2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
"London északnyugati részében, húszpercnyi sétára a King’s Cross Pályaudvartól rejlik a Grimmauld tér 12. Feltérképezhetetlen és Fidelius-bűbáj védi, ezért csak a kiválasztott kevesek számára látható. Bár a mugli szomszédok az épület létezéséről mit sem sejtenek, az hosszú éveken át adott otthon a Black-családnak – a legősibb aranyvérű családok egyikének, akik oly büszkék nemes származásukra."
"Főbejárat Mikor egy olyan varázsló közelíti meg a Grimmauld tér 12-t, aki tudja, merre keresse, a feltűnő ház arrébb tolni látszik mugli szomszédait. Kopott lépcsősor vezet a bejárati ajtóig. Az ajtón tekeredő kígyót formázó ezüst kopogtató fityeg, kulcslyuk vagy kilincs nincsen, hiszen a bejáratot csak varázslat nyitja. Ennek ellenére csengő azért akad – erős, fülsértő hangjával rendszeres felébreszti Walburga Black odabent függő portréját. Mikor valaki elmegy, az épület eltűnik a háta mögött, amint az illető eléri az utcát.
Földszint A bejárati ajtó egy hosszú folyosóra nyílik, melyet olajlámpák és egy menyezeti csillár világít meg. Egykoron fényesen megvilágított folyosó lehetett a családtagok portréival, ám Harry érkezésekor a falakról már válik le a tapéta és a szőnyeg is poros, használt, mindenfelé pókhálók éktelenkednek. A legfőbb festmény (bár függöny takarja) Walburga Blacket ábrázolja, Eternifix ragasztóbűbájjal a falhoz erősítve, ami nem is lenne akkora baj, ha a hölgy nem kezdene teli torokból üvölteni, ahányszor csak a „mocskos sárvérűek” felverik álmából. Az előszoba dekorációi jórészt kígyó-formákból állnak, bár akad egy troll-láb esernyőtartó is, melyet Tonks előszeretettel borogat föl.
Az előszoba egyik oldalán étkező húzódik, ahol vitrinben állnak a Black-család porcelánjai a família címerével díszítve. Amikor a ház elhagyatottan állt, kedves, teáscsésze méretű pókok költöztek be ebbe a szekrénykébe; Harry, Sirius és Weasley-ék kilakoltatták őket a takarító hadjárat során, bár Ron nem segédkezett túl lelkesen.
Alagsor Az előszoba távoli végében nyíló ajtó mögött egyenes kőlépcső vezet az alagsor és a konyha felé. Bár nem olyan hatalmas, mint a ház többi része, a konyha még így is meglehetősen tágas, barlangszerű helység, meleg kandallóval a falnál. A mennyezetről főzéshez szükséges holmik, evőeszközök és edények lógnak le, a szoba közepét pedig egy hatalmas fa asztal foglalja el, ahol akár tizenkét ember is kényelmesen tud étkezni. Míg a Főnix Rendje tulajdonában volt, a hely tisztaságán akadtak kivetnivalók, de mire Harry legközelebb – immár felnőttek nélkül – visszatért, Sipor kitakarított, szinte felismerhetetlenné téve a szobát, ahol a Rend tagjai egykor titkos gyűléseiket tartották.
Szintén az alagsorban találunk egy apró helységet, ahová kényelmesen befér két álló ember, és persze a fűtés is innen működik – Sipor régi takarókkal és ősi fotókkal dekorált vacka szintén erre található. Ettől a két kitérőtől eltekintve feltehetőleg a konyha kitölti az egész alagsort, megértetve velünk, mekkora helységet kell is elképzelni.
Első emelet Az előszoba végében, az ajtóval szemben egy méretes lépcsősor vezet a ház felsőbb emeleteihez. A lépcsők melletti falat házimanók levágott fejei díszítik; az első emeleten legalább három helység van: egy háló, ahol Hermione és Ginny egyszer aludtak, egy fürdő, ahová Harry berohant mikor hevesen rátört egy Voldemort-vízió, és végül, de a legkevésbé sem utolsó sorban a dolgozószoba.
A dolgozószoba egykor igen előkelő helység lehetett az utcára néző óriási ablakokkal, a nagy kandallóval és az üveges vitrinekkel – a falat borító szőnyegről, mely a Black-ek családáfáját ábrázolja, már nem is beszélve. 1995 nyarán azonban a szoba erősen takarításra szorult, a függönyöket doxik lepték el, a szekreter egy mumusnak adott otthont, a sötét eredetű tárgyak a vitrinekben – a kígyóbőrtől elkezdve az üvegben tárolt véren át a ragyaragasztó porig – készek voltak felvenni a harcot bárkivel, aki el akarja őket mozdítani ősi helyükről. Ebben a szobában lopta el Sipor Mardekár nyakékét, mikor nem tudta kinyitni azt és a trió is itt aludt két évvel később a Minisztérium emberei elől bújkálva.
Második emelet A másodikon legalább egy, de feltehetőleg több hálószoba is található; ebben a szobában aludt egyszer Harry és Ron. A helységben helyet kapott két ágy és egy ruhásszekrény, és a ház többi részéhez hasonlóan magas mennyezetű, szegényesen megvilágított, valamint kígyót formáz a kilincs. Itt függ Phineas Nigellus Black portréja is (bár Hermione a Halál Ereklyéi 12. fejezetében leakasztja a helyéről.) A sarokban szemetes áll, ami jóízűt böffent, amikor némi bagolypiszkot szórnak bele.
A második emelet lépcsőfordulójából tökéletes rálátás nyílik azon egyének feje búbjára, akik az előszobában találnak ácsingózni.
Harmadik emelet Eme emeletről csupán annyit tudunk, hogy volt itt egy penészes szekrény, amit a három jóbarátnak kellett kitakarítani, bár valószínűleg akad itt pár háló is, ahol Fred, George és Mr. & Mrs. Weasley aludtak, hiszen Harry és Ron szobája ölött volt a szállásuk, Regulus szobájába pedig nem férhettek be mindannyian.
Legfelső emelet A legfelső emelet feltehetően a negyedik (hacsak nem feltételezzük, hogy a ház tényleg óriási méreteket ölt – gondoljunk csak a mindenhol jelen lévő magas mennyezetekre), és csupán két ajtó nyílik: az egyik Sirius, a másik Regulus szobájába. Utóbbin apró tábla áll – „Regulus Arcturus Black kifejezett engedélye nélkül BELÉPNI TILOS” -, ami végül rávezette Harryt a titokzatos R.A.B. kilétére. Bár Harry nem lépett a szobába, csak amikor már ő maga birtokolta a házat, megállapíthatta, hogy egykor mindkét szoba gyönyörű lehetett az faragot fa ágytámlákkal, bársonyfüggönyökkel és egyéb remek bútorokkal.
A két szoba dekorációja nem is lehetett volna ellentétesebb: Sirius a magánlakosztályát Griffendéles sálakkal, zászlókkal és egyéb relikviákkal dekorálta valamint bikinis mugli lányok képeivel. Regulus némileg kisebb szobájában a díszítés nyilván az ő Mardekáros, aranyvérű származását hirdette, a Black család címerével az ágytámlán és Voldemort munkásságáról írott újságcikkekkel a falon.
Más szobák Akad pár olyan helység, aminek elhelyezkedéséről sosem kaptunk pontos információt: A szülők szobája, ahol Sirius Csikócsőrt tartja (talán a harmadik emelet?) Egy emeleti vécé, ahol valamikor egy „vérszomjas öreg padlásszörny” lakott A padlás, ahol Sipor állítólag rejtőzött, holott épp Narcissa Malfoynak árulta el a Rend tagjait"
Elvonulok Daphneval, hiába Hunter minden kíváncsisága, ő még csak egy kölyök és van néhány dolog, amit nem akarok előtte megbeszélni, mint például az is, hogy aggódom az eltűnt tagunk miatt. A szavaira csak bólintok, Sirius úgy tűnik tényleg be van avatva és készen áll arra, hogy segítsen nekünk, tehát illene majd lerónom a tiszteletemet és félreraknom a bizalmatlanságomat a varáslók felé. egyelőre érződik még a feszültségem nem csak a ház felé, a rikácsoló női portré felé, a kis kobold felé, hanem… a férfi felé is. - Akkor hogy tartjátok gyorsan a kapcsolatot? Az a baglyos levél dolog azért nem egy gyors üzi telón. - kérdezek még utoljára vissza, de ha mennie kell, azt is teljesen megértem, gondolom ilyen alapvető dolgokat akár a ház urától is megkérdezhetek. És persze van egy halvány hátsószándékom is, amiért kettesben akartam maradni, de ez már halvában született ötlet, ahogy meghallom a koppintását. Felpipiskedik, hogy áthidalja ezt a cirka harminc centi magasságkülönbséget és én reflexből átkarolom az egyik kezemmel derekát és lehajolok ezzel segítve neki és nem sokon múlik, hogy egy kicsit elforgassam az arcomat és a puszi a számra érkezzen, de még ha játékos is flörtölő tudok is lenni, minimális tartásom azért van. Mondjuk ha a nyikhajért hajt el, akkor a férfi büszkeségemen legyek akármilyen felnőtt, és illene akármennyire felülemelkednem, nagy csorba esik. Egyáltalán nem csak a hála és nem az aggodalom vezérelne ahhoz, hogy esetlegesen egy párt alkossunk, hanem ez tényleg vonzalom, ráadásul nem a dögös barnát látom benne, hanem az egész személyisége vonz. Csak úgy vibrál közöttünk a levegő, amikor a két idea egymásnak feszül, meg úgy egyáltalán, de úgy fest, hogy totál hülye vagyok, és ezt csak én érzem. - Szép mentés, Daphne. A családom vitatkozna veled, hogy milyen báty is vagyok, de terelésnek nem rossz, kicsilány. - mosolyodom el a most már nem is olyan bozontos szakállam alatt, de a tekintetemben talán valahol ott van, hogy csúnyán betalált. Persze azt én nem tudom, hogy ha akarná és kutatna egy kicsit, akkor ki tudná szűrni, hogy nem az elutasításról van szó, hanem a családi hátteremről. Minden esetre az akarata ellenére nem felejtem ott a kezemet a derekán, meg nyilván nem is maradok a képébe hajolva, visszafordulok félig a másik szoba felé, ahonnan a rádió hangjai kiszűrődnek már. - Akárhogy is tudsz üzenni, üzenj, hogy mire jutottatok a pisztollyal és addig én is összeszedek mindent, amit tudok róla és… a Testvériségről is. - nehezen jönnek a számra a szavak, mert akármennyire dühös vagyok Grindelwaldra és akármilyen erővel támad meg a bosszúvágy Fionn haláláért, a Testvériség egykor mindent jelentett nekem, az igazság harcosának éreztem magam mellettük, a világ felszabadítójának, most pedig… Nos, újratervezés.
Sirius ugyan megmenti a helyzetet, mielőtt a muglik takarítani akarnának helyette, de Sipor így is csúnyákat mormogva és szídkozdva az orra alatt egy pukkanással tűnik el a szemük elől, vélhetően azért, hogy már el is kezdjen takarítani minden szobában, minél távolabb a mugliktól, akiknél úgy tűnik, hogy még magát is többre tartja, hiába egy rongyos ruhákba bújtatott szolga... A Testvériségben voltak varázslók, nem teljesen idegen nekik a hoppanálás, mint olyan, de azért így is meglepő lehet a kicsi nagyfülű ET-től.
Tény, hogy tényleg látszik, hogy Sirius inkább vonulna már vissza, mint hogy három láthatóan számára elvarázsolt muglival társalogjon, főleg ebből kettő számít kifejezetten nem kedvére valónak, ez a szemöldökének gyakori fel-le táncából is könnyen leszűrhető. Ennek ellenére azért igyekszik készségesen válaszolni még az előtt, hogy Hunter úgy nem döntene, hogy ledobja magát a legközelebbi kanapéra a közelben lévő kis nappaliban, ahol egyébként egy kellemes kandalló is helyet kapott. Tényleg olyan az egész épület, mintha a régmúltból ragadt volna itt, de láthatóan ez az itt lakókat cseppet sem zavarja. - Sipor zokon venné, ha nem ő tartaná rendben a házat. Tévé ugyan nincs, de akad néhány könyv, ami olvasható és el is tudják olvasni. Néhányat kikészítek ide az asztalra a délután folyamán, ha megfelel. Esetleg akad egy rádió. - teszi még hozzá, kis morfondírozás után, bár Hunter sejtheti, hogy az sem egy hétköznapi darab. Kis motoszkálás után egy szekrény ajtót kell csak lehajtani és már elő is kerül a mágikus ketyere. - Bőven elég a kívánt csatornára gondolni, ha ide teszi a kezét. - mutat egy piros gombra, de amúgy más állítható nem igazán van a szerkezeten. Mágikus csatornákat is fog, bár azokat a muglik jó eséllyel nem ismerik, hogy külön kérjék őket, na de ki tudja, hogy hozzáértetlen kezek mit tudnak kihozni egy ilyen mágikus szerkezetből. Amikor pedig Katyja hirtelen mellette terem azért rendesen felkapja újra a szemöldökét, főleg a lényegretörő kérdést hallva. - Ezt azt hiszem nem az én tisztem eldönteni. - tér ki könnyedén a válaszadás elől és inkább a rádió felé fordul, hogy behozzon valami általános varázslócsatornát, amin épp talán a fiatalok számára egészen meglepően lazább zene szól egy csajbandától.
Én pedig mindeközben még azért félszemmel figyelem, ahogyan Sirius terelgeti a muglikat, hogy aztán kissé félrevonuljak, hiszen tényleg indulnom kellene most már. Bőven van dolgom, a mai napom nagy része eddig arra ment, hogy nekik keressek helyet és így is egy nem jött el, akinek remélhetőleg nincs komolyabb baja. Sejtem azért, hogy Rhys aggódik e miatt nagyon is. - Ha előkerülne szóljatok Siriusnak és beengedi. Nem tudom, hogy idebent működni fog-e a telefonotok, talán... de nem sok esélyt látok rá. A mágia általában erősen korlátozza a mugli technikát. - nem véletlen, hogy nincsenek nálunk általában mindenféle ketyerék, vagy hogy a Roxrotba sem lehet ilyesmit hozni. Igen nehéz és bonyolult folyamat egy mugli szerkezetet úgy megmachinálni, hogy az alkalmas legyen arra, hogy mágiával átjárt helyen is működni tudjon. A Black ház pedig egy igen erősen mágiával átitatott hely, ezt gondolom már a visító festményből is látták és hát persze nem vagyok teljesen vak sejtem, hogy nem lenne ellenére egy csók, de én csak kicsit előre hajolok, pipiskedem és egyszerűen az arcára adok egy gyors puszit. - Nagyon hasonlítasz az árvaházból egy idősebb fiúra. Ha lett volna valaha bátyám, biztos, hogy olyat akartam volna, mint ő. - mondom ki végül és remélem csak, hogy ebben a formában ezt nem veszi majd bántónak. Nem annak szánom, de hát lássuk be épp csak nem rég szereltem le Gerard közeledését a csókja után. Nem tudom mi van mostanában, hogy mindenki csókkal akarja kifejezeni a háláját, aggodalmát... mindenét.
- Rongyokban? Király! – Vágom rá automatikusan, még ha ez rohadtul szürreális, de szeretek még olyan dolgok miatt is lelkesedni, amiről fogalmam sincsen. Automatikusan támaszkodnék rá egy könyvespolcra, ám mivel az a festmény már eddig is kirobbantotta a dobhártyamat a rikácsolásával, jobb ha inkább nem nyúlunk semmihez. Nem vagyok ügyetlen, de ha ezek itt mindent ennyire óvnak, akkor tényleg jobb lesz nekem a szobámban, és majd éjszaka indulok el felderítő körútra a fényképezőgépemmel, remélem a habókos Katya is velem tart. - Aha, köszi. – Felelem Daphne-nak, és Sirusnak egyszerre, a barnahajú csaj lehet Rhys evilági megfelelője, de mintha valahogy állandóan egymásnak feszülne az akaratuk. Ez is kiváncsivá tesz, de kukkolni azért nem akarok. Sőt, le is vagyunk rázva, elvonulnak ők ketten egy másik szobába, de a valódi házigazda szemmel tart minket, úgyhogy ez most sakk-matt, úgyhogy Katya-ra pillantok. – Engem figyelhetsz éjszaka alvás közben. Sőt, aludnunk sem kell. Végülis ha ez a leosztás, hát jó, legyen, bevállalom a csapatért. – Sóhajtok fel mártírhangon, és a szívemre teszem a kezemet, mint valami hősszerelmes, az ajkam szélén megbúvó mosoly jelzi csupán, hogy lelőhetetlen vagyok. Mindenesetre felteszem a lábamat, miután levettem a cipőmet, és behúzom a térdemhez. Suttyó vagyok, de azért koszolni nem akarok. – Tévé, ilyesmi, bármi szórakoznivaló? Vagy csak kussolni fogunk hetekig Sir Rius? – Kérdezem tisztelegve, mintha valami lovaghoz beszélnék.
Dahpne magyarázatát hallgatva a házimanóról elgondolkozik. - Akkor, olyan mint egy házmester.. vagy lakáj ha jól értem. - bár azt tobábbra sem érti miért van szegény rongyokban. Hunter reakciójára csak szemet forgat. - Oh ugyan már! A macskák is néznek alvás közben. Az sokkal ijesztőbb. El se tudják mondani miért néznek... Bár hogy őszinte legyek az hidd el sokkal ijesztőbb amikor a fejed felett néznek meredten valamit... - össze rázkódik és még a karjait is megdörgöli. Aztán a takarításra Siriusra meg Siporra néz. A manó nem úgy néz ki mint aki örülne annak hogy ők is tudnak takarítani. Mintha haszontalannak érezné magát tőle.. - Vannak olyan könyvek, amit elolvashatunk? - valójában azért kérdi meg mert idegen házban vannak és Rhys mondta, hogy ne matassanak össze mindent, Sirius meg kontrázott, hogy Sipor nem szereti ha a régi cuccokhoz hozzá nyúlkál bárki. Katya mindig is szeretett olvasni, így számára ez alapvető, hogy ha van mit, és kap rá engedélyt akkor kézbe fogja venni. Az fel sem merül benne, hogy lehet van közöttük olyan, amit el sem tudna olvasni. Rhys félre vonja Daphnet ő pedig automatikusan utánuk néz. Apró mosollyal a szája sarkában. Aztán egy két pillanatig áll egyik lábáról a másikra és elkezdi körbe járni a hallt. Végül Sirius felé fordul. - Maga szerint lehetséges, hogy eljöjjön egy olyan világ, ahol az ilyen látogatások átlagosak lesznek és szükség helyett, barátiak? Mármint... muglik és varázshasználók között? - a kérdés őszinte és egyszerű, és meglehetősen össze szedett a kezdeti kissé parodisztikus belépőjük után.
A motor eltűnik, belőlem meg kitép egy darabot ezzel, de hát én kértem, hogy ne az utcán legyen. Megvonom a nem éppen karcsú vállamat Daphnera nézve, amikor Hunter folytatja az ökörködést Katya pedig nyitná az ajtót, amin nincs is kilincs és hát… eléggé látszik a csapaton, hogy szükségük van védelemre. Nekik azért, amilyenek, nekem inkább azért, aki vagyok. Egy harmincas ex-zsarunak és biztonsági főnöknek lehet, hogy menne egyedül túlélnie egy darabig, de nem varázslókkal szemben. Mindhármunkat sokként ér, hogy milyen is egy varázsló otthona, persze mindannyian máshogy éljük meg a rikoltást, a házimanót, a rongyos házigazdánkat, de nehéz Hunter “reggel tizenegyes” megjegyzésére nem elmosolyodni még a legnagyobb horror közepette is. Amikor én a rendőrakadémiára jártam az inkább reggel ötharminc volt és tizenegykor már túl voltunk a reggeli ellenőrzéseken, edzésen, néhány tanórán és már elkezdtük előkészíteni az ebédet. Persze az ilyen intenzív katonai kiképzés nem tartott sokáig, még is csak zsarunak mentem, nem katonának, de azért élénken él bennem majdnem húsz év után is. Valószínűleg repülne a tasli Hunternek, hogy nézegeti Daphne-t, de a kölyök felkészült és ügyel arra, hogy ne lássam, sajnos nem olyan buta, mint amilyennek látszik. Katyát teljesen elvarázsolja az a kis ET, Hunter meg abszolút férfiasságát megvillantva ugrik a lány mögé, én inkább Sirius és Daphne szavaira figyelek. - Tökéletes, nem leszünk láb alatt, és biztosan megfelelnek a szobák, a takarítástól pedig a mi kezünk se törik le, nem kell hozzá a törpe. Manó. Házimanó. - próbálok rátalálni a jó szóra, aztán a nő felé fordulok, mert látszik rajta, hogy mennie kéne. Nem akarom a kölykök előtt felhozni, amikről beszéltünk, ezért Sirius felé fordulok néhány szóval. - Ugye nem probléma, ha rád bízom őket néhány percre? Biztosan vannak még kérdéseik, de kell még néhány szót váltanunk Daphneval. - mondom neki, bár igazából valószínűleg a férfi jobban örülne, ha visszavonulhatna már és a muglik szépen csendben eltűnnének a szobáikban. Legalább is az én varázslókkal való előítéletem ezt diktálná, pedig igazán rendes fazon lehet, hogy befogadott minket, én pedig éppen ezért nem vagyok hálátlan és normálisan szólok hozzá. Daphnet félrevonom, ha lehet más szobába is, mert Katya és Hunter nagyon is hajlamos a hallgatózásra. Egészen közel állok hozzá és halkra fogom a szavaimat, hogy a mély orgánumomat tényleg csak ő hallhassa meg csendesen. - Köszönünk mindent. Fogalmam sincsen, hogy hová tűnhetett a harmadik, akit hívtam, de talán még felbukkanhat… Azt hiszem a nyomozást a fegyverekért mostanában esélytelen a nyakamba venni, itt maradok a kölykökkel inkább, de a pisztoly nálad van, hátha a ti embereitek valamire rájönnek vele kapcsolatban. És ha szükséged van rám, hát, tudod hol találsz meg, kicsilány. - mosolyodom el és a kezemmel kicsit megdobom az egyik barna tincsét a vállán. Látszik rajtam, hogy a kicsilányt csak “nosztalgiából” használtam, és az is, hogy a hálámat nagyon szívesen csókkal is kifejezném, de eddig minden közeledésemet pattintotta.
A két motort végül egyszerűen leküldöm az alagsorba, mintha csak hoppanálnának, de nem zsugorítom össze őket, mert sejtem azért már az eddigiek alapján, hogy az Rhys számára igen fájdalmas esemény lenne Így kihozni tényleg nem igen fogják tudni őket, de legalább tényleg nem nyúlhat hozzájuk senki sem csak úgy idekint. Azért persze adok időt arra is, hogy sorra kerekedjenek el a szemeik, vagy döbbenjenek le a látványon. Gondolom, hogy milyen lehet ez most, emlékszem, amikor megkérdeztem az Abszol útra, aztán a Roxfortba. Alig volt lehetőségem becsukni a számat, úgy tátottam a sok új dolog láttán, amiket felfogni is alig tudtam, pedig azóta már minden egészen átlagossá és megszokottá vált. Nekik viszont most nincsenek évekig, hogy feldolgozzák a változásokat. - Igen ez egy festmény. ő pedig egy házimanó. A házimanók mindig rongyokban vannak, ez... bonyolult. Az a feladata, hogy rendben tartsa a házat és szolgálja a lakóit. - na persze azt senki se mmondhatja meg neki, hogy ne morogjon e miatt, ahogyan most is teszi, sőt amikor Hunter még be is menekül Katya mögé a manó rá is játszik a dologra és látványosan fúj egyet rá, mintha minimum meg akarná támadni, pedig ugye ez nem lehetséges, ha Sirius nem hagyja neki. - Sipor! - sörren is a férfi hangja abban a pillanatban, hogy a manó kellemetlenül viselkedik, hogy aztán újra a kis csapatra függessze a tekintetét. Láthatóan azért különösebben nem hatódik meg a hálálkodóktól, sőt azért valahol sejthető, hogy nem örül azért annyira, hogy itt vannak, viszont ennek ellenére mégis vállalta a dolgot, ha jól sejtem akkor Tonks közbenjárására, amiért igazán hálás vagyok neki. - Az emeleten vannak üres szobák, bármelyiket választhatjátok, Sipor elrendezi nektek és kitakarít, ha kell. Én nem igazán használom az épület nagy részét, sok bútor le van takarva. Az unokaöcsém pedig csak az ünnepeket és a nyarakat tölti itt szinte. - logikus is, hogy nem takarítják folyamatosan a házat, hiszen az egyértelmű, hogy sok régi cucc van itt, arról nem is beszélve, hogy nagyobbnak is tűnik, mint amilyennek kívülről látszott. - Remélem rendben lesztek itt, ha valamire szükség van, Sirius szívesen segít, és persze nekem is bármikor tud üzenni. És persze, ha kérdésetek van is segítünk, de... azért ne nyúljatok csak úgy bármihez. - teszem még hozzá, mert ez mégis csak egy varázsló otthon, nem olyan itt minden, mint amit ők megszoktak. Nem fognak tudni kiugrani a konyhába, hogy összedobjanak egy kávét és hasonló nyalánkások. - Sipor pedig megteszi, amire kéritek. - egészíti még ki a szavaimat Sirius is. Egyelőre sejtelmem sincs, hogy hogyan lesznek el itt és meddig kell majd maradniuk és még azt sem tudom, hogy Rhys hogyan fog kutatómunkát végezni. Azért számára körülményes lesz majd a ki be menetek, erre még ki kell találnom valamit, egy kulcsot, amivel bejöhet és persze nem kell hozzá kulcsjuk. Kissé azért tétovál állok egyik lábamról a másikra, vajon van-e kérdésük, vagy itt hagyhatom-e most őket, hiszen a napom nagy része lassan erre a dologra ment, pedig lenne saját dolgom is. A végén még tényleg megütöm a bokámat, vagy felkeltem valakinek a figyelmét a kimaradással.
Összenevetek Katyval, aki mindig olyan elvarázsolt fejet vág, pedig hozzám hasonlóan ő se ért túl sok mágiához. Kívülállók vagyunk, noha Rhys úgy tesz, mintha ennek a Daphne-nak lenne a belső embere, de most Katynak kell igazat adnom, tényleg hátborzongató a hely. És ez már nem az első. Nem értem én ezeket a varázslókat. Miért kell minden helynek, és gondolatnak ilyen sötétnek lennie? Ha rajtam múlna, buliról, és magamutogatásról szólna az egész varázsvilág. Mindenki legnagyobb szerencséjére mégsem rajtam múlik. – Ugyan már, Mackó testvér, nem kell így brummogni. – Csóválom meg a fejemet letörölhetetlen mosolyommal, hogy aztán pár pillanattal később, amikor már elrendezésre került a motoraink ügye, beljebb lépünk, a dobhártyámat pedig szinte kirobbantja a fültépő rikácsolás. – Tisztára mint a bentlakásos suliban a nevelők. Minden reggel tizenegykor ezen a frekvencián akartak kiparancsolni az ágyból, én meg átfordultam a másik oldalamra. – Nosztalgiázom átszellemülten, noha ez is újdonság, a varázslat újabb szelete. Előre engedvén Daphne-t is (némi fenékmustrával, de csak úgy, hogy lezárva Rhys látószögeit, keresve a vakfoltokat, a végén még erre is hangosan beszól, majd üdvözlöm a házigazdát. – A szállásadónk, hát szia. Tényleg semmi komoly, és köszönjük a védelmet, meg minden. Jujj, azanyád! – Ugrok meg, amint Sipor bejön, mert ha létezik olyan, hogy manófóbia, akkor most sikerült kifejlesztenem, és magamra húzni elsőként a világon. Arra eszmélek, hogy Katya mögött ácsorgok, és kandikálok ki a vállára illesztett kézzel. – Védj meg ettől.. az.. izétől. Mondjátok, hogy legalább nem beszél. Ha ez odaáll az ágyam mellé, és figyeli, ahogy alszok, panaszt teszek valami szállodafelügyeletnél, már bocs..
Katya zavarodottan de tudomasul veszi, hogy bizony nuku kilincs. Kissé mintha el is bizonytalanodna, de bátorsága nem száll el. Viszont így látványosan úgy tesz mint aki nem is sült fel az ajtó nyitással és Daphnet is készségesen előre engedi, foleg ha a motorokat is intézi. Belépve az első benyomását ki is mondja megborzongva. - Tiszta Addams Family-s a... - mielőtt befejezhetné azonban valaki azitkozódva, rikácsolva leüvölti a fejüket, mire reflexből szorítja a fülére a kezeit és húzza fel a karjait a fejét védve. Totálisan reflex a mozdulat, el is bújik Hunter mögé mint aki ott sincs valójában. Csak akkor hajlandó újra feloldani, és elő bújni, mikor már beljebb mentek. Elvégre a kíváncsisága majd megeszi. A kézfogás helyett ő simán lepacsizik Siriussal derűsen. - Bírom a nevét uram! Nagyon vagány. - Katya prezentálta is a magázva tegeződést. És mikor Sipor elő kerül, Katya elkerekedett szemekkel néz rá és bizony ki is bukik belőle egy hosszabb orosz körmondat. Le is guggol hozzá olyan tipikus oroszos suttyó telitalpas guggolásban. - Ó! Köszöntelek apró termetű barát! - neki is oda nyújtja a kezét, ha történik interakció Katya örül mint majom a farkának, ha nem természetesen nem adja del csak későbbre halasztja az ismerkedést a helyiekkel. Felegyenesedve mindenesetre Sirius felé intéz egy széles mosolyt - Igazán helyes legényke! De miért van ilyen rongyban? - kérdi érdeklődve a házi gazdától.
Mikor Hunt bedobja a motorcserélést halkan felmorranok és persze megrázom a fejemet, de ott bujkál a mosoly a most már rövidebbre nyírt szakállam alatt, és Daphne-nak egyértelműen leríhat, hogy szeretem ezeket a kölyköket. Senki nem hallott semmit a negyedik tagunkról, és a nyomasztó érzés elkezd rámtelepedni, majd a nővel ahogy összekapcsolódik a tekintetünk csak egy pillanatra, egy cseppnyi megnyugvásra lelek, de ahogy Hunter lecsap a táskájával, visszakerülök az itt és mostba. Katya belémboxol, a másik táskájával támad meg, lehet, hogy masszívan tornyosulok füléjük, de azért valljuk be elkanászodtak, hogy így sorozgatnak. - Véletlenül az öklöm is megcsúszik, sajnos az mindig beton, kölyök. - “fenyegetem” meg, de egyértelmű, hogy ténylegesen nem csapnám agyon. - Nekem jó lesz, ha bevisszük valahogy és nem szedem ki, inkább, minthogy baja legyen az utcán. - adom az áldásomat, hogy a boszorkány kezdjen vele valamit, bár ha elkezdi lebegtetni akkor sipákolom, hogy ÓVATOSAN!, ha meg összezsugorítja, akkor meg hangosan hallgatóan felnyögök, mintha a szívemet csavarták volna meg. A leghosszabb kapcsolatom mégis csak ezzel a kislánnyal van az életemben. Pálca kell ahhoz, hogy bemenjünk, így azért kicsit el kell gondolkoznom, hogy hogyan is akartam a védett házból kimászkálni akciózni, ha többet nem tudnék visszajönni, amikor meg belépünk és kapásból elkezdi leüvölteni a hajunkat a fejünkről. - Micsoda egy szipirtyó, te jó ég. Várjunk, mi? Ez egy festmény?! - tágul ki a szemem, hiszen a mozgó anyázó festmények nem tartoznak abba a repertoárba, amit már megtanultam a varázsvilágról. Talán egy művészibb lélek kérdezősködött ilyesmiről, de nem én. A Reggeli Prófétában oda-vissza mozgó fotókat már megszoktam, de ez olyan, mintha valami kicseszett szellem lenne. Nagyon horror. Ekkor jelenik meg a ház uda Sirius, aki eléggé ramaty állapotban van, de nyilván miután a kedves mamát leszipirtyóztam erre már nem tennék megjegyzést. Kinyújtom a kezemet, hogy kezet rázzunk, és ugyan Daphne már megköszönte a lehetőséget, én is megszólalok. - Köszönjük az átmeneti menedéket és hogy vállaltad a kockázatot, ami velünk jár. - mondom egyenesen és ősztintén, hiszen azok vagyunk, két lábon járó kockázat. Kicsit összevonom a férfiasan sűrű szemöldökömet a Sipor név hallatán aztán ahogy becsoszog a képbe az a kis izé teljesen lefagyok. - Daph. Na valami ilyesmi az ET, csak fülek nélkül. - súgom csak oldalra a nő felé, fejjel döbbenten a kicsi lényre biccentve.
Na jó nem gondoltam, hogy a három delikvensből kettő motorral jön majd, egy pedig eleve úgy fest, hogy el se jött. Nem ismerem az újakat, úgyhogy nem különösebben aggódom e miatt, bár gondolom Rhys annál inkább, főleg akkor ha hasonló kölyökről lehet szó, mint a másik kettő. Azért egy pillanatra megpróbálom megkeresni a tekintetét, hogy együttérzésemet fejezzem ki csak így szemkontaktust alapján. Gondolom a srácok előtt úgy se nagyon akarná kimutatni, hogy esetleg aggódik. - Alagsor van. Vagy itt maradnak az utcán, vagy oda tudom lejuttatni, de akkor csak akkor használhatjátok, ha segítek kihozni. - és gondolom ez Rhys számára nem lenne kézenfekvő, ha nyomozni akar a pisztolyok ügyében. A fiatalabb srácnak még csak-csak, gondolom neki jobb lenne nem elkószálni, ha már azért van a védett ház, hogy véletlenül se kerüljenek máshol bajba, tehát itt kellene maradniuk egy jó ideig, hiszen nem tudjuk mikor rendeződnek a dolgok idekint. Katya kilincset nem talál az ajtón, csak egy kígyót formázó kopogtató van, de még csak kulcslyuk sem. Természetesen nekem nem okoz gondot mágiával kinyitni előttük, hogy szépen besorolhassunk, miután kitaláltuk, hogy akkor mi legyen a motorokkal. Ahogy belépünk azt már láthatják, hogy tényleg olyan az épület belülről is, mintha az üknagymamájukat látogatnák meg. Nem poros, nem kopott, azóta, hogy Sirius beköltözött azért a hely élhetővé vált. A mintázat viszont elég komor, régi vázák, tárgyak, festmények a falakon, a tapéta kígyókat mintáz. Nem az a hely, ahol az ember az éjszaka közepén szívesen sétálgatna, főleg hogy az olajlámpások sem adnak olyan brutális fényt és hát itt villanykapcsoló az nincs, ha keresnék. Az első, amin persze megakadhat a szemük és persze a fülüket is sértheti a hang, amire számítottam, hogy a legközelebbi portré veszett kiabálásba kezd, nemtetszését nyilvánítva ki a miatt, hogy a Blackek ősi családi fészkébe koszos muglik merészkedtek. Kissé megköszörülöm a torkomat és egy elnézést kérő pillantást azért vetek a kis csapatra. - Elnézést a ház egy igen régi varázslócsaládé... az hölgy kissé büszke természet. - szerencsére sokáig azért nem kell hallgatni a kárálását, mert beljebb teregetem a csapat, és nem sokára már a házigazdánk is megérkezik, törénetesen egy sötét, félhosszú hajú férfi, feketébe öltözve, kis bajusszal, papucsban, kissé mintha fáradtan csoszogna ki elénk és úgy fest nem kifejezetten örül a vendégseregnek, de azért végül csak varázsol egy mosolyt az arcára, vagy olyasmit. - Sirius, igazán köszönjük a lehetőséget! - sietek elé, hogy megrázzam a kezét, így legalább közben elhagyjuk a rikácsoló portrért, aki lasscskán már csak magában dohog tovább. - Ők lennének, akiknek ideiglenes szállás kell. Rhys, Katya és Hunter. Megmutatnád a szobáikat? - a férfi bár nem teljes mértékben mondható, hogy készségesen, de bólint és persze mindegyikükhöz illedelmesen közelebb lép. Látszik rajta, hogy vannak mögötte bőven rossz évek, de az is, hogy mindettől függetlenül a nemesi család tartása mégis csak ott van benne. Kezet ráz mindenkivel, nem látszik rajta, hogy gondja lenne a muglikkal, maximum azzal, hogy egy időre elszáll a megszokott nyugalma. - Sirius Black. Remélem jól kijövünk majd és egyikőtök se csap nagy zajt. Sipor nem kifejezetten szereti, ha piszkáljuk a ház tárgyait, erre ügyeljetek. Sipor hozzám! - erre már meg is jelenik az apró piszkos kinézetű kis házimanő a csapat előtt és majdnem olyan kellemetlenül morog a vendégek láttán, mint a portrén a nő, kivétel persze, hogy ő láthatóan attól tart, hogy az új jövevények esetleg kárt tesznek majd a régiségekben, amikkel tele a ház.
Nem tudom, hogy mi lesz a dolog kimenetele, nekem már eddig is nagyon büzlött, hogy az egykori ősi és gonosz fővarázsló Grindelwald itt játssza a főistent. Nem, azt tényleg támogatom, amit Sophia újságíró szülei is erőltetnének, hogy derüljön napvilágra az egész véres valóság, tudja meg mindenki, hogy itt járnak köztünk, mintha valami angyalos-démonos klisé lenne, de a mágia létezik, arcátlan dolog eltitkolni. Na de nem úgy, hogy akkor kapunk valami isteni hatalommal játszó egykori sötét őst. Francokat. Ebből nem kérek. A sztori érdekel, de hajlongani nem fogok.Megszorongatjuk egymást Katyval, akinek ismét van valami érdekes illata, sosem tudom eldönteni, hogy virágpor, vagy lócitrom. Jó is lehet, meg rossz is, most éppen valami dohos kamrában járhatott. Tekintve a múltját már semmin sem kell meglepődnöm. Méregetem Rhys motorját, ahogyan ő az enyémet, de meg is rázom a fejemet. – Ki van zárva, nem cserélünk öregem! – Tudom én, hogy nem erre gondolt, csak szokás szerint húzom az agyát. Jó tudni, hogy többekkel megvan a közös érdeklődés. Viszont figyelemmel kísérem a nőt, aki Daphne néven mutatkozott be, le kéne cuccolni, de előtte elszállásolni a járgányokat is. Még nem tolom semerre, a sporttáskámat a vállamra csapom, a köríves mozdulattal megtaszítom Rhyst, de hát franc se számít óriásokra a csapatban. – Bocs. Mázlidra a téglákat jó előre kivettem. Nekem jó lesz valami alagsori szuterén szoba is. Nincsenek nagy igényeim. – Ami persze nem igaz, hiszen méregdrága művészeti sulikba evett a fene, de miért ne játszhatnám el most a kis szerényt? Áh, úgyse menne. Csak haladjunk már, lássuk milyen belülről.
Katyanak valóban annyi az egyedüli haszna, hogy mindenkit ismer. Legalábbis elég sokakat. Bár nincs olyan kiépített rendszere, mint egy ezzel valóban foglalkozó informátornak, de valahogy általában sikerül ráéreznie kitől mit kell kérdeznie és merre, hogy apró információk eljussanak hozzá is. Viszont emiatt a rendezetlen káosz miatt eléggé névtelen és vissza követhetetlen is marad. Ami kifejezetten csak jó az ő esetében. És kifejezetten csoda is. De egy sehonnai néhai kiskorú prostit ugyan ki keresne vissza bárhol is? Ugyan volt dolga rendőrökkel, de ülni soha nem ült. Rejtély hogy hogy csinálta. Valószínűleg ő sem emlékszik tisztán. - Nincs ellenük valami? Nem is tudom.. Mint a kullancsok ellen a B-vitamin? - teszi fel a számára lényeges kérdést, mert ugyebár nem akar velük újra annyira ujjat húzni. Rhysre csak egy telifogas mosolyt villant. Aztán befut Hunter is akinek lendületesen vetődik a nyakába.. mit csak egy puszi??! - Hunter! - kicsit megszorongatja a srácot aztán amilyen gyorsan a nyakába ugrott olyan gyorsan is áll újra a saját lábán. Rhys kérdésére csak elő csapja, az egymillió apró fityegős kis bizbasszal teleaggatott nokiáját és rá néz ő kapott-e valami hírt. - Semmi. - szomorkásan biggyeszti le a száját, cserébe amikor zöld utat kap hogy mehetnek a házba finoman vállon pöcköli Daphnet és egy lelkes kis kacsintással dupla-shot mozdulatra tartja a kezeit. - Enyém a vár tied a lekvár! - és már át is iszkol a túloldalra és már nyomná le a kilincset. Persze esélyes, hogy vissza pattan az ajtóról. Az esetben úgy tesz mintha mi sem történt volna és csak illedelmesen ajtón áll fütyürészve.
Látszik Daphne-n, hogy attól még, hogy sejtette, hogy látni fogjuk, messze nem repes tőle, és meg is értem. Lehet, hogy kicsi az esélye annak, hogy a Testvériségben maradottak között van olyan varázstalan ember, mint mi… már ha mi varázstalannak számítunk... , de ha van, akkor itt sem vagyunk teljes biztonságban. Mondjuk semmit nem mondott el körülbelül arról, hogy ez kinek is a háza, és csak mi leszünk-e benne, tehát érhetnek még meglepetések. Katya tényleg elővette a hiperaktívabb formáját, de Daphne intésére csak kicsit mosolygok, ami afféle “nem fognak bajt kavarni” üzenetet akar hordozni. Nem is válaszolok a kvázi gyámoltamnak, csak akkor, amikor a mellkasomba boxol. Na nem mintha fájna, de azért mindennek van egy határa. - És ez maradjon is így. Mármint a tisztaság. De az se baj, ha angyal maradsz. - jegyzem meg, bár sosem szerettem, amikor így beszélt magáról. Talán azért, mert valahogy az ugrik be nekem, hogy a sok perverz seggfej fogdossa és angyalomozva húzza magához. Csúnya gondolat, de nagyon beleégett az agyamba, ahogy először találkoztunk három éve. Mert ez a fej itt a nyakamon nem felejt. Hunternek tényleg nincsen nehéz dolga, hiszen nem csak az én méreteim nagyok, hanem a motoromé is, ami mellett csoportosultunk eddig hárman, de vele együtt már négyen. - Jones, szevasz. - pacsizok le a kölyökkel, és a pillantásom csak futtában méri végig a járgányát. Az enyémhez képest az övé egy kis robogónak tűnik, de az is tény, hogy én százhúz kiló izom vagyok, ő meg még csak egy kölyök, ha menőzni is akarna egy ilyen darabbal, gyorsan nyakát szegné. A bemutatkozást rájuk hagyom, visszatérek a telómhoz, de a negyedik tag hiába csörgetem semmi. - Tudtok róla valamit? - fordulok a kölykökhöz, egy aggodalmas tekintettel. - Egy órája még azt jelezte vissza, hogy itt lesz, de nem mondta el a helyzetét. - fordulok tovább Daphnehoz, és egy kicsit vívódok, hogy hagyjuk-e itt és vonuljunk-e be azonnal. Minden perccel egyre feltűnőbbek leszünk még egy csendes utcában is, szóval minden esetre megtolom a motort a lakás bejáratáig, és intek Hunternek, hogy tegyen ő is így a sajátjával, a lányoknak meg, hogy csoportosuljunk oda. - Az idő lejárt. Menjünk be és figyeljük bentről, hogy megérkezik-e. De a mocikkal mi legyen, van a házhoz garázs? - teszem fel a kérdést, bár érződik, hogy egy kissé idegessé válok, hogy a kis csoportunk negyedik tagja nincsen sehol. Daphnénak főleg úgy emlegettem őket, mint kölykök, fiatalok, akikért felelősséget vállalok, és akik közül sokakat én magam fedeztem fel és vontam be a Testvériségbe… És most, hogy Grindelwald hadba fogna mindenkit, viszem is el őket onnan a picsába. Illetve ide.
Igen sejtettem, hogy előttük a ház nem lesz rejtve és igazából nem is tudom, hogyan tudták kezelni, ha eddig is láttak olyasmiket, amiket nem kellett volna nekik, főleg hogy nem tudták, hogy mik azok. - Sejtettem, hogy nem kellene, de látni fogod. Én is látom, de csak mert elárulták a titkát. Ez egy olyan varázslat, amivel csak az lát valamit, aki tudja mit kell látni. - szóval igen mások nem láthatják, erre járó muglik sem és persze erre járó boszorkányok vagy varázslók sem, akik nincsenek beavatva a titokba. Persze hozzájuk hasonló muglik igen, de ugye csak egy kopott házról van szó, bár tény, hogy feltűnő jelenség annak, akik látja, de egyébként bárki gondolhatja azt is, hogy valami művédelmi programnak a része és a többivel ellentétben ezért nem nyúltak hozzá semmiféle kipofozási célzattal. - Velük nagyon kell vigyázni. - pillantok a lányra, aki kész energiabombának tűnik és hát a szavajárása... meg ahogyan a méretes férfit boxolgatja. Azt hiszem Rhys akkor lepődne csak meg igazán, ha tisztában lenne vele, hogy valamikor egészen régen már-már hasonló szinten voltam, mint ez a leányzó. Na erre nem mondanám, hogy régi szép idők. Büszke vagyok rá, hogy fel tudtam állni belőle és most ott vagyok ahol, még ha ilyen pocsék körülmények is segítettek talán hozzá az előléptetéshez. - Köszönöm, biztosan nagyon finom lesz! - ezek szerint készült, azért ez rendes tőle, meg minden, bár őszintén szólva sosem voltam oda a sütőtökért, de tény, hogy a varázsvilágban valami miatt nagyon elterjedt hozzávaló. Persze meg fogom kóstolni, ez nem kérdés, minden bizonnyal azért rossz csak nem lehet.Közben befut egy újabb delikvens, szintén motoron, bár kisebb méretűn, mint amivel mi jöttünk, ami nem csoda, mert a srác is azért jóval kisebb termet. Azért őszintén szólva nem vet jó fényt a nagy Testvériségre, hogy ilyen kölykök alkották eddig egy részét... gondolom nem a gerincét, az meglepő lenne. De ezt persze nem teszem szóvá. - Szia! Daphne! - oké nem tudom, hogy Rhys pontosan mennyit és mit mondott, úgyhogy azért bemutatkozom én is. - Belülről azért egészen más. - teszem még gyorsan hozzá, aztán körbepillantok aztán egy afféle "Várunk-e még valakit?" nézéssel siklik vissza a tekintetem Rhysre, majd újra az épület felé, hiszen, ha mindenki megjött, akár be is mehetnénk. Elég csendes most az utca, jó lenne addig eltűnni az ajtóban, amíg nem igazán figyel erre senki sem. Épp ezért is jó ez a hely védett háznak, hiszen pont az a lényeg, hogy innen ne nagyon menjenek ki és vonják magukra a figyelmet. Persze sejtem, hogy odabent lesz még bőven meglepetés, hiszen akadnak beszélő festmények és bár kissé kopott az épület, ha jól tudom belülről is, de azért rendben van tartva. Sőt ha jól tudom, akkor a Blackeknek még házimanója is van és ide viszek én muglikat, akik között igen... érdekes jelenségek is akadnak.
A támogató családtól szinte egy biztonságos közlekedési csatornát kaptam, a kapcsolataikon keresztül elintézték, hogy átvághassak a városon, hiszen a saját bérelt lakásom nem biztonságos többé. Kifizettem a házinéninek még a hónapot, aztán veszem a cuccaimat, s motorra pattanva egyetlen sporttáskával indulok el. Még csak nem is légvonalban, Sophia apja pontosan meghagyta, hogy merre kell mennem, hogy odaérjek a célállomásra. A testvériségből kiugró társaim persze nem tudnak róla, hogy már van az életemben egy fix máguscsalád, hiszen nekem is meg lehetnek a titkaim. Az igéretnek köszönhetően nem tartóztat fel senki, nyilván ebben az is közrejátszik, hogy Rhys mi volt korábban. Lepattanok a mociról, a szinte óriásnak számító alakot nem nehéz észrevenni, ott van Katya is, meg egy ismeretlen nőci. Vélhetően ő a konktakt. Odatolom a járgányt, hogy kitámasszam. Rhys felé egy pacsi, Katya puszit kap, az ismeretlen nő felé intek. – Sz’asz. Tegeződünk, ugye? Nem akarok itt szorongani, vagy mi. – A ház felé tekintek, valóban úgy néz ki, mintha valami hajléktalan szálló lenne. Na nem mintha finnyás lennék, de a szüleim pénzéből jellemzően szállodákban alszom, vagy magam bérelte kérókban, igaz volt már hogy egy padon sikerült. [/b][/color][/i]– Ez tényleg kurva régi, de a célnak megfelel. Ja igen, Hunter, vagy ahogy sikerül. – Mutatkozom be a barnahajú hölgyeménynek, aztán forgatom a fejemet, hogy na és akkor most mi jön. Az ujjaimat a fényképezőre illesztem, és ellövök pár képet. Csak szépen sunyiban.
Követi a tekintetüket, hogy mi is lehet az, amit mindenki lát és neki is kéne. Pár pillanatig csak néz, mert nem érti, hiszen ott van előtte, aztán leesik neki. - Ó! Hogy azt nem kéne látni? Tele van ilyenekkel a város... Szerintem állati király! - napszemüvege felett néz át a házra, majd Daphnera egy büszke mosollyal néz vissza. Vakítóan kék szemei vannak. - Kerti törpét is láttam már! Meg egyszer megharapott valami repülő kék kis mocsok. Na olyan trippem sem volt még soha azelőtt! - és már húzza is fel az ingét vékony, csontos, krétafehér bőrű alkarjáról hogy megmutassa a félhold alakú apró fogsorok nem éppen szép nyomait. Daphne talán össze tudja rakni, hogy valószínűleg doxykkal találkozhatott, mert az ő harapásuk képes hallucinációkat okozni. Rhys ahogy bele hajol az arcába csak ártatlanul pislog rá és kissé értetlenül de aztán csak annyit mond. - Szondát ne fújjak biztos úr? Nyugi, tiszta vagyok. - Daphnera nézve hozzá teszi - Már úgy majdnem három éve. Amióta tudom, hogy minden amit eddig láttam tényleg létezik... sokkal könnyebb letenni a cuccokat. Meg örülök, hogy megszabadulhattam a dilidokitól és a gyógyszerektől is. - majd mellizmon boxolja Rhyst a lekváros megjegyzésre. - Még szép hogy mennyei! Angyal vagyok. A dolgom, hogy hirdessem a mennyei dolgokat! - azért a férfi felfedezhette már, hogy Katya bírja a terhelést és ugyan vannak berögződött dolgai, meg képzetei, de már egészen funkcionális közösségben is. Noha azt, hogy mi kínos, vagy mi az amit nem illik hangosan kimondani, megtenni, ilyesmikkel még mindig vannak problémák. Katya ugyan egy kissé kirívó eset, de Daph betekintést nyerhet annak mellékhatásába, hogy mivel járhat, hogy a muglik közül akadnak, akik látják a varázsvilágot, de annyira sosem kerülnek vele kapcsolatba és egész életükben azzal a tudattal élnek, hogy amit látnak csak hallucináció, vagy egyenest skizofrén zavarnak definiálják. Ami azért elég súlyos kérdéseket vet fel.
Kicsit összevonom a szemöldökömet, amikor többszörösen céloz rá, hogy valami baj van a rejtett házzal, és ugyan lehet, hogy összeraknám idővel magamtól is, nem arról vagyok híres, hogy a kérdéseimet magamban tartsam, ha szükségem van rájuk. - Láthatatlannak kéne lennie, mi? Nekünk meg a koszos falaival pont, hogy még feltűnőbb a sorban. De akkor a muglik meg a boszorkányok nem látják? Te látod? - teszem fel a kérdéseket, egyáltalán nem darálva, türelmesen és lassan, ameddig keresem Katya számát és elkezdem felhívni. Mikor meghallom a jellegzetes köszönést, amit valami japán meséből vehetett, vagy fogalmam sincs honnan, és két helyről szólal meg a hang, aztán megbámul minket és kicsit elkalandoznak a gondolatai csak lazán kinyomom és felvont szemöldökkel intek neki, hogy ne bohóckodjon, jöjjön ide. Kicsit oldalra nézek azért Daphnera, el elkerülhetetlen, főleg, mert tökéletesen egyetértek a törpillával… nagyon is jól néznénk ki együtt. De mondani könnyű, csinálni kéne valamit a helyzettel. Nem szólalok meg végül szabadkozni Katya nevében, csak kicsit köhintek, aztán ahogy ideér hozzánk elmosolyodom. - A Törpilla és a lekvárjai… egészen jól néz ki. - mosolyodom el egy kicsit a kezemet a lány vállán pihentetem meg, félrebillentett fejjel kicsit leereszkedeve a szintjére és hümmögve végigmérve. Mintha valami kopóérzék kapcsolt volna be mérem végig, hogy a pupillái természetellenesek-e, érezni-e rajta bármilyen nem odaillő szagot, és így tovább. Daphne-nak ez egy kicsit fura lehet, kicsit olyan, mintha egy apa mérné fel, hogy a lánya aki lekéste a takarodót milyen bűnökkel állít haza. Elmaszatolódott rúzs? Fűszag? Piaszag? Pasiszag? Biccentek Daphne szavaira, amikor a többiekre tereli a szót, és folytatom a csörgetést, áttérve Hunterre, miközben befogva a “kagylót”, ami már nem is olyan alakú, néhány szót még intézek a nőhöz. - Úgy hallottuk, hogy nagy sláger a sütőtöklé, remélem ehető lesz… - kezdek bele, aztán Katyára fut a tekintetem. - Mármint persze, hogy ehető lesz, biztosan őőő… mennyei. - javítom ki magam, de nem azért, mert megfutamodnék a lány elől, erről szó sincs, inkább olyan, mintha úgy bánnék a sokszorosan sérült lelkivilágával, mintha tojáshéjon járnék, mert fingom sincs hogyan kell egy fiatalt nevelni. És amúgy se egy átlagos fiatal csaj…
A sisakot természetesen lecsatolom és visszaadom neki. Valahogy az sem tudatosult bennem, hogy neki is szüksége lett volna rá egyébként, nem csak nekem, sőt neki főleg, hiszen ő ült elől és neki kellett figyelnie az útra, de nem vagyok gyakorlott motoros, sem mugli igazából, úgyhogy eszembe se jutott, hogy ez is fontos tényező lett volna. Egyelőre pedig úgy fest mást nem tehetünk, mint várakozunk, hiszen a barátai nincsenek sehol, vagy legalábbis ügyesen meghúzzák magukat, ami végül is érthető, ha egy olyan bagázsból próbálnak meg kiválni, ahonnan gondolom csak úgy egyébként nem lehet. Megvárom hát, amíg telenál párat, hogy hol lehetnek és hogy körülbelül mennyi idő, amíg megérkeznek. Azért nekünk se a legjobb, ha sokáig itt ácsorgunk, az a végén még feltűnő lenne és Sirius is vár minket. - Csak, mert régi és nem... Szóval akkor jól sejtettem. - akadok el a magyarázatban, hiszen igen akkor látja a házat, akkor pedig ha vannak még hozzá hasonlók, akikről esetleg nem tud akkor ők is láthatják a házat. Nem mondom, hogy így könnyebben találják majd meg őket sokkal, hiszen még se mehetnek végig egy olyan muglival aki átlát a mágián az egész városon, mint valami nyomkövető kutyával, de azért ez akkor sem jó hír. - Belülről egyáltalán nem ennyire kopott. - habár még sosem jártam odabent és jobban belegondolva biztos, hogy lesz majd mit megszokniuk, hiszen a Black ház igen régi és azért bőven akadnak ott mágikus eszközök, sőt ha jól tudom akkor még egy házimanó is. Lesz azt hiszem még néhány áll leesés rövidesen, amikor majd beviszem őket. Sokáig viszont már nem tanakodhatunk a házon, mert az első delikvens meg is érkezik, nekem pedig felszalad a szemöldököm a telefonba suttogott, egyébként elég jól hallható megjegyzésre, de végül azért nem teszem szóvá. Gondolom beszélt rólam nekik a telefonban nem rég, azt azért nem hiszem, hogy előtte azzal hencegett volna, hogy fogdában tartott napokig. - Szia! - egészen fiatal, nem is tudom, hogy ilyen fiatalokat hogyan rángathattak bele ilyen ügyekbe. Belegondolni is rossz, hogy akár még majdnem gyerekek is lehettek, akik az ispotályba juttattak aurorokat. A lekváron persze rendesen meglepődöm, amikor a kezembe nyomja és őszintén szólva hirtelen azt se nagyon tudom, hogy hová tegyem, úgyhogy egyelőre csak szorongatom. - Köszönöm! - bököm ki végül, aztán a ház felé pillantok. - Gondolom akkor te is látod ugye? - akkor elmarad a nagy leleplezés, ahogyan a rejtett épület előbukkan a többi közül, pedig az milyen izgalmas is elsőre! - A többiekről mit tudunk? Nem lenne jó sokáig várakozni. - pillantok aztán újra Rhysre, hiszen most itt a nyílt utcán ácsorgunk és nagyon remélem, hogy ezt nem kell majd sokáig így tennünk, hanem hamarosan bemehetünk az épületbe. Be kell mutatnom őket még Siriusnak és hát én sem érek rá egész nap.
Épp egy fának támaszkodva tátotta a száját, vagyis eredetileg egy kistermetű lollipop-ot készült a szájába venni, de valami elvonta a figyelmét a park túloldalán. Valószínűleg egy kutya, amit nagyon aranyosnak talált ahogy játszik egy kisgyerekkel. Napszemüvegétől nem tudott megszabadulni azóta sem. Vannak berögzött dolgai amik biztosítják számára a komfortot és a napszemüveg viselése épp ilyen. Akkor is ha süt a nap, akkor is ha nem, akkor is ha beltérben van, akkor is ha éjszaka van. Öltözékét tekintve, lehetne rosszabb is, de legalább mindent takar amit kell. Egy csövessapi is a fejébe van húzva a biztos álca kedvéért. Táskájában megzizzen a telefon és csak fél perc után esik le neki, hogy nem csak simán bekapcsolva felejtett valamit egyebet... Régi rossz szokások. Elő túrja hát a szegecsekkel kirakott málhazsákja legaljáról. Valószínűleg, ha tágító bűbájjal lenne is ellátva, akkor sem tudna jobban eltűnni nála egy telefon. De győzelem mert megtalálja. Futólag elégedett arccal tekint a motyójában lapuló üveg lekvárra. Ezt a szokását sem tudta levetkőzni. A lekvár a világ egyik közepe számára. A telefont felveszi. - Moshi moshi hi hello! - jön a már jól ismert köszöntés tőle. Mindig így szól a telefonba. Rhysnek pedig feltűnhet, hogy nem csak a telefonból hallja a lány hangját, hanem úgy pár méterre maguktól. Ki is néz a fa mögül. Meglátva és nyugtázva őket pedig egy mosollyal rájuk int, és el is indul feléjük. - Csinosabb mint gondoltam. Jól mutattok együtt. - mondja még a telefonba halkan, kezét a szája elé téve, mintha Daphne egyébként nem hallaná, hogy mit mond másfél méterre tőle hangosan suttogva... De kinyomja végül és a nő elé áll minden félelemérzet vagy úgy bármi egyéb nélkül. - Szia! - köszön rá, kezet is nyújt neki, vagyis, igazából pacsira tartja a kezét és úgy tűnik jó hatással volt rá a közeg amibe került, mert már nincs olyan nagyon brutális orosz akcentusa. - Katya vagyok. Ezt pedig neked készítettem! - és egy mosollyal Daphne kezébe nyomja a kis piros szalaggal átkötött lekváros üveget, amire rá van írva, hogy "Sütőtök lekvár". Az ő részéről megtörtént a bemutatkozás, várakozóan néz Rhysre, meg Daphnera, ha a nő esetleg kérdezne tőle.
Már csak hümmentek a további magyarázatokra, ezután tényleg csak idő kell, míg leülepszik bennem és feldolgozom a dolgot. Talán még esélyt is adhatok annak a fiúnak, hiszen ha Fionn olyan volt, vagy részben olyan volt, mint ő, akkor az ellenszenv leküzdhető. Csak még meg kell beszélnem magammal, hogy tényleg a humbug miatt fújok a kölyökre, vagy egészen másért. - Há’ még jó! - szalad ki a számon, egy kicsit talán kibukkan a szavaim közül, hogy nem vagyok túl magasan iskolázott, bár azért annyira nem is mondanám ezt tájszólásnak, csak egy jobb nevelést kapott ember nem használja így a szavakat. Erősen kell kapaszkodnia, én pedig élvezem, hogy diktálhatom a tempót, de amikor lekászálódik és én is átvetve a lábaimat kiegyenesedek és nincs az arcán semmi különösebb izgalom vagy élvezet, egy kissé talán csorbát érzek a büszkeségemen. Annyira nem, hogy felhozzam, pláne, hogy az még szánalmasabb lenne, ha megkérdezném, hogy ő miért nem élvezte, miközben én igen, de egy férfi ilyen kérdésekre nem vetemedik - vagy csak végszükség esetén. Nyújtom a kezeimet a sisakért és csak futtában érintem meg a kezét, de ezt igazán veheti véletlennek, ha azt tekintjük, hogy mennyire látszik rajtam, hogy szeretem a járgányom és a tartozékait sem akarom véletlen elejteni. Visszarakom a motor méretes táskájába, aztán újra körbenézek a többieket keresve. Eszemben sincsen Daphne korát szóba hozni, de valahol megértem, hogy elvesztette a régi gyökereit, hiszen majdnem húsz évvel ezelőtt még nem is igazán voltak mobiltelefonok, csak helyhez kötött vonalasak, legalább is a normális emberek között, még csak fejlesztették, hogy bemutassák a nagyközönségnek. Árban meg mostanában lett elérhető mindenkinek, szóval ja… nem olyan furcsa, hogy idegen neki, ha annyira be volt tokosodva a varázsvilágba és az ottani problémákkal foglalkozott csak. - Igen, mobilon. Már is. - bólintok neki, és elkezdem tárcsázni először Katyát, reménykedve, hogy van is nála, aztán végig sorba megyek mindenkin, ha fel nem bukkannak. Miközben várom a kicsöngést és körbeszalad a teret körbeölelő sorházakon a tekintetem megragadja egy lakás, ami sokkal sötétebb és rozogább kívülről, mint a többi. - Az ember azt hinné, hogy puccos környéken elvárják a lakóktól, hogy legyen valami egységesség, de az a ház tiszta redva... - mondom halkan, felvont szemöldökkel, amíg nézem a sorból kilógó lakást hanyagul befogva a telefon alját, ahol a mikrofon van beépítve.
Valahol azért persze értem én az álláspontját és hogy nehéz lehet mugliként kezelni, hogy a világban olyan dolgok vannak, amik az embernél egyszerűen többek és erősebbek. Igazából pont ezért gondolom úgy, hogy egy átlag mugli, akit még csak az sem véd, mint őt minimálisan, hogy átlát bizonyos varázslatokon, végképp nem tudna ezzel mit kezdeni. Félnének, mert képesek vagyunk olyasmikre egy szimpla pálcaintéssel, amikre ők nem. És kétlem, hogy ezt ellensúlyozná, hogy vannak komoly mugli fegyverek is a vilábukban, vagy hogy vannak varázslók, akik melléjük állva ezeket megmachinálják. - Valahogy így igen. Tudod a világunkban nem csak emberek vannak, hanem olyanok is, akik részben azok, vagy emberszerűek. A vélák csak egyek ezek közül a fajok közül, de nem ritka, hogy szimpla emberekhez lesz közük és így a gyerekeik ereje már enyhébb lesz. - próbálom megmagyarázni a dolgot úgy, hogy ne dobjam be a sellő, meg kentaur, meg akár vámpír, vagy vérfarkas kártyát, mert nem tudom mennyit tud a világunkról, de azt hiszem nem most itt az utcán kellene mindent a nyakába öntenem, mert tuti, hogy elsőre nehéz lenne kezelnie. Még egy gyereknek is kihívás, aki mint én is mugli közegből kerül a Roxfortba. Az első órámon, amikor Flitwick bejött őszintén szólva fogalmam sem volt, hogy miről beszél, mert már azon a tényen fennakadtam, hogy kobold és mekkorák a fülei. - Azt sejtem. Én biztos, hogy nem tudnám megmozdítani puszta kézzel, valószínűleg még felborítani sem. - nem hogy eltolni. De azért itt hozzáteszek egy mosolyt, mert látszik rajta mennyire büszke erre a motorra, szóval tuti idegbajt kapna, ha valaki megpróbálná felborítani és e miatt bármi is megsérülne rajta. Az persze nem is kérdés, hogy kapaszkodom, sőt maikor még rá is gyorsít akkor még jobban. Annyi lélejelenlétem van, hogy nem kezek el sikítozni a gyorsaság miatt, hiszen néhány hete meg akartak ölni... voltam már ennél durvább helyzetben, de azért azt érezheti a kapaszkodás erejéből, hogy nem vagyok hozzászokva már rég az ilyesmihez és már nem is vagyok annyira fiatal, mint tini koromban, hogy ezt gondoljam a legnagyobb élvezetnek a világon, bár minden bizonnyal újra meg lehetne szokni, ha akarnám. Amikor megállunk kell pár pillanat, amíg a szívverésem újra normál szintre lassul vissza, főleg hogy az út végefelé még navigálnom is kell kicsit és nem csak a kapaszkodásra koncentrálni, de végül sikerül lekászálódnom. - Esetleg próbáld meg elérni őket azon a... mobilon. - fura, talán tényleg illene ezeket a dolgokat jobban ismernem. Mondhatni muglinak születtem, de egészen elvágtam magamat attól a régi élettől az évek során és az a tudás valahogy kikopott az életemből. Nem biztos, hogy ez normális, de talán részben érthető. A mugli életem arról szólt, hogy a szüleim eldobtak maguktól, a barátaim mellett folyton bajba keveredtem, érthető talán ha mindenestül el akartam hagyni az egészet és teljesen új tiszta lapokkal indítani az életemet.
Azért ha ad pár percet emésztgetem ezt az egészet, és talán nem leszek annyira begyöpösödött, hogy feléleszem a Ku-Klux-Klant és elkezdek vélákra vadászni. Nem vagyok ennyire őstulok, csak ezek szerint én látom az igazi énjét a srácnak, medál ide vagy oda. Azért nem kicsit bosszantó, hogy az életemben ez a ki tudja honnan jött képesség megmagyarázhatatlan esetekben hasznos, máskor pedig mintha nem is lenne, kikerülhető és engem is ugyanúgy át lehet verni, mint bárki mást. Nem értek a mágiájukhoz, nem sikerült megfogalmazni soha, hogy mire is vagyok képes, de ami biztos immár: a medál nem fed el előttem semmit, ahogy az elrejtett házakat, utcákat is látom, az emléktörléssel nem tudnak az agyamba piszkálni, ellenben nem vettem észre, hogy Milleniumkor alakváltó vette fel annak a zsarunak az alakját, és amikor lelőttem azt a fiút… akkor is félrevezettek… - Aha, szóval emberszerű, csak még a varázslóknál is egyedibb, de… hmmm… keverednek velünk, meg ránk van hatással az erejük? - tippelgetem, járom körbe, emésztgetem az egészet. Azért még egy pár kört le kell futni a fejemben, mire elfogadja az agyam, hogy amit érzek azt nem én érzem, hanem valami mágikus kisugárzás, ami a srácból árad és megőrjít, csak egészen máshogy, mint a nőket. Évek óta tudok a varázsvilágról, de nem minden szegletéről, annyira el voltam foglalva a Testvériség szervezésével és titokbantartásával. Ahogy terjedt az alvilágba száműzött párt egyre nehezebb volt biztonsági főnökként biztosítani a találkozókat, tehát eléggé lefoglalt az egész, ugyan nem mondom, hogy semmit sem ismertem meg. Futtában felsejlik a fejemben a gondolat, mintha Fionn is beszélt volna valamilyen vélaságról, és őt is ellenszenvesnek éreztem az első napokban és elhajtottam, míg meg nem ismertem. Talán ez az egész számomra leküzdhető lenne? De nem mondom ki, mert egyelőre túl erős még az ellenszenv és talán valamilyen alsóbb bugyrokban a féltékenység ahhoz, hogy nagyon barátkozósra akarnám venni a figurát. - Hát, talán két ember kétoldalról megtolja, de hogy nem pattan rá fel sok ember elszáguldani, az biztos. - szólalok meg, és dől belőlem valamilyen szelíd büszkeség. Nem tudhatja persze, hogy a motor nagyrészét én bütyköltem meg, jó néhány alkatrésze van, amit személyre szabtam, a formájában is van valami egyedi annak, aki ismeri a nagy dögöket, de bizonyára Daphnénak már régen volt az ilyesmi. Felülök és várakozóan pillantok rá, de jól megtámasztom a lábammal a járgányt, szóval még akkor se tudnánk felborulni, ha tényleg sokáig molyolna azzal, hogy hogyan is lendítse át a lábát a széles ülésen. Elhelyezkedik, én pedig most kimondottan örülök, hogy levágtam a hajamat, mert bukósisak híjján valószínűleg az egész utat vakon tenné meg, mert mindent kitakarna a hátracsapott hajam az ellenszélben. - Kapaszkodj. - szólok hátra egy kis mosollyal az arcomon, és már is felbőg a motor és elindulunk, egy-két percig normális ütemben, hogy ne hozzam rá a frászt, főleg a kanyarokban kell azért egy-két perc ráérezni. Csak akkor gyorsítok fel, amikor már úgy érzem, hogy eléggé kényelmesen van mögöttem, de akkor annyira, hogy az utakon olyan repesszünk, amivel éppen nem állítanak meg a zsaruk, csak egy kicsit átlépve a sebességkorlátokat. Jól esik, ahogy belém kapaszkodik, talán ezért is sietek annyira, az erős felsőtestembe jól meg kell kapaszkodnia, hogy kényelmesen fent maradjon. Persze nem vagyok annyira ösztönlény, hogy a kezeire figyeljek vagy a nekem feszülő testére, nem hiányzik egy karambol. Tizenöt perc se tellik el, és újra lelassítok, az utolsó kanyaroknál Daphne útmutatására hagyatkozva, hogy merre is van az a tér, ahova tartunk, hiszen az egész Lonodn térkép nincsen a fejemben, és ez egészen kiesik azokból a kerületekből, ahová sokat járok. Az egyetlen látványosság, amit itt ismerek, az a közeli Camden Town, de ott is inkább huszonévesen voltam többet, az meg nem ma volt. Megállok a téren a zöld mellett, leteszem a lábam, hogy Daphne könnyebben lemászhasson és csak azután nézek körbe, első sorban a többiek után kutatva, de egyiküket se látom az utcán. - Vagy késnek, vagy rejtőzködnek valahol a közelben. - jegyzem meg, hiszen nem azért kell a védett ház, mert annyira szabadon járhatunk-kelhetünk a napsütéses utcákon.
Tudom már, hogy hülye ötlet volt, de mégis mit tehetnék már utólag? Ha nem jövök, akkor talán másnap újabb nő eltűnésének híre fogad, ért volna akkor valamit, hogy a helyemen maradok? Így legalább feltartottam, talán egy kicsit hátráltattam, amíg velem szórakozott és nem valaki mással. Mondhatja bárki, hogy őrült vagyok, hogy így gondolkodom, de valahogy el kell kapnom és egyszer ő is hibázik. Olyan nincs, hogy ez ne így legyen. Egyszer mindenki hibázik, csak ki kell várni és addig kell űzni, hajtani, amíg nem kezd el kapkodni és jön majd egy rossz lépés, amit kihasználhatunk. Nagyon remélem, hogy ez még az előtt következik be, hogy újabb nőket kell majd holtan megtalálnunk. - Főleg, ha ennyire hideg és kellemetlen hely. - az ember mindig azt hiszi, hogy a Mennyország a kellemes, szóval ez nem lehet az, hiszen a kő hideg, nincs orgonaszó, meg fény. A láma halványan derengő fénye nem igazán számít túlzott fényárnak, bár persze igaza van, ha már nem az élők sorát öregbíteném akkor nem kaphatnám el azt az állatot sem, pedig határozottan az a célom, még ha a kivitelezés nem is a legtökéletesebb, de minden elrontott akcióból, minden hibából tanulok és szépen lassan rájövök majd, hogyan is játszhatnám ki a trükkjeit és el fogom kapni. Az biztos, hogy addig nem nyugszom, amíg ez nem sikerül. - Én nem... - megrázom a fejemet, de persze az első mozdulatnál rájövök, hogy ez nagyon nem volt jó ötlet a részemről, mert enyhe szédülés következik hála az akciómnak. - Nem arra gondoltam, hogy veszélyes lennél, csak mert te vagy... tudod... - persze sejtem én, hogy már sok ilyen tekintettel találkozott, de bennem nem ez merült fel. Sok mindent láttam már, az is, hogyan vernek át valakit és azt is, hogy milyen, amikor nem hisznek neked. Éveken át próbáltam elmagyarázni az anyámnak, hogy mennyire vak és mennyire nem veszi észre, hogy a nagybátyám mit művel a háta mögött. Nem hitt nekem... soha, azt hitte csak egy kamasz lázadása, és amikor betört koponyával hevert a padlón előttem már nem tehettem semmit sem, akkor már nem segíthettem rajta. Pontosan tudom hát, hogy milyen, ha nem hisznek neked. - Egyszerűen csak sajnálom, ami történt, az egész... - nem fejezem be, de talán sejtheti mi lenne a vége. A meghurcoltatást, a bántásokat, elég sokat szenvedett, az évekről nem is beszélve, amiket az Azkabanban töltött. És gondolom úgy van vele, hogy minden auror tart tőle, de nem mindenki egyforma. - Igen, jellemző, főleg ha az ember nő és ennek ellenére is eltökélt. - és néha van egy-egy sikertelen esete, mert tény és való, hogy időnként előfordul, hogy rosszul jön ki a lépés, ha nem is túl gyakran, de előfordult már. Nem mintha más nem hibázna, de ha elegen figyelnek rá, hogy te mikor teszed, akkor a te hibáid mindig sokal nagyobbnak tűnnek. - Névtelen bejelentés volt, az se lepne meg, ha ő hívott volna ide szándékosan. - halkan sóhajtok csak egyet. Tudtam, sejtettem, hogy csapda lesz, de mit tehettem volna, mint hogy belesétálok önként, ha kell? Nem igazán volt választásom. Ha nem jövök, annak nagyobb következményei lettek volt, tehát nem tehettem mást, még ha ez is lett a vége. Végül is túléltem, nem megölni akar, legalábbis egyelőre nem, hiszen amúgy kivel szórakozna? Az ilyen beteg alakoknak közönség kell, a nélkül nincs értelme a kis játékaiknak. - Tudom. Néha úgy érzem egyesek... nem is akarnak igazán tenni, mert azzal, amit próbálnak nem érnek el semmit. - tudom a szabályok fontosak, de a szabályok betartásával nem érthetjük el a megoldást minden esetben, néha túl kell lépnünk rajtuk és kész. Nem ellenkezem, amikor segít, hogy bekísérjen a házba. A szavai azok, amik meglepnek, még hogy összejátszana vele, valahogy ez fel sem merült bennem. - Nem gondoltam ilyesmire, de... civil vagy, miért akarsz belefolyni? Láttad jól, hogy az az alak veszélyes. - vagy csak simán ő is ugyanúgy azt gondolja, hogy én nem voltam elég erős, hogy legyőzzem? Benne van a pakliban, bár az nem valószínű, hogy meggyőzne, hogy a segítségét kérjem. Talán csak unatkozik, mert elég rendesen a mi kis világunk peremvidékére szorult? - Ha tudsz adni egy bögre meleg teát, az azt hiszem jót tenne. - a tea mindig jót tesz, meg persze a sebek ellátás, de az azt hiszem evidens. - A pálcám... nem láttad? - tudom, hogy kirepült a kezemből, de fogalmam sincs, hogy hová, hogy nem vitte-e el és nem érzem még elég erősnek magamat ahhoz, hogy magamhoz hívjam, nem biztos, hogy sikerülne, ahhoz kell egy kis pihenés.
Békésen sétáltatom magam, ideje volt már kimozdulni a négy fal közül, levegőzni, legyőzni minden porcikámba szétáradó ösztönös ellenkezést, hogy emberek közé menjek. Gyűlölöm a bezártságot, ez igaz, de azt se különben, ahogy rám néznek, kik azt hiszik, ismernek, csak mert látták képem egy újságban, olvastak néhány elfogult, fele se igaz cikket rólam. Undorít szánakozásuk, gyanakvó pillantásuk, annyit szeretnék csak, hagyjanak figyelmen kívül ugyanúgy, mint bárki mást. Hogy lehetne teljesíthetetlenül hatalmas kérés ez? Kutya alakom a kellemetlenségek elkerülésére a legjobb megoldás. Kevesen ismernek így fel, s azok tisztában vannak a legtöbb részlettel, felfedni magam előttük problémát nem jelent. Este van már, mire visszaérek szüleim rejtett háza elé. Nyugodtan ügetek a járdán végig, ismerős ismeretlen hangok hallatán torpanok csak meg. Erőlködés nélkül szúrom a párbajozókat ki, nem is lehetne nehéz ez, az utca ezen kívül teljesen üres. Habozás nélkül, azonnal lépek. Nem vagyok félős típus, az pedig, aki egyszerűen elfordítja csak fejét, ha valakit bajban talán, pláne nem. Harcolni is kész lennék, sokat mégse kell tennem, a támadónak elég észlelnie, máris felkapja a nyúlcipőt. Megfordul fejemben, utána megyek, elkapom, mielőtt még véglegesen eltűnne a helyszínről, a sérültet itt mégse hagyhatom, ilyen távolságból nem látom, mi is van vele pontosan, ahogy arról sincs tudomásom, milyen átkot használt a férfi ellenne. Messze voltam ahhoz, hogy beazonosítsam. Lemondok hát az üldözésről, inkább a nőhöz lépek, mellé térdelek, egyetlen hasznos kis varázslattal magához térítem, könnyebb úgy, ha kifaggathatom. – Bajban lennénk, ha az lenne – mosolyodok el halványan, némileg megkönnyebbülten. Pocsékul fest, de legalább magához tért, és látszólag rendben van. A zuhanás fájdalmas bizonyára, nem csodálnám, ha órákon belül gazdagodna néhány látványos folttal teste bizonyos részein, az viszont kétségtelen, maradandó sérülése nincsen. Azt kéne most már csak kideríteni, mit keresett itt, kit kergetett, és miért. Sokat nem láttam az idegenből, sötét sziluettje beleolvadt a félhomályba, a lámpák halovány, villogó fénye se volt elég ahhoz, alaposabban megfigyeljem, pedig hasznos lett volna minden bizonnyal, talán azonosítani is tudtam volna, nem egy feketemágushoz volt már szerencsém az évek során, ő pedig nem tűnt épp fiatalnak, biztosan nem tegnap kezdte az ipart. Mélyen gondolataimba merülve talál a kérdés meg, így csak fejem rázom, vele is tudatva, min jár éppen eszem. Ebben segíteni sajnos nem tudok, és követni is késő lenne már, kétlem, még mindig a közelben ólálkodik, ha volt egy kis esze, rég dehopponált. – Nem eszek embereket – mordulok fel, arckifejezése változását látva, szinte ösztönösen. Minden bizonnyal elég éber már, hogy felismerjen, eszébe jusson, ki vagyok, állítólag mit tettem. Fogalmam sincs, melyik tábort erősíti, azt, kik szerint a felmentés jogos volt, a minisztérium hibázott, mikor Azkabanba záratott, vagy éppen ennek ellenkezőjét gondolja, vannak így épp elegen. – Jellemző ez rájuk – húzom el szám keserűen, nem is olyan burkoltan utalva múltam sötét árnyaira. Senkit nem hibáztattam valójában, azt tették, mit helyesnek láttak, s minden bizonyíték nyílegyenesen ellenem szólt, Peter is megtett mindent, habozás nélkül elítéljenek, ha kézre kerülök. Sokat segített volna egy tárgyalás, normális kikérdezés, akkoriban ez azonban nem volt divat, idő se lett volna kihallgatni mindenkit. Várható volt hát lényegében, bűnösnek találnak. – Olvastam az eltűnésekről – jegyzem meg halkan, ahogy eszembe jut, láttam néhány mugli újság címlapján egy cikket, mely azt próbálta kitalálni, ki lehet felelős a nők felszívódásáért. – Kitől kaptad a fülest? – nagy esélye nincs ugyan, meglehet, ő is ugyanolyan sáros, mint az előbbi férfi. Valami oka kell, hogy legyen annak, pontosan tudta, hamarosan felbukkan egy auror vadászterületén, egyértelműen tudva, hol keresse, nem csak tanácstalanul bóklászva, bár az is lehet, szerencséje volt csak. – Kétlem, hogy ezek után jobban hinnének neked, még ha elég látványos is, hogy összefutottál valakivel, akivel nem kellett volna. Most már tenni se tehetsz semmit, menjünk be, ott majd folytatjuk – megfogom karját, gyengéden húzni kezdem az egykori főhadiszállás felé. Gyűlölöm változatlanul ezt a helyet, azt azonban én is elismerem, biztonságos, rajtunk ütni, kihallgatni nem fog ott senki, paranoiámnak márpedig szüksége van arra, alaposan bebiztosítsa magát. – Ha nem gondolod úgy, hogy összejátszok vele, és hajlandó vagy beavatni a részletekbe, segíthetek neked – teszem még hozzá, hátha az nyújt némi ösztönzést arra vonatkozóan, egyelőre fenekén maradjon, átgondolja újra, mit, hogy tegyen annak érdekében, képes legyen elfogni a gyilkost.
Nem hallom már a közeledő lépteket, azt aki talán elijeszti a gyilkost, akit már mióta üldözök. Nem jut el a tudatomig, talán azért, mert vadul dörömböl a fejemben az adrenalin, ami most valahogy kizárja a külvilágot. Talán azért, mert arra számítok, miután a pálcámat is elveszítettem itt a vége, talán a zöld fény villanását látom majd meg és az lesz egyben az utolsó is, amit látok ezen a pocsék világon, de nem így történik. A kép elsötétül, de nem a halál csak a kábítás miatt. A hang talán még eljut hozzám, de már az sem úgy, hogy fel is fogjam, ahogyan az ismeretlen érkező rákiált a támadómra, majd utóbbi elillan, előbbi pedig hozzám siet. Csak akkor térek magamhoz, amikor már fölém hajol. A varázslatának hála lassacskán kezem felfogni, hogy minden bizonnyal élek, egyébként nem lenne ennyire kellemetlen a hideg beton alattam. - Szóval ez nem a mennyország, ahhoz túl hideg. - hűvös van annyi szent és a beton se kifejezetten meleg, ellenben mivel mindezt érzem nem haltam meg és ez jó... azt hiszem. Csak épp nem értem el ezúttal sem semmit, elmenekült, nekem pedig esélyem sem volt elkapni. Idegesítő, frusztráló, hogy erősebb nálam és hogy nem tehetek ez ellen semmit sem, pedig akartam... azért jöttem, hogy elkapjam és még csak azt sem tudom hogyan néz ki. Beetetés volt, nem akart megölni, csak megmutatni, hogy mire képes és hogy fejezzem be az üldözését, mert úgy sem kapom el. Ebben téved, abban is hogy ha rám ijeszt befejezem és abban is, hogy valamikor befejezem az üldözését. Eszem ágában sincs. A kérdésre végül csak bólintok és talán egy kis segítséget igénylek, mégis csak elájultam és összeestem, ilyenkor az ember egyrészt kissé beveri a fejét, másrészt még kába is vagyok a kábítás utóhatásának hála. - Jól vagyok, nagyjából, köszönöm! Láttad? Nem láttad az arcát? - oh hát persze, hogy nem. Biztos vagyok benne, hogy a legjobb esetben is maximum a köpenyes alakot látta, de az arcát biztosan nem, mégis megkérdezem és mégis reménykedem, hiába tudom, hogy teljesen értelmetlen és felesleges. Végül csak halkan sóhajtok egyet, amikor végre lábra álltam. Most tudatosul a tény, hogy ki is az, aki most épp nekem segített. Auror vagyok már épp elég ideje ahhoz, hogy tisztában legyek az illető kilétével. Elég sok időt ült az Azkabanban és szerintem nincs olyan auror, aki ne lenne tisztában, hogy kicsoda Sirius Black, hogy milyen megpróbáltatásokon ment át és... úgy nagyjából az egésszel, ami vele történt. Nem lehet valami kellemes, nem csoda, hogy évekkel idősebbnek néz ki, mint ami valójában lehet. - Hogy mi történt? Elszúrtam, megint, de csak mert nem hittek nekem, hogy tényleg ide kell jönni. - csalódottan rázom meg a fejemet. Ha nem egyedül jövök... de félő, ha más is van velem, akkor nem is került volna elő. Nem kockáztatott volna, kár azt hinnem, hogy csak az én hibám, de ez van, hajlamos vagyok hibáztatni magamat. Persze a fejrázás nem a legjobb ötlet, ennek hála felszisszenek. Nem durvák és nem mélyek a sérüléseim, inkább figyelmeztető jelleggel kaptam őket igazság szerint. A legtöbb vágás, karcolás az arcomon, a karomon, a lábaimon, utóbbiak a ruhát is kissé megszaggatták felületiek, amik maguktól is viszonylag gyorsan gyógyulnának meg. Ettől még persze véreztek, amikor végighasította az arcomat a varázslat, látszik is, hogy itt-ott vértől maszatos vagyok, de nem tűnik úgy, hogy olyan nagy fájdalmaim lennének. - A férfi, akit láttál... gyilkos, fiatal nőket öl, sokan tűntek el a könyékről, eddig öten és... kaptam egy füles, ide jöttem, de hiába. Csak megmutatta, hogy mire képes. - halk sóhaj végül, ahogyan beismerem, hogy elszúrtam, hogy nem vagyok elég erős. Csüggesztő, pedig el akarom kapni, nem akarom annyiban hagyni, hiszen ölt, már többeket is és még ölni is fog. Velem nem tette meg, de csak azért, mert ugyanolyan pszichopata, mint az ilyenek. Élvezi, hogy szórakozhat az aurorokkal, sőt talán azt, hogy velem. Persze én már kevésbé.
