Főkarakter: S.L.Z.
Teljes név: Gleb Dougherty
Születési hely és dátum: 1980 július 11. Perm
Csoport: Hollóhát
Patrónus: Barlangi Gőte
Évfolyam (szak) / Foglalkozás: 7. évfolyam
Képesség: -
Kiemelkedő tudás: Sötét Varázslatok Kivédése – Kiemelkedő, Számmisztika – Kiemelkedő,
Jellemed kifejtése
A Hollóhát igazán szerencsésnek vallhatja magát, hogy egy ilyen rendkívül értelmes és intelligens embert osztottak ide, hisz kétlem, hogy volna itt nálam okosabb. Vagy ha mégis akadnak, bizonyára nem tudná megmutatni a tehetségét, mert én még így is túlszárnyalnám. Nem hagyom, hogy bármiben is alulmaradjak és nem is tudnék. Ha pedig lenne valami, amiben más kiemelkedőbb nálam, akkor se adnám meg neki azt a megtiszteltetést, hogy elismerem, hogy jobb nálam, ugyanis igencsak makacs vagyok. Nem ismerem el, ha bárkinek igaza van, még akkor sem, ha mégis úgy lenne. Előbb harapnám lenne a saját nyelven mintsem kimondjam, hogy tévedtem. Mert én sose tévedek. Ha nem is teljesen van igaza mindig helyt kell adni a megjegyzésemnek, hisz remek észrevételeim vannak és még ha azok igazát meg is cáfolják el kell ismerniük, hogy jól gondoltam azt amit mondtam, csak nem biztos hogy olyan jól értek ahhoz amiről folyt a vita én így nem is tudnám megválaszolni azokat a kérdéseket, amiket felteszek, bár ezért is szoktam ilyenekről kérdezősködni, hogy legközelebb annál többet tudjak. Véleményem szerint ez egy remek módja a tanulásnak, igaz nem sokan osztoznak ezen a véleményem, mert egyesek szerint így csak tudatlannak tűnök másokkal szemben, szerintem pedig pont, hogy ez azt mutatja, érdeklődök a téma iránt és szeretnék minél többet megtudni róla. Még olyankor is kérdezek, ha ez nem így lenne, csak azért, hogy okosabbnak tűnjek, na meg persze azért, hogy ezután én annyival többet tudjak. Nincs is jobb mikor az emberek felnéznek rám, mert okosabb vagyok náluk. Szeretek felvágni a tudásommal és nem csak a barátaim vagy bárki előtt, hanem még a családom és a nyulam előtt is. Igen, van egy holland tarka nyulam, akihez beszélni szoktam lévén, hogy ő az egyetlen élőlény, aki nem papol nekem folyamatosan arról, hogy jónak lenni remek dolog és nem a rossz utat kéne követnem. Mivel én nem vagyok az az egyszerű beképzelt kis Hollóhátas majom, akinek képzelnek. Nem, én sokkal értelmesebb vagyok ennél és a tudásomat nem arra fogom felhasználni, hogy emberek életét mentsem meg, hanem hogy romba döntsem az ő kis világukat. Illetve sok éve, amikor ezt elhatároztam még biztos voltam benne, hogy így lesz, mára viszont már kevésbé tudom mi lesz valójában. Mert egyébként nem vagyok én olyan rossz ember, csak szeretem megcsillogtatni a tehetségem, hisz lévén, hogy ikertestvérem van igen nehéz egyedinek lenni, mert ő is hasonló körökben mozog, mint én, csak persze jobban csinálja a dolgokat a szüleim szerint. Szóval én is tudok kedves lenni, meg jó fej csak nagyközönség előtt szeretem játszani a nagyokost.
Megjelenés
Kezdjük mondjuk az öltözködésemmel. Szóval ezt nem olyan egyszerű megmondani, mert szeretem az egyszerű pólókat, a kényelmes nadrágokat, bőrdzsekiket, tornacipőket, ugyanakkor az elegáns öltözékeket is. Szóval van, hogy mikor sétálni megyek, akkor is inget veszek föl, de akár az is lehet, hogy egy egyszerű edzőruhában megyek ki házból. Úgyhogy nem nagyon tudom, hogyan fogalmazhatnám meg jól a stílusomat, ami nálam ritka, hisz annyi szinonimát és kifejezést ismerek, hogy a minimum, hogy körül belülre meg kéne, tudom ezt határozni.
Elég magas vagyok, olyan 180 cm körüli, ami lássuk be, nem éppen kicsi termet. A hajam szőkésbarna, amit felzselézve hordok, mert ha nem igazítom be, rémesen állna, a szeme úgyszintén barna, a bőröm pedig fehér. Izomban sincs hiány nálam, elég erős vagyok, és ez látszódik is rajtam, a lányok szimplán azért nem érdeklődnek irántam különösebben, mert én nem érdeklődök irántuk és ezt elég jól ki is fejezem, mikor közlöm velük, hogy engem nem érdekel egy hülye liba értelmetlen fecsegése. Majd ha lesz egy elég értelmes lány, aki ezután sem megy el, akkor azzal majd hajlandó leszek beszélni.
Életed fontosabb állomásai
A szüleim mindketten varázslók és nem mellesleg aurorok. Bár a legtöbb elképzelés szerint a munkájuk miatt találkoztak téves, mert egy közös barátjuk házibuliján szerettek egymásba és csak később a varázsvilágban való találkozás miatt jöttek rá, hogy a másik nem mugli ezért házasodtak össze és született négy gyerekük velem az élen. Én vagyok az első szülött fiúk után négy perccel jött a világra a drága ikertestvér húgocskám, akit persze nagyon szeretek, de annak jobban örültem volna, ha fiúnak születik, mert akkor rákenhetném a dolgokat, amiket én követtem el, vagy akár helyet is cserélhetnék vele néha vagy ami még jobb lenne, a saját oldalamra állíthatnám és nem kéne az ostoba fecsegéseit hallgatnom arról, hogy jó dolog a jó oldalon harcolni. Mert most folyamatosan ezzel a nevetséges dumával jön nekem és egyszerűen nem tudom lerázni azzal, hogy sose mondtam, hogy rossz akarok lenni, ami hazugság, de mintha valami ikertelepátia miatt tudná, hogy nem mondok igazat és anélkül, hogy kimondanám a szavakat, tudja, mire gondolok. Bár ez visszafele is működne, engem nem nagyon érdekel, mi jár az ő pici fejecskéjében, mert bármi is az unalmas lesz, mint ő maga.
Öt évvel később mikor már azt hittük, hogy csak ketten leszünk a családba gyerekek anyám bejelentette, hogy lesz még egy testvérünk, méghozzá egy kisöcsénk, akiről azt hittem, majd remekül megleszünk, mint bátyus és öcsi, de hamar rá kellett jönnöm, hogy sajnos ő túlidegesítő és értetlen ahhoz, hogy az én nagyszabású terveimben részt vegyen. Így neki is csak annyit árultam el a dolgokról, mint a család többi tagjának. Aztán rá egy évre egy újabb húgom született, akiben látszólag megvan az a gonoszság, mint bennem, de ő valamiért nem hagyja, hogy kibontakozzon ez és inkább ara használja fel a varázserejét, hogy majd ő is a szüleink nyomdokaiba lépve auror lesz. Gyakorlatilag mindenkinek az a célja a családomba, hogy auror lesz kivéve engem. Bár a szüleim, a nagyszüleim, az ő szüleik és még a testvéreim is ezt a szakmát szeretnék választani, én biztosan nem fogom. Nekem jobban tetszik az, hogy valami olyan munkám legyen, amivel el is érhetek valamit, mert a rosszak sose fognak eltűnni a világból és nem mindegyiküket fogják tudni megállítani a jó viszont hamar eltűnik az emberekből, mert sokkal egyszerűbb a gonosz oldalra állni és megszegni a szabályokat, mint betartani.
*
Miután Oroszországban élünk, így a testvéreim az egyik közeli varázslóiskolába kerültek, de én nem oda mentem. Az hiányzott a legkevésbé, hogy azon túl, hogy a szüleim folyamatosan azt mondják mennyivel jobbak a testvéreim, még egy iskolába is kerüljek velük, ahol még a tanárok is ezt mondják. Így én szépen fogtam magam és kilenc éves koromban úgy döntöttem, hogy elköltözök otthonról és nagybátyámhoz megyek Angliába. Miután megmagyaráztam, hogy szerintem nekem nem elég jó az az iskola egy szó nélkül el is engedtek. Így én a Roxfortba kerültem, ahol nem idegesíthettek azzal, hogy mennyivel másabb vagyok, mint a családom, mert nem ismerték őket.
Az iskolába érve azt hittem egyszerűen besétálunk, aztán majd leülünk valahová és barátkozhatunk, azonban rosszul gondoltam, mert valami ceremóniával kezdődött az év, ahol beosztottak minket a házainkba. Így mikor beléptünk a terembe egy emelvényhez vezettek minket, ahol névsor szerint kihívták az embereket és mindegyikük fejére egy süveget raktak, aki végül beosztotta őket a házaikba.
Mikor én következtem kissé meglepődtem, de egy szó nélkül léptem ki a tömeg közül és hagytam, hogy a fejemre rakják a beszélő tárgyat. Meghallgattam, ahogy elsorolja a legnagyobb erényeimet, még talán el is mosolyodtam, mikor közölte velem, hogy sose leszek elég gonosz ahhoz, hogy bárkinek is ártsak. Akkor nagyon dühös lettem és már kiabálni akartam, mikor kimondta melyik ház lesz az enyém a jövőben. Így csak odasétáltam az asztalhoz leültem és társalogni kezdtem. Biztos voltam benne, hogy a süveg téved azzal kapcsolatba, hogy nem vagyok elég gonosz, így tudomást sem vettem arról a megszólalásáról és igyekeztem elfelejteni.
*
-Gleb, nem láttad a pálcám? Már mindenhol megnéztem, de sehol se találom. – Normális esetben viccesnek találtam volna, ha valaki olyan szerencsétlen, hogy nem tudja hová is rakhatta a legnagyobb értékét, de most kifejezetten zavart, mert olvasni szerettem volna.
-Nem tudom, hol van. – mondtam érzelem menetesen és reméltem, hogy leszáll rólam ezután. Sose értettem, hogy a szobatársaknak miért kell ilyen idegesítőnek lenniük. Egyáltalán, miért nem lehet saját szobánk? Ez az együttlét a legtöbb embert bizonyára zavarja, hisz valaki jobb szeret egyedül lenni én pedig kifejezetten utáltam a társaságot, kivéve, ha az illető nagyon intelligens vagy szórakoztató. Mert akkor képes vagyok elviselni.
-Nem segítenél? Kérlek. – A szobatársamra néztem, mire ő csak kérlelő szemekkel nézett rám. Én válaszul felsóhajtottam majd forgatni kezdtem a szemim, de végül segítettem neki megtalálni a pálcáját, hogy ne nyafogjon nekem tovább és én nyugodtan tudjak olvasni. Igazából nagyon egyszerű helyen volt, a ruhái alatt. Nem fér a fejembe, hogyan képes valaki ilyen rendetlenségben élni. Persze hogy elvesznek a cuccai.
-Legközelebb rakd olyan helyre, ahol ne veszik el. – nyújtottam át a tulajdonát. Ő megköszönte, én pedig megfogtam a könyvem és elindultam kifelé a szobából. Még egyszer visszafordultam, mikor megkérdezte hová megyek, de én csak annyit mondtam, hogy szeretnék kicsit egyedül lenni.
*
-Gleb. Gleb hallasz? Gleb! – Az itthoni hangzavarhoz képest, még az iskolában is síri csönd uralkodik. Sajnos nyaranta haza kellett jönnöm, hogy eldicsekedjek, milyen remekül megy is a tanulás, hogy nincs senki, aki okosabb lenne nálam, sőt még a többiek előtt is járok a kicsivel, ami nem mindig volt igaz, de valóban az egyik legokosabbnak számítottam, ami már önmagában elég nekem, hisz egy olyan házba voltam beosztva, ahová csak az igen értelmesek kerülnek.
-Minden rendben, még mindig remekül tanulok, és igen a csajok is bomlanak utánam. – válaszoltam miközben egy falat ételt tömtem a számba. A hangot elsőre nem ismertem fel, azt hittem anya vagy az ikertestvérem lesz az, de mint kiderült csak az öcsém vinnyogott a fülembe.
– Mizu van öcsi? – kérdeztem miközben befejeztem az evést. Még talán ő volt az a családban, aki egyszer sem jött nekem azzal a dumával, hogy jobb nálam, vagy, hogy bárki más ebben a családban többet tud, mint én. Ezért szerettem őt annyira, bár korántsem ő volt a kedvencem a családból.
-Olyan mázlista vagy! – Értetlen arccal bámultam az öcsémre. Én minden vagyok, csak épp mázlista nem, egy ilyen családban szerintem csoda, ha az elsőszülött az lehet, bár biztosan akadnak kivételek, de én nem tartozom közéjük.
-Tudom. De most éppen miért is? – kérdeztem vissza. Jó lenne tudni mi az ami miatt olyan szerencsésnek vallhatom magam, mert én durván tizenöt év alatt még nem jöttem rá. Előbb tudtam volna felsorolni azokat a dolgokat, amiért nem vagyok az, mint hogy tudtam volna mi az, ami miatt az lennék. Így tényleg nem értem mire akart kilyukadni az öcskös, remélem, most az egyszer tud értelmes magyarázatott adni.
-
Hát mert ilyen jól megy a sorod. Jól tanulsz, a csajok bírnak, vannak barátaid, és mindig olyan vidám vagy. – Először kissé meglepődtem, hogy ezt tőle hallom, majd elmosolyodtam és összekócoltam a haját. Aztán megnyugtattam, hogyha ő is annyi idős lesz, mint én, akkor ő is ilyen sikeres lesz, bár ezt erősen kétlem, de azért biztatni szabad, meg ki tudja? Okozott már nekem sokszor meglepetést, lehet most is fog.
*
A fülemet befogva álltam a szoba közepén és már éppen gondoltam, hogy valami némító bűbájt kéne alkalmaznom a kishúgomon, mikor végre odaértek a szüleim és lenyugtatták. Már kezdtem örülni, hogy megszabadultam ettől az idegesítő hangtól, mikor a szüleim engem vontak felelősségre a történtekért. Én persze egyből magyarázkodni kezdtem, hogy az én édes testvérkém volt az, aki mindenről tehet, mert nem akartam neki adni abból a cukorból, amit még év végén kaptam az egyik háztársamtól. Illetve persze kapott volna, ha hoz nekem cserébe csokis süteményt, de ahelyett, hogy kiment volna a konyhába, hozott volna nekem egy darabot, inkább sikítozni kezdett, és mivel ő kis hercegnő a családban, így én kaptam büntetést. Oda kellett neki adnom a cukorka felét és még szobafogságot is kaptam.
Fel-alá járkáltam a szobámban, amiben időközben nagy kupi keletkezett, mert nem bírtam lenyugodni, így mindent szanaszét szórtam. Már a kezemben volt a családi képünk, amikor valaki kopogtatott. De válaszra se várva belépett az ikertestvérem az ajtón.
-Mit akarsz? – Talán túl durva volt a megszólalásom, de most nagyon ideges voltam és nem szerettem volna, ha bárki társaságát kell élveznem.
-Hallottam mi történt. Miért nem adtál neki cukrot? -Mert az az enyém. Én kaptam a barátomtól. De kapott volna, ha hoz nekem sütit. De még erre sem hajlandó. – Pufogva az asztalomra dobtam a képet én pedig leültem az ágyamra. A testvérem elvette a képet és ő is mellém ült, majd azokkal a szomorkás szemeivel nézett rám. Utáltam mikor ezt csinálja, mert ez azt jelentette, hogy megérti a helyzetemet, de akkor sem fogja az én oldalamat, mert szerinte nem így kellett volna cselekednem. Engem viszont marhára nem érdekel az ő véleménye, nekem van igazam.
-
Gleb, tudom, mit érzel. De hidd el anyuék és mi is szeretünk. Csak nem tudjuk sokszor, hogy bánjunk veled, elvégre sose voltál a család igazi tagja. Mindig a szobádba vagy, kerülsz minket, sőt még másik iskolába is mentél. – Nem tudtam mit mondhatnék. Ez tényleg így volt, de nem akartam így szemtől szembe megmondani, hogy azért mert talán én nem is vagyok ennek a családnak a része és nem is szeretnék idetartozni, mert az még tőlem is erős lett volna, na meg nem tudtam, hogy valóban így érzek-e. Sokszor gondolkodtam már azon, hogy elhagyom őket, mert úgy talán egyszerűbb lett volna nekem, de sose bírtam megtenni. Nem is azért mert annyira szerettem volna a családomat, vagy mert tudtam, hogy rosszul esne nekik, hanem mert az ikertestvérem rokkanna bele idegileg, ha itt hagynám őket. Bár nem értem mit láthat benne, ami miatt ennyire szeret, hisz van rajtam kívül még két testvére, akik nagyon szeretik őt, de valamiért sose hagyta, hogy én elmenjek anélkül, hogy ő velem jönne. Emlékszem azt is nagyon nehezen kezelte, mikor kiderült, hogy másik iskolába megyek.
-Kérsz cukrot? – néztem rá egykedvűen, hogy eltereljem a témát. Nem akartam itt most lelkizni, igazából sose akartam, de most végképp nem. Kérdésemre mosolyogva bólintott én pedig megkínáltam és úgy festett sikerült elterelnem a szót, mert azon a nyáron többé fel se hoztuk az esetett. Bár mindketten tudtuk, hogy ennek a beszélgetésnek még lesz folytatása.
A karakterlapod tetszett, kidolgoztad, megismerhetjük belőle a karaktert és minden olyan dolgot megtudhatunk róla, ami fontos az események kialakulásának szempontjából. 