Főkarakter: Főkarakter
Teljes név: Alexis Hope Maison
Születési hely és dátum: 1981. Okt. 31. Wembury
Csoport: Mardekár
Patrónus: Hiúz
Évfolyam (szak) / Foglalkozás: Diák / 5. évfolyam
Képesség: -
Kiemelkedő tudás: Gyógynövénytan - Kiemelkedő, Bájitaltan - Tehetséges, Repüléstan - Tehetségtelen
Jellemed kifejtése
A Mardekár háznak mindig szüksége van egy "hercegnőre", olyan kimagasló személyiségre akit csodálnak vagy épp rettegnek tőle. Félnek, hogy megalázzák őket saját illetve más házak, barátaik előtt. Persze akadnak, kik mellé szegődnek, s a megfelelő pillanatban letaszítják az uralkodót trónusáról. Ez a személy történetesen, nem én vagyok. Szöges ellentéte az előbb elmondottaknak.
Nem szeretem a feltűnést, ezért inkább csendben megbújok a sötétben, a termek leghátsó padsoraiban. Nem egy igazi Mardekároshoz való viselkedés, de senki sem tökéletes. Nehezen nyílok meg mások előtt, ám a kitartó emberek megismerhetik az igazi Alexist, aki a barátaival, kedves, vicces, megértő, de talán a legfontosabb, hogy minden apró csínytevésben benne van. Hiszen a mondás is úgy tartja: "A szabályok arra valók, hogy megszegjük őket." Persze csak óvatosan, nehogy McGalagony karmai között landoljak.
Nem kifejezetten érdekel a házak közti rivalizálás, a pont verseny. Csak a saját fejlődésem érdekében tanulok. Szeretek elmélyülni a gondolataimban, képes vagyok órákat a könyvtár falai közt kutakodni a különleges gyógynövény kalauzok után. Imádom a könyveket! Céltudatos vagyok, ami azt jelenti, már most biztos vagyok benne, Én leszek az egyik leghírhedtebb gyógyító és méregkeverő az egész varázsvilágban!
Nem vagyok valami határozott egyéniség, sokszor nem tudok különbséget tenni, jó s rossz között. Ennek ellenére mindig tudom mi a következő lépés. Utálom ha a bolondját járatják velem, de ha mégis elő fordul bosszút kell állnom úgy, hogy ravaszul kijátszom az embereket egymás ellen. Nem szeretek konfliktusba keveredni, mert szinte biztos, hogy én maradnék alul 1-1 szópárbajban. Ha még is elő fordul, keményen oda vágok, majd a természetbe menekülök, vagy a csillag vizsgáló toronyba. A felhők s csillagok látványa valahogy mindig elvarázsol, megnyugtat, ámulatba ejt, ilyenkor érzem igazán, hogy szabad és legyőzhetetlen vagyok, az a bizonyos Mardekáros hercegnő... Akitől ezt a pillanatot nem veheti el soha, senki sem.
Megjelenés
Gondolom nem a lábméretemre vagytok kíváncsiak, de ha mégis, akkor az a 36-os. De haladjunk szépen sorjában. A hajam barna vállig érő, ha úgy akarom, de ez is kedv függő. Általában kiengedve hordom, mert így takarja a szív alakú arcom és csokoládé barna szemem, hogy még véletlenül se olvassanak ki belőle semmit. Szeretek rejtőzködni, kerülöm a feltűnést, ezért ha épp nem az iskolai egyenruhát kell hordanom, akkor bő pulóverek és színes leggingsek alá rejtem mind magasságilag, mind súlyilag átlagosnak bizonyuló testem. Szeretem a Luna féle, furi és vicces csecse-becsékkel feldobni ezt az egyhangú, unalmas viseletet.
Mind-e mellett nagyon szeretem az egyenruhámat is, mert a zöld és az ezüst különösképpen jól mutat a napbarnított bőröm mellet. Harisnyát viszont, semmi pénzért nem vennék fel, még a jégkorszakba sem. Egyszerűen elviselhetetlen egy ruhadarab, úgy viszketek tőle. Van egy varázs csizmám, amit az édesanyától örököltem, úgy hírlik nagy erők bujkálnak benne. Minden esetre, soha nem dobnám ki, mert az egyetlen emlékem tőle.
Van egy ezüst karkötőm, amin egy csillag alakú bilétán a "Hope" az-az remény felirat ékeskedik. Ez az ékszer nem csak azért különleges, mert a második nevemet hordozza, hanem mert ez tényleg azt sugalja, mindig lesz remény!
Életed fontosabb állomásai
Történetem egy Wembury nevű mugli kisvárosban kezdődik, ahol az erdő s a tenger szülőkként öleli át az öblöt. Így öleltek engem is, mikor 1981. Október 31.-én egy viharos reggelen megszülettem. Átlagos életem volt, a lehető legjobb neveltetést kaptam szüleimtől, amíg el nem választott édesanyámtól egy borzalmas baleset.
Talán 5 éves lehettem, mikor elmém uralta világosságot bemocskolt a helyébe férkőző szürke köd. Nyár volt, a fák lombjai ide oda cikáztak a hűvös szélben, miközben a nap odafentről meleget árasztott. A mező pompás virágai bódító illattal lepték el a légkört és persze minket is. Az anyukám által fenntartott gyógynövény ültetvényesbe játszottam a fel-fel röppenő madarakkal, míg apám hozzávalókat gyűjtött édesanyámnak - az egyik, új bájital kísérletéhez - aki a házunk pincéjében szorgoskodott.
Néhány órával később felfigyeltem a házunk mögül hömpölygő lilás-kékes füstere, s mivel kíváncsi teremtés voltam, ki kellett derítenem, mi okozza ezt a színkavalkádot. Hátra szaladtam a házunk mellett húzódó kis ösvényen, megkerülve a terebélyes házat, egészen a partig; nézelődtem egy darabig, de semmi különöset nem találtam, így hát vissza fordultam a kert felé. Ekkor a házunk óriásként magasodott fölém, csak akkor láttam, hogy a füst nem is a parton, hanem a terasz alatti pince ablakán szivárog, pontosan ott, ahol anya dolgozik. Nem kiabáltam segítségért, hiszen többször is előfordult, hogy a nagy gőzök-füstök árán született valami új, elképesztő gyógyszer, ami életet menthet a Szent Mungóban, ahol a szüleim dolgoztak. Oda somfordáltam az ablakhoz, hogy meglessem, anya min dolgozik éppen, de olyan sűrű volt a füst, képtelenség lett volna átlátni rajta. Rövid időn belül feladtam a kukucskálást és vissza mentem a kertbe, ami üresen várt. Vajon hova tűnhetett mindenki? A választ pár másodperc múlva megkaptam. A bejárati ajtó kivágódott, édesanyám élettelen testtel feküdt apám karjai között. Pár másodperc múlva 2 pukkanást hallottam, az egyik szüleim távozását, a másik mamám érkezését kísérte. Abban a pillanatban tudtam, részben az egész az én hibám, sosem fogok tudni megbocsátani magamnak. Talán ha szólok a füstről akkor... mindegy.
***
Édesanyám távozása egy súlyos veszteség volt mindannyiunk számára, de apám nem tétlenkedett sokáig, néhány hónap múlva újra megházasodott. Egy nagyon rendes úri hölgyet - anya legjobb barátnőjét - vette el, aki igen sokat segített a tovább lépésben. Igazán jó mostoha anya vált belőle, de mégsem pótolhatta az igazit.
Amikor 11 évesen megkaptam a roxforti levelet, végre fellélegezhettem, hogy tovább vihetem majd a családi vállalkozást. Szorgalmasan fogok tanulni, hogy én legyek a lehető legjobb gyógyító-méreg keverő, anya után.
Az első utam a Roxfort Expresszel, eléggé egyhangú volt. Voltak akik barátkozni akartak velem, de mindenben visszautasítottam, őket. Féltem az újdonságoktól, ezért inkább tartózkodtam. Elérkezett a várva várt beavatási ceremónia amit nem is vártam úgy igazán, mert biztos voltam benne, hogy az én házam csak is a Hollóhát lehet. Nem így lett. A kalap, közel 5 percet papolt arról, hogy mennyire bele illenék a Hugrabugba és a Hollóhátba, aztán az utolsó mondata után ítéletet hirdetett. "De ha a kisasszony jövőjét nézzük, a megfelelő ház számra - kis szünetet tartott- A MARDEKÁR!" A teremben tenyerek tapsvihara zúdult fel, amit még jobban felerősítettek a magas falak. Sokáig ültem még a széken hitetlenkedve, amíg McGalagony bökdösése rá nem ébresztett, üljek az új családom körébe. Már ha lehet ezt annak nevezni.
Lassan teltek az évek, semmi változás, még mindig úgy gondolom, hogy az én helyem nem a pincében, hanem a 7.emeleten lenne. Nem tudom, mit tudhat az a hülye kalap amit én nem a jövőmmel kapcsolatban. Ugyan sikerült többé-kevésbé beilleszkednem a Mardekárba és szereztem néhány barátot, de még mindig nagyon különcnek érzem magam. Ami az embereket illeti nem vészesek, csak az örökös sárvérű mániájuk, az őrültbe kergetnek. Nekem mind két szülőm az volt és semmivel sem különb emberek, mint az Aranyvérűek. Végezetül még annyit, tudom a szüleim büszkék lesznek rám, akár merre sodorjon az élet.
