Főkarakter: Titkos karakter
Teljes név: Caradoc Ogden
Születési hely és dátum: Rhyl, 1975. október 22.
Csoport: Varázshasználó
Patrónus: Denevér
Évfolyam (szak) / Foglalkozás: Bérgyilkos
Képesség: Született legilimentor
Jellemed kifejtése
Valójában nem ez a nevem; és nem is Angliában születtem. Abban sem vagyok biztos, hogy a születési dátumom stimmel, de Marcus elárulta, hogy valóban annyi éves vagyok, amennyinek hiszem magam. Ezt leszámítva összesen két dolog volt biztos az életemben: Marcus – aki bérgyilkos – három éves koromban elrabolt engem; és született legilimentor vagyok. Fiatal voltam, és rövid idő alatt elfelejtettem a szüleimet, a családomat, az életemet; így könnyen befolyásolhatóvá váltam. Rajongok a nevelőapámért, aki csupa gonoszság ugyan, de nemes célt szolgál; ugyanakkor rettegek is tőle, mert gyorsan megszalad a kezében a korbács. Attól a naptól kezdve, hogy kiragadtak a régi családom köréből, taníttattak. Sosem jártam varázslóiskolába, mindig is magán tanáraim voltak, azokból is a legjobbak. Mr. Saundrice, a legilimencia tanárom tartózkodott a legtöbbet a házunkban; az elrablóm azt akarta, hogy addig tökéletesítsem ezt a képességemet, amíg mesteri szintre nem jutok. Sajnos ez a mai napig nem sikerült, csupán a negyedik lépcsőfokig jutottam; mindezért sokszor újabb sebeket kaptam és kapok a hátamra. Mikor pár évvel az elrablásom után megpróbálkoztam nála a legilimenciával, kiderült, hogy az okklumenciát mesteri szinten gyakorolja, így esélyem sem volt ellene. A képességemnek köszönhetően tudom, mivel nyerhetem meg az embereket, épp mire vágynak, ezért sokan megbíznak bennem; hiba. Marcus irányít engem, és emiatt sosem lehetek igazán önmagam; én vagyok az, akit az ő utódjának szán. Meg kell keresnem, és végeznem kell azokkal, akik az ő ellenségei voltak, vagy talán a mai napig azok; ő már öreg, ezért is hozott el magához, mikor kicsi voltam, és úgy gondolom, a képességeim miatt esett éppen rám a választása. Ismerte a szüleimet, akik megbíztak benne, és elmondták, hogy a fiúk néha megérzi, hogy mit akarnak mások. Marcus rájött, hogy valószínűleg legilimentor vagyok, és inkább elrabolt, minthogy várjon még pár évet, hogy ez bebizonyosodjon. Habár nem emlékszem a valódi szüleimre, ő lett a családom, az édesapám, az édesanyám, a bátyám, az idegesítő öcsém, és a legjobb barátom is egyben. Nem szeretem az emberi kapcsolatokat; ahányszor megpróbálok barátkozni valakivel, a következő alkalommal az ő szüleinek nevét hallom Marcus szájából, amikor elmondja nekem, hogy ki, vagy kik a következő célpontom. A büntetéstől való félelmemben megtanultam mosolyogni, és eljátszani, hogy mindennel meg vagyok elégedve. Az új apám megtört, azt teszem, amit mond; nincs választásom. Sokszor sírtam, megpróbáltam elszökni; de mindig hazavitt a lábam. Megszerettem az elrablómat, aki által egy hidegvérű gyilkossá váltam, aki a képességi segítségével kijátssza az áldozatait; így lettem én a tökéletes bérgyilkos.
Megjelenés
Nem vagyok egy magas srác csupán 170 cm magas, de így legalább sosem kell azzal bajlódnom, hogy beverem a fejemet az ajtófélfába. Sötétbarna hajam van, a szemem ugyanilyen színű. Szabadidőmben az izmaimat fejlesztem, hogy egy esedékes vészhelyzetben is meg tudjam védeni magamat; és a megszerzett izmokat nem sajnálom megmutatni. Mindig is a füleim voltak a kedvenc testrészem, talán azért, mert a fejemhez lapulva azok nem akadtak be sehova; na nem úgy, mint az orrom. Nem vagyok vélaszármazék, de általában ahányszor kilépek az utcára, minden alkalommal van egy, esetleg több lány, akik rám kacsintanak, csókot küldenek, a bátrabbak még meg is szólítanak; én pedig már nem tudom, hogyan mondjam meg nekik, hogy kopjanak le. Van, akivel eljátszadozom pár napig, de aztán Marcus rádöbbent, hogy rossz úton járok, és akkor jön a büntetés. Általában csak leránt a földre, szétszakítja a pólómat, előveszi a zsebéből a zsugorító bűbájjal ellátott korbácsot, és rámver néhányat. Csakis a hátamat üti, mert az nem látszik; ezért nem járhatok soha olyan helyen, ahol le kéne vennem a pólómat, az elárulná őt. Általában farmert hordok, egy lezser pólóval, és valami divatos cipővel. Sosem veszek márkás pólót, felesleges arra költeni, hiszen az elrablóm akármikor széttépheti azokat. Általában megtartom a pókerarcomat, a vigyorgó, elégedett arcomat. Ha valaki rám néz, eszébe sem jutna, hogy épp egy bérgyilkossal áll szemben; én már csak tudom, hiszen az esetek nagy százalékában már észrevétlenül tudok behatolni mások fejébe. Ezt kihasználva próbálok meg kedvesen, néha egy feledékeny, elveszett gyerek bőrébe bújva közel kerülni áldozataimhoz, hogy utána egy váratlan pillanatban küldjem rájuk a gyilkos átkot.
Életed fontosabb állomásai
Mr. Saundrice igazán kedves ember volt; tőle sosem tartottam. Mindig türelmes volt velem, és igyekezett mindig a leggyorsabban megtanítani nekem mindent, de sokszor olyan problémákkal küzdöttem, amik miatt nem voltam képes arra, hogy tanuljak; csupán bambán álltam, és próbáltam úgy tenni, mint aki figyel.
- Ez így sosem fog működni, Caradoc. Ha nem igyekszel, sosem fogod mesteri szintre fejleszteni a legilimenciát.
Előredőltem, arcomat a két kezembe temettem. – Tudom – mondtam, miközben elkezdtem a homlokomat masszírozni. Már egészen jól kezeltem a bűntudatot, amit egy ember megölése után éreztem. Mindig végigjátszottam a fejemben újra és újra azt a jelenetet, mikor a fény kihuny a szemükből. – De jól esne egy kis pihenő.
- Marcus nem ad pihenőt! – mordult rám az öreg. – Vagy megint korbácsolást akarsz? – Ránéztem a tanáromra. Öreg, ráncos bőr, ősz, hosszú haj, és olyan ruhák, amiket már vagy ötven éve nem hordtak. Ő volt az egyetlen, akiben megbíztam, és akinek elmondtam, hogy mit tesz velem az apám; pontosabban a nevelőapám. Ő megértett engem, és így legalább volt, amivel motiválni tudott, mikor már úgy éreztem, fel kéne adnom. Megráztam a fejemet, jelezve, hogy nem akarom, hogy ismét korbácsolás legyen a napom fénypontja. – Remek – szólt Saundrice. – Akkor folytassuk! Hozz létre egy víziót! Hitesd el velem, hogy most épp egy virágos kertben ülök, és a hintaszékemben élvezem a teámat!
Felhúztam a szemöldökömet. – Ez most komoly? – kérdeztem. Megláttam, ahogy az öreg rám nézett, mire gyorsan feltettem a kezeimet megadásilag. – Jó, jó, értettem. – Mivel a víziókat még csak egy rövid ideje gyakorolom, így felvettem a szemkontaktust, hogy könnyebben be tudjak hatolni a tanárom elméjébe, de valamiért nem sikerült. – Hé! – kiáltottam a felismeréstől. – Nem ér okklumenciát használni! – Saundrice elnevette magát, majd bólogatott, hogy próbáljam meg újból. Ezúttal úgy éreztem, sikerült; hogy a vízió él, és a tanárom most egy másik világban él. Mikor abbahagytam, kérdőn néztem a tanáromra.
- Ez tökéletes volt! – kiáltott fel, mire én elmosolyodtam.
- Mi volt tökéletes? – kérdezte egy hang a hátam mögül, amire lehalt a mosolyom.
- A kis Caradoc képes volt egy tökéletes víziót idézni. Büszke lehetsz rá, Marcus! – Tudtam, hogy az öreg csak azért mondja azt, hogy büszke lehet rám, hogy ma ne kapjam meg a már megszokott verést. A nevelőapám valószínűleg intett a tanáromnak, hogy menjen el, mert az felállt, és lassú lépteivel elhagyta a szobát. Mikor hallottam, hogy becsukódott a főbejárat ajtaja, felálltam, majd megpróbáltam kisietni a szobából, elmormogva egy gyors, „Jó estét, uramot.” Megállított a mellkasomnál fogva, én pedig már előre láttam, ahogy a földre taszít, miközben leszakítja rólam a pólómat; majd előveszi a korbácsot, és lecsap vele kétszer a hátamra. Ehelyett most csak halkan megszólalt mellettem.
- Valóban olyan ügyes voltál ma?
Ideges voltam, de sikerült erőt vennem magamon. Nem néztem a szemébe, és úgy mondtam ki: - Igen, uram.
- Helyes – mondta, majd elengedett. Mikor már majdnem biztonságban éreztem magamat, ő hátulról elkapta a pólómat, és a falhoz lökött. – Biztos vagy benne?
- Igen, uram – mondtam fuldokolva, mivel az ökle a nyakamnál volt. Egy pillanatra éreztem, hogy enyhít a szorításán, én pedig kapva az alkalmon kitéptem magam a kezei közül, és kisiettem a szobából.
*
Éjjel volt, október, pár nappal a születésnapom előtt. Marcus megígérte, hogy az lesz az ajándékom, hogy ha ezt a célpontot elintéztem, akkor egy hétig nem kell megölnöm senkit; fair ajánlatnak tűnt, bár az ember általában mást vár a születésnapjára. De hát nekem sosem volt normális életem, és sosem volt senki, akivel megünnepelhettem volna. A legilimencia tanárom pár hónappal ezelőtt meghalt; a kor végzett vele. Vele együtt a sírba szállt az egyetlen ember, akiben vakon megbíztam. Az új tanárom fiatal, és sokkal keményebb; ő bűntudat nélkül kiad az apámnak, aki miután a tanár elment, még percekig ver a nappaliban. Mostanában olyan nagy veréseket szoktam kapni, hogy a vért már nem nekem kell feltakarítanom.
Befordultam jobbra, mert tudtam, hogy a kiszenelt áldozat ott lakott, és épp hazafele tartott a munkából. Nem tudtam a nevét, sem a nemét, a korát, vagy hogy hogy néz ki; csupán megtippelhettem, hogy ki volt az. Megálltam egy eresz alatt, mert az árnyékot nyújtott, és vártam. Nem telt bele három percbe sem, mikor megéreztem, hogy valaki a közelemben van. Rögtön használtam a tudásomat, és megpróbáltam megtudni róla valamit; és nem pont azt sikerült, mint amire én vártam. Még bele sem hatoltam a fejébe, amikor észrevettem, hogy mozog az egyik fal; valaki láthatatlanul próbált meg az utcákon osonni; kár, hogy pont egy legilimentort küldtek a meggyilkolására. Tudta, hogy van félnivalója; és hát tényleg nem tévedett benne. Megpróbáltam észrevétlenül odaosonni a mozgó valami mellé, de az észrevett, és menekülőre fogta. Gyorsan elmotyogtam egy varázsigét, mire a személy láthatóvá vált. Meglepődve láttam, hogy egy kislány volt az. Marcus nem teheti meg velem, hogy egy ártatlan lányt gyilkoltat. Odamentem hozzá, és megpróbáltam az elméjébe hatolva kideríteni, hogy mit is akar. Nem láttam képeket, csupán félelmet éreztem, és azt, hogy tudja, hogy nem kéne itt lennie. – Hogy hívnak? – mordultam rá. Nem érdekelt, hogy bájcsevegni egyszerűbb. Nem válaszolt, mire én csak lehajoltam, és felkaptam a földről a ruhája gallérjánál. – Nem hallottad, hogy mit kérdeztem? – Megráztam, mire a lány elkezdett sírni. Még épp időben éreztem meg a haragot, és láttam meg a szemem sarkából a mozduló kezet és a pálcát. Eldobtam a kislányt, akinek az átka a falat érte; amin most egy óriási lyuk tátongott. – Hú, még jó, hogy nem engem talált el – jegyeztem meg. Visszanéztem a lányra, de az már nem volt ott; pár méterre tőlem futott, próbált menekülni. Ez a legjobb része a gyilkolásnak; ha vadászni kell: akkor legalább én is jól szórakozom.
Utána iramodtam, majd egy varázsigével a földre terítettem. Megpróbált elmászni, de túl késő volt. Én már kimondtam a gyilkos szavakat, ami telibe találta a lányt. Mikor odaértem hozzá, a biztonság kedvéért megnéztem, hogy él-e; de nem. Mozdulatlanul, nyitott szemmel feküdt a talajon. Elkezdett esni az eső, mire én gyorsan a hónom alá vettem az apró holttestet; a lány nem lehetett idősebb, mint tíz éves; és elhoppanáltam vele a temetőbe. Már előre megástam a sírját, ahová most behajítottam. Itt is esett az eső, úgy temettem be a lányt, és helyeztem végső nyugalomra.
