Karen & Castiel

‒ A férfiak csökönyösek, és nem szeretik beismerni, ha tévedtek, félnek valamitől, és még számos olyan dolgot, ami esetleg kellemetlenül érintik őket. Eddig én se emlékszem arra, hogy bármikor is másnak adtál volna igazat, vagy elismerted volna, ha rosszul tudsz valamit ‒ rándítottam meg a vállamat. Ez a pasiknál összefügghetett a büszkeségükkel, mármint, hogy örökösen tagadtak, és próbálták eltakargatni a hibákat.
‒ Ez csak természetes. Minden rosszért, ami a világban történt, én vagyok felelős ‒ jegyeztem meg szórakozott mosollyal az arcomon. A végén még aztán az is az én hibám lenne, hogy a középkorban üldözték a boszorkányokat, Európán forradalmak és háborúk söpörtek végig, az amerikai őslakosokat kiirtották, sőt még a két világháborúért is én feleltem. Azonban nem akartam leállni vitatkozni, elég pocsék állapotban volt, így ha össze is veszek vele valamit, akkor sem ez lesz az.
‒ Mert érzékeny a kis lelki világod és nem ismersz eléggé, ezért máshogy fogsz fel dolgokat ‒ vontam meg a vállamat. Jó ideje nem tartottam gyereknek, csak mérgemben kölyköztem le pár alkalommal. Épp készültem volna továbblendülni a témán, amikor összehasonlított az anyjával. A szemeim villámokat szórtak, mint a viharfelhők, és sokkal ingerültebben feleltem neki, mint ahogy kellett volna. ‒ Már bocs, de kurvára nem vagyok olyan, mint az anyád. Szóval a gyűlöletedet ne rám vetítsd ki! Különben is, ha nekem lesz gyerekem, akkor nem fogom eltaszítani magamtól, ahogy a te anyád tette veled. De ha már annyira belementünk ebbe a témába, akkor arra is emlékeztetnélek, hogy nem a tiédre, hanem a saját anyámra hasonlítok inkább. Ő törődött másokkal, lelkiismeretes és becsületes volt. Keményen dolgozott, hogy eltartson hat gyereket, nem foglalkozott a saját boldogságával, mindent értünk tett, és szeretett minket. Ezzel szemben a te anyád mit tett, amiért gyűlölöd? Eldobott magától. Mint említettem, a saját gyerekemmel úgy viselkednék, ahogy otthon velem is törődtek, szóval ne hasonlítgass össze vele, mert marhára nincs közöm hozzá ‒ csesztem le. Érzékeny voltam erre a témára, és már csak a feltételezés, miszerint olyan kegyetlen lennék egy gyerekkel, mint amilyen az ő anyja, sértett. Lehet, hogy az ő arcán semmiféle érzelem nem tükröződött, az enyémen viszont kiütközött a harag és a neheztelés. Dühösen elfordítottam a fejemet, és magamban elszámoltam ötvenig, hogy lenyugtassam magam.
‒ Évfolyamtársak vagytok. Az ő apja is Azkabanba került, ő is éppolyan csóró lett, mint mi, és állandóan pletykálnak róla. A családom tele van halálfalókkal, nem meglepő, hogy ő is lebukott ‒ rándítottam meg a vállamat. Nem szégyelltem bevallani a dolgot. Apámról tudtam, hogy nem ártott senkinek, csak belekeveredett a dologba, és a nagybátyámmal kapcsolatban is biztosra mehettem, hogy ő sem volt olyan rossz ember, hogy egy életre ott rohadjon meg.
‒ Ha már megkedveltelek, ‒ ami nagy szó ‒, akkor szerinted hagynálak csak úgy elmenni? ‒ pillantottam rá kérdőn. Mert annak ellenére, hogy tahó seggfej volt, aki bármikor fel tudott húzni, tényleg kedveltem, sőt talán titkon élveztem is a civódásainkat. ‒ Én nem találom viccesnek, de ha téged ez szórakoztat…
Nem értettem, hogy mi volt olyan humoros abban, hogy ragaszkodtam hozzá. Meg aztán, megesküdtem, hogy nem hagyom cserben, ha visszatáncolnék, az a halálomat jelentené, és még volt egy pár elintéznivalóm az életben.
‒ Ne aggódj, néha én is kifejezetten utálom a stílusodat ‒ szóltam vissza, hogy tisztában legyen azzal, kölcsönösen irritáljuk egymást néha. ‒ Az óra az más, oda azért jössz, mert táncolni fogunk, és tudod, hogy ha egyet is ellógnál, dühös lennék. A sörözést akármikor lemondhatnád, de rendben, majd egyszer menjünk el. Mondjuk, ha már kevésbé vagy taknyos, és akkor majd én fizetek egy-két kört, amiért miattam lettél beteg.
Kurtán felnevettem, amikor felhozta a szörnyeket, majd egy torz mosoly kíséretében közelebb hajoltam hozzá. ‒ A szörnyek bennünk lakoznak. Nincs undorítóbb lény a Földön az embernél. Tönkretesszük az otthonunkat és egymást a hatalom érdekében. Mi lehet ennél gyomorforgatóbb? Szóval, hidd el, boldog lennék, ha olyan bestia lehetnék, mint amikre te gondolsz. ‒ Elhúzódtam. Utáltam ember lenni, és amikor az imént őket bíráltam, ezáltal magamat is.
‒ Ismerek vérfarkasokat és vámpírokat. Irigylem őket, még akkor is, ha egy vérfarkas minden holdtöltekor elveszti önmaga felett a kontrollt. De legalább azon az estén szabad. Képzeld csak el, milyen lehet, amikor az erdőben átvág a bozóton, a mancsai a sárba süppednek, és üldözi a prédáját, vagy ha kiér egy sziklaszirtre, a hátsólábaira támaszkodva vonyítana a Holdra, a közelben lévő társaik meg csatlakoznak a kórushoz. Vagy milyen lehet a vámpíroknak, amikor nem zavarja őket sem a napfény, se az éhség. Az éjszaka királyai, a városok éjjeli urai. Ők sokkal felelősségteljesebben viselkednek, mint mi, mert tudják, egy rossz mozdulat, és a Minisztérium emberei elviszi őket. És sokkal érdekesebb személyek is ‒ kalandoztam el egy pillanatra. Épp ezért az ilyen lények voltak a kedvenc történeteim középpontjában, vagy legalább olyan morbid eseményekről számoltak be az oldalak, amik másoknál kiverte volna a biztosítékot. Én betegesen vonzódtam mindenféle „természetfelettihez”.
‒ De az első találkozásunkkor nem is bántottál. Nálam sokat nyom a latba az első benyomás ‒ feleltem szórakozottan, de nem akartam jobban belemenni a témába. ‒ Különben is, ne felejtsd el, hogy a kocsmában mellettem voltál ‒ emlékeztettem, hiszen akkor magára hagyhatott volna, mégsem tette. Valamilyen szinten tehát mégis kiállt mellettem.
‒ Nagy gyakorlatom van mások megfigyelésében, ha akarnám, észre sem vennéd. De senki nem fizet azért, hogy kémkedjek utánad, vagy megfigyeljelek, na meg számítasz annyira, hogy ne akarjak a magánéletedben vájkálni ‒ feleltem vigyorogva, de természetesen ez nem jelentette azt, hogy hollóként nem fogom vigyázni a lépteit. ‒ Azt hiszed, olyan könnyű azt elvágni? ‒ érdeklődtem.
Édes volt a naivsága, épp ezért jól ki is röhögtem, és ha lehet, még kajánabb mosollyal az arcomon feleltem. ‒ Nem nézetni akartam volna ‒ feleltem sejtelmesen. Azért annyi önbecsülése csak volt, hogy tisztában legyen a kinézetével, és annyi esze is csak volt, hogy rájöjjön, mivel cukkoltam és akartam felbosszantani.
‒ Nem úgy tűnik, mintha világos lenne ‒ jegyeztem meg vidáman, majd a következő kijelentésére felcsillantak a szemeim. ‒ Hm. Még sose csináltam olyat. Szeretnéd kipróbálni?
Hogy a szavaim mögött mennyi volt a vicc és mennyire gondoltam komolyan, azt csakis Merlin tudhatja, bár sose voltam híve az ilyen játékoknak, de azért megnéztem volna a fiú arcát. Erre a gondolatra ismét nevethetnékem támadt. Szerencsétlen azt sem tudná, hol van.
‒ Azért ne legyél ennyire eltelve magadtól. Ha képes leszel olyannyira felhúzni, hogy félretegyem az „imádatomat”, akkor neked is behúzok ‒ figyelmeztettem.
‒ Látod, ezt el is hiszem, de azért nem lesz olyan könnyű dolgod majd ‒ válaszoltam. Én is utáltam volna, ha valaki verdesné magát nekem, hogy mennyivel jobb bájitalokat készít, de ha Castiel tényleg olyan jó játékos volt, nem kellett annyira attól tartania, hogy megverném a játékban. Azért én annyira nem voltam jó.
‒ Jól van ‒ mosolyodtam el, majd amikor búcsúzkodni kezdett, helyeslően bólintottam, hogy pihenje csak ki magát. Én a helyemen maradtam, épp mondani akartam neki, hogy vigyázzon magára, de meggondoltam magam. ‒ Nincs mit. És Castiel… Jobbulást ‒‒ fordultam utána, majd megvártam, amíg elhagyja a konyhát, felálltam, megkértem a manókat, hogy a húsleves maradék vigyék fel a fiú szobájába, majd megropogtattam az ujjaimat, kinyitottam az ajtót, és hollóvá alakultam. Mivel a kastélynak nagy volt a belmagassága, és bíztam abban, hogy a fiú a lába elé néz majd, és nem felfelé bámészkodik, így tisztes távolságból követtem őt, amíg fel nem küzdötte magát a Griffendél-toronyig.

Érdeklődve fürkésztem az arcát. Az eddigi ismeretségünk alapján már annyira rájöttem, hogy amikor szemforgatással reagál, vagy szimplán nem válaszol a szavaimra, akkor vagy nagyon nem tetszik neki valami, vagy nem akar olyat mondani, amiért összeveszhetnénk. Halkan felsóhajtottam, és csak bízni tudtam benne, hogy egyszer majd a kapcsolatunk nem ebből a huzavonából fog állni, ahogy abban is, hogy feltehetőleg a közeljövőben normálisabban viszonyul majd hozzám, ha egyszer ilyen kivételezett volt.
‒ Lehet, hogy nem igaz, de az is lehet, hogy csak fájna beismerni ‒ vontam meg a vállamat. Most kedvem támadt volna iszogatni egy keveset. Akár még a vajsörrel is beértem volna, de erősen kételkedtem benne, hogy a konyhában tartottak volna alkoholt. ‒ Persze, természetesen, minden az én hibám. Ugyan, Castiel, kérlek, ne tégy úgy, mintha minden marakodásunkért én lennék a felelős ‒ pillantottam rá. A tekintetemben nem volt semmi fenyegető, inkább csak fásultság. Fáradt voltam ehhez.
‒ Mint már mondtam, sose tartottalak gyerekes szerencsétlennek ‒ szusszantottam fel a fejemet ingatva. Már megint nem értette mire akartam kilyukadni. Úgy értelmezte a szavaimat, ahogy épp akarta, ráadásul néha az volt az érzésem, hogy a saját sértettsége beszélt belőle. Akkor viszont hiába is akartam volna jobb belátásra téríteni.
‒ A korosztályod képét? ‒ nevettem fel halkan. Ez aztán igazán szórakoztató és érdekes meglátás volt. Ha az egész korosztálya ilyen lett volna, akkor az emberiség leendő generációjának igen komoly gondjai lennének. ‒ Tudod, van egy unokatestvérem. Szerintem még hallottál is róla, hiszen ő hét éve az évfolyamtársad. Szóval, mondhatjuk úgy is, hogy a „korosztályod”, bár nem értem, hogy két évnyi korkülönbség mióta jelentené azt, hogy egy másik generációba tartoznék, de rendben… Szóval, Theodore is olyan, mint egy csökönyös öszvér, de ettől függetlenül egy komoly és érett fiatalember. Tehát nem gondolom azt, hogy „korosztályod” csupa olyan személyből állna, aki állandóan kiakadna valami miatt ‒ emeltem rá a tekintetemet. A korosztályom szót szándékosan, több alkalommal gúnyosan kihangsúlyoztam, ha már annyira szerette ezt mondani, akkor legyen elégedett, hogy igazodtam a beszédstílusához, és beemeltem ezt a szót a mondanivalómba.
‒ Ha nem lennék pióca, rég leráztál volna, mint bárki mást ‒ vontam meg a vállamat közönyösen, aztán hozzátettem. ‒ Különben is, valahogy hozzá kell szoktatni téged a társaságomhoz, nálad pedig eddig csak erőszakkal lehetett bármit is elérni. Most gondolj bele, ha egyszer, mondjuk, ebédnél odamennék hozzád, és megkérdezném, hogy mondjuk eljönnél-e Roxmortsba egy „baráti” sörözgetésre, mi is lenne a válaszod? Csak véletlenül nem egy határozott nem? ‒ vontam fel kérdőn a szemöldökömet. Szóval, jöhetett nekem az egyenes arányossággal, de amíg nem hajlandó engedékenyebb lenni, és egy minimális érdeklődést mutatni arra, hogy találkozzon velem csak azért, mert örülne a társaságomnak ‒ és nem a képességeimet akarná kiaknázni ‒, addig ne várja el tőlem, hogy ne nyaggassam annyira.
‒ Valahogy sejtettem. Mi tartottunk madarakat, kutyákat meg lovakat. Igaz, akkoriban sok mindent az alkalmazottjaink csináltak, de azért kicsit értek hozzájuk ‒ vontam meg a vállamat. Ó, a régi szép idők! Nosztalgiázva bámultam magam, és az arcomra kiült az a szelíd félmosoly, amelyet csakis az emlékeim tudtak előcsalni. Aztán óvatosan megráztam a fejem, eltűnt a szelídség, a nosztalgia. Az arcom ismét kifejezéstelenné vált, a tekintetem metsző hidegséget sugárzott.
‒ Nem is mindent akarok megnevelni, és nem is mindenkin akarok segíteni. Felőlem a többség beledögölhet a saját nyomorába, nem hatna meg. Ők se voltak mellettünk, hát ne várják, hogy bárki iránt különösebb indok nélkül együttérzést tanúsítsak ‒ válaszoltam színtelen hangon. Igaz, most megint előhozakodhatott volna azzal a kérdéssel, hogy ő miben másabb. Nem tudtam volna nyomós indokot mondani rá. Egyrészt, mert éreztem vele kapcsolatban, hogy nem egy hétköznapi ember. Másrészt viszont, pont azok hagyták magukra és taszították el maguktól, akiknek a leginkább ragaszkodniuk kellett hozzá. A család számomra szent volt, az ő idióta szülei azonban ezt nem voltak képesek felfogni. Épp ezért, mivel egy számomra nagyon kényes téma miatt lett ilyen… Nos, épp ezért ragaszkodtam hozzá, és szerettem volna megmutatni neki, hogy milyen az, ha tényleg számíthat valakire. Nem akartam hát láncra verni, kinevelni belőle mindent, ami a személyiségét adja, csupán annyit akartam volna, hogy vegye észre a körülötte lévő lehetőségeket, és tanuljon meg élni velük.
A megjegyzésére bólintottam, majd a cinikus mosolya és a megjegyzése furcsa érzést váltott ki belőlem. Olyan érzésem volt, mintha tudnom kellene valamit vele kapcsolatban. A dolog a tudatalattimat kapargatta, mégse jöttem rá, hogy miért éreztem így. Összeráncolt homlokkal fürkésztem az arcát egy ideig, talán némileg gyanakvóan, majd egy sóhaj kíséretében annyiban hagytam a dolgot. Később ráérek majd ezen elmélkedni.
‒ Nos, eddig nem szoktam figyelni az étkezései szokásaidat ‒ jegyeztem meg. Lehet nem ártana. Ezt a gondolatot azonban inkább nem tettem hozzá, de mégis, talán nem ártana nyitott szemmel járni, hogy észrevehessem majd az árulkodó jeleket. Már, ha voltak egyáltalán.
A megjegyzésére pár pillanat elejéig különös pillantásokkal illettem, majd egy cinkos mosoly kíséretében közelebb hajoltam, hogy a fülébe súghassam: ‒ Ejnye, milyen mocskos a fantáziád! Képzelem mik járnának a fejedben, de ha ilyen perverz vagy, egyszer tényleg látogass meg, aztán majd megtapasztalhatod, hogy milyen hangos is vagyok ‒ duruzsoltam kajánul. Majd elhúzódtam, pár pillanatig komolyan néztem rá, majd kitört belőlem a röhögés, és finoman a karjára csaptam. ‒ Olyan hülye vagy! Úgy értettem, hogy nem énekelek, nem üvöltetem a zenét, se a tévét, hanem elvagyok a magam kis világában, többnyire olvasok. Különben is, téli szünetben fogok költözni, szóval, ha akarnám, se mehetne ott semmi. Meg aztán, tudod nagyon jól, hogy nincs is kivel… ‒ magyaráztam egy vállrándítás kíséretében.
‒ Ugyan, ha annyira vérengző lennék, akkor párszor már bemostam volna neked egyet ‒ legyintettem unottan. Valamilyen szinten hízelgő, valamilyen szinten viszont túlzás volt a részéről.
‒ Veszíteni tudni kell ‒ tártam szét a karjaimat, majd a játék megejtésére bólintottam. Én legalábbis örülnék neki. ‒ Nem. Mert az nem lenne tisztességes verseny, és amíg nem bizonyítasz, addig nem ismerek el semmit ‒ vontam meg a vállamat. Azért ilyen könnyen nem adom magam.
‒ Hiszem, ha látom ‒ cukkoltam mosolyogva, de biztos voltam benne, hogy jó játékos, pusztán az egoista megjegyzése miatt húzni akartam az agyát.
‒ Hát jól van ‒ hagytam rá. Nem tartottam magamat ijesztőnek, inkább arra gondoltam, hogy Castiel belehalna, ha még több közös programunk lenne. De hát nem akarta, így nem erőltettem. Helyette ráfeküdtem az asztalra, a fejemet a kezemre fektettem, és így fürkésztem az arcát. Még mindig szörnyen betegnek tűnt, de mintha azért egy fokkal jobb színben festene. Reméltem, hogy hamar rendbe jön.

‒ Miért tagadnám? ‒ kérdeztem vissza, bár leginkább költői kérdésnek szántam. Nekem nem esett nehezemre beismerni bizonyos dolgokat. A következőkre szelíden elmosolyodtam. ‒ Egyrészt, mert szeretem a kihívásokat, és te az vagy. Másrészt, nem „valaki más” keltette fel az érdeklődésemet, hanem te. Téged akarlak megismerni, nem pedig valaki mást‒ feleltem higgadtan. Igazán rájöhetett volna, hogy engem nem foglalkoztat akárki sorsa, ahogy nem is tudta bárki kiérdemelni a figyelmemet. Éreztem rajta, hogy ő más, mint a többség. Ráadásul, nem sikerült megutálnom, így csak még inkább közelebb akartam kerülni hozzá. Nem hiába tettem le az esküt, nem hiába nyaggatom állandóan.
A megnyilvánulásain jókat szórakoztam. Részben ez volt az, amiért kedveltem. A stílusa miatt. Felemeltem a kezeimet, és igyekeztem elfojtani a mosolyomat.
‒ Könnyű mindent a másikra fogni. Én elismerem, hogy talán „vén vagyok agyilag”, ha belátod, hogy néha nem viselkedsz a korodnak megfelelően. Úgy nézek ki, mint aki csodákat vár tőled? Kérlek, már nincsenek magas elvárásaim veled kapcsolatban. Két dolog van, aminek tudnék örülni, ha kevésbé lennél ellenszenves és tényleg megbízhatónak találnál‒ válaszoltam óvatosan. Már én is kezdtem érezni, hogy kezdem túlfeszíteni azt a bizonyos húrt. Az egyik énem követelte, hogy húzzam tovább az agyát, a másik felem pedig arra kért, hogy most már szálljak le róla. Sajnos, mindig a provokatív oldalam nyer.
‒ Nem szeretem az állatokat láncon tartani. Ha jól megneveled, akkor nincs szükség arra, hogy leláncold. De nem értenék hozzá. Egy holló teljesen más, mint mondjuk egy kutya ‒ mondtam szórakozottan, majd a szám elé tettem a kezemet, hogy valamelyest tompítsa a kuncogásomat.
‒ Olyan kegyetlen vagy, hogy elvennéd tőlem ezt a kis örömöt ‒ gúnyolódtam. Igazából, nem is azért idegesítettem, hogy szórakoztasson, szimplán látni akartam azt az oldalát, amelyet igyekezett elfojtani, és ami talán jobban imponált, mint amikor szimplán csak bunkó volt.
‒ Más emberek, más vélemények ‒ vontam meg a vállamat. Nem akartam túlzottan befolyásolni, csupán annyit szerettem volna, ha belátja, hogy a férfi kor küszöbén nem engedheti már meg magának a gyerekes viselkedést, és ideje lenne hosszútávra tervezni. De nem akartam belőle kinevelni az emberutálatát. Én is utáltam a többséget, tehát nem lett volna értelme. Meg még jó pár dolog volt, amit nem akartam volna megváltoztatni.
‒ Nem, mert ebben a konyhában vannak házimanók, akik főznek helyettünk, szóval akármilyen indokkal iderángathattál volna ‒ szusszantottam. Ha mugli környezetben lennénk, számomra is evidens lenne, hogy azt akarná, hogy főzzek neki, ugyanis az az opció meg sem fordult a fejemben, hogy ő akarna nekem.
‒ Ez az egyetlen szerencséd meg az, hogy szemét módon visszaélsz vele ‒ böktem meg a karját, majd úgy helyezkedtem, hogy kényelmesen az asztalra könyökölhessek. ‒ Véleményem szerint a lakásom jobb választás. Nem szokásom hangoskodni, ingyen lenne, és főznék is rád. Egyedül annyi lenne a dolgod, hogy rendet tegyél magad után ‒ pillantottam rá, de tényleg ráhagytam a választást. Ha nekem lettek volna ismerőseim, én biztosan ott aludtam volna. Azonban ez az ő dolga volt, az ő választása. Nem szóltam bele.
Halkan felnevettem, védekezőleg felemeltem a kezeimet, és kicsit hátradőltem. ‒ Jó, jó, nem tagadom, de csak akkor vagyok vérengző, ha felcsesznek. Akkor szörnyen kiállhatatlan tudok lenni ‒ kuncogtam, majd a kezeimet az ölembe ejtve ismét felé fordultam. Felvont szemöldökkel követtem a tányér útját az asztalon, de nem szóltam egy szót se. Bizonyára ennyi elég volt neki, bár azért a házimanókkal összecsomagoltattam a maradékot.
‒ Vállalom a kockázatot ‒ vigyorodtam el, majd a beképzelt szavait egy hangos „na”-felkiáltással, és újabb böködéssel reagáltam le. ‒ Először is, sok emberrel ellentétben tudok veszíteni, ha a másik jobb nálam, szóval nem hisztiznék. Másodszor, nem kell engem féltened, boldogulni fogok. Amúgy se várnám el, hogy hagyj nyerni, a tisztességes játékokat szeretem. Amúgy nem gondolod, hogy kissé nagy lett a szád? ‒ magyaráztam, majd picit hecceltem is, elvégre, ha már ilyen öntelten viselkedett, akkor humorizálva nyugodtan a szemére vethettem. Csak nehogy ránk szakadjon a plafon.
Azt nem akartam elhinni, hogy másban nem volt tehetséges. Szerintem csak szimplán nem döbbent még rá, hogy mihez is ért igazán. A bunyóval kapcsolatos szavaira vállrándítva feleltem.
‒ Mutathatok egy-két fogást, ha gondolod. Régen sokat verekedtem a fivéreimmel meg a Durmstrangban. Mostanában inkább csak a szobatársaimat tépem meg, ha nem bírnak viselkedni. Múltkor hárman ügyesen eltörték a pálcámat. Képzelheted, hogy végezték ‒ ajánlottam fel, majd a kis mesém kapcsán szórakozottan elmosolyodtam. Milyen szép kis volt! A sikolyuk ki se hallatszódott a hálóteremből, így aztán nyugodtan megkopaszthattam őket.

Viszonoztam a közönyös a pillantását. Eddig se rázott le, ezután se hinném, hogy megtenné, ha annyira meg akart volna szabadulni tőlem, már rég megpróbálkozott volna vele. Azonban már korábban is biztosítottam afelől, hogy nem tud lerázni, így hát reméltem, hogy már beletörődött.
‒ Nem volt szándékom a frászt hozni rád. Azt nem tagadom, hogy nem hagylak békén, és nem forgatom fel a kis világodat, mert nyilván így van, nem ellenkezem ‒ vontam meg a vállamat. Talán majd egyszer belátja, hogy jót akarok neki, és azt akarom, hogy elhagyja minden gyerekes szokását, hogy egy érett, talpraesett férfi váljon majd belőle. Persze, nem kételkedtem benne, hogy egyszer majd azzá válik, pusztán ezt a folyamatot kívántam elősegíteni. Csak hát, ez nem nyerte el a tetszését. De talán… Talán egyszer ő is rájön, hogy csupán ez volt a szándékom, amikor szekálni mertem őt.
Felsóhajtottam. Már megint olyasvalami miatt morgott, amit meg sem próbált az én szemszögemből nézni. ‒ Nos, ha valaha is kölyöknek neveztelek, azzal arra gondoltam, hogy vannak gyerekes tulajdonságaid, amiket idővel nem árt majd elhagynod ‒ pillantottam rá. Szóval, anyáskodónak tartott. Tulajdonképpen sejtettem, sőt tisztában voltam vele, de ez ellen nem sokat tehettem. Úgy nőttem fel, hogy a fivéreimet pátyolgattam, s noha Castiel nem tartozott a családomhoz, mégis volt egy olyan érzésem, hogy szüksége van a segítségemre. Vagy inkább nekem van rá…
‒ Hát tégy úgy ‒ hagytam rá. Feltűnt, hogy megköszörülte a torkát, ezért is bosszankodtam magamban. Ha hajlandó lett volna elfogadni a bájitalt, akkor seperc alatt elmúlna minden nyavalyája, de nem, ő makacs volt, neki leves kellett. Mintha a leves egy csapásra meggyógyítaná őt…
Amúgy a húsleves elkészítésével vacakoltam valamelyest sikerült lehiggadnom, vagy inkább csak a mérgemet a zöldségeket vezettem le. Tehát arra egyáltalán nem számítottam, hogy egy takonnyal teli, lázas griffendéles a falhoz vág. Nagy szerencséje, hogy nem akartam neki ártani, ha egy kocsmában tette volna ezt valami, azt reflexből megfejelem és ágyékon térdelem. De hát, részben én provokáltam ki, és attól függetlenül, hogy a csuklóm fájt egy kicsit, még titkon élveztem is a kiborulását.
‒ Pedig élvezem, amikor kiborulsz, de rendben, nem húzom az agyad ‒ vigyorodtam el kajánul. Néha tényleg szórakoztatóak voltak a hisztijei. Mindenesetre, nem feltett szándékom minden találkozásunk alkalmával kikészíteni, szóval igyekszem majd visszafogni magam. Már csak azért is, mert korábban arról papoltam, hogy egy kapcsolat két emberen múlik, szóval, nekem se ártana alkalmazkodnom hozzá, mielőtt elvárnám, hogy ő is így tegyen. Csak nem voltam benne biztos, hogy ő is hajlandó lenne-e erre. Szóval, azt se vártam el, hogy némi együttérzést mutasson. Nem vártam el tőle, hogy így tegyen, csak annyit akartam, hogy tudja, a mostani időszak nehéz számomra. Talán arra kellett volna kérnem, hogy legyen valamivel türelmesebb velem.
‒ Hát jó ‒ hagytam rá. Tényleg érdekelt volna, hogy mire gondolt, de ezzel is bizonyítani akartam neki, hogy változtatni akarok a hozzáállásomon, és nem nyaggatom minden szarért.
‒ Nem esik túlzottan nehezemre elismerni, ha megváltozott valamivel kapcsolatban a véleményem ‒ vontam meg a vállamat, bár korábban is inkább csak gyerekesnek tartottam, nem pedig gyereknek, és többnyire csak dühömben hívtam őt kölyöknek, de úgy tűnt, ezzel igenis megsértettem az önérzetét.
‒ Hát, tudod, a stílus, hogy hogyan akarsz rávenni dolgokra, sokat számít. Mert az, hogy „Gyere a konyhába hatra”, mindent elér nálam, csak azt nem, hogy szívesen főzzek. De, ha azt írod, hogy szeretnéd, ha főznék neked, az máris jobban hangzik ‒ jegyeztem meg elgondolkodva, elvégre, múltkor Shannonnál is az volt a bajom, hogy csak úgy írt, hogy azonnal menjek le Roxmortsba, holott direkt kértem, hogy legalább egy nappal korábban írjon nekem. Aztán egy kaján mosollyal az asztalra könyököltem. ‒ Hé! Miből gondolod, hogy mindenképpen főznék neked? ‒ vigyorodtam el. Persze, főznék le, ha beteg, vagy ilyesmi, de azért kíváncsi lettem volna, hogy miből gondolta, hogy akármikor főzőcskézek neki.
Ezután arról faggattam, hogy mennyire tud főzni, aztán homlok ráncolva csóváltam a fejem, a válaszára. ‒ Hát ez nem túl sok. Majd, ha beköltöztem a lakásomba, akkor egyszer látogass meg, aztán majd főzök majd valami finomabbat. Már, persze, ha kedved lenne hozzá… Nem erőltetem, ha nem akarod ‒ ajánlottam fel. Elvégre, a húslevest részemről utáltam, és sokkal finomabb ebédet is tudok készíteni, ha úgy van.
Arra, hogy seggfej lenne, halkan felnevettem, és egyetértően bólogattam. ‒ Melyikünk nem az? ‒ tettem fel egy költői kérdést, mert én is tudtam bunkó lenni, ha olyan kedvem volt.
Ezután megkérdeztem volna, hogy biztos nem ért-e valamihez, de megelőzött. Felcsillantak a szemeim, amikor a kosárlabdázást említette. Nem voltam túl jó benne, örültem, ha megbírtam jegyezni a szabályokat, de Chase odáig volt érte, így gyakran játszottam vele.
‒ Egyszer játszol velem? Kíváncsi vagyok mennyire rozsdásodtam be. Meg aztán, az, hogy itt nincs olyan óra, ami a rendszeres testmozgást biztosítaná, szóval félek, kezdek eltunyulni ‒ kérdeztem, vagy inkább csak kértem, de ez is csak egy lehetőség volt, amivel vagy élt, vagy nem.
‒ Ugyan, biztos másban is jó vagy, csak nem jut eszedbe ‒ vontam meg a vállamat. Szerintem akadt valami, amihez még értett, sőt, biztos voltam benne. Nem olyannak ismertem meg, mint aki egy tehetségtelen kis hülye lenne. ‒ Legalább is, a bunyózás az megy, arról tudok ‒ jegyeztem meg, akaratlanul is felhozni azt a napot, bár engem már egyáltalán nem hozott zavarba a dolog. Különben is csak kedveskedni akartam ezzel a jegyzésemmel, ami amúgy is szokatlan volt tőle, de legalább próbálkoztam.

Néha nem ismertem magamra. Nem értettem, hogy miért érdekelt ennyire ez a srác, vagy miért szálltam rá ennyire. Talán benne láttam a megváltásomat, benne láthattam azt az illetőt, aki elűzheti az unalmas perceket az életemből. Hiába volt zsúfolt a napirendem, többnyire magányos dolgokat csináltam, és ezért unatkoztam rettentően, de amikor ennek a griffendéles takonypócnak a közelében voltam, sose éreztem úgy, hogy akár egy percet is elvesztegettem volna az életemből.
Szerencséjére, vagy éppen pechjére ezért is tartottam ki mellette, holott normál esetbe miután elküldtem volna az anyjába, faképnél hagytam volna. Valami mégis gátolt benne, hogy megbántsam. Így, ha valaha is megsértettem, nem szándékosan tettem azt.
Megdöbbentett, talán kissé elgondolkoztatott, amit mondott. Igaza volt, túlságosan erőszakos voltam. Megszoktam már, hogy másoknál csak így érhetek el eredményeket, bele sem gondoltam, hogy a nagy szocializálódásaim közepette nekem se ártana valamelyest igazodnom másokhoz. A korábbi sértések mellé egy újabb, kisebb tüske fúródott a szívembe, de ennek nem mutattam jelét. Komor arccal néztem rá, majd megvontam a vállamat. Nem most fogok neki igazat adni.
‒ Azért nem hiszem, hogy könnyedén el tudnálak üldözni innen ‒ jegyeztem meg halkan, némileg szórakozottan. Azért az elég gáz lenne, ha Castiel egy nő miatt menekülne el az iskolából. ‒ Azonban, egy kapcsolat nem csak egy emberen múlik. Ha nem lennél olyan makacs és elutasító, akkor nem lennék zsarnok és okoskodó. Te pedig ezen gondolkozz, amíg főzök neked! ‒ tettem hozzá valamivel határozottabban. Mert nehogy már csak én legyek a felelős mindenért, amiért ő is éppolyan hibás a konfliktusokkal teli kapcsolatunkért, mint én. Egy fikarcnyival sem volt jobb nálam, erre meg neki kellett volna rádöbbennie.
‒ Hát, jelen pillanatban sok sikert a füldugó szerzéshez. Kétlem, hogy ilyen állapotban sikeres lenne az akciód ‒ tekintettem hátra cinikusan. Hacsak nem hordott már most magánál, akkor bizony a mai nap még kénytelen lesz elviselni a fejmosásokat. Én csak jót akartam neki, nem akartam ilyen állapotban látni őt, főleg, mert én tehettem róla, de annyira felbosszantott, hogy az aggódásomat lassan átvette a teljes érdektelenség.
A megszeppent pislogását viszonoztam, nem gondoltam volna, hogy ennyire kiborulok. Azonban már tényleg nyomasztó volt számomra, hogy újra és újra az orrom alá dörgölte, hogy miattam betegedett meg. Azt akarta, hogy bűntudatom legyen? Hát gratulálok Castiel, sikerült kicsikarnod belőlem.
A fújtatását meg sem hallottam, inkább a zöldségeket pucoltam és szeleteltem, dühömben pedig néha a kés erőteljesen csattant a vágódeszkán. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy Castiel felpattan majd a helyéről, így igencsak sikerült meglepnie, amikor a falhoz vágott. A tüdőmből kiszorult a levegő, hosszú másodpercekig döbbenten meredtem rá, majd keserű, talán kissé elégedett mosolyra húzódtak az ajkaim.
A kezeimet a csuklómnál fogva a falhoz szorította. Némileg fájt, de nem volt olyan elviselhetetlen érzés, különben is, lekötött a fiú arcának fürkészése. Teljesen megigézett a dühtől és láztól égő szempár, az a sápadt arc, amely nemrégiben olyan közel volt az arcomhoz, hogy éreztem a leheletét. Nem szóltam egy szót se, csak gyönyörködtem benne, a látványban, s talán bolond voltam, de élveztem a szituációt. Végre sikerült kiprovokálnom, hogy mutasson valamit, amivel a torkomra forrasztja a szavakat, amitől eláll a lélegzetem, és amivel bizonyítja, hogy nem olyan kis jótét lélek, vagy nyámnyila, akit pátyolgatni kellene. Bolond voltam, de élveztem a szituációt, amibe kerültünk. És tény. Telhetetlen voltam, többet akartam volna, meg akartam érinteni, elfogott a vágy, hogy még jobban kiborítsam, hogy tudjam, mégis meddig megy el, de nem akartam túlfeszíteni a húrt.
Hagytam hát, hogy visszamenjen a helyére, alig észrevehetően megmasszíroztam a csuklóimat, majd visszatértem a főzéshez. Azért reméltem, nem gondolja majd, hogy ezek után úgy fogok viselkedni, mint egy begyöpösödött háziasszony. Ezek után is meg fogom neki mondani a véleményemet, ha kell ellenkezni, vagy játszadozni fogok vele, mert kezdtem élvezni azokat a pillanatokat, amikor a feszültségtől vibrált körülöttünk a levegő.
Ilyesfajta gondolatokkal készítettem el számára a kért levest, elvégre nem sajnáltam rá áldozni az időmet, tulajdonképpen kicsit hiányzott is a főzőcskézés, hiába gyártottam bájitalokat mindennap, azokkal nem tudtam mosolyt csalni a szeretteim számára. Békésen szemléltem, hogy jóízűen falatozik, néha-néha a kezeimre esett a pillantásom, ugyanis még mindig vöröslött a csuklóm azokon a pontokon, ahol Castiel megszorongatott. Nem zavart különösebben, túlélem, de azért mégis valamelyest zavartak azok a foltok.
Leültem mellé, és hosszas magyarázkodás után bocsánatot kértem tőle. Majd a kérdésére a fejemet ingatva válaszoltam.
‒ Nem pihenhetek. Egy részt, el akarok költözni otthonról, kell a pénz. Más részt, már említettem, valami nagyobb dolog van készülőben, amelynek a részese akarok lenni. Meg akarom bosszulni a szüleimet, hogy utána nyugodt szívvel kezdhessek új életet, ehhez viszont segítenem kell valakinek. Aztán ott vannak az öcséim, őket se hagyhatom magukra, téged se, a labilis szobatársamat se… Senkit nem akarok cserben hagyni, senkit nem mellőzhetek, és semmit nem hanyagolhatok el. Most nem. Majd túlleszek ezen az időszakon, aztán minden rendbe jön majd ‒ túrtam a hajamban, majd az asztalra könyökölve, értetlen pillantásokat vetettem rá.
‒ Mit gyűlölsz? ‒ ráncoltam össze a homlokomat. A hangom szelíd volt, korántsem követelőző, mint korábban, amikor meg akartam tudni valamit. Tényleg megpróbáltam máshogy közelíteni felé. Türelmesebben, kevésbé erőszakosan.
‒ Jól van, jól van, egyik sem vagy ‒ feleltem, és bár kedvem támadt összekócolni a haját, de úgy gondoltam, ebből megint az jönne le neki, hogy gyerekként kezelem, így hát nyugton maradtam, viszont a levessel kapcsolatos szavakra elmosolyodtam. ‒ Hát, figyelj, csak szólnod kell, ha szeretnél enni, aztán majd csinálok neked. Szívesen teszem ‒ tettem hozzá. Bár, azt nem tudom garantál, hogy szól, és azonnal ugrok, hogy főzzek neki, mert előfordulhat, hogy nem leszek az iskolában, vagy éppen elfoglalt lennék.
‒ És te? Tudsz főzni, vagy inkább megragadtál a gyors kaja és a mikrózott ételek szintjén? ‒ érdeklődtem, miközben finoman a mutató ujjammal oldalba böktem. Na, nem mintha azért kérdeztem volna, hogy esetleg más alkalommal viszonzást várnék tőle. Azért nem ennék Castiel főztjéből, a végén még ő mérgezne meg engem. ‒ Vagy esetleg van más, eddig mások elől rejtegetett tehetséged? Mert tulajdonképpen még mindig nem sokat árultál el magadról.
Arra gondoltam, hogy ha most már nagyjából sikerült lecsillapodnia, akkor talán hajlandó lenne személyesebb dolgokról is csevegni, hiszen valljuk be, még mindig vajmi keveset tudtam a hétköznapjairól, vagy akár a hobbijairól. Bosszantott, hogy előnyben volt velem szemben.

Ostoba kölyök, mégse tudom magára hagyni. Megtehetném, cserben hagyhatnám, hiszen normál esetben nem érdekel, hogy miattam ki betegedik meg, vagy éppen kidöglődne a takony-túltengéstől, ő mégis különleges volt. Éreztem rajta, hogy más volt, mint a többi vele egyidős takonypóc. Nem csak a múltja miatt, egyszerűen más volt a kisugárzása. Kevés ilyen emberrel találkoztam még. Épp ezért ragaszkodtam hozzá, csak azok iránt szoktam ragaszkodni, akik képesek voltak érzelmeket kiváltani belőlem, mint például Morticia, ő folyton fel tud cseszni, amikor idegbeteg, de Castielnek se kell aggódnia, vele egy olyan érzelmi-hullámvasúton ülök, amin nehezemre esik néha rajta maradni, mégis görcsösen kapaszkodom, én nem hagyom, hogy a kapcsolatom tönkremenjen vele.
Apám mindig azt mondta, a bizalomért és a jó viszony fenntartásáért keményen meg kell dolgozni. Eddig nem nagyon voltam hajlandó foglalkozni az ismeretségeimmel, azt se értem, hogy mi ütött belém, hogy ennyire ki akarok törni a családom alkotta burokból, de úgy éreztem, szükségem van valakire a világban, akire támaszkodhatok, és nem a fivérem. Ha Castiel kevésbé lenne ilyen gyerekes, akkor talán benne látnám ezt a támaszt, de egyelőre szimplán úgy tűnt, nekem kell embert faragnom belőle. Na, nem mintha nem lenne elég céltudatos, makacs, vagy kitartó, szimplán rá akarom ébreszteni arra, hogy nem sodródhat az árral, és szüksége van olyan dolgokra az életében, amik irányt adóak, és a hisztizésre való hajlam nem épp a megfelelő tulajdonság.
Felvont szemöldökkel pillantottam rá a szavai kapcsán. Csakugyan? Így gondolja? Hát, majd meglátjuk. Az arcomra is kiülhetett a kétkedés, és hogy nem veszem komolyan a szavait. Nem. Amíg ilyen állapotban van, nem tudom komolyan venni. Nem figyeltem a reakcióit, a manókkal, a hozzávalók gyűjtésével és egyéb ilyen szarsággal voltam elfoglalva, azonban a következő szavakra felé sandítottam.
‒ Nos, én meg leszarom a nyűglődésedet, hogy nem tetszik a stílusom ‒ vetettem oda foghegyről miközben segítettem egy manónak megtartani azt a nehéz fazekat, amit éppen cipelt. ‒ Nos, ha nem kötnék bele minden szavadba, és nem akarnék jó neked, akkor az nem én lennék ‒ vontam meg a vállamat. Ő is sejthette volna, hogy nem hagyom szó nélkül a dolgot, ráadásul azzal, hogy őt dorgáltam a felelőtlen viselkedése miatt, azáltal magamat is szidtam, noha nem hallotta ki a szavaimból.
‒ Szeretek kiselőadásokat tartani ‒ feleltem szórakozottan. Most komolyan Castiel! Miből gondoltad, hogy lejövök, és szó nélkül levest főzök neked? Akkor kértél volna meg egy manót, vagy egy hugrabugos, ha nem bírod elviselni a kritikát, a törődést és a dorgálást.
‒ Mondtam már, hogy sajnálom! ‒ fakadtam ki. Hányszor kell még bocsánatot kérnem tőle azért, hogy végre túllendüljön ezen? Így is elég pocsékul éreztem magam, nem kell még a hisztije. Valamivel halkabban folytattam. ‒ Nem gondoltam, hogy ilyen gyenge az immunrendszered ‒ ráztam meg a fejem. Én már hozzászoktam a hideghez és az esőhöz. Északon a fagy télen mindennapos jelenséges volt. Az első években én is folyton beteg voltam, aztán szép lassan hozzászoktam.
Láttam, hogy már csak azért is megigazította a pokrócot. Halkan, lemondóan felsóhajtottan. Hihetetlen fickó. Konok, önfejű, makacs, hisztis kölyök, mégis kedvelem. Ez az egy szerencséje volt, hogy valamennyire megszerettem, mert ebben a helyzetben egy idegen fejét már rég a mögötte lévő asztallaphoz csapkodtam volna. Őt nem akartam bántani. Sose akartam. Ahhoz túl kedves volt nekem.
Meglepetten kerekedtem el szemeim a válasza hallatán, aztán megrántottam a vállamat, és igyekeztem úgy tenni, mintha nem érdekelne, bár ez korántsem volt így. Nagyon is zavart a dolog.
‒ Jó, akkor ne bízz bennem. Azonban ennyi erővel a levesből se kellene enned, hiszen lehet, hogy megmérgeztem ‒ vágtam vissza, és inkább a főzésre igyekeztem koncentrálni mielőtt még valamit a fejéhez vágnék. Nem sikerült, annyira felbosszantott, hogy ismét kioktattam, és felajánlottam neki, hogy ha ennyire nem bízik bennem, akkor akár ő is főzőcskézhetne.
A kiáltására meglepetten pillantottam hátra a vállam felett, de esélyem se volt lereagálni a dolgot. Éreztem az ujjai szorítását a kezemen, automatikusan rámarkoltam én is a kezére, de leállítottam magam, nem akartam földhöz vágni szerencsétlent. Ellenben a kés kihullott a kezemből, én meglepett szemekkel meredtem rá, amikor nekicsapott a kőfalnak. Egy pillanatra beszorult a levegő a tüdőmbe, és csodálkozva fürkésztem az arcát.
Még mindig nehézkesen vettem a levegőt, a szívem vadul dübörgött a mellkasomban, éreztem, ahogy az adrenalin szétáradt a testemben, mégse moccantam. A karom ugyan még mindig fájt, bár nem szorított meg annyira, hogy ténylegesen szenvedjek a fájdalomtól, mégis arra gondoltam, hogy ennek nyoma marad majd.
Összerezzentem, amikor az ökle a fejem mellett csapódott a falba, mégse tettem rá megjegyzéseket. Olyan képtelennek tűnt az egész. Az imént még ott ült a széken a pokrócába bugyolálva, aztán hirtelen mellettem termett, és falhoz csapott. Erre nem számítottam tőle, mégis, be kell valljam, tetszett ez az énje. Talán mégsem kell annyi dolgot tanítanom neki, mint amennyit gondoltam. Megmondtam: Castiel különleges volt. Szerettem volna többet kapni ebből a vad, zabolázatlan Castielből, aki képes volt elakasztani a lélegzetemet. Az se segített, hogy közel hajolt az arcomhoz, és magamon éreztem, ahogy kifújta a levegőt.
Azt mondta elég volt. Nem volt elég. Telhetetlen voltam. Többet akartam ebből, többet akartam belőle. Kíváncsi voltam, hogy milyenné válik, ha teljesen elveszíti maga felett a kontrollt. Az sem érdekelt volna, ha engem bántott volna, egyrészt, nem hagytam volna olyan könnyen, másrészt eleget bántottak már az életemben eggyel több, vagy kevesebb alkalom már nem számít. Nem fogok összeroppanni a fájdalomtól. Csakhogy a düh mellett a betegség még mindig ott csillogott a tekintetében, így nem húztam tovább az idegeit. Pedig szívesen játszadoztam volna még vele, de ezúttal ennyi bemutató épp elég volt ahhoz, hogy elhiggyem, nem kell őt annyira féltenem, ahogy arra is, hogy ráébresztett valamire vele kapcsolatban, ami még inkább nehezíteni fogja kettőnk kapcsolatát.
Egy ideig nem mozdultam, csupán figyeltem, ahogy visszahuppant a székre, majd a hajába túrt. Nyeltem egyet. Még mindig szaporán vettem a levegőt, kellett egy kis idő, hogy lehiggadjak. Különben se lett volna jó ötlet utána menni, ahogy az se volt az, hogy földbe gyökerezett lábakkal figyeltem, így elfordultam tőle, és visszatértem a leveskészítéshez. Ahhoz épp olyan jól értettem, mint mások felbosszantásához. Közben pedig azon is eltűnődtem, hogy mégis mi a fene volt az előbbi, mert nem hinném, hogy a magas adrenalinszinttől vágott ilyen könnyen falhoz, bár Castielről volt szó… Ki tudja, hogy mit miért hogyan csinál…
Miután felszolgáltam neki a levest, óvatosan letelepedtem mellé, és figyeltem, ahogy falatozik. Mindig szerettem figyelni másokat, ahogy a főztömet eszik, jóleső érzés volt látni, hogy ízlik nekik, neki.
‒ Nézd, Castiel… Sajnálom a korábbiakat. Nem akartalak megbántani, vagy rosszat mondani. Nem akarom, hogy úgy érezd, gyerekként kezellek, ez koránt sincs így. Pusztán mostanában nagyon fárasztó napjaim vannak. Nem bírom már, hogy állandóan van valami teendőm, hogy folyton rohangálnom kell valahová. Csak egy kis… Pihenésre vágyom. Az pedig, hogy miattam vagy ilyen állapotban… Csak még pocsékabbul érzem magam, és szeretném jóvátenni a dolgot. ‒ Kiszedtem a hajgumit a hajamba, és beletúrtam. Felsóhajtottam, és bűnbánó tekintettel pillantottam rá. ‒ Kérlek, ne haragudj. És… Megígérem, igyekszem kevésbé aggodalmaskodó, anyáskodó és mindenben lében kanál lenni, rendben? De kérlek, ha ez még egyszer előfordulna, akkor nehogy le gyere nekem a hetedikről. ‒ Azt már nem tettem hozzá, hogy nem akarom, hogy valami baja essen, vagy megromoljon az amúgy is ingatag lábakon és az én konokságomon alapuló kapcsolatunk. Nem akartam elveszíteni a… Nem is tudom, minek nevezhetném, mert nem voltunk barátok. Talán kapcsolat? Maradjunk a kapcsolatnál az olyan semleges kifejezés volt számomra.

Nem érdekelt milyen pillantásokkal illetett, ha hülye volt, hát viselje a következményeit. Ismer már annyira, hogy tudja, akármikor kifejezem a nem tetszésemet, és lecseszem, ha úgy adódik. Végre úgy éreztem, hogy az életemben van valaki más is a testvéreimen kívül, aki fontos, akivel foglalkozhatom, akivel elüthetem az időmet, aki mellett jól érezhetem magam, nehogy már a hülyeségei miatt essen baja. Azon a napon, amikor belépett az életembe, eldöntöttem, hogy vigyázni fogok rá, azon a délutánon, amikor azokba a barna szemekbe gyermeki félelem költözött, elhatároztam, hogy megóvom a világtól, magamtól és saját magától. Nem akartam, hogy olyan sorsra jusson, mint én, vagy a fivéreim. Azt akartam, hogy boldog legyen, ne pedig olyan keserű szerencsétlen, mint amilyen én is voltam. Így hát érthető, miért okozott bosszúságot a viselkedésével.
‒ A béke harcosainak és az emberiség védelmezőinek egyike vagy ‒ feleltem gúnyosan. Mindketten tudtuk, hogy ez mennyire nem volt igaz. Castiel majdnem annyira leszarta a világot, mint annak idején én. Nem is tudom, hogy miért kezdtem mostanában nyitni mások felé, de abban biztos voltam, hogy az egyik oka ennek az előttem ülő taknyos fiú.
‒ Nem magánakciózol ‒ jelentettem ki rideg pillantásokkal övezve. Csípőre tett kézzel meredtem rá. ‒ Lehet, hogy a múltban senkit nem érdekelt az, hogy mit csinálsz, vagy mi történik veled, de elárulok egy kicseszett titkot, Castiel. Az a korszak lezárult. Fogadd el! Törődj bele, hogy engem igenis zavarna, ha bajod esne a saját hülyeséged miatt, szóval légy oly’ kedves, és maradj a seggeden legközelebb, ha nem érzed jól magad! ‒ Felbosszantott. Mi mást tehettem volna, mint azt, hogy visszabeszélek? Ne képzelje azt, hogy le fogom szarni, ha negyven fokos lázzal döglődik majd. Ráadásul, ő mondta, miattam lett beteg. Én voltam a felelős érte. Több testvérem mellett ott voltam már, amikor betegek voltak, vigyáztam rájuk, ilyentéren volt már tapasztalatom, szóval ne ő akarja megmondani neki, hogy mikor szólhatok rá, és mikor nem.
Hiába próbált elhúzódni, nem hagytam neki. Ostoba kölyök. Hát mikor tanulja már meg végre, hogy hogyan kell bánni velem? Azzal, hogy a földhöz verdesi magát, nem ér el semmit. Sőt, még inkább ilyen lesz a viselkedésem. Felvont szemöldökkel figyeltem, ahogy letörölte a homlokát közvetlenül után. Mi az? Azt hitte, leprás vagyok, vagy mi?
‒ Igazad van. Tényleg nem kell felállnod, vagy sétálnod. Látom, hogy pocsékul vagy, ezzel a válaszoddal pedig csak megerősítetted ezt. Ha csak úgy egy kis levest akarnál, talán fel is öltöztél volna, nem lenne vörös a képed, nem csillogna a láztól a tekinteted, nem tüsszögnél, nem folyna az orrod és nem izzadnál ‒ vágtam vissza, sorolva a betegségének a tüneteit, és erősen gyanakodtam arra, hogy még szédült is. ‒ Szóval, csak gratulálni tudok a teljesítményedhez, Castiel.
Haragudtam rá. Miből gondolta, hogy nem fogok aggódni érte, ha ilyen állapotban jelenik meg előttem? Abban a kicseszett üzenetben inkább annak kellett volna állni, hogy rosszul van, főzzek neki, és vigyem fel a levest a klubhelyiséghez. Akkor nem is rendeztem volna jelenetet. Hát miért nem fogta már fel, hogy dühös voltam magamra, amiért beteg lett, és haragudtam rá, amiért nem bírt nyugton maradni?!
A rendelőkkel kapcsolatos kérdésemre nem is felelt, csupán a bájitalokra morgott valamit.
‒ Azok a bájitalok számtalanszor megmentették az életemet. Ha magában a szerben nem bízol, akkor legalább a készítőjének adhatnál egy kis bizalmat ‒ morogtam. Annyira felpaprikáztam magam, hogy fel sem tűnt az elhaló hangja, vagy, hogy alig bírt beszélni. ‒ Te se problémázz annyit! ‒ feleseltem, aztán elvonultam főzőcskézni.
Zöldségpucolás közben is sikerült felcsesznie. A szavain kicsi megrökönyödtem, aztán láttam, hogy hátrébbhúzódott a kés miatt, így letettem azt a pultra. Megint pofákat vágott. Én itt törtem magam, hogy minél hamarabb elkészüljön a rohadt levese, és akkor még nekiállt feljebb. Hát az eszem megáll… Az szájcipzárra bólintottam, majd a kést újra a kezembe véve folytattam a munkát.
‒ Helyes! Maradj csendben, duzzogva fordulj el, mint egy gyerek, de akkor ne csodálkozz, ha akként is kezellek, holott ez kibaszottul nem volt így! ‒ fordultam vissza a szavai hallatán, és hiába akartam faképnél hagyni őt, nem tudtam elmenni. Megérdemelte volna, de nem bírtam megtenni. Inkább visszatértem a hülye leveséhez, hogy befejezzem.
Amint végeztem, tálaltam, és elé tettem a tálcát. A szavaira kelletlenül morogtam: ‒ Ne nézz így rám! Nem mérgeztem meg ‒ elfordítottam a fejem. Még mindig duzzogtam. Hihetetlen egy alak volt. Nem mostanában borítottak ki ennyire, neki pedig egy hónap alatt kétszer is sikerült. Tudott valamit. A sóhajtására a szemem sarkából odalestem, és amikor láttam, hogy milyen jóízűen eszeget, akaratlanul is elmosolyodtam. Nem tagadhattam. Minden nézeteltérésünk ellenére kedveltem őt, még akkor is, amikor meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben.
Hajlandó voltam hát visszafordulni felé, és bár a kérdésemre nem kaptam konkrét választ, a mosolya elég volt ahhoz, hogy tudjam, ízlett neki. Letelepedtem hát mellé, és az asztalra könyökölve figyeltem, ahogy eszik. Nem szóltam semmit, próbáltam lecsillapítani a bennem kavargó érzéseket.

Nem volt szép, hogy így kiröhögtem, de egyszerre volt röhejes és aranyos a maga módján. Sose gondoltam volna, hogy még ilyen „öltözetben” is láthatom. És még ő szólt be nekem, amikor át mertem öltözni… Ott is ő volt a hibás, neki nem kellett volna megfordulnia, szóval akkor is feleslegesen problémázott.
‒ Persze, persze, ezért imád az emberiség ‒ helyeseltem gúnyos mosollyal. Ó, nagyon jól tudtam, hogy csak a szarkazmus árad belőle. Most nem sem csalódtam benne. Azt azonban be kellett látnom, hogy elég gyenge immunrendszere lehetett, hogy ennyitől lebetegedett. A közbeszólására hanyagul megrándítottam a vállamat. ‒ Mint mondtam, leszarom, amíg nem ígéred meg, hogy legközelebb nem csinálsz ilyen magánakciókat ‒ morogtam vissza. Egyrészt, csak nem képzeli, hogy így ugráltat. Ha majd kéri, akkor főzök neki, amíg pampog, ne is álmodjon róla! Én nem vagyok senkinek se a csicskája, és hiába aggódtam érte, teljesen hidegen hagyott a követelőzése.
Az már jobban érdekelt, hogy mennyire lehetett lázas, épp ezért érintettem meg a homlokát is. Persze, ez sem tetszett neki, bár neki semmi nem felelt meg, szóval épp ezért nem zavartattam magam. Ha háborogni akart, hát tegye, nem érdekelt, amíg meg nem gyógyul. Letöröltem hát a homlokáról az izzadtságot, majd a válaszára felszusszantottam.
‒ Hát jó, akkor most állj fel szépen, sétálj el a falig, majd vissza, hogy bizonyítsd, jól vagy, és nem szédülsz. Ha pedig szédültél, akkor ajánlom, hogy még egyszer ne játszd el ezt. A hetedikről lemászni egyedül az alagsorba igen felelőtlen döntés volt ‒ morrantam rá, és intettem a fal felé, de szerintem arra is képtelen volt, hogy felálljon, nemhogy sétafikáljon, szóval inkább csak hallgasson, ha nem akarja, hogy tarkón vágjam. A morgása se érdekelt, sőt semmilyen hisztije nem. Amikor Adrian kisebb volt sokat hisztizett, megtanultam már ignorálni az indokolatlan nyávogást.
‒ Ó, szóval, akkor, ha nyáron vagy beteg, akkor nem mész el egy mugli orvoshoz, mert a rendelő tele van páciensekkel? ‒ pillantottam rá gunyorosan. Nem értettem mit problémázott ezen, de ha ilyen hülye volt, akkor ne járjon orvosokhoz, viszont akkor azt is ajánlom neki, hogy ne merjen elpatkolni. Ha feldobja a talpát, akkor nem tudom mit csinálok azzal az idiótával…
‒ Hát jó ‒ szusszantottam. ‒ Nem értelek, simán csinálok olyan bájitalt, ami azonnal hatni kezd, az íze se szörnyű, de neked leves kell… Miért? ‒ pillantottam rá összeráncolt homlokkal. Tényleg nem bírtam felfogni, hogy miért ragaszkodott annyira, ahhoz a kibaszott leveshez. De jó, főzök neki, hadd legyen egyszer neki is gyereknap. Míg megigazítottam rajta a pokrócot, a manóknak kiadtam, hogy készítsenek Castielnek valami meleg italt.
‒ Jaj, ne vágj pofákat! ‒ förmedtem rá. Ő rendelt ide, hogy gyógyítsam meg, akkor meg viselje el az érintésemet és a gondoskodásom, ne grimaszoljon, mert ennyi erővel a vállamra kapom, aztán elcipelem a gyengélkedőbe. Ezek után magára hagytam, a manók segítségével főzni kezdtem, a beszólására azonban hátrafordultam, és villámló tekintettel, a kezemben tartott kést rászegezve, így szóltam: ‒ Fogd be! Te kérted ezt a kurva levest, sokáig tart, mire elkészül. Ha nem tetszik, főzzél te! Gyere, átadom a kést meg a kötényt, aztán virítsd a konyhai tudásod! ‒ szóltam rá. Ha egy kicsit is értene hozzá, akkor tudná, hogy ehhez bizony idő kell, nem fog két perc alatt elkészülni. Azonban a tüsszögése elégedett vigyort váltott ki belőlem.
‒ Nos, ha meg nincs más, akkor ne nyavalyogj! Tudod jól, hogy neked nem ártanék ‒ forgattam a szemeimet zöldségpucolás közben. Szörnyű egy alak, ha beteg. Amúgy se a világ legkedvesebb embere, de ez az irtózatos nyűgösség kezdett az agyamra menni. A levesnek fél óra kellett, hogy folytassam, így hát leültem mellé, de azt nem gondoltam volna, hogy megint kifakad.
Megfordult a fejemben, hogy visszavágok azzal, hogy az anyja nem is törődött vele, de nem akartam megbántani, így ronda pillantásokat vetettem rá, és mogorván válaszoltam neki: ‒ Ha nem tetszik, nem kellett volna idehívnod, hiszen a manók is tudnak főzni. Csinálhatják ők is ‒ felálltam, és úgy meredtem rá. ‒ Nem kezellek úgy, mint egy gyerek, bocs, ha így érzed. Bocs, hogy számít nekem az, hogy hogy vagy, és főként bocs, amiért élek ‒ szusszantottam, ás faképnél hagytam. Letelepedtem a terem másik szegletébe, és ott vártam meg, hogy leteljen a félóra. Legszívesebben magára hagytam volna, de nem volt szívem megtenni, pedig először az ajtó irányába indultam meg, és utána ültem csak jóval távolabb tőle.
Morcos pillantásokat vetettem fel, majd amikor az egyik manó szólt, felálltam, és visszasétáltam a tűzhely elé. A kelkáposztát, a zöldpaprikát és a paradicsomot, a csokorban lévő petrezselyemmel együtt a fazékba vágtam, és hagytam, hogy főjön. Közben egy másik fazékba vizet engedtem, beleborítottam a levestésztát, és az alatt is begyújtottam a lángot. Amíg az készült, a húsleves tetejéről leszűrtem a zsiradékot, majd egy odakészített tálba öntettem a levest, majd bele a tésztát. Ezek után kiszedtem a zöldséget és a húst egy külön tányérra, evőeszközöket szereztem, majd minden rápakoltam egy nagy tálcára. Odavittem a Castielnél lévő asztalhoz a tálat, leraktam, majd kibújtam a kötényből, odébb dobtam, aztán Castielre pillantottam.
‒ Óhajtasz még valamit, felség? ‒ kérdeztem gúnyosan. Haragudtam rá. Legfőképp azért, mert nem tudtam cserben hagyni. Így hát csípőre tett kézzel álltam, és legalább valami köszönetet vártam tőle. Legalább ennyit megérdemelnék, ha már ennyit vesződtem vele.

Békésen feküdtem azon a kanapén. Sőt olvasás közben azt fontolgattam, hogy év végén haza viszem magammal, mert olyan jól kifeküdtem már. A levél érkezése után visszatértem a könyvemhez, így ismét megszűnt számomra a világ. Nem is sejtettem, hogy szerencsétlen Castiel az én hibámból mivel szenvedett egy órája. Én kényelmesen nyújtózkodva álltam fel a klubhelyiségben, majd a könyvemet visszavittem a szobámba, és elindultam a konyha felé. Mondhatnám, hogy siettem, de akkor hazudnék. Közel volt a konyha bejárata, így aztán nem láttam értelmét a kapkodásnak, még akkor sem, ha Castiel hívott.
A gyilkos pillantásán kuncognom kellett. Valahogy nem tudtam őt komolyan venni, ahogy ott ült a széken, a pokrócába bugyolálva meg kis papucsban. Leginkább egy pátyolgatnivaló dühös óvodásra hasonlított, semmint egy fiatal férfire. Ezért is röhögtem ki. Vicces volt már maga a látvány is, de a kinézetét kísérő szavakkal csak még inkább szórakoztatott.
‒ Ó, én is szeretlek Castiel. Nem is értem honnan fakad belőled ez a mérhetetlen szeretet ‒ jegyeztem meg a fejemet rázva, majd kicsit oldalra billentettem azt. ‒ Neked sosincs idegzeted hozzá. Egyébként meg… Miért a konyhát választottad a kis randink helyszínéül? ‒ érdeklődtem, de amint közelebb értem hozzá, rá kellett jönnöm, hogy komoly gond van. Hiába próbált elhúzódni, a kezemet akkor is a homlokának nyomtam. Szerencséje, hogy a testvéreim jóvoltából már megannyi betegség lefolyásánál asszisztáltam.
‒ Már pedig ki foglak oktatni, mert féltelek, és bajod eshetett volna lefelé jövet. hogy bírtál egyáltalán elvánszorogni idáig? ‒ kérdeztem felvont szemöldökkel, a fejemet csóválva. Halkan felsóhajtottam. Nem akartam, hogy rosszul érezze magát a szavaim, vagy épp a betegsége miatt. Sőt, én egyáltalán nem ezt akartam. Furcsa volt az arcához érni. Korábban is megérintettem már, de akkor csak az ujjamat húztam végig a sebhelyén, ellenben most mindkét tenyerem az arcához simult. Talán kicsit zavarba hoztam magam ezzel, de nem annyira, hogy ez meglátszódjon a viselkedésemen is.
‒ Lehet, hogy az, de az undorító gyengélkedőn a javasasszony tud adni olyan szert, amitől hamar rendbe jössz, és ott se kell maradnod ‒ húztam el a kezeimet, és tettem őket a csípőmre. Nem értettem miért ellenkezett annyira azzal a hellyel kapcsolatban. Annyira nem volt szörnyű, mint amilyen télen a durmstrangos gyengélkedő volt.
‒ Jó, elismerem, hogy az én hibám, de komolyan… Mit vársz? Koppintsak a fejedre a pálcámmal hátha meggyógyulsz tőle? Bájitalokkal, gyógyszerekkel tudnám kezelni, de úgy gondolom nem bájitalért rángattál ide ‒ tártam szét a karjaimat tanácstalanul. De tényleg, mit akart tőlem? Mert az egy dolog, hogy iderendelt, de akkor azt is mondja meg, hogy mit akar tőlem. Belementem a dologba, bár nem mondott túl sok konkrétumot, de azért megkértem egy manót, hogy mutassa meg mit hol találok. Mert persze a manókkal nem tudja ám megfőzetni azt az átkozott levesét…
Amikor visszamentem hozzá, finoman rácsaptam a kezére, és megigazítottam rajta a pokrócot. Miután megbizonyosodtam arról, hogy nem fog csúszni róla, finoman végigsimítottam a hátán, ahogy Adriannek is szoktam. ‒ Jól van hisztérika, akkor levest kapsz ‒ koppintottam az orrára. Azt hiszem, átmentem nővér-üzemmódba, vagy megint az anyai ösztöneim kerekedtek felül. De az biztos volt, hogy nem fogom ilyen állapotban egyedül visszaengedni őt a Griffendél-toronyba.
‒ Jól van, jól van, rajta vagyok ‒ mondtam, miközben kaptam egy kötényt az egyik manótól. Azt magamra vettem, majd a csuklómon lévő hajgumival felkötöttem a hajamat.
- Ne legyél türelmetlen, attól nem lesz kész hamarabb.- A kérésemre a manók összegyűjtöttek minden hozzávalót, sőt segítettek megpucolni a zöldségeket, és megmosni őket. A kezemben lévő kés, amivel pucoltam, gyorsan és pontosan metszette le a felesleges darabokat, amik a földre hullottak. Nem érdekelt, azt majd eltakarítják. Ha ezzel végeztem egy nagyobb fazékba tettem a húst és a csontokat, amikre hideg vizet engedtem. A zöldségeket félretéve vártam, hogy a víz felforrjon. Mivel a manók segítségével ez pár perces munka volt, Castielre pillantottam.
‒ Nos, zsenikém, ha a mérgezéstől tartasz, akkor nem éppen egy méregkeverőt kellett volna iderendelned ‒ vigyorogtam rá, aztán folytattam a munkát. A húshoz és a csontokhoz borsot, fokhagymát, cseresznyepaprikát, hagymát és sót szórtam. Mindezt elég gyakorlottan tettem, elvégre, számtalanszor főztem már otthon, fejből tudtam már ezt a receptet. Megkértem a manókat, hogy figyeljenek a készülő levesre, amíg én visszatérek Castielhez, ugyanis most kellett egy fél órányi főzés az ő drágalátos levesének, hogy folytathassam.
Letelepedtem hát mellé, és aggódva pillantásokkal fürkésztem az arcát. Néha-néha megragadtam a pokrócából kiálló cérnadarabokat, és azokkal szórakoztam. ‒ Ugye tudod, hogy elég lett volna annyit írnod, hogy rosszul vagy, és levest akarsz? Akkor felvittem volna, vagy felküldtem volna, és nem kellett volna eljönnöd ide. Még egyszer meg ne lássam, hogy betegen mászkálsz! ‒ kezdtem bele ismét a dorgálásába, ugyanis tényleg nem akartam, hogy lázasan bolyongjon nekem az iskolában.

Végre volt egy szabad délutánom, amit éppenséggel a Bűn és bűnhődés olvasásával akartam tölteni. A klubhelyiség egyik kanapéján feküdtem, a hasamon a könyvet kitámasztva. A háttérben valami nyomorék visított, azt hiszem, az egyetlen normális szobatársam is annyira unatkozhatott, hogy megint a kisebbeket kezdte szívatni. Engem ez cseppet sem izgatott, a tekintetemet a könyvlapokra szegeztem, és elmerültem a történetben. Talán hosszú órákon keresztül olvashattam, ugyanis azon kaptam magam, hogy újabb és újabb fejezeteket hagyok el. Lehetséges, hogy az egész könyvet kiolvastam volna, ha nem zavar meg egy bagoly érkezése.
Először azt hittem, otthonról kapok levelet, de, amikor megláttam Castiel macskakaparását, összeráncolt homlokkal nyúltam a borítékért. Sejtelmem se volt arról, hogy miért írhatott, így mielőtt felbontottam volna, előtte több varázslattal is ellenőriztem, hogy ártalmatlan-e. Kinéztem volna belőle, hogy valamiért rivallót küld nekem, elvégre… Mindig én voltam a bűnbak.
Miután megbizonyosodtam arról, hogy nem fogja Castiel hangja bezengeni a klubhelyiséget, felültem, és megpróbáltam kibogarászni az írását, bár nem volt nehéz dolgom, lényegében annyit írt, hogy hatkor találkozni akar velem a konyhában. Ezt még különösebbnek találtam meg a pergamenen lévő foltot is, amiről először azt hittem, hogy víz, majd inkább arra jutottam, hogy feltehetőleg inkább takony volt.
Mivel még volt időm, visszatértem Dosztojevszkij világába, Castiel még várhatott, hiszen őmaga rendelt a konyhához hatra, így aztán biztos nem volt sürgős a dolog. Azonban még mindig nem értettem, hogy pontosan miért is akart ott találkozni velem, sőt egyáltalán azt se tudtam, hogy mit akart, elvégre sose keresett magától. Ez gyanús volt, de amint a kezembe került a könyv, kizártam minden zavaró gondolatot, és folytattam az olvasmányomat.
Olyan hat óra előtt tíz perccel aztán letettem a könyvet, és átsétáltam a konyhához. Nem siettem, bár azért már kezdtem aggódni érte, vagy legalább is megfordult a fejemben, hogy megbolondult, és azért rángatott el ide. Miután megfejtettem a bejárat titkát, beléptem a konyhába. Az első dolog, amit megláttam a fiú volt. Méghozzá pizsamában, papucsban és pokrócba bugyolálva gubbasztott ott. Mielőtt még megszólalhatott volna, kitör belőlem a röhögés, ami csak fokozódott, amikor megszólalt. A könnyeimmel küszködtem, már az arcomat törölgettem, mert annyira röhejesen festett szegény.
‒ Nem is tudtam, hogy átkereszteltem magam Levesnek. Jó tudni. Mellesleg, én is örülök, hogy látlak ‒ köszöntöttem még mindig vigyorogva, majd ismét végig mértem. ‒ Igazán bájos vagy. Karácsonyra kérsz nyuszis mamuszt? ‒ kérdeztem. Távolról még nem láttam, hogy mennyire rossz passzban, ezért mertem ugratni. Azt gondoltam, szimplán lusta volt felöltözni, de amikor közelebb értem hozzá, akkor láttam csak meg, hogy mennyire kipirult.
Aggódva tekintettem rá, és a homlokára tettem a kezem, miközben ő szúrós pillantásokkal közölte, hogy mindezt nekem köszönheti. ‒ Visszavonom a korábbiakat ‒ mondtam halkan. Lázas volt. Ahelyett, hogy elment volt a gyengélkedőre, lemászott idáig. Egyedül. Betegen.
‒ Mondd csak, te normális vagy?! Miért jöttél el ide? Miért nem voltál képes megüzenni, hogy mi a baj? A gyengélkedőről hallottál már? ‒ dorgáltam, miközben mindkét kezemet az arcára fektettem. A tenyerem jóval hidegebbnek hatott az ő láza mellett. Az arcomra kiült az aggódás és a megbánás. Ha tudtam volna, hogy ilyen beteges alkat, akkor nem erőltettem volna az üvegházban tartott órát.
A kívánságára felsóhajtottam, és megkérdeztem egy manót, hogy hol tudnék főzni. Miután megmutogatták nekem, hogy mit hol találok, a fejemet rázva fordultam Castiel felé. ‒ Neked nem leves kell, hanem lázcsillapító, százas csomag zsebkendő és ágynyugalom, vagy olyan bájital, ami seperc alatt kigyógyítana belőle, de nem… Neked leves kell. Hát jó, csak áruld el, mit főzzek ‒ tártam szét a karjaimat, mert azzal nem segített ki, hogy közölte velem, levest akar. Én is sok mindent akartam, senkit se érdekelt. Szerencséje, hogy törődtem vele annyira, hogy valóban neki álljak főzőcskézni. Bocsánatot kérni nem terveztem, vagy legalább is, nem most. Tudtam, hogy leginkább azt várja, mégsem adtam meg neki ezt az örömöt. Még mindig egy felelőtlen hülyének tartottam, amiért elvánszorgott ide.