Ansley & Savannah - Esti káosz

Ansley & Savannah

Nem gondoltam volna, hogy egy diák lesz majd az, akinek sikerül olyan varázslatra megtanítania, ami eddig nem ment igazán, sőt soha sem. Nem tudtam jól varázsolni egész életemben és neki mégis valahogy sikerült megtalálni azt a módot, ahogyan mégis csak megy. Talán azért, mert ő nem sok diákkal együtt próbált tanítani, hanem ő csak rám figyelt és még humora is van a nagyon is jó fajtából! Igen, azt kell mondanom, hogy az egyik legkellemesebb estémet sikerült eltöltenem vele csak azzal, hogy elpakoltunk pár könyvet és hogy beszélgettünk, no meg még érdekli az általam olyannyira kedvelt könyvsorozat is. Érzékelem azt is, ahogyan elakad egy pillanatra, amikor a hazatéréséről beszél. Szinte süt a tekintetéből a gondterheltség, de nem tudom, hogy rákérdezzek-e egyáltalán. Nem biztos, hogy akar róla beszélni, netán csak elrontaná a kedvünket, ha mélyebben belemennénk a dologba.
- Köszönöm, biztosan nagyon szép kutyusok, Lexit pedig majd láthatod is. Biztosan jól kijöttök majd. - igen, ehhez kétség sem fér, főleg mert én is megkedveltem, egyáltalán nem meglepő, ha a kutyám is oda lesz érte, hiszen ő egyébként sem egy válogatós fajta. Aki kedves vele, azzal igazából ő is az és nem hiszem, hogy ne viselkedne ugyanúgy nyitottan és rendesen Lexivel, ahogyan velem is teszi. Türelmes srác és én talán e miatt esem túlzásba, amikor megsimítom a kézfejét. Már magam sem tudom, hogy a helyzet alakulása kinek róható fel hibaként, hiszen ő fogta meg a kezemet, de az én ujjam moccant, ahogyan én öleltem meg őt az elején és most... a csókot ugyan ő kezdeményezi, de aztán én magam is folytatom, miután ő rájött, hogy talán hibát követett el. Én ugyanezt a hibát követem el, amikor letámadom, pedig magam sem tudom mit kellett volna tennem és persze amikor észbe kapok sem tudom mi lenne a teendő. Túlságosan kellemes érzés volt, de hát olyan fiatal! Itt nekem kellene az okosabbnak lennem, hiszen én vagyok az idősebb és persze én veszíthetem el az állásomat, ha most erre jár valaki. Jesszusom, még is mit művelek?
- Dehogy, ez... nem a te hibád! Egyébként is akkor mondjuk valamire, hogy hiba, ha az rossz, ez pedig... Vagyis nem, nem ezt kellene mondanom, hiszen ilyesmit nem tehetünk, tehát rossz... még ha nem is... - habogok, ahogyan próbálok valami érdemlegeset, valami értelmeset kinyögni, de nem igen sikerül. Ezért ülök le végül vissza a székre, bár inkább úgy mondanám, hogy ernyedten zuhanok vissza és a kezeimbe temetem az arcomat. - Én vagyok a felnőtt és nekem kell gondolkodnom, te... nem tettél semmit, csak összezavartalak. - igen, erről van szó, mert rémesen magányos vagyok és mert nem igen volt dolgom kedves férfivel eddig, de hát ő még alig sorolható ebbe a kategóriába, szinte még fiú! Végre csak felnézek rá és mivel nem vagyok valami profi abban hogyan rejtsem el az érzéseimet nagyon jól látja, hogy mennyire küzdök most önmagammal és mennyire keresem a megfelelő szavakat. - Azt hiszem ez az este... sok minden történt, ami engem is összezavart, de csak e miatt történt és úgy tehetünk, mintha meg se történt volna igaz? Ettől még, ha van kedved tanítani... persze megértem, ha nem, tényleg. - oh nem akarom én, hogy ezt most akkor kötelezőnek érezze csak azért, mert megbeszéltük. Az is lehet, hogy butaság ezek után összezárva lenni, de mégis csak felnőtt emberek vagyunk, ő is majdnem észnél tudunk lenni normális körülmények között igaz?

Ansley & Savannah

- Pedig te még fiatal vagy, biztosan jobban bírod, nekem lassan már megjelennek a rémisztő táskák a szemem alatt. - mosolyogva vonom meg a vállamat. Annak is eljön majd az ideje lassacskán, hogy egy-egy kósza őszhajszál megbújik a sötét tincsek között, vagy hogy már nem lesz elég reggel megmosni az arcomat hideg vízzel, hogy felébredjek és ne látszódjon rajtam, ha netán keveset aludtam, mert sokáig lekötött egy könyv. Ez van, ha az ember benne van a korban. Nem mondom, hogy öreg vagyok, de azért mégis csak átléptem már a harmadik x-et és lassan már nem igen gondolkodhatok abban, hogy milyen is lenne teszem azt családot alapítani. Talán az nem is lenne nekem való, most itt van Lexi és rá koncentrálok, egyébként se nagyon működött jól még egy kapcsolatom sem. Talán az önbizalomhiányom miatt hagytam mindenkinek, hogy kihasználjon és elnyomjon, de még se találtam még olyat, aki nem ezt tette volna, talán nincs is ilyen, legalábbis számomra.
- Elkutyulnak? - na azért ezen halkan felnevetek. Furcsa dolog egy könyvtár, még ha nincs is itt olyan, akit megzavarhatsz, mégis maga a hely arra késztet, hogy ne nagyon hangoskodj, de most akkor sem tudom megállni, hogy ne nevessek fel, valahogy olyan aranyosan mondta. - Akkor biztosan nagy birtokotok lehet, hogy jól is érezzék ott magukat. Mutatsz majd róluk képet? A kicsikről, persze a szülőkről is. - imádom a kiskutyákat! Ez látszik a szemem csillogásán is. Lexi is pici korában került hozzám, én tanítottam meg a szobatisztaságra, én neveltem, hogy ne egye meg a cipőimet. Volt azért pár, amit feláldoztam a kutyanevelés oltárán, de egy pillanatig sem bánom. Soha senki nem volt velem olyan kedves, mint amilyen a kutyám. Ő az, akiben tényleg maradéktalanul bízhatok és nem félek tőle, hogy bármikor is rosszat tenne ellenem, ezért is hoztam el, amikor kiderült, hogy Wyatt képes lenne bántani őt és ezért is hagytam ott olyan nehéz szívvel, amikor nem volt más választásom.
- Pedig én mégis úgy látom... A tanáraimnál már többet értél el. - halványan mosolyodom csak el, de nem azért, mert ne érezném úgy, hogy most valahogy minden olyan... kellemes és békés, egyszerűen csak maga az érzés is zavarba ejtő, mint ahogyan a keze is az enyémen. A mozdulatom pedig már automatikusan jön, az a pár kósza simíts a keze oldalán, ahol épp elérem. Nem is tudom, hogy miért csinálom, amikor tudom hogy... őrültség. De ennél csak talán még nagyobb őrültség az, amikor ő hajol előre és megcsókol. Olyan finoman és óvatosan, amit szinte még sosem tapasztaltam. Mint említettem az eddigi kapcsolataimban mindig alárendelt voltam és a kezdeti varázs is hamar elmúlt, sosem volt senki, aki igazán óvatosan kezelt volna, ő viszont... Nem csoda, hogy visszacsókolok az első meglepetés után, csak akkor kerekedik el a szemem, amikor hátrébb lép és bennem is lassan tudatosul, hogy mi történt. Én is felállok, tétován próbálok rájönni, hogy mit is kellene most tennem, talán elköszönni és jó éjt kívánni, mintha mi se történt volna. Talán igen, de még sem ezt teszem, csak várok amíg aztán a lábaim szinte maguktól moccanva visznek előre. A kezeim az arcán pihennek és hirtelen csókolom meg. Tudom, hogy nem kellene, a fejemben visít a vészharang, de nem foglalkozom vele. Lassacskán mindkét karom a nyaka köré fonódik, hogy egészen elmerülhessek az érzésben, amiben nem szabadna, pillanatok telnek el mire végül az a sípolás erősödik, hogy végül meg is halljam és felfogjam, hogy ezúttal én vagyok, aki őrültséget tesz. Hirtelen szakadok el és lépek hátrébb, ha tudok, mert netán átkarolt és úgy azért nehézkesebb egy gyors mozdulat.
- Én... én ezt... ne haragudj... - ilyesmit még se tehetek, hiszen én vagyok a felnőtt és nekem kellene az okosabbnak lenni. Ő talán egy mozdulat miatt összezavarodott, de én támadtam le, én simítottam meg a kezét, én öleltem meg az elején is. Mégis mi a fenét képzeltem? Mit művelek egyáltalán?

Ansley & Savannah

- Igazad van, viszonylag korán is keltem és... mozgalmas volt ez a mai este, elég sok minden történt rövid idő alatt, de mindenképpen sok jó dolog. - zavartan mosolyodom el. Azt hiszem azért benne van ebben a kis kavarodásban a fejemben az is, hogy megöleltem, amit valószínűleg nem kellett volna és valahogy voltak még zavarba ejtő tények, az a kutató pillantás, amivel figyelni tud. A fiatalok sajátja ez természetesen, tehát nem lepődöm meg rajta különösebben, csak hát nem szokatlan ez a fajta figyelem. Sosem kaptam meg őszintén szólva és most egy fiatal sráctól úgy, hogy én már nem mondanám magamat annyira fiatalnak még inkább zavarba ejtő, főleg ha azt nézem, hogy a kutató szempár tulajdonosa még csak nem is diáklányoktól van körbezsongva, hanem inkább keres valamiféle Igazit... bár én magam már alig-alig hiszek abban, hogy ilyesmi létezik egyáltalán.
- Szó se róla tényleg nagyon makacs tud lenni, de rendkívül hűséges is és persze sokat kell vele foglalkozni, de ez nekem csak jó. - Lexi kitölti a szabadidőmet, meg aztán itt a birtokon bőven van rá lehetősége, hogy nagyokat szaladgáljon. A könyvtárban nem kell feltétlenül egész nap itt lennem és ott vannak a hétvégék is, amikor egyébként is viszonylag sok a szabad időm, olyankor legalább sokat tudok vele foglalkozni és neki is jó ez a nagy terület, hogy levezesse a fölös energiáit, még ha a vadászat nem is nagyon fér bele. Jó eséllyel a vadőrünk ezt nem értékelné, bár legalább már ismerem valamelyest, így jó eséllyel tudnék vele beszélni, ha Lexi elkapna az erdőben pár fácánt, vagy nyulat. - És jelenleg is van kutyátok otthon? - azért az jó hír, ha ő is kutyabarát, hiszen akkor tényleg nem lesz majd gond Lexivel sem, jól kijönnek majd. Ez pedig elengedhetetlen, hogy ha hozzám jön majd, hogy tanuljunk.
- Azt hiszem... én is. - bököm ki csendesen. Azért meg kell köszörülnöm a torkomat is hozzá, de még sem húzom el a kezemet, pedig talán úgy illene. Ha most jönne erre egy kolléga talán még megrovást is kaphatnék ezért, ha azt látná,  hogy itt ülök a csendes, üres könyvtárban egy fiatal sráccal, akinek a keze épp az enyémen pihen és a legnagyobb gond, hogy ez nekem még nagyon jól is esik, ezért nem tudom a mosolyt sem eltüntetni az arcomról és a kevés esti fény miatt talán most még az sem látszik annyira, hogy az arcomon azért így is halvány pír pihen. - Van egy olyan érzésem, hogy sikerül elérned, hogy jobban bízzak magamban, ami hidd el nagyon-nagy érdem, eddig még e téren nem sokan értek el sikereket. Fogalmam sincs, hogyan csinálod. Nem kellene inkább tanári pályára menned? - beszéd közben valahogy automatikus a mozdulat, ahogyan a kezemen pihenő kézfejét párszor végig simítom a hüvelykujjammal. Szinte észre sem veszem a mozdulatot, ennél már úgy se jöhetek sokkal jobban zavarba, vagy igen?

Ansley & Savannah

Talán tényleg igaza van, de nehéz elhitetni velem, hogy többre vagyok képes, mint a jelenlegi. Túlságosan sokáig és ügyesen magyarázták be nekem a szüleim azt, hogy nem vagyok alkalmas nagyjából semmire sem, nem hogy boszorkány legyek, még érdemben ember sem. Most pedig elhinni, hogy tényleg képes vagyok rá, hogy tudok varázsolni normálisan, hogy képes lehetek dolgokra, hogy rendes munkám van, hogy van aki nem csak kihasználni akar... Nem csoda, hogy a legjobb barátnőm pszichológus és még ő se tudott érdemben ebből az állapotból kimozdítani, pedig ő ért ehhez, bár tény, hogy nem mindig orvos szoktam vele beszélgetni, csak mint barát.
- Te miben vagy jó? Olyasmit nem akarok rád erőltetni, amiben eleve nem merültél még el. Még azt sem tudom, hogy mit tanulsz. - idősebb, tehát már biztosan egyetemista lehet, én pedig komolyan kicsit rosszul érzem magamat, hogy azóta, hogy a könyvtárba betette a lábát csak nekem segít, pedig olvasni jött és pihenni, erre fel velem kell foglalkoznia, felsegíteni miután elestem, elpakolni velem a könyveket, pedig talán csak udvariasságból teszi és más dolga lenne, vagy más dolgokkal szívesebben foglalja el magát. Igazából nem tudhatom és most kezd derengeni, hogy még csak nem is érdeklődtem felőle, csak rólam volt szó végig.
- Az én kutyám, nem rég került a birtokra, pár hete, Lexi a neve és beagle, elég... vehemens és ismerkedős természet, de senkit se bánt, csak szeret barátkozni. - remélem legalábbis, hogy tényleg nem lesz gond vele. Lexi jó kutya, eddig nem volt vele semmi gond, bár sokakat nem ismert igazából. Amikor kénytelen voltam őt ott hagyni Wyattnél majd megszakadt a szívem, de legalább már itt van velem és ez a lényeg és persze hogy az exem mellett nem vadult el, mert hogy ő nem tudott bánni a kutyákkal annyi biztos. Bár igazából nagyjából senkivel se tudott bánni, hiszen velem sem.
- Igen, nagyon beletaláltunk. - mosolyodom el, talán egy pillanatra még zavarba is sikerül jönnöm, mert akkor veszem csak észre, hogy ő nem nagyon nézelődik, hanem inkább engem figyel. Szokatlan nekem az, hogy valaki ennyire figyel rám és ennyire fontos neki, hogy mit gondolok, mit szeretnék.
- Remélem azért nem okozok neked ezzel túl sok nehézséget, azt nem szeretnék, de tényleg ez minden vágyam és... tényleg nagyon hálás vagyok. Jó tanár vagy, ez már látszik. - na igen már így is segített nekem, pedig az iskolában valahogy nem nagyon ment a tanároknak, hogy kihozzanak belőlem valamit, ő viszont elérte, hogy tényleg képes legyek elpakolni a könyveket. Lehet, hogy ez másoknak nem olyan nagy dolog, de nekem... hatalmas teljesítmény, nem csoda, hogy bár nem illett volna, de mégis a nyakába ugrottam.

Ansley & Savannah

Azt hiszem ez az a helyzet, amikor a szerencsétlenség végül szerencsévé válik, hiszen bár nem alakult jól ez a mai pakolás, de legalább egy olyan fiatalembert sikerült kifognom segítségül, aki felettébb kedves és segítőkész. Persze megtehettem volna már akár azt is, hogy mondjuk segítséget kérek valamelyik kollégámtól és ha van egy kis ideje akkor mondjuk tanítson egy kicsit, de... valahogy mindig olyan kellemetlennek éreztem ezt. Főleg mert a legtöbb tanár azért másképp néz a személyzet tagjaira, mintha mi egy egész kicsit alacsonyabb szinten helyezkednénk el, mint ők és ha még azt is megkérem, hogy valaki oktasson, akkor lényegében ezt alá is írom. Kellemetlen lenne, de így azért egész más, valahogy ő van annyira kedves, hogy nem érzem magamat kellemetlenül e miatt.
- Igen azt hiszem ez egy jó ötlet. Tudod egy valami van, amihez jól értek, ami jobban ment mint a legtöbb dolog... az átváltoztatástan, talán azon a vonalon kellene elindulni. - még a kis titkomat is majdnem kibököm végül, de aztán még sem teszem meg. Talán azt még nem kellene, hiszen animágus vagyok, még hozzá saját erőmből sikerült ezt elsajátítanom, amit én magam sem hittem, hogy sikerülhet, de mégis így lett. Nem tud róla senki, de tényleg az ég világon senki sem, de talán esetleg... neki elmondhatnám, mert az már azt mutatná, hogy mégis csak van bennem elég mágia, csak nincs elég önbizalmam és tudásom hozzá, hogy használni is tudjam megfelelő módon és intenzitással.
Az viszont tényleg valahol meglep, hogy nincs senkije, de igazán nem akarok én kellemetlenkedni ezzel. Biztosan meg van rá az oka, talán már volt és az a valaki összetörte a szívét és e miatt van inkább egyedül, mert úgy esetleg könnyebb és nem kell félnie egy újabb csalódástól. Ha így lenne, én érteném meg a legjobb, hiszen nem volt még normális kapcsolatom, ahol a másik fél tényleg rendes lett volna. - Igen, remélhetőleg az ember végül megtalálja azt, aki hozzá passzol. - én magam is elmosolyodom, értem én a viccet és talán igaza is van, maximum neki még több ideje van. Én néha már úgy érzem esélytelen, hogy megtaláljam azt, aki illene hozzám és itt az iskolában túl nagy tér nincs is az ismerkedésre, talán nem is baj ez. Wyatt után valahogy nem igazán érdekelnek a korombeli férfiak, nem igazán van jó tapasztalatom. Most valahogy jobb is, hogy magam vagyok. Persze néha meg van a hiányérzet, de Lexi itt van velem, így azért egy fokkal könnyebb.
- Oh, remélem nincs gondod a kutyákkal. - jut eszembe még mielőtt elindulnánk a kedvenc kis nézelődős helyemre és elhangzana a kérdése. Ha fél tőlük, vagy nem kedveli őket, akkor a szobám, mint gyakorlási terep mindenképpen ugrott, bár Lexi nem bánt senkit, de beagle, elég kis hirtelen tud lenni és nagyon könnyen barátkozik. Aki nem bírja a kutyákat annak biztosan meggyűlne a baja a folyamatos felugrálással és ismerkedéssel, amit produkálni tud.
- Ez egy nagyon nehéz kérdés, az egyik a dolgok reptetése volt, de az már megy, hálás is vagyok érte. - mosolyogva huppanok le a megszokott kis helyemre és neki is mutatom, hogy ott a másik szék bátran foglaljon helyet. Pár pillanatig kitekintek az ablakon elgondolkodva, csak aztán nézek vissza rá. - A fényvarázslatok, tűzijáték mondjuk, nem egy egyszerű Lumos, az azért még megy, de az szép trükkök, azokat mindig is irigyeltem attól, akinek igazán jól ment. - oh igen ilyesmit létrehozni csodás lehet. Mosolyt varázsolni vele mások arcára. Tudom, hogy az ikrekről is sok rosszat mondanak a kastélyban, de pont a miatt szeretik őket annyian, mert csodás dolgokat is létre tudnak hozni. Na persze a rókázó rágcsa és társai az én felnőtt gondolataimnak már nagyon morbidak, de sok mindenre képesek, ami irigylésre méltó.

Ansley & Savannah

- Hát látod sikerült a könyveket is elpakolni nagyobb katasztrófa nélkül. - mosolyodom el hálásan, hiszen tény először a könyvek inkább meg akartak támadni, de végül segített és csak felülkerekedtem ezen az egészen. A végén még tényleg kiderül, hogy jobban tudok varázsolni, mint ahogyan eddig hittem. Végül is ez is olyasmi, amihez gyakorlás kell, egy jó tanár és persze sok önbizalom. Ebből nekem utóbbi sose volt meg, amikor pedig sokan jártunk egy órára nem igen volt meg a nagy motiváció sem, hogy nőjön az önbizalmam, úgy pedig azért elég nehéz az embernek sikereket produkálni. Végül azért jutottam arra a tanulás megy, de hogy még jó is legyek gyakorlatban... inkább annyiban hagytam, az úgy könnyebb volt.
- Igen, de persze ha valami fontos teendőd van, tanulnod kell és még sem jó, nem haragszom meg, az iskola a fontosabb. - oh hát nem akarom én, hogy elvegyem az idejét és mondjuk e miatt rosszabbak legyenek a jegyezi. Könyvtárosként az a dolgom, hogy segítsek a fiatal elmék pallérozásában, nem pedig az, hogy én hátráltassam a tanulást, mert lefoglalom az idejüket. - Talán mára ennyi elég, esetleg adhatsz fel házit, hogy minek nézzek utána, vagy ilyesmi. És persze megmutathatom merre van a szobám, bár... nem is tudom ott gyakoroljunk, vagy inkább a könyvtárban? - bele se gondolok először, hogy esetleg előbbi nem lenne ildomos, netán neki lenne kellemetlen, ezért jobb a helyszínt is megbeszélni. A szobám kényelmesebb talán, ott minden meg van, ami kellhet, ha innánk egy teát, vagy bármi. A könyvtár azért mégis csak egy hivatalosabb hely, itt meg bárki megláthat.
- Legalább nem kapsz bele mindenbe, az se jó, hanem megvárod, amíg olyat találsz, aki tényleg érdemes rá... rád. Ez manapság ritka. - és ezért is kap egy felettébb elismerő pillantást. Jó persze nem ítélem el én a mai fiatalokat, nem vagyok olyan, de azt tudom jól, hogy manapság azért sokan állnak hozzá úgy az élethez, hogy egyszer élünk. Minél többet próbálnak ki, habzsolják az életet és csak későn jönnek rá, hogy talán egy kicsivel több kitartással, komolysággal többet értek volna el. Na persze én beszélek... az eddigi kapcsolataimból nem volt egy sem, ami értelmesen sikerült volna, hiszen most is egyedül vagyok, szóval azt hiszem nem nekem kellene szerelmi tanácsokat osztogatnom.
- Ennek örülök, innen valami csodás a kilátás, főleg amikor már lement a nap. Ha esetleg van kedved maradni egy keveset... és még ráérsz, engem nem zavarna. Közben akár feladhatod a házimat is holnapra. - jól érzem magamat vele, megmentette a napot a teljes káosztól, úgyhogy cseppet sem zavarna, ha maradna. Az is lehet, hogy ha nincs itt senki, akkor még össze is töröm magamat, vagy a könyvtárat, netán itt maradok egyedül úgy, hogy jól bevertem a fejemet és senki se vesz észre, amíg magamhoz sem térek. Na igen mindig is rettegtem az egyedülléttől, ennek ellenére igen sokat voltam magányos... a sors fintora.

Ansley & Savannah

Jó is az, amikor az emberben van önbizalom. Belőlem régen kiölték már és visszaszerezni... valószínűleg még akkor is nehéz lenne, ha napi kezelésekre járnék Liljához, de mivel jó barátnőm furcsa lenne, ha egyben a pszichológusom is lenne. Így is néha kibújik belőle a doktornő és hajlamos a dolgokat úgy beszélni át, mintha tényleg csak elemezni akarna. Általában azért hamar észreveszi, hogy mit csinál, én pedig nem veszem zokon, főleg hogy igaza is van, amikor kifejti, hogy a szüleim rossz hatását ideje lenne félretennem, de még se megy ez olyan könnyen, hiába szeretném.
- Ez így van, de azért egy kis gyakorlás nekem sem árt. Szívesen fejlődnék, csak valahogy... talán sose volt megfelelő tanárom. - na igen, azért ez is számít. A magabiztosság azért növelhető, ha az emberre olyanok hatnak, akik tudják növelni, de esetemben a szüleim nagyon rosszul indítottak, aztán erre csak rájött az iskolai élet, ahol mugli származékként se volt könnyű az életem, a nyaraimon pedig a szüleim újra csak rátettek egy lapáttal. Mostanában pedig csak még nehezebbé teszi az életemet az, hogy az apám írt... ilyenkor könnyen visszaesem. - Igazából nem sok dolgom van, neked biztosan több elfoglaltságod akad. Amikor a könyvtár zárva általában ráérek, úgyhogy ahogy neked jó. - ha már rám szánja az idejét én tényleg szívesen alkalmazkodom hozzá. Már annak is örülök, hogy rám szánja az idejét, pedig láthatta, hogy nem kezdtem épp a legjobban, de mégis úgy tűnik lát bennem lehetőséget, hiába hogy én nem nagyon magamban.
- Oh hát az sem olyan nagy baj, tudsz a tanulásra koncentrálni. - úgy érzem azért erre csak kell mondanom valamit, még ha látszik is rajtam, hogy meglepett a dolog. Kedves is, jóképű is, tényleg meglepő, hogy nincs senkije sem, de könnyen lehet hogy csak időleges, vagy már van kiszemeltje, netán nem rég törték össze a szívét, vagy ő valakiét? Azért emlékszem még, hogy fiatalon ez még jóval gyorsabban megy, gyorsan is lángol fel a szerelem és épp olyan gyorsan tud kihűlni. Na nem mondom, hogy nekem gyakran volt benne részem, én mindig is a szürke egerek táborát erősítettem.
- Ez igazán kedves, de a többit már megoldom. Nem akarlak feltartani. A könyvek a helyükön, ilyenkor csak körbe szoktam még járni, ha maradt valami mégis, amit nem vettem észre elpakolom és... Bután hangozhat, de néha csak még elücsörgök pár percet a keleti ablakban és hallgatom a csendet, figyelem az erdőt. - egy pillanatra elrévedek, aztán zavartan sütöm le a pillantásomat. Biztosan nem kíváncsi a fecsegésemre, én pedig beszélek itt össze-vissza. Minden bizonnyal lenne, amivel el tudná foglalni magát a helyett, hogy engem hallgat.

Ansley & Savannah

Érdekes fiú, pedig nem tűnik idősebbnek az átlagnál. Vannak olyan egyetemisták, akik viszonylag későn kezdik el az iskolát újra, vagy inkább folytatják, de ő első ránézésre nem ilyennek tűnik. Mégis valahogy a komolysága, az hogy itt ücsörgött egyedül, vagy amilyen komolyan beszél valahogy ettől tűnik idősebbnek, még ha a külseje ehhez nem is passzol. Persze a külső nem minden, nem mindenkiről lehet könnyen meghatározni, hogy hány éves, úgyhogy ez alapján végül is nem ítélhetem meg a korát. Egyébként is nem rossz az, ha valaki komolyabban gondolkodik netán az átlagnál, legalább nem lesz olyan nehéz majd kilépnie az életbe az iskola után.
- Ebben igazad van. Én azt hiszem, ha Tudjukki idejében lettem volna felnőtt... hát nem sokat segíthettem volna a világnak, vagy tudtam volna megvédeni magamat. Te viszont úgy tűnik már most is alkalmasabb vagy erre. De nem véletlenül én vagyok a könyvtáros, te biztosan többre viszed majd. - elnevetem magamat, de nem érezni a hangomból, hogy lenne bennem e miatt rossz érzés. Igazából nem gondolom, hogy rossz lenne a munkám. Nyugodt és békés, nem kell aggódnom igazán semmi miatt sem. Szeretek is itt lenni, úgyhogy nincs gond. Persze sokaknak ez biztosan unalmas megoldás lenne és valahogy belőle is azt nézem ki, hogy egészen más élet vár rá, eseménydúsabb azt hiszem.
- Tényleg? - meglepetten pillantok rá, hiszen más egy alkalommal segíteni valakinek, mert pont ott vagy és megint más máskor is rá szánni az idődet, amikor csinálhatnál mást is. - Persze csak, ha tényleg van időd és alkalmas. Gondolom azért elég sokat kell tanulnod, meg aztán fiatal vagy még ott a szórakozás, netán a... barátnőd. - helyes fiú, biztosan van olyan, aki megdobogtatja a szívét. Azt persze nem tudhatom, hogy azt a szívet nem is olyan könnyű megdobogtatni és hogy milyen sok teher nyomja. Az enyémet viszont annál könnyebb, főleg azzal, ha valaki ilyen zavarba ejtő közelségbe kerül és ez még jól is esik, miközben tudom, hogy nem igazán szabadna, hogy jól essen. Mégis csak fiatal, nagyon fiatal és diák is, csak valahogy a komolysága nem ezt láttatja az emberrel. Ezért indulok el inkább a könyvet keresni, hiszen a hirtelen kirohanás miatti ölelés csak rátett egy lapáttal az amúgy is zavart állapotomra.
- Öhm... köszönöm. Végül is könyvtárosként az a dolgom, hogy megszerettessem az olvasást, ehhez pedig nem árt, ha jó könyveket javasolok. A legtöbben úgyis csak tanulni járnak ide és a kötelező könyveket forgatják. Jó, ha valaki nyitottabb az olvasásra. - elmosolyodom, ahogyan elé lépek és a végre meglelt kötetet felé nyújtom. A címe Kard és liliom, nem túl vaskos kötet, épp ezért elég olvasmányos darab. - Ha esetleg megtetszik van még két része és úgy tudom hamarosan a következő is megjelenik, bár az valószínűleg a könyvtárban még nem lesz meg egy ideig, de nekem biztosan és szívesen kölcsön is adom, ha szeretnéd. - na jó, nálam azért ritka, hogy ennyit beszélek, most is főképp a zavarom az oka és persze a tény, hogy könyvekről van szó. Olyankor azért a beszéd is sokkal könnyebben megy. Pár pillanatnyi csend következik vélhetően, ha csak nem fűz ő hozzá még valamit. Azt hiszem mondanom kellene még valamit... akármit, megköszönni a segítséget és lassan bezárni, de valahogy nehezen szánom rá magamat, pedig úgyis kénytelen leszek lassacskán.

Ansley & Savannah

Engem alapvetően nem is annyira nehéz meggyőzni dolgokról. Pont az az egyik legnagyobb hátrányom, hogy elég könnyű engem befolyásolni és ezt már nagyon sokan ki is használták, de tudom, hogy most nem erről van szó. Valahogy vagy jót akar nekem, vagy csak ennyire nem hiszi el, hogy valaki aki itt dolgozik épp a Roxfortban ennyire tart a varázslástól. Tudom, hogy nem szabadna ennek így lennie, de végül is nem vagyok tanár, csak egy könyvtáros, nekem elég, ha az elmélettel tisztában vagyok és az elmélet mindig is jól ment. Tanulni tudtam csak épp a gyakorlat volt az, amiben mindig elvesztem.
- Végül is ebben van valami. És téged a hatalom érdekel? Vagy az, hogy szükség lehet rá és...? - a hangsúly kérdőn emelkedik fel a végén, hiszen egyelőre még azt sem tudom, hogy mit tanul, vagy mi a célja. Nem néz ki rosszindulatúnak, vagy veszélyesnek, aki mondjuk pusztításra akarná használni a tüzet és e miatt veszélyes lehet a kezében egy ilyen fegyver. Nem, a rosszindulatú emberek nem így viselkednek, vagy már megint csak a naivitás beszél belőlem. Tény és való, hogy még Wyattet is jó embernek gondoltam... sokáig próbáltam magamat meggyőzni, hogy nincs vele baj, csak azért mert néha eldurran az agya, pedig a helyemben a legtöbben nagyon hamar otthagyták volna.
- Ez a mostani példa jól mutatta, hogy veszélyes lenne egyedül gyakorolnom. - legalább már egy félmosollyal vonom meg a vállamat, hogy bátorít és nem negatívan áll ehhez az egész furcsa helyzethez. Végül is ez is valami. Talán tényleg tudnék fejlődni, de sosem volt hozzá önbizalmam és soha sem volt senki, aki személyesen szánt volna rám sok időt. Most pedig meg is van a hatása, bár biztos vagyok benne, hogy főleg annak, hogy segít a pálcamozdulattal és szinte ő hajtja végre helyettem, de mégis az én kezemben van a pálca. Azt észre sem veszem és szerencsére a hajam miatt nem is igen látszik, hogy még a nyakam is libabőrös lesz a közelség és a suttogás hatására és a kitörő öröm azonnal vonja is maga után a hirtelen jött ölelést, amire hamar rájövök, hogy nem szabadott volna, hiszen ő mégis csak egy diák és hamar zavarba jövök attól, ami történt.
- Igen... azt hiszem... tényleg készen vagyunk. Kellene akkor az a... a könyv! - az agyam lázasan keres valamit... bármit ami ezt a kissé még mindig zavarba ejtő közelséget felbontja. Halkan köszörülöm meg a torkomat, a halvány pír nem akar eltűnni az arcomról, főleg a pillantását látva, amit hirtelen nem is tudok hová tenni. De még így is beletelik pár pillanatba mire végre megmoccanok és vetek egy hátraarcot, kész szerencse, hogy nem kenődök fel a kiskocsira, amin amúgy a könyveket hoztam idáig.
- Remélem, hogy nincs ellenedre a krimi, mint műfaj egy leheletnyi romantikával. - oh most jövök rá, hogy talán nem volt a legjobb ötlet pont egy ilyen jellegű könyvsorozatot ajánlani egy srácnak. Ők biztosan inkább a... hát a jó ég tudja, hogy milyen könyvek kötik le őket. Mondjuk ebben azért bőven van izgalom, gyilkosság, nyomozás is, és a romantika sem csöpögős, vagy olyan elviselhetetlenül sok, nem erre épül... de meglátjuk. Elfogadom, ha esetleg mégis azt mondja, hogy nem tetszik neki.

Ansley & Savannah

El se hiszem, hogy meg tud győzni arról, hogy legalább megpróbáljam. Nem bízom magamban és fogalmam sincs, hogy ebből sülhet-e ki bármi jó egyáltalán. Okkal nem próbálkozom sokszor a varázslással. Nem érzem magamat jónak benne és volt is már rá példa, hogy nem úgy sikerültek a dolgok, ahogyan sikerülniük kellett volna. De most, ha valami félremegy akkor még mindig van itt olyan, aki tud segíteni és megmentheti a helyzet. A könyvtárat pedig csak nem rombolom le, annyira én se lehetek analfabéta varázslás terén.
- Lehetséges, hogy hamar rájössz, hogy tévedtél. - megejtek azért egy halvány mosolyt. Akkor se fogok különösebben megsértődni, ha netán tényleg arra jut, hogy ez butaság volt a részéről és nem kellett volna erőltetnie, hogy én varázsoljak. Én azért készülök a legrosszabbra és persze már előre izgulok, pedig még megvárom, amíg elpakol és már nem marad sok könyv. Akkor talán nem tudok igazán nagy károkat okozni.
- Nem baj az, ha sokak a tüzet kedvelik, biztosan neked is jó okod van rá... miért az tetszik? - gondolom abban gondolják, hogy a legtöbb az erő, bár ezzel nem értek egyet. A tűz inkább az az elem, ami a legpusztítóbb, viszont jóval nehezebb vele építkezni. A többi elem más, ellenben azokkal tényleg lehet építeni is, lágyabbak, de biztosan meg van a jó oka rá, hogy a tüzet válassza. Sokáig viszont nem tudok ezen gondolkodni, hiszen eljön az ideje, hogy meg kell próbálkoznom a könyvekkel és a varázslással és ettől még mindig tartok. Látszik is a rossz pálcamozdulat, túlságosan izgulok már előre, pedig talán ha nem így lennék vele, akkor több esélyem lenne. Így viszont a könyvek támadásba lendülnek, ami elég komikus helyzet, hogy pont a könyvtáros ellen törnek, de mit lehet tenni... nem megy ez nekem. Védekezem és amikor kikukkantok a kezeim mögül már újra az asztalon pihennek, mintha mi se történt volna.
- Látod... - zavartan biggyed le kissé a szám. Ez annyira kellemetlen. Tudom, hogy nekem ügyesebbnek kellene lennem, felnőtt létemre, de nem vagyok valami hozzáértő, és néha úgy érzem, hogy nem is leszek soha. - Nem tudom, hogy van-e értelme. Sose ment igazán... semmi ilyesmi. - mindig is jól tudtam az elméletet, főleg a miatt mentem át a tantárgyaimból, de nagyjából ennyi. Végül mégis csak sóhajtva bólintok egyet és emelem a pálcás kezemet, amikor arra eszmélek, hogy már ő is azt a kezemet fogja. Egy másodpercnyi időre még a szívem is kihagy egy dobbanást a meglepetés miatt. Azt hittem csak megmutatja, mint a tanárok.
- Jól van... próbáljuk meg. - a hangom még most is bizonytalan, de nincs mit tenni, legalább meg kell próbálni, hátha sikerül. És úgy tűnik ez lehetett a gond, mert immár vele együtt mozdul a kezem, szinte főleg ő irányítja, én csak az igét mondom ki, a könyvek pedig engedelmesen emelkednek fel az asztalról és ahogyan együtt irányítjuk őket, úgy lebegnek fel szépen a helyükre. Szépen lassan szélesedik is a mosoly az arcomon, és amikor az utolsó könyv is becsusszan szépen a helyére elképedve fordulok meg felé és valami határtalan öröm szikrázik az arcomon. A késztetést pedig nem tudom visszafogni, ahogyan az eddigi izgulás és feszültségnek hála kitör belőlem a nevetés és egyszerűen a nyakába vetve magamat ölelem meg... legalábbis egy pillanatra, amíg rá nem jövök, hogy mit csinálok.
- Oh... én... Köszönöm, ez... nem gondoltam volna, hogy sikerül. - enyhén zavartan igyekszem kipréselni magamból a szavakat, ahogyan gyorsan el is engedem, amilyen hirtelen öleltem meg. Azért ilyesmit még sem illik, hiszen ő mégis csak egy diák, én pedig a könyvtáros, de mégis végtelenül hálás vagyok a segítségéért. Őszintén szólva régen volt ilyen sikerélményem.

Ansley & Savannah

Nem indult jól ez a találkozás, hiszen sikerült elég nagyot esnem a könyvtár közepén, de jól esik, hogy segít valaki és az is, hogy láthatóan aggódik értem, pedig nem is ismer. Kedves fiú, aki valószínűleg maga is azért volt itt, hogy kicsit elrejtőzzön mindenki elől. Ennek ellenére mégis segít nekem az olvasás és a rejtőzködés helyett.
- Jól van, megígérem, hogy fogok pihenni, amint készen vagyunk. - mosolyogva bólintok, hogy elhiggye nekem. Tényleg így lesz, egyébként is a nap vége felé vagyok már, nem terveztem semmilyen komolyabb teendőt már estére, csak egy kis olvasást és pihenést, de ha már ez a nap végül így alakult, akkor előbbre veszem a pihenést mondjuk egy kád jó meleg vízben kellemes zene mellett. A varázslás viszont... ahhoz kell valamilyen szintű önbizalom is, amiből nekem nincs sok. Lehet, hogy jobb is lehetnék benne, ha gyakorolnám, de ha én nem hiszek magamban, akkor azt hiszem a pálcám sem hisz bennem, így pedig nehéz sikeres varázslatokat végrehajtani, még ha azok egyszerűek is.
- Nem veszem, tényleg kedves tőled. Tudod pont a miatt vállaltam el ezt az állást, mert így nem kell e miatt aggódnom. Valahogy sose ment nekem, de talán... ha készen vagyunk, a vége felé megpróbálhatom. - végül is miért ne? Csak nem most, amikor még azért jó néhány könyv van, amit rendbe kellene tenni. Ha én próbálkozom vele lehet, hogy csak rossz vége lenne és nagyobb lenne a végén a rendetlenség, mint ami most van. Ha kevesebb könyv van akkor elől, akkor talán kisebb is lehet a baj.
- És akkor már a végén megmutatom szívesen a személyes kedvenceimet is. - oh könyvajánlásban jó vagyok. Sokkal többet is tudnék javasolni neki, mint amit el tudna olvasni mondjuk a következő... egy évben. Persze lehetséges, hogy nem fog neki tetszeni majd a felhozatal, vagy nem minden darabja, hiszen a női ízlés más, mint a férfiaké, de egy próbát megér, én sem csak jellemzően romantikus könyveket olvasok és az sem kizárt, hogy a férfiak között is vannak, akik az ilyen történeteket szeretik, maximum tagadják.
- Pedig az elemi mágia és a nyugalom távol áll egymástól nem gondolod? És van kedvenc elemed? - no hát tőlem az ilyen vad mágiák főleg mindig távol álltak. Ahhoz sincs elég önbizalmam, hogy a helyére reptessek egy könyvet, félő, hogy ha netán megpróbálkoznék egy tűzvarázslattal azzal helyrehozhatatlan károkat okoznék. - Oda a második polc végére. - mutatom az irányt és mivel lassacskán a végére érünk most már én is felállok. Ennyi pihenés egyébként is elég volt, de már azon is látszik, hogy kissé remeg a kezem és nem vagyok biztos magamban, amikor előveszem a pálcámat.
- Hát jó, de... készülj fel a legrosszabbra, ami történhet. - nagy levegőt veszek, mintha a legnehezebb dologra készülnék, amire csak lehet és őszintén szólva valahogy így is érzem most magamat. Bizonytalan vagyok, nagyon... nagyon-nagyon. Mégis megpróbálkozom visszaemlékezni a helyes pálcamozdulatra, az igét is elsuttogom és persze rettenetesen izgulok és nem is úgy sikerül, ahogyan kellene. A helyett, hogy a könyv, amire intek a helyére reppenne inkább a többi közelében lévő társával együtt emelkedik fel a levegőbe és láthatóan inkább felém indulnak meg, négy méretes kötet a tetejében. - Ez nem... nem jó... - persze az ijedtség nem azt éri el, hogy megpróbáljam kezelni a helyzetet, csak elképedve nézem, hogy mi történik és a legjobb esetben is maximum a kezeimet kapom magam elé, hogy ne a fejem legyen az elsődleges célpont.

Ansley & Savannah

Egy is szédülés még nem a világ. Voltam már párszor rosszabb helyzetben is, ezt azért túlélem. Végül is csak a fejemet vertem be. Lehet hogy jót tenne, ha leülnék egy kicsit, vagy innék egy teát, de először rendet kell tennem, még sem hagyhatom itt így a könyvtárat. Lassacskán záróra és nem szeretem, ha tovább van nyitva, mert akkor azok, akik igazán szeretnek ide járni még a végén ide szoknak, aztán egyre tovább tolódik ki a nyitva tartás és a végén még bajom lesz belőle. Tudom, hogy az előttem lévő könyvtáros elég szigorú természet volt. Én nem vagyok elég karakán ehhez, pont e miatt nem szabad megbontanom a meglévő rendet, mert akkor nehéz lenne visszaállítanom újra a normális kerékvágást.
- Nem, annyira nem vészes, még csak nem is vérzik. Csak ki kell pihennem, persze mihelyst készen vagyok. - nem szeretem itt hagyni a rendetlenséget reggelre, az egész éjjel zavarna, nem aludnék jól miatt. Nem vagyok rendmániás, a szobám nem tökéletes, de ez mégis csak a munkahelyem és egy könyvtár nem működhet jól, ha a könyvek nincsenek szépen rendben a helyükön. - Tényleg nagyon kedves vagy, de tudom magamról, hogy ebben tényleg nem vagyok jó. Sose ment jól a varázslás. Mármint nem vagyok kvibli csak hát... nem is tudom... - tétován vonom meg a vállamat. Nem vagyok jó ebben, ritkán beszélgetek diákokkal és egy kicsit talán furcsa helyzet is ez így most. Nem őt kellene terhelnem effélével. Talán jobb lennék benne, ha gyakorolnék, de tény, ami tény gyerekként a szüleim elég szépen elvették az önbecsülésemet, ami meglátszott azon is, hogy mennyire döcögtek a tanulmányaim itt. De ez érthető, hiszen a legtöbb dologhoz önbizalom is kell. Ha nem hiszel magadban, akkor nem fog sikerülni, ebben azért van igazság.
- Tudok pár igazán izgalmas könyvet, ha gondolod ajánlhatok majd párat. - nem nézegetem én a könyvét, hogy mit is olvasott pontosan, főleg mert már lebegteti is az egyik könyvet. Tényleg segíteni akar, amit egy hálás mosollyal konstatálok. - Talán akkor én... leülök addig, ha nem haragszol. Az odamegy, a harmadik sorba a nagy kék kötet mellé. - mutatom is nagyjából az irányt, de kék könyv csak egy van arrafelé, így egyszerű viszonylag megtalálni és nekem muszáj kicsit leülnöm. Egy egész leheletnyit még mindig szédülök és a végén még megint a padlón kötnék ki, ami pedig nem lenne hasznos. A végén híre menne, hogy a könyvtáros a könyvtárban ájuldozik, és azt nem szeretném.
- Igen, nagyon is. Békés és nyugodt és nincsenek túlságosan nagy elvárások, de mégis élvezetes, bár gondolom ezt sokan nem gondolják így. Te mit tanulsz? Ha jól sejtem akkor már egyetemista vagy. - első ránézésre legalábbis idősebbnek tűnik, de persze a jó ég tudja. Nem vagyok tökéletes kormeghatározásban. Ha idősebb akkor talán még azt is felajánlhatnám neki, hogy tegezzen nyugodtan, de nem vagyok benne biztos, hogy az iskolai szabályzat ilyesmit nem tilt. Tudom, hogy Lilja nem szokott magázódni a betegeivel, de... az azért másféle helyzet. Biztosan lenne olyan tanár, aki rosszallóan nézne rám, ha tegező viszonyban lennék diákokkal könyvtáros létemre, főleg az olyanok, mint mondjuk Perselus és Minerva.