy megtámasszon. Halványan mosolyogtam magamban. Mégse olyan rosszfiú, mint amilyennek hiszi magát, és igenis van szíve neki is.
‒ Nem, a pasim… ‒ kezdtem kelletlenül, majd úgy döntöttem, hogy erre iszok mielőtt folytatnám. ‒ Nos, más a pasim, de elég bonyolult a helyzet. Kacifántos történet az egész, és már nem ugyanaz, mint régen volt… Szóval, inkább ne is beszéljünk róla ‒ ráztam meg a fejemet, jelezve, hogy semmi kedvem nincs Gavinről beszélni. Valami megváltozott, éreztem, ahogy azt is, hogy a saját utamat akartam járni, és egy önálló, független nő akartam lenni. Sajnáltam, hogy ilyen gondolatok motoszkáltak a fejemben, de nem tudtam mit tenni ellene, pedig nagyon igyekeztem.
‒ Ó, és még a családi történeteket nem is ismered… ‒ mondtam szórakozottan, miközben azzal szórakoztam, hogy a korsó száján köröztem a mutatóujjammal. ‒ De igen, mindenképp érdekes, nem mondhatnám, hogy unatkoznék. Most már nem. Megérintett a változás szele, valami nagy van előkészületben, és én benne akarok lenni. Meg akarom változtatni ezt a kicseszett világot ‒ gondolkodtam el, észre sem véve, hogy félhangosan is kimondtam ezeket a szavakat. Mindegy volt. Semmi olyat nem árultam el, amit ne tudhatna.
‒ Mindjárt gondoltam ‒ pillantottam rá, majd ismét a zsebembe nyúltam, és elővettem az üres fiolát. A pultra helyeztem, majd Castielre pillantottam. ‒ Saját készítmény, tesztelés alatt. A hatása garantált, de még mindig lassú a hatóidő ‒ magyaráztam. Tartottam annyira az értelmi képességeit, hogy ne kelljen magyarázkodnom a gyógyitallal kapcsolatban, majd elsuvasztottam a kabátom zsebébe az üres üvegcsét.
‒ Nem, attól tartok, ahhoz, hogy férfiként lenyűgözz, igencsak sokat kellene teperned ‒ feleltem közönyösen. Miből gondolta, hogy azért akarom, hogy normálisan viselkedjen, mert bejön? Egyáltalán, honnan szedte azt a baromságot, hogy rá gerjedek? Homlokráncolva pillantottam rá, majd megvontam a vállamat. ‒ Ha ennyire nehezedre esik, ám legyen, hátrálj csak ki nyugodtan, nehogy belehalj egy-két kedves szóba ‒ emeltem rá ismét a tekintetemet, ami ismét olyan borúsan szürke volt, mint a viharos égbolt. Ha ennyire gyáva volt, vagy képtelen egy ilyen apróságot teljesíteni, nos, azzal csak magát minősítette. Csendesen iszogattam, de amikor kifakadt, a pultra ejtettem a korsót, és ha nem volt elég fürge, hogy elcsapja a kezemet, akkor megragadtam a felsőjénél fogva, és közelebb húztam magamhoz.
‒ Először is, ne hisztizz, mint egy ötéves gyerek! Elmúltál tizenhét, nem? A varázslóvilágban felnőttnek számítasz, hát viselkedj is akként. Arról meg nem én tehetek, hogy önmagadat ámítod és becsapod. Talán nem ártana, ha végre elismernél néhány dolgot. Ne hidd, hogy én, vagy bármelyik más testvérem nem viselkedett úgy, mint te. Nagyon jól tudom, hogy eltemeted a problémáid, mert nem akarsz szembesülni velük‒ morogtam, majd, elengedtem őt. Talán kissé túlzásba estem az imént, de egyszer nem értett a szép szóból… Hát verjem be a képét, hogy végre felfogja?
Tehetetlenül megráztam a fejemet. Csökönyös kölyök. ‒ Bizonyára nem kerested őket eléggé ‒ jegyeztem meg mogorván, majd a következők hallatán keserűen felnevettem. ‒ Bocsáss meg, de akkoriban azzal voltam elfoglalva, hogy apámat elhurcolták az aurorok, az Azkabanba zárták, és hagyták ott meghalni, miközben anyámat magára hagyták egy fejlődő magzattal, egy csecsemővel meg négy másik gyerekkel. Bocsáss meg, hogy tizenegy évesen jobban lefoglalt az a tény, hogy a családom kitagadott, bocsáss meg, hogy össze voltam törve lelkileg, hogy elvesztettem az apámat és az otthonomat, és nem értem rá más, hasonlóan lelki sérült gyerekeket keresni. Hidd el, elég gyászos hangulatom volt anélkül is ‒ morogtam. Nem beszéltem hangosan, pedig a szavaimból sütött a tehetetlen düh és a keserűség, bár ezek nem ellene irányultak, hanem azok felé, akik elhurcolták apámat. ‒ Azonban, feldolgoztam a dolgot. Elfogadtam apám és anyám halálát, a családunkból való kirekesztést, a megkülönböztetést, a pletykákat, a megaláztatásokat, és túléltem. Hajlandó vagyok arra, hogy most segítsek a hasonlóan elcseszett életűeknek, még akkor is, ha olyan makacsak, mint te. Helyesbítek: te vagy az egyetlen, akin segíteni akarok úgy, hogy nem a családom tagja. Tudod miért? Mert borzalmasan szar egyedül elveszni ebben a világban ‒ pillantottam rá komolyan, majd intettem a fogadósnak, elkaptam a felém dobott rongyot, és feltöröltem a kilöttyent vajsörömet.
‒ Most is te jöttél ide hozzám, bizonyára van valami oka annak ‒ hívtam fel erre az apró momentumra a figyelmét, majd megvontam a vállamat. ‒ Ettől függetlenül, ha tetszik, ha nem, érdekel, hogy mi van veled, annak ellenére, hogy állandóan el akarsz üldözni. Tudod mi a te legnagyobb bajod? Rémesen rettegsz ‒ csóváltam a fejemet. Csak ez lehetett az oka, csak ezt láttam értelmes magyarázatnak. Mi másért viselkedett volna ilyen szeszélyesen és kiszámíthatatlanul? Konok egy fickó volt, amiért nem volt képes beletörődni a sorsába, de már elhatároztam: segíteni fogok. Bár, ha most azonnal faképnél hagyna, mint múltkor, akkor ezúttal nem mennék utána, vagy legalább is igencsak megkésve.

Talán nem ez volt életem legjobb mérkőzése, de végül is, elértük a célunkat: nyertünk. Miután a társam felszívódott, én a bárpultnál foglaltam helyet, és kevertem össze a vizezett sörrel a bájitalomat. Még mindig pocsékul voltam, a hasam rettenetesen fájt, de túléltem már komolyabb sérüléseket. Szórakozott mosollyal pillantottam a mellém leülő Castielre. Annyira tudtam, hogy támadásnak veszi. Beleszívtam a cigarettámba, majd a füstöt ismét a mennyezet felé fújtam. ‒ Már megint túl komolyan veszel, csak vicceltem. Ne hidd azt, hogy állandóan kötekedni akarok ‒ feleltem, miközben elnyomtam a cigimet.
‒ Továbbá, nekem sem volt feltett szándékom verekedni, pusztán megkértek, hogy szálljak be ‒ vontam meg a vállamat, és kortyoltam egy keveset a sörömből. Kelletlenül elhúztam a számat az ízétől, de muszáj lesz az egészet meginnom, különben elpazaroltam egy fiolányi bájitalt. ‒ Keresed azokat a pillanatokat, amik felkeltik az érdeklődésedet? És ez miért volt olyan izgalmas számodra? ‒ szegeztem ismét az arcára a tekintetemet. Aztán a véleményéről kérdeztem, és vigyorogva kellett megállapítanom, hogy ez a srác tényleg fukarkodik az elismerő szavakkal. Mondjuk, nem is vártam, hogy a lábam elé boruljon, de azért mégis csak szórakoztató volt a tény, hogy Castiel csak a hibáimat figyelte.
‒ Verekedtem már jobban is. Hosszú idő után most először bunyóztam, ahhoz képest egész tűrhető volt ‒ rándítottam meg a vállamat. Tisztában volt vele, hogy figyelmetlen voltam, és meg kellett volna bizonyosodnom az elején arról, hogy kiütöttem-e azt a fickót. Hiba volt, hogy lebecsültem őket, de gyorsan akartam végezni.
Halkan sóhajtva kicsit hátrébb dőltem, hiszen a gyomorszájon vágásoknak nem tett jót az, hogy ha egy kicsit is meggörnyedve ültem, de igyekeztem az állapotomhoz képest rezzenéstelen arcot vágni. A következő szavaira kitört belőlem a nevetés, de hamar elhalt, az egyik kezemmel a hasamhoz kaptam, a másikkal megkapaszkodtam a pultban. Nem hatott elég gyorsan a bájital, otthon majd át kell írnom a receptet. ‒ Először is, nem a haverom. Nincsenek barátaim. Csak egy ismerős, akivel azonosak a céljaink. Másodszor, nem hagyott magára, feltehetőleg kapcsolatokat épít ki ‒ rándítottam meg ismét a vállamat. Nem akartam beavatni még a dolgokba. Addig nem fecsegek neki ilyen fontos, készülődő tervekről, amíg nem volt hajlandó megbízni bennem.
‒ De azért bájos vagy, hogy így aggódsz értem, vagy azért, hogy netán neked kellene felkísérned a kastélyig. Ne aggódj, van két lábam, simán felsétálok ‒ jegyeztem meg gúnyosan. Apropó, gúnyolódás… Mit is ígért az első találkozásunk alkalmával? Eszembe jutott a korábban tett ígérete, így gonoszan rámosolyogtam. ‒ Továbbá, nem tudom ki fogadkozott a múltkori alkalommal, hogy ha legközelebb összefutunk, akkor elbűvölő modorról tesz tanúbizonyságot, vagy legalább is megpróbál kedves lenni. ‒ Jól esett visszavágni valamivel, amiről tudtam, most megfogtam. Az ígéret pedig szép szó Castiel, ha betartják, úgy jó.
Miközben magyarázott, folytattam az iszogatást, majd, amikor a korsóm félig üres volt, hangosan koppant a pulton. ‒ Felőlem akár undorodhatsz, de ha még egyszer olyan szituációba kerülnénk, ugyanígy cselekednék. Arról nem én tehetek, hogy bár annyira vágysz arra, hogy valaki törődjön veled, mégis elutasítod a gondoskodást. Ettől függetlenül, nem fogom figyelmen kívül hagyni, ha bajod van, és nem foglak cserbenhagyni. Úgyis te mondogatod mindig, hogy téged mindenki cserbenhagy… Tessék, most itt van egy ember, aki melletted akar állni, és arra kéred, hogy következő alkalommal áruljon el… Nem gondolod, hogy ez kissé ellentmondásos? ‒ feleltem higgadtan, talán kissé kimérten a szavaira. Múltkor is leszögeztem, de ha kell, akkor most is megismétlem, hogy nem fogom a sorsára hagyni. Utálhat, gyűlölhet, megvethet érte, viszolyoghat tőlem, de ha egyszer már eldöntöttem, hogy törődni akarok vele, akkor nem fogom megváltoztatni a döntésemet, ha tetszik neki, ha nem. Most is éppolyan elszántan közöltem vele, hogy márpedig lehetőségeimhez mérten mellette maradok, mint azon a viharos délutánon. Szerettem volna, ha végre belátja, és elfogadja, hogy a világon, az iskola falain belül akadt egy ember, akire mindig számíthatott.

Szombat este volt. A Szárnyas Vadkan alagsora zsúfolásig megtelt emberekkel, azt hiszem, a véncsontnál rég volt ekkora forgalom. Illegális mérkőzések. Nem is értem, hogy mehettem bele, de egy ismerősömnek kellett valaki, aki váltóban bunyózik vele, és mivel jobb embert nem ismert, hát engem hívott el. Ki gondolta volna a hollóhátas srácok között akad olyan, aki verekedni akar…
Mindenesetre, a szabályok egyszerűek voltak: velünk együtt négy pár volt. Egy vs egybe zajlottak a meccsek. Ha a páros egyik fele kiütötte az ellenfelét, akkor a kiesett személy társa átvette a helyét a mérkőzésben. Akkor jutott tovább egy duó, ha mindkét ellenfél felett győzelmet aratott. Természetesen maguk a csapattagok egy-egy új meccs kezdete előtt bármikor cserélhettek.
Jelenleg az állás nekünk kedvezett, nem kellett sok mindent csinálnom, így hát lustán támaszkodtam a palánknak. A srác kivétel nélkül mindenkit levert, igaz, voltak olyan pillanatok, amikor azt hittem, vesztettünk, és kapott be olyan ütéseket a figyelmetlensége miatt, hogy majdnem összeesett tőle, de összességében egész jó volt. Körülöttem őrjöngött a tömeg, ki-kiloccsant a korsókból a sör, rázták a galleonos zacskókat. Alja népség. Fintorogva fordultam vissza a partnerem felé, aki egy jobbhoroggal kiütötte az ellenfelét, azonban, láttam, hogy már alig állt a lábán.
Miután a bíró a magasba lendítette a győztes karját, összetalálkozott a tekintetünk. Aprót biccentett, nyilván észrevette, hogy közben levettem a kabátomat. Odasúgott valamit a bírónak, akinek a felerősített hangja bezengte az alagsort. Az én nevemet visszhangozta meg arról hadovált, hogy hajlandó vagyok-e egyetlen női résztvevőként kockáztatni, és bevállalok-e egy kis nehezítést.
Amikor a társam kimászott, a kezébe nyomtam a kabátomat, majd a palánkon átlendülve könnyedén értem földet a küzdőtéren. Természetesen, ekkor az őrjöngés átváltott háborgásba, hogy mégis hogy képzelik, hogy egy gyenge nőt engednek a pályára, hiszen én biztosan nem tudnám szórakoztatni őket, vagyis tudnám, csak máshogy. Hűvös nyugalommal sétáltam a bíró felé, figyelmen kívül hagyva a sértő megjegyzéseket. Ilyenkor nem szabad engednem az indulataimnak. Ezek voltak az utolsó meccsek, ha a csapatom eddig veretlen maradt a srácnak hála, akkor nem fogom elszúrni. Határozottan kijelentettem, hogy bármilyen nehezítést vállalok, ekkora a játékvezető nevetve intette a pályája a páros mindkét tagját.
Az egyikük egy magas, vékonyabb fickó volt. Arra gondoltam, talán a fejét és a hátát kevésbé védi, míg a másik, egy alacsonyabb, köpcös alak valószínűleg főként a fejét akarja majd óvni, és a hasára meg az oldalaira kevesebb figyelmet szentel. Arra is apelláltam, hogy lebecsülik a képességeimet, sőt a palánk túloldaláról már szemléltem őket, a dagadt pasas elég hirtelenharagúnak tűnt. Úgy gondoltam, most, hogy nagyjából felmértem őket, készen állok arra, hogy hamar lezavarjam a meccset.
Felkötöttem a hajamat, megigazítottam a trikómat ‒ mellesleg mivel kilátszott alóla némelyik holló, amit magamra tetováltattam, ezért ezekért is kaptam néhány kéretlen megjegyzést ‒, majd felvettem az alapállást. Olyan nadrágban voltam, ami biztosította nekem a könnyű mozgást, és olyan cipőt vettem fel, amivel keményen odarúghatok.
Kezdetben egyesével jöttek rám, én pedig a kitérős-visszavonuló technikát választottam, hogy növeljem az önbizalmukat azzal, hogy meghátrálok, majd, amikor a köpcös alaknak sikerült a palánkhoz szorítania, a kezemmel hárítottam az öklét. A mögöttem állók egy pillanatra elcsendesültek, akkorát csattant az alkaromon a keze. Halkan felnevettem. ‒ Csak ennyit tudsz? ‒ kérdeztem kacagva, miközben elkaptam a karját, és párszor hasba térdeltem. Ezzel a fájdalmas nyögésekkel kísért mozdulatsorral kezdtem meg az ellentámadást. Mivel a partnere ‒ a fene tudja miért ‒ a bíróval csevegett, így oldalra csusszantam, hogy a férfi mögé kerülhessek, belemarkoltam a hajába, és a fejét keményen a palánknak vágtam. Hangosan nyögve esett össze. Úgy gondoltam, neki annyi, így inkább a másik fickó felé indultam meg. Meglepetten bámult rám, nem hitte volna, hogy elintézem a társát. Vele kezdődött meg igazán a tánc. Sokkal ügyesebb, fürgébb, és leleményesebb volt.
Egy ízben úgy kigáncsolt, hogy akkora hátast dobtam, mint még sose, alig bírtam oldalra gurulni a következő csapása elől. Úgy tudtam megmenteni a helyzetet, hogy azonnal guggoló állást vettem fel, és kirúgtam az irányába. Sikerült hasba rúgnom, így megtántorodott, nekem pedig lehetőségem nyílt feltápászkodni.
Ismét ökölharcba bonyolódtunk. Ütöttünk, hárítottunk, hiába hergeltem, éppolyan nyugodt maradt, mint amilyen én voltam. Kimerítő egy tánc volt a miénk. A homlokomról csorgott a veríték, az adrenalin feltüzelte a testem, és nem hallottam mást, mint a hevesen verő szívem hangját.
Figyelmetlen voltam. Nem tűnt fel, hogy az első ellenfelem feltápászkodott, így amíg én a magasabbikkal küzdöttem, az mögém osont, belekapott a hajamba, és kitépte még a hajgumit is belőle. Összepréseltem az ajkaimat, hogy egy hang se hagyja el a torkomat, időközben a hátbatámadó megragadta mindkét karomat, így egy ideig szerencsétlenül vergődtem a karmai közt miközben a társa többször is gyomron vágott, hogy nem bírtam ki sikítás nélkül. De senki nem állította le őket, nem is bántam. A szemem sarkából láttam, hogy a partneremet úgy kell lefogniuk másoknak, hogy ne rontson be ide, aztán a tömegben sikerült kiszúrnom még valakit: Castielt. Keserűen elmosolyodtam. Hát, most láthat bunyózni. Viszont, ha már itt van, nem hagyhatom, hogy megalázó vereséget szenvedjek.
Kihasználva a lehetőséget, a mögöttem álló alakra támaszkodtam, felhúztam a lábaimat, és akkorát rúgtam a colosba, hogy nemcsak hátracsúszott, de még térdre is rogyott fájdalmában. Ekkor kétszer is hátrafejeltem, miközben a mögöttem álló lábára tapostam. Gyors, kíméletlen csapásokat mértem a pofájára és a hasára, majd a másikhoz pördültem, és hogy esélye se legyen feltápászkodni, úgy oldalba rúgtam, hogy elterült a földön. Neki is alaposan bevertem a képét, mielőtt a másikkal foglalkoztam volna. A köpcösnek még volt annyi ereje, hogy ellentámadást próbáljon intézni, de elkaptam a karját, hátracsavartam, és addig nem is eresztettem, amíg nem hallottam a csont reccsenését. Akkor eltaszítottam magamtól, ő is a földre ereszkedett, de nem elégedtem meg ennyivel, amint a homokba zuhant, szépen hátba rúgtam, hadd nyalja fel a pályáját.
Zilált hajjal, egy őrült tekintetével néztem körbe a nézőkön, miközben hagytam, hogy a medimágusok elszállítsák a sérülteket. Engem is el akartak vinni, mert állításuk szerint vérzett a szám és a homlokom, meg azért jó pár ütést mértek a hasamba. Megráztam a fejem, hogy nincs szükségem segítségre, bár lehet, hogy mégis velük kellett volna tartanom, mert a szőke partnerem berohant a pályára, felkapott, és vigyorogva pörgetett meg a levegőben, de csendre intettem, ugyanis megint pofázni kezdett, de nem volt kedvem végighallgatni. Helyette kihirdettek minket győztesnek, de én már nem maradtam ott ünnepelni, vagy egy újabb menetre. Átvettem a kabátomat, és annak a zsebeiben turkálva igyekeztem átvágni a tömeget, és megmászni a lépcsőket. A többség szintén megindult kifelé, így hát bíztam benne, hogy odafent, a bárpultnál Castiel megtalál majd, hiszen biztos lesz egy-két csípős megjegyzése a verekedést illetően.
Nyöszörögve foglaltam helyet a pultnál, és rendeltem egy vajsört. Amíg arra vártam, elhúztam egy fiolát a kabátom zsebéből ‒ ezt kerestem annyi ideig meg a cigis dobozom ‒, magamhoz húztam a hamutartót, és rágyújtottam. Nem különösebben érdekelt, ha megszólnak érte, szükségem volt rá ezek után. Jól esett péppé verni másokat, ha már azt a kis maszkos hülyét nem öltem meg ott helyben az erdőben. Az elém kerülő korsóba öntöttem a bájitalt, majd a cigarettámat a hamutartónak támasztottam. Belekortyoltam a sörbe, még mindig ritka pocsék volt itt, de arra alkalmas volt, hogy a bájitalt meg tudjam inni. Máris éreztem, ahogy valami kellemes, hideg borzongás futott végig a testemet, hogy a fájó tagjaimat és a sérüléseimet helyre tegye.
Békésen iszogattam a sörömet és pöfékeltem a mennyezet felé a füstöt, először fel sem tűnt, hogy nem vagyok egyedül. Oldalra pillantottam, és keserű mosolyra húzódtak ajkaim.
‒ Téged is ritkán látni emberek között. Minek köszönhetjük, hogy ma este megtisztelted ezt a díszes társaságot a jelenléteddel? ‒ pillantottam Castielre. Nem voltam benne biztos, hogy az illegális bunyót emlegetik-e az iskolában, vagy mégis kipletykálhatta el, hogy ma este itt leszek, bár lehet merő véletlenségből keveredett ide.
‒ Remélem, élvezted a műsort, ha már úgyis annyira akartad látni miként verekedek ‒ tettem hozzá szórakozott mosollyal, majd a belehamuztam a tartóba. ‒ Bár, voltak ennél jobb meccseim is.
Még mindig nem éreztem jól magam, legalább is, a hasam pokolian fájt, és azt hiszem, a hajamba is rendesen belekapott az az alak, szóval, vélhetően majd csak a klubhelyiségben tudom összeszedni magam. Addig meg maradok így. A kabátom pont is az ölemben pihent, elvégre, abban volt a tárcám is, és kénytelen leszek kifizetni ezt a vizezett hányadékot, ugyanis a pénzt csak holnap osztjuk el. Hogy a partnerem hova tűnt… Nyilván megint kapcsolatokat akart építeni… Így ismét Castielnek szenteltem a figyelmemet.
‒ Szóval, halljuk, mi a véleményed? Vagy, csak úgy, mesélj valamit. Felőlem aztán megint utálhatod a világot, csak mozduljon valamilyen irányba ez a beszélgetés ‒ fordultam felé, majd intettem a csaposnak, hogy ha Castiel kérne valamit, akkor szolgálja ki, és jeleztem, hogy az én vendégem.