2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Roxfortban a trófeateremben tartják az összes régi kitüntetést, díjat, szobrocskát, serleget és medált szép kristályüveg mögött. Az iskolaelső fiúk és lányok nevei is itt vannak listába szedve. Ide tartozik még egy hosszú galéria tele lovagi páncélokkal. Hóborc egyik kedvenc elfoglaltsága a trófeateremben ugrabugrálni.
Az az este finoman szólva is sokkoló volt és nem csak azért, mert viharos volt, hanem úgy általában is... egyszerűen durva az egész, ami történt. Soha életemben nem láttam még halottat erre most egyből kettőt is és kifejezetten rossz állapotban. Nem csoda, ha az lett a vége, hogy elájultam és amikor elmondtuk a tanároknak, hogy mit láttunk, akkor leginkább csak okosan bólogatni tudtam és örültem annak, hogy minél előbb a kastélyban leszek majd a saját ágyamban, nyugodt helyen, ahol nem árthat nekem senki... Nem, nem gondoltam úgy, hogy akkor innentől nem is találkozom Shane-nel, tényleg fel sem merült bennem ilyesmi, csak kellett egy kis idő, amíg ezt az egészet valahogy sikerül feldolgozni és ez valahogy iszonyat nehéznek tűnt az első napokban. Azt hiszem már jobb, próbálok úgy tenni, mintha meg se történt volna, egyszerűen tovább lendülni és az egészet valami rossz és morbid viccnek felfogni és csak arra akarok gondolni, ami a jó része volt az egésznek, mert igenis volt benne nagyon is, csak ahhoz a hullákat kell szépen kiverni a buksimból. Erre a cetli... hát őszintén totál ledöbbenek. A manó már nincs itt, ellenben meghallom az ismerős hangot és nem tudom, hogy szabadna-e, vagy itt a folyosón nem, de... Mégis valahogy automatikus a mozdulat, ahogyan a nyakába vetem magamat. Épp csak egy pillanatra szorítom magamhoz, hogy jobb legyen, mert ez a cetli nem jelent jót és nem tudom, hogy mit jelent, de valahogy van egy olyan rossz érzésem, hogy nem csak véletlen egybeesés. Valaki, aki ide tette tudta, hogy itt leszek és tudta, hogy meg fogom találni és tud Shaneről és... - Ezt találtam. - azonnal a kezébe nyomom a cetlit mihelyst elengedtem. Nem is válaszolok a kérdésére, hogy zavar-e. Dehogy zavar, már úgy is készen vagyok... totál készen, hogy jobban fogalmazzak. - Benne volt az utolsó kupában Shane. De hogyan? Ma dőlt el, hogy itt kell takarítanom. Büntetőmunka, mert... áh az nem számít, de nekem szól és te is meg vagy benne említve és... mi a fene ez az egész? - hadarok és látszik rajtam, hogy aggódom, sőt határozottan meg is vagyok ijedve. Ez az egész nagyon-nagyon furcsa és még mindig nem tudom, hogyan kezeljem. Nem értem, hogyan kaphattam az üzenetet, amikor nem tudhatták túl sokan, hogy itt leszek, a manókat pedig nem lehet csak úgy felbérelni. Mindenesetre a cetlit a kezébe nyomtam, hogy olvass el ő is, hogy mi áll benne. Hátborzongató... enyhén szólva is "Visszaeső? Már megint egy újabb büntető munka? Ejnye Charlene, csak ártna Shane-nek, hogy köze van hozzád, nem elég zűrös az élete e nélkül is?"
Nem gondoltam azt, hogy bárkinek is meg kéne számolnunk a történtekről. Már abban sem vagyok biztos, hogy valódi kvíz volt-e, vagy csak egy megrendezett színjáték. Abban maradtunk Charlene-nal, hogy elmondtuk, hogy menedéket kerestünk a vihar elől, és két diákot találtunk bent holtan, semmi többet. Az üldözőnkről végképp nem, sem arról, hogy mi történt kettőnk között. Egyrészt nem akarom ezzel felzaklatni őt sem, másfelől ki tudja, hogy milyen következményei lehetnek még a kapcsolatunknak. Merjem egyátalán annak nevezni? Aki lépre csalt minket, bizonyára figyelt minket, de mi a helyzet, ha csak a helyszínt rendezte meg, és tudta, hogy a kapuhoz fogunk hoppanálni, és nem tud róla, hogy közben megtetszettünk egymásnak? Most csak annyit tudok tenni, hogy felkeresem őt, és beszélünk, legalább titokban. A mágiát használom fel, hogy rátaláljak, nem kérdezősködök, s a pálcám a trófeaterem felé irányít. Mit kereshet ott? Átvágok a fél iskolán, hogy odaérjek, időnként magam mögé nézek, de csak ügyesen, nem úgy, mint aki teljesen paranoid. Ahogyan elhaladnak mellettem diákok, nem keresem a tekintetüket, hiszen bárki lehet az, aki megölte a kedvest. Kár találgatni, majd megtesszük azt, hogy végighaladunk a nyomokon, hiszen az illető mintha morzsákat szórna nekünk. Még nem jött el az ideje, hogy szembenézzünk, de nem hagy főleg engem békén, így el fog jönni az az idő. Bekanyarodom a folyosóra, s a trófeaterembe nyitok, ahonnan hangokat hallok, Charlene veszekszik valakivel, vélhetően nem az üldözőnkkel, hiszen azzal nem csak nyafogna, hanem élethalál harcot vívna. Ha pedig kifogyna pálcájából a nafta, azt is el tudom képzelni, hogy puszta kézzel tépné meg az illetőt, belevájná a körmeit, vagy tudomisén. Bármennyire is cuki lányka, tud ő küzdeni bőven. Valami papírt nézeget, nem is tudom, hogy meg merjem zavarni, lehet, hogy nem akar felvállalni kettőnket, hiszen alaposan elijeszthettem, hogy sorozatgyilkosságba vontam be őt. Ahogyan megismert, tudta rajtam, hogy elég visszahúzódóvá váltam, s ha most úgy dönt, hogy hagyjuk, aligha fogom verni az asztalt, hogy mégiscsak küzdünk, egymásnak vetve a hátunkat. - Nem zavarok...? – Lépek közelebb bizonytalankodva, most mintha cseppet sem lennék olyan magabiztos, mint a házban, hiszen megtörtént, amitől menekültem, hogy másnak is baja essen. Charlene már érintett, és hogyan védhetném meg?
Morcos morgás a hátam mögül, mintha csak folyamatosan figyelnének és persze így is van. Már lefáradtam, miért kell ezt ennyire komolyan venni? Takarítás oké, egész jól megúsztam mostanában a büntetőmunkákat, de... nem gondoltam hogy még rám is állítanak egy manót, hogy árgus szemekkel figyelje minden egyes lépésemet. Ez valami új, még nekem is. - Oké-oké, nem csalok! - húzom el a számat, amikor újra felcsendül a hátam mögül a torokköszörülés. Nem tudom, hogy csinálja, egyszer mintha ott se lenne, aztán feltűnik random helyekről... marha idegesítő, hogy mit ne mondjak, pedig már a vége felé járok. Mondjuk az is igaz, hogy tökéletes feszültséglevezetőnek, pedig feszültség az annyi van mostanában bennem, mit a fene. Ez a hullák ügy, meg Daisuke is kerül, aztán a családi bonyodalmak, apával azóta se tudtam normálisan tisztázni a dolgokat, de ezen már meg sem kell lepődnöm különösebben igazából. Áh tényleg jó ez arra, hogy ne gondolkozzam mindenen feleslegesen, hogy ne járjon az agyam azon, hogy mi lenne, ha nem így lenne. Az utolsó trófeánál tartok már a manó lassan feladja, nem vettem elő a pálcámat, csak egyszer próbáltam kibekkelni a büntetést, viszont az utolsónál enyhén megakad a kezemben a kupa, amikor törölgetem át a már piszkos ronggyal és benne akadok egy cetlire. Na jó... ki a franc hagyta itt? Ez lenne az első gondolat, aztán beugranak a cetlik, amiket találtunk a vihar alatt, szóval a zsebembe gyűröm és gyorsan elvégzem az utolsó simításokat is. Csak aztán amikor már végre a manó is békén hagy, na akkor állok meg. Körülnézek, a pálcám is előkerül, mintha a berendezést akarnám minimum rongálni, de nem kerül elő senki sem, aki rám akarna pirítani, pedig ha meg lennék figyelve már így lenne. Azért kissé remegő kézzel nyitom ki a cetlit, amire szépen ívelt betűkkel van felvésve: "Visszaeső? Már megint egy újabb büntető munka? Ejnye Charlene, csak ártna Shane-nek, hogy köze van hozzád, nem elég zűrös az élete e nélkül is?" Elkerekedett szemekkel vizslatom a cetlit, totál lefagyva. Na jó... mi a franc van? Akaratlanul is körbenézek, hogy van-e itt valaki, meg egyáltalán honnan tudta, hogy ide fogok jönni? Talán csak egy fél órája kaptam meg a büntetést... a házvezetőmön kívül nem igen tud róla senki sem, de ez itt nekem lett hagyva, célzatosan nekem.
Természetesen ha választhatok, hogy csinálok-e bármit is a pénzért, akkor a válasz egy határozott nem. És ami azt illeti, nekem nem is nagyon kell erőlködnöm, aranyvérű vagyok, valamire azért jó ez a tény, még akkor is, ha én nem is látok benne akkora értéket, mint mások. Ha nem így lenne, akkor már rég eldicsekedtem volna vele. S, hogy mihez kezd az ember a talált pénzzel? Talált, nincs értéke - elveri, ez az átlagos, nem? Magam is elverném talán, bár fene tudja, számomra a pénz értéke egyébként is kettős, van, amikor nagyon is érzem, máskor egyáltalán nem. - Általában a hajlandóság csak akkor kell, ha az eredmény pozitív, de akkor meg is van. A rohadó terményt viszont, ha nem is akarod levenni fájáról, hát a fejedre esik idővel magától is, hiába próbálod is a fán tartani. - jó, néha ki lehet bújni alól, és hülye, aki nem lép el előle, lökve oda inkább valaki mást, de ez az opció sem áll fent mindig, ez az igazság, szerintem. - Egyszerű lelkek, oké, de ez mégsem magyarázat. - jegyzem meg, szóval ha a legjobb magyarázat nem is magyarázat, elég siralmas a helyzetünk. Nem, mintha nekünk meg kéne magyarázni a jelenséget, nem feladatunk, mégis, kicsit olyan, mintha ez meghatározná azt is, mire lehetünk később képesek. Nem tudunk ennyit se megmondani, megfigyelni, rájönni - hogy boldogulnánk később bármi mással, amihez ilyen képességek kellhetnek? Eztán ejtünk néhány szót a sportokról, de nem esek túlzásba én se a részletezéssel, minek? - Van valami más hobbid? - érdeklődöm szelíden közbe. Mondjuk festészet, ilyesmi, ki tudja. Bármi, amit eddig nem említett. Csak amolyan közbeékelt érdeklődés ez, a lényeg inkább a bájcsevejeken van, mert valahogy kétlem, hogy ennyire magába forduló és negatív lenne, meglepően magányos embert jellemezne az ugyanis. - A magány jó dolog,és néha kell is, de ugyanúgy a társaság is, a nélkül hosszútávon a legtöbben nem bírják. - jegyzem meg. Igaz, fiatal, csakúgy, mint én, ilyen korban az ember hajlamos máshogyan látni. Néha én is gondolok rá, hogy el kéne vonulnom mindenkitől, hogy soha ne derüljön ki, milyen is vagyok. Épp csak... Én igénylem a figyelmet valahol mégis, talán pont azért, mert sose kapom meg igazán. Hogy is kapnám meg? Akkor már rég lebuktam volna, ha valaki igazán figyelne rám. - Nagyon nyomasztó, mert minden percben érzékelteti, hogy beteg vagy, hogy valami nem jó... Nem érzem jól magam ott. - tényleg nem, de nem akarom túlragozni, helyette hagyom a témát tovasiklani, és a következő némileg belelkesít. - Áh, hát igen, csakugyan, akad, ami még a varázsvilágban sem működhet - ráncolom homlokom - Bár azt hittem, a griffendélesenek pont ez a hobbijuk, igazolni, hogy semmi sem lehetetlen - vagy ha mégis, legalább jó kaland. - jegyzem meg incselkedve kicsit, de végül ráhagyom, ha nem, hát nem, de maga a gondolat azért szórakoztató, azt meg kell hagyni. Azonban az átmeneti jókedvem felváltja a szomorú sorsba való beletörődés kelletlensége, így lépek utána, hogy hozzak magam is egy halommal, és suvickolhassak magam is. Remek, mindig is erre vágytam. Így ténylegesen is nekiállva ezeknek a vackoknak, most érzem igazán: ezzel sose fogunk végezni. - Hát, ruhám nincs, de énekelhetünk, ha gondolod - felelem röhögve, érződik, nem gondolom komolyan. Szeretek énekelni, de ez ki van zárva - De ha sokszor összejövünk még itt, idővel egy népviseleti kis előadásra is felkészülhetünk, az évzárón már elő is adhatjuk a magánszámunkat - a trófeákkal együtt. - jegyzem meg szórakozottan. Vicces lenne, még akkor is, ha tényleg megszenvednénk érte.
Ha valaki "csak úgy" kap valamit az élettől, teszem azt talál egy ötven fontost a földön, a puszta szerencse, ezért senki sem hibáztathatja, hisz nem ő kérte, de hülye lenne nem eltenni, nemde? Persze sokkal elismerendőbb, ha valaki verejtékkel és kemény munkával érdemli ki ugyan azt az ötven fontot, - na nem szó szerint- de a végén mindketten ugyan olyan értékű bankjeggyel zárják a napot, és legyen szégyenletes vagy nem, de ha választhatnék én inkább az előbbi személy helyét venném át. Az meg megint más dolog, hogy ezután elverik-e azt az ötven fontot a kocsmában, vagy befektetik a Weasley Varázsvicc Vállalatba, vitatható, hogy bármelyik felelősségteljes döntés-e. - Egyetértek abban, hogy mindennek van következménye, de a választás, hogy valamit megcsinálsz vagy nem, rajtad áll, csak hajlandónak kell lenned learatni a termést, még ha a döntésed eredményeként a produktum meg is rohadt - fűzöm tovább a gondolatmenetet, ám kicsit elveszek benne, így inkább elmerengek a lány következő felvetésén, majd végül kimondom, amire végül jutok - Hát... talán azért, mert ennyire egyszerű lelkek, sajnos jobb magyarázatom nincs - mondom végül tanácstalanul. Ahogy Odessa válaszol a kérdésemre magamban arra jutok, hogy velem ellentétben, ő tetemes mennyiségű akaraterővel rendelkezhet, ami elengedhetetlen az erősítő gyakorlatokhoz, pláne a futáshoz. Én inkább mondanám magam makacsnak, mert magamtól sosem kezdtem ilyesmibe, csak ha azzal vádoltak, hogy nem vagyok képes rá, utána "már csak azért is" alapon megcáfoltam őket. Elgondolkozom a lány szavain, ahogy azon is mit jelent számomra a bájcsevej. Talán a velős kicsit túlzás lenne a beszélgetéseim nagy részére, inkább azt mondanám nem kertelek, ha megengedhetem magamnak, ami igen ritka, főleg mert az imént említett barátok nem igen fordulnak elő. Ennek ellenére nem mondanám magam magányosnak, nem utasítom el mindenki társaságát, most se teszem, de nem is feltétlen igénylem azt. - Így is fogalmazhatunk, de én magam a magányt nem feltétlen negatívként látom - felelem végül, majd úgy döntök nem firtatom az esti kirándulás okát, ellenben hangot adok egyetértésemnek - Azért mondjuk nem hibáztatlak, hogy nem akartál ott éjszakázni, nappal sem az igazi az a hely, pláne nem este. A lány lelkesedése kicsit meglep, mégis kellemes csalódásként könyvelem el, ahogy azt is, hogy a humorunk hasonló irányban mozog. - Én a lehetetlenre nem vállalkoznék, csodák ide vagy oda, azért vannak teljesíthetetlen kihívások - válaszolok egy pillanatig komoly arccal, ám végül felkuncogok az ötleten. Odessa javaslata szinte jól hangzana, ha nem nekem kéne végig szenvednem magam a dolgon, hanem kívülről nézhetném a folyamatot. Kénytelen kelletlen bólintok, majd a elindulok a terem egyik sarka felé, miközben annyi kupát gyűjtök be, amennyit elbírok, majd visszatérve a kezdőpontra, neki kezdek a suvickolásnak. - Már csak a régi népviseletnek megfelelően kéne öltöznünk, meg némi falusi zene se ártana, tökéletes lenne a dohos szag meg az unalmas munka mellé.
Én úgy hiszem, hogy aki csak úgy kapja az egész mindenséget, az nem nagy szám. Nem tesz érte semmit, bárki képes lenne csak úgy ellenni, mint a befőtt. A kérdés az, képes-e mindezt megtartani, kamatoztatni, biztosítani a leszármazottainak is, vagy csak tönkretenni mindent? Mert ez az igazi kérdés, és nem más. Senkit sem érdekel, hogy milyen fáradalmas, nehéz művelet volt megszületnie, főleg a jó helyre. Na bumm, senki se örül, hogy megszületett. Azért is sír fel, ugye. Kath nevetése azonban akaratlanul is kis mosolyt csal arcomra, talán nem néz annyira hülyének, sőt, talán - de csak talán - valahol még egyet is ért velem. Ahogyan megszólal, lassan bólintok hát szavaira. - Hangzatos felfogás, de egyes következmények mégiscsak olyan megvilágításba helyeznek dolgokat, hogy végül ez, vagy az muszáj. A levegővétel ilyen, pusztán az által, hogy nem veszel levegőt, akaratlagosan nem halhatsz meg. Lesz egy pont, ahol vagy vízbe kell fojtanod magad, vagy végül mégiscsak levegőért kapsz. - magyarázom neki, és persze nem szó szerint erre értem, habár ez is így van, de szavaim másra vonatkoznak, több olyan dologra, amihez az embernek nincs kedve. Lehet tiltakozni, húzódzkodni, de végül meg kell csinálni, ennyi. Lehet szenvedni rajta, de nem érdemes. Ez ilyen egyszerű. - Megértem, hogy fizetnek a show-műsorért, hogy olyan láthassanak, amit amúgy nem, ami szórakoztatja őket... De az, hogy mások játszanak, olyat tesznek, amit már a gyerekek is csinálnak, maguktól és ingyen, nem tudom, miért ér meg annyi pénzt bárkinek is. - jegyzem meg, ezt tényleg nem értem. Egy szép mutatvány, vagy valami tényleg bonyolult dolog lehet, hogy megérne valamennyit, de az, hogy valakik játszanak...? Ha játékot akarok látni, kinézek a legközelebbi meccsre a közeli pályára. Azt nem tudom, szeret-e ilyesmiről beszélni, én néha szeretek elgondolkodni ilyesmiken, mert azt várom, hogy egyszer közelebb jutok ezek által ahhoz, hogy én magam mit szeretnék, vagy tudnék csinálni. Néha jó hangosan kimondani mit gondolok az egyes dolgokról, munkákról, hobbikról, hogy alaposabban végiggondoljam, tényleg így van-e. De térjünk rá arra, hogy ő jó-e valamiben... Ahogy válaszol, rájövök, elég sok mindenben. És én...? - Lőni egészen jól tudok, íjjal és nyílpuskával is, és elég kitartó futó vagyok - felelem tűnődve. Harcolni is biztosan jól tudnék, de nem mertem kockáztatni, hogy rájöjjenek a gyenge pontomra. - Lovon még nem ültem, de thesztrálon már igen. Egyszer... Úgyhogy azt inkább nem mondanám. - merengek kicsit. Engem ezek nem feltétlenül kapcsolnak ki, de lekötik a figyelmem, segítenek egy dologra összpontosítani a figyelmem, amely képességre a mindennapokban is nagy szükségem van. Úszni szerettem volna még megtanulni, de az se ment különösebben, ez van. - Ilyen alapvető gyakorlatok elég jól mennek, fekvőtámasz, súlyemelés... - teszem hozzá, de persze, ez is csak hobbi szint inkább, semmint bármi más. Nem mernék bármi másban gondolkodni. A súlyemeléssel is nagyon óvatos vagyok, hiszen nem tudom megfelelően felmérni, hol a határ, így csak óvatosan haladok. De ez részletkérdés. Igazából íjászkodni szeretek a legjobban, és alighanem éppen emiatt is, de az megy a legkiemelkedőbben, a többi csak úgy... Megyeget, de nem is feccölök beléjük annyi időt és energiát, mint kéne. Ami a rekorder urat illeti, annyira engem sem érdekel viszont hogyléte, hogy igazán foglalkoztasson, így a passzt, mint választ, készséggel elfogadom. Nem számít igazság szerint az se, ha esetleg él, és vélhetőleg ha meghalt, se lesz vele már dolgom éppenséggel... Sőt, akkor bizonyosan nem lesz. S, hogy nem beszéltünk még soha? Hogy talán még csak nem is emlékszünk egymásra, talán, ha a másik arca rémlik, de még az se biztos? Én sem vagyok épp a társaság középpontja, soha nem is voltam, de jó ez így. - Tehát szigorúan lényegre törő, velős beszélgetések, és a barátaid is inkább untatnak, ha a hétköznapjaikról kívánnak beszélgetni veled? - kérdem lassan szavaira - Magányos lehetsz. - állapítom meg, arra, hogy más házakban vagyunk, csak vállat vonok finoman. Nem érdekel, épp annyira nem, mint például a vér kérdése. Na és? Vannak ennél fontosabb kérdések is. A szavaira vállat vonok. - Muszáj volt, krízis helyzet. Abban persze van valami, hogy nem feltétlenül lett volna muszáj megpróbálnom visszaszöknöm a hálóba, hogy senki se vegye észre, megléptem este, de nem akartam a gyengélkedőn éjszakázni semmiképpen sem. Talán tényleg nem volt jó ötlet. - sóhajtok fel, nem is annyira magyarázkodásképpen, semmint eltűnődvén, tényleg így kellett-e ezt. Nos, akárhogy is, legközelebb is megpróbálnék visszajutni; mert az efféle házi baleseteimet nem tudhatják meg a csajok; és ha kell, felsikálom legközelebb is ezt a nyomorék termet. Így körbepillantva el is fintorodom - jó ég, még sehol se tartunk... De Kath szavaira elvigyorodom. - Ó, megegyeztünk, mikor akarjuk csinálni? - csapok le témára, mert végre valami olyan csínyt is elkövethetnénk, amiért jogos a büntetés, és amit megúszva még napokig röhöghetünk rajta. Meg talán tényleg sikerülne jobban megbarátkoznunk is, és nem csak ezt a "romantikus, édes kettesben eltöltött takarítást" idézhetnénk fel később, ha egymásra gondolunk. Ráadásul elég elképzelnem magam előtt a jelenetet, és már kényszeresen vigyoroghatnékom van. - A szemét? Szerintem kifejezetten illene a hajához. Lehet rakhatnánk rá valahogyan sampont is. - vigyorintok tehát. Tudom, hogy talán illő lenne legalább más célpontot kezdeményeznem, ha mást nem azért, mert kiszemeltünk elég undok tud lenni alkalomadtán, de úgyse volt még vele komolyabb afférom. Egyszer meg mindent el kell kezdeni. - Hát, talán a kicsikkel, azok elég szöszölős munkák úgyis, leveszünk többet egyszerre, ilyen kalákában leülünk a terem közepére, és nekiesünk. Szinte már jó lesz... - felelem kicsit kelletlen-kínos mosollyal ajkaimon.
Ha teljesítményről van szó véleményem szerint két fajta ember létezik: az egyik, akinek az élet a kezébe adja a lehetőséget, a másik pedig, aki megdolgozik érte. Sokan úgy gondolják az első kategóriába tartozó emberek nem érdemlik meg, amit elértek, szerintem ez korán sem így van. Hiába kapsz lehetőséget az élettől, ha nem tudod megragadni és felhasználni. Akármennyire nem tetszik az embereknek a siker két fő összetevője a szerencse és a jó időzítés, ezt talán az én esetem is remekül igazolja. Odessa első kérdésére elmerengek egy pillanatra, de mikor tovább hallgatom visszafogott nevetésben török ki. Teljesen igaza van, és még humorosan is fogalmazza meg, persze ezt nem kötöm pont így az orrára, sok lesz a jóból a bókokkal, mégis csak hűnek kell maradni magamhoz, na meg az ellentéthez a házaink közt, nemde? - Semmit sem kell, levegőt venni sem kell, csak javasolt. De a viccet félre téve, szerintem nem a sportolók hibája, hogy halálra keresik maguk, ráadásul ilyen felesleges dologgal. A birka emberek imádata és érdeklődése, na meg a hajlandóságuk, hogy ennyi pénzt kiadjanak ilyesmire szolgáltatott nekik egy lehetőséget, ők pedig megragadták. Nincs ezzel semmi baj, ellenben a fogyasztói tömeg ostobaságával - fejezem be a monológot végül, felsóhajtok. Már csak azért sem szoktam belebonyolódni ilyen beszélgetésekbe, mert a végére kicsit mindig csalódok az emberiségben és azt a kevéske hitem is elvesztem, ami még maradt benne. A lány kérdésére azért kizökkenek a letargiába való süppedésből és némi gondolkodási idő után válaszolok. - Nos igen, talán mondhatom azt, hogy tudok vívni, íjjal lőni és lovagolni is, illetve a kung fu-ban is jártas vagyok valamennyire. Persze ez csak mind hobbi szint, de leköt, rendszerezi az életem némileg, és kikapcsol. És te? - kérdezek vissza zárásul. Így belegondolva sok mindent elkezdtem kölyökkoromban, és amennyire kitartó vagyok - semennyire - csoda, hogy még a mai napig űzöm ezeket, már amennyire. A harcművészet főleg, illetve az ügyességi sportok azok, amik ha nem képzik a mindennapjaid részét, mondhatni elfelejtődnek, legalábbis megkopik a tudásod. Talán ez az, ami számomra hiányérzetet ad a Roxfortban, noha más pedig pótolja. A kérdésére végül csak biccentek egyet, nem tartom lényegesnek kitárgyalni, ha nyertem volna akkor sem. Végül annyira elmerengek magamban, hogy a kérdésre csak egy vállvonással válaszolok, őszintén szólva nem mozgat meg Elliot Webster él-e vagy hal, de ha él, remélem hasznosabban tölti az életét, mint a kupa megszerzésével töltött pár napot. Ellenben a találkozásunkkal kapcsolatban elgondolkozom. Hiába ekkora az az iskola és van ennyi diák, bizonyos arcok fel-fel tűnnek a horizonton, míg egyeseket még csak közelítőleg sem láttam sehol a hat év alatt. Lehet az is közre játszik, hogy nem a legforgalmasabb helyeken töltöm az időm, és ha tehetem hamar eltűnök a teremből, a végén még megtalálnának valami plusz munkára. - Én személy szerint nem vagyok a bájcsevej híve, plusz még nem is egy házban vagyunk - válaszolok végül átgondolva a dolgokat. Ahogy visszatérek a kupa súrolásához rájövök, mennyire unom és arra is, hogy ha egyszer megtalálom azt a két félkegyelműt, isten a tanúm rá nem vagyok erőszakos alkat, de valahogy, még ha darabokban is kell, belegyömöszölöm őket Elliot Webster kupájába. Bár meglepődök Odessa válaszán, de kivárva a végét érthetővé válik a dolog, és mint ahogy az én, úgy az ő esete is a teóriát igazolja, miszerint a jó időzítés kulcsfontosságú. - Jöhetnék most okoskodással, hogy minek mászkálsz ki, tudhatnád már jobban, vagy hogy az élet igazságtalan, de nem vallana rám. Szóval ja, lényegében mindketten pechesek voltunk, mintsem igazán szabályt szegtünk - sóhajtok fel, miközben végre valahára végzünk ezzel a döggel. Legszívesebben ráírnék valami talán kissé vulgáris üzenetet, vagy a tulajnak vagy a következő szenvedő alanynak, de végül erről is leteszek és megkísérlem vissza helyezni a tárolóba, hagy porosodjon ott tovább. A vigyorát elnézve az én arcomon is elterül egy, főleg mikor belegondolok Piton reakciójába és elképzelem hogy is alakulhatna ez a szituáció. - Ha más nem, legközelebb kipróbálhatjuk, legalább akkor jogos lesz a büntetés. És bár a fülek már kissé retro, amennyire kiemelné a szemét, lehet megérné - dörzsölöm meg a szemem, miközben még mindig mosolygok. Persze amint körbe nézek a teremben, ráébredek mennyi dolgunk van még, így az arcvonásaim hamar átrendeződnek, és inkább lelombozottságot, mintsem vidámságot tükröznek. - És hogyan tovább? - fordulok ismét a lány felé. Annyi a jobbnál jobb lehetőség, hogy a bőség zavarában dönteni sem tudok.
A hozzászólást Kathleen Goodman összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2015-03-31, 18:42-kor.
Ha netán az én nevem keresné a kupák, érmek, szalagok közt, hát azt sem fogja meglelni egyiken sem. Na nem azért, mert ne lennék jó egy-két dologban, de félek nagy tömeg előtt produkálni magam, félek, hogy rájönnek a titkomra... Hogy feltűnik, hogy senki emberfia nem lenne képes az adott dologra, fájdalomtűrés ide vagy oda. Ott van például a kviddics. Más egy esés után vagy meghal, vagy gyengélkedőre megy, és itt vagyok én, aki gond nélkül visszaül, és megy tovább, mint, ha mi sem történt volna. Persze csak végszükség esetén, anyám belém nevelte a maga aggodalmaskodását, ha leesek, egyből azt lesem, mim tört el, és mibe halok bele... Persze ez csak egy példa, de bármi, amiben igazán jó lehetnék, és trófeát is jelenthetne, az az érzéketlenségemben gyökerezik, oda vezethető vissza. Szomorú belátás ez: nem vagyok semmiben sem különleges azért, aki vagyok, csak egy született defektem van, ami kiemel. De semmi olyan, amiért megdolgoztam volna. Na persze ebbe nem megyek bele, látni fogja persze, hogy nem nyertem semmit soha, ő meg lehet, hogy egy csomó dolgot már, majd kiderül, de szerintem nem kell magyarázkodnom. Ahhoz, hogy valaki átlag feletti legyen, valakinek átlag alattinak is lennie kell, szóval én még jól jártam azzal, hogy ez ügyben olyan vagyok, mint a többség: semmiben sem elég jó ahhoz, hogy mindenki mást magam mögé utasítsak, de elég jó ahhoz, hogy ne legyek utolsó sem. Nekem ez pont elég. Na persze a nagy, tisztításra váró vacak, az egy másik kérdés. Az olyan győzelmet, kiválóságot hirdet, amit azért nem értek. Ennyi idő alatt nem repedt szét a hólyagja például? És ha nem, hát akkor is, mi a francért volt ez neki, vagy bárki másnak, és miért? Ezen kételyeim egy részét meg is osztom a lánnyal, azt hiszem, ennyivel még nem csinálok hülyét magamból, bár lehet, ő komoly teljesítményt lát majd mindebbe. Szavait hallva elmerengek. - Annyira fontos lenne kitűnni a tömegből valamivel? - kérdem lassan a válaszára. Atrocitásokat elviselni valamiért bárki képes, persze, de vajon van bármi értelme annak a célnak? Kitűnni a tömegből, persze, de minek? Jobb lesz tőle? - Csak azért, mert képes maga alá vizelni a levegőben repkedve, kétlem, hogy isteníteni kéne, ahogy azt se értem, miért hagyjuk, hogy bárki is abból éljen meg, hogy sportol - lényegében hobbizik. Semmi különösebb hasznot nem hajt, szerintem. - felelem, elmerengve. Talán egy kertész is csak hobbizik, de az valakinek fontos, hasznot hajt, és ezért megfizetik. Az más. De attól, hogy ő ott fent repked, például - na és? Nem egyedi, vagy különleges, repked ott fent bárki, a Roxfortnak is van több csapata is, de egyik sem él meg ebből, sőt: egyszerűen csak örül, hogy szórakozhat. De így van rendjén, szerintem. ÉN biztosan nem fizetnék senkinek sem azért, hogy repkedjen, vagy futkosson, vagy amit épp - ész és cél nélkül; és a haszonra még ki se tértem. - Te sportolsz amúgy? - kérdem hirtelen, mielőtt esetleg elkezdem őket pocskondiázni, ezt lehet, jobb letisztázni. Persze nem számít sokat, sportol-e, mert igazság szerint nincs gondom azokkal, akik szabadidejükben sportolnak, az azt hiszem, tök jó dolog, lekötik magukat. Előző szavai mentén azt már sejtem, hogy eredménye aligha van, nem nyerhetett semmit, vagy ha igen, nos, azt legalább értelmes dologgal tette. Az is valami. - Ha jól értem, nem nyerté még semmit...? - mintegy mellékes kérdés. S eztán az is szóba kerül, hogy nem örül, hogy itt találkoztunk. Hát, nem itt találkoztunk először, de máshol sem örült különösebben, ezt meg is jegyzem neki. Persze értettem, mire akar célozni, és nyilván igaza van. Én sem örülök annak, hogy itt kell lennünk. - Él még egyáltalán? - ragadom meg a lényeget, majd csak biccentek - Persze, érthető. - felelem. De azt hiszem, nem meglepő mégsem a dolog: alapvetően én kétlem, hogy magunktól elmentünk volna közösen bárhova is. Miért is tettük volna? - Persze érdekes, hogy a sok óra ellenére sem ismertük egymást igazán. - merengek el ezen. Talán azért van, mert a gázaink nincsenek túl jóban egymással. Őszintén szólva ez engem nem hat meg túl mélyen, de tudom, hogy van, akit igen. Na mindegy, közben inkább nekiállok én is takarítani, mielőtt azt mondhatná, hogy csak pofázni jöttem ide, mert azt persze mindenki remekül tud. Mardekáros hozzáállás lenne persze, pofázni és nézni, ahogyan ő melózik, majd jól végezve dolgom elmenni pihenni. El is játszottam a gondolattal, de inkább nem akarok bajt. Legalábbis túl nagyot nem, ezért most egyszerűbb, ha teszem a dolgom én is. - Én? Elmentem a gyengélkedőre. - felelem szenvtelenül. Na jó, ezért még senkit sem küldtek büntetőre, ez nekem is feltűnik, ezért egy röpke hatásszünet után folytatom is - Mármint este. Visszafelé tartva a körletünk felé viszont elkaptak a folyosókon, és persze senkit sem érdekelt egy percig sem, hogy hol voltam és miért. - felelem. Fájó dolog ez, mert szerintem nem érdemeltem volna meg. Persze mindegy, nekem ez nem különösebben munka, vagy nehézség, inkább az itt elpocsékolt idő az, ami hiányozni fog, mondjuk a tanulásra szánható időmből. De hát ez van. Nem első büntetőmunkám, szóval már edzett vagyok. Azonban ami az ő sztoriját illeti... - De persze most, hogy mondod, a parázsló cukor sem rossz ötlet, Piton szerintem díjazná... - vigyorodom el. - Ha már a manófüleket ellőttétek.
Így visszagondolva sosem nyertem semmiféle díjat, vagy kitüntetést. Na nem azért mert annyira rossz lettem volna mindenben, inkább mert sosem indultam, egy alkalmat kivéve persze. Bár egyszer az is előfordult, hogy megnyertem egy sakkversenyt, ami már csak azért is furcsa, mert nem csak hogy nem szokásom sakkozni, de nem is vettem részt. Ez már teljesítmény, nemde? Talán ez az oka annak is, hogy feleslegesnek tartom ezt a sok kupát és díjat, és kissé talán felvágósnak is. Ha jobban belegondolok kissé a versenyzés maga is furcsa számomra, velem is előfordul, hogy kompetitív vagyok bizonyos dolgokban, de csak azért belefektetni valamibe ennyi energiát, hogy másoknak megmutassam micsoda kiválóság vagyok és mindeközben a többiek teljesítményét felülmúljam, hogy aztán kapjak valamit, ami azon kívül, hogy rajta virít a nevem semmit nem tud felmutatni, és még a helyet is foglalja? Én inkább passzolnék. Legalább ha cukorka adagoló lenne benne vagy tudom is én, valami mágikus összetevő, ekkora kérés ez? Aztán lehet, hogy velem van a baj, és mások számára az én elképzelésem teljesen érthetetlen, de ezt nem vitattam meg eddig senkivel, így nem tudhatom. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy sebtiben körbe nézzek, hátha találok még olyan díjakat, amik hasonlóan "kiemelkedő" teljesítményről tanúskodnak, de végül úgy döntök erre lesz még elég időm, így segítek a lánynak kiemelni a véleményem szerint maximum papír nehezéknek szolgáló monstrumot. - Az, aki semmi más esélyt nem lát arra, hogy kitűnjön valamivel, így képes még ilyen atrocitások elviselésére is. Sosem értettem a sportolók sztárolását sem, nem hogy az idiótákét - mosolyodom el magam is. Kissé meglep és el is keserít a felismerés, hogy ebben a varázsvilág sem különbözik a muglikétól. Azt a kevés figyelmet, amit az ottani hírekre fordítottam igen hamar megragadta a tény, hogy az alapból életképtelen, szenzációhajhászok és a nagy részben agyhalott sportolók nem csak hogy fizetésben, de elismerésben is jóval többet kapnak, mint amit érdemelnének. Úgy tűnik ez itt sincs másképp, noha talán kevésbé fordul elő. - Na jó, ezt megérdemeltem - felelek megadóan, majd folytatom - Ha már valahol muszáj lenne összefutnunk, akkor nem egy egész napos szenvedés során tenném, miközben Elliot Webster kupáját sikálom, amire valószínűleg nem hogy más, de ő maga sem nézett rá évtizedek óta - fejezem be egy sóhaj kíséretében, majd neki is kezdek az ostoba dísztárgy suvickolásának. Egy ideig tűnődöm rajta magam is, hogy firtassam-e Odessa ittlétének okát, de ez nem tart túl sokáig, ahogy a csönd sem, mert felteszi helyettem a kérdést. - Mondanám, hogy parázsló cukrot tettem Piton kajájába, de nem a saját, hanem más hülyesége miatt ítéltettem erre a sorsra, na meg mert rosszkor voltam rossz helyen. Ha azon gondolkozol, hogy vajon Flitwick professzor díjazná-e a manó füleket és a karácsonyi hangulatot sugárzó manó sapkát, a válasz egy határozott nem - fejezem be egy grimasszal az arcomon, majd kis szünet után ismét megszólalok - És neked mi a bűnöd? - kérdezek vissza zárásul.
Nem szoktam én ilyen jámbor és ártatlan lenni, mint egy megszeppent cinege - és tessék, kész is, elég csak kicsit rám morrannia, még csak nem is ismerem igazán, mégis, az első pillanattól meghunyászkodom. Kicsit csúnyán néz rám, és még én kérek elnézést, pedig nem is csináltam semmit, most nem. Szerintem. Ennek ellenére is, ahogyan elnézést kér ő is, kicsit én is engedek, most veszem csak észre, hogy milyen feszült, merev voltam. Mondjuk ha nem nézem, sose tűnik fel, szóval nem olyan meglepő ez a tény, de no. - Semmi vész... Igen. - biccentek a kérdésre, persze, nem kérdeztem volna, ha nem az lenne, hanem csak úgy erre jártam volna. Egyébként van bárki is, aki csak úgy erre jár, és a régi kupákat, serlegeket nézegeti, mert épp ráér? Kizártnak tartom, ha meg a sajátja van itt, kifejezetten kínos itt stírölni napestig, és azon tűnődni, micsoda istenadta őstehetség is ő. Majd kiderül, hogy vizet hozott - azt bezzeg hozott, minden mást meg rám hagyott, na szép. Vagy nem is gondolt bármi másra? Hát nem egy megfontolt jószág az alkalmi takarítótársam, de mit lehet tenni, senki sem lehet olyan tökéletes módon tökéletlen, mint én. Azért biccentek a válaszára, majd én is körbetekintek, keresve, vajh mivel is kéne kezdeni. Mennyiség alapján az nem kérdés, hogy innen nem fogunk hamar szabadulni, sőt, örülhetünk, ha nem fog két napig tartani a közös móka. Ami azt illeti, nekem a kicsik zavaróbbak, egy nagyot könnyebb, egyszerűbb áttörölni, mint a kicsikkel szöszölni, szerintem. De azért biccentek, menjünk, kezdjük azzal, persze. Így hát felkapom a nemrégiben legórt cuccokat, és odaviszem őket, ahol lerakom, ezúttal már óvatosabban a halmot. - Rendben, bár szerintem a kicsik bosszantóbbak... Bár ez se semmi épp. - állapítom meg, majd csak felkuncogok a szövegen. - Na jó, de mégis, ki a franc akar ennyit a levegőben időzni, és minek? Szép, de még oly felesleges és értelmetlen tett, minek erről egy komplett kviddics csapat ellátmányozására elégséges kupával emlékezni? - ingatom a fejem tehát. Akárhogy is, kinyitom az üveges szekrényt, mely rejti, s kiemelem a vitrinből a kupát tehát. Nem tudom, mekkora erőre van ehhez szükségem, nem is érdekel, pont annyit használok, amennyi kell, hisz jellemzően mindig fokozatosan növelem a befektetett energiát, erőt ha új dologról van szó, hogy nehogy véletlenül túl nagy erővel lekapjak valamit, ami aztán elszáll valamerre. Akárhogy is, eztán csak leteszem, úgy, hogy mindketten hozzáférjünk. - Részemről a szerencse! - biccentek. - Más szituációnak? Van közös óránk, de szerintem annak sem örülsz túlzottan... - felelem nagy ártatlanul, némileg szurkálódva is talán. De eztán csak némán nekiállok a munkának, és nem is igen szólok, míg legalább a fele meg nincs a böhöm díjnak, akkor mégiscsak megszólalok. Kikívánkozik már belőlem ez a kérdés, mert kezd zavarni a csend, ami pedig még éppen, hogy csak most állt be közénk. - Te miért vagy itt? - nyilván a büntetőmunka okát kérdezem, és nem az iskolát, vagy ilyesmit.
Mindig mondják, hogy az ember sosem változik, és bár, ahogy az összes általánosító kijelentés, ez is vitatható, de azt kell mondjam, hogy nagy százalékban igaz. Már fiatal korom óta jellemző, hogy ha a türelmem végén járok, még a legapróbb dologtól és haragra gerjedek, teljesen mindegy, hogy csak véletlen valaki nekem koccant, vagy csak szimplán elejtek valamit, valahogy ki kell adjam a gőzt, z pedig néha más embereken csattan. Persze szinte rögtön utána megbánom, és bocsánatot kérek, ahogy ez az alkalom sem kivétel. - Én bocsánat, ez a mai nem az én napom. Igen, feltételezem neked is - válaszolok a lány kérdésére. - Igen, azt hoztam - mondom a nem messze pihenő vödörre biccentve, majd a második kérdés hallatán tanácstalanul körbe nézek. Már mikor először beléptem realizálódott, hogy szépen fogalmazva: ez egy kurva nagy terem. Ez a tény most csak még mélyebben bele süllyed a tudatomba és vele egy időben megnöveli az elkeseredettségem. Ahogy nézelődöm megakad a szemem egy kupán, ami inkább hasonlít egy rosszul formázott kádra, már ha a méretét tekintjük. Bele sem merek gondolni mennyi töklé férne bele például, ennek egyik oka pedig, hogy utálom a töklevet, másrészt pedig elképzelésem sincs róla. - Mi lenne, ha azzal a naggyal kezdenénk, hogy gyorsan túl legyünk rajta? - nyögöm ki végül, miután sikerül elszakadnom a kupa megtöltéséről való képzelgésemtől. Ha a lány bele egyezik megfogom a vizes vödröt és oda cipelem a célhoz, mellette megállva pedig, kissé elképedve olvasom mi áll rajta: A világ leghosszabb seprűn töltött ideje (104 óra, 56 perc) Elliot Webster. Felmerül bennem a kérdés vajon hogyan aludt, evett meg... végezte egyéb dolgát, de hamar úgy döntök nem firtatom tovább a kérdést. Amúgy is, Elliot Webster csessze meg, hála neki most szenvedhetünk ennek az irdatlan kupának a tisztításával. A további elmélkedésem az is megzavarja, hogy a sorstársam bemutatkozik. - Örvendek, Kathleen. Bár bevallom egy más fajta szituációban kellemesebb lett volna a találkozó - mondom savanyú arccal.
Becsörtetek a trófeaterembe, és lehajítok mindent, már épp fordulnék, hogy hozzak vizet is, sűrű káromkodás közepette, amikor meghallom a hangot. Odakapom a fejem, kicsit meg is rezzenek, észre se vettem eddig, túlságosan el voltam foglalva a magam nyomorával, hogy felfigyeljek rá, már itt van a "pajtim", akit beharangoztak. Na tessék, tényleg nem leszek egyedül. Hát nem túl kedves, és még ránk mondják, goromba. Na nesze neked bicikli. Ráemelem tekintetem, nem is megyek sehova, kicsit megköszörülöm torkom. Láttam már ezt a csajt párszor, de különösebben nem ismerem: na, szerintem nem is véletlenül. S bár érzem a késztetést, hogy ráförmedjek, nem teszem. Már csak azért se, mert akárhogy nézzük, órákat fogunk édes kettesben itt rostokolni, és nem lenne a nap fénypontja, ha mellé még folyton egymást is piszkálnánk, így-úgy. Ráadásul, ha túlságosan megsértem valamivel, a végén képes lenne bemártani McGalagonynak, vagy ki tudja. Kifejezetten jó vagyok átváltoztatástanból, de a vénség pont ezért túlságosan is odafigyel rám, nem tudom, én se értem, miért. De az biztos, hogy nem örülök, hiába dicsér, vagy ad pontot azonnal, ha úgy érzi, ideje, de szinte még csak ki se gondolok valamit, mikor már büntet is érte, ha úgy véli, szükségszerű. Nehogy elkanászodjak itt neki? Nem is hozzá tartozom... Mondjuk Piton se jobb. Szerintem pszichopata. - Bocsánat, nem vettelek észre... Büntetőmunka neked is? - kérdem azért, elővéve a kedvesebbik énem, és csak legyen hálás, hogy nem borulok ki nagyon. De ettől még nem fogok örülni, ha ő is azért van itt, amiért én... - Van már vizünk? - kérdem, ha igenlő választ ad. S, ha esetleg ne lenne, hát lemondóan sóhajtok. - Akkor hát hoznunk kéne valamennyit. - indítványozom. Persze, amennyiben van, csak biccentek, nem megyek akkor érte én se külön. - Hol kezdjük? - kérdem abban az esetben, miközben intek neki, jelezve, hoztam minden szarságot, amire szükségünk lehet a munka során. Már, ha ő esetleg nem hozott. Egyébként miért én cipekedtem akkor? Nem, mintha nagyon megerőltető lett volna, legalábbis nem nekem, de ez nem jelent semmit. Eztán alaposabban is végigmérem őt, talán még közös óránk is van, de nem, még így sem mondanám, hogy tudom, ki a franc ez. Nem tudom, talán ez kínos, lehet, ő tudja, hogy én ki vagyok, mégis... Elszánom magam, hogy megtegyem az első lépést, ha már ily' szívélyesen fogadott engem az imént. - Egyébként Odessa vagyok... - mutatkozom hát be kezdetnek. S bár rákérdeznék, hogy ő miért van itt, egyelőre nem teszem, azt hiszem, lesz még időm erre bőven.
Nem tudom, hogy valójában létezik-e pokol, de ha igen, akkor az pont úgy fest, mint ahol most én rostokolok: egy koszos "edényekkel" zsúfolt terem, amit nekem kell kitakarítani. Aztán persze ott van ebben az elméleti síkon létező pokolnak az a szegmense, ahova azok az emberek kerülnek, akik hangosan üvöltöznek, miközben az ember aludni próbál, azok mellett, akik a szűk folyosón, gyökkettővel haladnak, persze egy sorban, hogy biztos ne tudj mellettük elmenni, de nem menekülnek azok sem, akik miatt most itt rohadok. Az egy dolog, hogy megragadtak az óvodás értelmi szintjén, és ezt nem titkolva, viccesnek találják, ha egy krampusz sapkát húznak Flitwick professzor fejére, ami nem csak, hogy nem szedhető le a megfelelő bűbáj nélkül, de amellett, hogy egy csengettyű lóg a végén, még apró manó füleket is szolgáltat a fejfedő mellé. Na jó, kicsit én is kuncogtam magamban, mikor először megláttam, és meg kell hagyni sok munkába kerülhetett, mire sikerült megfelelően megbűvölniük a sapkát, ami elismerendő, de a jó kedvem hamar elszállt, mikor engem vontak kérdőre a csíny miatt. Éreztem, ahogy két alak elsuhan mellettem miközben vadul vihognak, de csak a ritmusosan csilingelő hangra néztem fel, ami a rövid lábai miatt lemaradt professzort kísérte. Így amikor nekem szegezte a kérdést, hogy ki volt a két jó madár, aki az előbb erre futott, én pedig nem tudtam kielégítő választ adni, az ostor rajtam csattant. És így jutottam arra a sorsra, hogy elpazaroljam a mai napom az ormótlan trófeák sikálásával. Ami még tetézi a nyomorom, hogy méretéből adódóan a szoba dermesztően hideg, és ezen nem segít, hogy csak egy melegítő nadrág és egy kissé kinyúlt, megviselt póló van rajtam. Egyszer figyelek rá, hogy olyasmit vegyek fel, ami kényelmes, és nem kár érte ha össze piszkolom, de végül akkor sem járok jól vele. Az egyetlen vigaszom a csend és nyugalom, amivel legalább tud szolgálni ez a helyiség, de ez is csak addig tart, míg az ajtó hatalmas durranással ki nem csapódik, be nem trappol rajta valaki és le ne dobja a kezéből a motyóját. - Ha az volt a cél, hogy valakit egy életre megsüketíts a nagy ricsajjal, akkor megnyugtatlak sikerült. Feltételezem a haragja abból adódik, hogy ő is hasonló sorsra ítéltetett, mint én, ám én sem vagyok rózsás kedvemben, így végül nem tudom megállni, hogy rá ne förmedjek. Mikor elmúlik a csengés a fülemben, felmérem, hogy kire ripakodtam rá az imént. Beletelik néhány másodperce, mire beugrik, hogy sok óránk együtt van a házainkból adódva, de se a neve, se más nem igazán rémlik a lánnyal kapcsolatban.
- Hogy rohadna le az összes lábujja! - dünnyögöm az orrom alatt, miközben vadul végigtrappolok a trófeateremhez vezető folyosón. Szívhez szóló szavak, így van, de mit vár tőlem az, aki egyből büntetőmunkára küld, csak azért, mert éjjel kint talál a folyosókon? A körletem felé tartottam, ha érdekel bárkit is, a gyengélkedőről, mert este felriadtam, és tapasztaltam, hogy valami nem jó a szememmel, talán csak belekaptam, de franc tudja, és... És persze, hogy senki se érti meg, pedig mi a jó, komoly és elfogadható magyarázat, ha ez sem? Nesze neked egészség, meg effélék, most itt fogok megrohadni egy fél - vagy ha nincs mázlim, akkor egy egész - délutánon át, hogy puszta kézzel végigsikáljam ezt az egész nyomorult termet. Még ebédelni is csak kapkodva volt időm. A tanár egyébként utalt rá, hogy lesz társaságom, de remélem, nem ő, mert az lenne még csak megalázó, ha beülne, és nézné, ahogy mugli mód csúszva-mászva felsikálom ezt az egész nyomorult termet. Hogy szakadna rá valakire. Csak ne rám, bár az is sok dolgot megoldana, mondjuk. Odaérve az ajtó elé belököm azt, majd becsörtetek, nem lát-nem hall üzemmódban, fel se nézek igazán, csak bemasírozok, mint egy egyszemélyes katonai hadtest. S, ha már így bevonultam - még ha nem is a seregbe, de a terembe -, ha már úgyis hoztam magammal egy halom tisztítószert, szét se nézek, csak levágom őket a terembe valahol, kissé mogorván. Még hoznom kell vizet, ha nem gondolt erre senki, és nem készítették ide nekem. Egyébként is, elvárható lenne, hogy gondoljanak erre, nem? Aligha, persze, tudom én. Ezt a sok vackot is Friccstől hoztam, aki nem győzött elhordani minden söpredéknek közben. Amúgy iskolai egyenruhám van rajtam, mellé térdig érő, barna, díszes csizma, és sötétzöld, vékonyka kis szövetkabát, nyakamban pedig egyszerű, vékony anyagú, szinte semmire se jó, barna sál. Ide bentre ennél több nem kell. Így tehát, miután mindent legórtam a földre, felpillantok, egyrészt, hogy van-e már itt valaki is, másrészt, hogy van-e itt víz, vagy fordulhatok még egyet? Hogy a franc esne beléjük, amúgy. Mindenkibe.
Roxfortban a trófeateremben tartják az összes régi kitüntetést, díjat, szobrocskát, serleget és medált szép kristályüveg mögött. Az iskolaelső fiúk és lányok nevei is itt vannak listába szedve. Ide tartozik még egy hosszú galéria tele lovagi páncélokkal. Hóborc egyik kedvenc elfoglaltsága a trófeateremben ugrabugrálni.
