Karen & Morwen

‒ Mindent értek ‒ felelte. Szívesen faggatta volna még erről a bizonyos háborúról és az ő világáról, de Karen tudta, hogy ennek nem itt volt a helye és az ideje. Talán majd máskor visszatér erre a témára.
‒ Sajnálom ‒ mondta halkan, hiszen tudta jól, hogy milyen elveszíteni valakit, aki fontos szerepet töltött be az életében.
Az első szavakra nem reagált, de arra a feltevésre, hogy el akarná adni Morwent, nevetve rázta meg a fejét. ‒ Ugyan, kérlek! Ne gondolj ilyeneket rólam! Nincs okom ártani neked ‒ vonta meg a vállát. Micsoda feltételezések! Nem értett ő a bestiák elbizniszeléséhez. ‒ Arra gondoltam, hogy megnézném mi történne, ha beállítanál egy piacra, és közölnéd az egyik kereskedővel, hogy van eladó árud.
‒ Én fogok jönni, ezt megígérhetem ‒ mondta, és még mindig elvetette az ötletet, hogy bárkit is iderángasson. Az anyai ösztönökre félszegen bólintott, valami olyasmi állhatott a háttérben, Morwen jól látta.
‒ Sietek majd ‒ felelte, majd a pálcájával megvilágítva az utat visszabotorkált a rengeteg széléig, aztán felosont a kastélyba, ahol akadt némi nézeteltérése Hóborccal, de szerencsére a Véres Báró épp arra járt, így kisegítette őt. Egész éjjel nem aludt egy szemhunyásnyit sem, mert azon agyalt, hogy miként segíthetne az unikornison. Mindenképpen vissza fog térni hozzá.

‒ Persze, nem éppen. Ebben a világban se használnák őket a csatákban. Az már más kérdés, hogy itt már nem „divat” ‒ ne vedd magadra ‒ hátassal harcolni ‒ értett egyet vele. Ő is tudta, hogy egy harc során az itteni jólelkű unikornisok inkább menekülőre fognák.
‒ Nagyszerű… Szóval, akkor ő veled volt ‒ húzta el kelletlenül a száját, mert volt egy olyan érzése, hogy ha csak egy kart talált, akkor valahol a közelben hevernek majd a maradványai, és majd neki kell majd összeszednie őket. Ezek után megbeszélték, hogy ki miként fogja szólítani a másikat, és átterelődött a szó a kereskedésre.
‒ Hát, attól tartok, neked itt nem is nagyon lesz alkalmad rá. De azért megnézném mit kezdenének veled a kupecek ‒ szórakozott magában. Azért tényleg elég röhejes lett volna, ha Morwen a Zsebpiszok közben parádézna, vagy rárúgná az ajtót a Szárnyas Vadkan vendégeire.
‒ Valószínűleg igen… Én másik iskolából jöttem át, ott tanulnom kellett ‒ felelte. ‒ Nyugalom. Mondtam, senki nem olyan hülye, hogy ilyen messzire bemerészkedjen az erdőbe. A legtöbb diák gyáva‒ próbálta csitítani, és közben arra az elhatározásra jutott, hogy egyedül kell majd visszatérnie.
‒ Sérült, zavarodott és magányos vagy. Ez épp elég indok arra, hogy kedvem támadjon gondoskodni rólad ‒ vonta meg a vállát egykedvűen. Tulajdonképpen azért akart segíteni, mert volt egy olyan belső késztetése, hogy segítenie kell. Ez az érzés pedig nagyon ritkán mutatkozott meg nála.
‒ Nincs mit ‒ biccentett. ‒ Jobb lesz, ha visszaindulok. Ha bárkinek is feltűnik, hogy elhagytam a hálókörletet, akkor megint balhézni meg hisztizni fognak… ‒ jegyezte meg, és ha Morwen nem tartotta fel mással, akkor elbúcsúzott, és megpróbált észrevétlenül visszaosonni a kastélyba.

‒ Ó, értem, így tényleg egészen más a helyzet ‒ bólintott. Az előtte álló lény tényleg különleges lehetett az előző élőhelyén, ha külön bánásmódban részesült, mint a többiek.
‒ Ez a Nedylene… öklendezésre késztet ‒ húzta el a száját. Nagyon nem tetszett neki az a név, de a Morwen… A Morwen sokkal kellemesebben csengett a számára. ‒ Akkor Morwen, az jobban tetszik ‒ mosolyodott el halványan, és majdnem megjegyezte, hogy értékelné, ha nem nevezné folyton halandónak, de végül ráhagyta a dolgot.
‒ Karennek hívnak ‒ felelte. Nem gondolta, hogy a teljes nevét kellett volna mondania, a Karen bőven elég volt. A kis észrevétel kapcsán megvonta a vállát. ‒ Annak is számít, de nem terveztem volna vele kereskedni se. Ha valaki az egyszarvúaktól akar valamit, meghagyom az orvvadászoknak, én nem keveredek bele ilyen ügyletekbe. Az unikornis vérnél pedig biztosan sokat kérdezősködnének a feketepiacon, így inkább kihagyom.
‒ Nagyszerű. ‒ Megnyugodott, hogy Morwen nem tervezett sérülten elcsatangolni, az erdőben esélye sem lett volna egy acromantulával szemben. A következő kérdésre szélesen elvigyorodott. ‒ Ez csak természetes, tanultam nyomolvasást, ha megtalálom a vérfoltokat, a tisztás is meglesz.
Esze ágában sem volt átverni Morwent, vagy kellemetlen alakokat ráuszítani, bár… Akinek először ki akarta kérni a véleményét, az az illető jó nagy tahó volt, de legfeljebb Morwen felszegezné a srácot egy fára a szarvával.
‒ Akkor holnap hozok valamit, amivel csökkenthetjük a gyulladást, továbbá kivesszük majd a lábadból azt a valamit… Esetleg szükséged van még valamire? ‒ kérdezte, hiszen Merlin tudja, hogy mi baja volt még Morwennek. ‒ Ó, igen. És gondolom nem szeretnéd, ha hajtóvadászatot tartanának, szóval hallgatni fogok az ittlétedről ‒ tette hozzá.

‒ Nocsak, még egy antiszociális? ‒ kérdezte szórakozottan, hiszen bizonyos szinten ő is az, a fivérei is, Castiel is, és most ez a lény is. Jobban belegondolva, nem is tudta, hogy miként nevezze őt, nem hivatkozhatott rá örökké a „fekete egyszarvúként”. ‒ Apropó, van esetleg valami neved is, ha már ilyenekről beszélünk? ‒ érdeklődött, és a részéről ő bemutatkozott.
‒ Nem lenne szükségem a véredre, ha olyan lennél, mint azok, így sincs szükségem rá. Megvannak a magam eszközei, és vérrel nagyon ritkán dolgozom ‒ rázta meg a fejét. Persze, egy unikornis vére hasznos dolog, és vélhetően az a hollóhátas ismerőse egyből kapott volna az alkalmon, de ő nem kért volna belőle. Nem azért segített neki, mert valami viszonzást, vagy juttatást várt.
‒ Ja, persze ‒ forgatta meg a szemeit vigyorogva, és ha olyan viszonyba lettek volna, talán meg is paskolta volna az oldalát. ‒ Remek, de ilyen állapotban ne menj sehová ‒ vágta rá válasz gyanánt.
‒ Nyugalom, igyekszek óvatos lenni ‒ susogta, miközben valóban nagyon finomkodva kente be a sérüléseket. Megszemlélte a sérült lábat, aztán kiegyenesedett, és alaposan szemügyre vette az említett területet. Óvatosan megböködte, melegnek érezte az adott területet, bizonyára begyulladt. Felsóhajtott, ismét a táskájában kezdett kutakodni, de nem talált benne több hasznos holmit.
‒ Nem hiszem, de megoldom valahogy. Ha nem is most… De holnapra kitalálok valamit ‒ rázta meg a fejét a kérdésre, majd fogadkozott egy sort. Tényleg ki fog találni valamit, ha ehhez fel kell vernie az összes gyógyítót, bestiamestert és hollóhátast.

‒ Erre már akkor rájöttem, amikor megláttalak ‒ felelte közönyösen, de azért végighallgatta az unikornis monológját. A csöpögő, mézes-mázos, már-már idilli leírástól hányingere támadt, már attól felfordult a gyomra, hogy elképzelte. ‒ Még jó. Ha olyan lennél, már rég faképnél hagytalak volna ‒ hangzott a válasza, ezzel is kifejezve, hogy ő sem rajong túlzottan a fehér társaiért, és azokért a dolgokért, amiket ők képviseltek.
‒ Háború ide, vagy oda, itt más a helyzet. Meg kell tanulnod alkalmazkodni ‒ jegyezte meg. Ő hitt benne, hogy a hadakozáson kívül ez a lény máshoz is értett, és lehetett még más célja is az életben.
A következőkre csak egy bólintással reagált, neki ennyi épp elég volt. Azonban a további makacs szavak mosolygásra késztették. ‒ Szörnyen csökönyös vagy ‒ ingatta a fejét. Valamiért mindig a makacs személy társaságában érezte jól magát, és most tessék, kifogott egy sérült, hisztis, beszélő unikornist. Hihetetlen.
‒ Véleményem szerint ezen a helyen vagy a lehető legjobb helyen. Szokatlanul csendes itt a környék ‒ felelte, majd a további ellenséges viselkedésre felvont szemöldökkel meredt rá. ‒ Sokáig hisztizel még? Elhiszem, hogy frissek, hogy fájnak, és arra is, hogy képes vagy a gyógyulásra, de ahogy elnézem, segítség nélkül most ez nem megy ‒ szólalt meg higgadtan, majd, amikor engedélyt kapott arra, hogy hozzáérhessen, óvatosan eltűrte a sörényét, a mutató és a középső ujjára nyomott a kenőcsből, és finoman bekente azt. A lény farán lévő három karmolással is megtette ugyanezt, bár ott szándékosan oldalra állt, hogy ha esetleg az egyszarvú hátrarúgna, akkor ne találhassa el. Ezek után lekezelte még a nyakán lévő sebet is, és ezzel el is fogyott az összes kenőcs.
‒ Fáj még valahol? ‒ kérdezte, mert lehet, hogy valamit kihagyott, és akkor később vissza kell majd téríteni, hogy újfent lekezelje a sérüléseket. Leguggolt a sérült láb mellé, a pálcája fényét a törött ínvédőre irányította, és azon töprengett, hogy mihez kezdjen azzal a sérüléssel.

Érdeklődve hallgatta az unikornis szavait. Gyakran megfordult a fejében, hogy ez a lény esetleg a jövőből érkezett ide, de végül elhessegette az ötletet. Egyelőre nem gondolta úgy, hogy az emberiség olyan szintre süllyedne, mint amit a fekete egyszarvú leírt. ‒ Tényleg más világból keveredtél ide ‒ jegyezte meg halkan, majd az „erő”-kérdést ráhagyta az egyszarvúra. A maga részéről nem akarta tovább boncolgatni a témát.
‒ Ne is mondd ‒ sóhajtotta fásultan. ‒ Szerencsére ritkán elegyedek szóba másokkal, így nem fenyeget a veszély, ahogy még több csökönyös személyen akarjak segíteni. ‒ Nem értette, hogy miért akart annyira segíteni azon a griffendéles fiún, ahogy az sem volt számára világos, hogy most meg minek akart sérült lényeket istápolgatni.
Figyelte, ahogy az unikornis megrázta a sörényét, de csak kicsit később tudatosult benne, hogy ott is egy sebet látott. Szerencsétlen borzalmas állapotban lehetett.
‒ Mondjuk, a lehetőségeidhez mérten tengesd tovább a kis napjaidat. Ha a magány preferálod, akkor úgy, ha társaságra vágysz, akkor keress egy társat. Találj egy, vagy több célt életedben. Bánom is én, felőlem, ha talpra állsz, hódítsd meg ezt az erdőt, és uralkodj felette. Csak annyit engedj meg, hogy idejárhassak néha hozzávalókért ‒ javasolta. Neki tényleg mindegy volt, hogy a későbbiekben mit tesz a másik.
‒ Akkor miért nem teszed? ‒ pillantott rá kétkedve, és a kétkedése még inkább növekedett, amikor a teremtmény kijelentette, hogy gyorsan gyógyul. ‒ Ó, igen, vettem észre. Piszok gyorsan ‒ húzódtak gonosz mosolyra az ajkai, majd akkor a ló lehelete a nyakát csiklandozta, akaratlanul is hátralépett.
‒ Nem vagyok gyógyító. Nem biztos, hogy ki tudnám szedni azt a vackot a lábadból, tény, de a felületi sérüléseket le tudom kezelni ‒ felelte, és kihúzta a táskájából azt a kenőccsel teli tubust, és feltartotta. ‒ Gyógynövényekből készült, kicsit csíp és éget, de elviselhető ‒ mondta, letekerte a kupakot, és ha kellett, akkor el is magyarázta, hogy pontosan mik voltak az összetevők.
‒ A lábadon lévő sérülésedre ez nyilván nem elég, de csak kitalálok valamit, hogy kiszedjem onnan azt a vackot ‒ vonta meg a vállát. Legrosszabb esetben lerángatja az öccsét, vagy kerít valakit, aki értett a gyógyításhoz, de ahhoz a barom Hagridhoz nem vitte volna.

‒ Persze, ezen a környéken nincsenek. A Mágiaügyi Minisztériumok szerte a világban figyelnek a sárkányokra, és a lehető legtöbbel sárkánykutatók foglalkoznak. Ettől függetlenül, sose árt, ha vannak emberek, akik kezelni tudják őket, hiszen balesetek akármikor történhetnek ‒ tette csípőre a kezét, majd következő megjegyzésre halkan felnevetett.
‒ Valóban az. Családi vonás. Nem szeretjük, ha ugráltatnak minket ‒ vonta meg a vállát. Egy percig se tagadta, hogy ne lenne csökönyös, sőt igen akaratosak és büszkék voltak, épp ezért néha nem tudta tolerálni mások lenéző stílusát. Arra, hogy valamennyi tulajdonságot ez a példány örökölt a fehér társaitól, nem reagált. Tudomásul vette, de nem volt hozzáfűznivalója.
‒ Miért rejtőzködünk? Fogalmam sincs. Bizonyára néhány nagyokos a középkori boszorkányüldözések alapján eldöntötte, hogy a varázstalanok nem elég érettek ahhoz, hogy ezt be tudják fogadni, aztán így maradt a dolog ‒ válaszolta a kérdésre. Karen úgy gondolta, hogy ezzel arról is faggatta, hogy miért akart segíteni, így arra is választ adott. ‒ Egyrészt, mert látom, hogy bajod van. Másrészt, mostanában túlzottan rendes vagyok, és úgy tűnik, mániámmá vált az azokon való segítés, akik elutasították azt ‒ vonta meg a vállát egykedvűen. Meg aztán, neki is volt szíve, nem hagyta volna sorsára ezt a teremtményt, hiszen ellene nem tett semmit.
‒ Szörnyen hisztis vagy… ‒ sóhajtotta, és közben arra gondolt, hogy ez az unikornis rosszabb volt, mint Adrian, Castiel és Gavin hármasa. Őket könnyebben tudta volna kezelni.
‒ Csak annyira, hogy kimaradj belőle, és mentsd az irhádat‒ pillantott rá az egyszarvúra. Neki aztán tényleg semmi köze nem volt az emberek harcához, nem szerette volna, ha mégis belekeveredne. ‒ Ezt úgy mondod, mintha olyan könnyen elmehetnél ‒ szusszantotta szórakozottan. Mintha ezt a lényt nem izgatta volna, hogy sérült volt. Egy pillanatra magára emlékeztette, de megrázta a fejét, és elhessegette annak a kellemetlen éjszakának az emlékét.
A fejét ingatva figyelte, ahogy az állat odasántikált mellé. Rosszallta a makacsságát, és hogy nem látta be, segítségre volt szüksége.
‒ A kar a mögöttem lévő bokor után, a vérfoltok a környéken, de kötve hiszem, hogy eljutnál oda… ‒ magyarázta, miközben közelebbről is szemrevételezte az állatot. Ciccegve meredt rá, és az eddig oldalán lógó táskában kezdett kotorászni. ‒ Addig nem mehetsz el innen, amíg ezeket le nem kezeltem! ‒ jelentette ki határozottan. A nyakát és a farán húzódó csíkokat le tudta volna ápolni egy kenőccsel, ami még akkor maradt a táskájában, mikor Castiel sebét ápolta le, de azt még nem tudta, hogy a mellső lábbal mit csináljon. Bár először még megvárta, hogy mit mondott az a csökönyös öszvér.

Miután elcsitította a gondolatait, immár nem tudta különös lény nem tudta felbosszantani. A mérges fejrázást is csupán szkeptikus pillantásokkal jutalmazta. Hát akkor hisztizzen! Ő segíteni akart rajta, ha ilyen szeszélyes, akkor nem érdemes túlzottan törnie magát.
‒ Melyikünk is élt többet ebben a világban? A sárkányok még ha vissza is szorultak, és megcsappant a létszámuk, attól függetlenül köztünk élnek. Ha pedig veszélyt jelentenek a világunkra, akkor nem árt, ha akadnak olyanok, akik tudják kezelni őket ‒ vetette oda, majd amikor közölte, hogy ő hívja az öccsét, egyszerűen kiröhögte. ‒ Na, ja, és a fivérem pont a segítőkészségéről híres meg arról, hogy hagyja, hogy a semmiből felbukkanó fekete unikornisok ugráltatják. Ne viccelj!
‒ Azért annyira nem. A szőrük a némelyik varázspálcáját képzi, néhány elvetemült állat a hosszú élet titkát látja a vérükben, szóval vannak hasznos tulajdonságaik ‒ vonta meg a vállát. Szerinte nem voltak olyan hasztalan lények. ‒ A varázstalan emberek elől rejtették el a birtokot, de ne hidd, hogy én örülök annak, hogy át kell gondolnom, hogy mikor, hol és ki előtt használom a varázserőmet ‒ fintorodott el, majd amikor rádörrent, Karen közönyösen megvonta a vállát.
‒ Nem is akarnám, hogy az legyél, de ha ennyire makacs vagy, felőlem itt is dögölhetsz ‒ szólt vissza, és távozni készült, de megtorpant, amikor a másik háborút emlegetett. ‒ Fogalmam sincs, hogy miféle harc lehetett ott, de ha itt háború törne ki, az vélhetően az emberek között fog zajlani. Ha az erdőben maradsz ‒ már ha túléled ‒, akkor lehet, hogy téged elkerül ‒ jegyezte meg, majd eszébe jutott valami, amiről jobbnak látta tájékoztatni a lényt.
‒ Mellesleg, mielőtt rád találtam volna… Vérfoltokat követtem, és találtam egy leszakadt kart valami alkarvédőben. Közöd van hozzá? ‒ ráncolta össze a homlokát. Már csak ennyit akart tudni, aztán, ha az unikornis nem volt hajlandó együttműködőbb lenni, úgy ítélte, lassan ideje lenne távozni.

Csendesen figyelte a lényt, de amikor az rámorrant, akkor morcosan visszavágott. ‒ Hát én honnan tudjam? Kettőnk közül te viselkedsz úgy, mintha nem ismernéd a világot. Nem volt ismerős se az ország, a kontinensben sem vagy biztos, és hozzáteszem, te kérdezted, hogy hol vagyunk. ‒ Ő is tudott hisztizni és morogni, azt pedig kikérte magának, hogy egy ló oktassa ki. Mindenesetre, hamar lenyugtatta magát, így valamivel szelídebben folytatta.
‒ Mondhatjuk úgy is. Sárkányok, egyszarvúak, bólintérek, acromantulák… Ő ilyenekről tanul, amíg én bájitalokkal foglalkozom ‒ rándította meg ismét a vállát. Majd a következő kérdésre hátraintett. ‒ Az erdőn túl, a kastélyban, de jelenleg dühös rám, szóval hiába keresném leszarná, hogy szükségem lenne a segítségére ‒ forgattam meg a szemeimet, bár ez Gavin ellen irányult, nem a teremtmény ellen.
‒ Nem, nem érted ‒ ráztam meg a fejem. ‒ Nem beszélnek. Nem képesek olyan módon kapcsolatba lépni velünk, ahogy most te teszed. Meg aztán itt senki nem zargatja őket. Más erdőkben nyilván vannak orvvadászok, de a kastély területét védőbűbájok veszik körül, nem juthat be ide akárki ‒ próbálta elmagyarázni a helyzetet.
‒ Óriás pókok, kentaurok, rebesgetik, hogy az iskolában vannak vérfarkasok, így telihold idején ők, és olyan pletykákat is hallottam, hogy egy félóriás is volt itt. Ó, meg persze thesztrálok. Most hirtelen ennyi jutott eszembe ‒ sorolta azokat a lényeket, amikről tudta, vagy sejtette, hogy a rengetegben éltek.
‒ Jól van, nyugalom… ‒ emelte fel ismét védekezően a karjait. Valahogy sejtette, hogy ilyesmi reakciót vált ki a másikból, de nem gondolta volna, hogy ennyire rosszul viseli. ‒ Igen, az.
‒ Figyelj, látom, hogy valami baj van. Nem vagyok képzett gyógyító, de a bájitalokhoz, a krémekhez és a gyógynövényekhez valamennyire értek ‒ tett előre egy lépést. Rossz volt néznie a másik szerencsétlenkedését, majd következő kérdésre meglepetten pillantott rá.
‒ Az első hét évben mindenki elsajátítja a mágia alapjait, utána specializálódhat. Jó ideje béke uralkodaik, nem tudom miből gondolod, hogy háborús helyzet alakult ki. Bár, ez nem jelenti azt, hogy hamarosan nem fog kitörni egy hatalmi harc… De egyelőre a világot nem fenyegeti közvetlen veszély ‒ válaszolta meg ezt a kérdést is.

Egyre tanácstalanabbul szemlélte a vele szemben álló lényt. Ha Skócia, vagy Egyesült Királyság se mondott neki semmit, akkor biztos messziről érkezett. ‒ Európa? ‒ A hangja bizonytalanul csengett, igyekezett minél pontosabb helymeghatározást adni, hátha valami ismerős lesz számára. Végső elkeseredésében hozzátette: ‒ A Földön.
Bár ez elég nyilvánvaló volt, de akár gondolhatta azt, hogy az egyszarvúval történt valami, ami miatt elfeledkezett dolgokról.
‒ Hát, elvben azok. De én nem értek a legendás lényekhez, talán az öcsém megtudná mondani, hogy miben különböztök, azonban nekem nincsenek széleskörű ismereteim veletek kapcsolatban ‒ magyaráztam zavartam, majd a következő kérdésére megvontam a vállamat. ‒ Fogalmam sincs. Valahol itt az erdőben. Nem szoktam unikornisokat hajkurászni. Többnyire nem háborgatja őket senki. Legalább is, tudtommal kevesen jönnek be ide.
A következőkre bólintott, majd kissé oldalra billentett fejjel figyelte, hogy emelgeti a patáit. ‒ Biztos minden rendben?‒ kérdezte homlokráncolva, mert fogalma sem volt arról, hogy miért csinálta ezt a másik.
‒ Tényleg nem tudok sokat, meg aztán… Mondtam, vannak különbségek. Ők nem kommunikálnak, ha tehetik, akkor kerülik az embereket, ezen a birtokon többnyire az itteni diákok is hagyják őket. Mint említettem, nem tudom hol élnek, annyira nem ismerem az erdőt, de nem csak ők osztoznak ezen a területen ‒ fogott bele, majd kissé óvatosan hozzátette. ‒ Nem tudom számít-e, de más a színük is. Eddig a varázsvilágban senki nem említette, vagy bizonyította, hogy léteznek fekete unikornisok. Te vagy az első, aki felbukkant.

Ahhoz túl messze volt a lénytől, hogy a mérges szusszantást hallhassa, és ha tudná, hogy az előtte álló lény egyedi, és nem evilági, akkor nem sorolná az itteni fajtársai közé. A válasz, miszerint ismeri-e a helyet nemleges volt, így Karen zavartan a hajába túrt, és azon töprengett miként írhatná le neki, hogy pontosan hol vannak.
‒ Skócia, Egyesült Királyság… Így se ismerős? ‒ pillantott rá, bár ha ezek a helyek sem voltak az egyszarvú számára ismerősek, akkor elképzelése sem volt arról, hogy miként került ide, ahogy az is meglepetésként érte, hogy tudtak kommunikálni egymással.
A sértődött viselkedés ezúttal feltűnt neki, és egy halk sóhajjal állapította meg, hogy ez a teremtmény éppoly sértődékeny és szeszélyes, mint ő maga. ‒ Nem akartalak megbántani, pusztán… Az itteni fajtársaid nem képesek kommunikálni velünk, ezért megleptél, amikor meghallottam a hangodat. Arról nem tehetek, hogy különleges vagy ‒ mondta, és ezalatt nem csak az unikornis színére gondolt, hanem a képességeire.
‒ Értem ‒ bólintott lassan, aztán hozzátette. ‒ És hová szeretnél eljutni, vagy tehetek érted valamit? ‒ érdeklődött. Egyrészt, tényleg nem akarta, hogy ez a lény itt, az erdő közepén megölje, és hátrahagyja a vadon bestiáinak, másrészt, tényleg kíváncsivá tette ez az egész dolog. Olyannyira, hogy egy időre el is feledkezett a vérfoltokról és a leszakadt kézről.

Karen látta, hogy valami nincs rendben a lénnyel, de nem merte megközelíteni, amíg az egyszarvú nem szokta meg a jelenlétét. Semmi kedve nem lett volna ahhoz, hogy az állat keresztüldöfje a szarvával, így hiába volt benne segítőszándék, mégse moccant, csupán megfigyelte az unikornist.
Elfojtott egy mosolyt, amikor a teremtmény oldalra billentette a fejét. Ezt aranyosnak vélte. Miután látta, hogy szavai nemigen váltottak ki a lényből reakciót, így nyugton maradt, és türelmesen várt. Nem volt ostoba, még ha nem is tudta miként kezelje a bestiákat, azzal tisztában volt, hogy mit nem kellene csinálnia.
Meglepettség ült ki az arcára, amikor meghallott egy hangot a fejében. Körbepillantott, majd ismét az unikornisra szegezte szürke tekintetét. Először azt hitte, képzelődött, de rá kellett jönnie, hogy nyilván mentálisan léptek vele kapcsolatban. Nem értette a kérdést. Hiszen… Az állat itt élt, nem? Akkor tudnia kellett hol volt. Mindenesetre, megpróbált épkézláb választ adni a kérdésre.
‒ A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola birtokán, ha ez egyáltalán mond neked valamit ‒ hangzott a válasza, és újabb értetlenkedő pillantások közepette hozzátette. ‒ Ha nem ismered a helyet, akkor miként keveredtél ide?

Megszeppenten lépett hátra, amikor a különös teremtmény felpattant. Csupán annyira értett a bestiákhoz, amennyire Gavin a bájitalokhoz. Mégis voltak halvány emlékei arról, hogy miként kell kezelni az ilyen helyzeteket, épp ezért hátrált.
Amikor az unikornis rászegezte a szarvát, talán kissé erősebben markolta meg a pálcáját. Az iménti hirtelen, vad reakció láttán Karen kinézte volna az állatból, hogy fel akarja nyársalni, de azt nem fogja olyan könnyen hagyni. Azonban az állat nem mozdult, így a mardekáros is egy helyben maradt, és kíváncsi arccal fürkészte a lényt. A maga módján lenyűgöző teremtmény volt, pedig Karen gyűlölte az összes olyan dolgot, amikért az ostoba tyúkok rajongani szoktak ‒ mint például az egyszarvúak ‒, mégis ez a példány sokkal inkább közelebb állt hozzá, mint a fehér társai.
Furcsa érzése támadt, mintha valaki hozzáért volna. Kirázta a hideg. Nem tudta, hogy mi történik vele, de amint megszűnt az a furcsa érzés, megkönnyebbülten felsóhajtott.
‒ Nyugodj meg, nem akarok ártani neked ‒ szólalt meg. A kezeit még mindig feltartotta, hogy a lény lássa, valóban nem akarja bántani, a pálcáját is csak világításra használta. ‒ Sose láttam még hozzád hasonló egyszarvút ‒ jegyezte meg halkan. A tekintetéből sütött az ámulat, de egyelőre nem moccant. Annyit még ő is megtanult, hogy a veszélyes varázslényeknél nem szabad elhamarkodottan cselekedni.