2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Roxfortban a trófeateremben tartják az összes régi kitüntetést, díjat, szobrocskát, serleget és medált szép kristályüveg mögött. Az iskolaelső fiúk és lányok nevei is itt vannak listába szedve. Ide tartozik még egy hosszú galéria tele lovagi páncélokkal. Hóborc egyik kedvenc elfoglaltsága a trófeateremben ugrabugrálni.
Nem figyelek a lépteimre, így jó hogy nem töröm fel a márványpadlót. Bár nem kell nagyobb zajt csapnom egy átlag ember trappolásánál, hogy Mira elefántot csináljon a bolhából. Amikor meghallom az első mondatot tőle meg sem lepődők. Egyik szemöldököm felszalad és az előző tépelődésnek nyoma sem marad. -Mond, mit szopogatsz mostanában, hogy ekkora a szád?- költöinek szánom a kérdést, és nem is érdekel a válasza. Igyekszem a lehető leghiggadtabb ábrázatomat ölteni, és tulajdonképpen nem is kell hozzá sok. Valahogy mindig lelki nyugalommal tölt el, mikor idegesnek látom. Márpedig az az arcára fagyott mosoly, nekem pont elég, hogy tudjam, mi zajlott le a fejében. Mia is betoppan. Felé fordulok, a kérdését hallva erősen elgondolkozom. - Szia..- nem nem sikerül a köszöntés túl biztatóra. Mira várhatoan kisajátítja, én pedig egyenlőre hagyom. Elvégre a testvére. - Nyugi, szerintem is jobb így, ha nem kerülsz a közelembe.- közlöm vele nyugodt hangon. -Akkor irány befelé, mielőtt ránk borul az éjszaka! Lenne még mit csinálnom, mint ahogy szerintem mindannyiunknak.- nem veszem fel azt, hogy Mira telibe rám keni azt, hogy ide kerültünk. Szeretnék kaja közelbe jutni minél hamarabb, utána meg tele hassal békésen belesüppedni a könyveimbe. Bekeveredve a terembe hülye leszek elkezdeni puszta kézzel suvickolni bármit. Pálcára fel!
A mai nap eseményei újra meg újra leperegnek lelki szemeim előtt, miközben magamban igyekszek mindent a lehető legjobban csinálni, ha erre a valóságban már nem voltam képes. Elsőként is, kissé gyorsabban kellett volna mozdulnom annak érdekében, hogy sikeresen arconcsaphassam Timothy-t. Gyönyörű kis monoklija lett volna, annyi szent, mert amennyi indulat abban a pillanatban volt bennem... Na, nem mintha most annyival kevesebb lenne, mert kicsit sem változott a helyzet, egyszerűen csak nem szeretnék ismét bajba kerülni. Pont elég lesz a mai napot kibírnom. - Na, mi van, te is befutottál? - pillantok fel, miután meghallom a kellemetlenül ismerős lépteket. Tudtam, hogy ez csakis Timothy lehet, elvégre Mia nem trappol úgy, mint egy elefántcsorda. Egyedül a srác akkora gyökér, hogy képes hatalmas hangzavarral magára vonni a figyelmet. Az enyémet legalábbis mindenképp. - Remélem, készen állsz a mai büntetőmunkára... Ajkaimra gonosz mosoly húzódik, hiszen nagyon is jól tudom, hogy mennyire megalázó helyzet lesz ez Timothy számára. Utáljuk egymást, két perc alatt nekiesünk a másiknak, most viszont Mia is velünk lesz, aki előtt a srác talán visszafogja magát... Nem fog beszólni, nem oltogat majd annyira, mint normális esetben tenné a dolgot, egyszerűen csak kussol... Persze, nem hiszem, hogy egyik pillanatról a másikra egy kezes kis öleb válik belőle, de Mia jelenléte némileg változtathat a dolgokon. Csak nem szeretné magát előtte lejáratni, nem igaz? Én pedig elég szépen ki is fogom használni testvérem előnyét, ha már eddigi életem során nem igazán sikerült ez a dolog. Egyetlen dolog aggaszt csupán, ami nem más, mint a kis csínyem fejleménye. Timothy úgy hiszi még mindig, hogy akkor és ott Mia volt vele, ha pedig ez a mai napon kiderül, elég szép kis kalamajkába fogok kerülni saját magamnak köszönhetően. Pont ők ketten lesznek a közelemben, óhatatlan hát, hogy ne váltsanak pár szót egymással, ergó előbb vagy utóbb, de Tim lesz olyan idióta, hogy rákérdez a múltkori randira... Mia meg majd pislog, mint hal a szatyorban, ha pedig visszakérdez, akkor onnantól már nem sok kell majd életem legkínosabb napjáig. Ajkaimra fagy hát a mosoly a rémkép gondolatára, de egyelőre visszafogom magam. Talán mégse érintette meg Tim-et annyira... Aha, akkor jó hülye vagyok, most azonban ez az egyetlen reményem. - Talán – vonom meg a vállam keserű képpel, amikor betoppan Mia is, majd egyetlen mozdulattal pattanok fel eddigi ülőhelyzetemből, végül a trófeaterem elé lépek, majd folytatom: - A bünti első része a leltár... Mindent össze kell írni, ami idebenn található, ebben te úgyis olyan jó vagy, nem igaz? Tekintetem itt Miára siklik, aki nem messze tőlem álldogál, miközben Timothy-ra ügyet sem vetek. Egyelőre hanyagolom a piszkálását, de az se lenne túl jó, ha ezek ketten beszélgetni kezdenének... Nem, Miát magam mellett kell tartanom. - Én ebben segítek neked, addig Tim meg letörli a port – vonom meg a vállam, miközben a srácra pillantok és kissé gyilkos tekintettel kezdem el méregetni őt. - Nem én találtam ki a szabályokat, Piton mondta... Úgyhogy leszel szíves most az egyszer befogni a szád, ha már ekkora bajba kevertél engem... Nem is foglalkozom tovább egyikükkel sem, helyette kinyitom a Trófeaterem ajtaját, majd beljebb lépek rajta. Nem kis helyiség ez, jó ideig elleszünk itt, ráadásul a kacatok többsége apróbb érme, miegymás, nem pedig bazi nagy serlegek, amely megkönnyíthetné a dolgunkat. Érthető hát, hogy miért pont ide osztottak be minket.. Elbohóckodunk egymással pár órácskáig.
Igazából nem is tudom pontosan hogyan jutottam ide. Én és a büntető munka? Nem szokásom efféle helyzetekbe kerülni, de nem fogom Mirát hibáztatni, hiába hogy egyébként tényleg az ő hibája, de... ha nem megyek oda... Viszont azt még sem hagyhattam, hogy ezek ketten tovább folytassák. Nem is értem, hogy Tim hogyan juthatott ideáig. Elfogadtam, beletörődtem, hogy lepattintott, pedig jó fej volt és sokat tanultam tőle, de ez van. Nem szokásom mélyen magamba zuhanni, na de hogy úgy kerül újra a képbe, hogy a testvéremmel verekszik... hát az elég újszerű élmény volt és még mindig nem értem miért gondolták, hogy nekem is közöm van hozzá, meg egyáltalán, ha szét akartam szedni őket, akkor miért kaptam én is büntető munkát? Nem én tehetek róla, hogy verekedtek a folyosón, én tényleg csak tenni akartam ellene, hogy abba hagyják. Rengeteg dolgom lenne, de végül csak sóhajtok egyet és elindulok a cél felé. Fel kell készülnöm a londoni útra, meg egyébként is olyan jó lett volna most nem itt tölteni a délután és főleg nem velük. Azt sem tudom mi történt közöttük és hát azt is tudom Mira mennyire ki nem állhat, Tim pedig... hát vele elég régóta nem beszéltem, hogy ez az egész helyzet rendkívül kínos és kellemetlen legyen mindenki számára. Már messziről meglátom őt és ha a feszültséget ollóval vágni lehetne, szerintem most egy olló bele is törne annyi van itt. A legszívesebben vennék egy hátra arcot és annyiban hagynám ezt az egészet, ha nem arról lenne szó, hogy nem igen van választásom, így hát előre, essünk túl rajta! - Sziasztok! Ugye... nem fogjátok előröl kezdeni megint? - úgy méregetik egymást, hogy csoda lesz, ha takarítás helyett nem egymással nyalják fel a padlót. Nem mondom , hogy nem tartok ettől az esetleges eshetőségtől is, mert nagyon is benne van a pakliban, de reméljük a legjobbakat. Mindketten kezdenek közelíteni a felnőtt léthez, hátha lesz annyi eszük, hogy ne hozzanak még nagyobb bajt a fejünkre, legalábbis én nagyon erősen reménykedem benne.
Zene: Girlfriend || Jöhet a menet || [You must be registered and logged in to see this link.]
Világosan megmondtam ennek a kis hülyének, még aznap este, mikor lebuktam előtte a Zsebpiszok közben egyik vadászatom során, hogy ha hajlandó utána nézni, a rólunk szóló törvényeknek a világban, akkor esetleg, ESETLEG hajlandó vagyok szóba állni vele ez ügyben. Azóta persze történt ez az... Amit a Calypso Clubban művelt, az túl ment minden, de minden határon! Képes volt Mia helyett eljönni egy randira velem... Meg is lett az eredménye, remekül játszott egy darabig, de úgy kell neki, az a rohadt katicás tetoválás! Bár ne vettem volna észre. Na sebaj. Amit kapott azt remélem azóta is felhánytorgatja magában. Úgy intéztem, mintha mit sem tudnék róla, és továbbra is Miával lennék, persze hogy igyekeztem a legjobb arcomat hozni. Én is átléptem pár határt, de azon kívül, hogy Mirát összezavarjam vele, nem volt több célom. Bár ezt nem tudom letagadni, hogy nem éreztem jól magamat. Fura kettősség keveredett bennem utána. Ami igen hamar el is szállt, amikor nekem jött. Remek kapcsolatunk, pont ugyanoda süllyedt vissza mint bármi előtt. Noha nem mintha túl nagy reményeket fűztem volna bármihez is... Kint sétafikáltam és épp nem a haverjaimmal voltam, hanem az elkövetkezendő órára bújtam az egyik könyvemet és memorizáltam az olvasottakat, amikor ez az idióta egyszer csak felbukkant és a pofámba törölte az levelemet, amit az utólagos hisztijére küldtem neki. A franc fogja egy levélnél többre méltatni, mi a fene ő nekem?! Ugyan azt sikerült kivédenem, hogy bemosson, de azt már nem, hogy elgáncsoljon, ami valljuk be elég nevetséges, hogy egy ilyen egyszerű trükknek bedőltem, de hát ez van. Fölém kerekedett, én meg inkább lefogni igyekeztem az ökleit, a karjait, mint bármi egyebet. Egy idióta picsa, de attól még lány, nem fogom megütni, legfeljebb kicsit megrángatom a ruhájánál fogva, ha annyira végletesen nem bír magával. Egy darabig tűröm, és kivédem minden elcsépelt mozdulatát, és nem éppen higgadtan közlöm vele a képletből hiányzó részt, csak hogy képes legyen össze rakni, de valószínűleg meg sem hallotta, nekem meg elegem lesz. Ledobom magamról és összecsomagolom, legalábbis szeretném. Rohadjon meg hogy ilyen gyors.. azért, így vagy úgy, de fejlődik! Első körön sikerül rohadtul ágyékon rúgnia, úgyhogy levonva a tanulságot és miután túl tettem magamat a kellemetlen fájdalmon, következőleg a lábait is lefogom, hogy még egyszer ilyen ne történhessen. Elég volt! erősen tartom, és ingerülten szólok rá, hogy nyugodjon már le a francba, persze csak mondja a magáét csikorgó fogakkal... Ekkor azonban felbukkan Mia! És felbukkan egy tanár is! Hát ez kúrva jó! A remek jelenetet az zárja hogy bűntető munkára leszünk ítélve... mindhárman... A trófea terem felé menet remegek az ingerültségtől. Hogy lehet valaki ennyire sötét?! De komolyan! Az orrnyergemet dörgölöm, immáron nagyon nagyon sokadszorra. Ha nem gyógyulnék villám tempóban, valószínűleg már egy csodás horzsolás is lenne rajta. Igyekszem lehiggadni, és végig gondolni hideg fejjel a helyzetet, ami igen ingoványos terepre tévedt. Mira azt hiszi hogy sikeresen alakította a randi során Miát, és én semmiről semmit nem tudok. Tehát jelenleg Miával kellene úgy viselkednem, mintha akkor tényleg vele lettem volna. Ez igen kellemetlen. Annyi hangulatom van sajnos a jófiút hozni, hogy... semennyi. Azért akár hogy is, belül igencsak megmart, hogy Miához el sem jutott a dolog. Bár valószínűleg ismét nem lett volna semmi. Ez nem az ő hibája, nem ő küldte Mirát maga helyett, így nem is hibáztatom semmiért, csak magamat marom, hogy anno a hülye haverjaimat, meg a szüleim aranyvérbuzulását választottam, ahelyett, hogy egy értelmes barátságot elmélyíthettem volna. Azóta felnőtt, és jó csaj lett, gondoltam felvehetnénk újra a fonalat és újra megismerhetnénk a másikat... Nos nem jött össze. Álmaimban nem gondoltam, hogy valaha büntető munkára kerülök vele.. Meg a hülye testvérével. Valószínűleg lőttek, annak, hogy bármit újra kezdjünk, hiszen adott egy szerep helyzet, amiből nem hiszem, hogy bárhogy győztesként kerülhetek ki. De Mira alatt is levághatom az ágat, ha leleplezem. Legalább is, nem hiszem hogy bármi jó sülhet ki kettejük között, ha úgy teszek, ahogy egyébként adná a szerepem és mit sem tudok Mira átveréséről. Felmerül bennem egy pillanatra, hogy mégsem leplezem le Mirát, helyette magamat buktatom le előtte. Azzal, hogy Miával úgy viselkedem, ahogy valóban tenném, így pár évnyi kimaradás után. Mindkettő igen érdekes helyzetet szülhetne. Kétség kívül az egyikkel Mirát, a másikkal magamat vágnám el jóidőre mindenképp Miánál... Merengésemből az zökkent ki, hogy meglátom Mirát és egy perc alatt száll el minden higgadtságom, a kezeim ökölbe szorulnak és érzem, hogy most nagyon.... nagyon bele tudnám csomagolni az egyik páncélba. Nem mellékesen az is rohadtul frusztrál, hogy ma még nem vadásztam. Összeharapom az állkapcsomat és megcsóválom a fejemet egy torok hangú morranással, miközben meredten nézek a lányra. Úgy szét tudnám most tépni. Vajon mit kapnánk érte, ha a trófea termet is lezúznánk, nem csak egymást..?
A hozzászólást Timothy Hiro Nagiwara összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2017-05-04, 20:10-kor.
Magamban puffogva trappolok az iskola folyosóján, egyenesen a Trófeaterem irányába, miközben kíváncsi tekintetek keresztezik utamat. Lenyelem magamban ama késztetést, hogy beolvassak nekik egyet, mivel már megint emiatt kerültem bajba. Igen, az az idióta, szemét Timothy ismét keresztbe tett nekem! Amikor Miának hitt, akkor bezzeg tette előttem a szépet, igazi lovag volt, de ma reggel egy olyan levél fogadott a Nagyteremben, hogy muszáj volt valakit elgyepálnom. Timothy-t természetesen... Mi az, hogy nem hajlandó tanítani? Ennyire nyeregben érezné magát a történtek után? Ráadásul, magyarázatot sem mellékelt, egyszerűen csak annyit írt, hogy felejtsem el őt. Most komolyan elfelejtette, hogy bármikor elárulhatom Miának, hogy ő egy vámpír? Ennyire ostoba ő sem lehet! Táskámat indulatosan a padlóra hajítom, majd egy jó nagyot lendítek is rajta a lábammal, hogy biztos a trófeaterem ajtajáig csússzon. Tele vagyok haraggal, méghozzá egy óriási adaggal, mert két olyan emberrel raktak ide büntetőmunkát végezni, akiket ki nem állhatok. Hát persze, hogy Timothy-nak kell lennie az egyiknek. A másik pedig Mia, az én drágalátos ikertesókám, akibe a srác bele van esve... Az tuti, hogy elhányom magam, ha ezek előttem gabalyodnak egymásba. Leülök a hideg kőlapokra, majd lehunyt szemmel idézem vissza a délelőtt folyamán történt eseményeket. Felháborodtam, mint sejteni lehetett és a Nagyteremből egyenesen az udvar felé vettem az irányt. Szünetek alatt Timothy szinte állandóan ott lóg, úgyhogy hamar sikerült ráakadnom, az idióta, bamba pofája már messziről kirítt a tömegből... Amikor odaértem hozzá, köszönés helyett egyenesen a levelet nyomtam a képébe, majd szinte abban a pillanatban lendült az öklöm is, mindenféle magyarázat megvárása nélkül. Ő ezt egyből kivédte és amíg a képétől való távoltartást intézte, addig működésbe lépett a BB-tervem. Barmok Bepalizása... Kirúgtam alóla a bokáját, ő elvesztette a lendületét és szépen hátraesett. Olyan ívet rajzolt, hogy csak na... Ezek után fölé kerültem és kiabálni kezdtem vele. Arra természetesen ügyeltem, hogy rajta kívül senki se tudja még véletlenül sem, min is zajlik a vita kettőnk között... Mondjuk, már mindenki megszokta, hogy folyamatosan veszekszünk egymással, szóval ezen nem is hiszem, hogy elcsodálkoztak volna... Nem igazán emlékszem már, mi történt ez alatt a pár perc alatt, egy idő után már Timothy volt felül, én a földön, kezeim lefogva, és a lábaimra ült, hogy azokat se vethessem be ellene. Akkor pedig megjelent Mia is, akinek révén végre leszállt rólam a srác. Na, nem mintha hálás lennék érte, ezt én is el tudtam volna intézni, nincs szükségem segítségre, de tesóm nyomában egy tanár is megjelent. Nem hiszem, hogy ő köpött volna be minket, nem szokása, egyszerűen csak valami szerencsétlen véletlen lehetett az egész. Egyébként is: ő is büntetőmunkára volt ítélve, szóval csak nem akarhatta ezt magáak. Ingerülten fújom ki a levegőt, majd ütök egy nagyot a hátam mögött lévő falba. Ujjaim közül vér serken, de szerencsére hamar be is gyúgyul a sebem, még mielőtt felszisszenhetnék. Kicsit jobb lett volna a fájdalom, lett volna mire koncentrálnom, nem idegeskednék ennyire. Kurva jó napnak nézünk elébe... .
- Mondanám, hogy már az elején láttam, hogy nem vagy tipikus Mardekáros, de... - mosolyogva vonom meg a vállamat, hiszen lássuk be az elején rosszul indítottunk, martuk egymást úgy istenesen, aztán csak sikerült pozitívra változtatni a viszonyt. Fene tudja már, hogy ez melyikünk érdeme volt pontosan, netán mindkettőnké együttesen, de a lényeg, hogy csak valami jó dolog jött ki belőle annak hála, hogy ott ragadtunk a viharban. Valószínűleg e nélkül nem lett volna semmi sem, hiszen tényleg eléggé undok tud lenni úgy alapból, de szerencsére velem már egyáltalán nem viselkedik ellenszenvesen. - Jajj rémes vagy! - nevetem el magamat, amikor ezzel a szex témával jön. Idővel majd én is ki tudom mondani, biztos vagyok benne, csak még nem azonnal, mert hát... azért ez mégis csak egy komoly szó, én pedig még sose voltam szerelmes. Nem azt mondom, hogy neki könnyebb dolga van, mert ismeri az érzést és ezért tudja már társítani valamihez, én viszont még soha sem szerettem úgy senki sem, ami miatt nem tudom most még olyan könnyen kimondani. Majd idővel menni fog ebben biztos vagyok, hiszen kedvelem nagyon is és biztos vagyok benne, hogy ez idővel még ennél többet is fog majd jelenteni, talán hamarosan. - Lehetsz a jobb és a szebb varázsló, főleg mert én boszorkány vagyok. - vigyorogva pöccintek oda az orrára csak azért is. Csak viccből persze, hiszen ő is viccből csinálta, szóval miért is ne? Egyébként is csak mókázunk, ettől még le fogom mosni a pályáról majd, amikor kosarazunk, talán még egy-két remek cselt is tanítok majd neki, mert biztos vagyok benne, hogy ő azért nem kifejezetten profi egy mugli sportban. Mondjuk, ha kviddics terén kellene összemérni az erőinket, akkor meg egyértelműen ő lenne a nyerő, de szerencsére erre nem kerül sor, a tériszonyom miatt amúgy se nagyon lehetne ráimádkozni egy seprűre. - Hát jó, akkor majd valahogy visszafogom magamat. - most már tényleg nevetve rázom meg a fejemet. Az eddigi kis aggodalom után jó azért egy kis nevetés, hiszen nem tudhattuk, hogy mi lesz a vége ennek az egész nyomozásnak, de végül nem találtunk semmi rémeset. Persze ez olyan téren nem jó, hogy nem jutottunk egyről a kettőre, viszont olyan téren igen, hogy nem kell most még pluszban aggódnom minden miatt. Azért ez jó, aztán majd ki tudja mit találunk otthon nálunk. Ez viszont még nem most lesz, én nem léphetek csak úgy le a suliból. - Az jó lenne. Hátha addig nem történik semmi... baj. Majd óvatos leszünk, de jó lenne nem folyamatosan aggódni a miatt, hogy mi lesz. - halvány mosoly, olyan bizakodóféle. Tényleg jó ötlet, szeretnék kicsit vele lenni a nélkül, hogy aggódunk, vagy azon agyalunk ki lehet aki ártani akar nekünk.
- Oké, csak azt értsd meg Charlene, hogy nekem nem szoktak ilyesmit mondani. Engem a legtöbben utálnak, vagy kerülnek. Aranyos vagy, hogy te nem. – Nem akarok itt pironkodni, hiszen pont azt jegyezte meg, hogy milyen csúnyán tudok nézni, akkor valahogy nem összeegyeztethető a kettő, és határozottnak is kellene lennem, az erős férfinek, aki megvédi a kis szőkét, aki most egyébként lila. Én így ismertem meg őt, bár ha visszavált szőkére, mint a nővére, akkor sem lesz semmi gond, ugyanúgy fog tetszeni, hiszen a szemét és az arcát is imádom, a stílusát, a hajszín lényegében a legkönnyebben változthatható külső személyiségjegy. - Ne mentegetőzz, tényleg. Nekem a kedvelés is elég. Ha kialakul több, akkor jó, ha meg nem, hát istenem, akkor majd a szexre fogunk alapozni. – Nevetem el magamat, hogy összebújjunk, mert most magamhoz is ölelem, tényleg válthatnánk témát, nem akarom én ráerőltetni az akaratomat, hiszen egyre fontosabb a számomra, és ebben az sem gátol meg, hogy egyébként mindenki kitér az utamból, jobb a békesség, azt pedig nem érzem, hogy mellette elpazarolnám a tehetségemet, amelyre sokan mondták már, hogy az egyik legjobb az iskolában. Ettől még nem szálltam el magamtól, viszont ezzel mentettem meg Charlene életét, és az üldözőnk ellen is úgy vélem, hogy hasznos lesz. - Na jó, ügyesebb lehetsz te, ha már én vagyok a jobb, és szebb varázsló. – Simogatom meg a feje búbját, valóban a mugli dolgokban nem vagyok túl járatos aranyvérű család révén, ám ami a fizikumomat illeti, még nem sorvadtak el a sok bent léttől. Lehet, hogy a lila hajú dög techikás, ám én kitartó vagyok, tudnék vele mit kezdeni. Ám nem akarok állandóan vesesenyezni vele mindenben, végtére is együtt vagyunk ütőképes páros. Annyi pocsék dolog történik mostanság velünk, ideje lenne már egy kicsit egymásra koncentrálni, így nem hagyom, hogy kicsit is zavarba jőjjön. Egy tapasztalatlan lánykának ez még rázós téma lehet, ám mivel ebben egy szinten vagyunk, teljesen felesleges görcsösen kapaszkodni a témába, s mivel mellette már egészen vidám tudok lenni, így nem akadok most ezen fenn. - Akkor majd ketten. Ráérünk Charlene, ha eddig nem hiányzott egyikünknek sem, akkor most sem kell rólam leszakítanod már holnap az alsógatyámat. Legyél türelmes! – Koppintok az orrára, mintha fordítva lenne divatos a dolog, amúgy pontosan tudjuk, hogy általánosságban a fiúk vesznek meg ezért a dologért, én azonban más vagyok. Legalábbis eddig más voltam, hiszen nem agyaltam lányokon, ő az első hosszú idő után, aki mégiscsak tudott rám hatni. Viszont attól nem kell félnie, hogy túlerőltetnék bármit is, most is csak vigyorgok rajta, ettől még nem érzem magam kevésbé férfiasnak. - És addig? Addig nyomozzunk itt a közelben? Vagy pár napra tegyük félre a dolgot, és legyünk egy kicsit többet együtt? A vizsgáim még messze vannak. – Kérdezek rá, végtére is én tudom pakolászni a teendőimet, az a cél, hogy ne halljanak meg többen. És hogy minél többet legyünk együtt, ha ő is így akarja. Nekem nincsen baráti társaságom, neki viszont van.
- Pedig csak az igazat mondom. - mosolyogva rántom meg a vállamat. Akármennyire is zavarba jön - ami amúgy baromi édes dolog - ettől még így gondolom. Tényleg nagyon helyes srác, ezért is volt olyan rossz eredetileg, hogy milyen morcos volt folyamatosan és hogy mennyire nem akart még csak értelmesen beszélgetni sem. Aztán viszont változott és egész jó kis esténk lett leszámítva persze a két hullát. Szerintem, ha nem lett volna eddig is ilyen bús képű lovag, akkor tuti biztos, hogy sokkal többen mozdultak volna rá már akár a suliban is, de gondolom már a nézésével is könnyen letörte az efféle próbálkozásokat. - Nem ez nem nyálas, ez nagyon édes, csak én még... Tényleg nagyon kedvellek és sokat gondolok rád és imádok veled lenni és ez talán az, de mivel még nem éreztem ilyesmit... - rá kell jönnöm, hogy tényleg az-e, akkor majd magabiztosabban tudom mondani és az mindkettőnknek jobb lesz, mintha elhamarkodottan tenném. Az nem hiszem, hogy hasznos lenne. Inkább kicsit lemaradok, mint hogy valami kellemetlen helyzet szülessen a dologból, mert mondjuk mégis rájövök, hogy tévedtem. Na az lenne aztán igazán pocsék egy helyzet. - Tényleg? Az jó lenne! Szívesen megmutatok pár trükköt és fogást, szerintem jó lenne és élveznéd is és megígérem, hogy nem moslak le nagyon a pályáról. - szélesedik ki a mosolyom most már rendesen. Oké amúgy kellemetlen a téma, azért vagyok itt, hogy kirámoljuk a cuccaimat hátha találunk valamit, ami nyomra vezethet, erre rájött ez a nem mondtam vissza, hogy szeretem téma is, úgyhogy most jól jön, hogy ezzel a kosárlabda témával kicsit feldobja a kedvemet. Nem mondom, hogy elment, de mindenképpen oldja a feszültséget, főleg hogy ezek után következik még a szex téma is, mintha most akarnánk mindent kivesézni, amitől zavarban érzem magamat. - Bénának érezném magamat, ha neked már lett volna előttem akár több lány is. Azt hiszem... ez a lényeg. - nem is az, persze ha van tapasztalata a másiknak az jó, de ez esetben azért nem. Akkor legalább együtt leszünk bénák. Amúgy is az elméleti alap meg van, maximum a kivitelezés még nincs, de arra meg majd rájövünk szépen, csak időt kell adni magunknak, hogy kialakuljon a dolog és persze majd az adott pillanatban nem szabad hullákra és gyilkos fenyegetésre gondolni. - Talán jó megoldás lehet, hátha van ott valami, de... én nem mehetek csak úgy el bármikor a suliból. Esetleg a tavaszi szünetben, ha hamisítok valami levelet, amit apa írt... - elbizonytalanodom. Csináltam már sokféle szabályszegést, de a többségük inkább valami csíny volt, vagy valami rosszalkodás, de még ilyesmit nem tettem, meg aztán arra is oda kell figyelni, hogy apa ne legyen otthon pont akkor, amikor hazalógok, mert abból iszonyú nagy balhé lenne. Abból is lesz, ha visszajut hozzá, hogy aláhamisítottam az aláírását, de ezt van esély, hogy megúszom.
- Ne csináld már Charlene, zavarba hozol ezzel. – Nevetem el magamat, egy picit még el is pirulok hozzá, ami nem szokásom. Csak hát túl régóta mellőzöm a társaságot, lányokkal meg végképp. A gyászidőszak magában foglalta, hogy szándékosan maradtam egyedül, nem voltam bulikban, és hát szégyen vagy sem, még nem bújtam ágyba senkivel. Ettől nem érzem magam ügyetlennek, biztosan menne, úgyhogy nem kezelem magamat afféle szüzikeként, inkább amolyan magam választotta aszkétizmus ez, nem láttam értelmét a felszínes kapcsolatoknak, Charlene ilyen szempontból mindenképpen vízválasztó. Már nem úgy értve, hogy innentől kezdve naponta fogom váltani a szeretőimet. Sokkal inkább ő döbbentett rá, hogy van még remény, lehet számomra úgy igazán élet. Egyátalán nem zavartatom magamat, hogy nem mondja vissza, elég ritka az, amikor két emberben egyszerre érik meg a dolog. Az is lehet, hogy mindkettőben más szinten reked meg a kapcsolat. Az biztos, hogy egy hullámhosszon vagyunk, talán még ő is hasonlóan gondolja, mint én, csak hát nekem már volt valakim, hogy tudja, hogy mikor érzem ezt, a lila hajú kis dög pedig még biztosan küzd a saját elképzeléseivel. - Hogy ez az, vagy sem. Semmi baj Charlene, ezt így totál átérzem. Nem kell kötelezőből mondanod. Én akkor is szeretni foglak, ha te nem. Fú, ez nagyon nyálasan hangzott bocs.. – Féloldasan mosolyodom el, végtére is ezzel most elég fontos dolgot mondtam ki, és bármennyire is gyorsan egymásra találtunk a viharverte házban, más dolog csókolózni, táncikálni, vagy más kinyilvánítani szavakkal is, hogy ez több, mint egyszerű flört. Számomra már nincsen visszaút, de nem is baj, szeretek komoly döntéseket döntéseket hozni. Ha bárki más lett volna ott, akkor ez bizotsan nem így alakul. - Kipróbálhatnánk. Itt az ideje, hogy kimozduljak, ne csak a könyvtárban üljek. Van kedved kosarazni? Legalább tudom, hogy veled nem kell finomkodni.. – Bólogatok, végtére is ha egy pár vagyunk vallomások vagy hiányuk ide vagy oda, akkor ne csak arról szóljon az életünk, hogy nyomozunk, vagy ölelkezünk, hiszen előbbi nyomasztó, utóbbi önmagában pedig lehet unalmas. Ha amúgy is üldöz valaki, akkor úgy is elkaphat, ha paranoiásak vagyunk. Mintha megkönnyebbülést látnék az arcán, hogy nem vagyok egy komoly szerelemmester, ezt azért nem tudom nem megmosolyogni. - Szivi, te most annak örülsz, hogy én se voltam még senkivel? Hm... azt hittem ezt hátrányt jelent egy pasinál. Ne sajnáld, én nem szoktam csak úgy dobálózni szavakkal, vagy tettekkel. Benned azért mégiscsak megláttam valamit, ami nagyon tetszik, egyébként nem vagyok ennyire hirtelen. – Rázom meg a fejemet vidáman, még ha fel is merült a halott kedves, már el tudom engedni ezt a témát anélkül, hogy Charlene társaságában feszélyezve érezném magamat. Egyébként sem akarom, hogy görcsöljön rajta, hogy nekem már volt valakim. - Nem tudom. Mit szólnál, ha felkeresnénk a házatokat, ahol felnőttél? Hátha ott akár még valami nyomot is találunk. – Teszem félre a régi emlékeit, hiszen ez így tű a szénakazalban. Muszáj lenni elmenni hozzá, és ha úgy alakul, akkor hozzánk is, hogy végre elindulhassunk a morzsákon, amiket az üldözőnk szórt maga mögé.
- Nem hiszem. Alapból az arcberendezéseddel nincs baj. - igen ezt bőven veheti bóknak, hiszen helyes srác, nagyon is! Szerintem most bőven vannak olyan lányok, akik irigyek rám azért, mert nekem közöm van hozzá, nekik viszont nincs. Hát na, így jártak. Shane az enyém, ketten vagyunk egy slamasztikában, amiből ki se nagyon tudunk mászni, de attól még az enyém. Nem fogok azért kihátrálni ebből, mert nehezen alakul a gyilkosságok miatt, főleg hogy arra is meg van az esély, ha mi szétmennénk, akkor se változna az ég világon semmi sem. Így meg nem is nagyon van értelme nem igaz? Szóval ez van... irigykedjenek csak, én meg élvezem a dolgot. Azért az a felhangzó szeretlek szócska tényleg meglep egy kicsit. Nem számítottam rá, és hirtelen nem is tudom, hogy mit kellene mondanom. Ilyenkor illik visszamondani, vagy nincs ilyen kötelező adok-kapok? - Én is tényleg nagyon... kedvellek, de még sose voltam szerelmes, nem tudom,hogy... - esetlenül vonom meg a vállamat. Nem akarom megbántani isten ments, csak hát ő már érzett ilyet, én viszont még soha, nem tudom, hogy pontosan milyen. Azt tudom, hogy kedvelem, hogy szeretek vele lenni, de hogy ez pontosan mit jelent, azzal még nem vagyok tisztában. Lehetséges, hogy szeretem, de nem merem ilyen hirtelen kimondani, mert még várnék vele egy kicsit, amíg tényleg teljesen bizonyos leszek benne. - Végül is... lehetek cuki, örülök, ha annak tartasz. Attól még simán mondhatsz cukinak, hogy lemosnálak a pályáról, ha kosaraznánk. - fiús vagyok, a romantikus oldalam kicsit a háttérbe van szorulva, ezért nem olyan egyszer mit mondanom erre az egészre. Azért próbálok persze, nem mindent kell elviccelni, nekem is van komoly oldalam, de most mintha ezzel a szerelem dologgal valami túlzottan komoly irányába mentünk volna el, amit egyelőre még nem tudok azonnal kezelni, főleg úgy, hogy hullákkal van kikövezve a kapcsolatunk útja. Ez azért jelentősen megnehezíti a helyzetet. Viszont ennek ellenére mégis kicsúszik egy kérdés. Zavarban vagyok, de mégis érdekel, hiszen láttuk azokat ott bent egymásnak esni, de én még e téren totál tapasztalatlan vagyok. Nagy kő esik le a szívemről, amikor kiderül, hogy ő is. Ez mindenképpen jó hír... vagy az lenne a jobb, ha ő jobban ismerné mi merre, mert akkor nem lennénk bénk mindketten? Afrancba... nem tudom. - Az esküvőig? Az... szép és nagyon ritka és persze... sajnálom, vagyis... azért nem teljesen. - óvatosan mosolyodom csak el, hogy ilyet szabad-e mondani egyáltalán. Hát jó, azért jó hír az, hogy még nem bújt ágyba senkivel és hogy nem kell úgymond azon aggódni, hogy az előző lánnyal jobb volt, hiszen szerette, összetört, amikor meghalt és akármit is tesz az ember mindig van benne egy kis versenyszellem az ex felé, viszont én az exével nem igen találkozhatok, szóval próbálom ezt inkább elhessegetni magamtól. Viszont legalább olyan téren nem kell aggódnom, hogy a másik jobbat nyújtott nálam. Végül is ez is valami. - A szülésbe halt bele, amikor az öcsém született. Ez... nem hiszem, hogy fontos, viszont lehet, hogy apának van valamihez köze esetleg... úgy értem valami auror ügy. Mi van, ha valami ilyesmi van a háttérben? - jó kérdés, akkor viszont nem hiszem, hogy sok mindent találunk, bár a kezembe akad egy régi kép. Apa van rajta, pár kollégájával. Nem mozog, egy szimpla fotó, én nem is nagyon ismerek rajta senkit sem, ezért simán félre is teszem.
- Csúnyán? Arcberendezés kérdése... – Nevetem el magamat, ezt már mondták mások is, tudom, hogy van egy kisugárzásom, ez viszont bőven elmélyült az elmúlt évben, amikor magamba voltam fordulva, nem nagyon mosolyogtam, a szemöldököm között lévő ránc szépen állandóvá vált, ahogyan a rideg, komoly pillantás is, amivel Charlene-t is illettem. Nem szívleltem túlzottan, ahogyan megmentettem az életét, és az első szavai nyafogásról árulkodtak. Mégis, könnyedén le tudott nyugtatni, amit azt hiszem senki másnak nem sikerült volna, ha nem ő volna a tökéletes pár számomra. Valahogy egymáshoz sodródtunk, talán direkt a zaklatónk által, ám ez most nem számít, ki fogunk tartani. Bólintok, kedvel, ahogyan én is valami komolyat érzek irányába, és miután bármikor meghalhatunk, talán itt az ideje, hogy ezt ki mondjam, még ha még ezzel is halálra fogom rémíteni. Ám semmi értelme nincsen, hogy mindig rohanjunk, meneküljünk, hogy mikor esünk be valami olyan csapdába, amelyből nem tudunk kimászni. Vagy csak az egyikünk. - Csak ne reklámozd ezt, bőven elég ha te tudod, nincsen szükségem rajongókra. Megoldjuk, és... szeretlek Charlene. – Talán meglepi a váratlanul kimondott vallomás, de nem baj, ahogyan az sem, hogy ha ő még a kedvelés szintjén tart. Tudom, hogy ő mennyire fiús, aki olykor szeret harsány lenni, és a mélyebb érzelmek eddig elkerülték. Nekem viszont másról sem szól az életem, noha kívülről csak azt látni, hogy gyűlölöm a világot. Mellette azért már kezdek halványan mosolyogni, amikor pedig vele vagyok, komoly romantikus gondolataim támadnak, aminek ezúttal hangot is adok. Ha ettől elmenekül, legalább megmenekül a zaklatónktól. Ha pedig nem... Az majd kiderül. - Te is az vagy. Bár ez nem túl eredeti bók. Tudod, hogy baromi bénán fejezem ki magam. Akkor azt mondom, hogy cuki, az jó? Mennyire felel ez meg neked, fiús lánynak? – Kérdezem ezúttal ellentartva a csókjának, azaz amikor odahajol, egy picit talán határozottabban viszonzom, nem olyan puhán, mint megszokhatta, úgy vélem kell a szenvedély is, hiszen mégsem csak az tart össze minket hogy milyen jó egymáshoz bújni. Fontos lehet, igenis nagyon fontos, hogy még egy ilyen mozdulatban is éreztessük egymással, hogy bármit megtennénk a másikért. Szobrozok pár percet, amíg ki nem jön a hugrabugosoktól, a falnak támaszkodva karbafont kézzel fixirozom a tükröt, ahol bement, és próbálok nem csúnyán nézni a kilépőkre, hogy kicsit enyhítsem a rólam kialakított képet. Nem lesz könnyű... Ám mégiscsak sikerül, hiszen visszatérnek a gondolataim ahhoz a mondathoz, hogy engem kellett megvárnia. Igen, tapasztalatlan, hiszen még nem volt senki az életében, ám ezt rosem rónám fel hibának, az enyém lesz akkor, csakis az enyém, ha ő is úgy gondolja. Kit érdekel, hogy nem divatozik? Az számít, amilyen bájos, ahogyan csókol, nem pedig az, hogy milyen csizmát hord. - Ja nem. Mi még nem. Úgy gondoltam, hogy ráér az majd az esküvő után. Aztán persze amikor meghalt, akkor átkozódtam, hogy milyen hülyeség volt várni. De rájöttem, hogy ez elég önző dolog a részemről, és végül úgy gondoltam rá, hogy teljessé tette az életünket, ahogyan volt. Úgyhogy... semmi ilyesmi tapasztalatom nincsen. Csak elképzeléseim, ahogyan mindenkinek. – Nem hiszem, hogy béna lennék, ha majd odakerül a sor, de példának okáért sosem akartam magamat kiélni, ágyból ágyba ugrálni. Viszont így a huszonkettőn túl már alaposan hiányérzetem van, ám mivel az elmúlt évben sem volt senkim, belenyugodtam a tudatba. És bár Charlene-nel varázslatosan egymásba gabalyodtunk, a nagyszemű szépségről már az elején lerítt, hogy még nálam is zöldfülűbb, így eddig ez fel sem merült. Most kissé zavarba jött, én csak meglepődtem a látottaktól. Némi irigykedéssel, de hát azt hiszem ez azért csak jogos. - Miért, hogy halt meg a mostohaanyád? – Kérdezek rá, amikor már egy általunk választott üres teremben nézegetjük a dolgait. Igyekszem az egyértelműbbnek tűnő kincsekhez nyúlni, azoktól talán nem jön zavarba.
- Oké, igazad van, nem valószínű, hogy találkoztunk volna, vagy csak futólag, főleg amilyen csúnyán tudsz nézni úgy alapból. - szélesen elmosolyodom, mert persze csak piszkálódom most. Ennyi kell, azért is, hogy oldjuk kicsit a feszültséget, bár ő lehet, hogy jobban bírja, de én még mindig rendesen ki vagyok akadva azért. Mégis csak meghaltak ketten valószínűleg miattunk, még ha erre nem is akarok gondolni. - Én sem, mert... eléggé megkedveltelek és ez jó dolog. - halványan elmosolyodom újra. Hát na, tényleg nem akarom, hogy ez az egész úgy jöjjön le, mintha valami rémes dolog lenne. Ez egy jó kapcsolat, csak rosszak a körülményei és van valaki, aki rosszat akar nekünk, de e miatt nem szabad egymásra rossz szemmel néznünk, vagy azt gondolni, hogy baj, hogy közünk van egymáshoz nem igaz? - Ez... nagyon kedves tőled. Én sem adom fel, valahogy megoldjuk ezt ketten oké? - tudom, hogy nem nekem kell őt erősítenem, mert ő láthatóan jobban viseli ezt az egészet. Valamelyest ez most inkább magamnak szólt. Igen ki fogom bírni és együtt áthidaljuk ezt a rémséget valahogy. Menni fog, mert muszáj menni. Attól félek, hogy azzal se oldódna meg a helyzet, ha mondjuk szakítanánk. Az a valaki, aki kinézett minket magának jó eséllyel nem csak együtt akar velünk elbánni, hanem talán külön-külön is valami baja van velünk, csak hát még mindig nem tudom, hogy velem mi. Nem azt mondom, hogy Shane kínzása indokolt, de ő ugye eleve olyan háttérrel rendelkezik. Nekem viszont bár volt a családomban egy kis káosz, azért nem olyan volt, ami miatt valaki indokoltan bosszút akarna állni rajtam, vagy tévedek? - Végül is a diód-briós is édes. Innentől nekem meg majd a diós-briósról te jutsz az eszembe. És hát... talán igen, téged kellett megvárnom. - elmosolyodom és kicsit még előre is hajolok, hogy egy csókot cuppantsak a szájára. Ennyi szünet azért kell nem igaz? Akkor is, ha most nyomozgatunk, meg minden. Nem szabad azért túlzásba vinni ezt sem. Persze fontos, de még annyira az elején vagyunk mindennek, hogy egymásra is oda kell figyelni. Úgy fest ő is így gondolja, erre utal az az elnyújtott csók is, amivel elköszön, pedig épp csak beugrom kicsit a klubhelyiségbe, hogy összeszedjem a cuccaimat, amit aztán majd át tudunk vizsgálni. - Köszönöm! Te már amúgy... tudod... a menyasszonyoddal? - idősebb volt és persze menyasszonya volt, szóval gondolom e téren azért jóval gyakorlottabb nálam. Én pedig persze most a saját kérdésemnek hála vörösödöm el kissé, és inkább a bőröndben nézelődöm. Úgy fest kb. mindent kipakoltam, talán nem lesz benne semmi zavarba ejtő. - Ezen? Öhm... azt hiszem az öcsém születése előtt vagyunk a kórház előtt. Tudod akkor még fogalmam sem volt róla, hogy ez akár mozgókép is lehetne. - elhúzom a számat. Na igen, ez egy titok, talán más is van még a családomban, amiről nem tudtam? - Az a legszebb ebben, hogy talán a mostohaanyám nem hal meg, ha apa nem titkolja... - elnyomok egy sóhajt. Azért hiába, hogy a mostohaanyám volt, mégis csak kedveltem és elég rossz erre gondolni. Apa vajon nem gondolt bele, hogy talán a Szent Mungóban meg tudták volna menteni?
- Annyira más világ vagyunk te kis lüke... Kétlem, hogy hasonló körökben mozogtunk volna. Legalább ez a fontos előnye megvan. Még ha fel is akarja majd használni ellenünk ez a... valaki. De nem érdekel, akkor sem vagyok hátrányként értelmezni téged. – Rázom meg a fejemet sötét pillantással, végre van valakim, akibe kapaszkodhatok, ha már a kedves egy éve halott, én meg magamat emésztettem a halála miatt. Most végre van indokom továbblendülni, nem csak a saját gyászomon emésztem magamat, az ő gondját is meg kell oldanom a sajátom mellett. - Talán túlzottan érzelgősnek hat, pedig nem annak szánom. Most már látom értelmét felszegett fejjel ellenállni, s nem hagyni magamat. Miattad. – Nem tudom, hogy ez az érzés mit jelent, hiszen ahogyan megölték a szerelmemet, s most azt a két diákot, mi is bármikor meghalhatunk, nincsen segítségünk, de akkor is... összetartozunk, és erről nem vagyok hajlandó lemondani. Talán ki kéne mondanom, hogy mennyire fontos lett a kis lilahajú, ám talán korai lenne, és csak nyomásból felesleges, hiszen erőltetni semmit sem kell. Ha majd úgy vélem, hogy magától jön a dolog, akkor úgyis kibukik belőlem az a bizonyos sz betűs szó. Legbelül már tudom, hogy ez valami olyasmi, hiszen a válsághelyzetek is összehozhatnak embereket, hiszen Charlene magát adta, és jelen pillanatban nekem ilyen társra, lányra van szükségem, aki nem csak hogy gyönyörű, vicces személyiség. Nem kellenek nekem a bombázók, akik kidobják mindenüket, Charlene hiába gondolja magát fiúsnak, nagyon is meglátni benne az igazi nőt. - Édes? Hm.. köszi. Erről a szóról mindig a diós-briós jut eszembe. Nem, azt hiszem nem volt. Magamba fordultam, mert... Tudod. Én... végülis örülök hogy nem próbálkoztak nálad. Engem kellett megvárnod... – Mosolyodom most el szélesebben, és átölelem a nagy nyomozgatás közepette. Tudom, hogy rendkívül nyomasztó, amiben benne vagyunk, de most akkor is muszáj lopnunk magunknak néhány pillanatot. A tenyereimbe veszem az arcát, mielőtt még belépne a hugrabug klubhelységbe, s az ajkára tapasztom a sajátomat. Nem igazán elmélyített csók, inkább puszik halmaza, anélkül, hogy szétnyitnám a száját. Csupán becézgetem, kinyilvánítom, hogy ő az enyém. Az alsó ajkát a szívom be, és együtt lélegzek vele. Végül megölelem, és belesóhajtok a nyakába, remélem ott nem annyira csikis. Nem sokkal később már kilebegteti a bőröndöt, én pálca nélkül segítek az erőimmel, igaz, én nem bűbájtant használok, sötét varázslatok kivédéséből is van egy szellemkezeknek nevezett igen, imádok azzal pakolni, elég lusta vagyok ugyanis saját magam mozogni. Az első terem nem lesz az igazi, a párocska úgy tűnik nem talált más megoldást az együttlétre. Félmosollyal vizslatom Charlene meglepett kuncogását, olyan aranyos... - Tudod, hogy nem vagyok olyan. Szándékosan nem hozlak zavarba.. – Bizonygatom, hiszen amikor lecsúszott a takarója, vagy rám esett, egyik sem az én hibám volt. Attól még kibukott belőle mindkét alkalommal, hogy valami van köztünk. Leülök hát a közelébe, és próbálok nagyon általános dolgokat nézegetni, egy fényképpel kezdek, amin vélhetően az apjával van együtt. – Ez a kép hol készült?
A fenébe is igaza van. Ha nem velünk történik, akkor nem is találkozunk és nem is ismerjük meg egymást. Ez azért nagyban megnehezíti a helyzetet. Így nem kívánhatom azt, hogy de jó lenne, ha nem lennénk ekkora nagy kulimászban. Azért az rossz lenne, ha e miatt nem is találkoztunk volna sosem. Túl sokat akar a szarka mi? - Igaz, bár... összefuthattunk volna a suliban is, de... igazad van. - azért egy halk sóhajt még megengedek magamnak. Pedig azért nem lenne rossz, ha nem ez lenne most a helyzet. Életemben nem láttam még hullát és most kettőt is, aztán még ki tudja, hogy hányat fogok, ha ez így folytatódik? Érthető módon azért ez ilyen helyzet úgy istenesen rá hozza a frászt az emberre, még ha rajta ez nem is látszik annyira, biztos vagyok benne, hogy rá is. Abban is igaza van, hogy muszáj valahogy rájönnünk, hogy mi ez az egész, hogy ki csinálja és miért, ehhez viszont a múltamat is fel kell túrni, mert vagy véletlenül kerültem bele ebbe az egészbe, vagy pedig jó okkal és amíg nem tudjuk az okot, addig talán megoldani sem tudjuk a fenn álló problémát. - Jó, hogy legalább te ilyen pozitívan látod ezt az egészet. - halk sóhaj, de azért egy halvány mosolyt is az arcorma varázsolok. Hát na azért mindenképpen jó, hogy legalább ketten vagyunk ebben. Ha egyedül lennék, akkor valószínűleg totál kiakadva bújnék be a takaróm alá és nem tudnék mit kezdeni az egésszel, de legalább kettőnk közül ő pozitívabban áll ehhez és igyekszik tartani magát. Ez mindenképpen valami. - Kösz, te is édes vagy Shane a morcos külső ellenére is. Az nem is volt igazán igazi ugye? De... nem is az, azt hiszem, ha volt is olyan aki próbálkozott nálam, valószínűleg nem is vettem észre. A pasi haverjaim pedig csak haverok és ennyi. - nem mondom én, hogy soha senki nem is foglalkozott velem úgy, vagy nem is próbálkozott, de én valószínűleg nem igazán vettem észre. A srácok amúgy sem feltétlenül minden esetben nyíltan nyomulnak, legalábbis akiket én ismerek, ők inkább lazábbak, meg hát én mindig haverzónában voltam a legtöbbeknél és inkább a csini lányokat nézték meg maguknak, akik ugrálva ujjonganak a pálya szélén. Én viszont inkább játszom és izzadok és... hát na gondolom a csini csajok jobban bejönnek nekik, még ha amúgy gyávák voltak is bepróbálkozni náluk. Közben eljutunk a célig is a klubhelyiséghez, ahol megleshetjük a kofferemet. Nem tudom, hogy találunk-e benne bármit is, vagy ha igen, akkor mit találhatunk egyáltalán, de megpróbálni mindenképpen érdemes természetesen, aztán majd kiderül, hogy mire jutunk vele. Elég rossz lenne, ha még valami titok kiderülne az apámról... már eddig is túl sok volt a titkokból újabban. - Mit...? - láttál, kérdezném, amikor reflexből visszahúzza az ajtót, aztán pironkodva, pirulva kuncogok kicsit, amikor kiderül, hogy miről is volt szó odabent. - Oh! - ennyit sikerül kinyögni rá, aztán már tovább lebegtetem a nagy bőröndöt a terem közepére, hogy átnézhessük a tartalmát. - De nem ér mindent tüzetesen megszemlélni oké? Szóval... csak óvatosan. - na jó azért vannak a táskámban olyan dolgok is, amiket nem akartam megmutatni. Persze a ruháim nagy részét a szekrényemben tartom, ebben inkább személyes holmik vannak, amiket amúgy nem veszek elő túl gyakran, de... ettől még nem mutogatom őket bárkinek.
Nem sértődöm meg a fogalmazásán. Az első húsz percet leszámítva tudjuk egymásról, hogy a másik nem akar megbántani. Érdekes, hogy pont a morcosságom tetszett meg neki, holott igen rövid idő után rájöttem, hogy nem rajta akarom levezetni, amiért más a hibás. Már legszögezte, hogy nem sajnálatból van velem, mégis megindította, hogy ennyire pocsék körülöttem minden. Nem akarom, hogy csak azért tegye, mert mindenképpen jót akar tenni velem. Azért legyen velem, mert tényleg kedvel, lát bennem valamit, ami számára is kedves. Tudom, hogy nem vagyok éppen a vidámság mintaképe, vele ellenben próbálok gyengéd lenni, odafigyelni rá, ha már belerángattam ebbe az egészbe, most már az az egyetlen út, ha közösen mászunk ki belőle. - Feltétleles móddal nem érünk semmit Charlene. Ha nem így lenne, akkor meg sem ismerjük egymást, erre nem gondolsz? – Nem vagyok optimista, nem ez a cél. Tudom, hogy gyilkosságok kellettek ahhoz, hogy idáig jussunk, viszont mégiscsak számomra ő az egyetlen út a boldogságra. Hiába agyaltam egy éven át, hogy ki is lehet a háttérben, annyira el voltam foglalva a gyászommal, hogy lényegében semmiféle érdemi nyomra nem jutottam. A gyilkos itt jár körülöttünk, és még csak nem is tudunk róla semmit. Egyetlen mozzanatot sem. Még a nemét sem. Ám amióta Charlene betoppant az életembe, meglódultak az események, mintha az illető is szeretné, hogy eljönne a végjáték ideje, ideje vele szembenéznünk. Már csak az a kérdés, hogy lila hajú kedvesemnek mi a bűne, miért került velem együtt ketrecbe? - Nekem már most is az. Nem hagyhatjuk, hogy ránk telepedjen, nekünk kell irányítani. Ha jönnek az üzenetei, hát hadd jőjjenek, előbb-utóbb találunk nyomot, és kifüstöljük a rohadékot. – Megsimogatom a fejét, amikor a vállamra dönti azt, és belesóhajtok a fülébe, de csak annyira, hogy ne legyen tőle csikis. Picit még meg is puszilom a cimpáját, most a szörnyű helyzet ellenére olyan meghitt ez az ölelős pillanat. - Ciki vagy sem, nem így értettem, te lökött. Hanem úgy, hogy meglepő, mert tök jó csaj vagy, azt hinné az ember, hogy mindenki téged akar. Bár... ha meg te nem vagy olyan, aki váltogatná a pasijait, végtére is így értem. Különben meg attól még nem fiús egy lány, hogy ha úgy adja el magát. Aki igazán meg akar látni benne azt, ami neki tetszik, ez mind nem számít. Igenis édes vagy. – Foglalom össze a saját elképzeléseimet vele kapcsolatban, végtére is bizonyos rossz tulajdonságokat meg lehet próbálni feljavítani a másikban, valamivel együtt lehet élni, de végtére is azért szeretünk meg valakit, mert olyan, amilyen. Nekem többek között tetszett Charlene állati nagy kék szemein és a szépen ívelt száján túl, hogy mennyire nagy hangja van, mint egy bedrogozott mókus, olyan, de imádnivaló. És empatikus, figyelmes, így a külső-belső szépségen túl már nem is volt kérdés, hogy ő fel tudná oldani a jég szívet. Az már más kérdés, hogy fogalmam sincsen, hogy én mit tudok adni neki. Végtére is nem vagyok olyan, aki túl sokat sportol, bár való igaz, hogy az ereklyevadász életmód megedzett, de kosarazni példának okáért biztosan nem szoktam. - Nem tudom, kettőnkön múlt. A lényeg, hogy itt vagyunk. – Ha belegondolok, nem is én kezdeményeztem, hanem próbált gyengéd lenni velem a beszélgetésünk során, a kanapé mellett már eléggé egymáshoz közel ültünk, aztán az az esés szinte egymás ölébe, akaratlanul is volt egy olyan intim pillanat, amely lelkileg is felvillanyzott, és ilyen közelről látni a szemeit, érezni az illatát, meg hát lényegében minden porcikáját, így azt kell mondanom, hogy még a tökönrúgás is megérte. - Persze. – Bólintok, és a hugrahug folyosóján benyitok találomra ez nem használt üres terembe. – Oh, bocs. – Húzom be az ajtót, és megrázom a fejemet Charlene felé, és intek, hogy tovább. Azért láthat rajtam, egy nagy vigyorgást. A következő terem már tényleg üresnek bizonyul, belépünk, és becsukom magam mögött az ajtót. – Bakker, figyelhetnének, hogy legalább bezárják az ajtót. A csajon már csak harisnyakötő volt.
Tudom, hogy igaza van. Ő se tett semmi rosszat, ahogyan én sem, butaság volt így fogalmaznom. Egyszerűen csak még most is teljes képtelenségnek tűnik az, hogy tényleg egy ilyen ügybe keveredtem bele, hogy tényleg valaki a szemem láttára ölt meg két diákot, vagyis akkor már halottak voltak, de én még hullát se láttam soha életemben, most pedig kapásból kettőt is. Nem csoda, hogy képtelen vagyok felfogni, hogy ez velem történik meg. - Igazad van, te sem vagy rossz, nem tettél semmi rosszat. Én csak... Olyan jó lenne, ha ez nem velünk történne. - tudom, hogy nem az ő hibája, sőt nem is az enyém. Annak az őrült akárkinek, akihez nem tudom, hogy mi a közünk, de egyértelműen csak ártani akar nekünk és azt sem tudom, hogy miért. Talán neki a családi dolgai miatt, de igazából ez sem biztos, hiszen nem tudjuk ki ez, bármi más indoka is lehet. Az is előfordulhat, hogy szimplán csak élvezetét leli abban, hogy másoknak árt és kedvtelve nézi végig, ahogyan szenvedünk és próbálunk rájönni, hogy mit tegyünk ellene, hogyan cselezzük ki, miközben ő már lehet hogy eleve mindenre felkészült és nekünk esélyünk sincs. - Az biztos, de mi van ha innentől majd mindenki gyanús lesz? Nem akarok valami paranoiás libába átvedleni. - halk sóhaj csak, amit megengedek magamnak, aztán a vállára hajtom a fejemet, és inkább megpróbálok pár pillanatra nem gondolkodni és nem gondolni egyáltalán erre az egészre, de attól tartok, hogy erre eleve nem sok esélyem van. Minden arra emlékeztet, hogy ezt az egészet meg kell oldanunk és itt van a súly a vállunkon. Így nehéz elvonatkoztatni. - Szóval ciki mi? - azért elmosolyodom, biztosan nem akarna szándékosan rossz érzést kelteni bennem egy ilyen kérdéssel, vagy bármi. - Tudod én inkább csak haverkodom s a fiúk is mindig úgy néztek csak rám, haverként. Ez van, ha nem magassarkúban jársz, hanem jobban kosarazol, mint a pasik. - megrántom a vállamat, mert nem volt ez sose olyasmi, ami kellemetlenül érintett. Sosem éreztem úgy, hogy rossz lenne, nem is vártam rá, hogy valaki mondjuk bálba hívjon, vagy tudom is én. Persze lehet, hogy néha titkon, de azért nem volt ez olyan életbevágó. Jó volt nekem így is, és most változott a helyzet, valószínűleg, mert Shane-nel nem volt időm haverkodni. - Szóval szerinted csak megsajnáltalak? - talán igen, de az elején inkább kiidegelt a csúnya nézésével, nem volt benne sajnálat, aztán meg... hát na helyes srác, és az egész úgy jött magától, a tánccal, amit egyébként ő kezdeményezett, nem is én. Azt hiszem ez egyszerűen csak sorsszerű volt. - Nem tudom, talán... majd rájövök, legalábbis remélem, ha oda jutok. - muszáj lesz kitalálnom, ha most még nem is tudom, hát akkor majd rájövök, hogy mi legyen. Gyakorta rögtönzök és van egy olyan érzésem, hogy most is pont így lesz majd. - azért remélem, hogy nem emészt el. - aggódva szorítom meg a kezét. Igaza van, én itt nyafogok, ő meg már csomó ideje bírja ezt az egészet. Nem faira részemről, hogy én viselem rosszabbul, amikor neki sokkal nehezebb lehet. Erősebbnek kell lennem és kijuttatni a ládámat szépen a hálómból és... - Keresünk egy üres termet? Nem itt a folyosón kéne... - kipakolni mindent. Nem azt mondom, hogy itt van bent minden fehérneműm, mert használom a szekrényeket, de azért lehet olyan kallódó holmi, amit fura lenne, ha mondjuk vadidegenek, vagy hozzám kevésbé közel állók néznének meg.
Meg se próbálok úgy tenni, mintha komolyan gondoltam volna, hogy őt azért üldözik, mert valami rossz. Az viszont jogos, hogy egy nagyon aranyos lány, aki szeret a középpontban lenni, lényegében ezt akkor is elérte, amikor csak ketten voltunk a vihar járta házban. Nem csak azért figyeltem fel rá, mert összesen ketten voltunk, hanem mert egyértelműen olyan lány, akivel érdemes foglalkozni, beszélgetni. A rossz kedvemet alig húsz perc alatt úgy át tudta fordítani, hogy ha nem jött volna a kettősgyilkosság, akkor felhőtlen lett volna az örömöm irányába. Mégsem azzal kötöm össze, hogy mindennek ő az okozója, sőt... végtére is nem tehet róla, hogy nekem már eleve ilyen a hátterem, de legalább nem vagyok egyedül. Charlene igazán erőt ad, már sokkal többet mosolygok, és feltámadt bennem a vágy igenis ne hagyjam magamat, hanem nyomozzunk! - Én tudom, hogy nem te vagy.. Sőt! Viszont az illető ezt máshogyan gondolhatja. Szerinted én rosszindulatú vagy? Csak nem akartam elvenni a kiszemelt menyasszonyt... – Ennyi a bűnöm, viszont nem akarom, hogy Charlene rosszul érezze magát, nincsen semmi jelentősége a párhuzamnak, ezért végigsimítok az arcán, hogy tudassam, most már együtt vagyunk a pácban. Tudom, hogy az apján járnak a gondolatai, akivel egyre rosszabb a viszonya, azt azonban nem tudom elképzelni, hogy az öreg Carols valahogy kapcsolatban lenne az én családommal, ezért keveredtünk hát mindketten bele. Nem, itt valami mélyebben gyökerező van, amely egymástól független. - Eddig szerintem nem figyeltél arra, hogy ki akar bántani. Most már más a helyzet. – Kétlem, hogy a lilaság eddig komoly nyomozómunkát végzett volna az apja ügyében. Eddig élte világát, amíg nem tudott az ikertestvéréről, s azóta sem hiszem, hogy komolyabban utánament volna, hogy mi várható még a család háza tájáról. Végtére is érthető, miért tenné? Fiatal, cserfes, és ha belegondolunk, még én a halálesettel a hátam mögött sem voltam képes arra, hogy átgondoljam a történteket úgy mélységeiben. - Ennyire... nem...? – Azt gondoltam, hogy tapasztalatlan, na de hogy még senki nem volt az életében, azt nem hittem volna. Legalább egy csók, vagy valami...? Hiszen olyan szép, és édes lány. Bár elképzelhető, hogy néhány balul sikerült próbálkozást azért felírhat magának, abból nem derült ki, hogy milyen típus az esete. – Nem is így értem... Hanem úgy, hogy aki bánt minket, lehet, hogy ismert már téged annyira, hogy tudja, imádsz problémákat megoldani, beszélgetni, és talán megsajnálsz, vagy ilyesmi. – Ez csak felvetés, fordítva pedig Charlene cuki külseje azért ilyenkor telitalálat lehet, a hatalmas kék szemek, az édes gesztusok... Lehet, hogy hülye voltam, hogy így lépre mentem? Most már összességében nem sajnálom a dolgot, de vigyáznunk kell, hogy az üldőzőnk ne fordíthassa mindezt ellenünk.. - Nem tudom, te ismered jobban... Jobb lenne, ha nem mondanál neki semmit? Tényleg nincsen ötletem, nincsen ötletem... – Vonom meg a vállamat, nem akarok én érzéketlen lenni, vagy figyelmetlen, azt kell átgondolni, hogy mit is mondjon a testvérének. Nekem sosem volt testvérem, így nem tudom annyira beleélni magamat, ez talán nem önzőség. – Tudom. Gondolhatod, hogy engem meg az nyomaszt, hogy most már neked bele kellett keverednek. Ne hidd, hogy jobban viselem.. Csak... régebb óta. Már kezdem megszokni, még ha el is emészt... - Bólintok, hogy menjünk. Mivel úgyis mindegy, ha tud rólunk az egész iskola, kint sem engedem el a kezét, így lefelé már így baktatva, talán mások előtt is megerősítve, hogy összetartozunk. Kiváncsi vagyok, hogy mit rejt a ládája. A klubhelységük előtt lecövekelek, hogy megvárjam őt kint, remélem elbírja egyedül a ládát, legalábbis kilebegteti, vagy ilyesmi.
Na igen a lila haj... valahol abban is segít, hogy ne keverjenek folyton össze a testvéremmel. Azért ez sem utolsó szempont. Hiába, hogy már jó a helyzet köztünk, de ettől még nem kellemes, ha folyton azt hiszik, hogy te vagy ő, vagy fordítva és meglepődnek rajta, hogy miért nem Griffendéles sál van rajtam, meg egyenruha. Aztán persze van a dologban egy nagy adag lázadás is. Mégis csak rendesen össze sikerül kapni apával és azért bennem van jócskán a dac, hogy csak azért is ellene menjek mindennek, amit ő elvárna tőlem, mert nem nem tetszett az, ahogyan ezt az egész helyzetet kezelte. Az sem, hogy titkolózott, de aztán még rosszabb volt, ahogyan még én voltam a rossz, mert nem jól kezeltem, hogy hazudott. - Jól van, de rossz nem vagyok, akin így kéne bosszút állni. - húzom el a számat egy pillanatra, még ha most kedves dolgokat is mondott nekem. Attól még nem lesz könnyebb az egész helyzet, hiszen mégis csak pocsék, hogy így akarja valaki szétzúzni az életemet, arról már nem is beszélve, hogy félek, hogy mik lesznek ennek az egész kis ügyködésnek a további következményei. Mi van, ha más is meg hal? Így is próbálok nem gondolni arra, hogy két diák miattunk veszítette el lényegében az életét. Oké persze talán volt valami más oka is, de ez még nem nyugtat meg és nem lesz tőle könnyebb. - Olyan, amit eddig más szemmel néztem és ezért nem vettem észre? Nem tudom... tényleg. - és őszintén szólva nem is igen akartam ilyesmivel szembesülni és most kénytelen leszek, mert ha tényleg ez van az egész ügy hátterében, akkor muszáj vagyok utána járni, bármennyire is nem akarok. Igaza van, nem várhatjuk, hogy mi lesz az ismeretlen fenyegető következő lépése, nekünk kell utána menni ennek az egésznek, még ha rosszabb is lesz tőle. De annál nem lehet rosszabb, mintha még valakinek baja esne. - A saját elképzeléseimet még én se tudtam, nem hogy más valaki. - kínomban nevetek fel, de nem valami jól esően, de hát a fenébe is, valaki jobban tudta, hogy mi kell nekem, mint én magam? Nem hangzik valami jól még most sem. Még mindig elég pocsékul vagyok ahhoz, hogy ebbe jobban bele akarjak gondolni. Rossz ez az egész úgy, ahogy van, még mindig arra gondolok, hogy talán jobb lenne beszélni a tanárokkal, vagy valami, de fogalmam sincs, hogy abból hogyan jönnénk ki. Félek tőle, hogy nem hinnének nekünk, vagy azzal csak nagyobb bajba kevernénk másokat. Ezt nekünk kell megoldani, de én nem vagyok egy nyomozó alkat. - Szerinted Bonnie elfogad ennyit és nem kezd el faggatni? Sose hazudtam jól. - na igen, ez nem ment igazán és nem is kényszerültem rá, mert apa mindig megengedett mindent. Jó persze volt egy-két kósza füllentés, de azért nem olyan nagy mértékű, ami miatt sokat kellett volna hazudnom és Bonnie nem fogja annyiban hagyni, hogy vigyázzon magára. - Én is szeretek veled lenni és sajnálom, hogy ennyire kiborít ez az egész. Te... sokkal jobban viseled, de nekem ez... - halkan sóhajtok csak egyet, de aztán végül nyomok egy puszit az arcára, aztán feltápászkodom az öléből. - Jól van, kihozom a ládámat és átnézzük, hátha találunk valami olyat, ami eddig nem szúrt szemet. - nyújtom neki végül a kezemet, hogy elinduljunk az alagsor felé. Azt nem hiszem, hogy bejöhetne a klubhelyiségünkbe, mégis csak Mardekáros és okosan ki van találva ez a rendszer, hogy ne lehessen csak úgy áthágni és amúgy se biztos, hogy jó ha szabályt szegünk és fogást adunk annak a valakinek, hogy akár az alapján mondjuk jól keresztbe tegyen nekünk. Így se állunk valami jól.
Elgondolkozva simogatom a lila tincseket. Érdekes, hogy amióta együtt vagyunk, még nem is volt szőke, holott az eredeti helyszíne még inkább hamvassá teszi. Úgy tetszik, mostanság lázadó korszakát éli, éppen az én oldalamon, ami nem csoda, szintén menekülök a családom, a kötelezettségek elől. Tán nekem meg zöldre kéne festenem a hajamat, punk séróval? Neem, nekem a tettekben mutatkozik meg, hogy mit is érzek, noha amióta Charlene belépett az életembe, másokkal is egy fokkal oldottabb vagyok, olykor még mosolyogni is sikerül. - Aha. Na persze. Gyönyörű vagy, aranyos, és központi személyiség. Ne játszd nekem itt a szürke kisegeret. A zaklatónkat kell utólérni, őt pedig már aligha téveszted meg. – Lehet, hogy ő átlagos lánynak hiszi magát, ám azzal, amit összefoglaltam neki, leszögezem, hogy ez korántsincs így. Számomra mindenképpen az, nem hiszem, hogy a lányok nagy részére felfigyeltem volna, ha velük kerülök csapdába a viharverte kunyhó mélyén. Igen, Charlen egyedi az empátiája miatt, ebben kell megtalálnunk a kulcsot, hogy a valaki, aki a nyomunkban van, őt miért is ragadta mellém. - Lehetséges. Nincsen tőle valami leveled? Emlékeid? Bármi... Nem nézzük meg? – Nem tudom, hogyan mehetnék be a Hugrabug klubhelységbe. Ha talán van valami utazóládája, akkor elhozhatná egy lebegtetőbűbájjal, és elbújhatnánk valahova, hogy végignézzük, kutassunk nyomok után. Mert jó vele lenni kettesben, csak ide bárki benyithat. Tetszik ő nagyon, de nyomasztó, hogy így is titkaink vannak, fenn kell tartani a lehetőséget, hogy bármikor szétrebbenjünk. - Nem, talán nem. És mi van, ha igen? Mi van, ha már figyelt minket egy ideje, és tudta, hogy mik az elképzeléseink a másik nemet illetően? Csak tippelek... – Ezt persze nem tudom megalapozni, ám egy éve nem hallottam róla semmit, akkor sem voltam biztos benne, hogy gyilkosság történt. Egy évnek bőven elég idő arra, hogy valaki elterveljen egy ördögi játékot, amelynek mi vagyunk a főszereplői. Érzem, ahogyan szinte remeg, és bár meg tudnám jobban megvédeni, hiszen nem is tudom, hogy kitől kéne. Ha az illető valami egyetemista diák, netán tanár, akkor a folyosón bármikor összefuthatunk vele, anélkül, hogy tudnánk, hogy ki is mosolyog vissza. - Nem tudom, nem elég, ha csak annyit mondasz neki, hogy vigyázzon magára, mert valaki ártani akar neked? Nektek? Nekünk... Izé.. – Halvány mosoly, mert nem annyira komikus a helyzet, csak nem tudom, hogyan is állunk egymással. Olyan aranyosan vetette magát a nyakamba, hogy úgy érzem, kötődünk egymáshoz, sőt, titkon még egy pár is vagyunk, a szerelmet nem merném kijelenteni, mert annak tudjuk, hogy legutóbb mi lett a vége, és ha az a cél, hogy ne veszítsem el, akkor nem biztos, hogy jó ötlet lehet együtt lenni. - Ismerlek, és sze.. mármint szeretek veled lenni nagyon. De nem tudhatod, hogy mikor volt egy olyan momentum, amiről nem tudtál. Talán az a szórakozás máshogyan sült el. A világunk nagy részét nem ismerjük. Állítólag 3%-ról van tudomásunk, ami körülüttünk történik. Megnézzük a ládádat? – Kérdezem végül, magam sem tudom, hogy miért javítottam ki a mondatomat, talán mindkettőnk számára túl korai lenne mélységekbe merülnünk. Vagy nem?
Tényleg nem tudom, hogy mi lehet az ok, ami miatt valaki ártani akar nekem, vagy akár a családomnak. Oké tény, hogy vannak a múltamban fura dolgok, ez most már egyértelmű, de még mindig nem értem, hogy mit vétettem, ami miatt ennyire durva helyzetbe kerültem, főleg hogy mi az, ami miatt még ketten meghaltak miattam, vagy legalábbis úgy, hogy közöm lehet hozzá. Az, hogy ha Bonnienak baja esne... igaza van, fogalmam sincs, hogyan tudnám kezelni, vagy hogy egyáltalán képes lennék-e. Nem hiszem, mert nem régen ismerem, de az ikertestvérem és fontos nekem, tényleg fontos, nem akarom, hogy baja essen. - Csak tudnám, hogy miért. Nincs bennem semmi... különleges. - nem olyan téren nincs. Hugrabugos vagyok, nem sötét a múltam sem, legalábbis nem tudok róla, sőt nem csináltam semmi rosszat, vagy durvát, ami miatt akárkinek is oka lenne bántani engem, vagy azokat, akik fontosak nekem. Még mindig nem értem ezt az egészet és azt sem hogyan fogjuk megoldani. - Lehet, hogy az apám... De ha még több titka lenne, az már sok lenne. - sóhajtva rázom meg a fejemet. Igaza van, lehet hogy nem hozzám kapcsolódik, hanem a családomhoz, de akkor is durván hangzik, hogy esetleg az apám nem elég, hogy nem beszélt az ikertestvéremről, a tetejében még valami sötét titka is van, amiről eddig nem beszélt nekem. Nem elég, hogy még sem mugli? Nem kérek több titkot, kezd elegem lenni belőlük egy életre, pedig még nem vagyok túlságosan idő sem. - De hát nem tudhatta előre, hogy ez lesz belőle, az teljesen kizárt, hiszen még mi se tudtuk az elején. - ez akkor is olyan meglepően hangzik, hogy őrület. Furcsa az egész helyzet és én még mindig alig hiszem el, hogy nekem is közöm van hozzá, főleg hogy szándékosan és valaki előre így tervezte el. Bújok hozzá, amikor megsimogat, meg meg vagyok rémülve a fenébe is! Félelmetes, hogy valaki ismeretlen így kipécézett magának minket, és hogy így megpróbálja befolyásolni az életünket. - De mondjam el neki az egészet, vagy azt ne? Én nem vagyok jó ebben Shane, én... egyáltalán szerinted mit akar tőlünk ez a valaki? - vajon mire megy ki a játék? Csak rosszat akar tenni, vagy bántani minket, vagy valami nagyobb célja van? Egyszerűen csak kínozni akar és újra és újra kellemetlen helyzetbe hozni? De miért öl meg ehhez másokat is? Ez azért annyira durva, hogy őrület. A kérdésére azért kicsit el kell gondolkodnom, még hogy mit csináltam az elmúlt egy évben. Mit, ami okot adhat rá, hogy valaki ártani akarjon nekem? Na ez egy remek kérdés. Nem tudom, pont ez a baj. - Én csak... nem tudom volt ez az ikertestvér dolog, de amúgy csak simán szórakoztam. Nem ártok másoknak Shane, ismersz már ennyire, még heccből sem. Jó más megviccelni egy barátot, de csak picit és szórakozásból és... komolyan megbántva soha. - tényleg nem tudom. Sportolok sokat, játszom és elvagyok a barátaimmal, de komoly dolgok nem igen voltak az életemben és nem is tudom, hogy mi lehet olyasmi, ami miatt valaki rosszat akarna nekem.
Járatom a tekintetemet az üzenetről a lány arcára, és nem tudom, hogy mit mondjak. Valóban tartom, hogy az elmúlt egy évben nem kaptam fenyegetéseket, bőven elég volt, hogy Jenny ott ólálkodott a nyomomban, egyfajta vészterhes fenyegetésként, hogy ne feledhessem el a közelgő esküvőt. Ám nem láttam, hogy bárki is követne, a nyomomban lenne. A vihar óta azonban, ahol megismertem Charlene-t, mintha valami beteges játék indult volna, amelyből nincsen kiút, csakis valakinek a halála árán. S ha meg is hal valaki, az ne a lila hajú szépség legyen. Igaz, annak sem örülnék, ha az ikertestvérének esne baja. Charlene attól összeomlana, még ha nem is régen ismerik egymást. - Én sem. Azóta kezdődött. De nem miattad. Valaki tőlem függetlenül téged is bántani akar. – Adok neki igazat. Valahogy komolyan megtervezett alkalomnak tűnt, hogy a vihar idejére mi ketten oda voltunk terelve. Azért ez komolyan beteges elmére utal, hogy valaki ennyire odafigyeljen még az időjárásra is. S vajon azt is számításba vette, hogy mi ketten közel kerülünk egymáshoz? Szó szerint riasztó, amit ez az alak művel velünk. Vajon miért teszi? Mi lehet az indok, ha már meghalt a párom? Mit akar még a gyilkos? - Lehet, hogy pont ez benne a rejtély. Valami, amit úgy csináltál hogy nem tudtál róla. Vagy... a családodban valaki, amiért végül te vagy a felelős. Tényleg nem tudom. – Rázom a fejemet, keveset tudunk még egymásról, de valamit sürgősen ki kell találnunk, ha nem akarjuk, hogy mások is meghaljanak. Ugyan a két diák számomra ismeretlen volt, mégis mi vagyunk a felelősek a halálukért. - És... mi van, ha valaki pont arra apellált? Ha tudta, hogy mi ketten egymásban... látnánk valamit? Összehoz, hogy aztán közénk álljon.. – Vetem fel annak a lehetőségét, hogy talán ez meg lett rendezve, szándékosan így, hogy végül még rosszabbra forduljon a helyzetünk, mint előtte volt. Lehet, hogy ez már csak az én paranoiám szülte tézis, mégis úgy látom, hogy van alapja. Érdekes, hogy így agyalgatni vagyunk kénytelenek, ez viszont nem riaszt el minket attól, hogy egymás karjaiban tegyük, és olykor bizony váltsunk egy csókot. Hiszen ha ez is volt az illető célja, azzal talán nem számolt, hogy nem fogjuk hagyni, hogy mégiscsak bántson minket. Beletúrok a most lila tincsekbe, ezáltal a fülét is megcirógatom kissé, hogy a hátánál megtámasztva magamhoz húzzam. Nem értem még pontosan, hogy mi is történt, hogy többen lennének, valaki a gyilkos, valaki meg csak üzenget. Így megvonom a vállamat, ám a következő kérdésre viszont bólintok. - Szólni igen. Nem tudhatjuk hogy őt nem zsarolja-e máris valahogyan. Vigyáznia kéne magára. A barátaival lenni. Hogy mielőbb utánajárjunk. Az ereklyecsapdát pedig összekészítjük, és lecsapunk rá. Még nem tudom, hogyan... Mesélned kéne magadról, hol járkáltál az elmúlt egy évben...? – Kérdezek rá, hogy legalább elkezdjük összerakosgatni a gonosz játék részleteit. Most nem jön be senki, végtére nem is kérdezem meg, hogy Charlene kivel beszélgetett, mielőtt betoppantam. Hogy egyátalán miért is volt itt.
Igazság szerint nem az ő hibája, nem ő vont bele ebbe az egészbe, inkább megtörtént és nem az ő hibájából, hiszen én is oda keveredtem és nem ő érte el, hogy valami kialakuljon köztünk, vagy hogy hullák kerüljenek elő. Ez az egész valami más miatt lett így, talán velem is ki akar szúrni valaki, talán az egész valami őrült véletlen következménye. Nem tudom... talán nem is számít, mert hiába gondolkodunk azon mi miért van megváltozni már úgy sem fog. Ez így marad, az üzenet sem fog csak úgy semmivé válni a kezemből, nem fog eltűnni, akkor meg mi értelme lenne rágódni rajta? Persze ettől még félek, de valahogy meg kell oldanunk közösen, hiába hogy egyelőre még sejtelmem sincs, hogyan. - És ha nincs köze hozzánk? Szerinted, ha innentől nem találkoznánk akkor hirtelen abba maradna? Én nem hiszem. - sóhajtva rázom meg a fejemet. És amúgy se lennék képes rá. Szeretek vele lenni, jól éreztem magamat a vihar alatt is. Megnyugtatott és a kezdeti morcos állapota után igazán kedves volt és figyelmes és nem akarom, hogy most egy hülye üzenet, vagy valami zakkant akárki ezt elrontsa. Így is épp elég a családomban beállt káosz, nem akarok még valami pozitívat elveszíteni, az azért rémes lenne, no meg tényleg nem hiszem, hogy egyszeriben minden megjavulna, mintha mi se történt volna. - De én nem tudom, hogy mi van a múltamban, amivel gyötörhetne, hiszen a testvéremről már tudok és... azt is, hogy apa nem mugli. Szerinted lehet más is? Azért ez... - az a baj, hogy jelenleg simán ki is nézem az apámból, hogy másról is lehet szó akár, másféle titokról a múltamban, ami aztán majd csak még jobban összezavar. Nem szeretnék most hirtelen túl sok mindent egyszerre, az azért sok lenne, csak hát úgy fest, hogy nem igen van ebbe most beleszólásom, pedig milyen szép is lenne, ha az egészről kiderülne, hogy egy rossz vicc csak, de talán igaza van, okkal voltunk ott pont mi ketten. - De tudod... azzal talán pont, hogy nem számolt ez a valaki, ha megkedvellek. - és hogy ő is engem, mert ezt nem tudhatta előre, hiszen olyan mások vagyunk, nem pont olyanok, akik egymásnak vannak teremtve. - És ha nem ő az, nem az, aki megölte... Jó tudom, de közben ha csak azt a két diákot... jó ég egyáltalán az aurorok miért nem nyomoznak aktívabban? - én nem is értem, hogy miért nincs ebből nagyobb felhajtás. Mégis csak meghalt két diák is, akkor hogy a fenébe lehet, hogy nem ment ennek utána jobban több ember is, vagy a szüleik, tudom is én. Olyan rettenetes az egész és totál hihetetlennek tűnik, hogy még sem lett belőle nagyobb felhajtás. - De milyen meghökkentőre gondolsz? És ha az ereklyecsapda se jön be? Szerinted nem kellene szólnom Bonnienak? - tényleg kezdek aggódni mi van akkor, ha a húgom is belekeveredik ebbe az egészbe. Ez azért mindenképpen félszre adhat okot, érthető módon. Úgy néz ki mint én, kivéve a haját, de őt is bánthatják, vagy kaphat hasonló üzeneteket és akkor mit teszünk? Előre kellene szólnom neki, hogy ne ijedjen meg nem? Belekucorodom az ölébe, amikor oda von és egy halk sóhajjal helyezkedem el. Félek igen, és azt hiszem ő is, de ettől nem lesz jobb, valahogy meg kellene oldani ezt, de mi van, ha az A és a B terv se jön be? Mi van, ha más is meghal, amíg próbálkozunk a helyett, hogy szólnánk valakinek? Egy szimpla Veritaserummal ki tudnák deríteni, hogy mikor mondunk igazat és nem lenne gond, hogy nem hisznek nekünk nem igaz?
Kár volt őt belerángatni. Elkezdeni beszélgetni, bevonni a titokba. Hogy sajnálom a történteket? Aligha. Puha csókja ahogyan a számra tapadt, úgy gondolom, hogy ennek így kellett lennie. Tudom, hogy ezzel tönkretettem az életét a sajátoméhoz hasonlóan, ezért fel kell majd tennem a kérdést, hogy valóban akarja-e ezt. Nem vonhatom be az akarata ellenére. Neki is megvan a maga keresztje a családjával, miért kéne valaki más gondját is a nyakába vennie. Nem akarom, hogy összetörjön, hogy sírni lássam. Ha az kell, hogy csúnyán összevesszünk, hogy nyugta legyen a zaklatómtól, aki a kedvest megölte, akkor minden jóérzésem ellenére szándékosan bántani fogom. Addig azonban megölelem és a szájára tapasztom a sajátomat. - Én sem leszek auror. Az ereklyevadászat teljesen más. Bár... különleges tárgyakkal mi is csapdát állíthatunk. De.. Charlene.. komolyan mondom, nem akarom hogy téged is terrorizáljon. Lehet, hogy nem kéne... együtt lennünk? – Nem sütöm le a tekintetemet, úgy gondolom, hogy ez megoldás lehet, hiszen még alig ismerjük egymást, talán nem érzi azt, hogy túl sokat veszít, ha eldob magától. Én fel tudnám dolgozni, még ha ő az egyetlen jó dolog az életemben a pocsék évem után. Mégis, ő a nő, rá kell bíznom a döntést, hogy meg tud, meg akar-e bírkózni a teherrel, kettőnk miatt. Vagyis hármunk, hiszen nem tudhatjuk, hogy a testvérére ez milyen befolyással van. - Szó sincsen róla. Éppen hogy úgy érzem, hogy valaki... szándékosan kevert bele téged is. Talán neked is van valami a múltadban, amiért büntetni akar, és most, hogy te is benne vagy, már kettőnket gyötörhet. Ez csak indok, hogy még tetszünk is egymásnak, hogy az esküvővel is zsarolhasson engem. – Nem, nem vádolom, ám úgy vélem, bárki is jár a nyomomba, most szándékosan vonta be Charlene-t, hiszen mint kiderült, nem volt kvíz, rajtunk kívül senki más nem kapott meghívót, még az a két holtest is, hát nem tudom, hogy kerültek oda. Nem egyszerű, az biztos. S most már késő aurorszakra átjelentkezni, abból kell megoldanunk, amink van. - Akkor felkészülünk. Nem lehet ezt a végtelenségig húzni, egy idő után szembe kell majd néznünk vele. Egy igazi beteg elme, gyilkos, szadista... Meg fog lakolni mindenért. – Sötéten nézek rá, ez mégsem neki szól, hanem a helyzetnek, és bármennyire is az merül fel bennem, hogy talán külön kéne mennünk, most ismét megölelem, végülis ő az egyetlen, aki mellett úgy végre jobban érzem magamat. - Egyre inkább biztosabb vagyok benne, hogy az illető egy iskolai személy. Hiszen itt láthat minket legtöbbször. El kéne menni egy iskolai rendezvényre, ahol sokan vannak, és valami.. meghökkentőt kéne művelnünk, hogy a reakciókból le tudjunk szűrni valamit. Aki nem megdöbben, hanem elégedett, ő lesz az emberünk. Ha pedig nem jön be, felállítjuk az ereklyecsapdát. – Ülök le az egyik székbe, ami a nézelődők számára van kitéve, és az ölembe vonom őt is, hogy a homlokának érintsem a sajátomat, és nagyot sóhajtva merengjek a lehetőségeinken.
Nem vagyok egy ijedős kislány, aki nem tudja kezelni a nehéz helyzeteket, de ez azért még nekem is állatira sok. Totál úgy érzem, hogy kezdek kikészülni. Próbáltam feldolgozni azt, hogy találtunk két hullát a viskóban, de az, hogy ezekre még rájöjjön egy lapáttal az is, amit most sikerült lelnem... Nem értem, hogy került ide ez a cetli, hiszen nem tudta senki sem, hogy most itt leszek, de közben mégis megtaláltam a papírt. Ide rejtették, mintha tudták volna, hogy jövök, amikor még nem rég a tanárok se tudták, akkor meg hogyan lehet egyáltalán? Annyira zavaros ez az egész és én annyira nem tudom, hogyan kellene kezelnem. Nem csoda, hogy úgy vetem magamat Shane nyakába, mintha löknének. Kell az a kis ölelés, amit most adni tud, mielőtt még rá is frászt hozok azzal, hogy megmutatom a cetlit, pedig ez jön és ő is rendesen eldöbben. Na az lepett volna meg jobb, ha nem így történik. - De... de mi hogyan oldjuk meg ezt? Shane ez túlmutat rajtunk, én még csak nem is vagyok auror, nem is annak készülök és... Tudta az, aki ide tette ezt, hogy itt leszek előre, ami nem értem hogy lehet. - rázom a fejemet. Még hogy mi járjunk utána. Miközben tudom, hogy igaza van és ez a jó megoldás, ez az egyetlen megoldás, de ettől még nem félelmetesebb. Nyomozni, amikor valakik meghaltak! Ez nem csak valami szórakozás, nem csak egy cetlit, két hullát találtunk legutóbb, mi van ha más is meghal, vagy mi van ha mi... Nem erre nem is akarok gondolni, és arra sem hogy Bonnienak baja esik, vagy akárkinek, aki fontos nekem. Meg vagyok rémülve, ami azt hiszem érthető és fogalmam sincs, hogy mit kellene tennünk. - Szerinted ez miattam van? - nem érzem vádlónak a szavait és a kérdésem sem erre irányul, de ezt mondta. Most kezdődött el, bár nem biztos, hogy van összefüggés, de mi van, ha miattam van? Ha egyedül lenne, akkor nem lenne ilyesmi, de hát... nem is ismertük egymást a viskó előtt és már akkor is ott voltak a hullák, akkor pedig nem lehet köze hozzám, csak valami buta véletlen egybeesés. Idegesítő és félelmetes egybeesés. - És ha ő talál meg minket? És ha nem sikerül? Félek... - igen, azt hiszem életemben először tényleg félek, mert ez az egész nem tudom hogyan kezelhető, vagy irányítható. Sejtelmem sincs az a baj és e miatt félek csak igazán. Olyan őrjítő ez a várakozás, és azt sem tudjuk hol kezdjük. Az nyugtat le, ahogyan magához ölel, ahogyan csókol újra és újra és a heves szívverésem kezd átváltozni izgatottá a riadtból. Ez is valami... de nem oldja meg az alap problémát. - Mit tegyünk? - mintha ő tudná, de mégis úgy érzem rá kell támaszkodnom, mert én legszívesebben egy tanárhoz mennék azonnal, de igaza van. Elmondtuk az auroroknak mit láttunk, és nem beszéltünk a dobozról, a cetliről, most furcsa lenne, ha hirtelen változtatnánk... és talán pont e miatt kerülnénk bajba és nem hinnének nekünk. Attól tartok az, aki itt hagyta ezt a cetlit pont erre apellált, hogy ne kérhessünk segítséget, senkitől se.
Bárhogyan is legyen, úgy döntöttem, hogy nem hagyom, hogy Charlene-nek is bántódása essen. Előttem áll az a lehetőség is, hogy többé nem találkozunk, ezzel védem meg őt, ám valóban meg tudnám tenni? Hogy nem is látom? Nem lenne sokkal-sokkal egyszerűbb, ha ketten oldjuk meg? Bárki is tervezte el a gyilkosságokat, már pontosan tudhatja, hogy mi ketten sok időt töltöttünk együtt, s ebben nincsen jelentősége, hogy egymásra találtunk, vagy sem. Charlene is be lett vonva ebbe a játékba. Mert játék, annak kell lennie, valaki elmebeteg játéka, akinek feltett szándéka, hogy behálóz. Gondolhatnék én Jennyre is, de nem, a gonosz tündér egy ostoba liba, nem gyilkos, és főleg nem manipulátor. Sokat tűnődtem rajta, hogy hátha van valami eltitkolt bátyja, vagy egyéb rokona, akinek mindenképpen érdeke fűződne ahhoz, hogy a lány velem kösse össze az életét. Mondjuk azt végképp nem értem, miért csak én jöhetek szóba. Nem tudom, hogy Charlene is vélekedik rólunk, talán itt az ideje ezt is megbeszélni. Benyitok, miután biztos vagyok benne, hogy nem zavarok. Amilyen bizonytalan vagyok, ő olyan lendületesen veti magát a nyakamba, hogy átkarolva a derekát adok egy puszit, egyenlőre még csak az arcára, mert látom rajta, hogy nem csak a múltkori sokk dolgozik benne, valami most is történhetett. Összesimulunk pár pillanatig, hogy érezzük egymás testmelegét, majd lepillantok rá, hogy mondja már! - Nem... nem tudom. Aztarohadt... nincs értelme szólni az auroroknak, felírták a jelentéseket, de úgyis hónapok, amíg előveszik ezt az ügyet, annyi a dolguk. Nekünk kell... utánajárni. Esetleg... varázslattal. – Nézegetem a cetlit, miközben mérlegelem, amiket lila hajú újdonsült nőcim sorol. Nem is tudom, talán nevezhetem így, hiszen nem akar lekoptatni, akkor nem hátrál ki a veszély elől sem. - Charlene... figyelj. Nem akarlak veszélybe sodorni. Látod már, hogy miért nem akartam magamnak senkit? Az én életem ilyen, ezt vagy elfogadom, vagy fel is akaszthatom magam. Eddig viszont egy évig nem történt semmi. Most feltűntél, és meglódult velem a világ. Minden téren. Ha együtt csináljuk, akkor ne hagyjuk magunkat. Találjuk meg a rohadékot, oké? – Kérdezem az ölelésembe vonva őt, nem hagyom, hogy a pillanatot most elrontsa az a szemétláda, aki mintha ránkszállt volna. Ha az előbb csak puszit adtam, most nem adom alá a csóknál, csókoknál, amelyekkel elhalmozom az ajkát. Egymásba kell most kapaszkodnunk, csak így sikerülhet.
|| 
//