2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
[You must be registered and logged in to see this image.] "Well, of course I'm being childish! There's no point being grown-up if you can't be childish sometimes."
Főkarakter: Titkos karakter Teljes név: Douglas Austin Lafayette Születési hely és dátum: 1958. május 10. Csoport: Varázshasználó Patrónus: ázsiai vadkutya Foglalkozás: Jani, a Titok és Misztériumügyi főosztályon. Képesség: Bejegyzett animágus, mosómedve. Kiemelkedő tudás: Sötét varázslatok kivédése- tehetséges Átváltoztatástan- tehetséges Gyógynövénytan- csapnivaló
Jellemed kifejtése
Sosem voltam rossz gyerek. Vagy eleven, bajkeverő, esetleg zűrös. Lázadó, punk. Nem, határozottan emlékszem, ifjúságomat ezen jelzők kerülgetésével vészeltem át. Ám, ne hidd, hogy a szó betű szerinti értelmében „jó” vagyok, vagy voltam. Inkább közömbös. Harsány és vidám. Arrogáns, és régimódi, de törekszek az újra. A változás éltet és feltüzel. Egyetlen irányt ismerek: előre. Ezzel együtt, mégis ha nem is az egészet, de az élet nagy részét poénra veszem. Nem vagyok az a fajta, aki tárt karokkal öleli keblére a világot, bár sokáig a hedonizmus kétes óceánjában lubickoltam. Olyannak tűntem, aki soha nem tud megkomolyodni, akinek soha nem nő be a feje lágya. Ez lényegében igaz is. Gyerekes vagyok, komolytalan, bohém, borissza. Mégis, hitvesemnek valahogy sikerült észhez téríteni. Vagyis mondjuk inkább úgy, hogy egyensúlyba hozta a mérleget, aminek a nyelve erőteljesen a komolytalanág ruganyos ösvénye felé hajlott. Az évek alatt valahogy kibontakozott az a belső, veszedelmes énem, amit igazán kevesen ismernek. Amelyik nem ismer tréfát, és kegyelmet, és ami miatt kérelmeznem kellett az áthelyezésemet a Wizengamottól. De bántam is én? Az az időszak kemény volt, mindenki lelkéből elharapott egy kicsit, de ugye mindenki megküzd belső démonjaival, én is megtettem, és lám mi lett belőlem. Szinte hallom... Hiányzik belőlem a félelem, de nem az óvatosság. Nem rohanok fejjel a falnak, bár nem is aggódom túl a dolgokat. Ahogy esik, úgy puffan. Jobb megijedni, mint félni. A problémával akkor, és csak akkor vagyok hajlandó foglalkozni, amikor már toronymagasan árnyékolja be előlem a napot. De nem szoktam halogatni. Szokatlanul felelősségteljes vagyok. Negyvenakárhány évesen azért szerintem ez egy korrekt tulajdonság. Nagylelkű, ravasz, megbízható, pimasz, tapintatlan, harsány, komoly, lelketlen, szeszélyes , közvetlen, zárkózott és napestig sorolhatnám de egyszerűbb ha lezárom ennyivel: ambivalens és kiismerhetetlen. Nem játszom ki a kártyáimat az első körben, mindig van egy adu ász amivel meglepetést okozhatok. És imádok meglepetést okozni. És hiába vagyok megáldva csupa kellemetlen tulajdonsággal, amik elegyet alkotva, bajba kellene keverjenek, ez valahogy, mégsem történik meg. Mert odafigyelek, hogy a bokámat azért ne üssem meg. Hiszen van egy családom. Két kölyök, az asszony, ha esetleg velem valami történik ki boldogítaná őket? Őszinte? Nem szoktam kertelni, nem aggódom, ha a szavaim esetleg tapintatlanok, vagy lélekbe maróak. Igazából csak szórakozásból zrikálok másokat. Végtelenül cinikus, és gúnyos vagyok. Néha magam sem tudom, mikor gondolok komolyan valamit. Igen, szoktam hazudni. De ki nem?
Megjelenés
180 centi magas, nem túl testes, de nem is túl vékony dongájú alak vagyok. Bár sokat ücsörgök az íróasztalom mögött, papírokat tologatva, ne hidd, hogy az évek alatt egy puhány félnótás lett belőlem. Nem, nagyon jól bírom a strapát. A két kölyök tesz róla, hogy edzésben maradjak. A hajam, és a szemem is barna. Egy-egy húzósabb éjszaka után masszív borosta fedi arcomat, rajtam már meglátszik a kialvatlanság. Elsőre nem is tűnök izgalmasnak. Csak aztán várd meg, amíg megnyerő személyiségem lehengerel. Öltözködésem változatos, bár általában fel sem tűnik mit veszek fel a nagy rohanásban.
Életed fontosabb állomásai
-Mégis mit kezdjek veled? – kérdezte édesanyám tenyerébe temetve az arcát. Válaszul felvontam a szemöldököm. Én, nem találtam semmi kivetnivalót a helyzetemen, és értetlenül álltam anyuka összeomlása előtt. – Ne nézz így. Tisztára apád vagy. Ezt tőle tanultad? Nagyon ijesztő. – de én csak álltam, némán, zsebre dugott kézzel. Tudtam, tisztában voltam vele, hogy rémesen ijesztő lehetek. Beszöktem a henteshez, de ahogy bemásztam az ablakon véletlenül magamra rántottam hagymásvérnek szánt nedűt, így mindenemet beborítja a csatakos, élettől bűzlő bíbor halál. Persze jött a rendőrség, és hazavittek. És most itt vagyunk. – Fürödj le… -Szó sem lehet róla. – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően. Apától tanultam. Remekül hangzott. -De bizony, és szó is lesz róla. – tápászkodott fel a székéből anyácska. -Nem! – üvöltöttem és nekiiramodtam. -Jössz te vissza! -Soha!
Folytott sírdogálást hallottam szüleim szobája felől. - Anya? – kérdeztem csendesen, az ajtófélfának támaszkodva. – Mi történt? -Semmi Douglas, semmi. Menj csak vissza. Játszani. -Anya. Nem vagyok már gyerek. – ó, pedig nagyon is az voltam még, de nem voltam hajlandó beismerni a tényt, mert ezzel elveszik lehetőséget tőlem, hogy segítsek. -De tényleg…- felvontam a szemöldökömet, tekintetem kérlelhetetlen volt. Tudtam, hogy apu van a dolog mögött. Mostanában mindig ő a hunyó. Nem is tudom hol, vagy mikor volt az a pont, hogy kiállhatatlanok legyenek egymás számára. Sokak által irigyelt románc volt az övék. Ám valami, vagy valaki megmérgezte. Tudtuk mi ezt jól, hogy van más is. De apu végig abban a hitben volt, hogy ostobán vakok és süketek vagyunk. Mégis. Különös módon, anya nem szólt soha egy szót sem. Nem szidta a másik nőt, nem hisztériázott. Csak csendben, a világtól elzárva az érzéseit kesergett magában. Rémisztő és döbbenetes, ugyanakkor szívfacsaró volt látni, hogyan emészti magát. -Mi történt? Hol van apa? De ő csak sírósan megrázta a fejét. Sóhajtottam. Ennek semmi értelme. Fogtam egy adag nyugtató főzetet és egy pohár vizet, a kezébe nyomtam, és lefektettem aludni.
-Vidd el innen! – anya kiáltására megfagyott bennem a vér is. Ez a jólelkű asszony, mintha valami alvilági démonná változott volna. Mennyi gyűlölet egy aprócska ember iránt, aki éppen, hogy megszületett, de már óriási ellenszenv övezi jelenlétét. – Minek nézel te engem? Felnevelem a kölyköt, akit a szajhád szült, úgy mint Doug-ot, mint a saját fiunkat? – a sértettség, amivel éveken keresztül birkózott most tombolva robbant ki belőle. Teljesen jogos, másfelől viszont… Annyira hasonlít apára. – Nem, azt már nem. Douglas, vedd a kabátod, megyünk. -Nem viheted el! Ő az én fiam is! -Hah! Ott a másik, foglalkozz vele. Ha már hónapokig felénk se néztél. Douglas, öltözz! Meg sem hallottam a civódásukat. Némán bámultam a babára, aki mit sem vétett a világ ellen. Na, ne érts félre, már akkor is hiányzott belőle ma lelkesedés, hogy megértsem mások mit gondolnak, vagy éreznek, de akkor megszántam azt a babát. Mármint a feje vörös volt, és egyre mélyebb színt öltött, arca fájdalmas fintorba gyűrődött, felsírt. – Nem hagynátok abba? – kérdeztem szemrehányóan. – Nekem kellene tisztába tennem? Tizenegy vagyok, ti értetek ehhez. – jelentettem ki egyszerűen, és otthagytam a viaskodó szüleimet, akik döbbenten, némán bámultak utánam. Szóval a kiskölyök ottmaradt velünk.
-Ki törte össze apátok seprűjét? – anya hangja haragos volt, ahogy berontott a nappaliba, kezei között szorongatva a seprő darabkáit. Dan a földön játszadozott, de anya szavaira megdermedt. Vettem az adást. -Én voltam. – válaszoltam, fel sem nézve a könyvemből. Unottan lapoztam egyet. -Douglas… könyörgöm. Ez egy nagyon drága seprű volt. -Hát vedd el a zsebpénzemből. – vontam vállat. -Mégis mit gondolsz? Majd a fiam pénzéből veszek újat? Amúgy se lenne annyi… -De, van. – félretettem. Persze nem egy új seprűt akartam venni belőle, de hát ha egyszer így alakult. De anyu csak megrázta a fejét. – Nézd meg mit kapsz majd apádtól, ha hazaért. – semmit. Tudtam jól, hogy körülbelül semmilyen következménnyel nem jár a randalírozásom. Miután anyu távozott, Dan-re pillantottam a könyv mögül. -Tudod, hogy téged se szidott volna le. -Tudom… -Akkor meg? -Félek tőle. -Félsz? Hát aztán miért? -Mert én nem a fia vagyok…- nos ebben lehet valami. De soha nem különböztették meg hátrányosan emiatt. Sosem szidták le, ha nem volt nyomós okuk rá, nem dolgoztatták, sőt anyu meg is szerette, bár nehezen ment neki, de nem is várta senki, hogy könnyű legyen.
-…és persze, majd feleségül is veszlek. – ígértem nevetve az előttem álló hétéves forma kislánynak. A szomszédban lakott, nyaranta, amíg a szülei dolgoztak én vigyáztam rá. Igen, nagyon remek nyári meló, de hát ennél jobbat el sem tudnék képzelni. Mesét nézünk, édességet eszünk, néha persze meg kell mozdulni, és úgy tenni, mintha érdekelne az egyik furcsa nevű baba szerelmi élete, de ezen kívül laza volt. -Tényleg? – nyíltak óriásira a szemei. – Mikor? -Ha felnőttél. – már oda sem figyeltem arra amit mondtam, persze hiba volt, ő már teljesen beleélte magát. -És lesz gyerekünk is? -Persze. Hogyne lenne. Négy is. -Két fiú, és két lány? -Aha, persze…- dünnyögtem a könyvem mögül, oda se bagózva rá. Arra persze egyből felfigyeltem, hogy megjöttek a szülei, ő pedig vidoran újságolta nekik a hírt. -Képzeljétek, Douglas azt ígérte, hogy feleségül vesz, én meg szülök neki jó sok gyereket. Jövőre. Az már majdnem tíz. Felnőtt leszek…- hogy ezért én mit fogok kapni otthon. De, a fene se gondolta volna, hogy tényleg így lesz.
Nem akartam gyereket. Tényleg, minden idegszálam tiltakozott a gondolat ellen, hogy én valaha is apa legyek. Felelőtlen vagyok, és túlságosan is önző, hogy Stellát csak és kizárólag magamnak akarjam. Osztozni rajta egy csupasz vonyító békával? Na még mit nem. Nem is nagyon voltam elragadtatva, amikor megtudtam, hogy egy magzat, egy apró kissrác –még nagyobb konkurencia!- pihen a szíve alatt, halálos nyugalommal le se sajnálva, hogy világok omlottak össze bennem, miatta. Nem akartam ott lenni. A „nagy pillanat” nekem valószínűleg a véget jelentené. Tenyerembe temettem az arcom, próbáltam kizárni a külvilág zajait. Hosszú és fárasztó éjszaka állt előttem, a minisztérium a feje tetején, és ráadásul neki is most kell előbújnia. Nem várhatott volna pár napot? Évet? Egy életet? Aztán a kezembe adták. Hosszú percekig képtelen voltam megszólalni. Némán bámultam erre a kopasz kis ördögre, aki békésen szuszogva elszunnyadt a karjaimban. Stellára bámultam, aztán vissza rá. Mit éreztem? Meghatottságot? Örömöt? Apai büszkeséget. Apa leszek. Apa lettem, apa vagyok. Gombóc nőtt a torkomba. Se nyelni, se levegőt venni nem mertem, hátha felébred, és megutál, aztán a következő húsz évet csatározással töltjük majd el. De aztán mégis, úgy éreztem mondanom kell valamit. Valamit, ami a pillanathoz illik, és hatásos. – Jó csúnya lettél. – dünnyögtem a kis maszatnak.
- Na. Mond ki. Az apu kedvéért. Mond, hogy Svéd Sróforrú Sárkány. Figyelj csak, apu elszótagolja neked… Svéd…ne nézz így, ez egy darab szótag. Igen. – magyaráztam az alig egy éves csöppségnek, aki vihogva támasztotta puha kis tenyereit az arcomra. Ó, Amelia drágám, apuci megtudna zabálni, itt helyben, vegyes körettel. - Douglas… - Nem Wilhelmina, nem vállalom. - Végig sem hallgattál, ugyan, honnan tudod, hogy… Hitetlenkedve meredtem rá. – Ezt ugye te sem gondolod komolyan. Az Idő Kamráért felelek már idejét se tudom mióta. Vak vagy, ha azt hiszed, nem terjednek fénysebességgel a pletykák. Hozzám is eljutottak, így volt időm gondolkodni a dolgon, tehát nem. - Zsigerből utasítod vissza, pedig fogalmad sincs… - Pedig van. Tudom mi folyik itt. Én is látom. - Ezért van szükség rád. - Nem kell udvarolnod, így sem vállalom. - Kérlek. - Nem. -Douglas. -Willhelmina. -Mi tart vissza mond? -Ami a minisztériumban folyik. A hatalmi játszmák. Hogy kitaláljam kinek milyen mélyen kell benyalnom, hogy rendesen végezhessem a munkám, de még akkor se biztos, hogy hagynak. Beleőszülnék. És Stella a barnákat szereti. Nem akarhatod, hogy a házasságunk tönkremenjen emiatt. -A házasságunk nem emiatt fog tönkremenni, hanem inkább, hogy megint nem vitted ki a szemetet. – kiáltott be a konyhából Stella. Megforgattam a szemeimet. Épp most utasítom vissza, hogy a Misztériumügyi főosztály feje legyek, és a szeméttel piszkálnak megint. Zseniális, köszönöm Stella. Persze nyilvánvalóan minden ellenállás hiábavaló volt. Kineveztek, én meg a fogamat szívva bekerültem az íróasztal mögé. És az ügyosztály fenekestül felfordult. Miattam.
-Egy cigit. -Tessék? -Adj egy tetves cigit. – kértem ingerülten, és mire kézhez kaptam a bagót, türelmetlenül rá is gyújtottam. -De, hogy-hogy? Újra rászoktál? -Soha nem is szoktam le. Csak Stella meg ne tudja. – lestem körbe gyorsan, megbizonyosodva, hogy nem bukkan-e fel valahonnan. Gyakran csinálja ezt. Nem számítasz rá, ott terem, hóna alatt Amelia-val, mond valamit, ad egy csókot és már suhan is tova. A pár perc néma csöndet, én törtem meg. –És ez teljesen biztos? -Teljesen. –tenyerembe temettem az arcom. Oké, túlleszünk rajta, megoldjuk valahogy. -Akkor ez maradjon kettőnk között. -De… -Nincs de. A főnököd vagyok. Nem beszélsz erről senkinek. Egy teremtett léleknek sem. Értetted? -Igen. -Helyes.- nyomtam el a csikket, és zsebre dugott kézzel nekitámaszkodtam a falnak. Ezt az óriási slamasztikát. -Minden rendben ? -Ó, hogyne. Épp most derült ki valami elmebeteg halálfalóról, hogy a nejem apja, akit épp a tegnap engedtek ki az azkabanból, ahová mugliellenes bűncselekményekért került, és nagyon finoman fogalmaztam, persze könnyen lehet, hogy nem is tud Stelláról, de meg fogja tudni, és akkor az egész családom veszélybe kerül, de nem, tényleg, minden a legnagyobb rendben. – ráadásul ezek a szörnyű álmok is vissza-visszatérnek. Minden éjjel ugyanaz. A régen halottnak nyilvánított rokonság. Az összes unokatestvérem. Mi történhetett? Lehet ennek is utána kellene nézni. De ez már sok lesz. El sem hiszem, hogy ezt mondom, de lehet, hogy öregszem.
Luna Lovegood
Reveal your secrets
Tárgy: Re: douglas lafayette 2016-01-30, 09:48
Elfogadva!
Szegény kicsit Doug, majd az uncsitesói jól megnyomorgatják az arcát, hiába, hogy hirtelen így felnőtt. Nagyon tetszett az egész karilap, már eleve a kezdő gif is igen megnyerővé tette Vasembert a kedves rokont. A jellemed szuper, szépen kifejtett és sokszínű, már ott látszik a jellemfejlődés, ami minden ember sajátja, aki megöregszik, vagy megemberesedik, azért öreg még csak nem vagy. Az előtörténeted is pöpec lett, pont mint amit vártam is, úgyhogy le a kalappal! Szépen felépítetted és kimondottan tetszik a visszaemlékezős, betekintős megoldás is. Doug kimondottan szimpatikus kari lett, főleg hogy milyen ügyesen lerendezte a vitázó szüleit, ügyes! Az élete pedig elég kacifántos lett a végére, nem csodálom hogy nem viseli könnyen a sok nehézséget, amit egyszerre jön. :O A lényeg, hogy minden csodás, nem is tartalak fel, suhanj szépen játszani és keresd meg a rokonságot és persze küzdj meg az apóssal.
