Főkarakter: Főkarakter
Teljes név: Stella Rose Lafayette (született: Stella Rose Elicrys)
Születési hely és dátum: 1967.09.02
Csoport: Varázshasználó
Patrónus: Zöld mamba
Foglalkozás:bájitalkészítő
Kiemelkedő tudás: Bájitaltan – tehetséges, Átváltozástan – tehetséges, Jóslástan - teheségtelen
Jellemed kifejtése
Elég stresszes embernek tartom magam, gyakran görcsölök. Emellett rendmániás vagyok, és ugok, ha bárki egy centiméterrel is odébbtesz valamit, vagy cipővel jön be a házba takarítás után. Nehezen viselem el a nehéz helyzeteket, általában hisztirohamot vagy sírógörcsöt kapok, ha valami olyan történik. Nem szeretem, ha a gyerekeknek baja esik, inkább a közelemben tudom őket. ilyen szempontból Dougval kiegészítjük egymást, mert ő meg engedi a gyerekeket, így kialakult bennük valamilyen szinten az önállóság, amit nem annyira szeretek, de hajlandó vagyok a kompromisszumra. Visszafogott a természetem, nem keresem a kalandokat, a rutinban találom meg önmagam, nyugalomban. Legközelebb talán a racionalizmus áll hozzám, ha a látásmódomról kérdeztek: a valóságra koncentrálok. Ez kicsit furcsa, mivel boszorkány vagyok, de hát azon belül is elég nyugalmas munkát sikerült találnom: bájitalokat készítek megrendelésre.
Másfelől viszont a jó tulajdonságaim közé tartozik, hogy remek hallgatóság vagyok, megértő, kedves, tisztelettudó, alázatos és segítőkész. Viccesnek is tartom magam: erről viszont a körülöttem lévők másképp vélekednek.
Megjelenés
Szőke hosszú hajam, kék szemem a két legszembetűnőbb tulajdonságom. Haha, mert értitek, szem, és szembetűnő... Nem? Oké, hagyjuk. Ha választanom kéne, mit szeretek magamon legjobban, az talán a nevetésem lenne, de ha a férjemet kérdezitek, ő biztos, hogy a lábaimat mondaná! Mondjuk 31 éves létére még illik formában tartania magát az embernek – nekem szerencsére ezzel nem kell bajlódnom, édesanyámtól ugyanis örököltem a véla vérvonalat, így a külső minden odafigyelés nélkül gyönyörű. Így eshet meg például, hogy huszonéves mugli srácok rohangálnak utánam, gyakorlatilag teljesen megbabonázva, és még a varázslók közt is gyakran kell felmutatnom a jeggyűrűmet. És mentségemre legyen mondva, mégcsak nem is öltözködöm kihívóan! Hiába, ilyen ez a kisugárzás. Pedig egyszer kipróbáltam, hogy beöltözök ilyen öregasszon szerelésbe, összekenem magam, satöbbi... Hát hasztalan volt. Mondjuk azóta ki vagyok tiltva a Golden 8 klubból. Francba a női tulajokkal!
Életed fontosabb állomásai
Épp a Rosewane kávézóban ültem, egy mugli magazint lapozgatva, mikor egy barna hajú, 40-es pasas ült le a velem szembeni karosszékbe.
- Férjél vagyok, ne haragudj – mutattam fel a jeggyűrűt az ujjamon. Gyakran akadnak ilyenek, ezért igyekszem még az elején lerázni őket, és akkor legalább nem élik bele magukat semmibe.
- Mindenkinél így indítasz Stells? – villantott rám egy ellenállhatatlan mosolyt. Egyenesen a képébe röhögtem.
- Azt hiszed lenyűgözöl azzal, hogy tudod a nevem? - kérdeztem a kávéspoharamra mutatva, amin nagy betűkkel rajta állt: Stella.
- De az nem áll rajta, hogy Elicrys – vette halkabbra a hangját. Megrémisztett. – Beszélgethetnénk valahol máshol, Ms. Elicrys?
- Mrs. Lafayette – javítottam ki – de rendben.
- Jöjjön utánam. – mondta, csendben követtem, az agyam leblokkolt. Dehát ki tudhatja a valódi nevem? Akiket a házasságom előtt ismertem, mind szétszéledtek a világban... Talán valamelyikük megtalált?
Egy szegényes negyedben kötöttünk ki. A férfi egy kocsmába vitt, ahol névről ismerte kocsmárost, az pedig beengedte a pult mögé, és inett, hogy oda is kövessem.
- Szó sem lehet róla, ameddig nem mondja meg, ki maga. – szóltam kifogást nem tűrő hangon.
- A nevem Charles Perkins. A nagybátyád vagyok. – és bár őrültségnek hangzik, hittem neki. Mert ha a nagybácsim, akkor véla. Márpedig akkor egy ékszert kell viselnie, ami ott is van a mutatóujján. Egy gyűrű.
Fent egy szoba volt egy ággyal. Charles az egyik végébe ült, én a máskba.
- Miért jöttél? – kérdeztem.
- Van valami, amit el kell mondanom neked. Éltebevágóan fontos. Emlékszel az apádra?
- Már hogy emlékeznék? Otthagyott minket még születésem előtt. Egy féreg. De mást nem meséltek róla.
- Na jó. De mielőtt a lényegre térnék, mesélj nekem! Mégicsak a nagybátyád vagyok! És még sosem találkoztunk. Anyádat is régen láttam.
- Szórakozol velem?! Idejössz, közlöd, hogy van valami életbevágóan fontos, aztán ja, bocsi mégse olyan fontos, inkább bájcsevegjünk, majd csak utána?! – emeltem, fel a hangom, mire lepisszegett.
- Nyugalom Ms. Elicrys, mindent a maga idejében.
- Mrs. Lafayette – sziszegtem.
- Á, tehát férjél vagy. – mondta ezt úgy, mintha korábban már nem említettem volna. – Hogyan ismerkedtetek meg? – miután érződött a hangján, hajthatatlan, belekezdtem.
- Kicsi lány voltam, körülbelül hét éves, mikor először találkoztunk. Anyu nem ért rá, de jóban volt az ő anyukájával, ezért ő vigyázott rám. Már akkor is csodáltam. Okos volt, intelligens, ugyanakkor nagyon vicces. Teljesen belézúgtam. És azt mondta, egy nap majd a férjem lesz, én meg elhittem – kuncogtam – és már másnap hozzá akartam menni! Hát, tíz évvel később már a barátom volt, tízenöttel pedig már a férjem. Amikor az álmok valóra válnak... – meregtem el egy kicsit a beszámoló közben. – Aztán megszületett a kisfiam, Atticus, és a lányom, Amelia.
- Gyönyörű nevek! – vágott közbe Charles.
- Ahh ne is mondd! Az Ameliát ki nem állhatom, Doug válaszotta! – nevettem el magam- Csak hát, kissé nehezen birkózott meg a gyerek gondolatával... Atticusra majdhogynem riválisként tekintett. Mikor viszont megtudta, hogy kislányunk lesz! Valami megváltozott... És mivel ilyen lelkes volt, ráhagytam a névválasztást. De mivel én ki nem állhatom, ezért Leilának becézzük.
- Tündéri! – szólt ismét bele a nagybácsim.
- Na igen, de Doug nem törődött ebbe bele, így ő az egyelten, aki még mindig Ameliának hívja. – mosolyogtam. – Imádom a családomat. Bármit megtennék értük, érted? Úgyhogy ha veszély fenyegeti őket, azt most mondd el.
- Csss! Mesélj még! – mondta, és éreztem, ahogyan beveti a véla kisugárzását, én pedig nem tudtam ellene tenni. – Sophie hogy van?
- Anya? Mostanában nem beszéltünk. Most hogy mondod, legalább egy hónapja. Nemmessze lakik tőlünk, majd megnézem, mi újság vele.
- Veled tartanék, ha nem probléma.
- Most?
- Persze, menjünk. Útközben legalább lesz még időd mesélni. Kint parkol a kocsim.
- Mutatom az utat. – egyeztem bele.
- És most hol vannak a gyerekek? – érdeklődött.
- Atticusnak ez az első éve a Roxfortban- mosolyogtam – Leila pedig otthon van Dougval.
- Felvették a Roxfortba? Gratulálok! Akkor most lehet 11 éves, igaz? És hogy megy neki?
- Nagyon jól érzi magát, igazi kis adonisznak számít, mert nem sok véla-származék járkál az iskolában! Már most odavannak érte a lányok, ő pedig imádja a figyelmet, ahogy észrevettem. Nagyjából hetente váltunk levelet, hogy mégis mi van vele, egyébként meglepően önálló! És egyébként belegondolva Leila is nagyon jó gyerek ilyen téren, de elképesztően hanyag, mindent szétdobál! ezzel néha az agyamra megy.
- Elhiszem!
- Na és te? Nem mesélsz magadról? Azt sem tudom, ki vagy!
- Majd ha eljön az ideje, megtudod.
- Fárasztó vagy! Na jó, itt vagyunk. – mondtam, és leparkoltunk a ház elé. Kiszálltunk, és csengettük. Sehol senki. Megismételtük.
- Lehet, hogy csak a boltba ment – próbálkoztam, amikor hirtelen észrevettem egy repedést az ablakon. – Jézusom, ez eddig nem volt ott! – mondtam, és ebben a pillanatban már nyitottuk is az ajtót.
- Állj, varázs védi a házad! – emlékeztem, de addigra már bent is voltunk. – valaki megtörti a bűbájt! – estem teljes kétségbe. Odabent a házban dulakodás jelei látszottak: törött bútorok, rendetlenség, összevisszaság. Bepánikoltam.
- Úristen, elrabolták anyut! Ilyen nincs! Ezt nem hiszem el... – bőgtem el magam – De ki tehette ezt? – álltam értetlenül könnyezve.
- Az apád – válaszolta higgadtan. – Tegnap szabadult az Azkabanból, 30 év után. Megtalált.
//Megj.: A jellemet még bővíteni fogom (é gifet is teszek a fejlécébe), csak feltöltöm inkább most, mert a hétvégén nem lesz időm rá. Bárkinek bármi gondja van, sikítson!
//
