Főkarakter: Titkos
Teljes név: Eleanor Lafayette
Születési hely és dátum: Franciaország, 1950.05.08. (27 évesnek néz ki; 20 évig mágikus álomban volt)
Csoport: Varázshasználó
Patrónus: Párduc
Évfolyam (szak) / Foglalkozás: Magizoológus, annak idején pár hónapig tanított is
Képesség: -
Kiemelkedő tudás: Legendás Lények Gondozása - kiemelkedő, Átváltoztatástan - kiemelkedő
Jellemed kifejtése
Hol is kezdhetném? Talán az elején, igaz?
Nyugodt,
kitartó és
megfontolt vagyok, ezek a szavak tökéletesen leírnak engem, a jellemem. Nehezen lehet kihozni a sodromból, de ha sikerül, akkor futás! Száz mérföldes körzetben nem marad körülöttem senki, aki ne tudná a bajomat. Céljaim előre megtervezem, sokszor tudom már hónapokkal hamarabb, hogy például hová fogok indulni felfedezésre, kutatásra a későbbiekben. Kitartásom miatt sok helyen megállom a lábam, részben ezért lettem jó kutató is.
Nehezen alkalmazkodom, őrülten nehezen a gyorsan változó dolgokhoz, eseményekhez. Mivel szeretek előre tudni dolgokat, ezért ez sem kivétel az alól. Ha valami mégis hirtelen történik velem, akkor kell egy kis idő, még sikerül feldolgoznom a helyzetet. Talán a legfontosabb tulajdonságom a
családcentrikusság. Amióta édesanyánk meghalt, úgy éreztem át kell vennem a helyét. Én vagyok a legidősebb a testvéreim közül és vannak/voltak dolgok, amiket egy apa, nem tudott úgy átértékelni, mint egy anya. Ezért azt gondoltam, meg kell adnom ezt a testvéreimnek, tartozom ennyivel. Számomra ők a legfontosabbak, soha nem engedném, hogy bármiben is hiányt szenvedjenek. Mondanom sem kell, hogy mennyire
megbízható vagyok, ami egy igen jó és kiemelt tulajdonságomként tartok számon, hiszen az emberek többségéről ma már ezt nem lehet elmondani.
Nem vagyok naiv, egy kicsit sem, az embereket nem engedem rögtön a bizalmamba férkőzni.
Nem volt soha jellemző rám az éretlenség. Sokkalta komolyabban álltam hozzá a dolgokhoz mindig, mint mások. Kiskoromtól kezdve a szüleimről vettem példát és biztos vagyok benne a mai napig, hogy nem véletlen, én vagyok a
komoly, felelősségteljes gyermek. Persze nem áll távol tőlem sem egy kis szórakozás, kikapcsolódás, mert minden embernek jól esik ha egy kicsit ki tud kapcsolni. Én is, mint minden testvérem a Griffendélbe jártam, amint mind a hét éven keresztül teljesen magaménak éreztem, egyszer sem kételkedtem abban, hogy nem vagyok idevaló. Elhatározottságom és komolyságom miatt sokan nem kedveltek, de ahogy kinőttünk ebből a korszakból igazán nem is számított már ez. Nem sok embert szerettem az életem eddigi részében, de ha valakit megkedveltem, akkor utána
nagyon tudok szeretni. A teljes valómat egy ember érdemelte csak ki mindössze, akinek elvesztését valószínűleg nehezen fogok majd tudni feldolgozni, ha egyszer felkelek a fránya álomból...
Megjelenés
163 cm magasságommal nem mondhatnám, hogy kiemelkedem a tömegből. Teljesen átlagos vagyok, csak egyszerűen jól tartom magam. Soha nem tudnám elképzelni egy napomat úgy, hogy legalább egy-két órát ne sportoljak munkám, családom mellett. Legalábbis annak idején így tettem...
Hajam eredeti színe barna, amit kifejezettem utálok. Valahogy nem éreztem soha magaménak, nem illett arcomhoz, ezért legtöbbször átfestem. Mikor milyen kedvem akad, egyszer vörösre, egyszer szőkésre. Zöld szememet sokkalta jobban kiemelik ezek a hajszínek. Arcom hosszúkás, vékony, óriási, "csókos" ajkaimat anyámtól örököltem. Bőröm leginkább fehér, ami az itteni klímához képest szerintem egyáltalán nem meglepő. Nyaranként ha kisüt a nap, persze mindig kapok az alkalmon, de az nem elég ahhoz, hogy ropogós barnára süttessem magam. Öltözködésem elegáns, nőies. Munkámból kifolyólag sokat kutakodom új lények után, ilyenkor sportos vagyok. Tipikus nőnek mondanám magam, hiszen szekrényem telis-tele van mindenféle stílusú cuccokkal, bár azt hiszem, hamarosan rájövök, hogy nagy részét a kukába kell tennem, mert az idő alatt, míg aludtunk a stílus is változott. Kiegészítőket is szívesen aggatok magamra, édesanyám legtöbb ékszerét én örököltem meg, így van miből válogatni.
Életed fontosabb állomásai
A szél melengető fuvallata csiklandozza arcom és lobogtatja meg hajam, miközben sietős lépteim halk neszt hagynak maguk után.
Futok. Muszáj sietnem, már alig várom, hogy láthassam. Fehér ruhám szoknyájának szegélye már a földet súrolja, amikor letérek az ösvényről. Tudom, nem szabadott volna ide jönnöm. A támadások az utóbbi napokban egyre gyakoribbak lettek, senki sincs biztonságban, sehol. Aggodalmam szeretteim felé teljes irányú, minden erőmmel igyekszem őket megvédeni, beleadni mindent, hogy segíthessem az ellenállókat a harcban. Sajnos képzettségemmel nem tudok beállni a soraikba, de fel tudok készülni az esetleges harcra. Pálcám előveszem, fényt semmiképp nem varázsolok, hiszen abból csak baj lenne. A megbeszélt találkahelyre kell mennem, el kell oda jutnom! Tudom, érzem, hogy valami fontos dologról fogunk ma beszélni, de remélem, hogy nem azt fogja beközölni, hogy el kell mennie, messzire és engem meg itt hagy egyedül. Már egy gyűrűvel is megpecsételtük szerelmünket, nem tudnám elviselni, ha hetekig távol lenne tőlem, főleg ilyen veszélyes időkben.
Nem, nem engedhetem. A folyó halk csörgedezése töri meg a csendet. Már közeledem. Nem rezzenek meg egyetlen hangra, neszre sem, legtöbbjéről tudom, hogy állatok okozzák, ezért nem állok meg. Errefelé még nem történt baj, viszonylag jól védett hely és ez kicsit megnyugtat. Nehezen veszem ki a hold fényében a férfi alakját a vízesés mellett. Csendben, lábujjhegyen az egyik fa mögé settenkedem, hunyorítva próbálom kicsit jobban megszemlélni őt. Biztosan ő az?
Kockáztatnom kell. Kilépek magabiztosságot sugározva, nem rejtegetve, hogy itt vagyok. Mikor megfordul, szívem dobogásának ritmusa teljesen megváltozik, nem is lassul, ameddig a karjaiban tart.
-Ugye nem akarsz elmenni, és itt hagyni egyedül? - Bontakozom ki öleléséből, tekintetem lágy, mégis komolyságot sugároz. A háború nem vicc, és tudom, hogy már nincs sok időnk hátra együtt, hiszen apám mesterkedése egyre komolyabbnak tűnik. Mégis úgy érzem, támogatnom kell őt, bármennyire is utálom a döntését.
-Persze, hogy nem. Csak hiányoztál, látni akartalak és persze megbizonyosodni, hogy minden rendben. - Halvány mosolya a legkisebb jeget is megtöri bennem, teljesen átadom magam neki. A közelben lévő faházhoz sietünk, már teljesen otthonosnak érzem ott magam. Ígérte, hogy amint vége a háborúnak, beköltözünk.
Ez az éjszaka forró, édes de mégis keserű volt, mert éreztem, hogy valamit eltitkol, valami történni fog. Mégis annyira bugyuta voltam, hogy nem kérdeztem rá.
***
Másnap hajnalban visszaszöktem a birtokra, szerencsére még a szüleim ébredése előtt. Akárhány éves is vagyok, még mai napig ott élek velük, az ő szabályaik szerint. Átöltöztem, felfrissültem és elmotyogtam a ház körül egész nap. A délután folyamán egyszerűen csak kezdtem gyanút fogni. A szüleim olyan furcsán viselkedtek, nem tudtam velük pár normális szót sem látni. Melanie bús tekintete csak még aggasztóbbá tette az egész helyzetet, de tudtam, ha rákérdezem, akkor sem fognak beavatni a tervükbe.
-Apám? Valami gond van? - Pillantottam aggódó tekintettel a kanapéról a szüleim felé. Örültem volna, ha megszólalnak, ha azt mondják, semmi baj nincs. De nem tették. Talán ebben az egy pillanatban meghazudtoltam önmagam, naiv voltam. Kezemben lévő könyvet az asztalra helyeztem, kiegyenesedtem és habozásuk egyre jobban kezdett aggasztani. -
Hol vannak a többiek? Prim? Conall? - Melanie elhelyezkedett mellettem, megfogta kezem, azt hiszem bátorítóan. Kezdtem kiborulni, nem tudtam nyugton maradni.
-Kincsem, sajnálom. - Fejem felkaptam, az ajtó felé pillantottam, hisz léptek zaja ütötte meg fülem. Túl ismerős volt, de hirtelen abban a pillanatban nem tudtam eldönteni, hogy kié is lehet. Viszont pár másodperc múlva már ott állt az ajtóban, kedves, érzelmes arcával. Szememből könny csordult ki, hallottam a varázsige néhány szavát, majd szemem lecsukódott. Ő volt az utolsó, akit szemem előtt láttam, mielőtt álomba merültem. Abból a pillanatból erre emlékszem a legtisztábban és a következő emlékek sorozatára, amely gyerekkoromig visszavezette legszebb pillanataimat. A testvéreim, az apám, az édesanyám... Minden számomra édes emlék, amellyel az álmomat szebbé tehették. Hiszen tudták, mi vár rám, ha felébredek egyszer...
Egyértelműen az ő sztorija a legszomorkásabb és úgy is írtad le, hogy ember legyen a talpán, aki ne sajnálná meg őt se perc alatt.
