2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Mikor azt mondja, hogy szimpatikus vagyok neki, egyből megint szélesebb lesz a mosolyom. Mindig örülök, ha sikerül barátokat szerezni. Szerencsére azt nem mondhatom, hogy nincsenek barátaim, de az sosem baj, ha újabbakat sikerül megismerni. Különben sem mindenki képes elviselni a sok pletyka miatt, ami rólam kering, vagy éppen a miatt, mert elég érzékeny lelkületű vagyok, amit hát valljuk be, nem sokan kedvelnek. - Tényleg ennyire nehéz rólad bármit is kideríteni? – Kérdezem még mindig mosolyogva. - Ezzel nem igazán ijesztesz el attól, hogy jobban megismerjelek. Kíváncsi természetem van, szeretem kikutatni a titkokat, amikor pedig valamit nagyon akarok, akkor türelmem is van hozzá. – Vallom be. - Ez nem mindenre vonatkozik, de azért nagy általánosságban igaz rám, hogy türelmes vagyok. Csak az érdeklődésem csapongó. – Mint általában mindig, ha jó társaságban vagyok, most is mintha csak egy csapot nyitottak volna meg, szinte minden gondolatomat képes vagyok kimondani.
- Én sem tudom, hogy mik az indítékai. Szerintem csak egyszerűen élvezi, ha kínos helyzetbe hozhat, másra nem tudok gondolni. Közben meg elképesztően védelmező, biztos azért, mert jóval idősebb, mint én. Ha tehetné, minden bajtól megvédene, és mióta elment az iskolából és nem tud figyelni rám, szerintem ez végtelenül bosszantja és már csak azért is emlegeti ezeket a régi történeteket, hogy az is emlékeztesse az elmúlt időkre. Legalábbis, én így gondolom. – Vonom meg egy kicsit a vállam. Ha a bátyámat kéne elemeznem, akkor igen csak nehéz dolgom lenne, mert eléggé ellentmondásosan viselkedik sokszor. - Nem, még nem hallottam róla, de biztos van valahol recept, ami leírja hogyan készül. – Ha más nem a házimanók biztosan ismerik, hiszen annyi finomságot varázsoltak már az asztalra, amióta ide járok. Majd hozzájuk fordulok segítségért, és akkor menni fog minden, mint a karikacsapás. Legalábbis ez az elképzelés. - Ez azt jelenti akkor, hogy édesszájú vagy? – Kérdezem nagy mosollyal. - Apránként, de azért bevésem ám a fejembe az információkat rólad. – Ráadásul ez közös dolog is, mert én teljesen oda meg vissza vagyok az édes dolgokért. Szerencsére az alakomon ez nem látszik meg, hála a kviddics edzéseknek.
- Jaj, hát az nem jó. De, ha hazamész, akkor majd küldök egy rakás levelet és akkor gyorsabban fog telni az az egy hét. – Mosolygok rá. Még nem tudhatja, de nagyon hosszú leveleket vagyok képes írni, főleg azért, mert szeretem megfogalmazni a gondolataimat és leírni. Régen naplót is vezettem, de aztán hamar rájöttem, hogy nem sok értelme van, mert az első napokban ugyan lelkesen írtam mindenfélét bele, ami csak eszembe jutott, meg hogy mik történtek velem, de aztán egy idő után beleuntam. Mi értelme van valamit leírni, ha aztán nem mutathatom meg másnak, és nem szól senkinek, csak magamnak? Még, ha vissza is olvasom, akkor sem érzek benne semmiféle újdonságot, így feleslegesnek érzem. Így az írás iránti szenvedélyem lekorlátozódott a levélírásra. A szüleim kifejezetten örülnek, amikor megörvendeztetem őket a több oldalas leveleimmel. A barátaim közül páran már nem annyira, de ha egyszer megszalad a kezem és nem tudom abbahagyni az írást, akkor az nem az én hibám. Különben is, én nem várom el azt, hogy ők is olyan hosszú leveleket írjanak válaszként. Akaratlanul is elnevetem magam, amikor elképzelem azt a jelenetet, amikor Glebet a testvérei a székhez kötözik. - Ezzel mi volt a céljuk? Azt játszották, hogy valamilyen veszélyes lény vagy és azért kell lekötözni? – Még most is nehezen tudom elfojtani a nevetést, mert mindig is élénk képzelőerőm volt. - Velem ilyesmit sosem csináltak. Bár lehet, hogy az volt az oka, hogy régebben is csak szoknyába voltam hajlandó öltözni, és valahogy sosem volt rá okuk, hogy lekötözzenek. Bár egyszer az egyik unokatestvérem megpróbált elrabolni, mondván, hogy majd én leszek a felesége, de aztán hamar meggondolta magát, mikor nem tudott elhúzni a kezemnél fogva, akármennyire is erőlködött. – Emlékszek vissza mosolyogva.
- Értem. Ugyan mi nem vagyunk ikertestvérek, de a bátyám is szereti azt hinni, hogy annyira nagyon jól ismer. Persze, ez igazából így is van, de vannak azért olyan dolgok, amiket nem tud rólam. De ő azt hiszi, hogy azokat is tudja, csak hát, enyhén szólva rosszul. – Például arról sem tud, pontosan mik is történtek az előző kapcsolataimmal, csak úgy, mint a többiek, szintén csak a pletykákat hallotta. Nem tudom, hogy hogyan érnek el hozzá a roxforti pletykák, de megtörténik, és akkor kapom a levelet, hogy mit műveltem már megint? Pfff. - Nekem a szüleimmel szerencsém van. Sosem akartak máshoz hasonlítani, és nem vártak el tőlem lehetetlen dolgokat. Elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, habár annak határozottan örülnének, ha végre eldönteném mihez is akarok kezdeni a jövőmmel, mert már nagyon közel van a döntés ideje, hogy melyik szakon tanuljak tovább. – De, ha egyszerűen még nem tudom, mi érdekelne igazán! Egyszer majd csak sikerül eldönteni, valószínűleg, mint mindig, a legeslegutolsó pillanatban.
- Ó, a rózsaszín az tökéletes lenne. – Mosolyodok el. - Amúgy is a halvány színeket kedvelem inkább, mint a nagyon rikítóakat. – Bár a ruháim között már szinte minden megtalálható, mert stílusban közel áll hozzám, és egyszerűen nem tudom otthagyni a boltban. Igen, kicsit túl sok ruhám is van. - Mint a Gleb. – Bólintok mosolyogva. - Nekem legalábbis nagyon tetszik ez a név is. – Hogyne tetszene, mikor ennek is jó hangzása van? - Nem baj, szeretem a bonyolultabb dolgokat. A nyelveknél ez még fokozottabban igaz. – Tényleg látszik rajtam, hogy alig várom, hogy elkezdjük ezeket a bizonyos nyelvórákat. Ez számomra megunhatatlan. - Privet… és Kak vy. Ugye? – Ejtem ki az idegenül csengő szavakat. Igazából elsőre a kiejtésem egyáltalán nem rossz, de ez nálam valamiféle ösztön lehet, mert mindig is hamar megtanultam az idegen nyelveken hangzó szavakat. Csak úgy ragadtak rám, ahogy a kiejtés sem okozott soha különösebb problémát. Beszélni is hamarabb tanultam meg, mint a velem egykorú gyerekek.
- Azért remélem, hogy ha sikerül megismernem, engem nem fog megharapni. – Mert igenis szeretném megismerni. Főleg, hogy egyből rájöttem arra, hogy Glebnek nagyon fontos, főleg ahogy mesél róla. Ha pedig neki fontos, akkor az bizony nem árt, ha nekem is fontos, de ebből nem lesz probléma, mert szeretem az állatokat. Főleg az ilyen aranyos féléket. - Igazad van. – Bólintok rá a szavaira. Teljesen egyet tudok vele érteni. - Akkor tudnék az érzéseimről is hazudni? – Kérdezem meg egyből, amikor felmerül az, hogy megtanítana hazudni is. Nekem leginkább azért kellene. Akkor tudnám magam tartani ahhoz, hogy soha többé nem leszek szerelmes. Egyelőre ez még nem igazán akar összejönni, de ha tudnék róla hazudni, akkor talán egy idő után én magam is elhinném saját magamnak. - Igen, teljesen biztos. – Bólintok a kérdésére. Izgatott vagyok a tudattól, hogy hamarosan valami szabályelleneset fogok elkövetni, ha minden jól megy. - Oké. Hol találkozzunk újra? – Kérdezem, én is közelebb hajolva és suttogva. Ha megkapom a választ, csak akkor indulok meg a kislány felé, aki mosollyal fogad, amint odaérek hozzá. Nem is kell nagyon beavatnom abba, hogy mire készülök, csak egyszerűen megkérem arra, hogy terelje el valahogy a könyvtáros figyelmét. Ebbe készségesen bele is egyezik, sőt, büszke arra, hogy segíthet nekem valamiben. Csak akkor térek vissza a megbeszélt helyre, amikor már látom, hogy a háztársam már a könyvtárassal beszélget, hamarosan pedig láthatjuk hogy eltűnnek az egyik könyvespolc mögött.
Azoknak az embereknek sose akartam megbocsátani, nem is tudtam volna, azért amiért tönkretették az életem, főleg miattuk döntöttem úgy, hogy nem érdemes jónak lenni, inkább leszek gonosz. És egészen jó úton haladok afelé, hogy az legyek a Süveg szavai ellenére. Ezt azonban nem állt szándékomban megosztani a lánnyal, hisz milyen lenne már, ha most közölném vele, hogy konkrétan a fél iskolát gyűlölöm, meg a családomat is és azon dolgozom, hogy minden ellenségemet elsöpröm egy nap a föld színéről? Szerintem enyhén szólva is kiborult volna. A lány szavaira mosolygok. - Lehet, hogy csak most ismerteke meg, de szimpatikus vagy. – mondom kedvesen, mert tényleg ez volt a helyzet, nem hazudtam, tényleg tetszik a stílusa. - Velem viszont nem lesz ilyen könnyű dolgod. Rólam nehéz bármit is kideríteni. – De szépen lassan sorjában majd megtudhatja azokat a titkaimat, amiket másnak nem mondanék el, de ehhez türelmesnek kell majd lennie, mert nem könnyű meggyőzni, még akkor sem, ha elsőre okésnak is néz ki. - De akkor sem értem. Miért kell kibeszélnie a saját testvérét? Persze nekem is szokták ezt csinálni a kistesóim, de ha rájuk szólók, akkor abbahagyják. Nem lehet jó egy ilyen bátyó mellett felnőni. – Csóválom meg a fejemet. Persze egy olyan mellett sem lehet valami kellemes, mint amilyen én vagyok, hogy távol élek tőlük, szinte sose beszélek velük, csak ha nagyon muszáj, és inkább elzárkózok tőlük, letagadom őket, meg ilyenek. De ha valami bajuk van, azt meghallgatom és megpróbálok tanácsot adni nekik. Egyszer volt az, hogy bántották a húgomat én pedig bementem az iskolába és szétcsaptam azok között, akik piszkálták. Azóta se tettem ilyet, mert csak engem szidtak le. Igaz, a húgom megköszönte, de nem ért meg annyit nekem, hogy még egyszer megtegyem. Azután mindig a szüleimhez küldtem ezekkel a problémáival, de ők nem intézték el olyan jól, mint én. Átok az az első szülöttség. - Elhiszem. – bólintok mosolyogva. Nem vontam kétségbe ennek ellenére a főzési tudományát. - Kozák sapka. Az egy orosz sütemény. Nem tudom, hallottál-e már róla. – közlöm a lánnyal. Anyám rémesen csinálja, de az ikertestvéremé mennyei. Talán írok neki egy levelet majd, hogy legyen olyan kedves, és ha ideje engedi, akkor süssön nekem és küldje el, mert már régen ettem. Na persze gondolom ő is keményen tanul, de ezt igazán megtehetné értem. Ha máskor nem, akkor majd akkor mikor otthon vagyok. - Hát persze! Közölték velem nemrég a szüleim, hogy mikor hazamegyek, akkor egy hétig biztosan nem mozdulhatok ki. – Mert elvileg az öcsém rám fogta, hogy eltörtem az egyik vázánkat még a nyáron és csak most találták meg a szüleim a maradványait. Nem értem, hogy ez hogyan juthatott eszükbe, hiszen igazán tudhatnák, hogyha én csináltam volna, akkor megsemmisítettem volna minden bizonyítékot. Nem végzek amatőr munkát, az öcsém viszont képes rá. - Hát nekem semennyi türelmem sincs hozzájuk. Főleg mikor egy székhez kötöznek. – Forgatom meg a szemeimet. Azt kifejezetten utáltam mikor még nagyon picik voltak. A húgom mindig rávette az öcsémet, hogy kötözzenek le, mert az jó móka. Az ikertesómnak kellett mindig kiszabadítani, aztán rásóztam a tesóinkat. - Miért szerinted nekem van? – kérdezek vissza kicsit idegesen, majd megrázom a fejemet. - Úgy értem, engem zavar, hogy befejezi a mondataimat vagy azt hiszi igazán ismer, pedig nem egészen. Igen, ő tényleg többet tud rólam, mint bárki más, de nem ismer olyan jól, mint az hiszi, de szereti mutatni, milyen jó tesók is vagyunk. – Pedig annyira nem voltunk azok. Legalábbis szerintem lehettünk volna jobbak, ha nem idegesített volna. De neki mindig mindenben meg kellett mutatni, hogy jobb, én pedig ezt annyira nem díjaztam, bár csak próbálkozott, de nem sikerült neki. Viszont a szüleim gyakran azt mondták ő a jobb, holott ez nem is volt igaz, hisz többször is megmutatkozott az én tudásom és kiderült, hogy semmivel sem tud többet nálam, csak igyekszik jobb lenni, ami a mai napig nem jön össze neki. - Nekem már csak a szüleim összehasonlítását kell elviselnem évente kétszer. Tudod, nagyon idegesítő mikor azt mondják nekem, hogy sose leszek elég okos, erős, bátor és sose lesz belőlem auror. Bevallom nem is akarok az lenni. Nekem más elképzeléseim vannak a jövőmről és abba bizony nincs aurorság. – Igazából majdnem mindegy volt, hogy milyen munkám lesz, csak hadd ne kelljen azt csinálnom, mint a szüleimnek. Azt meg, hogy nem leszek sose okos mindig csak viccnek vettem, hisz az okosok házába kerültem és közülük is az egyik legokosabbnak számítok, így teljesen hülyeség volt ez a vélemény, na meg persze hazugság. - Ugyan semmi feltűnő nincs abba. Majd kapsz valami szép rózsaszín csomagolást hozzájuk, de nem azt az iszonyat rikított, hanem azt a halvány rózsaszínt. – nevetek fel. Mondjuk, az öcsémhez még menne is a szín. - Mint a Gleb? – kérdezek vissza nevetve. Szerintem a nevem nem szép volt, hanem elegáns. A kiejtése igencsak furcsán hangzott. Mint mikor az angolban elnyújtják kissé a szavakat. Mondjuk a legtöbben nem tudták jól kiejteni a nevemet, de valakinél egészen vicces volt hallgatni az akcentust. Gyanítottam, hogy nem fogja érteni azt, amit mondtam, de azért egy próbát megért. - Szeretnéd, hogy tanítsalak oroszul? – kérdezem most már az ő nyelvén. A kicsattanó örömére kikerekedtek a szemeim, de közben mosolyogtam. - Meg, persze. De előre szólók, hogy nehéz a kiejtés és az írás meg egy rémálom lesz megtanulni. – Persze nekem az is jó, hogyha csak megtanul beszélni oroszul, hisz nekem akkor lesz kivel társalognom. - Íme, az első lecke. Privet, vagyis szia, és Kak vy vagyis hogy vagy. – Ha ezt megtanulta, akkor innentől kezdve majd így köszönök neki. Bevallom néha hiányzott az orosz és egyenlőre nem sok olyan embert találtam, aki beszélné a nyelvet. - Hát nem tudom akkor talán örültem volna egynek. – De nem kaptam. Ez van, nem lesz emiatt gyerekkori traumám. - Szerintem szimplán tudja, hogy én adok neki kaját, ezért nem harap meg. Mert úgy egyébként nagyon harapós. – Bár engem még nem harapott meg, de a családom azt mondta, hogy elég hegyesek és élesek a fogai és lehet el kéne vinnem orvoshoz, hogy csippentsenek le belőlük, de nem akarom. - Inkább legyen önfejű mintsem hűtlen szerintem. Az önfejűségen lehet változtatni, vagy kontrollálni, de ha valaki nem hűséges, akkor nem tudod meggyőzni, hogy az legyen, ha nem akar. – Én legalábbis így láttam a dolgot. Engem sem tudnak meggyőzni, hogy legyek hűséges valakihez, akihez nem akarok az lenni. Nem azt mondom, hogy sose élveztem az életet, mert szerettem élni, csak nagyobb részben tervezgettem, meg bosszút forraltam, vagy egy egész füzetem tele a rajzaimmal meg pár jegyzet világuralmi tervekről, meg ilyenekről. Szóval nála ez jelentette a szórakozást. - Én egész jó vagyok benne, és mivel „nem nyertem volna semmit, ha bemegyek” ezért elhitte. Majd megtanítalak hazudni is, ha gondolod. – mosolygok rá. Ezt sem olyan bonyolult megtanulni, sőt szerintem kifejezetten egyszerű, csak az a lényeg, hogy te magad is el hidd, hogy igaz az, amit mondasz. - Aha. – Én senkit se ismertem innét, vagy akit igen, az nem segített volna, így hagytam, hogy hátha neki van ismerőse, aki tudna segíteni. - Biztos vagy benne? – kérdezek vissza. - Ha szerinted ő jó, akkor megkérdezhetnéd, én meg addig megnézem, hogy van-e most a zárolt rész közelébe valaki. – mondom kicsit közelebb hajolva és suttogva.
Szinte tapintható a megkönnyebbülésem, amikor meghallom Gleb válaszát, hogy egyáltalán nem volt olyan sok ember az életében, akinek képtelen lenne megbocsátani. Ugyan, valahol a szívem mélyén érzem, hogy ezt biztos csak azért mondta, hogy engem megnyugtasson, de ezt inkább figyelmen kívül hagyom. Megint inkább beburkolózom abba a burokba, ahol csak szép és jó dolgok vannak, még akkor is, ha az eszem nagyon is jól tudja, hogy ez nincs így. - Ezt öröm hallani. – Mosolyodom el szélesen. Annyira hinni akarok bizonyos dolgokban, hogy általában annyira bebeszélem magamnak, hogy tényleg el is hiszem. Aztán persze mindig jön a nagy pofára esés, de ebbe nem nagyon akarok belegondolni, főleg jelen pillanatban nem, mikor semmi okom nincs szomorkodni.
Nem tudom igazából, hogy miért rá asszociáltam egyből, de így történt. De így viszont csak újabb megkönnyebbülés, hogy tévedek. Ilyen dolgokban kifejezetten szeretek tévedni. - Nekem se? Pedig még csak most ismertél meg. – Mosolyodok el újra. - S még sok mindent nem is tudsz rólam, habár nem lesz nehéz megismerni, mert az egész életem egy nyitott könyv. – Ami nem feltétlenül jó dolog, de én magam is elég nyitott vagyok, már amikor nem a szerelmi életemről kell beszélni. Azt csak igazán Ginnyvel beszélem meg, senki mással, hiszen így is bőven keringenek pletykák rólam az iskola területén, amiket bevallom, egyre kevésbé tolerálok, hiába próbálom figyelmen kívül hagyni az összeset.
- Igazából egyáltalán nem olyan vészes, hiszen mindenki követ el hibákat. Csak én egy kicsit gyakrabban. Ezzel nem is lenne olyan nagy baj, csak hát a bátyám örömmel mond el mindent, mindenkinek, és így válik csak igazán kellemetlenné. Szóval, csak ilyen apró dolgokra kell gondolni, mint például, hogy négy évesen megpróbáltam egyedül palacsintát sütni, és az összes tészta rajtam kötött ki. Ez lett a „tésztaszörny” sztori. – Forgatom meg kicsit a szemeimet. Többet tényleg nem is érdemes erről mondani, de valahogy úgy éreztem, hogy Glebnek elmondhatom. - Habár az előbbi történetből nem úgy tűnik, de tényleg elég jól főzök. – Bólintok mosolyogva. - Azt hiszem, van is egy kis érzékem hozzá. Ha gondolod, akkor egyszer majd főzök neked valamit, hogy kipróbáld. Csak mond el, mi a kedvenc ételed és majd valamikor belopakodok a konyhába. A manók biztos lesznek olyan rendesek, hogy megengedjék, hogy ott főzzek valamit. – Ajánlom fel. Engem teljesen fellelkesít ez a gondolat, itt a Roxfortban nem igazán van lehetőségem arra, hogy bármit is főzzek-süssek.
- Még ilyen messziről is? Tényleg? – Kérdezem csodálkozva. Furcsa ebbe belegondolni, habár már a bátyám sem jár a Roxfortba, de még így is képes megkeseríteni néha az életem, így annyira talán mégsem nehéz elhinni azt, amit Gleb mond. - Hát, a gyerekek már csak ilyenek. – Nevetek fel akaratlanul is. - Vágynak arra, hogy figyeljenek rájuk és ez általában a nagyobb testvérekre korlátozódik. Azt hiszem, végtelen türelem kell hozzájuk, hogy ezt hosszú távon el lehessen viselni. – Mosolygok, bár attól én még ugyanúgy szeretnék kistestvéreket, biztos nagyon ellennék velük. Vagy legalábbis, most így érzem. Aztán lehet, hogy megint csak az álmodozásaim csapdájába esek.
- Igen, ezt valahogy sejtettem, hogy nincs meg rossz dolgok nélkül. – Bólintok. - De ez a kötődés, ez biztos nagyon jó, annak ellenére, hogy így olyan, mintha olvasna a gondolataidban. Ha nekem lenne ikrem, nem hiszem, hogy ez engem túlzottan zavarna, mert igazán nincs mit rejtegetnem. – Mosolygok, ahogy belegondolok, milyen is lenne, ha nekem lenne ikertestvérem. Még az is megfordul a fejemben, hogy az nem lenne túl szerencsés, ha ugyanúgy néznénk ki mindketten, mert akkor folyton összetéveszthetnének minket, ami bizonyos szempontból egyáltalán nem szerencsés. De már megint elkalandoztam.
Amikor elmeséli, hogy miért is jött el a családjától, először nem is tudom, hogy mit mondjak. - Hát igen, a tanárok tényleg könnyen a testvéreikhez hasonlítják az embereket. – Bólintok. - Velem is megcsinálták ezt az első években, hogy miért nem tudok én is olyan kitűnő lenni, mint a bátyám, de aztán rájöttek, hogy ezzel engem nem igazán tudnak motiválni a tanulásra. Főleg mivel eszemben sem volt túlszárnyalni a testvérem teljesítményét. – De úgy biztos sokkal nehezebb lehet ezeket a megjegyzéseket elviselni, hogy ha valaki tényleg jobb akar lenni a testvéreinél. - Hmm. Legyen, mondjuk valami szép, diszkrét. Nem szeretem a nagyon feltűnő dolgokat. Bár tény, hogy az már alapból elég feltűnő dolog, hogy embereket kapok ajándékba. – Nevetek, hiszen ehhez már nem igazán tudok komoly képet vágni.
- De az a kevés, na, azok igazán szépek. – Mondom teljes meggyőződéssel. Jó, mondjuk én mindig is vonzódtam az érdekes nevekhez, szóval ez tőlem egyáltalán nem meglepő, hogy ilyeneket mondok. - Tényleg. – Bólintok mosolyogva, aztán megszólal oroszul, amiből persze egy kukkot sem értek, mindenesetre még mindig nagyon tetszik maga a nyelv. - Sajnos semmit nem értettem abból, amit mondtál. – Vallom be. De ha lelepleződik a mondat tartalma, akkor egyből felcsillannak a szemeim. - Megtennéd? Nagyon szeretném! – – Lelkesülök fel attól a kilátástól, hogy megtanulhatom ezt a gyönyörű nyelvet.
- Ó, hát az nagy kár, hogy nem kaptatok. Bár nem is mindenki annyira plüssös személy, mint mondjuk amilyen én voltam. – Mosolygok. - Akkor tényleg nagyon értelmes nyuszi lehet, ha csak neked engedelmeskedik. – Mondom kissé elcsodálkozva. - Bezzeg a baglyom… ő csak ritkán hallgat rám, nagyon megvan a saját akarata és elképesztően makacs is tud lenni. De pont ezért szeretem annyira, mert nem könnyű eset. – Mondom nevetve. - Szóval igen, hűségesnek hűséges, de eléggé önfejű. – De nem is baj ez.
- Élvezni és élni az életet? Hát igen, ebben van valami. – Tulajdonképpen sokáig azt is tettem, csak mostanában nem. De ennek is megvan az alapos oka, hiszen nem akarok megint pofára esni. Szóval ennek fényében érthető, hogy nem engedek megint azoknak a fránya érzéseknek. Nem, még egyszer nem szabad. Soha többé. - Be is vette, amikor ezt mondtad? Nekem biztos nem hitt volna, borzalmasan tudok hazudni. – Vallom be, pedig néha nem ártana, ha tudnék hazudni. - Olyanra gondolsz, aki el tudná terelni a könyvtáros figyelmét? – Kérdezem, de közben már körbe is hordozom a tekintetem a könyvtáron, hátha meglátok egy ismerős arcot, vagy egy barátot, aki tényleg segíthetne nekünk. De nem sok sikerrel járok. Végül, mégis megakad a pillantásom egy másodéves griffendéles kislányon, akinek sokat segítettem az egyik házifeladat kapcsán. Rögtön el is mosolyodom. - Ha csak figyelemelterelésről van szó, akkor szerintem ő tökéletes lesz. – Mutatok diszkréten a kislányra, aki most éppen elmélyülten olvas valamit az egyik tankönyvben. - Ismerem, tudom, hogy ha én kérem meg, akkor segíteni fog.
Demi kérdésére gondolkodás nélkül vágtam volna rá a választ, hogy igen. Temérdek olyan emberrel találkoztam már, akik a kedvesség még csak legalapvetőbb fajtáját sem érdemelnék meg. Legszívesebben egyesével hosszan és fájdalmasan kínoztam volna meg őket, amíg nem könyörögnek a halálukért, de nem. Nem öltem volna meg őket, hanem folytattam volna a kínzást addig, amíg saját maguk vetnek véget az életüknek. - Nem, igazából csak olyan kettő vagy három ilyen volt már az életembe, de talán így utólag visszagondolva, egy idő után megbocsátható lesz az, amit tettek. – mondtam a lánynak mosolyogva és reméltem, hogy nem nagyon látszik rajtam az, hogy csak azért mondtam, hogy ne higgye, hogy olyan rémes az élet. Mert úgy alapból jó az, csak nekem sikerült egy nem éppen vidám életet kifognom, de lehet neki ettől még sokkal jobb is. Komolyan, mintha tudta volna, hogy magamról beszélnék. Bár ez nem teljesen igaz, mert nekem ott volt a nagybátyám, meg az ikertestvérem, akiknek sose tudnék ártani, meg Demit is igencsak megkedveltem, szóval már neki se szívesen okoznék fájdalmat. De őket leszámítva minden lelkiismeret furdalás nélkül megölnék másokat. Sok valakit még kész örömmel is. Mondjuk egyes háztársaimat, de főleg azokat az idegesítő Mardekáros és Griffendéles ismerőseimet. A Hugrabuggosoktól nem ismertem senkit, így ők nem különösebben érdekeltek. - Persze, hogy van. A családomnak sose ártanék, meg neked se, meg még néhány iskolatársamnak. – mondom, bár ismételten csak füllentek, ami nem igazán jó, ha jó kapcsolatot szeretnék vele kialakítani, de idővel úgyis megtudja az igazságot, ha úgy gondolom meg fogja tudni érteni. - Ó! Értem, hát sajnálom. Ha nem akarod, nem kell elmondanod. – Nem akartam én kiszedni belőle semmit, csak kérdeztem, de ha nem akarja elmondani, megértem, hisz biztos nem kellemes erről beszélni. - Hát igen érdekes mondja a bosszúállásnak, de az is igaz, hogy én is ideges leszek, ha valami olyat eszek, amit nem kedvelek. – mondom elgondolkodva. Talán nem is tudja, hogy ez mennyire jó módszer arra, hogy megszívassa. A fiúk nagyon szeretik a hasukat, vagyis én rettenetes imádok enni, meg még sokan mások is. Így ez tényleg elég nagy büntetés. - Tényleg olyan jó főzöl? – kérdezem érdeklődve. Nem is tudom, hogy jutott ez eszembe, de már kimondta így lényegtelen. - Egyénként az én testvéreim sem angyalok, mindig engem kevernek bajba, ha tehetik. Sőt még így hogy ők Oroszországban vannak képesek nekem ártani. – Bár sejtelmem sincs, hogy képesek olyan messziről bármit is rám fogni, de a húgocskám még így is megoldja. - Hát mázlista vagy. Engem igen könnyen felbosszantottak a kisebb testvéreim és még most sem bírnak békén hagyni. Állandóan rajtam lógnak, az egyik azért, hogy adjak neki cukrot, a másik meg azért, hogy babázzak vele. És mielőtt azt hinnéd, hogy az öcsém szeretne egy kis édességet, ki kell, hogy ábrándítsalak. – A húgom volt olyan, hogyha nem kapott az én finomságomból, akkor hisztizett, az öcsé meg állandóan azzal nyaggat, hogy játsszak vele és az akciófigurákkal vagy mikkel. Csak akkor lehet egy kis nyugtom, ha bezárkózom a szobámba, bár akkor sem mindig. - Hát van jó oldala is, meg rossz is. Ugye nekem lány a testvérem, így hiába hasonlítunk, nem sűrűn tudjuk eljátszani egymást, de képes megérteni sokszor, annak ellenére, hogy nem nagyon ismer. Tudod olyan ő nekem, mintha a másik felem lenne. Kiegészítjük egymást. Azt viszont nagyon rühellem, hogy mintha tudna olvasni a gondolataimba, mindig kitalálja, mi jár a fejemben. – Azt már nem tettem hozzá, hogy ő a jobbik felem, mert ő a megtestesült jóság, én meg egyfajta sötét oldal vonnék, aki mindenkinek csak szenvedést kíván. - Mert amúgy is mindig azt kapom, hogy mennyivel jobbak nálam, nem akartam ugyan ezt eljátszani a tanárokkal is, így fogtam magamat és szépen elköltöztem a nagybátyámhoz kilenc éves koromban. – Nem bírom, mikor valaki azt mondja, hogy jobb nálam mikor ez nem is igaz, szóval nem volt kedvem ahhoz, hogy pont a tanárok magyarázzanak nekem arról, hogy a tizenegy éves húgom okosabb volna nálam. - Tudod mit? Neked adom az öcsém és a húgom is. Milyen díszcsomagolást szeretnél? – kérdezek vissza nevetve, mert véleményem szerint ő is csak viccelődöt, de ha komolyan gondolta, akkor is nagyon szívesen odaadom neki őket azzal a feltétellel, hogy havonta egyszer láthatom őket. Kíváncsian hallgatom végig a történetet a nagyszüleiről. Hát az biztos, hogy ezerszer izgibb, mint az őseimé. Az övéjük olyan átlagos. Az hogy találkoztak egy bulin, aztán munka közben találkoztak nem olyan érdekfeszítő, mint az, hogy thesztrállal szöktetnek meg valakit. - Persze vannak szép nevek, de csak kevés. – Mondjuk az enyém kifejezetten az volt. - Tényleg? – kérdezek vissza döbbenettel az arcomon, majd elmosolyodom. - Ha szeretnéd, szívesen tanítalak oroszul, elvégre ezt a nyelvet beszélem már születésem óta. – mondom az anyanyelvemen, elvégre lehet, tud oroszul, de ha nem majd elmondom úgyis, hogy ő is értse. Szívesen adok neki orosz órákat, ha szeretné, vagy én szimplán azt is élvezem, ha használhatom a nyelvet, mert szeretem, csak kicsit bonyolult. Én is elmosolyodom, ahogy a lány is, mert igaz volt az, amit mondtam. Kevés emberrel osztom meg a titkai, de azt hiszem vele egyszerű lesz. - Én is mindig ezt mondom! – kiálltok fel, amint végére ér a mondatnak. Valamelyik ember tényleg nem olyan fejlett, mint egy nyúl például. - Értem, hát nekem sose volt plüssöm. Ez amolyan családi dolog, hogy nekünk, annak idején nem vettek. Bár ha jól emlékszem, akkor az ikertestvérem kinyavalygott egyet a hatodik születésnapjára. – Igen, ha jól rémlik, akkor kapott egy macskát, ami azt hiszem, még mindig megvan neki. Mintha láttam volna már az öcsémnél párszor, de ebbe már nem vagyok biztos. - Aranyos és értelmes. csak nekem engedelmeskedik. – mondom büszkén. Nagyon jó érzés volt, mikor először láttam Colossot támadásban. Olyan édes volt, ahogy széttépte apám nadrágját. - Persze szívesen. – mosolyogok. - Biztos nagyon hűséges egy madár. – Az egyik háztársamnak is ezt csinálja a madara, sőt a baglya még fel is háborodik, ha nem vele foglalkozik, mikor ott van. Nem tudom, hogy képes elviselni, de nagyon szeretheti, ha nem zavarja, hogy mindig csipkedi. - Nem az a lényeg, hogy gyereknek vagy felnőttnek érezd magad. Hanem, hogy élvezd és éld az életet, mert aki túl hamar nő fel, az kimarad egy csomó jó dologból. – Mint én mikor a többiek ott játszottak előttem én pedig csak ültem egy padon és a füzetembe firkáltam olyan átkokat, amiket nem szabadott volna tudnom. - Hát igen ez az érzés ismerős. – mondom lehajtott fejjel. Egy kezemen meg tudom számolni mennyi jó dolog történt velem az életem során. A szüleimnek semmi erőfeszítésébe nem került tönkretenni az én kis álomvilágom, amiben éltem, ahogy a testvéreimnek sem volt valami nehéz az, hogy megkeserítsék azokat az éveket, amiket velük töltöttem. Egyedül az ikertestvérem próbálja javítani a dolgokat, csak az a baj, hogy már nem sűrűn tudja. - Én se. Illetve, de egyszer beléptem az ajtón, mikor a könyvtáras bent volt, de rajtakapott, így csak azt mondtam, hogy őt kerestem, hogy kikölcsönözzek egy könyvet. – És simán bevette. Pedig akkor még nem is tudtam olyan jól hazudni, mint most. - Igaz, akkor hol kezdjük? Mert csak úgy tutira nem fogunk tudni beosonni. – A könyvtáras figyelmét kéne elvonni valahogy. - Mit gondolsz, van itt valaki, aki segítene nekünk?
Csendben hallgatom Gleb szavait. Megkönnyebbüléssel vegyes szomorúságot érzek. - Öröm azt hallani, hogy nem ítélsz első látásra el senkit. – Picit megint elhallgatok, alaposan meg kell gondolnom, hogy megkérdezzem-e azt, ami itt van a nyelvem hegyén. De végül, úgy döntök, hogy felesleges visszafognom magam. - Sok ilyen személy van? – Bököm ki végül. - Mármint, sok olyan emberrel találkoztál, akik nem érdemelnek bocsánatot? – Reménykednem abban, hogy azt mondja, nem, nem volt sok. Ez megnyugtatna, és tovább élhetne bennem az az álomkép, hogy ilyen ember igen is kevés van a világon. Ha viszont azt mondja, hogy igen, akkor ezt az illúziót ugyanúgy el kell majd dobnom magamtól, mint azt, hogy létezik igaz szerelem.
Kicsit megrázom a fejem a feltett kérdésére. - Mindenkinek van egy ilyen személy. – Mintha megéreztem volna, hogy magáról beszél, a szemeibe nézek, és úgy folytatom. - Neked is biztos van legalább egy ember, aki számít neked, aki fontos számodra olyannyira, hogy, ha elvesztenéd, akkor biztosan szomorú lennél. Akit szeretnél mindenáron megvédeni, aki ismer téged, és ugyanúgy szeret, bármilyen hibákat is kövess el. Aki, még ha ítélkezik is a tetteid felett, csak azért teszi, mert jót akar neked. – Mondom halkan. Teljes meggyőződéssel mondom ezeket a szavakat, hiszen, ha nem így lenne, akkor az azt jelentené, hogy Glebnek nincsenek érzelmei, és képtelen arra, hogy szeressen, vagy, hogy elfogadja azt, hogy szeressék. De ezt egyszerűen képtelen vagyok elhinni róla, még akkor sem, ha tudom, hogy nagyon keveset tudok még róla.
- Azt kell mondanom, hogy igen. Hiába szeretem, nagyon sokszor hozott kellemetlen helyzetbe. – Egy apró sóhaj szakad ki belőlem. - Elég csak azt megemlíteni, hogy mindenkinek elmondta, hogy kiskoromban mi mindent csináltam, amik hát… eléggé kínos dolgok. – Ha rákérdez, elmondom, mert hát végül is régen történtek, meg hát ezekről is szinte mindenki tud, aki valaha is a bátyám közelébe került. - Legszívesebben én is megtenném ugyanezt vele, hogy rájöjjön, hogy ez egyáltalán nem vicces, hanem inkább zavarba ejtő, de ő nem csinált soha olyan nagy hülyeségeket, mint ahogyan én, így ezt én nem tudom ugyanúgy megcsinálni vele. Maradnak az apróbb bosszantások, hogy amikor megint olyasmit fecseg el, amit nem kellene, akkor olyan ételt csinálok neki, amit kifejezetten utál, meg ilyenek. Ami számára elég nagy büntetés, mert kifejezetten szereti, ahogy főzök. – Belegondolva, ez eléggé gyerekes egy dolog, de hát akkor is kell nekem valami elégtétel.
- Nem, nem igazán zavar. – Rázom meg a fejem. - Mindig is nagyobb türelmem volt hozzájuk, mint más emberekhez, ami kifejezetten jól jön ilyenkor. Meg szerencsére, mikor én vagyok velük, akkor általában megnyugodnak. Hogy ez miért van így, fogalmam sincs, de ez igazán hasznos, mert ritkán volt igazán hiszti, vagy nyavalygás. Mondjuk, sajnos nem is találkozom velük olyan sokszor, mint amennyire szeretném, úgyhogy valószínűleg ez csak azért van így, mert mindig újdonságként hatok rájuk. – Mondom mosolyogva. - Van egy ikertestvéred? – Ragyognak fel a szemeim. - Az nagyon jó lehet! Mindig is érdekelt, milyen lehet egy ikertestvér. Egy nagy álmom az, hogy ha majd nekem is lesznek gyerekeim, akkor egy ikerpár is összejön, bár ennek tudom, elég kicsi az esélye. – Mosolygok még szélesebben. - Hogyhogy nem akartál velük lenni? – Kérdezem kíváncsian, hiszen egyből feltűnik számomra ez a mondat. - Hát, az biztos, hogy egyiküket sem utasítanám vissza. – Nevetek fel. - Majd tegyél az ajándékra egy szép masnit is, úgy lesz az igazi. – Persze, ezt én sem gondolom komolyan.
- Hát a szülők is már csak ilyenek. – Mondom újra nevetve. - A nagymamám aranyvérű családból származott, a nagyapám pedig félvér volt. Egymásba szerettek, de a nagymamám szülei nem igazán értékelték a dolgot, ezért eltiltották őket egymástól. Az lett a vége, hogy a nagyapám fogta magát, betört a dédszüleim birtokára egy thesztrállal, mert ezekkel az állatokkal foglalkozott, és egyszerűen fogta a nagymamámat és megszöktette. – Foglalom össze röviden az unalomig ismert történetet. - Út közben ugyan párszor majdnem otthagyták a fogukat, mert a nagymamám szülei hamar felfedezték a szökést, de végül megúszták, és a többi már történelem. – Mondom mosolyogva. - Pedig vannak azért szép orosz nevek is. Meg már maga a nyelv is gyönyörű szerintem. – Nekem legalábbis mindig tetszett. - Nagyon jó a hangzása. – Teszem ezt még hozzá.
- Ennek határozottan örülök. – Mosolygok boldogan a szavait hallva. Persze, ki ne örülne annak, ha kiderülne, hogy valaki, akit megkedvelt rövid idő alatt, már azt mondja, hogy képes lesz megosztani vele olyan dolgokat, amiket másokkal nem. Ez nagyon jó érzés. - Szerintem hülyeség ilyesmit kérdezni. Tök mindegy, hogy hány éves vagy, meg hogy milyen állatod van, és hogy beszélsz-e hozzá. Különben is, az állatok sokkal értelmesebbek, mint némelyik ember. – Legalábbis én számtalanszor tapasztaltam ezt már. - Igen. Kislányként, nagyon szerettem a plüssöket. Nem is fértem be tőlük az ágyba szinte, mert mindig velük aludtam. Persze, ezt már szerencsére kinőttem. Csak egy pár darab maradt meg, de azok olyanok, amikhez emlékek fűződnek. Például van egy plüss macim, amit még akkor kaptam, mikor megszülettem. Meg hasonlók. – Vallom be. - Jaj, biztos nagyon aranyos lehet a nyuszid! – Mondom egyből, ahogy elképzelem a leírásából. - Egyszer mindenképpen mutasd meg, kíváncsi vagyok rá. – Mosolygok. - Renoir. Macskabagoly. Nagyon szeretem. Még akkor is odarepül hozzám reggeli alatt, ha nem is hoz semmilyen levelet. Csak azért, hogy megsimogassam. – Tényleg oda vagyok Renoirért, pedig legtöbben csak levélhordónak tekintik a baglyaikat.
- Tudod mi a furcsa? – Kérdezem tőle, kicsit elkomorodva. - Hogy attól függetlenül, hogy fogalmam sincs, mihez kezdjek majd a jövőmmel, már nem érzem magam gyereknek. – Ennek sok előzménye van, amit kár lenne ecsetelgetni. - Még ha nem is várták el tőlem, hogy felnőttként viselkedjek, rá kellett jönnöm, hogy az élet bizony igazán kemény is tud lenni, és csak úgy osztogatja a pofonokat, egy pillanatnyi pihenést sem hagyva. – Az a sok csalódás, ami volt eddig az életemben, megtanított arra, hogy igazán nem számíthatok senkire. Még akkor sem, ha elkap az a bizonyos rózsaszín köd, hiszen az előbb-utóbb úgyis eltűnik, hogy átadja a helyét a való világnak, ami cseppet sem olyan szép és rózsás, mint ahogy először hittem. Belefáradtam már abba, hogy folyton ugyanabba a hibába essek. - Én sem gyakran járok ide. De tudod, én alapvetően nem szoktam semmi szabályellenest tenni. Na, jó, néha előfordult, de sosem kaptak el. A zárolt részegbe viszont még soha nem mentem be. – Persze, mindig is izgatta a fantáziámat, hogy milyen könyvek is lehetnek ott, de végül a józan eszem visszatartott attól, hogy meg is nézzem. - Végül is… talán egy próbát megér. Még, ha el is kap minket a könyvtáros, akkor is maximum csak egy kis büntetőmunkát kapunk, nem? – Abba pedig senki nem halt még bele.
Apró mosoly jelent meg a számon Demi szavait hallva. Végre nem csak én gondolom így, és bár ő kicsit másképp látja ezt mégis igazat adott nekem valamilyen szinten. - Sose ítélek első ránézésre. Mindig adok időt az embereknek, hogy megmutassák milyenek is valójában, de már találkoztam olyannal, aki egyszerűen nem érdemli meg, hogy elnézzem neki a múltban történt dolgokat. – És ami a legrosszabb, hogy pont a saját családom volt ilyen. Az öcsémet és a húgaimat nem hibáztatóm. Ketten túl kicsit még ahhoz, hogy felfogják a tetteik következményét, az ikertestvérem meg sose tett ellenem semmit. Legalábbis szándékosan nem. A szüleim mindig hozzá hasonlítgatnak, de ez nem az ő hibája, mindig próbál velem úgy bánni, mint egy igazi testvérrel, bár ez elég nehéz lehet neki lévén, hogy szinte sose voltam az. - És mi van azokkal, akiknek nincs senkijük, aki fontos lenne számukra? – Mert velem ez volt a helyzet. A családom nem számított kicsit se. Az iskolában nem voltak barátaim, egyedül talán a nagybátyám az, akinek megkegyelmeznék miután befogadott magához. Meg persze az ikertestvéremnek, hisz ő olyan mintha a másik felem lenne. A mondandóját hallva igencsak meglepődtem, mert nem gondoltam volna, hogy képes ilyesmire. - És adott rá valami okot, hogy ezt csináld? Mármint tett ellened valamit? – Én is szerettem a testvéreim agyát húzni, de csak az óta, mióta mindegyikük az agyamra ment és így se mindig gonoszkodtam velük, csak ha éppen unatkoztam. - És nem idegesítenek? Mármint az, hogy állandóan ott nyavalyognak, meg mindig csak enni, aludni meg játszani akarnak nem? Mondjuk én annak idején sokat vigyáztam a kistesóimra, de sose bírtam velük két óránál tovább. – Utálom, ha valaki nyafizik, vagy hisztizik. Pont ez a bajom a legtöbb lánnyal is. Állandóan csak a kinézetükön jár az eszük, és ha valami rosszat szólunk, akkor már meg vannak sértődve. - Hát van egy ikertestvérem, aki lány, de néhány perccel később született nálam. Aztán van egy tizenkét éves öcsém és egy tizenegy éves húgom. De egyikük sem jár ide. Mindenki odahaza Oroszországban tanul, csak én jöttem el, hogy ne kelljen velük lennem. – Még csak az kéne nekem, hogy amellett, hogy otthon engem nyaggatnak még az iskolában is el kelljen őket viselnem. - Nem szeretnéd az egyikkőjüket ajándékba? Szívesen odaadom. – mondom persze csak szórakozásból, hisz természetesen nem adnám egyikkőjüket sem oda, mert a szüleim nem örülnének. Hogy engem zavarna-e a hiányuk azt kétlem. Nem értem mi a jó abban, ha egy családban ismétlődnek a nevek. Szerintem kifejezetten idegesítő, hogy nincs benne semmi egyéniség. Igaz, hogy illik rám a név, hisz csak el kell velem tölteni egy órát és mindenki rájön, hogy én tényleg Istenek örököse vagyok. Ha másért nem is, a tudásom miatt, és azért mert tisztán látom a dolgokat. - Szerintem annyira nem, de ahogy gondolod. – Ha ő menőnek tartja, ám legyen, én nem változtatom meg a véleményét egészen addig, amíg az pozitív. - Igen ilyen sztori nekünk is van, csak az a szüleimről szól. Unalmas történet arról, hogy a szüleim fiatal korukban találkoztak egy bulin, majd később a munkájuk miatt jöttek rá, hogy mindketten varázslók és összeházasodtak. Egy idő után kész kínzás ezt hallgatni. – nevetek fel, mert ha meg akartak büntetni, akkor gyakran ezzel tették az szüleim, bár olyankor megoldottam egy füldugóval a problémát, ha nem szúrták ki. - Egyébként, hogy van az a történet a nagyszüleidről? – kérdezem kíváncsian, mert ha már így felhozta, akkor szívesen meghallgatnám az egészet. - Ha nekem gyerekem lesz biztosan nem orosz neve lesz. A legtöbb kimondhatatlan és értelmetlen. – Semmiképp sem szeretnék olyan nevet adni a gyerekemnek, amit senki se tud kiejteni. Azzal egy életre elvágnám alatta a fát. Mosolygok Demi szavait hallva, hisz kész csoda, hogy valaki el tud engem viselni, nem, hogy még ilyen rövid idő után máris a barátjának tart. - Van egy olyan érzésem, hogy ez kölcsönös lesz. Úgy gondolom veled könnyedén meg tudom osztani azokat a dolgokat, amiket másokkal nem sűrűn tudnék. – És ezt valóban így is gondoltam. Már az előbb is olyan dolgot mondtam el neki, amit másnak nem szívesen ő mégsem azzal kezdte, hogy micsoda hülyeséget mondok, hanem igazat adott, majd elmondta a saját szemszögéből a dolgot. - Mert milyen már, hogy egy tizenhét éves srác a nyuszijával beszél? Egyáltalán miért nyula van? A legtöbben ezt a kérdést teszik fel. – Bár tényleg különösen hangzik, hogy egy fiúnak nyuszija legyen, mégis jobb volt, mint egy kutya, vagy macska. Ő ugyan olyan hűséges volt, szót fogadott nekem és képes volt megtámadni a szobámban az idegen behatolókat. - Plüss? – nézek rá kérdőn, de nem ítélem el és nem is gúnyolom ki, hisz ő se tette. - Doktor Colosso. Holland tarka nyúl, vagyis fekete és fehér. – És hihetetlenül selymes a szőre. Persze azért mert olyan tápot adok neki, ami miatt puha lesz, mert rendszeresen fésülöm is. Így belegondolva ez elég lányosan hangzik. - És a te baglyodnak mi a neve? - Szerintem elég gyakran lesz kedvem hozzá. – mondom mosolyogva, hisz tényleg jó vele beszélgetni annak ellenére, hogy nem szeretem különösebben az emberek társaságát. Igen tényleg elég kacatul esett, mikor kinevettek kicsi koromba a terveim miatt, és hogy azt gondolták sose leszek ilyesmire képes, pedig igenis meg tudnám azt tenni, hogy bármiféle lelkiismeret-furdalás nélkül megkínzok valakit. Ezért esküdtem bosszút mindenki ellen, aki ártott nekem valaha is, mert akkor majd belátják, hogy ismét nekem volt igazam. Az meg, hogy Demi megértett jól esett, hisz eddig ő az egyetlen. –- Nem értem mi a baj abban, hogy valaki még nem tudja, mihez kezd a jövőben. Előtted az élet, ne akarják már, hogy túl gyorsan felnőj. Akkor nem marad meg az életed vidám oldala. Semmi baj sincs azzal, hogy még nincsenek terveid. Én nekem mindig is felnőttként kellett viselkednem a testvéreim mellett és az én terveim már az óta megvannak, mióta az öcsém világra jött. – Szerintem egyesek túl hamar akarnak felnőni, ami nem jó, mert nem lesz mire visszaemlékezniük később. Én elkövettem azt a hibát, hogy túl gyorsan váltam felnőtté, már régen eldöntöttem mihez akarok kezdeni, és ha törik, ha szakad, én véghezviszem a terveimet. - Az volt a célom. – mondom vigyorogva. Hiába, én kérdeztem rá, hogy miért bujkált, elképzelni sem tudtam ki lehet olyan rémisztő számára, aki miatt ilyen gyorsan fedezéket kereset. Először azt hittem, hogy valaki, aki haragszik rá, vagy egy Mardekáros akivel már került összetűzésbe, de álmomban sem gondoltam volna, hogy egy volt barátja lesz az. Tényleg nem vettem figyelembe azt a lehetőséget, valószínűleg azért mert nekem még nem volt barátnőm és egyszerűen nem gondoltam bele, hogy egy szakításnak ilyen rossz vége lehet. De nem faggatom tovább, mert nem szeretném, ha szomorú lenne. - Nem mondanám, de biztos találnánk valami érdekfeszítőt, ha bemennénk. Csak azt nem tudom hogyan. Tudod, nem sűrűn járok ide, így jóformán a könyvtárast sem ismerem. – mosolyodom el, majd még hozzáteszem. - Szerinted bemenjünk?
Alaposan el kell gondolkoznom Gleb szavain. Vajon egyetértek vele? Valamilyen szinten igen. - Ebben is van valami, hiszen vannak olyan emberek, akik tényleg nem érdemelnek bocsánatot, vagy bármilyen kedvességet, de ilyen személyek szerintem kevesen vannak. Vagy legalábbis én ebben bízom. Addig pedig semmiképpen sem kellene első látásra ítélni, hanem csak akkor, ha már jobban megismertük az illetőt. – Én legalábbis így gondolom. Mindenkihez próbálok úgy viszonyulni, hogy először nem gondolok róluk semmi rosszat, és igyekszem minél jobban megismerni az újdonsült ismerőseimet, mielőtt bármilyen konzekvenciát levonnék róluk. Van amikor ez nem teljesen sikerül úgy, ahogy én szeretném, de az igyekezet bennem van, és ez engem azért megnyugtat. - Meg én szeretem azt hinni, hogy még a legrosszabb emberekben is van valamiféle jóság. – Mondom ezt egy apró mosollyal. - Legalább azokkal szemben, akiket szeretnek, vagy akik fontosan számukra. – Milyen szép gondolat is ez…
- Mondjuk úgy, hogy leginkább a bátyámmal vannak ilyen problémáim. A szüleimmel, sokkal ritkábban kerülök összetűzésbe, de hát a bátyám az egész más eset. Rá nagyon nem szoktam figyelni, mert tudom, hogy az bosszantja a világon a legjobban, ha nem figyelek arra, hogy mit mond. – Igen, határozottan szeretek vele gonoszkodni, de csak azért, mert ő is ugyanezt teszi. Plusz, ő még mindenki másnak is képes elmondani, hogy milyen hülyeségeket csináltam, ami csak még jobban ösztönöz arra, hogy én is gonoszkodjak vele. Pedig ettől függetlenül is nagyon szeretem, de hát… néha kifejezetten jól jön a bosszú. - Sajnos nincs, pedig biztos örültem volna még pár testvérnek. Mondjuk az is igaz, hogy anyukámnak sok testvére van, így unokatesókban nincs hiány. Olyankor szoktam kiélni magam, főleg a picikkel. Tudni kell azt hogy a legkisebb egy éves, a legnagyobb meg öt, úgyhogy ilyen családi összejövetelekkor mindig én vagyok az aki elvonul a gyerekekkel játszani, amíg a felnőttek beszélgetnek. Nem tudom, hogyan ragadt rám ez az egész, de így alakult. – Mondom mosolyogva. - Neked hány testvéred van? – Kérdezem meg kíváncsian.
Mikor mondja, hogy nem fog figyelni, megkönnyebbülten és hálásan mosolygok rá, de végül nem is fűzök hozzá több dolgot. - De az nagyon menő, hogy az egyik ősödtől kaptad. – Ellenkezek egyből. Milyen jó lehet már, ha ismeri az ember a családfáját még akár ilyen szinten is. - Bevallom, én semmit nem tudok a családomnak a múltjáról. Persze ismerem a nagyszüleimet, akik néha mesélnek, de semmi izgalmas nincs az egészben. Csak unalomig ismételt történetek arról, hogy nagyapa elrabolta nagymamát otthonról. Ami tök romantikus, meg minden, de ha már ezerszer hallja az ember, hamar meg lehet unni. – Pedig ez tőlem nagy szó, mert imádom a romantikus történeteket, és az övék igazán izgalmas… volt, mikor hallottam az első tíz alkalommal. - Ha nekem gyerekem lesz, tuti, hogy valami sokkal jobb nevet fogok neki adni. – Lesz álmodozó a tekintetem. De csak egy kicsit kalandozok el. Tényleg.
Gleb elképesztően aranyos most, mikor megmondtam neki, hogy a barátomnak tartom. Fülig érő mosollyal viszonzom az ő mosolyát. - De számíts rá, hogy most, hogy már barátok vagyunk, folyton keresni foglak, hogy beszélgessünk. – Jelentem ki még mindig hatalmas mosollyal. Ezt pedig komolyan is gondolom. Tényleg határozottan élvezem a társalgást, pedig Gleb nagyon más karakternek tűnik, mint amilyen én vagyok. De ez nem is baj. - Miért nevetnék? – Valóban eszembe sem jut nevetni. - Én például kiskoromban mindig a plüsseimmel osztottam meg a gondjaimat. Most is sokszor beszélek a baglyommal, szóval semmi furcsa nincs ebben. – Bár gondolom más, biztosan másképp gondolná ezt. - Hogy hívják a nyuszidat? Milyen? – Csapok le rögtön a témára, hiszen határozottan szeretem a cuki állatokat. Amik nem nyálkásak, rondák, és adnak ki fura hangokat. - Persze, velem bármikor beszélgethetsz, ha kedved van hozzá. – Mondom bólintva.
- Azt hiszem, értem valamennyire az indokaidat. – Mondom elgondolkozva. - Habár én még nem voltam ilyen helyzetben, de azt elhiszem, hogy nem szívesen maradsz olyan emberek mellett, akik nem támogatnak a terveidben és kinevetnek. Ez cseppet sem lehet kellemes. Velem nem tudnák ezt csinálni, mert nekem semmilyen tervem nincs, ami szintén vicc tárgya szokott lenni, de az biztosan rosszabb lehet, ha van egy kitűzött terved, amit mindenképpen szeretnél elérni és senki nem támogat benne. – Ebbe rossz is belegondolni. Szörnyű lehet. Végül teljesen sikerül megnyugodnom, hogy tényleg nem talál unalmasnak. Sajnos hajlamos vagyok túlaggódni a dolgokat, teljesen feleslegesen. Meg hát általában mindent túl is gondolok. - Ezt jó tudni. Most igazán megnyugtattál. – Mosolygok rá újra hálásan.
Miután elmúlt a veszély, hogy Phil észrevesz, és Gleb rákérdez, csak tényleg nagyon nehezen tudok erről az egészről beszélni, pedig nem most történt, és tisztában vagyok vele, hogy mivel mindenki előtt történt a szakítás, így szinte mindenki tud róla. Szerencsére, Gleb olyannak tűnik nekem, aki egyáltalán nem foglalkozik ostoba pletykákkal, és ez igazán nagy megkönnyebbülés a számomra. Hiszen rólam is eléggé sok szóbeszéd terjeng és nem csak az előző év végén történt szakításom miatt, hanem sok egyéb miatt is. Ezért kifejezetten hálás vagyok, mikor nem faggat tovább, hanem inkább próbálja elterelni a témát. - A zárolt részlegre? Mond, mit akarsz te ott csinálni? – Kérdezem halvány mosollyal. - Talán van is egy olyan könyv, amit kifejezetten keresel? – Érdeklődöm.
Nagyot sóhajtottam azon, amit mondott és valószínűleg látszott is rajtam, hogy nem igazán tetszett, amit mondott. Mert lássuk be, hogy én is nagyon okos voltam mégsem az volt a tervem, hogy majd megváltom az emberiséget, hanem hogy bosszút állok mindazért, amit tettek velem. De neki ezt nem kell tudnia. Legalábbis még nem vagyunk olyan kapcsolatba, hogy elmondjam neki, de majd ha úgy alakulnak a dolgok, akkor persze megosztom vele a terveimet. - Tudod, valakik nem érdemelnek jót. Nem azt mondom, hogy te kiérdemelted azt, hogy olyanok legyenek veled, mert biztos vagyok benne, hogy nem, de… Egyesekkel egyszerűen nem kéne kedvesnek lennünk. – Nem tudom sikerült-e értelmesen elmagyaráznom neki a dolgot, de ha nem akkor megoldom azzal, hogy máskor elmagyarázom. Tágra nyílnak a szemeim, amikor egyetért velem, majd elmosolyodom és bólintok. - Talán te se figyelsz rájuk túl sűrűn? – Csak örülnék neki, ha ő is hasonló helyzetbe lenne. A legtöbb ember ilyenkor mindig azzal jön, hogy márpedig rájuk kéne a legjobban figyelnem, nem pedig a saját kis terveimmel foglalkoznom. Jó lenne valakivel egyszer megvitatni mennyire értelmetlen néha a testvérek idióta szövegeléseit. - Neked van más testvéred a bátyádon kívül? – kérdezem érdeklődve. A reakcióján mosolygok, de végül is érhető, én sem szeretem, ha valaki mereven bámul, bár engem inkább csak idegesít, de nem szúrok el miatta semmit. - Rendben, akkor majd nem figyellek. – emelem fel a kezeimet mentegetőzés képen, de persze még mindig vigyorgok. Nevetni kezdek a nevével kapcsolatos kérdésemre adott válaszán. - Te édes? –kérdezek vissza mosolyodva, majd elgondolkodok. - Végül is az édes még stimmelhet is. Elvégre eddig az voltál. Az meg hogy nem kreatív, ne zavarjon. Én meg valamelyik ősömről kaptam. Ez sem valami egyedi ötlet. – Legalábbis, ha jól emlékszem, akkor valamelyikükről kaptam, bár pontosan már én sem emlékszem. Az rémlik, hogy a családunkban volt már korábban is volt ikerpár és azt hiszem, hogy ott is az elsőszülöttet így hívták, aztán hogy ez igaz vagy sem, nem tudom. - Nekem a te édes is tetszik. Meg nem az a mérvadó, hogy kinek, a nevének a jelentése jobb, egyszerűen kíváncsi voltam, mert még nem hallottam. Viszonzom a lány mosolyát. Nem tudom, hogy vajon hányan mondhatják még neki azt, amit én, de nem hiszem, hogy sokan vannak. Mondjuk én sem puszta kedvességből gondolom, hanem mert végül is lehet valami abban, amit mondott, de senki sem tudja biztosra. Vannak olyan emberek, akik pont az élvezik, hogy kitalálhatnak ilyen varázslatos végeket, vagy történeteket, az ilyenekből például remek író lehet. De én jobb szeretem a földhöz ragadt dolgokat. Az arcán döbbenet tükröződött, amit valahol értettem, hisz vele nem is voltam bunkó az első pár megszólalásomat leszámítva, de attól függetlenül jobb, ha tudja, hogy nem vagyok egy túl barátságos ember, vagy ha mégis akkor az csak azért van, mert akarok valamit. Most viszont nem ez volt a helyzet, még én magam sem értettem miért vagyok ilyen. Türelmesen hallgatom végig azt, amit mondd és most az én arcomra ül ki a döbbenet, miközben azt kérdezem magamtól, hogy vajon tényleg így gondolja-e. - Te most…? – idegesen a tarkómat kezdem vakargatni, majd mikor felfogtam mit is mondott széles mosolyra húzódik a szám. - Örülök, ha a barátod lehetek. És ezek után tényleg nem fogom tudni azt mondani, hogy nincs egy se. Most nem értettem vele egyet. Csóválni kezdtem a fejemet. Még nem érti. - A nyulammal szoktam beszélgetni és most kérlek, ne nevess. – Ezt most azért mondtam el, hogy lássa, nem vagyok magányos, szimplán az emberi társaságot nem bírom. - De ha barátok vagyunk, akkor veled tudok beszélgetni nem? – kérdezek vissza. Elvégre épp az előbb nevezett a barátjának. - Nem is az a baj, hogy nem ér fel hozzám, hanem hogy… A jövőbeli terveimmel kapcsolatba nem mindenki ért velem egyet. Tudod, sok embernek próbáltam már megmagyarázni még régebben, hogy miért csinálom azt, amit, de mind őrültnek neveztek és kinevettek miatta. Ezért nem szeretek beszélni róla senkinek. Csak olyannak, aki hasonlóan gondolkodik. – Szívesen kifejtem neki részletesebben, ha szeretné, akár az egész életemet is elmesélem, ha kíváncsi, de ezt most szerettem volna, ha megérti. Szegény lányt nagyon zavarba hozhattam ezzel a mondattal, pedig igazán nem állt szándékomban. - Ugyan, hisz veled nagyon érdekes beszélgetni. A véleményed a különböző dolgok teljesen mások, mint az enyémek és ez nekem nagyon furcsa. Ezért nem is unhatnálak meg. – Remélem sikerült magam értelmesen kifejezni. - Meg se kellett volna ijedned. – Nem értem miért baj az, ha valaki nem ismeri fel azt, akivel egészen addig sose beszélt. Lehet, hogy látta már, de ha még a nevét se tudja, akkor nem fog mindjárt puszipajtásként beszélni a másikkal. Meglep a lány reakciója, nem is kicsit, de szólok érte. Mikor újra előbújik, rögtön rá is kérdezek miért csinálta ezt, na persze nem akarok belekontárkodni a magánéletébe, tiszteletben tartom azt is, ha nem akarja elmondani. Kicsit szomorú lettem annak hallatán, amit mondott, szerintem neki sem esett jól erről beszélni. Áthajolok az asztalon annyira, hogy elérjem, majd finoman megszorítom a vállát, és ha rám néz, még rá is mosolygok, aztán gyorsan vissza is húzódok, és másfelé próbálom terelni a témát. - Mit gondolsz, a könyvtáros kiszúrná, ha belógnánk a zárolt szekcióra?
Újra mosoly kezd játszadozni az ajkaimon, mikor azt mondja, hogy csak nem elég okos emberekkel találkozom. Én kicsit másképp látom. Szerintem én magam voltam túlságosan ostoba, hogy bíztam abban, olyan személyekkel találkozom, akik kedvesek és csak a jót akarják. Túl naiv voltam és hiába minden, ezt még most sem tudom levetkőzni. - Valakikre igaz az, amit mondasz, de van, akikre nem. Szerintem ez az emberek természetéből is fakad, nem csak az intelligenciájukból. Vannak olyanok, akik elképesztően okosak, mégis, a helyett, hogy ezt az áldást jóra használják, inkább arra törekednek, hogy minél több embernek ártsanak. – Mondom halkan. Sajnos számtalan ilyen varázsló, vagy boszorkány létezett, híres és nem híres is.
- A családdal szerintem jó páran így vannak még. – Szélesedik megint a mosolyom. Nem, nem gondolok egyből rosszra, miért is tenném? Ha magamból indulok ki, én sem kifejezetten szoktam figyelni a bátyám szövegeléseire, hiába szeretem, azért elképesztően tud bosszantani. Ő pedig ezt az előnyét ki is használja és lépten-nyomon kényelmetlen helyzetbe hoz, amikor csak lehetősége akad rá. Nagy szerencse, hogy ő már nincs itt a Roxfortban, és már dolgozik. - Jaj. Ha figyelni fogsz, akkor még inkább nem tudok, majd figyelni. Nem tudom miért, de nagyon érzékeny vagyok arra, ha figyelnek, és egyből kiszúrom, ha huzamosabb ideig így történik. Olyankor pedig általában hamar zavarba jövök, és a végén elbénázom a dolgokat. Ez főleg bájitaltanon szokott így lenni. Amint megérzem, hogy a professzor figyel, már elrontok valamit. - Vallom be.
Kicsit el kell gondolkoznom azon, hogy honnan is ered a nevem, mert nem sokat kérdezgettem erről a szüleimet. - Ha jól emlékszem, cornwalli, tehát innen származik. Régen azt jelentette, hogy Maldeaf erődje, vagy azt hogy „te édes”. A de szótag jelenti azt, hogy te, a melza pedig a mézet, vagy az édeset. Bár a szüleim egy könyvből vették, nem valami kreatív módon. – Mosolygok. - A te nevednek sokkal jobb jelentése van. Istenek örököse. Wow. Azért ennek nagyobb tekintélye van, mint a te édesnek. Enyhén szólva más a kettő. – Nevetek fel halkan. Hálásan rámosolygok, mikor azt mondja, hogy egész jó ez az elmélet, hiszen legtöbben marhaságnak tartják az egészet. Amit meg tudok érteni. Sokszor én is úgy gondolom, hogy túl sokat álmodozok, és olyan dolgokba képzelem bele magam, amik sosem fognak megtörténni, vagy sosem történtek meg. Mégsem tudok erről leszokni.
Mint mindig, most sem vagyok képes uralkodni az arcvonásaimon, amikor azt mondja nincsenek barátai, meg, hogy nem kedves. Puszta döbbenet látszik rajtam, hiszen velem eddig olyan jól elbeszélgetett, pedig én aztán végképp nem hiszem magamat zseninek, a jegyeim sem túlzottan jók, és általában tanulni is lusta vagyok. - Ezt egy kicsit szomorúan hallom. Szerintem nagyon sok barátod lehetne, ha kicsit nyitottabb lennél. Mert akárki, akármit mond, jó társaság vagy, ha pedig el is küldöd őket, akkor sem kellene feladniuk, hogy jobban megismerjenek. – Mondom teljes meggyőződéssel. - Legalábbis én tuti ezt csinálnám, akármilyen morcos is lennél. – Aztán újra elmosolyodok, mikor megint rápillantok. - Ugye tudod, hogy ezek után nem mondhatod, hogy nincs egyetlen barátod sem? – Kérdezem. - Mert én már a barátomnak tartalak. – Igen, nálam mindig is ilyen gyorsan mentek a dolgok.
- Így ne csodálkozz, hogy nincsenek barátaid. – Csóválom meg kicsit a fejem. - Ha így folytatod, csak magányos leszel, és hidd el nekem, az nem túlságosan jó dolog. Mindenkinek kell valaki, akivel beszélgethet, akinek megnyílhat, akivel jól érezheti magát. – Bizonygatom. - Lehet, hogy megszoktad ezt, hogy egyedül vagy, és hogy senki nem érhet fel hozzád az eszével, de így rengeteg értékes embert is elüldözhetsz magad mellől. Aztán ki tudja, lehet, hogy mégis lenne valaki, aki képes lenne a te szemszögedből is nézni a dolgokat, de őt is elüldözöd, már csak megszokásból is. Pedig lehet, hogy közben nagyon jó barátok lehetnétek. – Ebbe így elég rémisztő belegondolni, hogy talán már elő is fordult vele ilyen. - De persze, ez csak az én véleményem. – Szögezem le. Nem volt szemrehányás a hangomban, egyszerűen csak jót akarok neki.
Megint csak zavarba jövök. Mostanában ez egyre gyakrabban fordul elő, igazán abbahagyhatná, mert persze, ez is látszik az arcomon, hála a világos bőrömnek és a vörös hajamnak. - Ööö…. milyen lányt? – Kérdezem jobb híján, közben továbbra is próbálom visszaszorítani a zavaromat. - Oké, ezzel most egy kicsit megnyugtattál. – Sóhajtok megkönnyebbülten, mikor megemlíti, hogy ő sem szokott figyelni arra, hogy melyik évfolyamtársával tanul, és rá is mosolygok ennek örömére. Arra már nem is tudok válaszolni, hogy utálja a meglepetéseket, mert meglátom Philt, és nekem sürgősen el kell tűnnöm a színről. Úgy látszik ez sikerül is, anélkül, hogy meglátna, így nyugodtan térhetek vissza az asztal alól.
Kicsit leporolom magam, és ellenőrzöm, hogy nem szakadt-e ki a harisnyám, de szerencsém van, és megúszta a bujkálási akciót. Amikor viszont Gleb rákérdez arra, hogy ki elől is bujkáltam… rögtön szomorúság suhan át az arcomon. Nem tudom, hogy mondjam-e el neki, vagy inkább hagyjuk a témát, de belegondolva az egész iskola tudja már, hogy mi történt, mit számít az, hogy most Glebnek is elmondom? - Ő az… exem volt. – Mondom végül halkan. Nem igazán nézek a fiú szemébe, miközben folytatom. - Elég csúnya vége lett a kapcsolatnak, és nem igen szeretnék a szeme elé kerülni. – Vallom be, miközben megint a szoknyám szélét kezdem birizgálni.
Kicsit megsajnáltam lányt, tényleg nehéz normális embereket találni manapság, főleg olyanokat, akik nem ítélnek el és magadért szeretnek. Nekem ilyen egy sem volt, nem is nagyon bántam, hiszen ki tudná azt feldolgozni, hogy egy ismerőse a családja miatt akarja romba dönteni az emberiséget? Nem hiába kerülöm az értetleneket és csak az intelligensebbel állok szóba, aki talán észreveszi, hogy a világra ráférne egy-két változás. Sajnos még egy ilyen személlyel sem találkoztam. - Szerintem pedig egyszerűen csak nem elég okosak azok, akikkel találkoztál. A normálisabbak rájönnek, hogy nincs értelme annak, hogy valakit piszkáljanak, mert attól ők nem érzik magukat jobban. – Na persze én nagyon szerettem másokat szekálni, de inkább azzal, hogy megmutatom nekik, mennyivel okosabb vagyok, mint ők és én tanácsokat osztogatok, csak nem olyan hangnemben és stílusban, hogy annak legyen betudható. Kérdésére elgondolkodok és próbálok felidézni egy esetet mikor nem figyeltem egy órán, de olyan még nem volt, csak a családommal fordult elő, hogy valamikor bizony nem nagyon érdekelt mit mondanak nekem. - Ha az iskolával kapcsolatos, akkor nem, de a családomat legtöbbször nem veszem figyelembe. – Most gyakorlatilag akármit gondhatott, nem nagyon érdekelt. Fogalma sincs micsoda pokol az otthoni életem, talán egy másik alkalommal majd elmesélem neki. Egyre inkább úgy tűnik, hogy vele még párszor össze fogok futni a Roxfortos éveim alatt. - Majd a következő órákon megnézem, mennyire figyelsz. – mosolygok a lányra, bár nem biztos, hogy ezt betartom, de ha eszembe jut, biztos majd ügyelek rá. A vigyorom kiszélesedik, ahogy meghallom a köszönetét, bár nem kellett volna ezt mondania, elvégre ez nem okozott nekem nehézséget, meg hát igaz is volt. - Egyébként a Demelza, eredetileg milyen eredetű név? – kérdeztem érdeklődve, mert tényleg nem tudtam és szerettem volna valami újat tanulni ma is, meg ez érdekelt is ráadásul. - Már úgy értem, hogy az én nevem eredetileg orosz és azt jelenti, hogy istenek örököse például. – Szerintem nagyon passzolt hozzám ez a név, bár kissé beképzeltnek hangzik, de nyilván volt oka, hogy a szüleim az elsőszülött gyereknek ezt a nevet adták. Érdeklődve hallgatom a válaszát, ami különös, de valóban izgalmasnak találtam a magyarázatot. Bár én magam biztosan nem kezdtem volna el különböző elméleteket gyártani, hisz az még mindig csak egy elgondolás egyáltalán nem biztos, hogy az történt, én viszont a konkrét dolgokat szerettem, nem pedig a kitalált meséket. - Különös, hogy így gondolod, de megértem miért kedveled ezeket és igazából ez tényleg egész jó. – mosolygok, bár egyáltalán nem így gondolom, de ettől függetlenül még nem röhögöm ki, hisz ha ő ezt szereti, akkor ez van, tiszteletben tartom. Meglepődöttségét normálisan furcsállnám, de most tényleg egész jól elbeszélgetünk, ami engem is meglep, de attól még jobb, ha tudja, nem vagyok egy társasági lény. Kijelentésére idegesen a tarkómat kezdem vakargatni és gondolkodom a válaszon. - Hát én… nem vagyok kedves. – kezdek bele a mondandómba, majd felsóhajtok, mielőtt folytatnám a magyarázatot. - A legtöbb embert elhessegetem magam körül, mert idegesítőnek találom a társaságukat, meg nem éppen alkalmasak arra, hogy tisztán lássák az én szemszögekből a dolgokat, így nincs szükségem arra, hogy ott legyeskedjenek, mikor nem kéne. Ezért mondják, hogy bunkó és önző vagyok, pontosan ez az oka, hogy nincsenek barátaim. – vallom be őszintén, mert tényleg nincsenek, nem is nagyon szorulok rájuk, bár vele tényleg jónak ígérkezik a cseverészés. - Persze hogy az vagy. – mondom most én meglepődve, miből gondolta azt, hogy nem lesz? Kapásból itt se maradtam volna, ha nem lenne ez a véleményem, nem hogy még ilyen jól el is beszélgetünk. - Én mindenhol okosnak számítok, az már csak hab a tortán, hogy még a saját háztársaimat is könnyedén felülmúlom mindenben. – Most viszont tényleg beképzelt voltam, nem is palástoltam azt, hogy imádom az eszemet, meg azt hogy minden kinél jobb vagyok. - Igen ez valóban hátrány, nem is beszélve arról, mikor többszöri elküldés ellenére sem hagynak békén. – Olyankor már előfordul, hogy a pálcámért nyúlok és egy szúrós tekintet kíséretében ismét elküldöm őket. Akkor többnyire megértik, hogy nem kéne tovább zargatniuk, mert a végén még baj lesz. - Hogy tudnék megunni egy ilyen lányt? – hajoltam kissé közelebb, miközben a csintalan mosoly az arcomon egyre nagyobb lett. Nem hiszem, hogy megunnám, de ha mégis akkor sem ráznám le, inkább udvariasan elnézést kérek tőle és azt mondom, dolgom van, majd amikor legközelebb találkozunk, akkor ismét egy jót tudunk beszélgetni. A pirulásán csak mosolygok, igazán nem volt miért, hisz nekem sem tűnt fel, hogy hét éve együtt járunk órákra, mert nem törődöm az iskolatársaimmal, ő meg kicsit figyelmetlen, így logikus, hogy nem ismertük fel egymást elsőre. - Nyugalom, először én se jöttem rá honnan ismerhetlek. Én se nagyon szoktam ügyelni erre. – mondom miközben biztatóan mosolygok a lányra. - A kiszámíthatóság nem mindig jó, bár én utálom a meglepetéseket. – kezdek el nevetni, majd mikor az asztal alá bukik teljesen értetlen arccal bámulok magam elé. És még azt mondja, megunom… Amíg ő rejtőzködik gondolkodni kezdek, mi az ami, miatt ezt csinálja, nyilván egy személy, de azon belül. Lehet egy nem kedvelt háztársa, vagy pont egy mardekáros, esetleg egy rokon? Kérdésére körbenézek, de egy lélek sincs sehol, azonban ő visszakérdez, mire én felállok, végignézek néhány sort, majd gyorsan vissza is ülök, mikor látom, hogy előmászik a rejtekhelyéről. - Semmi baj. De ki volt az, aki elől bujkáltál? – nézek rá kérdőn. Jobb, ha valami ügyes kis mesével áll elő, amit elhiszek, mert nem vagyok az a típus, aki bármint bevesz. - Persze ha nem szeretnéd, nem kell elmondanod. – teszem még hozzá gyorsan, mielőtt válaszolna, mert ha nem akarja, én nem erőltetem a dolgot, szimplán szeretném megtudni, hátha segíthetek.
- Igen, tudom, hogy vannak normálisabbak is. – Bólintok egyetértően. - De sajnos a tapasztalataim azt mutatják, hogy ilyen igen ritkán akad. Vagy csak én ismertem meg rossz embereket. – Vonom meg a vállamat sajnálkozva. Lehet, hogy tényleg így van, de eddig is szinte mindig megégettem magam, ha egy mardekárossal kerültem közelebbi viszonyba. Majdnem ők is bekerültek abba a képzeletbeli listába, ahova azokat gyűjtöttem, akikkel sosem jönnék össze. De persze, most, hogy már csak barátkozásról lehet szó, így talán szerencsésebben is járhatnék. - Igazad van, általában azért figyelni szoktam. De mindenki van úgy vele néha, hogy nagyon rossz lábbal kel fel, és az égvilágon semmire nem tud figyelni. Veled is volt már ilyen nem? – Kérdezem kíváncsian. Velem sajnos túl sokszor is. Az a számtalan csalódás bizony nem múlt el nyomtalanul, de hát az idő nem állt meg, ugyanúgy be kellett járni órákra, ugyanúgy meg kellett csinálni a feladatokat és a kötelességeket. Még, ha ez igazán nehezemre esett is. - Bár én sajnos alapvetően eléggé figyelmetlen vagyok, de már dolgozom rajta. – Mintha, az olyan egyszerű lenne… de tényleg próbálkozom.
Amikor kapok tőle egy bókot szélesebben mosolygok rá, hiszen ki ne örülne annak, ha bókolnak neki? Én meg aztán talán még jobban is értékelem, mint általában mások. - Köszönöm. – Mondom hálásan. - Igen. Sokkal jobban tetszenek a való világtól kicsit elrugaszkodott dolgok, mint a száraz tények. Hiszen azért belegondolva, mindegyiknek lehet valamilyen igazsága, és akkor találgathat az ember, hogy valójában hogyan történhetett. Tovább tudja fűzni gondolatban, elképzelheti az adott eseményeket, kiszínezheti a fantáziájával. Ráadásul úgy amúgy is sokkal érdekesebb minden. – Ecsetelem nagy mosollyal, egyértelműen látszik rajtam, hogy imádom az ilyeneket. Kár, hogy a saját jövőmmel ugyanezt csinálom, ami viszont nem túlságosan jó dolog.
- Nem szoktál társalogni? Hogyhogy? – Kérdezem, megint csak alaposan meglepődve. - Pedig tök kedves vagy. Azt hittem, sok barátod van. – Mondom ezt még mindig csodálkozva. - De örülök, ha úgy gondolod, kellemes társaság vagyok. – Mosolyodom el újra, mert hát ezt nem mindenki gondolja így. Persze, alapból nem vagyok az a típus aki bárkit elküld, ha csak hozzá mer szólni, és barátságos is vagyok, de nem kevés embernek egy idő után tényleg sok lesz a szövegelésem, és az, hogy képes vagyok teljesen felesleges dolgokról beszélni. - Hmm. Tehát még a hollóhátasok között is okosnak számítasz? Hát végül is, sejtettem, hogy a jó dolgoknak is meg lehet a maga hátránya. Úgy látszik nálad az, hogy folyton nyaggatnak azzal, hogy segíts nekik. – Mondom elgondolkozva. Most így belegondolva, én nem tudom, hogy mit kezdenék azzal, ha valamiben tehetséges lennék. Kihasználnám a helyzetet? Nem, azt nem hiszem. Segítenék másoknak? Lehet, hogy igen, de csak azoknak, akik közel állnak hozzám.
- Biztos vagy te ebben? – Kérdezem ezt most már kicsit játékos mosollyal. - Lehet a végén már meg fogod ám unni. – De azért, remélem, hogy nem. Végül is, akadnak azért emberek, akik úgy szerettek meg, ahogy vagyok, és képesek elviselni az órákig tartó szövegelésemet is. Nem kéne ennyire túlgondolnom a dolgokat. - Ó… tehát évfolyamtársak. Így már világos. Na látod, mondtam, hogy elképesztően figyelmetlen vagyok. – Pirulok egy kicsit el. Hét éve együtt járunk pár órára és nekem nem igen tűnt fel, hogy ott van ő is. Ez azért nem valami jó dolog. - Na igen, eléggé kiszámítható is vagyok. – Bólintok újra elmosolyodva a szarkasztikus kérdésére, aztán pedig mivel Phil megjelenik a látóteremben, rögtön le is bukok az asztal alá.
A szívem még mindig túlságosan gyorsan dobog. Félek attól, hogy a fiú erre felé veszi az irányt. Egyszerűen nem akarok vele találkozni. Oké, hogy a folyosón már nem bujkálok előle annyira, de itt, egy ilyen helyen, ahol bármikor úgy dönthet, hogy ide jön hozzám, és igazából nagyon nem tudnék máshová menekülni… nem, nem kockáztathatom meg. - Biztos? – Kérdezem Glebtől, közben óvatosan kitekintek az asztal alól, hogy megbizonyosodjak arról, Phil tényleg nincs már itt. Megkönnyebbülten felsóhajtok, mikor látom, hogy tiszta a terep, ezért újra visszaülök a székre és megigazítom a hajam, ami a nagy sietségben kicsit összekócolódott. - Bocsánat. Ritkán szoktam ám ilyen ostobán viselkedni. – Most már megint zavarban érzem magam.
A szavaira büszkén elmosolyodom. Tudom, hogy igazam van, bár az egómnak mindig jót tesz, ha ezt mások is mondják, főleg ha nő az illető, miután ők nehezebben fogadják el a tényt miszerint tévedtek. Legalábbis az én családom női tagjainak ez nagyon megterhelő, de talán már kezdenek hozzászokni, miután nekem mindig igazam van. - Mardekárosok között is vannak normálisabb alakok. Nekem például van egy ismerősöm, aki oda jár mégis egy igen értelmes srác. – Bár az is igaz, hogy én nem különösebben kedvelem elvégre mindig azon vitatkozunk melyikünk az okosabb és minden egyes alkalommal be kell neki bizonyítanom, hogy én vagyok az, nem hiába járok a Hollóhátba, bár ez már mellékes. Mosolyogva csóválom a fejemet, amíg a lány mondandóját hallgatom. Nem szólok semmit, csak hagyom, hogy befejezze, nem vagyok udvariatlan, megvárom, amíg befejezi, aztán reagálok. Tudom milyen idegesítő, ha a másik szavába vágnak. - Hát igen a tanárok már csak ilyenek. Velem egy ideje nem csinálják ezt, mert már tudják, hogy nem lehet. Viszont azzal egyet kell értenem, hogy az órákon nem kéne álmodozni. – mondom, miközben kissé komolyabb hangnemre váltok. Ez a téma nekem nagyon fontos volt és érthető, hogy a tanárok nem szerették, hogy nem figyel. - Ezt ne vedd úgy, hogy az ő pártjukat fogom, mert te jó ég, dehogy is, csak azt mondom, hogy te sem szereted, ha nem figyelnek rád, miközben beszélsz nem? – Talán így érthetőbb a magyarázat számára, mert ilyenkor a legtöbb diák azzal jön, hogy persze egy hollóst csak a tanulás érdekel, de ez nem így van, csak nekünk valami rosszul esik, akkor az valószínűleg a másiknak sem jó, ezért figyelek az órákon, mert akkor tudom, hogy a tanár is fog rám figyelni, ha mondjuk, kérdezek valamit. De ezt sokan nem értik meg, remélem Demi ebben is meg fog lepni és ő fel fogja, miről próbálok neki magyarázni. Először kissé furcsálló tekintettel nézek rá, de vigyorom még mindig nem lankad. - Hát köszönöm, nekem is tetszik, igazán illik rám. – A hangom kicsit beképzelt lett, de ha egyszer annyira passzol hozzám. - Egyébként a te neved is nagyon szép. – mondom csintalan mosollyal, mert tényleg neki is egész szép neve volt, bár ezt nem jegyeztem volna meg, de így én is tudtam neki bókolni. Felnevetek a reakciójára, majd egyetértően bólintok. - Igen ez a tárgy valóban a legunalmasabb, amit valaha tanultam. – Nem is emlékszem mikor találtam izgalmasnak ezt a tárgyat, lehet sohasem. - Szóval te az ilyen elméleteken alapuló dolgokért vagy oda? Mármint a kitalált dolgokért? – Én speciel nem szerettem elrugaszkodni a valóságtól, nekem az ilyen legendák annyira nem jöttek be, de ha neki ez tetszik, akkor nem vagyok én senkije, hogy elítéljem, vagy megjegyzést tegyek rá, szimplán én nem rajongok értük. - Ha el is veszed sem zavar, veled jobb beszélgetni, mint azokat a vackokat tanulmányozni. Bár nem nagyon szoktam társalogni ez most kellemesnek ígérkezik. – Nem, egyáltalán nem zavart, hogy elveszi-e az időmet vagy sem a tanulásból, akár írhattunk is volna másnak sem érdekelt. - Gondoltam. – csak ennyit mondok és ismét meg vagyok magammal elégedve, hogy megint csak igazam volt. Kérdésére csak csóválni kezdem a fejemet. Tudom, hogy meglepő, de tényleg nem bírom ezt a helyet. - Mert az emberek mindig engem nyaggatnak, hogy segítsek nekik a tanulásban, és mint már mondtam nem szeretem a társaságot. – Csak most az egyszer örültem, hogy tanulás helyett van valami jobb szórakozásom és ez tényleg vagy ezerszer jobb volt, mint tanulni. Még a Számmisztikát sem tanultam volna ilyen boldogan, pedig azért odáig vagyok. - Én viszont nem szoktam annyit fecsegni, így nekem csak jó, ha te többet beszélsz. – mosolyodom el én is, mert én inkább kérdező, sem mint kérdezett szoktam lenni. - Ez nyilván azért van, mert évfolyamtársak vagyunk. – nevetek fel, bár inkább azért, mert én se jöttem rá, hogy ismerem én őt, csak nem nagyon foglalkoztam vele. Vicces egy szituáció, bár én jóformán magamon kívül senkivel sem törődöm az iskolából. - De egyébként én sem tudom, még mihez fogok kezdeni a jövőben. – Annyit tudok biztosra, hogy nem auror leszek. Nem fogom követni a buta családi hagyományt, ha másban nem is, ebben tuti egyedi leszek. - Miért nem vagyok meglepve? – kérdezem szarkasztikusan, miközben egy szórakozott vigyor jelenik meg a számon, majd le is lankad, mikor a lány lebukik az asztal alá. Teljesen érthetetlen számomra a szemöldököm az égbe szökik, de nem szólok semmit, csak hangosan felsóhajtok, majd egy idő után megszólal a lány, én pedig körbenézek, de nem látok senkit sehol. - Mármint kicsoda? Nincs itt senki.
Egyetértően bólogatok a szavaira, hiszen tényleg igaza van, valamilyen szinten. Különben is olyan vagyok, aki nem igazán szeretne feltűnő lenni, így biztosan jól járnék, ha megfogadnám a tanácsát. Bár kétlem, hogy a közeljövőben még egyszer bedugnám az orromat a könyvtárba, főleg hosszabb időre. Továbbra is inkább a klubhelyiségben töltöm az időmet, vagy ha szép az idő, akkor kint a birtokon, a kedvenc fám alatt, a tó mellett. Vagy abban a gyönyörű kis belső udvarban. - Igazad van, majd figyelni fogok. Nem szívesen kerülnék konfliktusba, például egy mardekárossal. Ők kifejezetten szeretnek szemétkedni. – Csóválom meg kicsit csalódottan a fejem. Szerencsére, itt is akadnak kivételek.
- Szeretem a Demelzát is, de általában csak akkor szoktak így hívni, ha valami bajt csinálok. Főleg a szüleim. Vagy a bátyám, ha bosszantani akar, mert ugyanazzal a hangsúllyal tudja előadni az egészet, mint az apám. Nagyon élvezi, ha ideges vagyok, de nem is értem miért. – Forgatom meg a szemeimet. - Meg hát a tanárok is. Mindig „Demelza Robins, azonnal hagyja abba az álmodozást és figyeljen ide!” – Mondom elváltoztatott hangon. - Pfff. Érthetetlen. – Ezt már inkább csak magamnak jegyzem meg, mint neki. - Gleb. Tök jó. – Ízlelgetem kicsit a nevét. - Szuper, hogy ilyen rövid. – Teszem hozzá mosolyogva.
- Fúj. Mágiatöri. – Fintorodom el egy csöppet. - Az irtózatosan unalmas. Legalább tanulnánk többet az érdekesebb részekről, de nem, nekünk a koboldlázadásokat, meg ilyeneket kell kívülről tudni. Sokkal jobbak a legendák. – Azokból is természetesen azok a legendák, amikben van egy kis szerelem. Mert nem is én lennék, ha azoktól nem olvadoznék. - De, ha tanulni akarsz, nem veszem el nagyon az idődet? Nem akarlak ám feltartani. – Kezdek rögtön aggodalmaskodni, ami megint, annyira, de annyira jellemző rám. - Bájitalkönyv? Hát, nem… ez nem túlságosan az. Csak szórakoztató irodalom. – Jövök kicsit zavarba. Nem hiszem, hogy olyan nagy örömmel árulnám el neki, hogy pontosan mit is olvasok.
- Nem szereted a könyvtárat? – Elkerekedett szemekkel nézek rá. Ez, most tényleg meglepett. - Miért nem? Én speciel azért nem járok ide gyakrabban, mert túl nagy a csend. Szeretem, ha van körülöttem társaság, még ha nem is vagyok a középpontjában. Meg hát… – Kicsit mocorgok a széken. - Kényelmetlen a szék. Azért a fotel az mégis csak kényelmesebb. – Mosolygok. - Ó, akkor megnyugodtam. Párszor, már megkaptam, hogy túl sokat beszélek. – Szélesedik ki még jobban a mosolyom, megkönnyebbülésemben.
- Hetedikes. Furcsa belegondolni, hogy ez a végzős év, aztán meg el kéne dönteni, hogy hova is menjek tovább. Egyelőre fogalmam sincs, ami igazán bosszantó, főleg mivel mindenki azt kérdezgeti, hogy: na, sikerült már eldöntened mit akarsz tovább tanulni? Te? Hányadikos vagy? Bár, mintha láttalak volna már párszor. – Figyelem meg alaposabban az arcvonásait. Az az igazság, hogy általában nem nagyon figyelek a közvetlen környezetemen kívül senkire, mert általában a saját kis világomban barangolok. Így egyáltalán nem meglepő, hogy az évfolyamtársaim többségét sem igazán ismerem. - Öhm… ez egy romantikus regény. – Vigyorgok kicsit zavartan. Nem sokáig marad meg ez a vigyor, mert szinte az egyik pillanatról a másikra tűnik el, és úgy elsápadok, mintha kísértetet látnék hirtelen. Majd minden előzetes figyelmeztetés nélkül, lebukok az asztal alá. Mintha egy jégdarab lenne a gyomromban, pedig azt hittem, hogy ezen már régen túl vagyok. Úgy látszik, mégsem. Miért is nem számítottam arra, hogy Phil itt megjelenhet? Összeszorult torokkal lesek ki az asztal alól, reménykedve abban, hogy hamarosan elsétál valami olyan hely felé, ahol biztos nem vehet már észre. - Elment már? – Kérdezem tőlem szokatlanul fojtott hangon Glebtől egy idő után.
Bocsánat kérésére egyetértően bólintok. Nem vártam ugyan, de attól még jól esett, bár már megszokhattam, hogy tőlem mindenki elnézést kér, ha valami olyat tesz, ami nem tetszik, mert senki se akarja, hogy haragudjak rá. Mindenki fél attól, hogy valami szörnyűséget teszek vele. - Nem történt semmi. – mondom, és már mosolyognék, de mégsem teszem, nehogy elbízza magát. Attól még zavart, hogy nem figyelt. - Értem. – válaszolom kissé zavartan. Nem ilyesmi reakcióra számítottam. - Ez rendben is van, de figyelj arra, hogy ki járkál melletted, mert a végén még valaki olyan, aki nem tolerálja a sóhajtózást bármilyen kismértékben zavaró is. – Ismételten kezdem a kioktatást, amit mindig nagyon élvezek ez most sem volt másképp, azonban hamar abbahagyom, mert tudom mi lesz a vége. Nem is értem mi foghatott meg a lányban ennyire, hogy képes vagyok vissza fogottabb lenni, de valami oka volt. Eszem ágába sem volt itt hagyni, túlságosan is kíváncsi voltam a lányra, ami tőlem igen furcsa, mivel a nők társaságát kerestem a legkevésbé. Inkább otthagyom őket azzal a mondattal, hogy nem érek rá velük foglalkozni, még akkor is, ha éppen semmi más dolgom sem volt. De most más a helyzet, ez a lány képes volt nekem visszabeszélni, amit nagyra értékelek, csak ne tegye túl sokszor, mert akkor bizony megharagszok. A legtöbb emberrel az a baj, hogy nem képes kiállni magáért. Én szerettem, ha valaki erre képes volt, csak akkor nem volt jó, ha még akkor is ezt tette, mikor nekem volt igazam. - Demi? A Demelzát nem szereted? – vonom fel egyik szemöldökömet, mert nekem igazán érdekes volt ez a becézés, bár a nevét se hallottam még. Biztos nem valami gyakran használatos név, bár az is lehet, hogy csak Oroszországban nem divat. - Gleb Dougherty. Nincs becézése. – És én ennek nagyon örülök. Amúgy sem rajongok azért, ha otthon becézgetnek, de még ha az iskolatársaim is megpróbálnák, akkor végképp kiborulnék. - Számomra a kettő ugyanaz. – mondom mosolyogva, mert tényleg ugyan arról volt szó, hisz ha tanulunk, olvasunk. - Már ne érts félre, nem úgy értem, hogy a tankönyvek vannak olyan szórakoztatóak, mint regények, ez csak amolyan tréfa volt. De egyébként néhány Mágiatörténti könyvért jöttem, hogy fel tudjak készülni a következő órára. – a végére talán kicsit nagyképűnek tűnhetett a hangom, pedig épp, hogy nem szerettem tanulni, vagyis ezt a tantárgyat nem szerettem különösebben. Vigyorom azonban még mindig nem lankadt, még a visszakérdezésnél sem. - És te? Gondolom nem egy Bájitaltankönyv az, ami ennyire lefoglal. – Persze az is lehetett, hogy neki a tanulás is izgalmas, bár akkor inkább a Hollóhátba való lenne. Következő kérdésére halkan felnevetek, persze utána egyből tisztázom, hogy nem őt találom viccesnek, nem akartam megbántani. - Nem, valójában a Hollóhátasokhoz képest, túl keveset, nem szeretem ezt a helyet. – nézek körbe a helyiségben, hátha valamelyik háztársam a közelben van és hallja. Az egyik asztalnál meg is akad a szemem egy kék egyenruháson, bár nem nagyon foglalkozom vele, hisz úgy fest nem hallotta. Amint meghallottam a lány hangját ismét ránézek, és csak mosolyogok a mondandóján. - Ugyan semmi gond. Én is ezekkel a kérdésekkel kezdtem volna, de megelőztél. – Remélem ő is elmosolyodik a kijelentésemre, egészen aranyos volt mikor mosolygott. - Egyébként hányadikos is vagy? – teszem fel végre én a kérdést és addig is gondolkodok a többin, mert, néhány egyszerű kérdéssel nem fogja megúszni. - Milyen könyvet olvasol? – bökök e fejemmel az olvasmány felé és érdeklődve várom a válaszát.
Hallom a hangjában a sértettséget, amit végül is meg tudok érteni. Én sem túlzottan értékelem azt, ha valaki nem figyel rám, amikor beszélek hozzá. - Először nem is hittem, hogy hozzám szólsz. Bocsánat. – Mondom őszintén sajnálkozva. De a könyv tényleg túl izgalmas volt és ilyenkor kizárom a külvilágot, ami sajnos amúgy is eléggé jellemző rám. - Hm. Lehet, van benne valami. Eredetileg nem is itt akartam olvasni, hanem a hálókörletben, vagy a klubhelyiségben, de túl izgatott voltam és nem volt türelmem addig várni, amíg felérek. – Vallom be mosolyogva. - De attól még ugyanúgy önkéntelen, és direkt a többiektől távolabb ültem le, hogy biztosan ne zavarjak senkit, mert már ismerem magam. – Nem, eszemben sincs megköszönni neki, főleg mivel érzem, hogy egy kicsit sántít ez az egész, főleg, ha figyelembe veszem azt, hogy az elején milyen hangsúllyal szólt hozzám. De nem vagyok valami nagy konfliktusgeneráló, így ezt inkább meg sem említem neki.
Ha azt hittem, hogy a szavaim után el fog menni, nos, akkor tévednem kellett. Át is suhan némi meglepődés az arcomon, de aztán végül bólintok és visszatérek a könyvhöz. De most nem tudok benne úgy elmerülni, mint az előbb. Főleg mivel érzem magamon a fiú pillantását, ami igenis, zavar. Ezért gyorsan el is olvasom az adott részt, aztán becsukom a könyvet és leteszem azt az asztalra, aztán már csak rá figyelek. - Demelza Robins. De szólíts csak Deminek. – Ajánlom fel neki egyből a becenevemet. Demelzának csak akkor szoktak hívni, ha valaki haragszik rám. Vagy, ha a bátyám akar bosszantani. - Na és téged, hogy hívnak? – Kérdezem kíváncsian, közben kicsit zavartan birizgálni kezdem a szoknyám szélét az asztal alatt, mert még mindig kicsit zavarba hoz, ha így bámul rám valaki. Mondhatnák azt, hogy ezt már megszokhattam volna, de ez nem így van.
- Tanulni jöttél, vagy egyszerűen csak olvasni szerettél volna? – Mint mindig, a kérdések most is habozás nélkül tolódnak az ajkaimra. - Gyakran jársz a könyvtárba? – Jön az újabb kérdés, habár abból kiindulva, hogy hollóhátas, talán ezt hülyeség is volt megkérdezni, de még mindig jobb, mintha őt is teljesen elkönyvelném valami strébernek, mint ahogy a legtöbben tennék. - Ja, igen, bocs, a sok kérdésért. Ha valaki nem ismer, annak elsőre sok lehetek. – Árulom el, és inkább el is hallgatok, mielőtt újabb kérdéseket tennék fel.
Türelmesen várom a válaszát, nem siettetetem, hiszen én is szoktam úgy lenni egy könyvvel, hogy előbb elolvasom, és csak aztán válaszolok, mert mondjuk izgalmas, vagy egy fejezet végére érek, esetleg csak szimplán kíváncsi vagyok a folytatásra. Ilyenkor szoktak elmenni az emberek, amit én nem nagyon bánok, bár válaszoltam volna nekik, ha megvárták volna. - Hát nem is figyeltél? – kérdezem egyik szemöldökömet felvonva. Ez érthetetlen és egyenesen sértő. Értem, hogy egy izgalmas kötet lehet a számára, de azért illene figyelni. - Én csak azt mondtam, hogy valakinek zavaró. Mondjuk, egy könyvtáras ezt simán kiszúrná és szóvá tenné. – sóhajtok fel majd még hozzáteszem - Szóval szívesen, hogy én szóltam és nem ő. – Bár engem is rendkívül idegesített pusztán az is, hogy ezt a hangot hallatatja, így a magyarázatom kevésbé tűnik szemétnek, ami bár nem tudom miért zavart volna, most mégis így volt. A lány kicsit emlékeztetett a húgomra. Ő olvas mindig ennyit és is sokat sóhajtozik, ha egy olyan részhez ér. Csak ő mellette még hangosan nevet is és szomorkodik, ha olyat olvas. Kíváncsi vagyok vajon minden lány ilyen-e. Egy szót sem szólok a következő válaszára, inkább megvárom, mit akar kihozni belőle, majd elvigyorodom, mikor azt mondja, hogy folytatná az olvasást, mert éppen az egyik legjobb résznél tart. Sokan vannak úgy az iskolában, hogy ha beléjük kötök, akkor ennyivel egyszerűen le tudnak rázni és most is bizonyára szépen lassan elsétálnék, miközben megjegyezném, hogy mennyire nem érdekel a véleménye, azonban ez a lány felkeltette az érdeklődésem. A legtöbbjük valószínűleg csak bocsánatot kért volna, és igyekezett volna halkabbra fogni, mert egy Hollóhátas biztosan tudja, hogyan kell viselkedni, szóval hallgatnak rám. Ő azonban ellenkezett, ami igaz nem tetszett, de aranyos volt, ahogy próbálkozott. - Akkor megvárom. Majd szólj. – mondom mosolyogva, majd leülök vele szembe és őt nézem, míg várok, hogy jelezze elolvasta azt, amit szeretett volna. Amint rám emeli a tekintetét rögtön gondolkozni is kezdek, hogy ismerhetem-e, de nem hiszem, vagy ha mégis, akkor nem jut eszembe most hirtelen. - Mi a neved? – teszem fel az első kérdést, még mindig vigyorral az arcomon.
Először fel sem tűnik, hogy társaságom akad, sőt azt sem igazán hallom, hogy mit mond, annyira belemerülök a könyvbe. Csak az utolsó szóra figyelek fel, és szakítom el végül a pillantásomat nagy nehezen az izgalmas cselekménytől. - Ne haragudj, de mit mondtál? – Kérdezem kíváncsian, hiszen egyszerűen el nem tudom képzelni, hogy mit érthet hangoskodás alatt. Lehet, hogy a mondata első felétől okosabb leszek. Érdeklődve várom a válaszát, aztán viszont mikor folytatja, összevonom a szemöldököm, leginkább még mindig meglepettségemben.
- Nem direkt sóhajtoztam, önkéntelen volt. De különben sem hiszem, hogy egy szinte hangtalan dolog, annyira zavaró lenne. – Tényleg nem értem az indokait. Hogy lehetne egy sóhaj hangos? Ennyi erővel levegőt se lehetne venni, mert még a végén kitalálja, hogy azt is hangosan veszem. Mi lenne, ha náthás lennék? Akkor is elég érdekesen venném a levegőt, szóval… - Nem vettem észre azt, hogy ez mást zavart volna. Ha pedig téged ennyire zavar, akkor te válassz másik helyet, valahol távolabb. Rengeteg szabad asztal van, szolgáld ki magad. – Mutatok egy jóval távolabbi rész felé.
- Akkor én sem zavarlak, és te sem zavarsz engem. Most pedig, ha megbocsátasz, folytatnám, mert az egyik legizgalmasabb résznél szakítottál félbe. – A hangom még mindig barátságos, nem dühös, de ezzel már vissza is fordulok a könyvhöz, bízva abban, hogy ez elég, és a hollóhátast így többé nem fogja érdekelni, hogy én sóhajtozom, vagy sem. A lehető leghamarabb vissza is zökkenek a történetbe, kivéve akkor, ha a reményeim kútba esnek, és ahelyett, hogy a fiú messzebbi területet választ az olvasásra, inkább itt marad beszélgetni. Amit én végül is annyira nem is bánnék, mert szeretek beszélgetni, de azért a hangnem lehetne más, hiszen mégsem követtem el olyan égbekiáltó bűnt. Legalábbis, szerintem.
Mi mással is tölthetném ezt a csodás délutánt, ha nem azzal, hogy olvasok. Természetesen, mint mindig most is a szobámban voltam, ahol teljes volt a nyugalom, amíg a szobatársaim meg nem érkeztek és el nem kezdtek hangoskodni. Kiabálhattam, ahogy csak akartam, nem is figyeltek rám. Inkább folytatták azt a nevetséges viselkedésüket, hogy az ágyra másztak és az egész szobában hatalmas felfordulást csináltak. Miután már nem bírtam idegileg, így kifelé vettem az irányt és meg sem álltam, amíg ki nem értem a klubhelyiségből. Rémes, hogy mi vagyunk a legokosabbak, mégis valamelyikünk nem tud viselkedni és ezzel más délutánját kell elszúrni. Egy csendes helyet kerestem, ahol már tényleg nem zavarhat senki, így a könyvtárba igyekeztem, bár nem szerettem ott lenni. Mert, igaz tényleg nyugodt egy hely, el se tudná képzelni az ember, hányan jönnek oda egy Hollóhátashoz, hogy segítsen nekik egy-két dologban és végül ott sem lesz nyugta. Ezért szerettem a szobámban lenni, mert ott ilyesmi nem fordulhat elő, máshol viszont könnyedén, és még ha el is küldöm őket egyszer, akkor is visszajönnek, mert bíznak a jóindulatomban, ami köztudott, hogy nekem nincs. Amint beléptem a könyvtárba, első utam a tankönyvek felé vezetett, egész pontosan a Mágiatörténeti kötetek felé, mert bár nem rajongtam a tantárgyért, most ebből kellett a legjobban felkészülnöm. Bár nálam is volt egy példány, az még mindig csak egy, és ha valami olyat olvasok, amit csak az előtt lévő történésekből tudnék megérteni, akkor bizony jobb, ha van több féle is. Már találtam is egy ilyen eseményt, úgyhogy meg is kerestem a megfelelő példányt, hogy értelmezni tudjam az eseményeket. Mert tanulás nem csak arról szól, hogy benyaljuk a dolgokat, hanem arról is, hogy értelmezni tudjuk, sokat itt szúrják el, én viszont szerettem tisztán látni a dolgokat. Amint megvan a könyv, el is indulok a hátrébb lévő asztalok felé, de az egyiknél hirtelen megállok, nem azért mert oda akartam leülni, hisz más ült ott, de rendkívül zavart a sóhajtása. - Ez egy könyvtár, nem pedig a szobád, ahol hangoskodhatsz. . – jegyzem meg nem túl kedvesen, de minek csinálja? Valakit ez bosszanthat, mondjuk engem, meg amúgy is az ilyen helyeket illik csöndben lenni és ez alól egy személy sem kivétel, még a nők sem. - Ha annyira szeretnél sóhajtozni, válasz másik helyett. . – mondom rezzenéstelen arccal, de a válaszát még megvárom, hátha ő nem így gondolja, de akkor majd szépen kioktatom, mi is a helyzet.
Szeretem az ilyen csendesebb napokat, amikor igazából nem sok mindent kell csinálnom. A házidolgozataim készen vannak, mindent jól begyakoroltam, amit be kellett, így itt áll előttem egy szabad délután, amikor akár dönthetek úgy, hogy eltöltök egy kis időt a barátaimmal, vagy fogom a seprűmet és repülök egyet, de most valahogy mindenki a tanulással van elfoglalva, az idő pedig nem az én pártomon áll, ha a repülést nézzük, úgyhogy ezekről lemondtam. Helyette a könyvtárat célzom be, mert már igen csak régen olvastam, ami hiányzik, hiszen nyáron csak úgy falni szoktam a különböző könyveket. Persze, csak azokat, amik engem érdekelnek, és ezek leginkább kimerülnek a romantikus regényekben, de hát… én már csak ilyen vagyok, és nem tudom meghazudtolni önmagamat.
Amint belépek a könyvtár csendjébe, rögtön észreveszem, hogy nem sok diáktársam döntött úgy, hogy a szabadideje egy részét régi könyvek társaságában töltse el. Amit meg tudok érteni, hiszen valljuk be, én sem igen sokszor szoktam ide jönni. Jobb szeretem a klubhelyiség barátságos környezetét, ahol bármikor összefuthat az ember lánya a barátaival, és beszélgethet velük, ha éppen sürgős szünetet kell tartania valami elképesztően unalmas feladat elvégzése közben. A könyvtárban sokkal nehezebb ezt megoldani, ráadásul hidegebb is van.
Habozás nélkül kikerülöm azokat a sorokat, ahol azok a könyvek vannak, amik a tanuláshoz kellenének és helyette a könnyedebb, romantikusabb könyvek gerincét kezdem átböngészni, keresve egy olyat, amit még nem olvastam. Egyből felcsillannak a szemeim, amikor meglátok egy ilyen példányt, ami ráadásul gyönyörű lila színben pompázik, így pedig csak még jobban megragadta a figyelmemet. Tekintetemmel keresek gyorsan egy üres asztalt, ami mellé le is telepedek. Azt is megtehetném, hogy kikölcsönzöm a könyvet és visszamegyek a klubhelyiségbe, de most túl izgatottá tett a cím is, meg a szín is, ezért nem tudok addig várni, amíg visszaérek.
Lelkesen kezdek bele a könyvbe, a szemeim szinte falják a sorokat. A főhősnőbe egyből magamat képzelem bele, míg… na ezt inkább hagyjuk, a lényeg hogy tetszik a történet. Mi sem bizonyítja ezt jobban, ahogy haladok előre, fejezetről fejezetre, úgy csillognak a szemeim egyre jobban, és a drámai jeleneteknél fel is sóhajtok, mit sem törődve azzal, hogy a könyvtárban vagyok, mert hát, az az igazság, hogy azt ebben a pillanatban én már teljesen elfelejtettem, mert annyira magával ragadott a könyv, és a szereplők sorsa.
