Karen & Castiel

‒ Hm. Nem tudom. Amíg nem tanulod meg elfogadni az én véleményemet, azt hiszem, addig én is szajkózni fogom a sajátomat ‒ vontam meg könnyedén a vállamat egy halvány mosoly kíséretében. Az egyik hajtincsemet csavargatva hallgattam Castiel kis monológját, amelyet már vagy ezerszer hallottam. Szórakoztatott, hogy épp annyira a könyökén jött már ki az én dumám, ahogy lassan én is betéve tudtam, hogy bizonyos dolgokról miként szokott beszélni.
‒ Tudod mi a titok, Castiel? ‒ suttogtam a fülébe vigyorogva. ‒ Nem a retardáltakat kell megkeresni. Persze, ha te értelmi fogyatékosnak tartod magad, az a te dolgod, de én erősen kételkedem abban, hogy az lennél ‒ billentettem enyhén oldalra a fejemet, mert lényegében saját magát (és engem is, de efelett jótékonyan szemet hunytam) hülyézte le.
‒ Természetesen, mert helyre fog jönni a látásod, ez nem is kérdés ‒ vágtam rá. Megmondtam neki, hogy ha kell, a föld alól is előhajtom a világ legjobb medimágusait, hogy enyhítsenek a fájdalmán. Amikor valami nőről kezdett beszélni, összeráncoltam a homlokomat. Szóval, nem a vihar törte be az ablakot? ‒ Miféle… Mindegy, hagyjuk…
Már majdnem rákérdeztem, de attól tartottam, hogy ha rákérdeznék az esetre, akkor nem lenne hajlandó beszélni arról a nőről. Inkább hallgattam, és elraktároztam az információt, hogy később felhasználhassam. Csak azért is megragadta a figyelmemet, mert egy pillanatra féltékenység öntött el, bár sikerült kordában tartanom az indulataimat.
‒ Milyen bölcs lettél. De engem nem olyan könnyű összetörni. Az életnek eddig se sikerült, most se fog. Nott vagyok, a makacsság és az életrevalóság született tulajdonság nálunk ‒ feleltem, talán enyhe beképzelt éllel. Nem tehettem róla, a családomat mindig is próbák elé állította az élet, így a saját kárunkon tanultunk mindent, és korán megtanultuk, hogy az egész létünk nem csupán mókából és kacagásból áll.
Nem figyeltem, amikor elfordította a fejét, de a párnával kapcsolatos szavaira ördögi mosoly terült szét az arcomon. ‒ Igazán? Azzal akarnál öngyilkos lenni? Mert ahhoz sok sikert ‒ veregettem finoman vállba. Jó ideig eltartott volna, mire egyáltalán a fuldokló fázisig eljutott volna, a későbbiekben meg nem tudta volna elég erősen a fejére szorítani a párnát. Magyarán, a párna lószart sem ért.
‒ Ugyan már, vedd úgy, mint a kosarazást! Ez se vérre menne ‒ legyintettem, majd mivel tudtam, hogy milyen kényes a büszkeségére, ingerelni kezdtem. ‒ Vagy félsz, hogy egy csaj legyőz?
‒ Ó, igazán? ‒ kuncogtam. Igyekeztem kevésbé hangosan röhögni. ‒ Én is hallottam sztorikat csökkent értelműekről. Az egyik ismerősömet folyton kikészítik ‒ sztoriztam csevegő hangnemben, majd felszusszantottam, és oldalba böktem.
‒ Ez nem szép tőled ‒ fintorogtam. Igazán értékelhette volna az élcelődéseinket. Mondjuk, az utóbbi megjegyzésére elharaptam a mondat végét. Nekem is hiányzott a megvető pillantása, de nem tudtam mit tenni érte. Nem voltam gyógyító, csupán egy méregkeverő. A mérgeimmel és bájitalaimmal meg nem sokra ment volna.
‒ Hm? ‒ kérdeztem vissza. Érdekelt volna, hogy miért hümmögött, vagy éppenséggel mi járt a fejében. Úgy, hogy le voltak takarva az amúgy is sérült szemei, így én is nehezebben következtettem a hangulatára, vagy arra, hogy mire gondolhatott.
Nem sokkal ezután már nem érdekelt semmi vele kapcsolatban. Dühített, amiért ismét előhozakodott azzal a bizonyos dologgal, hogy megint olyan megvetően viselkedett velem. Arra, hogy szegjem meg az eskümet, szó szerint kiröhögtem, és az sem érdekelt, hogy ez esetleg sérteni fogja a fülét.
‒ Drágám, a Megszeghetetlen Esküt azért hívják így, mert nem szabad megszegni. Bocs, de nem akarok meghalni. Inkább a taplóságod, mint a halál ‒ rándítottam meg a vállamat, majd a hajamba túrva, hosszasan kifújtam a levegőt. ‒ Nem, én annyit szeretnék, hogy ne szekálj ezzel folyton, és fogadj el olyannak, amilyen vagyok ‒ mondtam valamivel halkabban. Elvégre, az bántott a leginkább, hogy egyetlen ballépésért elítélt, mintha ő annyira szent lenne.
‒ Mert itt kell maradnom ‒ válaszoltam konokul. Miként hagyhattam volna magára?! Odakint vihar dúlt, elvesztette a látását, feldúlt és zavarodott volt. Vigyáznom kellett rá. Nem akartam, hogy baja essék, még akkor is, ha ezzel minden fájdalmát rám zúdította, és minden szavával engem támadott. ‒ Mindjárt gondoltam ‒ jegyeztem meg epésen. Habár ragaszkodtam hozzá, és maradtam, mert féltettem őt, a beszólása miatt mégsem tudtam higgadtan lekezelni a megszólalásait.
‒ Mert akármilyen tahó vagy, kedvellek ‒ suttogtam halkan, miközben felhúztam a lábaimat az ágyon, és átkaroltam a térdeimet. Azt már nem részleteztem, hogy miért nem akartam még magára hagyni, mert tudtam, akkor utána az a rész következett volna, hogy szerinte gyerekként kezelem őt.
A következőket csak egy fásult szusszantással reagáltam le. Nem volt se energiám, se kedvem a további civakodáshoz, és vélhetően neki sem.
‒ Pedig néha komolyan nem értelek, bármennyire is szeretnélek érteni, ha egyszer nem engeded… ‒ Végül nem fejeztem be a mondatot. Ő is nagyon jól tudta, hogy minden rajta múlott. Neki kellett eldöntenie, hogy mennyire enged közel magához, s úgy tűnt, az elmúlt hónapokban nem érdemeltem ki eléggé a bizalmát. A cinikus ismétlésre nem reagáltam, legalább is, nem verbálisan. Hiszen tudtam én, hogy voltak emberi tulajdonságai, amelyek sebezhetővé és esendővé tették, azonban annyira felbosszantott, hogy hagytam abban a hitben élni, hogy egy kegyetlen szörnyeteg.
Ezt követően hallgattam. Eleinte nem tudtam mit mondhatnék, utána a megfelelő szavakat kerestem, és próbáltam lecsitítani a cikázó gondolataimat. Aztán beszélni kezdtem, nem nagyon reagált rá, de azt engedte, hogy magam felé fordítsam a fejét, hogy amennyit láthattam az arcából, az alapján megpróbáljak bármit is leszűrni, de csakhamar visszafordult.
‒ A túlzott féltékenység családi vonás. Csakhogy, ha én féltékeny vagyok, akkor nem az őt körülvevő lányokra vagyok az. Többé már nem ‒ feleltem fájdalmas mosoly kíséretében. Nagyon jól tudtam, hogy akkor öntött volna el a méreg, ha Castiel körül legyeskedtek volna. Fogalmam sincs, mikor és miként alakult ki bennem ez az érzés, de tudtam, hogy a korábbi érzéseim más irányt vettek, talán olyan irányt, amelyet ő sose fog értékelni. Nem is lepleztem előtte a gondolataimat és az érzelmeimet. Felesleges volt. Ha bármit is leszűrt abból, amit mondtam neki az imént, döntse el, mire használja fel. Nem tagadtam és nem is szégyelltem volna.
‒ Akkor miért nem próbálod átgondolni, és megérteni? ‒ érintettem meg óvatosan a karját, és a vállára támasztottam az államat. Pár pillanatig így vártam a válaszára, majd elhúzódtam tőle.
‒ Te hoztad fel, hát viseld a következményeket ‒ suttogtam halkan, miközben hátradőltem a fejem a párnán kötött ki. Lehunytam a szemeimet, és az ágy alatt lévő pálcámra koncentráltam, ami kisvártatva a kinyújtott bal kezembe reppent. Egy lebegtető bűbáj segítségével a szomszéd ágyról átemeltem a takarót, könnyedén magunkra ejtettem azt, majd a pálcámat az éjjeliszekrényre tettem. Kinyitottam a szemeimet, felé fordultam, hogy egy csókot nyomjak az arcára ott, ahol a legkevésbé sérült. ‒ Jó éjszakát, Castiel ‒ duruzsoltam halkan, miközben elhelyezkedtem mellette.
Nem tágítottam mellőle estére sem. Különben is fáradt és gyenge voltam, nem bírtam volna elbotorkálni a hálókörletemig. Inkább közelebb bújtam hozzá, és hagytam, hogy a fáradtság rátelepedjen minden tagomra, engem pedig elnyomjon az álom.

‒ Nem éppen ‒ feleltem sóhajtva. Ezek után csendesen megvártam, hogy befejezze a mondanivalóját. Nem akartam közbe vágni, sőt még kifejezetten érdekelt is, hiszen nem szoktunk ilyenekről beszélni.
‒ A barátnőm mellettem van, amikor szükségem van rá, bár tény, többször szorul a segítségemre, mint én az övére. A hollós srác, akivel verekedtem… Ő rengetegszer segített nekem beszerezni ezt-azt, bár tény, vele nem lehet megosztani a problémáimat, de tudom, számíthatok rá. És te segítettél nekem, amikor belém kötöttek ‒ magyaráztam halkan, zavartan a hajamba túrtam, és úgy feleltem neki. ‒ Tévedsz. Sokáig én is így gondoltam, de kellenek olyan ismerősök, akik hűségesek és megbízhatóak. Egyedül nem sokra mész az életben ‒ ellenkeztem, de közel sem olyan agresszíven, mint általában szoktam. Inkább csak szerettem volna megértetni vele, hogy akármilyen vagánynak akarom feltüntetni magam, nekem is szükségem volt bizonyos emberek társaságára.
‒ Az nem fog előfordulni. Tökéletesen tudom, hogy kinek mi a problémája, ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy mik a sajátjaim ‒ ráztam meg a fejemet. ‒ Ne lenne elég? ‒ keserűen felnevettem.
‒ Gyerekkorom óta csupán terheket cipelek magammal, ha eddig nem szakadtam bele, most se fogok ‒ vontam meg a vállamat. Tény, szívesen megszabadultam volna néhány dologtól, vagy ismerőstől az életemben, de a vállamra nehezedő súlyoktól senki nem tudna megszabadítani. Ilyen téren leginkább Atlaszhoz hasonlítottam, akinek a vállaira a Föld súlya nehezedett, és ő a terhétől rogyadozva ugyan, de szilárdan tartotta a bolygót. Én is hasonlóképp voltam a saját problémáimmal. Nem hagytam, hogy bármi is véglegesen megtörjön.
‒ És szerinted adni fog? ‒ vigyorodtam el. Erősen kételkedtem benne, hogy a javasasszony eleget tenne Castiel kérésének. A fiú a végén még nem hallaná meg a nő utasításait, vagy esetleges látogatóit.
‒ Szereted alábecsülni az embereket, mi? Majd, ha felépültél, párbajozhatnánk. Aztán majd meglátjuk, hogy melyikünk az erősebb ‒ vontam fel a szemöldökömet. Azonban a gondolat, hogy összemérhetném valakivel az erőmet, jobb kedvre derített. Már egy ideje úgyse vetélkedtem másokkal. Talán jó feszültség levezetés lenne mindkettőnk részéről.
‒ Na, persze, én meg titkon a királyi család leszármazottja vagyok ‒ nevettem fel, majd finoman oldalba böktem, amikor a cinikusságomról kezdett beszélni. ‒ Nem értem miért mondod ezt. A cinizmus jó dolog, pláne, ha olyan emberrel hoz össze a sors, aki egyáltalán nem érti ‒ válaszoltam szórakozottan, miközben az arcára pillantottam. Természetesen, most nem rá gondoltam, hiszen ő nagyon is értette, hogy mikor gúnyolódtam vele, de megesett, hogy csökkent értelműekkel futottam össze.
‒ Kaján? Hm. Mások önelégültnek szokták mondani, de jól sejted, mosolygok ‒ fészkelődni kezdtem az ágyon, kicsit kényelmetlenül ültem, ráadásul az egyik kezem is elzsibbadt, és a lábaimnak se ártott volna, ha kinyújtóztatom őket. De nem sokáig tartott a jókedvem, a fiú nagyon értett ahhoz, hogy pillanatok alatt hazavágjon mindent. Így a következőkre némileg bosszúsabban feleltem.
‒ Ahogy akarod ‒ hagytam rá, bár némileg csalódott voltam, amiért nem érdekelte őt a közeledésem. Nem is tudom pontosan mit is vártam tőle. Grimaszolva, csendesen pofákat vágtam, de nem fűztem az előbbihez további megjegyzéseket. Helyette egészen addig hallgattam, amíg meg nem sértett.
‒ Egy szóval se mondtam ezt ‒ forgattam meg a szemeimet. Sose volt szokásom anyázni, már csak azért sem, mert én képes voltam azért valakinek a torkának esni, ha az anyámat ócsárolni merték. ‒ Elfelejted, hogy megesküdtem rá, hogy nem hagylak cserben. Nem mehetek el ‒ vágtam vissza élesebben, mint ahogy terveztem. Nem tehettem róla, az a nyers, ironikus hangnem, amellyel hozzám intézte a szavait olyan közel állt ahhoz a hanghordozásához, mint amikor megvetően szólt hozzám, hogy képtelen voltam higgadt maradni.
Az életről és önmagáról szóló bölcsességeire bosszúsan kifújtam a levegőt, és talán még a fejéhez is vágtam volna, hogy igaza volt, fogalmam sincs, mit is vártam egy olyan alaktól, mint amilyen ő, de én vele ellentétben képes voltam megfékezni a nyelvemet, hogy ne bántsam meg túlságosan.
‒ Megérdemelnéd, de nem foglak ‒ sziszegtem halkan. Komolyan fontolgattam, hogy valamiképpen elégtételt veszek az iménti beszólása miatt, de arra jutottam, az épp elég volt, hogy alaposan tarkón vágtam. Ezután elhúzódtam, sőt, el is fordultam tőle. Nem akartam látni azt a fölényes, elítélő képét, nem akartam hallani se a hangját. Legszívesebben hagytam volna megrohadni a gyengélkedő csendjében, mégse tudtam magára hagyni. Valami marasztalt, nem engedte, hogy elmenjek, így kénytelen voltam továbbra is a lekezelő modorát élvezni.
‒ Érdekes dolgok tesznek boldoggá ‒ jegyeztem meg cinikusan, még mindig a dohogva. Elegem volt, hogy akármit csináltam, mindig idejutottunk ki, untam már, hogy szörnyetegnek tartott egy elkeseredett ballépés miatt. Értem én, hogy nehéz volt feldolgozni a tényt, s most már én is ezerszer megbántam, hogy így alakult, de a múlton már nem tudok változtatni.
‒ Nem értem, hogy miért aláznád meg magad, és ó, bocsáss meg, hogy nem vagyok mentalista. Csakhogy te mondtad korábban, nem ismerlek annyira, hogy mindent tudjak rólad, hát nem tudom, hogy perpillanat mi is jár a fejedben ‒ ültem fel, és gúnyos pillantásokkal fordultam az irányába. Még mindig nem értettem, hogy mi volt a problémája, s miért engem okolt azért, mert nem volt képes kimondani azt, amire gondolt.
‒ Attól, hogy megharaptak és vért iszol, attól még ugyanúgy van benned emberség is. Elméletileg ‒ rándítottam meg a vállamat egykedvűen, bár nem tudtam megállni, hogy azt a szócskát ne szúrjam oda. Tudtam, hogy Castielnek voltak még emberi vonásai, de attól még rosszul esett, hogy úgy akart eltaszítani magától, hogy állandóan megbántott.
Azonban, amikor a fejét fogva magyarázkodni kezdett, hogy nem volt jó az ilyenekben, kíváncsian és egyben gyanakodva fürkésztem az arcát. Általában, ha valami így kezdődik, akkor egy vallomással szokott véget érni. Nem csoda, hogy felkeltette az érdeklődésemet az, amit mondani akart. Némáságba burkolódzva figyeltem, ahogy a szavakat kereste, ahogy próbálta kifejezni magát, majd inkább zavartan elharapva az egyik mondat végén, inkább elküldött. Néhány percig nem szóltam semmit, akár azt is hihette volna, hogy elmentem, azonban nem moccantam az ágyról. A gondolataimba merülve fürkésztem az arcát, s azon tűnődtem, mennyire idegőrlő lehet neki a hallgatásom. Aztán egy sóhajtással megtörtem a csendet, s minden kellemetlen érzést félretéve, közelebb húzódtam hozzá.
‒ Figyelj, megértem, ha zavar, de… Jobb lett volna, ha örökké eltitkolom a dolgot? Szerinted, az öcsém nem ugrott volna neked, ha csak beszélgetni látott volna minket? Nem akartam, hogy bántson téged ‒ kezdtem bele a mondandómba, és finoman Castiel álla nyúlva megpróbáltam magam felé fordítani a fejét. ‒ Elhiheted, hogy ezerszer megbántam a dolgot, és próbálom újrakezdeni az egészet. De nem megy, ha folyton emlékeztetsz rá. Tényleg próbálkozom, és szeretném, ha te is igyekeznél túllépni rajta ‒ mondtam fojtott hangon.
‒ Nem fogok elmenni. Addig nem, amíg be nem fejeztem. Két választásom volt: Vagy helyrehozom a kapcsolatomat az öcsémmel, és leszállok rólad, hogy ne bántson téged, vagy befejezem vele egyszer s mindenkorra, kockáztatva, hogy ezzel örökre megbántom, hogy nem akar majd beszélni velem, sőt talán örökre elveszítem őt, de lehetőségem nyílik megismerni téged. Tudod mi lett az ügy kimenetele, miként döntöttem, kit választottam… Csak annyit kérek, hogy ne hozd fel folyton ezt az ügyet. Rendben? ‒ túrtam a hajamba, majd nekidőltem a karjának. Az arcomon könnyek gördültek le.
‒ Elvesztettem az ikertestvéremet, elköltöztem otthonról, az eddigi összetartó családom pedig lassan a megromlott viszonyunk és a költözésem miatt lassan széthullik. Csak annyit kérek, hogy te ne bánts ezzel… Legalább is, ne most ‒ suttogtam fáradtan. Megigazítottam a párnát, majd belekaroltam a fiúba, és megpróbáltam lehúzni magammal. Ha ő nem engedett a gyenge próbálkozásomnak, akkor egyedül dőltem vissza a párnára.

‒ Élvezném? ‒ ismételtem el a kérdését suttogva. Az ajkaim keserédes mosolyra húzódtak. Hát, persze, egy kész Teréz anya voltam, és élvezettel töltött el, hogy mások problémáit magamra vehettem. Sőt, mondhatni, már-már egy szent voltam ebben a földi pokolban. Egy félreértett mártír, akire ördögként tekintettek, holott ő maga is csak az élet áldozata volt. ‒ Nem, nem élvezem, de az élet ilyen. Vannak, akiket kedvelsz, akik fontosak neked, akikkel törődsz. Néha, akaratlanul is szimpatizálsz valakivel, kötődsz hozzá, néha pedig olyan könnyedén cserbenhagysz idegeneket, hogy azok egy életre megjegyeznek, és ha legközelebb te szorulnál a segítségükre, akkor ők fognak hátat fordítani neked. Nem olyan egyszerű, nem tudsz mindenkit utálni, nem tudsz mindenkit szeretni. Sajnálatodra, te azok közé tartozol, akiket megkedveltem, így érdekel, hogy mi van veled, de elhiheted, nem egy élmény állandóan mások bajával foglalkoznom ‒ magyaráztam szelíden. Belefáradtam már abba, hogy mások lelki szemetese legyek. Csak egyszer, egyetlenszer szerettem volna, ha valaki meghallgatna engem, feloldozni az összes bűnöm alól, és levenné a terheket a vállamról, de ilyentéren senki nem foglalkozott velem. Már Gavinnek se voltam annyira fontos, hogy meghallgasson, pedig még mindig szerettem őt, mint a testvéremet, és még mindig pokolian hiányzott.
Fásultan felsóhajtottam, amikor megint megjegyzéseket tett, de nem álltam le vitatkozni vele. Fáradt voltam ehhez, ráadásul, a végén még az lett volna, hogy megcsapkodom egy párnával, amiért mindig elhülyéskedte a komolyabb témákat.
‒ Ha ennyire lelkesedsz, nem nézek be holnap, aztán hallgathatod a többi beteg nyűglődését meg Madam Pomfrey cipőjének a kopogását ‒ vontam fel a szemöldökömet. Ha tényleg nem szerette volna, hogy bejöjjek, elég lett volna megkérnie rá, így azonban nem tudtam eldönteni, hogy szeretné-e, ha mellette lennék, vagy sem.
Engedtem, hogy megharapjon, sőt tudom mennyire betegesen hangzik, de élveztem is. Ő már annyira nem értékelte, hogy engedtem volna neki, hogy akár más alkalommal is igyon a véremből. Nem is értettem miért.
‒ Nem vagyok kiszolgáltatott, szimplán csak fáradt. Ne hidd, hogy nem tudnám hárítani a támadásaidat ‒ szusszantottam fel ingerülten. Még hogy könnyen eltenne láb alól! Jó vicc, talán vámpírként erősebb volt, és fürgébb. Csakhogy nem látott, és volt egy apróság, amit nem tudom velem kapcsolatban: animágus voltam. Ha felreppentem volna a plafonig, akkor egyáltalán nem ért volna el, ugrálhatott volna amennyit csak akart.
‒ Már majdnem lovagias vagy, Castiel ‒ mosolyodtam el gúnyosan. El is vártam tőle, hogy ne merészeljen megütni, mert visszakézből akkorát lekevernék neki, hogy azt is megbánná, hogy megszületett. A továbbiakra nem reagáltam szóban, csupán békésen szuszogva elhúztam a kezemet. Ezután alaposan sikerült felbosszantani, sőt elvette a kedvemet mindentől, így mogorván feleltem neki:
‒ Ez nem számított annak, de ha annyira ragaszkodsz hozzá, hát vedd annak. Leginkább felhívás volt keringőre, de úgy tűnik, nem veszed, vagy nem akarod venni a lapot ‒ hangzott a feleletem egy grimasszal körítve. Majd a következő megjegyzése kapcsán sikerült felhoznia azt a témát, amiről egyáltalán nem kívántam beszélni. De neki folyton fel kellett hánytorgatni, nem bírta megállni, hogy leakadjon a témáról.
‒ Csak próbálok, de valaki folyton emlékeztet rá ‒ vetettem oda foghegyről. ‒ Mondjuk, amikor nem cseszel fel?! ‒ kérdeztem vissza valamivel élesebb hangnemben. Neki is meg kellett volna értenie, hogy kurvára nem volt egy leányálom az életem, hogy nekem is voltak problémáim, és néha talán én is vágytam egy kis együttérzésre, vagy legalább csak arra, hogy ne ítéljenek el.
‒ Igen, akad még. Például, annak ellenére, hogy azt mondtad, nem leszel az, hát kurvára hálátlan vagy ‒ fordultam hozzá, felé emelkedtem. A hajam az arcába hullott, a szavaimból pedig sütött, hogy mennyire mérges voltam rá. Ezután hátat fordítottam neki.
‒ Hát akkor örülj, szarom le ‒ mondtam. Jelen pillanatban egy kicsit se érdekelt, hogy milyen véleménnyel volt a dohányzási szokásaimról. Azt, hogy ismét csak rám hagyta a dolgot, egy ciccentéssel reagáltam le, na meg azzal, hogy bosszúból kirántottam a feje alól a párnát.
‒ Legfeljebb azért vagy szerencsétlen, mert sajnáltatod magad ‒ vontam meg a vállamat, de még mindig nem voltam hajlandó ránézni. Továbbra is haragot tápláltam iránta. Én tudtam a legjobban, hogy milyen vékony volt a határ a szeretet és a gyűlölet. Jelen pillanatban pedig nagyon utáltam a fiút. Amikor ismét megszólalt, egy ideig nem válaszoltam neki, csupán egy helyben feküdtem, és próbáltam kitalálni, hogy most pontosan miért is beszélt ilyeneket. Lassan felültem, és felé fordultam.
‒ A féltékenység emberi érzés ‒ jegyeztem meg epésen, míg magamban azon munkálkodtam, hogy elfojtsam bennem dúló haragot. ‒ Különben is, kire vagy féltékeny? És miért? Semmi értelme… Annak meg pláne nincs, hogy a problémáidat rajtam vezesd le. Ha valami problémád van, akkor mondjad el, de utálom, amikor mindenfélét vágsz a fejemhez, különösebb indok nélkül ‒ szólaltam meg valamivel higgadtabban. Törökülésbe helyezkedtem mellette az ágyon, és igyekeztem minél normálisabb hangot megütni vele szemben, de ez nem volt olyan egyszerű, ha egyszer állandóan kiidegelt.

‒ Nem, az az enyém volt. És milyen jól tettem, hogy rád akaszkodtam ‒ szólaltam meg szórakozottan. Elvégre, mi lett volna vele, ha nem forgatom fel az életét? Ki vigyázott volna rá viharos napokon? Ki éreztette volna vele, hogy nincs egyedül ebben a tetves világban?
A következő megjegyzésén kurtán felnevettem. Régimódi lennék? Csakugyan Castiel? Nem elég, hogy öregnek tartasz, most már egyenesen őskövületnek nevezel?
‒ Bocs, hogy bizalmat szavazok meg azoknak, akik fontosak. Bocs, hogy naivan merem feltételezni, hogy az őszinteség célravezető. Akikben megbízom, azok előtt nincsenek elvárásaim, egyet várok tőlük: ne hazudjanak. Gyűlölöm a hazugságokat, akármilyen kegyesek is ‒ morogtam. Castielnek valóban nem lehetett rendes családja, ha az őszinteség utáni vágyakozást régimódinak tartja, és a számomra fontos értékeket elavultnak látja. Arról már nem én tehettem, hogy pocsék viszonyok nőtt fel.
‒ Akkor jó, mert nem is terveztelek magadra hagyni. Majd helyrejön a látásod, vagy ha esetleg másképp alakulna, addig segítelek majd, amíg egyedül nem boldogulsz majd ‒ feleltem. Az ajkaim egy féloldalas mosolyra húzódtak, amikor arra gondoltam, hogy Castiel akár lehetett volna az én akaratos, makacs és sebzett oroszlánra hasonlító Mr Rochesterem. Csakhogy, én nem voltam egy Jane Eyre, és nem egy regényben éltünk, de egy valamit megígérhettem a fiúnak, ugyanolyan alázattal és türelemmel viselem majd a gondját, ahogy Jane Mr Rochesternek. Ezt garantálhattam neki. Ez nem babusgatás volt a részemről, hanem gondoskodás egy olyan férfiről, akinek a hogyléte egy kicsit is számított nekem.
Ezért is engedtem neki, hogy megharapjon. Szerettem volna, ha minél előbb erőre kapott volna. Ha pedig ahhoz ez kellett… Hát engem nem zavart, ha a véremet vette.
‒ Azért ne becsülj alá. Nem vagyok olyan gyenge ‒ suttogtam halványan mosolyogva, miközben a karjának dőltem, és lehunytam a szemeimet. ‒ Nem vagyok olyan gyenge, hogy könnyen eltegyél láb alól ‒ ismételtem, bár jelen pillanatban ez nem volt olyan igaz. A pálcám vélhetően Castiel ágya alá gurult, én pedig képtelen lettem volna arra, hogy eltaszítsam magamtól.
‒ Az jobban vallana rád, de azért megvernélek, szóval ne tedd ‒ sandítottam rá, és az ujjaimat azért biztos, ami biztos alapon a csuklója köré fontam. Ha én esnék, rántanám magammal. ‒ Üresre azért nem. És örülök neki, csak tőled nem ezt szoktam meg ‒ feleltem óvatosan miközben elhúztam a kezemet. Utána volt annyi erőm, hogy kinyissam a szememet, sőt, a kérdése kapcsán valami furcsa, játékos érzés öntött el, aminek az lett az eredményre, hogy szórakozott és ostoba dolgokat műveltem.
‒ Sose tagadtam, hogy rég voltam pasival, ahogy azt sem állítottam, hogy rondának tartanálak ‒ billentettem oldalra a fejemet, miközben eltűrtem néhány hajtincsét. ‒ Igazán? Hát, akkor vedd úgy, hogy ez iménti meg sem történt ‒ súgtam halkan. A következő szavai viszont száműzték belőlem a korábban hirtelen jött játékosságot és incselkedést, és mogorván beváltottam a korábbi ígéretemet, tarkón vágtam.
‒ Azt hittem, ezen már túlvagyunk ‒ sziszegtem dühösen, és elhúzódtam tőle. Nagyon jól tudta, hogy nem szerettem, ha felhozta ezt a témát, ahogy azt is, hogy megbántam a korábbiakat, és szerettem volna túllendülni rajta. Ezt nagyon nem kellett volna mondania. Megint olyanokat vágott a fejemhez, amikről nagyon jól tudta, hogy rosszul esnek.
‒ Ne érezd magad megtisztelve, dühös vagyok rád ‒ morogtam. Most már tényleg elment a kedvem az egésztől. Hátat fordítottam neki, és fontolgattam, hogy mégis csak magára hagyom a gyengélkedőben, de a vámpírsága túlságosan is érdekelt.
‒ Mindjárt gondoltam ‒ feleltem nyersen. ‒ És tahó.
Aztán szóba került, hogy mégis mi baja volt a véremmel, a megjegyzésére pedig megrándítottam a vállamat. ‒ Az imént még nem voltál olyan finnyás. Különben is, láncdohányos vagyok. Nem tudnék leszokni, egy bunkó kedvéért meg pláne nem tenném meg ‒ válaszoltam szándékosan olyan hangsúllyal, hogy érezze, nehezteltem rá. Sok minden felett szemet hunytam neki, de azt a bizonyos dolgot egyáltalán nem kellett volna felemlegetnie.
‒ Tudtommal nem, de ha így folytatod, inkább leszek leszbikus, mint hetero ‒ forgattam meg a szemeimet. Hiába nevetgélt meg csipkelődött, még mindig nem voltam hajlandó visszafordulni felé, az ágyon csak azért feküdtem el, mert nem akartam leszédülni róla.
‒ Szar ügy ‒ vontam meg a vállamat, majd a párnát elhúztam mögüle, és az egészet a fejem alá gyűrtem. Nem voltam hajlandó hozzászólni addig, amíg, bocsánatot nem kért, vagy addig, amíg el nem döntöttem, hogy lerúgjam-e az ágyról, vagy sem.

‒ Ha nem lennél ilyen állapotban, úgy tarkón vágnálak, hogy lefejelnéd a falat‒ morogtam. Tudja kit parodizáljon! Ha nem féltem volna attól, hogy képes lenne elvérezni a padlón, akkor levágtam volna a földre, és otthagytam volna a folyosó közepén. Ettől függetlenül, csak hergeljen még egy kicsit, és nem fogok kesztyűs kézzel bánni vele. Hangosan felszusszantottam, már csak azért is, mert tudtam, hogy irritálják a zajok, és utána feleltem neki. ‒ Különben sem vagyok vallató, hogy módszereim legyenek. Szimplán melletted vagyok, az már rajtad áll, vagy bukik, hogy mennyit mesélsz magadról ‒ rándítottam meg a vállamat. Én legalább is tudtommal nem nyomtam a pálcámat a halántékához, és nem fenyegettem őt Cruciatusszal, vagy éppenséggel nem itattam vele Veritaserumot, hogy eldalolja a múltját.
‒ Persze, megtehetném, hogy nyomozzak, vagy kémkedjek utánad, de nem látom értelmét annak. Egy kapcsolatnak bizalmon kell alapulnia, nem egymás megfigyelésén ‒ tettem hozzá. Azt azonban nem árultam el neki, hogy két alkalommal valóban a nyomában voltam, egyszer a lehengerlő első találkozásunk alkalmával, másszor pedig azon a napon, amikor betegen leszenvedte magát a konyhába. De akkor is csak azért mentem utána, mert aggódtam érte, és biztos akartam lenni benne, hogy tényleg jól van. Amúgy se értem rá arra, hogy utána rohangáljak, nem voltam én szerelmes kislány, hogy a nagy Ő után rohangáljak, megvoltak a magam kis ügyletei.
Vagyis, jobban belegondolva, gyakran rohangáltam utána vihar idején, és milyen jól tettem, hogy a mai napon is megtartottam ezt a jó szokásomat, és jutalom gyanánt cipelhettem el őt a gyengélkedőre. Ahol már sokkal nyugodtabb voltam, holott a javasasszonyt a kötekedése miatt puszta kézzel képes lettem volna megfojtani. Ilyenkor bántam csak igazán, hogy nem volt baziliszkuszom, vagy nem rendelkeztem azon teremtmények gyilkos pillantásával. De miután a nő eltűnt a színről, és helyet foglaltam Castiel mellett, már-már helyre állt a lelki békém.
‒ Remélem, hamarosan összekapod magad. Én se szeretek idejárni, de amíg itt leszel, addig sajnos a társaságom elől se menekülsz ‒ jegyeztem meg végigpillantva a gyengélkedőn. Még szerencse, hogy én kikúráltam magam minden nyavalyából, komolyabb sérüléseket meg nem szoktam szenvedni.
Meglepett, amikor magához húzott, azzal pedig még inkább, ahogy a nyakamra tapadt, de végül is csak rájöttem, hogy mit akart ennyire. Egyáltalán nem bántam a dolgot. Szívesen adtam a véremből, ráadásul bíztam benne, hogy nem fog kinyírni, így akár ezt a gesztust reméltem, hogy észlelte is. Ha nem róla lett volna szó, lekoptattam volna a vérszívót, aki a véremre pályázott volna.
Az életben talán először engedelmeskedtem neki, és befogtam a számat. Nem tetszett a dolog, de engedtem az akaratának. Fordított helyzetben biztos nem maradtunk volna meg ezen a szinten, azonban a fiú sérült és tapasztalatlan volt. Nem akartam kihasználni se a helyzetet, azonban tényleg akartam őt, de nem úgy, hogy ráerőltettem magamat. Fogalmam se volt, hogy mitévő legyek. Azt hiszem, átléptünk egy határt, és már tényleg nem tudtam volna megmondani, hogy hányadán is álltunk egymással.
Megborzongtam, amikor lenyalta a nyakamról a vért, majd szórakozottan nyúltam felé, hogy végighúzzam a mutatóujjamat az ajkán, letörölve az esetleges vérfoltokat. A megjegyzése kapcsán halkan felnevettem, miközben nekidőltem a karjának.
‒ A másik ismerősömnek se állt szándékában, mégis elárulta. De ahogy annak a vámpírnak, így ennek a vámpírnak is megőrzöm a titkát ‒ böktem finoman oldalba a mutatóujjammal. Halványan elmosolyodtam. Akármilyen gyengének és fáradtnak éreztem magam, mégis örültem neki, hogy mellette lehetettem.
‒ Téged mióta is érdekel, hogy mi van velem? ‒ pillantottam rá szkeptikusan. Hallható volt, hogy beszéd közben pimaszul elmosolyodtam. Elvégre, eddig mindig én voltam az, aki idegeskedett miatta, és akit egy kicsit is érdekelt, hogy mi van a másikkal. Ő csak egyszer mutatta meg, hogy tud törődő is lenni, ha nagyon akar, de azt az énjét azóta se láttam újra. A kérdésére kuncogni kezdtem, és ahelyett, hogy válaszoltam neki, inkább feltérdeltem az ágyon, óvatosan mögé csúsztam, hogy ezúttal ő érezze az ajkaimat a nyakán. Lassan szétnyíltak az ajkaim, és a fogaimmal óvatosan összecsippentettem a bőrét. Nem haraptam meg olyan erősen, sőt, alig az egész alig érezhető volt. A harapásom amúgy is hamar csókká változott, majd kacagva húzódtam el tőle.
‒ Haraptak már meg durvábban, mint ahogy az imént én téged, a nyakamat is kiszívták már, de az illető nem vámpír volt ‒ feleltem utólagosan a kérdésére, aztán mégis újraközeledtem felé, hogy a fülébe súghassam. ‒ Ilyen téren te vagy az első.
Nem tudtam, hogy ezzel mennyire fogom őt zavarba hozni, de tekintve, hogy eddig csak attól készült ki, hogy előtte öltöztem át, úgy véltem, ezzel se fogom annyira megpirongatni, legfeljebb felháborodik majd a kihívó viselkedésem miatt.
‒ Ühüm ‒ bólintottam, amikor befejezte a kérdésemet, majd elkerekedett szemekkel mértem végig, amikor azt mondta, hogy már vagy tíz éve történt az, hogy átváltoztatták. ‒ Nem semmi ‒ suttogtam lenyűgözve. Akkor hát ezért volt képes türtőztetni magát. Ha Morticia lett volna itt helyette, akkor már rég nem élnék. A reakcióját hallva ismét nevetnem kellett. Most ebben miért volt olyan kiakasztó?
‒ Undok vagy ‒ jegyeztem meg duzzogva, majd miután ismét végigmértem, vigyorogva megszólaltam: ‒ És vonzó.
Az utóbbi megjegyzésemet nem kommentáltam, szerintem már több alkalommal is jeleztem neki, hogy még így, vakon is jóképűnek találom, szóval, ha nem vette a lapot, akkor az nem az én hibám.
‒ Hiba. Idővel el tudnám viselni ‒ feleltem nyújtózkodva. Kezdtem álmosodni, bizonyára az merített ki ennyire, hogy először ivott a véremből. De ha nem akart élni a lehetőséggel, hát én nem fogok a sarkában loholni, hogy csapjon már meg. ‒ Sajna csak egy vámpír ismerek, de az kinyírna, és ha ő harapdálna, akkor könnyen hihetnék rólunk, hogy leszbikusok vagyunk ‒ vontam meg a vállamat, miközben levettem a cipőimet. Castiel érzékeire való tekintettel nem ledobtam, hanem leraktam a cipőimet, majd az oldalamra feküdve elnyúltam mellette az ágyon.
‒ Szóval, biztos nem fogod meggondolni magad? ‒ kérdeztem ártatlanul. Elvégre, én tényleg el tudtam volna viselni, ha néhanapján félrerántana egy elhagyott folyosószakaszon, és a véremet venné. Volt valami furcsán morbid és élvezetes a dologban, de épp ezért élveztem a társaságát. Mellette nyugodtan hagytam kibontakozni a beteges énemet, hiszen már mindent tudott rólam, amiért elítélhetett.

Csupán szemforgatással, és egy hangos szusszantással reagáltam. Nem akartam összeveszni vele, sőt, nem most kellett volna vitatkoznunk, mert ha nem kötött volna az esküm, és felhergelt volna, lehetséges, hogy otthagytam volna a lépcsőházban.
A szavaira érezhetően megrándítottam a vállamat. ‒ Ebben egy percig sem kételkedtem, de mivel vagy olyan antiszociális, ezért gondoltam, hogy azon kevesek közé tartozom, akik már jó pár dolgot kiszedtek belőled ‒ válaszoltam valamivel higgadtabban. Nem tudtam, Castiel miből feltételezte, hogy szerintem rajtam kívül más nem létezett az életében, nyilván voltak még más ismerősei is, de amilyen bizalmatlan volt, már az csodaszámba ment, hogy engem közel engedett magához. Ráadásul, ritkán láttam másokkal, ebből mertem azt feltételezni, hogy az iskolán belül kevés kapcsolata volt.
A gyengélkedőben a hangulatom igencsak hullámzóvá vált, egyrészt örültem neki, hogy Castiel szép fokozatosan megszabadult a kínokat okozó szilánkoktól, másrészt a látványtól felfordult a gyomrom. Hozzászoktam már az undorító dolgokhoz, de ettől még én is besokalltam néha. Talán pontosan emiatt nem mentem el gyógyítónak, meg különben sem voltam az a típus, aki önzetlenül segítene másoknak. Megkönnyebbültem, amikor a javasasszony végzett, mondhati, most már az én lelki békém is helyreállt.
Leültem hát a fiú mellé, és szórakozott mosollyal figyeltem, ahogy az ágyon pihent. Egy pillanatra megindult a kezem az arca felé, hogy eltűrjek néhány hajtincset, aztán visszahúztam a kezemet, és az ölembe ejtettem. Ezután kérdezhettem meg, hogy szüksége lett volna valamire, és kíváncsi tekintettel bámultam, amikor feltűnt, hogy milyen szaporán vette a levegőt.
Nem sokkal később a fejét a vállamnak nyomta, majd azt vettem észre, hogy az ajkait a nyakamnak nyomta. Ebben a pillanatban már biztos voltam benne, hogy kicsoda is volt ő valójában, de nem taszítottam el magamtól.
‒ Jó ‒ morogtam grimaszolva, amikor közölte velem, hogy hallgassak. Sikerült megőriznem a hidegvéremet, így csak egy hangos sóhaj hagyta el az ajkaimat. Furcsa érzés volt, amikor megharapott, és nem teljesen így képzeltem el egy vámpír táplálkozását, de ettől függetlenül nagyon tetszett. Jól eső volt ismét a hajtincseivel játszadozni, még az a minimális fájdalom se zavart, amelyet a fogai okoztak nekem. Egyfajta forróság öntött el, amikor a kezét megéreztem a derekamon, ez az egész szituáció egyszerre tűnt képtelennek és intimnek. A javasasszony vélhetően nem értékelte volna, ha így talált volna minket, de jelen pillanatban nem érdekelt. Csak azt akartam, hogy ez a különös érzés még tovább tartson, az sem izgatott, hogy kezdtem elmosódva látni a külvilágot. A fiú beférkőzött a tudatomba, mindent elfeledtetett velem, és annyit akartam, hogy csillapíthassam a szomját. Amikor közelebb vont magához, átültem mellé az ágyra, s míg az egyik kezemmel továbbra is a haját kócoltam össze, a másikat hagytam elkalandozni a hátán és a mellkasán, engedtem, hogy az ujjaim végigsimítsanak a nyaka vonalán. Bíztam benne, legalább is, több bizalmat szavaztam meg neki, mint a barátnőmnek.
Ahogy a véremet itta, egyre egyenletesebben szuszogtam. Még semmivel nem sikerült ilyen érzéseket kiváltani belőlem, és egyre inkább megfogalmazódott a fejemben az a gondolat, hogy én akarom őt. Ez volt az utolsó tiszta gondolatom, mielőtt még minden kezdett volna elhomályosodni. Aztán hirtelen megszűnt ez a különleges érzés, s bár még mindig kótyagos voltam, a testem érzékelte a külvilágot, és ismét megborzongtam, amikor a fiú lenyalta a nyakamról a vért. Amikor elhúzódott tőlem, én is kiszabadítottam az ujjaimat a hajtincsei közül, és visszahúztam azt a kezemet, ami az imént még a mellkasán simított végig. Tétován a sebhez nyúltam, de nem mertem kinyitni a szemeimet, mert féltem, hogy elszédülnék. Kitapogattam a karját, és óvatosan nekidőltem. ‒ És az miért baj? Mondtam, hogy különleges vagy, és azt is, hogy imádom a vámpírokat. Nem te vagy az egyetlen vámpír, akinek a titkát őrzöm ‒ mosolyodtam el halványan. Egyelőre én is vakon ültem mellette, képtelen voltam kinyitni a szememet, mert zavart volna a fény, és félő volt, hogy annyira megszédülnék, hogy a padlón kötnék ki.
‒ Persze, megvagyok ‒ suttogtam nem túl meggyőzően, de percekkel később már képes voltam arra, hogy kinyissam a szemeimet, és neki kelljen támaszkodnom. Eltűnődve bámultam, majd szórakozottan végighúztam a mutatóujjaimat az arcélén. ‒ Mióta vagy…? ‒ Nem fejeztem be a kérdést, gondoltam elég egyértelműen utaltam a vámpírságára. Nem akartam annyira belemenni a részletekbe, csak tudni akartam, hogy mennyi gyakorlata volt ebben. Elvégre, azért mégsem volt mindegy, hogy kire bíztam az életemet.
‒ Lehet, hogy őrültnek fogsz majd ezért tartani, de… ‒ hajoltam a füléhez, hogy megsúghassam neki. ‒ Később is megharapsz majd? ‒ Talán ezzel világosan kifejeztem, hogy részben nagyon élveztem a dolgot, részben pedig egyáltalán nem zavarna, ha a felépülése ideje alatt a szó szoros értelmében az én véremet szívná, amíg nem tudott vadászni. Most már kétségtelenül megváltozott a véleményem róla, nem egy gyámoltalan fiút láttam benne, hanem egy gyönyörű ragadozót. Már nem én voltam a vadász és ő a préda, hanem szerepet cseréltünk, és ez egyáltalán nem zavart. Ha látta volna az arcomat, talán ő is kiolvashatta volna ezt a tekintetemből, de ha úgy vesszük, minden szavam mögött ott bujkált az őszinte csodálat és az ámulat.

‒ Kuss! Tényleg fontos vagy ‒ szóltam rá valamivel élesebben. Nem esett nehezemre elismerni, hogy egy kicsit is számított mi van vele, nem szégyelltem, hogy érdekemben állt, hogy boldog legyen. Sose szégyelltem az érzéseimet, vagy azokat az elveket, amelyekhez olyannyira ragaszkodtam. Így hát könnyedén mondtam ki azokat a szavakat, amelyeket megint kétkedve, cinikusan fogadott. Hát nem tettem eleget érte? Hát nem hazudtoltam magam önmagamat eléggé csak azért, hogy ne érezze magát egyedül? Hát nem küzdöttem érte eleget? Számított vajon neki a támogatásom, az állandó jelenlétem, vagy ténylegesen minél távolabb akart tudni magától? Elhessegettem magam elől ezeket a gondolatokat. Nem ez volt a legmegfelelőbb idő arra, hogy ilyeneken merengjek.
A mosolya minden gyötrő gondolatfoszlányt elűzött a fejemből, és ismét képes voltam teljesen mértekben arra koncentrálni, hogy eljutassam őt a gyengélkedőig.
‒ Nem is állítottam, hogy mindent tudok rólad, csak azt, hogy jobban ismerlek az átlagnál. És ha engednéd, szeretnélek közelebbről is megismerni ‒ feleltem halványan mosolyogva. Azért valahol vicces volt, hogy még mindig olyannyira ellenkezett velem kapcsolatban, és konokul hajtogatta, hogy vajmi keveset tudtam róla. A morgásán szórakozottan elmosolyodtam. Nem is vártam tőle többet. Tudtam, hogy folytatni fogja a duzzogást, és ezzel a hisztijével valamelyest sikerült lecsillapítania. Már nem vert olyan hevesen a szívem. Valamivel nyugodtabb voltam, bár teljesen akkor fogok majd lehiggadni, ha lekezelték a sebeit.
Amikor a fiú rám szólt, meglepetten pillantottam rá. Sőt, a kezem is megindult az övé felé, félúton a mozdulat megakadt a levegőben, és nagyjában abban a pillanatban eresztettem le a karomat, amikor ő az ágyra ejtette a saját. ‒ Hát jó ‒ sóhajtottam. Nem akartam felesleges vitákba bocsátkozni.
Madam Pomfrey szavaira csak bólogattam meg dünnyögtem. Minél távolabb akartam tudni azt a nőt. Legszívesebben én raktam volna ki a szűrét, de mindig eszembe jutott, hogy nem lenne szabad olyan nagy hülyeségeket elkövetnem. Inkább Castiellel foglalkoztam, és értetlenül pillantásokkal fürkésztem az arcát. ‒ Nos, „bassza meg” nevű ételt nem ismerek, szóval…? ‒ kezdtem, majd összeráncolt homlokkal kezdtem figyelni. Valami nem stimmelt. Nagyjából Morticia is ilyen volt, amikor készült bekattanni. Előhúztam a pálcámat, hogy ha szükséges lenne, meg tudjam védeni magam. Habár annyira nem tartottam Castieltől, ez pusztán ösztönből jött, de nevezhettük volna paranoiának is.
Megszeppenten pislogtam, amikor felültem, és az egyik karját a tarkómra helyezve közelebb húzott magához. Az első gondolatom az volt, hogy csak nem akar ilyen helyzetben egy gyengélkedő kellős közepén smárolni, aztán eszembe jutottak Morticia szavai, amikor a vámpírsággal kapcsolatban kérdeztem.
A pálcám kicsúszott az ujjaim közül, és a padlóra esve tovább gurult. Nem érdekelt. Nyeltem egy nagyot, amikor a vállamhoz emelte, majd keserűen elmosolyodva megszólaltam: ‒ Amennyiben életben maradok utána, csak nyugodtan… ‒ suttogtam halkan, kissé oldalra döntve a fejemet. Önként és dalolva kínálkoztam fel neki. Múltkor is kifejtettem a véleményemet neki vámpírokkal és a vérfarkasokkal kapcsolatban. Lenyűgöző teremtményeknek tartottam őket, s tessék, végig az orrom előtt volt, mégse esett le, holott évek óta egy másik vérszívóval osztoztam egy szobán. Megborzongtam, amikor megéreztem a leheletét, majd az ajkait a nyakamon. Borzongtam, mégis valami kéjes élvezettel töltött el. A szívverésem ismét felgyorsult, de ezúttal az izgatottságtól. Lehunytam a szemeimet, és vártam. Elképzelésem se volt arról, hogy mikor akarta a nyakamba mélyeszteni a fogait, így összepréselt ajkakkal, türelmesen vártam.
Sose harapott még meg vámpír. Ez idáig nem is hittem benne, hogy bármelyiknek is engedni fogom, de neki megengedtem. Egyrészt, mert pocsék állapotban volt, és inkább engem harapdáljon, mint a javasasszonyt, másrészt, kíváncsivá tett.
A harapás pillanatában szúró érzés nyilallt a nyakamba. Hangosan felsóhajtottam, ezután nem tudom miként, de a bal kezem a vállára került, a jobbommal pedig a hajába túrtam pont úgy, mint a csókjaink alkalmával. Fájt, mint sok más dolog az életben, nem volt kibírhatatlan, sőt kifejezetten élveztem is. Átengedtem magam ennek az érzésnek. Az sem érdekelt, hogy közben fokozatosan egyre gyengébbnek és fáradtabbnak éreztem magam.

Nem hittem volna, hogy valaha is ilyen helyzetbe kerülök. Általában nem érdekelt mások nyomora, ha nem róla lett volna szó, talán könnyedén elsétáltam volna az illető mellett, de amikor megpillantottam Castielt, megfagyott az ereimben a vér. Olyan szintű kétségbeesés lett úrrá rajtam, amelyet ritkán tapasztaltam, és nem is tudtam normálisan kezelni.
Jól gondoltam, úgy fogok cselekedni, ahogy jónak látom majd a dolgokat. Csak annyit akartam, hogy meggyógyuljon, ezért pedig bármire képes voltam. Akár tiltott átkokat is használtam volna, hogy másokra kényszerítsem az akaratomat.
‒ Mégis hogyan uralkodhatnék az érzéseimen, ha egy számomra kedves személy megsérült? ‒ szusszantottam fel idegesen. Jó vicc volt. Én nem voltam egy robot, aki könnyűszerrel ki tudta kapcsolni magát, s bár mások iránt teljes érdektelenséget tanúsítottam, annál inkább törődtem azzal a maréknyi emberrel, akiket szerettem. ‒ Én állandóan stresszelek. Hidd el, egy okkal több, vagy kevesebb már igazán nem számít ‒ nevettem fel kurtán. Nem tagadtam, az idegeimet igen csak megviselték az elmúlt hónapok eseményei és a vállamat nyomó ezernyi teher, de egyelőre még szilárdan álltam az összeomló életem közepén, és makacsul tartottam magam, az elveimhez ragaszkodva, a vágyaimba kapaszkodva.
‒ Ne aggódj, én is odáig vagyok érted ‒ suttogtam vissza valami gyerekes komolytalansággal. A hangomba a szarkazmus mellé valami gyermeki ragaszkodás és szeretet társult. Épp ezért próbáltam gondoskodni róla, és bár hamar beláttam, hogy a vér törölgetése nem volt a legjobb ötletem, mégse bírtam abbahagyni, még akkor se, ha ezzel valamelyest fájdalmat okoztam neki.
‒ Tudom. Elfelejted, hogy ismerlek már valamennyire feleltem szelíden. Amikor kibillent az egyensúlyából, viszonylag gyorsan kapcsolva visszahúztam. Most teljesen vele szemben álltam, és addig nem engedtem el a derekát, amíg nem voltam benne biztos, hogy képes volt megállni a saját lábán.
A felháborodására halkan felnevettem.
‒ Igen, most is ugatsz, mint egy veszett kutya ‒ ugrattam, majd arra, hogy fogjam be, megrándítottam a vállamat. Ezt ő is megérezhette.
A gyógyító munkáját elnézve sok mindenen töprengtem, példának okáért azon, hogy én nem lennék képes feltétel nélkül akárkin segíteni, a másik pedig az volt, hogy elég nehezen tűrtem az üvegszilánkok kiszedését. Fájt látni a griffendéles szenvedését, egy alkalommal majdnem ledobtam a kezemben lévő dolgokat, hogy megpróbáljam az érintésemmel megnyugtatni.
‒ Nem tudná enyhíteni a fájdalmát? ‒ szóltam élesen a javasasszonyra. Nem látta, hogy mennyire fájt neki?! Lehet, hogy rutinos volt ebben, nem nagyon érdekelhették mások, ha arra sem volt képes, hogy valamilyen fájdalomcsillapítót adjon neki.
Lesújtóan néztem rá, amikor papolni kezdett arról, hogy Castielnek pihenésre lenne szüksége. Nem voltam idióta, tudtam jól, ahogy azzal is tisztában voltam, hogy a látása elvesztése és a vihar miatt úgysem fog aludni. Nem akartam egyedül hagyni, hiszen tudtam mennyire utálta ezt a helyet. Már közel álltam ahhoz, hogy Imperiót olvassak a nőre, amikor közölte, hogy ha ennyire ragaszkodom hozzá, akkor maradhatok. A kérésére biccentettem, majd amint eltűnt, leültem a fiú ágyához.
Eléggé megviseltnek tűnt, tényleg sajnáltam, amiért ez történt vele, és csak remélni tudtam, hogy tényleg rendbe fog jönni. A kérdéseim javára nem felelt, sőt, csakis egy alkalommal szólalt meg.
‒ Rendben, és mit szeretnél? Mit hozzak neked? ‒ kérdeztem, miközben kicsit előrehajoltam, hogy jól halljam majd a kérését. Amint megmondta volna, hogy mit szeretne, ugrásra készen indultam volna a konyha felé, hogy beszéljek a házimanókkal.

Aggodalom. Talán ezzel a szóval tudnám leginkább összefoglalni, hogy miféle érzések kavarogtak bennem. Sosem ismertem be senkinek, de mindig is a szeretteim voltak a gyengepontjaim. Általuk voltam én is sebezhető, és az ő fájdalmuk jobban fájt, mint a sajátom. Épp ezért, mivel ez a fiú számomra fontossá vált, kiváltotta belőlem ezeket az érzéseket. Ezért vert hevesen a szívem, szorult el a torkom, kapkodtam levegő után, és volt gyomorgörcsöm. Mindennap tudat alatt attól rettegtem, hogy elveszítem a szívemnek kedves embereket. Így, vagy úgy. Akármilyen módon. Apát már elvesztettem. Anyát is. Gavint is. Steven és Fred távol volt tőlem, Chase beilleszkedett ebbe a világba, ritkán találkoztunk csak. Nem maradt hát más számomra, mint Adrian, Castiel és még talán Morticia. Minek cifráznám hát, hogy kétségbeestem? Így volt, nem tagadhattam.
‒ Akkor meg ne mondj olyan hülyeségeket, hogy ennél rosszabb úgyse lehet! Amíg velem van dolgod, addig nem fogok nyugodni, amíg ismét nem nézel rám lenézően ‒ sóhajtottam. Valamivel határozottabb voltam. Az elszántságommal nem is volt gond, sőt talán még motiváltabb voltam, mint az elmúlt pár hónapban valaha. Nem tudtam viszonozni a mosolyát. Nem volt őszinte. Ez a mosoly inkább olyan kellemetlen érzést váltott ki belőlem, mintha hátba szúrnának egy tőrrel, és a pengét megforgatnák bennem.
A megjegyzésére azonban, ha ugyan halkan is, de kibukott belőlem a nevetés. Kurta, erőltetett kacaj volt. Mennyire abszurd lett volna már, ha valamelyik folyosón nyugtatóznám be magam. Amúgy se éltem ilyen szerekkel, bár most a béke elixírjéből elfogadtam volna pár fiolányit, hogy lenyugodhassak.
‒ Jó, jó. Igyekszem, de nincs rajtam hangerőszabályzó, így nem tudom csak úgy letekerni… ‒ morogtam. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy mégis honnan hallotta ilyen jól a szívdobogásomat. Az egy dolog, hogy ha az ember elveszíti egy érzékszervét, akkor a többi felerősödik, de nem ilyen hamar. Azonban hamar elhessegettem a gondolatot. Két célom volt: Tartani a lelket Castielben, és eljutni vele a gyengélkedőre.
A suttogására meglepetten felvontam a szemöldökömet, majd szórakozottan kuncogva így szóltam: ‒ Mindig is tudtam, hogy imádsz. Kár volt tagadni… ‒ Igazság szerint, elképzelésem se volt arról, hogy hányadán álltunk. A kapcsolatunk eléggé hullámzó volt, és leginkább a makacsságomon alapult. Az elmúlt pár hónapban sok minden történt. Összevesztünk, egymás agyára mentünk, megleptük egymást, kiborítottuk a másikat, csókolóztunk, vállvetve harcoltunk… Lényegében mindent, amit csak el lehetett képzelni.
A morranásaira sóhajtásokkal és bocsánatkérésekkel feleltem, a megjegyzésére pedig vállat rándítottam.‒ Pedig ők állítólag nagy megmondó emberek, ki tudja, lehet élveznéd, ha szóban megalázhatnál másokat. Az egyik ismerősöm legalább is imádja kikészíteni a többieket ‒ feleltem eltűnődve. Lassacskán sikerült lenyugtatni magam, a hangom is egy fokkal békésebbé vált. Ezután szándékosan fecsegni kezdtem ostobaságokról. Nem tudtam eldönteni, hogy figyelt-e egyáltalán, de úgy voltam vele, hogy jelenleg én voltam az egyetlen támasza a világban, így akármilyen sötétségben lehetett most, talán a hangom és az érintésem elég volt ahhoz, hogy tudja, nem volt egyedül.
A következő felmorranására lesújtóan pillantottam rá, és élesebben odaszóltam. ‒ Ne viselkedj úgy, mint egy veszett kutya! Kellett neked beletenyerelned az üvegbe… Én csak jót akarok neked. ‒ Megérdemelte volna, hogy alaposan tarkón legyintsem, de kapott ma már eleget, nem akartam még jobban bántani őt. Miután Castiel elfeküdt az ágyon, Madam Pomfrey-ra figyeltem.
A tekintetem vészjóslóan villant, sőt, ha elemi mágus lettem volna, minden bizonnyal egy villám is belecsapott volna a nőbe, hogy tudja, nem érdemes kötekednie.
‒ Nézze… ‒ kezdtem bosszúsan. ‒ Megvakult, vihar van, semmit nem lát, senkit nem ismer annyira, bennem bízik valamennyire… Itt kell maradnom. Úgyis egy-két beteg lesz itt rajtakívül, nem sok vizet zavarnék. Segítenék neki, ha valamire szüksége lenne, mellette lennék, ha nem aludna elaludni. Egyetemista vagyok, hétvége van, szerintem a házvezető tanárok is megértenék a szituációt ‒ fogtam magyarázatba. A hangom legalább olyan fenyegető volt, mint a pillantásom. Két dolgot fontolgattam: hollóként elbújok valahol, amíg a nő el nem alszik, vagy pedig Imperiót szórok rá, hogy ne akadékoskodjon.
Ezután összeszedtem a kért holmikat, asszisztáltam az üvegcserepek eltávolításánál, s habár a gyomrom kavargott a látványtól, kibírtam. Általában én voltam az, aki hasonló jellegű sérüléseket okozott, de sose kezeltem még ilyeneket.
‒ Szerintem se tudna elaludni. Elég zaklatott lehet a történtek miatt ‒ vetettem egy kósza pillantást Castielre, majd fogtam egy széket, az ágya mellé tettem. Ügyeltem rá, hogy ne koppanjon túl hangosan, aztán leültem. Akármennyire tervezett erősködni ez a nő, akkor sem voltam hajlandó tágítani mellőle.
‒ Szükséged van valamire? ‒ intéztem immár a szavaimat a fiú felé. ‒ Hozzak valamit enni, vagy inni? Vagy szeretnél inkább pihenni? ‒ kérdeztem. Csak egy szavába került, és máris intézkedtem volna azért, hogy megkapja, amit szeretett volna.

Nem tudom mihez kezdtem volna a helyzetében. Ha elvesztettem volna a látásomat, az engem is igencsak padlóra küldött volna. Sose láthattam volna azt a kevés, számomra mégis oly’ kedves arcot, nem bújhattam volna apám régi könyveit, és hosszú ideig egyedül biztosan nem tudtam volna. Azzal is tisztában voltam, hogy Castiel mennyire utálta a világot, amiben éltünk. És fájdalmasan hasított a belém az első találkozásunk emléke, amikor azzal fenyegettem, hogy Rolf kikaparja majd a szemét. Akkor milyen pökhendin válaszolt… És tessék, megtörtént, csak épp nem a hollóm tett kárt azokban a barna szemekben, amelyek néha teljesen megbabonáztak.
‒ Ne beszélj ilyeneket! Mondtam már, vagy ezerszer, hogy találok majd valakit, aki meg tudja gyógyítani a szemed. Talán kételkedsz bennem? ‒ szusszantottam fel ingerülten. Habár az eset engem is eléggé a padlóra küldött, ne higgye, hogy azzal az elszántságom is elveszett. Dehogy! Képes lettem volna felkutatni a legjobb medimágusokat, ha arról lett volna szó. Főként azért reagáltam az ilyen jellegű szavaira idegesebben, mert fájt ilyennek látni. Fájt hallani az elcsukló hangját, fájt megtartani, amikor ilyen gyenge lábakon állt, fájt ilyennek látni az arcát. Nem akartam kiszolgáltatottnak látni, vagy azt, hogy így vélekedjen magáról. Anyám halála óta nem különösebben hatott meg senki bánata, s tessék, amióta ez a fiú felforgatta az életemet, azóta számomra is kiderült, hogy az érzelmi skálám sokkal nagyobb, mint gondoltam, ahogy az is, hogy még mindig képes vagyok olyan emberekkel foglalkozni, akikhez látszólag semmi közöm nem volt.
A gondolataimból a hangja zökkentett ki. Először nem értettem mire célzott, aztán egy halk sóhaj és egy fájdalmas mosoly kíséretében, tartva magam a korábbi elgondolásomhoz, megszólaltam: ‒ Jól van, majd két emelet között szedek be nyugtatót ‒ jegyeztem meg epésen, de azért igyekeztem eleget tenni a kérésének. Figyeltem a légzésem, és fokozatosan ugyan, de sikerült lecsillapítanom magam.
‒ Hé! Mondtam, hogy próbálkozom, oké? ‒ kiáltottam fel, majd halkan felnevettem. Igaza volt, mindig azt csináltam. De mit tehettem volna? Ha egyszer érdekelt a sorsa, akkor előtörtek ezen tulajdonságaim is. ‒ Nem kell nap, mint nap a szememre vetned, hogy javíthatatlan vagyok, oké? ‒ tettem hozzá, de korántsem gondoltam komolyan a szavaimat. Csak a vicc kedvéért, hogy elterelhessem a figyelmét a fájdalmáról, ha már megszüntetni nem tudtam azt.
‒ Ó, nem akarod te azt! ‒ Vagy inkább én nem akartam újra egy érzelgős, törődő kislány képében tetszelegni. Így is nehezemre esett tartani magam, és elfojtani az érzelmeimet, amik olyan hevesen törtek rám, hogy alig bírtam gátat vetni nekik.
‒ Ezt úgy mondod, mintha nekem olyan jó humorom lenne. Nem is tudom ki olvasott neked morbid, darabolós történetet a csónakházban, tényleg nem ‒ szóltam vissza, majd féloldalasan elmosolyodtam. ‒ Szeretem a humorodat meg a beszólásaidat. Szerinted miért húzom mindig az agyad? Viccesnek talállak. Legalább is, az én véleményem szerint az vagy ‒ mondtam valamivel szelídebben, és kíváncsi pillantásokat vetettem rá, hogy mégis miért forgatta annyira a fejét.
‒ Az egyik szobatársam nagy horoszkóp-buzi. Szerinte a skorpiók uralkodó típusok, szóval törődj bele. Egyébként meg, nem az zavar, hogy megérintesz, hanem az, hogy a tenyered tele van kicseszett üvegszilánkokkal, és nem akarom, hogy nehezebb legyen kiszedni őket. Amúgy meg, egyike vagy azon keveseknek, akiket nem vágok pofán, ha hozzám érnek, szóval ne morogj ‒ fecsegtem figyelemelterelésképp. Nem volt semmi ilyen jellegű szobatársam, pusztán a rögtönzése eredménye volt, de abban nem hazudtam, hogy tényleg csak nagyon kevesektől viseltem el az érintést, és ő közéjük tartozott. Természetesen, voltak sejtéseim, hogy miért akart annyira hozzám érni, de egyelőre kénytelen lesz beérni azzal, hogy az oldalaink összepréselődtek, a jobbommal pedig a felsőjébe markolva támogattam.
Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Kellett ez a jó hír a mai napra. Meg lényegében a javasasszony csak magán segített, mert így életben fogom hagyni, sőt, ha Castiel visszanyeri majd a látását, akkor egy életre le is kötelezett ez a nő. Csendesen figyeltem, ahogy nekiállt eltávolítani az üvegszilánkokat. Eddig nem különösebben zavart a látvány, láttam csúnyább sérüléseket is, most mégis elfogott a hányinger, ahogy kihúzta a sebekből a szilánkokat.
‒ Nem akarok pihenni‒ jelentettem ki határozottan. Még estére se tud majd kitoloncolni innét, megtalálom majd a módját, hogy Castiel mellett maradhassak. A továbbiakra bólintottam, majd miután körbenéztem a szobában, és megtaláltam az említett tárgyakat, vizet forraltam, a tálba öntöttem, majd a kötszerrel, a fáslival meg a tállal visszatértem hozzájuk.
‒ És most? ‒ kérdeztem tétován, aggódó pillantásokat vetve Castielre. Amint a javasasszony újabb utasításokat ad, a legjobb tudásomnak megfelelően próbáltam eleget tenni azoknak.

Gyűlöltem ezt az egész szituációt, beleértve önmagamat, amiért elkéstem, amiért cserbenhagytam. Lássuk be, megelőzhettem volna. Jobban kellett volna figyelnem rá, s most ő issza meg az egésznek a levét. Elképzelésem se volt arról, hogy mennyire kétségbeeshetett, de abban biztos voltam, hogy most ténylegesen szüksége lesz valakire. Amikor felnyúlt, finoman megragadtam a csuklójánál, majd a tenyerét magam felé fordítottam. A fejemet csóválva engedtem el a kezét, hogy a derekánál fogást találva talpra állíthassam. Közben önmagam hibáztatása mellett próbáltam nem összeroppanni, mint egy gyerek. Elég csapáshoz volt már részem az életemben, de sose gondoltam, hogy az elmúlt napok sorozatos történései ennyire képesek voltak kiborítani.
‒ Így is eléggé felsértetted a kezed, nem kellene még jobban belenyomnod a tenyeredbe a szilánkokat ‒ szólaltam meg halkan, érezhető rosszallással a hangomban. Ott voltam, megtartottam, vigyáztam rá. Megértettem, hogy támaszt keresett a világban, de nem akartam, hogy a javasasszonynak még nehezebb dolga legyen majd a szilánkok eltávolításánál. Azt szerettem volna, ha minél kevesebbet szenved.
Meg akart szólalni, mégse sikerült neki. Én is nagy erőfeszítések árán voltam képes értelmesen beszélni, talán ezért is csengett a hangom egyszerre feszülten, aggódóan, ridegen és idegesen. Épp olyan zavarosnak hatott, mint amilyenek a bennem kavargó érzések is voltak. Felsegítettem hát a földről, aztán letörölgettem az arcát. Mást nagyon nem tehettem érte jelen pillanatban, és ez zavart. Tehetetlennek éreztem, és mindennél jobban gyűlöltem ezt az érzést. Főleg, hogy a remegése rám is átterjedt ahogy öleltem át, és az se segített rajtam, amikor összerezzent. Ismét hosszasan kifújtam a levegőt. Az idegességem szinte tapintható volt: felgyorsult szívverés, szapora lélegzetvétel, izzadtság. Mindezek elárulták, hogy még én sem voltam képes minden helyzetben megőrizni a hidegvéremet.
‒ Már mondtam, erről gondoskodni fogok ‒ válaszoltam, ösztönösen közelebb hajoltam, hogy csókot nyomjak a fejére, ahogy a fivéreimnek is szoktam, de végül meggondoltam magam. Nem ez volt a legmegfelelőbb időpont az érzelgősködésre, meg aztán az arca csupa seb volt.
‒ Legyek aggodalmaskodó, anyáskodó és menjek az agyadra? ‒ nevettem fel keserűen, majd megingattam a fejemet. Megcsapta az orromat a fahéjból, borsmentából és pézsmából készült parfümöm mellett a cigarettám illata. ‒ És mi van akkor, ha most is önmagam vagyok? ‒ kérdeztem tétován. Elvégre, kétség sem fért hozzá, ahogy most viselkedtem az inkább vallott a kislány-Karenre, mint a felnőtt énemre. Talán még mindig lakott bennem egy kis jóság valahol jó mélyen eltemetve.
Nem akartam továbbfoglalkozni a dologgal. Nem terveztem a folyosó közepén lelkizni, vagy önvizsgálatot tartani, így megindultam vele a gyengélkedő irányába. Miután feltűnt, hogy tétovák a lépései, a tempómat az övéhez igazítottam, és próbáltam a szarkasztikus is megjegyzéseimmel elterelni a figyelmét.
‒ Mint mindig. Tudod, a humorom kikezdhetetlen ‒ feleltem tettetett vidámsággal a hangommal, azonban ez a kijelentésem éles ellentétben állt a korábbikkal. ‒ Ne aggódj, neked sem kell szégyenkezned ‒ tettem hozzá.
A lépcsőkön való közlekedés sokkal bonyolultabb volt, mint gondoltam. Ilyenkor azt kívántam, bár ezeket is meg lehetne állítani, mint a muglik mozgólépcsőit, mert iszonyatosan zavart a mozgásuk. Castielen is éreztem, hogy nem élvezte a kis utazást. Tétován pillantottam felé, majd megnyugtattam, hogy semmi nincs, amiért aggódnia kellene. Minden erőmmel azon voltam, hogy megtartsam őt, amikor pedig felszisszent, az ajkamba harapva mindig ennyit súgtam: ‒ Ne haragudj.
Nehezemre esett az orránál feljebbre tekinteni. Siralmas állapotban volt, azonban akárhányszor feljebb csúszott a pillantásom, elszorult a torkom, és elcsuklott a hangom.
Az az átkozott lépcső is keresztül húzta a számításaimat, hogy Hóborc, vagy a Weasley-ikrek robbantanák fel! Ritkán szoktam káromkodni, most mégis kifakadtam. Talán hatalmas szitokáradatban törtem volna ki, ha a griffendéles fiú nem tapogatta volna ki a vállamat, és nem helyezte volna rám a kezét. Felvont szemöldökkel pillantottam rá.
‒ Neked minden vágyad a tenyeredbe beleépíteni az üvegszilánkokat? ‒ csesztem le szarkazmusba burkolva. Attól, hogy megvakult és ömlött az arcából a vér még nem kellett volna hülyének is lennie. Finoman leemeltem hát a kezét a vállamról. Először szedegessék ki a kezéből az üvegcserepeket, aztán utána akkor taperol majd, amikor csak akar.
‒ Mondtam már, hogy megoldom. Vagy ha nem én, akkor majd Madam Pomfrey, ha pedig nem tud segíteni, ő lesz az első, akit kinyírok, majd előszedem az összes medimágus tanoncot, és kényszerítem őket, hogy találjanak ki valami gyógymódot, ha kedves az életük, vagy majd kotyvasztok valamit ‒ morrantam rá. Nem tudtam poénként felfogni. Legszívesebben tarkón vágtam volna, amiért ilyeneket mondott.
A gyengélkedőbe érve szerencsére még ott tartózkodott a javasasszony, így nem kellett még őt is felhajtanom. Habár az ijedt arca és hanghordozása még a sajátomnál is jobban idegesített, némán segítettem hát neki Castielt az ágyra fektetni. A tekintetemet a nőre emeltem, amikor kérdéseket tett fel.
‒ Így találtam rá. Mellette ki volt törve az ablak ‒ rándítottam meg a vállamat. ‒ Meg tudja gyógyítani? ‒ kérdeztem valamivel élesebben és fenyegetőbben, tekintve, hogy nem nagyon rendelkeztem gyógyítói képességekkel, csak ezt tudtam tenni.
‒ Miben segítsek? ‒ kérdeztem karba tett kézzel, Castiel ágya mellett szobrozva. Csendesen figyeltem, ahogy fertőtlenítette a sebek környékét. Nagyon reméltem, hogy nem merészel majd elhajtani, mert nem voltam hajlandó elhagyni ezt a termet, ahogy arra sem lettem volna képes, hogy tétlenül végignézzem ezt az egészet.

A balsejtelmem beigazolódni látszott. Amint megpillantottam a földön kuporgó fiút, nemcsak a görcsbe rándult a gyomrom és elszorult a torkom, hanem úgy éreztem, mintha ezernyi hegyes tű fúródna a szívembe. Szaporán szedtem a lábaimat, a mellkasomban is össze-visszakalimpált a szívem a betört ablak és a sérült Castiel láttán. Már régóta nem éreztem effajta jeges rémületet, amely akkor uralkodott el rajtam. Nem is tudtam erős maradni, a térdeim összecsuklottak mellette, így a földre estem.
‒ Sss. Ne beszélj, én vagyok az ‒ suttogtam, miközben kétségbeesetten próbáltam elnyomni a törődő és gondoskodó Karent, aki minden szeretettét féltette, és próbáltam előhozni azt, amelyik hidegvérűen cselekedne ilyen helyzetben, csakhogy az az énem jelenleg megszűnt létezni. Ismét olyan kellemetlen érzések rohamoztak meg, mint annak idején, amikor elhurcolták apámat, amikor anyám kezét szorongatva láttam, ahogy a szeméből kihuny az a bizonyos fény, vagy akár elég volt arra gondolnom, hogy elveszítettem Gavint. Nem akartam, hogy ez a fiú is magamra hagyjon. Nem akartam, hogy valaha bárki is magamra hagyjon. Majdnem eluralkodott rajtam a sírógörcs, ahogy magamban visszaköveteltem a szüleimet, az ikertestvéremet, és azt az undok, fölényes és egoista Castielt, akit megkedveltem.
Mielőtt felsegítettem volna, a felsőm ujját picit lejjebb húztam, hogy letörölhessem vele a vért az arcáról. Óvatos voltam, nehogy bármilyen szilánkba beleakadjon a szövet, csupán tisztában akartam lenni vele, hogy mennyire súlyosak a sérülései. Elhűlve eresztettem le a kezemet magam mellé, amikor hiábavalóan kerestem a tekintetét. Egy pillanatra lehunytam a szemeimet, és mélyeket lélegezve visszatartottam a könnyeimet. Egy hangos sóhaj kíséretében megacéloztam a szívemet, és ismét rápillantottam. Felsegítettem a földről. Hogy is hagyhattam volna magára ilyen helyzetben?
Amikor megéreztem, hogy elgyengültek a lábai, még erősebben tartottam meg. Nem akartam vele elesni, nem akartam, hogy még inkább baja essen, hát indultam vele az egyetlen helyre, ahol talán tudnak segíteni rajta.
‒ Ez csak természetes, gondoskodom róla ‒ morogtam, de hiába is próbáltam leplezni, a hangom néha megremegett, már-már hisztérikusan csengett. Azonban mégis igyekeztem minél határozottabbnak tűnni, mert tudtam, nem segít, ha pánikolok. A futástól kimelegedtem, és alaposan leizzadtam, így párszor megcsúszott a kezem, de, hogy biztosabban tartsam ezért a karomat tapogató balját megfogva átvetettem azt a vállamon, majd a jobb kezemmel átkaroltam a derekánál. Görcsösen mélyesztettem bele a felsője anyagába a körmeimet, miközben a légzésemre figyeltem.
A szavaira egy röpke mosoly jelent meg az arcomon, de nagyon hamar el is tűnt. Nem volt kedvem mosolyogni, nevetni se akartam. Biztos akartam lenni abban, hogy meggyógyítják, és minden rendben lesz vele. Más jelenleg nem érdekelt. Épp ezért döntöttem neki a fejemet egy pillanatra a karjának mialatt a visszavágásomat gondoltam ki.
‒ Ó, milyen igaz! Te pótolhatatlan vagy! ‒ próbáltam némi iróniát csempészni a hangomba. Merlin tudja, hogy mennyire sikerült. Igaz, mondhattam volna azt, hogy találhattam volna másik seggfejt is, de nem akartam másikat. Ha már néhány hónap alatt ennyi mindenen átvergődtünk, akkor nem fogom hagyni, hogy olyan könnyen megszabaduljon tőlem.
Eztán ismét visszatértem önmagam hibáztatásához, mert mellette kellett volna lennem, ahogy megígértem. Fogalmam sincs mit csinált az ablaknál, vagy, hogy miért tört be. Nem érdekeltek a részletek, amíg le nem kezelik a sebeit és el nem távolítják az üvegszilánkokat. Észre sem vettem, hogy hangosan korholtam önmagamat, csupán akkor ocsúdtam fel, amikor elcsitítottak. Értetlen pillantottam a fiúra. Mostantól mindig ez a látvány fog fogadni? Vajon rendbe tudják hozni az arcát, vagy megjavul a látása? Ha örökre ilyen marad, akkor eleinte nehéz lenne ránéznem, mert folyton ez a borzasztó nap jutna eszembe róla, aztán… Talán megszoknám. Sose a kinézete miatt kedveltem, és azért sem fogom elárulni, ha esetleg megváltozna az.
‒ Óvatosan, lépcső! ‒ figyelmeztettem. Az önmarcangolásom során ugyanis sikerült eltámogatnom odáig. Meg aztán nem is akartam lereagálni a csitítást, elvégre, tényleg én voltam a felelős érte. Lassan, fokonként lépkedtem le vele. Egyszer az egyik lépcsősor nagy rántással irányt váltott. Akkor majdnem elvesztettem az egyensúlyomat, de sikerült a szabad kezemmel megkapaszkodni a korlátban. A sebei még mindig véreztek, nem is győztem letörölgetni őket. Az se izgatott, hogy ha csak még jobban elmaszatoltam az arcán, vagy, hogy ne tudnám kimosni a ruhámból. Csak… Meg akartam érinteni, megnyugtatásképp. Legalább is, engem megnyugtatott, ő nem tudom hogy volt vele, de nekem szükségem volt erre, hogy képes legyek még két emeleten letámogatni.
Próbáltam elterelni a gondolataimat, így arra jutottam, hogy talán lenne némi értelme folytatni a csipkelődést. Akkor talán nem a fájdalomra koncentrálna, és én se hibáztatnám magamat, hogy elkéstem.
‒ Kettő-egy ‒ szólaltam meg rekedten, de mielőtt folytathattam volna a magyarázatot, az egyik lépcsőfordulóba érve pont elmozdult az, amin eljuthattunk volna a gyengélkedőhöz. ‒ Kurva lépcső! ‒ sziszegtem idegesen, aztán egy szusszantás követően valamivel higgadtabban folytattam,
‒ Azt hiszem, ennyi az állás. Szóval, legközelebb megint neked kell kihúzni a pácból ‒ jegyeztem meg. Legalább is, ha jól emlékszem, akkor most éppen ennyinél tartottunk. ‒ Bár, az többet nem fog előfordulni, mert nem keveredek bajba ‒ tettem hozzá színlelt beképzeltséggel, amíg a lépcsőre vártunk. Szándékosan úgy fogalmaztam, hogy belém tudjon kötni. A lépcsőt figyeltem, már-már szemmel vertem, amikor nem azt szuggeráltam, akkor Castiel felé pillantgattam. Nem akartam kimutatni az aggódásomat, nem akartam megint azt éreztetni vele, hogy gyereknek tartom, amikor ez koránt sincs így.

Egész nap rossz érzésem volt. Talán Castiel viharfóbiája hatott ennyire a hangulatomra. Amióta ismertem őt, azóta képtelen voltam nyugton maradni ilyen időben. Korábban a villámok, a dörgések és az eső kopogása megnyugtatott, mára azonban nyugtalanná tett. Hiába próbáltam elterelni a figyelmemet, se Adrian, se Morticia társasága nem segített, de még egy történetben sem tudtam úgy elmélyedni, ahogy szoktam. Ingerülten dobtam le a kezemben tartott könyvet az ágyamra, és az egyik szobatársam félrelökve az útból, elhagytam a klubhelyiséget.
A torkomat szorongató érzés egyre erősebbé vált. Amint a hátam mögött tudtam a klubhelyiséget, futásnak eredtem. Tudtam, hogy az alagsorban nem sűrűn járt, és ilyen időben biztosan nem teszi ki még egyszer a lábát. Valahol a kastélyban kellett lennie. Valahol idebent. Ha annyira akartam volna, a Griffendél-toronyba is bejutottam volna, de először a folyosókat és az üres termeket akartam átfésülni, tudván, hogy nem szeretné, ha kiderülne a félelme, így bizonyára keresett magára valami félreeső helyet.
Átfésültem a földszintet, az első és a második emeletet, de eddig sehol nem találtam. A homlokról veríték csordogált, de egyáltalán nem voltam még fáradt. Hála az előző iskolámnak elég jó állóképességgel rendelkeztem. Ettől függetlenül egyre idegesebbé és türelmetlenebbé váltam. Meg akartam találni, biztos akartam lenni benne, hogy nem keveredett bajba. Adrianről tudtam, hogy minden rendben van vele, ahogy azt is, hogy Chase nem egy balhés alak, Gavin meg bármiből kivágná magát, és ha neki lenne szüksége rám, akkor az teljesen más érzés lenne. Stevenért meg Fredért se kellett aggódnom, így csak egy valaki maradt ki, aki egy kicsit is fontos volt, és biztonságban akartam tudni.
Kirázott a hideg, amikor egy szinttel feljebb dörrenést, majd ordítást hallottam. Sebtében alakot váltottam, tekintve, hogy hollóként fürgébb vagyok, mint emberként, és heves szárnycsapásokkal felrepültem a lépcsőházban. A tollaimat felborzolta a csípős levegő, így abba az irányba tartottam, ahonnan ez a szokatlan hideg áradt. Félúton visszaalakultam, és futva tettem meg az utolsó métereket. A szívem a torkomban dobogott, ahogy megpillantottam a falnál gubbasztó alakot. Egy pillanatra megtorpantam, rideg tekintetemet a kinti világra vetettem, majd egy pálcaintéssel eltüntettem az utamban álló szilánkokat.
A térdeim nem bírtak megtartani, mellé estem. Leejtettem a pálcámat, ami dühös szikrákat vetett, de jelen pillanatban minden más fontosabb volt a pálcámnál.
A vér és az üvegszilánkok láttán szóhoz sem jutottam. Erős gyomrom volt, sok mindent láttam már, de ez a látvány képes lett volna könnyekre fakasztani. Összeszorítottam a szemeimet, majd tízig számoltam, hogy lenyugtassam magam, bár a szívem még mindig vadul kalimpált a mellkasomban.
‒ Nem, nem… Ezt nem hagyom annyiban ‒ suttogtam elgyötörten, néha elhaló hangon. Megfogtam a karjánál, de amikor láttam, hogy a tenyerébe is szilánkok fúródtak, egy ingerült szusszantással adtam hangot a bosszúságomnak.
‒ Segítek felállni ‒ hangzott valamivel határozottabban. Közben lázasan kutattam az emlékeim között bármilyen szer után, ami jól jöhetne, de azt hiszem… Ilyen téren leblokkoltam. A háta mögé nyúltam, hogy feltámogassam. Szerencsétlen. Ennek nem így kellett volna történnie. Miért nem voltam képes hallgatni a megérzéseimre, és órákkal korábban a keresésére indulni? Én tettem róla, én voltam a hibás. Megelőzhettem volna. Most nem lenne ilyen állapotban. Az arca… A kezei, és… A szemei. Bíztam Madam Pomfrey-ban, hogy meg tudja gyógyítani őt, mert ismét érezni akartam azokat a cinikus pillantásokat, amikkel illetni szokott.
Felkavart az esemény. Láttam ennél csúnyább baleseteket, de azok ismeretlenekkel történtek. Nem hatott meg egyik se.
Amikor úgy éreztem, hogy végre biztos lábakon állt, elindultam vele a földszint felé. A gyengélkedő mindig változtatta a helyét. Télen a sok bokaficam miatt odalent volt. Nemrég jártam ott, nem is tudom miért néztem már be oda, de azt tudtam, hogy legfeljebb egy-két ember volt bent, és azok sem betegség miatt.
Nem esett nehezemre vonszolni őt. A jó fizikummal rendelkeztem, továbbá az üvegházas meglepetéskor egészen a hetedikről vezettem le úgy, hogy semmit nem látott. Így ez a két-három emelet szinte semmit nem számított.
‒ Miért nem mentem el gyógyítónak… Miért nem hallgattam az ösztöneimre… Miért nem jut eszembe semmi… ‒ dünnyögtem, és átkoztam magam, amiért nem tudtam azonnal enyhíteni a fájdalmait, visszaadni a látását, vagy legalább a szilánkokat eltüntetni a szeme körül. Hiába tudtam annyi bájitalt, főzetet, mérget és kenőcsöt, most egyiknek se vettem hasznát. Haszontalannak éreztem magam, mert az is voltam. Ha gyógyító lennék, most nem a lépcsőkön segíteném le a fiút, hanem már rég kezeltem volna a sérüléseit. De én csak egy mihaszna alak voltam.