2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nem marad más csak a feszült várakozás. Tudom, hogy nem szokott késni, arra viszont van esély, hogy először megnézi a könyveket, vagy apa nem azonnal mutatja meg neki, hogy merre is vagyok, netán szóval tartja, megkínálja még teával, pedig Harry az én vendégem. Nem vagyok irigy, szó sincs róla, apa olyan sokat van itt egyedül, hogy amikor nem épp az újsággal foglalkozik, vagy a felfedező útjaira megy el rettenetesen unatkozhat, nem sajnálom tőle a társaságot, de ettől még kíváncsi vagyok már, hogy Harry hogy utazott, hogy mi a helyzet vele, hogyan van most a keresztapjánál és persze, hogy meddig tud végül is maradni. Arról már nem is beszélve, hogy itt vannak a nyuszik, akiket meg szeretnék neki mutatni minél előbb. Talán a legtöbb ember számára apróság, nem fontos semmiség, hogy egy egész nyúlcsalád költözött a kedvenc rétedre, de nekem ez olyan igazán lelkesítő nagy dolog, amit nem tudok nem elújságolni annak, aki egyébként is fontos nekem. Már apának is megmutattam természetesen őket, már az első napon, amikor megtaláltam a kis odút. Persze ő azonnal figyelmeztetett, hogy legyen óvatos, hiszen a nyulak közelében gyakran húzzák meg magukat az apró üregi manók is, akik előszeretettel szedik le utána a réten az összes kis virágot, aztán követik az óvatlan nézelődőt, hogy az apróbb holmikat is ellopják a házából. Mindent, ami szép, színes és illatos. Na itt erről nem hiszem, hogy szó lenne, hiszen minden egyes virág meg van a réten, legalábbis nekem nem tűnt fel a hiányuk. Harry pedig végre megérkezik, én pedig lelkesen vetem magamat a nyakába. Soha sem volt bennem gát a testi kontaktussal kapcsolatban, annak dacára, hogy emlékszem még, amikor az elején őt ugyanúgy meglepte, mint ahogyan a legtöbbeket, hogy csak úgy megfogtam a kezét, ha valami fontosat akartam mutatni, vagy gond nélkül szorítottam meg a vállát, amikor Hermione a Gyengélkedőn feküdt. Cseppet sem zavar, hogy a puszikat nem viszonozza, ismerem már annyira, hogy képes ilyen apróságoktól is zavarba jönni, de ez is olyan, mint amikor forró kakaót iszol. Lehet, hogy az elején meleg és talán még kellemetlen is, elfáradt attól, hogy fújod, aztán nem bírsz magaddal és mégis kicsit megégeted a nyelvedet, de ettől még nem vonod meg magadtól a kakaót a jövőben. Most is látom az enyhe pirosságot az arcán, de csak egy mosollyal jutalmazom a reakciót, aztán már fogom is meg a kezét, hogy húzzam magam után. Ügyesen cikázva szökkenek a faágak és a kisebb buckák között, hiszen már csukott szemmel is menne, olyan jól ismerem a környéket. Alig nézek hátra, miközben előbuknak a kérdések is és persze sejtheti, hogy ez csupán egy része, bőven lesz még, ha már nem a nyuszik körül jár az eszem. - Milyen az a ház, ahol a keresztapád él? Vagyis most már te is. Olyan unalmas? - bár lehetséges, hogy csak én vagyok olyan, hogy szinte bárhol és bárkivel fel tudom találni magamat. Valahogy nálam az unatkozás mint olyan, nem egy gyakori esemény. Mindig kitalálok valamit, ami aztán hosszú ideig le tud kötni. A kérdésére viszont akaratlanul is kuncogok első reakcióként. A hangos nevetés valahogy távol áll tőlem, de ez most kikívánkozott. - Dehogy is, inkább csak pár érdekesség. El is viheted őket és majd visszahozod szeptemberben. Akkor legalább nem fogsz unatkozni. - mosollyá szelídül az eddigi csendes kuncogás mostanra, hiszen talán igen azt hihette, hogy tanulni akarunk. Bár úgy gondolom a tanulásnak is lehetnek olyan részei, amik nem is olyan rosszak, én legalábbis sosem ódzkodtam tőle, ennek is meg tudom találni a varázsát. Hamarosan viszont már a nyusziknál vagyunk, így a hirtelen mozdulatokat és a hangosabb szavakat is hagyni kell, hogy még véletlenül se riasszuk el őket, azt nem akarnám. - Lassan két hete költöztek be. Először észre sem vettem, mert a hű eltakarta az odút. Nem is tudom honnan jöhettek, de azt hiszem valahonnan költöztek, talán... elmenekültek, mert mintha láttam volna sérülést az apuka fülén. - a hangomba azért cseppnyi aggodalom is vegyül. Igen, talán valahonnan úgy menekültek el és ez nem valami megnyugtató. Az sosem az, ha rossz dolgok történnek, még ha mások úgy vélnék, hogy csak nyulakról van szó. A legtöbb vész először az apróságokat éri el, azokat, akik nem tudnak segítséget kérni, akiknek a hiánya nem tűnik fel senkinek sem, mint egy otthonát vesztett nyúlcsalád.
És eléri a hullám. Ha volt is egyetlen pillanatnyi készenlét rajta, benne, az szertefoszlott. Helyén most csak a gyászos csüggedés. Olyan lemondást ül meg, amit minden reggel lát magán is a tükörbe pillantva. A lány szobája üres, így minden előre mélyen megjósolt összetalálkozás, összeölelés képe apró darabokra hullik a fiú körül, mindezt olyan némán téve, hogy csupán válla süllyedése, s a halk kifújása jelzi, hogy csúnyán átverték. Végül a kétségbeesés torz ördöge elköszön arcáról s felváltja őt a lelkes kíváncsiságé. Ha a lány nem a szobájában várta őt, annak biztos nyomós oka lehetett, hiszen ő Luna. Nincsenek véletlenek, ezt megtanulta mellette. A lány és a thesztráljai. Fekete, alvadt vérrel teli szemgödrökkel csúfolódó, démoni csontlovak. Őket is csak a magukfajta elátkozottak láthatják. Ahogy szintúgy nekik jut ez az ólommá nehezült, gyötrő... semmi, ami nem egyszerűen valaminek a hiánya. Sokkal inkább valaminek a végső megsemmisülése, mely nem lelhető fel többé sehol. Úgyszintén az ő kiváltságuk megtapasztalni ezt is. És pont ez köti össze őt olyan mély hevességgel a szőke lánnyal. Lelkesen gázol végig a térdig érő gyepes területen. Szeme előtt lebeg az elkövetkezendő napok boldogsága, a kacagások, az őszinte beszélgetések. Még intenzívebben emeli lábait egymás után, s kezeivel is rásegít a mozdulatsorra, hogy azzal is előre igyekezhessen. Lassan eléri a végét, s kilépve a fák sűrűjébe veti magát, pofátlan otthonosságot érezve. Megpillantva a szőke boldogságot lelassít és halk léptekkel közelíti meg. A fiú leplezni se tudná, hogy mit érez, érzéseinek kivetülése elárulja abban a pillanatban, mikor az apró lány - mert a fiú gyakran hívta így a fejében - észreveszi őt és a karjaiba veti magát. Harry mellkasában ismerős forróság dübörög, miközben karjait gyengéden körbefonja körülötte, ezzel is még jobban magába szívva a pillanatot. Szívesen megfagyasztaná azt. Otthon érezte magát mindig, ha a lányt valamilyen módon megérinthette. - Hát igen... - hebegi a szőke tincsekbe fúrva arcát, miközben lágyan végig simítja Luna lapockáit. Féltőn, úgy igazán óvón, mintha már attól is elillanhatna, hogy ujjbegyei letáncolnak rajtuk. Elhúzódik tőle a szőke pöttöm öröm, közben apró puszikat nyom a fiú arcára, kinek sápadt bőre rózsaszín ködbe burkolózik. Harry zavartan pislog a lány után, később inkább bűnbánóan, amiért nem viszonozta azokat. S mikor élénk bőrbe bújt ujjak fúródnak Harry tenyerébe, elillan minden kétségbeesésbe fulladó érzése. Pengeíve ajkainak magas görbébe húzódnak, hogy végül az ő ujjai is közrefoghassák a lány apró tenyerét. És a fiú szófogadóan követi őt. Miközben igyekszik Luna nyomában loholni, időnként egy-egy kibukkanó gyökéren át botladozik, vagy egy gally csapódik arcába apró csípést hagyva maga után. Hirtelen feljövő kérdések sora csak összezavarja a fiút. - Öhm, jól utaztam igen. Sirius gondoskodott róla. Jól, jól vagyok, csak untam már magam. Meg aztán te is hiányoztál, ugye... - botlik meg ismét egy tőle jól megszokott zavartságot leplező vigyorral letudva azt - És láttam a könyveket, de nem értem minek voltak ott. Tanulni akarsz? - kissé eltöpreng, hogy hova mehetnek, hogy Luna most milyen csinos, hogy milyen szép az erdő és hogy előreláthatatlan ideig együtt lehet vele. De tudja... pontosan tudja: csak ő van ily kínzóan részletes, egyszersmind távolságtartóan elemző figyelemmel megverve. Ezért rendesen átkozza is magát. Luna végül elengedi a kezét és léptei gépiességéből, kéztartásából Harry pontosan tudja, hogy megérkeztek. Bár az egyelőre még kérdéses számára, hogy hová is pontosan. A fiatal férfi tekintete követi a lányét, miután az rámutat egy bájos nyúlcsaládra. Harry tartása enged és őszinte vigyor ül arcára, miután leguggol hozzájuk. Nem mozdul közelebb, pontosan ott marad, ahol Luna hagyta őt. - Mióta tudod, hogy itt élnek? - pillant fel a lányra őszinte csodálattal, miközben tekintete ide-oda szökik közte és az állatbanda között.
Tudom-tudom, igazán megvárhattam volna, de elő akartam készíteni egy kicsit a terepet. Járt már nálunk nem is egyszer, de ez most mégis csak más egy kicsit, mert amit mutatni akarok, azt eddig még nem látta. Oh, nem a kis tisztásról van szó, a kedvenc helyemről, ezt már kiválóan ismeri, azt is tudja, hogy a legtöbb fának már nevet is adtam, hogy hajlamos vagyok szalagokat kötni az ágaikra, persze mindig megoldva őket kicsit, hogy feldobjam őket színekkel, de azért a növekedésüket se akadályozzam. A tisztás viszont néhány napja megváltozott. Na nem rossz értelemben és nem is nagy mértékben, e miatt nem kell aggódni, de mégis csak ezt akarom most neki elsőként megmutatni, aztán jöhet minden más. Az új kis barátaimat pedig fel kellett készíteni az érkezésére, ezért is tűntem el már előbb a házból, nem sokkal az előtt, hogy érkezett. Persze igaz, nem szeretem, ha más a jelenlétem nélkül tartózkodik a szobámban, hiszen sok ott a kincs, amit a legtöbben nem értenek meg, de azért nem is nagyon jön olyan a házunka, akinél ez a veszély állna fenn, Harry pedig volt már nálunk nem is egyszer, nem feltételezek róla semmi rosszat. Indulás előtt még kikészítettem neki pár érdekes olvasmányt, hiszen tudom jól a mágikus világnak még mindig vannak számára olyan rejtélyes és nem megszokott részei, amik számomra evidensek, neki viszont cseppet sem, úgyhogy bátran adok neki ilyenkor akár egy-egy mesekönyvet is, hogyha hall egy-egy megjegyzést mondjuk a Weasley házban, akkor már könnyebben köthesse is valamihez a hallottakat. Én pedig ugyanilyen lelkesen hallgatom meg az ő történeteit a muglik világáról, hiszen mint ahogyan mindig is, minden érdekel, a kíváncsiságom több, mint határtalan. Apának azért természetesen elmondtam, hogy hová megyek, bár azért a környékünkön nincs olyan sok hely, ahol nagyon el lehet tűnni, és Harry is ismeri már a helyet annyira, hogy könnyen megtalál, úgyhogy csak várnom kell, és szinte azonnal fel is pattanok a földről, amikor meglátom, hogy közeledik és persze elé is megyek a tőlem megszokott ruganyos, már-már szökkenő léptekkel. - Szia Harry! - bájos mosoly játszik az arcomon, ahogyan közelebb lépek és gondolkodás nélkül ölelem meg. Lassan tényleg jóval magasabb lesz nálam, eleve fiatalabb vagyok, és ő amúgy is magasabb alkat, mint én, de ez sosem zavart, nem is igen van sok minden, ami zavarna. - Te is nekem, a nyár mindig olyan szokatlan, mindenki távol van. - húzódom hátra végül, hogy még két puszit is kapjon az arcára, csak aztán fogom meg a kezét, hogy szépen magammal vonjam. Aki ismer tudja, hogy ilyen vagyok, közvetlen, akinek egy-egy ilyen érintés egyáltalán nem furcsa, vagy szokatlan. Valahogy belőlem hiányzik a gátlás, ami a legtöbbekben meg van. Ami eszembe jut azt teszem, nem gondolkodom rajta, hogy más mit gondolhat vajon róla. - Jó utad volt? Hogy vagy? Megtaláltad a könyveket? - néhány kérdés, bár látszik rajtam, hogy vissza kell fognom magam, hogy ne legyen még több is belőle, de majd szép fokozatosan. Csak akkor engedem el a kezét, amikor már elég közel értünk a kis virágos tisztás széléhez. Az ujjam a szám elé siklik, ahogyan a hangom is lehalkul, a lépteim is lassulnak és őt is csendre intem. - Új barátok, pát hete költöztek be. - és most már mutatom is, amit látni kell. A tisztás közepén látszik egy kis lyuk. Nem túl nagy, aki nem figyeli észre sem venné, ellenben a kis nyúlcsaládot ki lehet szúrni könnyedén, akik előtte a fűben pihennek, játszanak. Két nagy, felnőtt és hat kicsi, a szemem csillogásán pedig látszik jól, hogy oda vagyok értik és minden bizonnyal már azóta istápolom őket, hogy ide költöztek.
Harry már rutinszerűen megtalálta a Luna szobájába vezető utat. Amint átlépett a küszöbön, tudta, hogy a lány értesült az érkezéséről, ilyenkor rendszerint alig néhány pillanaton belül fel szokott tűnni a ház bármely részéről, ha nem épp a nappaliban tartózkodott. Harry úgy gondolta, nem szereti, ha bárki is egyedül van a birodalmában, a felügyelete nélkül. Kezdte egész szépen kiismerni őt. Ezért a fiatalember csak várt, lustán körbehordozva tekintetét a már megszokott helyiségen. Járt már itt. Nem egyszer, nem kétszer. Szeretett itt lenni. Az ágyon és a mellette lévő kis asztalon pár könyv hevert – alighanem neki előkészítve -, melyek helye üresen ásított a számtalan könyvespolcon. Szeretett itt lenni, élvezte a a szőke társaságát, a nyugalmat, a csendet, a megegyező gondolatokat és érzéseket, amik folyton körbe táncolták, mikor együtt volt vele. Sirius elhozta előzetes egyeztetést követően pár napra a Lovegood vidékre, hogy Lunaval tölthesse azokat. Talán már egy perc is eltelt, mikor Harry ráeszmélt, hogy a lány még mindig nem jelent meg. Körbe fordult a tengelye körül, végül kievickélt a szőke szobájából, le a lépcsőn, át a konyhán és Mr. Lovegood felé fordult, aki már várta őt. Sandán az ablak felé biccentett, így adta Harry tudtára, hogy a lány, nem tartózkodik a házban. Harry udvariasan bólintott, bár kedve lett volna szólni, vagy legalább egy fintorral jutalmazni, amiért Mr. Lovegood nem szólt korábban a lány hol létéről, de végül ahogy kiért a házból, megértette. A holmiját csak nem cipelhette volna keresztül a perjefűben. A hangatenger hullámzott Harry térde körül. A szél is megkörnyékezte a fiút, miközben eltökélten elindult az egyetlen jól látható fás terület felé, ahova Luna apja pillantott az ablakból. Mindenféle kósza gondolat szökött a fejébe. Tudta, hogy jó helyen lesz. A lány mellett mindig jó helyen volt. Egyike volt azon kevés személyeknek, akikkel Harry akár az egész életét letöltötte volna. A sok hasonlóság csak még vonzóbbá tette a lány társaságát. Térdig gázolva a perjében, lassan elérkezett a végére és a fák sűrűje elnyelte a fiút. Bátran lépkedett előre, tudta, hogy itt megtalálja a lányt. És nem telt el alig két perc, megpillantotta. Harry elégedetten egy ideig még elnézte őt, szőke haját, karcsú alakját, ahogy előtte állt, az elterülő sötét ruhát és sápadt arcát. Szerette nézni a lányt, az neki mindig olyan varázsos volt. Luna aurája már önmagában felért hétszáz-huszonhárom lombikba bűvölt varázslattal. Végül elrugaszkodott és megközelítette a lányt. - Szia Luna! - nyögte halkan, miközben egy vastag gyökéren mászott át, hogy közelebb kerülhessen a lányhoz - Hiányoztál! - a fiú tudta, hogy mondhat ilyen és ehhez hasonló érzelmesebb dolgokat neki. Miközben átfonta karjait a lány körül és szorosan magához vonta, beletemette arcát a puha-szőkeségbe, ha a lány engedte. És nem is eresztette el, csak miután jobban körbe akart nézni a helyen.
