2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Sokszor eltöprengett azon, hogy milyen lenne, ha nem ő válik 'Kiválasztottá', akkor nyugodtan, gondtalanul élhetne, mint bármelyik átlagos tinédzser, csupán azokkal az apró-cseprő problémákkal, amelyekkel bármelyik átlagos fiú szembesülhet. Pusztán csak az lehetne, akinek mindig is tartotta magát: Simán Harry. Harry végül belátta, hogy ő is csak egy átlagos kamaszfiú, hírnév ide vagy oda. Egy fiú, aki nem marad érzéketlen egy szép lány közelében, és úgy vélte, hogy így, ezzel a tudattal igazán nagyon hosszú és gyötrelmes nyári vakációnak nézhet elébe. Pár másodperc erejéig mélyre merült gondolataiban, egészen lezuhanva mentális palotájába, s azon töprengett, hogy vajon meghatározható-e az a pillanat, amikor létrejön egy mélyebb kötődés valaki iránt. Amikor minden megváltozik hirtelen, és teljesen más szemmel néz valakire, akit esetleg már régóta ismert. Aztán onnantól kezdve csak sodródni fog tehetetlenül a végkifejlet felé... Utólag meghatározható az a pillanat? Mert hiába kutat a fejében, hogy meglelje a pontos emlékét, mikor lágyult el a lány mellett végül, nem tudná megmondani. - A suliban is? Nem zavar, ha velem látnak sok időt együtt tölteni? - a komoly arc helyére, inkább amolyan elpirult - kisfiús csalódottság költözik. Elvégre megvan neki a neve, a hírneve és Luna szintén kapott már elég bélyeget, biztos abban, hogy azzal akarja súlyosbítani, hogy vele tölti a szabadidejét? Egyáltalán nincs szó arról, hogy ne rendelkezne Harry szabadidővel a kastélyban, sőt! Boldogan látogatná Lunát többször, mint tette eddig. Főként most, hogy az a valami motoszkál a fejében és a mellkasában is megakaszkodott. - Oké. - szavalta el halkan ezt az egy szót, beletörődve, hogy nem fogja megkerülni ezt. És örömmel vette tudomásul, hogy a lány nem keres kibúvókat az alól, hogy vele lehessen és ott, ahova éppen szólítják. Hiszen Sirius otthona elég sötét és magának való hely, de úgy véli, ha mellette lesz a lány, minden megváltozhat. Meg aztán - bár még nem közli, örülne, ha az ünnepekkor együtt lehetnének. Természetes, hogy változhat a kapcsolatuk és mondhat nemet rá a lány, de jó lenne, ha ő és az édesapja is Harry oldalán lennének. Legalábbis valamiért ez a gondolat kezdi befészkelni magát a fejébe. A mosoly, ami arcára kúszik szavai hallatán, ismét melegséggel tölti fel a fiút és a korábbi elkomolykodásának már helye sincsen. Elérzékenyülve pillant a lányra széles mosollyal arcvonásaiban. Lubickol az örömben, hogy részese lehet ennek a pillanatnak és, hogy ennyire közvetlenül kijönnek egymással. Boldoggá teszi Harry-t a lány és ezt képtelen leplezni. Meglepetten néz a fiú, mikor megköszön valamit Luna. Kíváncsian várja a magyarázatot, ám az túlszárnyalja elképzeléseit. Az érzelmi-skála minden árnyalatán végig szalad, miközben megpróbálja megérteni a miérteket. Kijelentését követően pedig egy mosolyt kap viszonzásul, mire egy hasonló mosollyal felel. Örömittas arccal pillant a lányra, hogy megértesse vele, mennyire jól érzi magát és, mennyire nem bánja, hogy ő olyan, amilyen. Számára éppen így varázslatos. - A hír semmilyen formában sem lehet pozitív. Ha annyira kedves, ahogy gondolod az enyémről, többet várnak tőled és emiatt élsz kudarcokat, ha pedig olyan, mint a tiéd, te nyújthatsz számukra meglepetéseket, megdöbbentheted őket. De a lényeg az, hogy a hír nem jó, nem lehet jó. Mert akkor már azt ismerik, nem pedig téged, engem, vagy minket. - szavalja el komolyan a gondolatmenetét, majd kizökken, ahogy a lány egy puszit nyom arcperemére. Ismét elvöröslik arca és az előbbi gondolatsor is tovaszáll fejéből. Maga sem érti, miért nem képes uralkodni az érzésein és csak egyszer megállni, hogy ne jöjjön ennyire kellemetlenül zavart állapotba, de ez önön hibáján kívül történik. Így, elsodorja a vöröst és megpróbál a lányra koncentrálni. Ez segít abban, hogy a téma visszakérje magát fejébe és újra leláncolhassa gondolatait. Nem érdekli, ha a lány nem olyan, mint a többi - logikus ember, éppen ez az, ami vonzza a lányban. Ha változna, talán változna az érzése is. - Akkor mindenki örül. - vigyorog lelkesen a lányra pillantva. Elmerülve a lány mozdulataiban észre sem veszi, hogy lelepleződik titkos pillantása és a Luna már egy ideje nézi őt. Zavartan elpillant, s mire visszatérne tekintete a szőke lányra, már elvetődik. Harry akaratlanul is kiereszt egy hangos nevetést, ahogy meglátja a mozdulatsor végét, majd közelebb indul, hogy felsegíthesse a lányt, mire az arcába kapja a vizet. - Ó, ne már. Héj! - fakad ki a fiúból, majd leveszi kerek szemüvegét és könnyű - vékony pulcsiját levéve ráejti azt. Végül lendületesen megindul a lány következő kérdését követően és átkarolva a törékeny derekát, megindul vele térdig a vízbe, hogy majd szépen belehajítsa. - Jó meleg is van, meg ragadunk is, te meg jó kedvű vagy, szerintem kellene ez a fürdő... - karjaival hátulról ölelve a lányt arcát a szőke zuhatagba tartva vigyorog és tartja meg, hogy a következő reakciótól függően elterüljön vele a vízben, vagy eleressze-e. Döntésképtelen, egyelőre.
Vártam már, hogy Harry megérkezzen, mert ő egészen más, mint a többiek. Sosem éreztem felőle azt, mint sokak felől, talán azért, mert hasonlítunk, mert ő is elveszített olyanokat, akik fontosak és ezért másképp áll a világhoz, mint mondjuk a barátai, Ron és Hermione, akiknek ezt eddig még sosem kellett megtapasztalniuk. Nem azt mondom, hogy e miatt ők nem tudják átérezni mások fájdalmát, de valahogy nem olyan befogadóak, mint ő. Harry sosem nézett rám furcsán csak azért, mert nem értette mit miért csinálok. Inkább megpróbálja megérteni és elfogadni, hogy igenis van ilyen, hogy... úgy véled valami megtörténik akkor is, ha azt senki más nem hiszi el. Mégis talán egy picit meglepetten pillantok rá, amikor egészen komolyan mondja ki, amit. Egy pillanat múlva viszont már elmosolyodom, hiszen sejtem mennyire nehéz volt ilyesmit kimondania. Nem azért, mert ő ne lenne érzelmes szó sincs róla, csupán zavarban van az esetek nagy részében, amikor komolyan beszél, főleg ha ilyesmiről. - Akkor gyere nyáron gyakrabban Harry! Én nagyon örülnék neki és apa is és... az iskolában is, ha épp ráérsz... - a mosolyom nem csökken, de valahogy soha sem akartam magamat másokra erőltetni. Harrynek ott vannak a barátai, aki a háztársai is egyben, én pedig már annak is örülök, hogy engem is a barátjának tart, hogy megért és odafigyel arra, amit mondok, hogy nem veszi butaságnak azt, amit gondolok, vagy amiket apa csinál. Jól esik és nem várom el, hogy a barátitól vonja el esetleg az időt, hiszen Griffendéles sok időt tölt a klubhelyiségükben, arra pedig eleve kevesebb a lehetőség, hogy az ember az iskolában más házbeliekkel legyen együtt. - Akkor ott leszek és megmutatod majd nekem Sirius házának a titkait és érdekességeit, szívesen megnézném, apa biztosan elenged. - sosem volt az a szigorú fajta, hiszen mindig megbízhatott bennem, sosem vertem át, nem maradtam ki akkor, amikor nem beszéltük meg, így meg van köztünk a bizalom és tudom, hogy Harryt is kedveli, nem véletlenül örült, amikor mondtam, hogy nálunk tölt egy kis időt a nyáron. Igen, ő is tényleg örült a dolognak és szerintem annak is örülni fog, ha elmegyek látogatóba. Persze úgy nehezebb, hogy valószínűleg annak örülne, ha az egész nyarat vele tölteném, de nem tenné kötelezővé, ennyi szabadság nekem is kell, amikor a barátaimmal vagyok, főleg hogy lássuk be nincsenek olyan nagy számmal. Az újabb szavakra már csak a mosolyom érkezik, bár el se nagyon múlt. Harry egyszerűen... aranyos, folyton zavarban van önmaga miatt és azért is, mert én mondjuk megfogom a kezét, pedig a fizikai kontaktussal egyszerűen csak azt fejezzük ki, ha a másik fontos számunkra, én is ezért teszem és jól is esik, az is, hogy ő ezt értékeli és hogy a zavara nem negatív, nem azért pirul el, mert rosszul érzi magát... legalábbis remélem, hogy így van. Látom az értetlenkedést is az arcán, amikor megköszönöm a kedvességét, így elmagyarázom neki, hogy miért is mondtam ezt. Jó érzés, hogy valaki érti, hogy mit miért teszek és gondolok, jó érzés hogy ő nem negatívan áll hozzám, mint... ahogyan a legtöbben. Újra csak meglepettség költözik az arcomra, amikor ilyen nyíltan válaszol, de felettébb jól esnek a szavai, valahogy békével tölti el a lelkemet, hogy ő megért és... mintha még a kézfogáson is szorított volna. Akkor hát nem zavarja, nem azért van zavarban, mert kellemetlennek érzi. - Ez nem csak rajtad múlik, mégis csak te vagy Harry Potter... neked pozitív a híred, ezen nehéz változtatni. Az enyém... tudjuk milyen és ezen is nehéz változtatni, főleg hogy nem is igen akarok. - a mosolyom nem szűnik, csak finoman megvonom a vállamat, de mielőtt még újra tovább indulnánk a tó felé egy pillanatra mégis csak megállok és közelebb lépek hozzá, csak hogy egy egészen pille könnyű puszit adjak az orcájára hálám jeléül, már csak azért is, mert így gondolja és mert egyértelműen úgy éreztem, mintha mérges lenne, ez az egész helyzet zavarná őt. Nem azt mondom, hogy bánt, hogy mások így állnak hozzám, inkább csak talán kicsit rosszul esik néha... de nem foglalkozom vele, hiszen én úgy sem változom, tehát a helyzet sem változna. - Örülök neki, hogy tetszik neked és örülök annak is, hogy megmutathattam. - észre sem veszem, hogy engem néz, ahogyan megmosom az arcomat és felfrissítem kicsit a bőrömet a kellemes hűs vízzel. Kortyolok a tenyeremből, csak pár pillanat múlva nézek oldalra és jövök rá a tényre, hogy Harry úgy néz, mintha nem is a táj lenne a fontos és a tó szépsége. Kiszélesedik a mosolyom és épp csak egy pillanatra veszítem el az egyensúlyomat, ami pont annyira elég, hogy kicsit kibillenve végül a hátsómra essek, ennyit a guggolásról, kissé bizonytalan tevékenység. Ez viszont pont elég arra, hogy a közben a vízbe merített kezem lendüljön és Harry kapjon egy kis adag vizet az arcára, a ruhájára, belőlem pedig hamar kitör a jó kedvű nevetés, hiszen nem baj ez, úgyis hamar megszárad. - Most már... nem ragadsz az almától igaz? - nem tudom abbahagyni, csilingelő kacajom tölti be most a tó körüli csendet és nyomja el a vidám békakuruttyolást is.
Többnyire a pozitív visszajelzések miatt lubickol a boldogságtól tajtékzó éterben. Elvégre folyamatos mosolyokat és érintéseket zsebelhet be a lánytól és Harry életében ez ritka-számba megy. Adott Hermione és Ginny az életében, akik odaadással és támogatással vannak jelen mellette, ha akarja az év mindennapján, de Luna felől teljesen másfajta hullámokat tudhat magáénak és ezeket az apró pilléreket örömittasabb élvezetként veszi magához és helyezi fellegvára csúcsára. Olyan elérhetetlen és felszabadíthatatlan helyre, ahova még ő maga sem lépett korábban. A legmélyebb érzései sem jutottak be. Furcsamód ez egyáltalán nem zavarja őt. Sőt! - Hát megtudnám szokni a közelségedet... - a fiú arca hirtelen mintha megváltozna, már nem tűnik zavartnak, sokkal inkább komolynak. Mintha szavahihetőségét akarná bizonygatni ezzel. A jól megszokott bátortalanság persze nem képes végleg elereszteni őt, így a vallomását egy gyors elpillantás követi, gyakorlatilag pár másodperc leforgása alatt. Képtelen elhinni, hogy ilyen őszintén a lány elé állt és elmondta, amit gondol, de úgy gondolja, hogy ezzel nem lépett át egyelőre semmilyen határt. Az igazat mondta és az őszinteséget mindig is értékelte Luna, talán ez vitte rá, hogy ezt közölje vele végül. Bár nem az okokkal foglalkozik fejben, inkább a hogyan-nal. Elvégre sosem tett még ilyet előtte. És a furcsaság, ami kavarog a mellkasában, hogy egyáltalán nem bánta meg. - Ha ott leszel biztosan az lesz. - bólogat lelkesen a fiú. Nem akar többet udvarolni - a szóra mentálisan levág egy ájulást, de hamar túl lendül rajta és kissé megrázva fejét belegondolva ilyet korábban is mondott már a lánynak. A varázslatossága tényleg feldobja a helyet és valamiért Harry gondolatai a karácsony körül kezdenek forogni, hogy milyen lenne, ha Lunát magával vihetné oda a szünetre és együtt ünnepelhetne vele, hogy mennyivel jobban élvezné, mint egyébként. Nem mintha a Weasley hadsereg és Granger trió nem boldogítaná őt, de most olyasvalamire vágyott, ami korábban nem ébredezett benne. - Örülök, hogy jól érzed magad velem, én is... én is így érzek. -dörzsöli meg tarkóját Harry, ahogy mosolyába öltözteti zavarát. A hebegése-habogása kissé ostobának tünteti fel, de mivel a lány éppen összefonta ujjaikat, ez letudható inkább fizikális zavartságnak, mintsem lelkinek. Pedig, ha őszinte akarna lenni, megmondhatná, hogy inkább a szíve az, ami vadul kalapálva kibocsájtja magából minden elixírjét, hogy arcára költözzön a pír. A mellkasára helyezi reszkető ujjait, hogy bizonyítsa szavait és egy ilyen egyszerű formában mutassa meg, amit tanult. Ő is így értette meg inkább, hogy mit mondott keresztapja és most úgy gondolta, így a legtisztább leközölnie a dolgot. - Nem igazán értem, hogy mit köszönsz... - inkább kíváncsi, mint ellenséges a hangja. Másodpercenként a lányra pillant, hogy megértse és akkor végre eljut tudatáig a köszönet miértje, mikor folytatja. Kissé döbbenten fogadja Luna szavait, elnyíló ajkai és összeráncolt szemöldökei bizonyságot tesznek róla, hogy nem gondolja, hogy ezzel hálát érdemelne. - Butának? - valamiért dühöt és megfoghatatlan kétségbeesést érez magában a Potter fiú. Szeretné megérteni, ugyanakkor meggyőzni róla, hogy senki sem gondolja így, de tudja, hogy hazudna, ha így tenne. Márpedig ő nem szokott hazudni, most sem kergetné a lányt illúziókba, hisz pontosan tudják mindketten az igazságot. - Tudod, inkább vagyok veled buta, mint másokkal okos és mindent tudó. - mosolyodik el csodálattal határos módon bátorítóan, ahogy szorít kézfogásukon. A gondolatai most csak ekörül forognak. Sérti és bántja őt magát is, hogy a lánynak ilyenféle fájdalmai vannak. Mindeddig azt gondolta, hogy őt cseppet sem érdekli mások véleménye, mert tudta, hogy emiatt az ő világok lekorlátoltabb. És most szembesülnie kell vele, hogy igenis fáj neki, ahogy a többiek időnként bánnak vele. Némán a fiú megfogadja magában, hogy a legközelebbi, aki rossz szót szól Luna-ról, a kezei között végzi. Persze nem ölne, inkább csak varázslattal tenne ellenük. Védelmi ösztön ébredezik Harry-ben és ez valamiért tetszik neki. Apránként elérik a tó peremét, aminek illata egyszeribben csapja meg a fiút. Letüdőzi és egészen sokáig benn tartja a levegőt, hogy végül csontjait simogatva ereszthesse ki magából. - Nem, egyáltalán nem. - vigyorodik el a fiú, miközben féltérdre ereszkedik a tó peremén és bár térdét a hirtelen jött hűvös nedvesség megfagyasztja, nem rest ujjait gyakorlatilag azonnal belemártani és arcot mosni, inni a friss vízből. - Varázslatos hely és finom víz. Értem, hogy anyukád miért szeretett itt lenni. - Harry arcára kisfiús mosolya ül, miközben törölgeti ruha ujjával a képét, hogy mégse csöpögjön róla mindenfelé a víz. Bár nem tagadhatná, jól esik neki, ahogy végig folyik kiszáradt bőrén. Lágy mosollyal arcán tekint körbe, majd állapodnak meg szemei a lányon. Aligha venné észre, hogy milyen régóta figyeli már, de valamiért - valami megfoghatatlan érzés miatt, nem is érez rá késztetést, hogy levonja róla tekintetét.
Nem tudom, hogy mi járhat a fejében, nem vagyok a képességem tudatában, inkább csak felszíni érzéseket kapargatok és egy részük az, amit értek is. Érzem felőle a feszültséget és azt a furcsa tartást, de ez nem feltétlenül lep meg, hiszen általában a legtöbben így viszonyulnak hozzám, ha hozzájuk érek, amikor nem számítanak rá, vagy ha nem gondoltak effélére. Nem tolakodásnak szánom, egyszerűen csak én úgy vélem, hogy a testi kontaktus, legyen az egy kézfogás, vagy ölelés mindig sokkal többet segít, mint a szimpla szavak. A szavak nem biztos, hogy a nehezebb időkben eljutnak hozzánk, elszállhatnak valahol félúton és nem jut át az a jelentés, aminek kellene, de egy érintés néha szavak nélkül is többet mond mint bármiféle magyarázkodás. - Ennek örülök Harry, hogy így gondold. Akkor sokat leszek veled, hogy lásd a jó dolgokat. - és egyébként is a mosolyomból talán látszik, hogy nem is csak ezért. Szeretek vele lenni, valahogy soha sem érzem azt, mint a legtöbbeknél. Az arca nem tükröz csodálkozást és meglepettséget, ha valami olyasmit mondok, ami szokatlan és a többség számára nem általános. Harry soha sem néz e miatt furcsán rám és még soha egy szóval sem mondta, hogy valamit nem ért velem kapcsolatban, vagy mi több butaságnak gondolja, pedig már most is mondtam sok olyasmit, amire jó eséllyel pl. Hermione biztosan mondana néhány logikus magyarázatot, de én nem szeretek mindenben mindig logikát találni, az olyan erőltetett. Miért nem bízhatunk néha ezt-azt csak úgy a képzeletünkre. - Ne akard előre bemagyarázni nekem, hogy nem érdekes hely. Minden lehet érdekes, hidd el, szívesen elmennék. - a mosolyom töretlen és azt hiszem már ismer annyira, hogy nekem nem mutathat olyasmit, ami nem tetszene, vagy amire azt mondanám, hogy unalmas. Mindenben lehet szépet és izgalmasat találni. Talán Sirius háza nem olyan, mint itt, talán nincs a közelében nagy kert és rét és erdők, de biztosan van más, ami miatt igenis érdekes lehet. - És tudod sosem az számít, hogy hol vagy, hanem hogy kivel. - teszem még hozzá egy olyan tőlem megszokott kedves, ábrándos mosollyal. Voltam én már kellemetlen helyeken, amikor rosszul sikerül egy kirándulás apával, de mivel vele voltam cseppet sem éreztem magamat rosszul. Sokat számít a társaság és mivel Harry ott lesz, ez bőven elég, hogy máris érdekes legyen számomra a hely. Amikor pedig a kezét a szívem fölé helyezi még inkább biztos vagyok benne, hogy akárhol is leszek, ha ő is ott lesz, akkor nem lesz semmi baj és biztos, hogy nem lesz semmi sem unalmas, vagy nem elég érdekes. - Köszönöm Harry! - ez az első, ami kicsúszik a számon, ahogyan mosolyogva válaszolok, hiszen ő nem gondolja most sem úgy, hogy rosszul gondolkodom, hogy tévedek. A szülei meghaltak, ahogyan anya is, mi egészen máshogy látunk dolgokat, mint azok, akiknek ilyesmi sosem kellett megtapasztalni. - Köszönöm, hogy te is így gondolod, ez... remek érzés, hogy nem tartasz butának a dolgaim miatt. - talán most először mondom ki ezt így nyíltan. Nem foglalkozom vele, az esetek nagy részében nem érdekel, nem veszem fel mások mit mondanak, mit gondolnak, de ettől még tudom és persze valahol ott belül, amit nem mutatok bánt, den em foglalkozom vele, mert attól úgy sem változna semmi, akkor pedig nincs is értelme, de épp e miatt esik olyan jól, hogy ő máshogy vélekedik rólam, mint a többiek. Közben lassacskán elérjük a célt, a tó szélét. A vize kellemesen hűvös, csillogóan tiszta, enyhe szellő kelti csak az apró hullámokat, de maga a környék is egyszerűen mesés, anya is azért imádta ennyire. - Friss a víz, akár inni is lehet belőle, nagyon tiszta, ha nem óckodsz a természetes vizektől. - én gondolkodás nélkül guggolok le a partra, nem foglalkozom vele, hogy a szoknyám széle leheletnyit belelóg. Majd megszárad, hiszen jó idő van. A kosár már mellettem pihen a földön, én pedig a finom vízzel mosom meg az arcomat, kortyolok belőle és öblítem le az arcomat, hiszen kellemesen frissít a nyári időben.
Az érzéseivel küzdő fiú végül úgy döntött, hogy átadja magát az élvezetnek és elmerül a kontaktusokban, amiket a lány teremt. Ő magától nem lép, hiszen sem tolakodó nem akar lenni, sem kötekedő. Elvégre Harry sosem volt az érzelmek kinyilvánításának a mestere, így a legtöbb, amit tehet, hogy levetkőzi ellenséges gondolatait és hagyja, hogy a felszínre törő zavartság végre lehulljon vállairól. A fontos egyébként is az, hogy ők ketten jól érezzék magukat. Az érzései pedig idővel utat törnek majd maguknak, ha valósak, addig meg kár elrontania az együtt töltött perceket a feszengéssel. - Ebben biztos voltam. - széles mosoly költözik a fiú arcára és szemei a lány íriszei után kutatnak. Pontosan tudja, hogy Luna azon kevés emberek egyike, akire bármilyen titkot rábízhatna. Sosem törne meg a bizalom köztük. Egyrészt, mert ott a személyiségükben bujkáló hasonlóság, másrészt a kapcsolatuk miatt. Nem kell professzornak lennie ahhoz, hogy tudja, a lány is kedveli őt. A jelek és még a szavak is biztosítják erről. Míg Ron esetleg elfecsegné, vagy Hermione Dumbledore elé vinni, hogy Voldemort-ra gondol, addig Luna inkább támaszként szolgál neki a dologban. És pont ez az, amiért a fiú ragaszkodása ennyire mély a lány iránt. - Melletted ez nem nehéz. - hadarja, sőt, szinte már motyogja orra alatt a fiú, miközben lelkesen -bár persze félénken- pillant a lányra. Miért is titkolná el, amit gondol? Kettesben vannak és ha konkrétumokat nem is árulhat el, ettől függetlenül még célozgathat, hátha a lány megérti, hogy mire gondol. Elvégre Luna okosabb, mint azt hiszi a többség és Harry ezzel tisztában van. A kézfogás csak még inkább lángra lobbantja a fiút és aligha tudna ezzel az érzéssel dűlőre jutni, így inkább beleveti magát a közepébe és megpróbálja végre helyre rázni magát. A zavartságán túl mutatóan fogja közre a lány puha ujjait, ahogy minden másodpercben tekintetével a sápadt szépségre pillant. Az, hogy a lány próbálja fizikailag is kimutatni, hogy mellette áll és kedveli, csak még inkább biztossá teszi abban Harry-t, hogy amit érez, az nem hétköznapi barátság... - Köszönöm. Ha... ha lesz kedved esetleg eljönni hozzánk, mármint Sirius otthonába, szívesen látnálak ott vendégül én is. Persze nem ennyire varázslatos hely és nem lehet túl sok mindent csinálni, de ... - von vállat végül levegőben hagyva a mondatot. És valóban szívesen venné, ha Luna ott lenne vele. A szürke ház végre kiszíneződne és nem érezné annyira savanyúan magát és persze egyedül sem. Tudja, hogy a lány valószínűleg nem feltétlen élete legjobb vakációján lenne túl, ha elmenne hozzájuk, de Harry-ben motoszkál egy érzés, hogy aligha lenne képes aludni otthon, ha tudná, hogy a szőke lány egy falra tőle szuszog. És ahogy ebbe belegondol, az este jut eszébe. Fogalma sincs, hogy hol fog aludni, de már retteg tőle, hogy túl közel lesz a lányhoz. Elvégre valami megváltozott benne, amin még nem képes uralkodni. És nem arra gondol, hogy álmában majd zaklatja a lányt, szó se róla ... Harry arca a gondolatai körforgása miatt elvöröslik és érzi, hogy minden vér az arcába áramlik az előbbi gondolat menetét követően. Ostoba, - gondolja magába. Képtelen megállni, hogy ne beszéljen Luna-nak a Sirius-tól tanultakról. Ezért megtorpan és bár bátortalanul nyúl a lány szíve fölé, elszavalja, hogy mit gondol a szellemekről és a szeretteikről, akik elhagyják a földön maradtakat. A zavarral nem tud mit kezdeni ezért gyakorlatilag a választ is út közben hallgatja meg, amit a lány mond és bár minden porcikája libabőrbe bújik, ahogy Luna újra összefonja ujjaikat, egyetlen sejtjében sem tiltakozik, sőt. Olyan érzés keríti hatalmába, mintha a keze fázott volna... - Nem, nem, ez nem butaság. Én is gyakran érzem, hogy velem vannak a szüleim, pedig láthatóan nincsenek. De, ha a Kastélyban ott vannak azok, akiket szinte megtudunk érinteni, hát miért ne lehetnének itt velünk most is? Sok olyan dolog van, amit nem látunk... Vagy legalábbis a többség nem lát, de ez nem jelenti, hogy nem léteznek. Te tudod a legjobban... - a fiú mosolya szélesedik, ahogy a lányra pillant, hiszen mindketten tudják, hogy bizonyos dolgokat, csak ők látnak, így érthető a lelkesedésük szüleik iránt. Kissé meglógatja a kezeiket, ahogy menetelnek tovább.
Sejtelmem sincs róla, hogy mi motoszkálhat Harry fejében. Azt én is látom, hogy most valahogy más, mint amit megszoktam tőle. Persze valahol már megszoktam, hogy zavarba tud jönni a nyitott stílusomtól és hogy az esetek nagy részében nem tud mit kezdeni azzal, ha teszem azt még hozzá is érek. A legtöbb ember számára szokatlan a fizikai kontaktust, főleg akkor, ha nem olyan mély baráti viszony van köztük, de én mégis úgy gondolom, hogy egy ölelés, egy bátorító kézszorítás igenis szükséges lehet, főleg amikor azt látod a másikon, hogy nehéz időszakon megy át. Lehetséges, hogy Harry számára ez esetleg szokatlan, de ettől még egyáltalán nem gondolom, hogy egyben kellemetlen is lenne. Ha ezt látnám rajtam biztosan visszafognám magamat, hiszen rosszat tényleg nem akarok neki egy pillanatig sem. - Köszönöm, hogy nekem ennek ellenére mégis elmondtad Harry, és nem kell aggódnod én biztosan nem mondom el senkinek sem. - bár ebben azt hiszem e nélkül is biztos. Tudok titkot tartani, ez soha sem esett a nehezemre és nem is fog, főleg ha olyan valakinek a titkát kell megtartanom, aki fontos számomra, de másét sem adnám ki, ha már rám bízta. Egyébként is tudom, hogy milyen amikor az emberben kettős érzések cikáznak. Mosolygok mindig, amikor valami kellemetlenség ér, de ettől még én is tudom, hogy nem szép dolog elrejteni a cipőimet az utolsó tanítási napon, de sokan nem érnék vele, ha e miatt nyíltan érezném magamat rosszul, inkább próbálom ezt is könnyeden venni, sokkal egyszerűbb és a lelkemnek is könnyebb. - Talán annyira nem hasonlítotok, csak lásd meg mindig a dolgok jó oldalát. - bátorítóan szorítom meg újra a kezét, mielőtt még elindulnék vele a tó irányába. Legszívesebben megölelném, de eddig nem ragadtatom el magamat, hiszen éreztem eddig is minden rezdüléséből, hogy az apró gesztusoktól is milyen nagy mértékben zavarba jött, nem akarom, hogy esetleg tényleg kellemetlenül érezze magát, az tényleg nem célom. Jót akarok neki és örülök, hogy jól érzi itt magát, talán egy kicsit azt a sok gondot is elfelejti. Túlságosan fiatal még ahhoz, hogy ilyen sok aggodalom nyomassza a lelkét. Apa mindig azt mondja, hogy addig legyünk békések, egyszerű diákok, amíg ez megadatik és amíg nem kell mással törődnünk. Harry számára is kellene valaki, aki óvja a negatív gondolatoktól, szomorú, hogy ezt nem maga Sirius teszi meg. - Mindig szívesen látunk itt, bármi is történjen. - sosem lehet tudni, hogy mit hoz a jövő, de szeretném, ha tudná, hogy én bízom benne. Sok mindent mondtak már az iskolában, akkor is, amikor a Trimágus Tusa elkezdődött, de én sosem gondoltam úgy, hogy Harry szándékosan hágta volna át a szabályokat. Ő nem olyan, hiszen pont hogy a népszerűség az, ami mindig is kellemetlenül érintette, érezni lehetett minden egyes apró rezdüléséből, nem is értem, hogy egyesek miért gondolták azt, hogy számára ez jó, és még többet akar magának belőle. A verseny is felettébb veszélyes volt ahhoz, szó szerint életveszélyes, hogy valaki szándékosan vállalja még akár büntetést is vonva magára. Bár ha jól tudom akadtak ilyen elvetemültek is, de a Weasley ikrektől ez nem meglepő. Harry szavaira a mosolyom kiszélesedik és talán kissé meglepetten, de jól eső érzéssel pillantok rá, amikor a szívem fölé helyezi a kezét. Biztos vagyok benne, hogy tőle egy ilyen gesztus nem kis dolog, és csak a vak nem látná, hogy reszketnek az ujjai és a felőle érkező összes érzelemhullám is olyan kusza és feszült, amit még nem igen éreztem a közelemben. - Köszönöm Harry! Én is tudom, anya mindig velem van, nem kellenek hozzá helyek, még csak képek sem. Valahonnan figyel és vigyáz rám. Tudod... úgy gondolom, ha vannak szellemek, akiket látunk, hát olyanok is lehetnek, akiket nem látunk. Néha szinte érzem, hogy velem van és vigyáz rám. Szerinted ez butaság? - ahogy tovább indul azonnal mellé lépek, és újra megfogom a kezét. Egyszerűen csak jól esik, nincs rá más magyarázatom. A vele töltött idő is jó, valahogy nem érzem úgy, mint a legtöbbek esetén, hogy óvatosan kellene beszélnem, hogy át kellene gondolnom a szavaimat, mert esetleg furcsálkodva nézne rám egy-egy kérdés miatt, hiszen eddig sem tette.
Harry előtt nehéz percek tornyosulnak. Kezd kristálytisztán lebegni szemei előtt, hogy mit gondol mélyen és mi az, ami ennyire felmelegíti mellkasát, ám egyelőre igyekszik a felszín alatt tartani a kis bestiát. Egyrészt fél a reakciótól, ami ha alaposan átgondolja nem ostobaság. Elvégre jó pár napot együtt töltenek még. Mi a garancia rá, hogy ha bármit lép, a visszajelzés nem negatív lesz, hanem pozitív? Ha negatívan sülne el a dolog, mégis hogyan érezné magát a továbbiakban? Hopponálhatna vissza Siriushoz és magyarázkodhatna, hogy miért nem tudott maradni. Luna mellett egyébként sem lehet rámenős, kételkedik benne, hogy ez lenne a helyes. És egyébként a pakliban szerepel az is, hogy kineveti, vagy elfordul tőle, hogy leközli a dolgot. Jobb, ha nem cselekszik. Másrészről, még ő maga sem biztos az érzéseiben, így pedig kár volna hitegetnie a leányzót. A véleményekről ennyit. Viszonozza a lány mosolyát, de tovább nem folytatja a témát. Nem is tudná, úgy érzi kimerítették. Ha Lunát érdekli ezzel kapcsolatban még valami, úgyis megkérdezi. Elég kíváncsi természetnek tartja Harry ahhoz. És nem is akar tovább rágódni ezen, hogy mennyire fejezi ki magát őszintén minden percben. Néha jobbnak érzi elrejteni, amit gondol. Éles példának azonnal a már említett Voldemort téma jelenik meg szemei előtt. Hiszen, hogyan reagálnának rá az emberek, ha meghallanák, hogy Harry Potter szeretné, ha a Sötét Úr visszatérne? Senki nem foglalkozna az apró betűs résszel, hogy a bosszú hajtaná, hogy leszámolhasson vele, senki. A fontos az lenne, hogy Harry Potter bolond. Mert mint mindig Harry életében - mindenki jobban tudja, hogy ő milyen. - Tudom, hogy igazad van. De nehéz. Persze nem mondom, hogy olyan rosszul menne, mert elnyomom azt a részt. Még senkinek nem beszéltem róla... eddig. - vontatottan fordítja fejét, majd emeli tekintetét a szőke lányra. Se túl komolyan, se nem mosolyogva. Csak nézi őt, hogy megértesse az apró, porcelán lánnyal, hogy ő az egyetlen, akit ebbe beavatott. És ennek egyszerű oka van. Ilyen téren ő az egyetlen, aki megtudja érteni, hogy Harry nem fog ezért sötét mágiához nyúlni, hogy eszébe sem jut bolonddá változni, egyszerűen csak van ez a dolog. Se több, se kevesebb, csak egy gondolat. - Akkor egy valamiben hasonlítunk... - lemondóan felsóhajt, majd elnéz a távolba. Nem könnyítik meg az életét. Sem otthon, sem az iskolában. Ha egyszer azt érezhetné, hogy minden rendben van... És akkor vissza emeli tekintetét a lányra. Mert itt - most minden rendben van. Hiú ahhoz, hogy észrevegye. De megtörtént. És már látja, hogy Luna mellett, most minden rendben van. És ennél több nem is kell neki. Elengedi a negatív gondolatokat és csak az számít, hogy együtt lehet a lánnyal. Kellemes és boldogító érzés. Kell ennél több? - Akkor lesz egy, aki sűrűbben jön. Örülök, ha így gondolod. És persze apukádnak is. - egyáltalán nem érti, hogy miért nincs több vendégük. Számára rendkívül varázslatos a Lovegood család. És, ha tehetné sokkal több időt töltene velük. Ostobaság, hogy azért nem tartanak velük, mert másképp látják a világot. Azt kívánja sokszor, hogy bár ő is láthatná úgy. De ez nem olyan egyszerű neki. A körülmények, a közre eső dolgok, mind-mind másféle hatást gyakorolnak rá. Végül a lány felegyenesedik és Harry hűségesen követi. A kézfogás kissé felzaklatja lecsillapodott kedélyét, de legyűri a hullámokat és ezúttal valamivel hamarabb kap észbe és fogja közre a lány ujjait. Halk nevetése őt is mosolyra késztetik. Nemlegesen megrázz a fejét, majd körbe pillantva hagyja, hogy a lány végül lelassítson és mellé lépjen. Végül kissé magától értetődő dolgot kérdez, de nem bánja, csak beszéljenek... Ahogy hallgatja a lány mondandóját, a mosoly egyre inkább eltűnik arcáról és úgy érzi, most ő az, akinek tennie, vagy mondania kell valamit, így finoman visszarántja a lányt, ezzel megálljt parancsolva neki, majd elé lép barátságosan mosolyogva, nem túl közel de nem is oly távolra megtorpanva előtte. - Tudod, jó pár évvel ezelőtt, mikor először találkoztam Sirius-al, anyáról és apáról beszélt nekem. Csalódott voltam és elmondtam neki, hogy mennyire hiányoznak nekem. És ő azt mondta, hogy ők mindig velem vannak, idebenn... - emeli fel kissé reszkető jobbját, hogy Luna szíve fölé helyezhesse - Elég csak rá gondolnod. Anyukád mindig veled van, a szigettől függetlenül is. Persze, ott biztosan felerősödik az érzés... - veszi el a kezét, ahogy kissé eltávolodik - Hiszen az egy közös dolog. - elgondolkozva mosolyodik el, majd ellép tőle és indul tovább az irányba, amerre húzta az imént a lány. Fél a reakciótól, ez természetes, ám olyan főben járó bűnt nem követett el, sőt még igyekezett egészen kedves gesztust tenni a lányért. Ahogy Sirius tette, mikor neki volt szüksége rá...
Nem tudom, hogy mik járnak a fejében, inkább csak a kavargó érzései azok, amik időnként lecsapódnak rajtam, amiket szinte érzek. Sosem mondtam ezt senkinek, az elvarázsolt jellememmel kapcsolja össze mindenki, ha időnként megérzéseim vannak. E miatt nem veszem zokon azt sem, ha mások bántóak velem, mert én tudom, hogy egy-egy nem kedves megjegyzés mögött mi van. Bár az túlzás hogy tudom, inkább csak érzem és sejtem, hogy mi lehet. A meglepettség, netán az értetlenség, vagy a tanácstalanság... ezek nem kellemes érzések, főleg az utóbbi, főleg olyanok esetén, akik mindig irányítják az életüket és mindent kézben tartanak. Ha olyasvalaki jön szembe velük, aki nem logikusan cselekszik, aki másfelől közelíti meg a problémákat... furcsállják és nem tudják kezelni, mint pl. Hermione. Tudom én, hogy hogyan néz rám, és hogy mégis rosszul érzi magát miatta és nekem ez épp elég arra, hogy ne haragudjak rá. Nem szeretem a negatív érzéseket, azok csak még több negatívságot szülnek, ami aztán nem vezet semmi jóhoz. Legyünk pozitívak, akkor lepődnek meg az emberek a legjobban, ha a bántó szavakra egy mosolyt kapnak és általában nem tudják kezelni a helyzetet. - Jól van, ebben tényleg igazad van. De ha minden másban felvállalod a véleményedet, akkor minden szuper! - a mosolyom afféle hátba veregető típusú most. Persze nem hiszem, hogy tényleg mindenben felvállalja a véleményét, de persze ki tudja. Harry azért az az őszinte típus, én legalábbis annak ismertem meg. Biztosan esetében is van olyan, hogy inkább kerüli a konfliktust azért. Persze én se megyek bele szándékosan vitákba sőt, de nem mutatom soha sem másnak magamat, vagy a véleményemet csak, hogy ne legyen belőle gond. Harry mondjuk egy bizonyos fokú előnnyel indul hozzám képest, hiszen ő eleve népszerűséget kapott alapnak, még ha nem is lett volna rá szüksége, sőt talán tehernek is érzi időnként. - Akkor ez mosson el minden mást és tekints előre Harry. Most már nem kell annak lenned, aki túlélte. Most már lehetsz te, érhetsz el sikereket a saját erődből, ez is sokat számít. - nem hiszem, hogy örökké erre a népszerűségre vágyott, amit kapott. Emlékszem, hogy milyen rossz visszhangja volt annak, amikor bekerült a tusára. Én elhiszem, hogy nem akart ott lenni és nem is önként került erre sor, de mégis ott volt azért, mert aki. Most viszont már sikereket érhet el saját erejéből, a neve azért emelkedhet ki, amit véghez visz, nem kell egy név árnyékában és főleg nem kell félelemben élnie. Talán kimaradt a befejezés és a bosszú, de legalább előre tekinthet és nem lett az egésznek rossz vége. - Talán majd egyszer. Lehetséges, hogy csak idő kell neki. Biztosan nagyon mélyek a sérelmei. - biztatóan mosolyodom el Harry-re pillantva. Örülök neki, hogy itt van, hiszen azok a negatív rezgések, amikor az érkezésekor még benne voltak mintha szépen lassan semmivé foszlanának és ez a hely és talán az én érdemem is. Jól eső érzéssel tölt el, hogy segíthetek neki, hogy oldottabb legyen és egy kicsit kiverje a fejéből a zavaró gondolatokat. Nem egyszerű az életet, hiszen a múltja folyamatosan rabságban tartja és nem engedi az ilyen apróságok miatt, mint pl. Piton professzor hozzáállása. Én mindig is úgy véltem, hogy jobb elengedni a bántó megjegyzéseket és nem törődni velük. Ha emészted magad csak magadnak ártasz vele, mintha még akkor is engedélyt adnál másnak, hogy ártson neked, amikor nincs is ott és épp nem is teszi meg. Balgaság. - Viszonozod azzal is, hogy itt vagy, nagyon örülök neked és apa is. Ritkán jönnek vendégek. - pedig kell a változatosság nekem is és apának is, bár ő persze nem vallaná be. Kiáll a mellett, amit csinál, de ettől még ugyanúgy szeretné, ha többet foglalkoznának az újsággal, ha többeket érdekelne az, amiket látott és amiket gondol, de a legtöbben nem igazán hisznek abban a világban, amit mi apával látunk, a legtöbben szemellenzőn át néznek csak körbe. Közben feltápászkodom, és örülök neki, hogy most már bátrabban fog rá a kezemre, még ha most is ott van az a halvány pír az arcán és a zavart is érzem felőle. Harry nem olyan, mint én, másképp kezeli a közelséget, ami számomra teljesen megszokott, de nem baj, ez is szokható. Mosolyogva pillantok hátra és halkan nevetek fel, csilingelőn, egyáltalán nem bántón. Kicsit lelassítok, hogy lemaradjak és mellette haladjak tovább a kis tó felé. - Nyáron szinte minden időmet idekint töltöm, kivéve az estéket. Apával is sokat barangolunk erre és... anya is imádta a fákat. Apa azt mesélte, hogy a kedvenc helye a tópart volt. Készített egy mesterséges szigetet a közepére. Egészen kicsi, de gyakran ment át oda, kiskoromban engem is sokszor átvitt. Tudom, hogy nem emlékezhetek rá, de... valahogy mégis olyan amikor ott vagyok, mintha ő is ott lenne. - szeretetteljes mosollyal pillantok el a távolba. Mások ezt biztosan butaságnak vélnék, de én tényleg úgy érzem, hogy azon a szigeten anya ott van velem. Szinte néha hallom a suttogását a virágokból, a hűből, a fákból, amiket ő telepített oda, amiket ő gondozott és nevelt, hogy olyan szépre nőjenek. Azóta pedig nyaranta én, egyébként pedig apa vigyáz rájuk, hogy az a kis sziget soha se tűnjön el.
Az például, hogy milyen érezni, még sosem foglalkoztatta a fiút. Milyen ízlelni, szagolni, tapintani. Olyan nagyszerű dolgok, ugye? Természetesnek veszi. Mint minden mást, amely az életében megszokottá vált. El sem tudta képzelni, mekkora csodás dolog is az, ha láthat. Láthatja a színeket, a szeretteit, de lehet egyfajta belső erő is, amely vele születik, és nem a szemén keresztül történik. És megértette? Nem. Harry sosem törődött az érzésekkel. A düh, a bosszú utáni vágy, a tenni akarás, a tudás kitöltötték a szürke napjait. Ha a varázsvilágban létezett szürke nap... És most, hogy a dús lombok alatt kettesben töltött pár percet Lunával, úgy érezte, minden érzése felerősödik benne. Olyanok is, amikről eddig azt hitte, benne nincsenek meg. Hisz sosem foglalkoztatták a lányok. Nem futkosott utánuk és nem is igazán próbált meg közeledni egyhez sem. Kár volna tagadnia, a neve miatt pontosan tudta mindig is, hogy sokan utaznak rá, hogy Harry Potter észrevegye őket. És mégis, az ő -eddig fel nem fedezett- kutató szemei egy élénken ragyogó, egyedi lányt figyelnek. És úgy érezte, hogy ez rendben van így. - Nem biztos, hogy a Voldemort téma olyan jól érintené az embereket. - szomorkás mosoly ül a fiú arcára. Luna bizonyos szinten könnyebb helyzetben van, mint ő. Neki ott az apja, aki pont olyan varázsos, mint ő. Beleszokott abba a környezetbe, abba a viselkedésbe, ami miatt olyan lett, amilyen. A fiú viszonylag későn fedezte fel, hogy ki is ő valójában, hogy kik a felmenői, hogy kik számítanak rá... Mire sikerült volna előre lépnie a dologgal kapcsolatban, mire kész lett volna megküzdeni Voldemorttal, addigra eltűnt. Ördögi körbe esett. És most ostobaság lenne hangoztatnia, hogy bántja őt, hogy nem nézhetett szembe a sötét ellenfelével. Azon töpreng, hogy bár a lány is sokat vesztett, mellette mégis ott van valaki rendíthetetlenül és megkönnyíti számára azt, hogy olyan lehessen, amilyen szeretne lenni, amilyen valójában. Harry mögött nem áll senki. Érzi, hogy szavaival talán elveti a sulykot, de abban is biztos, hogyha Luna nem érti meg őt a helyzetével kapcsolatban, akkor senki sem fogja. - Ez az egyetlen dolog, ami vigasztal. - lágy mosolyra görbül ajkai vékony vonala, ahogy az apró, porcelán babára pillant maga mellett. Boldogság tölti el a fiú sivár mellkasát és a megfakult falak lebomlani kezdenek, ahogy szíve tele pulzálva reménnyel megtölti azt. Különös érzések lobbannak fel újra, magában a Főnix madárhoz hasonlítja őket. Olyan aprók voltak, vagy talán olyan nagyok, hogy észre sem vette, hogy léteznek benne. És most Luna mellett szárnyra kapva elsodornak benne minden mellék érzést. Gyakorlatilag azonnal kiverve a fiú fejéből az előbbi felvetéseket. - Kár, hogy nem ad esélyt rá, hogy bebizonyítsam, hogy nem vagyok az apám árnyéka. - megrázva a fejét, elgondolkodva elfordul. És hányszor lefutotta a köröket fejében, hogy mi lenne, ha egyszer elé állna és elszavalná, hogy milyen ostoba is, amiért azt gondolja, hogy Harry az apja árnyéka. Erről mennyire nincs szó. És ő mennyire másképpen tudna viselkedni vele, ha hagyná. A szülei rengeteg mindent hagytak rá, bár megajándékozták volna néhány együtt töltött valód órával. Többet nem is kívánhatott volna. Hiszen aligha adatott volna meg. Sok elvarratlan szál maradt utánuk, amit a fiúnak egymagának kell megoldani. Nem kellemes érzés számára, de most ez nem számít. A fő, hogy Lunával lehet. - Köszönöm Luna. Hálás vagyok, amiért itt lehetek és meghallgattál. Igyekszem majd viszonozni. - lelkes mosollyal arcán hevesen bólogatva próbál meggyőzően hatni a leányra. Elvégre valóban nincs más dolga, mint élvezni, hogy most végre boldogan felszabadulhat és tanulhat a lánytól. Mellette lehet és talán, de csak nagyon talán közelebb is kerülhet hozzá. Ez utóbbi gondolatra érzi, hogy újabb pír ül arcára, ami igyekszik megfojtani. És a helyzet az, hogy nem is bánná. Elterelve saját és érzései gondolatait, a tó után érdeklődik. - Klassz. - szavalja halkan, ahogy gépiesen felegyenesedik. Kihúzza magát és igyekszik nyújtózkodni, miközben a nyulakat figyelve váratlanul puha ujjak fogják közre tenyerét. Megilletődve pillant le az érzés irányába és az elbúvó vörös árnyalat arcára azonnal haza költözik. Ostobának tartja magát, amiért egy ilyen ártatlan gesztus is képes kiváltani belőle ilyen érzékenységet. - Aha, igen, igen... - dadogja kissé zavartan, majd ujjait megfeszítve közre fogja a lány apró kezét, miközben követve őt elindul mögötte. Halovány mosoly szökik arcára, elbódulva a lány miatt érzett kínosságba, kissé kellemetlenül érzi magát. Próbál nagyokat sóhajtani, miközben erőt vesz magán. - Sokat jársz ide? - legszívesebben elásná magát, amiért ennél köznapibb kérdés nem jut eszébe, de úgy véli, jobb, mint hallgatni, az sokkal árulkodóbb a helyzetéről.
Persze azért sejtem én, hogy milyen kétségek lehetnek benne és sosem gondoltam, hogy Harry afféle sikerhajhász lenne, hogy számára a népszerűség lenne az első és hogy e miatt bármit beáldozna, szó sincs róla! Egyszerűen csak talán néha, mint a legtöbben tart a következményektől, hogy mit jelent az, ha kimondja a véleményét nyíltan. Érthető, az emberek ritkán szeretik hallani azt, ami tényleg a fejedben van, néha jobb a kegyes hazugság, vagy ha hallgatsz. Nekem ez ritkán megy. Nem vagyok bántó, erről természetesen szó sincs, egyszerűen csak kimondom, ami eszembe jut és nem tartok tőle, hogy más esetleg e miatt furcsán tekint rám. Úgy gondolom, hogy nem kell mindenkinek egyformának lennie, vagy egyformán gondolkodnia, akkor a világ is színtelenebb lenne, unalmasabb. - Akkor miért könnyebb hallgatni és magadban tartani, amit gondolsz? Nem feszít ilyenkor a gondolat, ami ki akar törni belőled? - én valahogy nem érezném magamat teljesnek, ha titkolóznék, ha megtagadnám az apámat, vagy a Hírverőt csak azért, hogy nagyobb legyen a népszerűségem. Harry sem azért teszi értem én, de akkor vajon mi tartja őt vissza. Nem tudok olyan sokat az előéletéről, csak hogy nehézkes családja volt mielőtt Siriushoz került és hogy azóta sem lett sokkal jobb a helyzet, hiszen Sirius nem úgy kezeli, ahogyan számított rá, ahogyan szerette volna, de ez még változhat a jövőben és lehet kellemesebb is a kis családjuk légköre. A következő szavai viszont tényleg meglepnek első hallásra, de hagyok neki időt, hogy megindokoljam. Nem vagyok az a hirtelen típus, aki egyből nekiesik a másiknak, csak meg nem érti, hogy mit miért mond, hiszen Voldemort megölte a szüleit, kétlem, hogy tényleg hiányolná a jelenlétét. Hamar ki is derül, hogy igazam van, tényleg nem azt szeretné, hogy itt legyen még, csupán így elmaradt a bosszúja. - Tudod Harry talán, ha szembenézhettél volna vele az sokkal rosszabb körülmények között történik meg. Talán... komoly következményei lettek volna és jobb hogy azok elmaradtak. - én magam sem tudom, hogy mi is történt pontosan, csak hogy megakadályozták hogy Voldemort újra visszatérjen közénk. Vannak pletykák, mindenféle hírek, de igazság szerint úgy vélem egyik sem számít igazán. Nem az a fontos, hogy mi történt, hanem hogy így lett, Tudjukkinek vége és már soha nem kell hallanunk róla. Megértem Harryt talán... tényleg nem lehet könnyű, hogy nem nézhetett vele végül szembe, hogy nem rajta múlt, hogy végül távozott az élők sorából, de attól tartok, ha visszatér teljes valójában, ha harcolni kell vele az sokkal nehezebb lett volna és talán áldozatokat is követelt volna. - Lehetséges, hogy olyan mély ez az érzés benne, hogy rád is kivetül. Talán túlságosan hasonlítasz rá, ami számodra egyáltalán nem baj. - mosolyogva teszem még hozzá az utolsó pár szót, hiszen neki biztosan nem rossz az, hogy hasonlít a szüleire. Biztosan hiányoznak neki, de kinek nem? Nekem is hiányzik édesanyám, de amikor apa rám néz és látom a szeretetet a szemében, amikor szeretetteljes mosollyal simít végig, amikor azt mondja épp olyan szőke a hajam, mint anyáé volt és épp olyan szikrázóan ábrándos a tekintem, mint az övé... ilyenkor még szívesebben nézek bele a tükörbe, hiszen tudom, hogy bár anya már nem lehet velem, de onnan részben ő néz vissza rám. - Jól van Harry, nem akarok neked szomorúságot okozni, de tudod, hogy nekem bármikor elmondhatsz bármit, ami a szívedet nyomja. Néha egyszerűen csak jól esik kimondani azt, ami bánt, megkönnyebbülünk tőle, mintha lehullna a teher a lélekről. - bátorítóan mosolyodom el. Oh nem akarom én faggatni, tudom, hogy nehéz ez. Nekem is nehéz volt anya haláláról beszélni, de apa mindig azt mondja, hogy azok a dolgok, melyeket elveszítünk végül úgyis visszatalálnak hozzánk, néha olyan formában, amit nem is sejtenénk és én hiszek is ebben. Vannak barátaim, jó iskolám, csodás édesapám, az életem szép. Szebb is lehetne, ha anya is velem lenne, de nem panaszkodom, van olyan is, akinek sokkal rosszabb. - Dehogy, közel van, gyere! - nevetve állok fel, ahogyan összeragasztja az ujjait. A nyuszik egy pillanatra megrezzennek, de aztán békésen eszegetnek tovább. A kosarat is itt hagyom, nem viszi el senki sem, addig békésen itt marad, amíg elmegyünk kezet mosni. Most is, mint legutóbb gondolkodás nélkül fogom meg a kezét, hogy mutassam neki az utat. - Ugye, hogy ilyen mézédes almát nem ettél még? - pillantok hátra és el is mosolyodom újra, csak aztán indulok tovább, de talán már érezheti is a jellegzetes tavi illatot. Nem rossz, nem olyan mocsaras, sokkal inkább kellemesen frissítő.
Ezekben a pillanatokban csak ő létezett a világon, Luna, a mosolya, a nyuszik a talpuk előtt, a virág a másik hosszú, édes illatú hajában. Hiába küzdött zavartsággal, lemondóan vonult vissza végezetül. Tudta jól, hogy ez az érzés, a kúszó - bizsergető érzés minduntalan megtalálja majd őt emellett a lány mellett és egy cseppet sem bánta. Különös melegség járta át emiatt. Úgy érezte, boldog. A napok magányosan teltek, most azonban újra társasága akadt. Egyre több emléke tért vissza. Ezek az emlékek cseppet sem hasonlítottak azokra, melyek még az új otthonában jöttek vissza. Tele voltak reménnyel, és vággyal. Persze valahol mélyen megértette, de mégsem számított rá, hogy a lány ezt váltja ki belőle, ráadásképpen erősebben, mint gondolta volna. Lassan elszakítja gondolatait a múlttól. Gondolatait rendezgeti, döntéseken, és következményeken morfondírozik. Lassan helyére állnak fejében a képkockák, csak egyetlen dologgal nem tud megbirkózni. Még pedig Luna és a miatta felélénkülő érzései azok. Bár legtöbbször elhessegeti ezeket a gondolatokat, mégis önkéntelenül is eszébe jutnak, ahogy olyan helyekre ér mentális túráján, ahol együtt jártak. - Ebben egyébként sem vagyok jó, ez a része nem izgat. - von vállat könnyedén, kissé elnevetve magát. Az igazság valóban ott lapul a szavaiban, valóban nem mozgatja a népszerűség. A leggonoszabb démonai egyike. Folyton a nyakába liheg és vadul kapaszkodik belé éles -olykor igazán fájdalmas- karmaival. Harry ellene fegyvertelen. Anélkül is ott tajtékzik mellette, hogy ő engedélyezné, vagy ellent mondhatna. Luna mögött ott a Lovegood család. Számára könnyebb kimondani, amit gondol, mert belenőtt abba, hogy az a normális. A fiú azonban nem kapott enni, nem láthatott vizet, ha kimondta, hogy mit gondol. Gyerekként ebbe nőtt fel. Persze, felvágták a nyelvét, ha úgy hozta a szituáció, hogy az igaza sérül, de egyébként inkább fejben kommunikálta le a problémáit, a véleményét. - Talán azt, hogy szeretném, ha Voldemort még közöttünk lenne. - nem pillant a lány felé, tudja, hogy milyen kétes érzéseket válhatnak ki szavai - Bánt, hogy a végén nem nézhettem vele szembe. - bólogat lelkesen, majd megrázza a fejét, mintha a kimondott szavakat elhessegethetné egyetlen mozdulatával. Nem felel arra, hogy Luna hogyan éreztet Pitonnal kapcsolatban. A fiú úgy véli, hogy joga lenne hozzá, hogy szemtől szemben megbeszéljék a problémáikat, elvégre ő nem tett semmit a professzorral szemben. Miért utálja mégis? Egyike azon igazságtalanságoknak, amikkel nem tud megküzdeni. Bár a bájitaltan tanár egyébként nem sűrűn foglalkoztatja. Kérdésére felpillant Harry, majd ajkait biggyesztve nemlegesen megrázza a fejét. - Őszintén fogalmam sincs. Apámat utálta, az már kiderült. - von vállat, majd a lányra mosolyog szomorkásan. Kimondva megmarja a fájdalom egy ismeretlen formája. Megint olyan dolog, amiről ő személy szerint nem tehet, csak a neve. Ostoba világot él, már megszokhatta volna. Ahogy újra maga elé réved a fiú elmélázik a professzoron. Talán beszélnie kellene vele, elvégre felnőtt. Tisztában van vele, hogy a bájitaltanár arcába csapná az ajtót abban a pillanatban, hogy megpillantja őt. Mégis, valamiért olyan érzése támad, hogy meg kellene próbálnia beszélni vele. Lágy mosoly és meglepettség tükröződik a fiú arcán, mikor Luna megérinti kezét. Talán újra elvörösödik, ám ezúttal nem bánja, hagyja maga körül összecsapni a hullámokat és olyan érzése támad, hogy szívesen belefulladna a pillanatba. Különleges bizsergés, a lány puha bőre.- Tudod, úgy érzem, hogy már eleget vártam rá, hogy családom legyen. Most, hogy megkaptam, már nem akarom ezt. - búskomoran elpillant a fák lombjai közé - De erről inkább ne beszéljünk többet. - hagyja, hogy a lány eleressze kezét, meghatódva pillant utána, majd megdörzsöli kézfejét. Örömtelien gondolva az előbbi momentumra közöttük. - Messze a tó? - tiszta ragacsnak érzi magát, kissé el is nevetgél azon, ahogy ujjait összeérintve pár másodpercig úgy marad összeállva a bőre.
Vannak adottságaim, amiknek hála valahogy könnyebben észreveszem másokon, hogy épp hogy vannak, jól rosszul, vagy épp zavartan, ahogyan most Harry is, de ő... igazából eddig is ilyennek ismertem. Nem tudja jól kezelni az érzelmeit és most épp a barátairól van szó. Nem csodálkozom rajta, hogy nem tudja olyan könnyen és nyíltan kimondani a dolgokat, ahogyan azt egyesek, mint én. Tényleg kedvelem őt, nem is esik nehezemre ezt a tudtára adni, hiszen nem olyan, amit sokan lefestenek róla. Harry cseppet sem beképzelt és még véletlenül sem használja ki azt, amilyen adottságai vannak, sosem tenne ilyet. Figyelmes és kedves fiú, tényleg az, hiszen velem a legtöbben nem is beszélnek, őt viszont sosem éreztem, hogy zavarná bármi, ami velem kapcsolatos. Talán csak azért olvassa el az újságainkat is, mert nem akar rá nemet mondani, ez is benne van a pakliban, de mégis megteszi, pedig biztosan vannak olyanok, akik megszólják ezért, ő még sem foglalkozik velük. Teszem az ott van Hermione, tudom hogy ő csak a tényeknek hisz, nem foglalkozik semmivel, amit nem igazoltak híres-neves mágusok. Kedves lány,de néha... mégis úgy érzem, hogy kellene neki valami több, nyitottság, akkor nem lenne mindig annyira komoly, akkor nem bújná folyton a könyveket. Nem mindent lehet megtanulni vagy épp megérteni könyvekből, erre talán idővel majd ő is rájön. - Pedig nem olyan veszélyes kimondani, hogy mit gondolsz, persze ha nem akarsz minden áron sokakat magad köré. - tény és való, hogy az ember nem lesz népszerű, ha hangoztatja a véleményét, főleg akkor, ha a véleménye esetleg nagyon ellentétes másokéval, ahogyan jelen esetben az enyém is sokakéval. Vagyis... nem is ellentétes, inkább csak egyedi a megközelítésmódom, de ezzel tényleg nem hinném, hogy gond lenne. Harry-nek sem ártana kiállni magáért, erőteljesebben. Igaz úgy nehezebb, ha nincs mögötted, aki erőt ad, mint nekem apa. Mindig arra buzdított, hogy tegyem, amit a szívem diktál és ne attól tegyem függővé a véleményemet, hogy mások erre hogyan reagálnak. - Mit tennél legszívesebben, vagy mit mondanál ki nyíltan leginkább, ha nem kellene számolnod a következményekkel? - csúszik ki a számon mégis a kérdés, ami talán neki nem fog majd tetszeni és talán nem tud majd választ adni rá, de ettől még én ugyanúgy kíváncsi vagyok. - Ennek szívből örülök Harry. - a mosolyom pillanatok alatt visszatér, amikor kiderül nem utálja Piton professzort. Ez jó hír, hiszen tényleg úgy vélem a bájitaltan tanárunk okkal olyan, amilyen. Nm hiszem, hogy szándékosan lenne bárkivel is ellenséges, valami miatt ilyen a jelleme. Talán rossz dolgok történtek vele, épp ezért inkább megértőnek kell lenni vele, mint sem elítélőnek. - Szerinted ez mi miatt lehet? - oh nem tudok én semmit sem a szüleiről, vagy e téren a múltjáról, hogy Piton azért nem kedveli őt, mert az apjával nem volt éppenséggel a legjobb a viszonya és akkor még finoman fogalmaztunk. Ez számomra ismeretlen információ, nem szoktak velem semmi effélét megosztani. Nem is várom el természetesen, maximum csak érdekelni szoktak a háttér információk, és ha hozzájuk jutok, hát örülök neki, de könnyen lehet, hogy Harry sem tudja, hogy miért van ez az egész, hogy miért viselkedik így vele Piton professzor. - Sajnálom Harry. - ösztönös mozdulat, ahogyan előre nyúlok és megszorítom a kezét, hiszen a nyuszik már jól el vannak, mi az almáinkkal foglalkozunk egy-egy mondatváltás között, de van egy szabad kezem, így könnyedén meg tudom szorítani az övét néhány másodpercre még ott is felejtve a kacsómat. - Idővel szerintem jobb lesz, csak még nem szokta meg ő sem ezt az új helyzetet. Adj még neki egy kis időt rá, hogy alkalmazkodjon. - biztatóan mosolyodom el, csak pillanatok múlva engedem el a kezét, hogy a mosolyom ezúttal meghittebb legyen, ahogyan az iskolára gondolok, hiszen szeretem. A Roxfort a második otthonom, ha apa is ott lenne, talán az elsődlegesnek is nevezhetném gond nélkül.
Harry szíve kihagy egy ütemet, ahogyan lány elmosolyodva rápillant. Zavartan veszi tudomásul, hogy bizony tetszik neki az a pillantás. Elvarázsolja és megbűvöli. Nyugtatja magát, hogy ez természetes. Minden lánynak szereti a mosolyát. Ott van Hermione. Az ő mosolyát is kiváltképp kedveli, ám valamiért nem érez kellemes bizsergést tarkójában a gondolatra. Felkeresi Ginny mosolyát, hogy választ kaphasson. Ám eredménytelenül. Nem érzi azt, amit most ebben a pillanatban minden sejtje leközöl vele. Végezetül a lány szavai borítják be elméjének minden szegletét. Befészkelik magukat és magukkal viszik a fiú egy részét. Kisvártatva érkezik a mosoly arcára, majd elpillant Lunáról. A körülményei járnak a fejében, majd leküzdi a sötét gombócot torkában és kiereszti a benn tartott levegőt. - Köszi. - mosolyodik el végül maga elé révedve. Az igazság súlya rendkívüli teher bizonyos esetenként. Az, hogy ilyen őszintén elszavalja Luna érzéseit és véleményét a fiúról, felébreszt benne rég eltemetett gondolatokat. A hírneve ténylegesen számára is ismeretlen Harryként érkezett a Roxfort falai közé és azelőtt alkottak róla véleményt, mielőtt megismerték. Sőt, még a jellemét is megmondták, gyakran a szemébe. Kérdésekre válaszoltak a nevében úgy, hogy jelen volt ő maga is. És még tanárok is akadtak, akik lenézték, akik jobban tudták, hogy ő milyen, mielőtt valóban kibontakozott volna személyisége. Azonban mégis szerencsésnek érezte magát. Talán nem sokan mondanák annak magukat a helyében, de ezzel a nagy többség megkönnyítette a helyzetét. Nem volt nehéz kiválasztani a barátait, akik annak szerették őt, aki. Ott volt Ron és Hermione. Mindketten a neve mögé láttak és elfogadták őt az egész kóccal a nyakán. És Luna is hasonlóképpen fordult a fiúhoz, ahogy a fiú őhozzá. Ez tetszett Harrynek, akkor is, ha csak a tudat alattija vallotta be. - Általában nem... - lemondóan pillant maga elé, miközben megdermed benne egy ismeretlen érzés. A lány újabb adag elgondolni valót adott számára és a kellemetlensége abban rejlik, hogy Harry pontosan tudja, hogy mekkora igazság van abban a kérdésben, amit az imént neki szegeztek. Mindenről alkot véleményt, hiszen erről híres. De bizonyos nézeteket nem oszt meg a világgal. Miért is tenné? Ron fülét rágja az ostoba felvetéseivel, ő meg köztudottan rá villan egy értelmetlen vigyort és a nagy percek tova szállnak. Harry életében nincs olyan, aki kíváncsi lenne az ő nézőpontjaira. A meghívást követően lelkesedése tornyosulni látszik arcán, mert letörölhetetlen vigyor költözik ajkai medrébe. Örömtelien figyeli tovább az állatokat, elgondolva, hogy most, hosszú idő óta, egyáltalán nem magányos. Boldog, nagyon boldog. - Én nem utálom őt. - mosolyodik el Harry lágyan, álomittas hangon beszélve - Szó se róla. Inkább ő az, aki ki nem állhat engem és emiatt megkeseríti a napjaim, ha épp órám van vele. De ettől függetlenül jó tanár. - ez utóbbit nehezen préseli ki ajkai közül, majd vállat vonva felpillant a dús lombokra. A szél óvatosan cirógatja őket, egy-egy levelet leszakítva róluk. Piton különös helyet foglal el Harry szívében. Ő maga nem érti, hogy miért viselkedik vele olyan ridegül, ám tiszteli a férfit és sosem szegülne ellene. Bár köztudottan kételkedik benne, hogy tanárnak való, nem ad ennek különösebb hangot most. - Hogy jobb... - ajkait összepréseli, majd mély levegőt vesz - Ott nem éreztem magam ennyire egyedül. Mármint, igen. A nénikéméknél laktam. És nem bántak velem valami nagyon kedvesen, de legalább beszéltek hozzám... - pillant Lunára lemondó tekintettel. Érzi, hogy a beszélgetésükből nem feltétlen állítja be Siriust remek családfőnek, de minden összevetve nem bánja. Úgy érzi, Luna mellett lehet őszinte. És nem akar hazudni, az sosem ment neki. Megérti keresztapját, hogy nehezére esik a változás, de úgy gondolja, adódhatna több öröme abban, hogy együtt élnek. Elvégre, minden rendben... - Igen, Hagrid. - bólogat elgondolkozva Harry, majd a lányra mosolyog derűsen. Örömmel veszi tudomásul, hogy Luna számára ekkora boldogságot jelent a Roxfort. Ettől valamiért még jobban várja ő maga is.
Általában a szavaim mögött nem szokott lenni semmiféle hátsó sejtés, vagy vélekedés. Csak kimondom azt, amit gondolok. Tudom, hogy Harry barátként tekint rám, de azzal is tisztában vagyok, hogy mások hogyan vélekednek rólam. Kevesen igazán pozitívan, na ez persze nem különösebben zavar, de ettől még meglepő, amikor valaki esetleg tényleg mélyebb barátként gondol rám. Harry talán nehéz életet tudhat maga mögött, de úgy hiszem azóta, hogy a Roxfortba járt gyökeresen megváltozott az élete és biztosan sokat változott annak hála, hogy kedves emberek és jó barátok veszik körül. Mégis talán meglepetten pillantok rá, de azonnal elmosolyodom, amikor tudatosulnak bennem a szavai. - Köszönöm Harry, én is így gondolok rád, kedves vagy és én kedvellek is. Egyáltalán nem vagy... olyan, amint amit sokan buta módon hisznek csak a körülményeid miatt. - és én sosem véltem ezt így, pedig róla is sok mindent beszéltek már. Azt hiszem pont e miatt vagyunk mi valahol sorstársak. Nem azért, mert meghaltak a szülei és én is elveszítettem gyerekként az édesanyámat, nem azért, mert mindketten látjuk a thesztrálokat. Sokkal inkább azért, amit mások gondolnak rólunk, a kialakult vélemények miatt, amik általában nem igazak. Én nem vagyok flúgos, ő pedig soha sem használta ki azt, hogy népszerűnek titulálták valami miatt, amiről nem tehet és ami szomorú emlékekhez köti őt. A sebhely, ami miatt ő lett Harry Potter a szülei halálát idézi benne, hát miért is lenne rá büszke és emlékezne rá jó szívvel? Sosem értettem egyet azokkal, akik azért néztek rá csúnyán, mert neve van, vagy akik gúnyolták, amikor a Trimágus tusán akaratán kívül indult. Harry jó ember, nem gondoltam egy pillanatig sem, hogy hazudna, egyszerűen nem éreztem úgy. Persze arról a tényről nem tudok, hogy egyébként is megérzem a hazugságot egyszerűen... mert képes vagyok rá. - És ki is mered mondani, ha másképp látsz dolgokat Harry? - pillantok rá újra, de mosoly ott játszik az arcomon, nem akarom, hogy a kérdésem rossz érzést váltson ki belőle és azt sem, hogy úgy érezze, hogy neki szegeztem, hogy mindenképpen válaszolnia kell rá. Végtére is úgy gondolom Harry nem szokta feltétlenül magában tartani a véleményét. Ő nem olyan, hiszen velem is barátkozik annak ellenére, hogy bizonyára vannak olyanok, akik szerint ezt nem kellene megtennie, mert tőlem jobb, ha mindenki távol tartja magát. Mintha csak a másság ragályos lenne, és ha én különböző vagyok, akkor aki a közelembe jön elkapja... mint valami betegséget. Milyen balga feltételezés! Annak pedig határozottan örülök, hogy szívesen eljönne velünk túrázni. Abban biztos lehet és én is biztos vagyok, hogy rengeteg kérdést kap majd apától és persze rengeteg információt, ha akar... ha nem. Apa mindig mindenről lelkesen mesél, de én épp ezt szeretem benne, én magam is azért vagyok ilyen. Sokak szerint azért ilyen, mint valami... elpattant benne, amikor anya meghalt, de ez butaság. Gyerekkoromban is ugyanolyan lelkesen és átéléssel olvasta a meséket, nem változott semmit sem anya halálával, talán csak többet foglalkozik a kincseivel, az újsággal, hogy elfoglalja magát, főleg amióta én is a Roxfortba járok, de ezt bármely szülő így tenné. - Piton professzor... tudod szerintem ő sem rossz ember. Biztosan meg van rá az oka, hogy miért olyan veled, amilyen, de... amíg nem tudjuk ezt az okot utálnunk sem szabad miatta, nem így gondolod? - tudok én sok mindent arról, hogy a tanárunk hogyan szokott viselkedni, hogy főként csak a Mardekárosoknak kedvez minden helyzetben, hogy milyen szigorú és hogy gyakorta nem fair, de ennek biztosan van valami oka. Én sosem ítélek el senkit addig, amíg nem tudom, hogy miért viselkedik úgy, ahogy. Mindenki kapja csak meg az esélyt, hogy jobb lehessen, mint ami, ehhez pedig az kell, hogy a cselekedetei alapján ne csökkenjen a szemedben, amíg nem érted a miérteket. - Megértelek, de remélem azért Siriusnál jobb, mint a... A nénikédéknél éltél előtte igaz? - én sem tudok pontosan mindent Harry-ről, főképp meg szeretem a dolgokat én magam megkérdezni és nem másodkézből hallani és igazság szerint a szomorú dolgokra az ember nem szívesen kérdez rá, az pedig egyértelmű, hogy Harry élete cseppet sem volt kellemes akkor, amikor még nem volt semmi köze a Roxforthoz, vagy azokon a nyarakon, amikor kénytelen volt hazamenni hozzájuk. - Azt hiszem a tanulás miatt, hogy minél több újat hallhassunk és persze ott van Hagrid is és a Legendás Lények Gondozása órák is. Oh és persze az évnyitó ceremónia! Olyan izgalmas, amikor a süveg dönt az elsősök sorsáról, mindig lelkesen hallgatom, hogy ki hová kerül. - mosolyogva mesélek, és látszik rajtam, hogy akár még több mindent is képes lennék felsorolni, ha nem fejezném most be a mondatot. Szeretem a Roxfortot és a lelkesedésem mint mindig most is határtalan.
Különleges gombóc kezdett éktelenkedni mellkasában, ahogy azt hallotta a lánytól, hogy mások iránt, milyen érzés táplál. Démon férkőzött a fejébe, ami igyekezett elvakítani, hogy bizony, a lány nem érzi úgy, hogy ebbe a rétegbe ő is beletartozna. Pedig jobban a gyökerét képezi, mint azt hinni. Harry igyekezett bátorságot szívni megmaradt csontjaiból, miközben a szöveteken át próbálta magába varázsolni az erőt, hogy szavakba bűvölhesse végre, hogy nem csupán a Weasley, vagy a Granger család fontos neki. Ugyanolyan szeretettel beszélt Lunáról is, ha kérdezték róla, vagy ha úgy alakult, hogy szavalnia kellett a szőkeségről. - Rád is így gondolok. - zavartan bólogat majd megdörzsöli tarkóját. Egyáltalán nem volt hozzászokva, hogy ilyen céltudatos kijelentéseket tegyen Lunának, vagy egyáltalán egy lánynak. Jól tudta, hogy kettejük közül ő éli meg ezt a mondatot zavarosabban, hiszen a lány egyáltalán nem fogja félreérteni. Valami miatt Harry úgy érezte, hogy egyáltalán nem bánná, ha mégis félreértené az előbbi mondatát. Ajkait összepréselve mered maga elé továbbra is. Kiereszti a benn tartott levegőt, mi bódulásig csiklandozta csontjait. Összekuszálódtak szájában a szavak, így kissé érdekes és talán értelmetlen mondatnak engedett utat. Emiatt pár másodperc némasággal büntette a lány. - Igen, értelek. A varázsvilágban meg különösen. - elgondolkodva réved maga elé, miközben a lány szavai visszhangoznak fejében és már nem is látja olyan különösen másnak. Inkább a többi varázsló szerepe kezd felértékelődni szemében. Hiszen maga Dumbledore is sajátos tulajdonságairól és dolgairól híres. Ő épp olyan, mint Luna és az édesapja. Nem félnek kimondani, vagy kimutatni, amit gondolnak és éreznek. Csupa szív. Őszinteség. Ezek a szavak vibrálnak Harry fejében. Kérdésére a fiú ajkai elnyílnak, majd mosolyra görbülnek. - Nem, nem. Azt hiszem nem. - rázza meg a fejét lemondóan. Átértékelve a képet a Lovegood családról. Természetesen a pozitív értékük csak emelkedik szemében. Zavartan nézelődik, próbálja leplezni, hogy semmiféle mosoly nem akar kibújni arcára. Pedig nagyon kikívánkozik. A nyáron most először úgy érzi, hogy igazán boldog. Heves bólogatást nyújt válaszol Harry, mikor a lány őszinte boldogságot mutat a fiú szándékára, hogy velük tartson a túrán. Sosem volt része családi túrákon, neki ez nem adatott meg. Dursleyékkel ment egyetlen egyszer állatkertbe, de az sem azért történt, mert annyira szerették volna elvinni. Épp nem volt kire rásózni. Harry jól emlékszik arra a napra. Azután sem különösen túrázott. Siriussal álmodni sem mer róla. Weasleyekkel meg ugye csak ha kötelesség szólította. Ron mellett inkább az az otthonülős típus. És ebben semmi rosszat nem lát. Hagrid volt az, aki a varázsvilágban először magával vitte. Mikor a holmikat indultak beszerezni az abszolútra. Különös mosoly kúszik a fiú arcára, ahogy felelevenülnek benne az emlékek. Visszatérését követően a fiú egyre zavartabb. Először is nem igazán tudta kifejezni, hogy milyen szépnek látta Luna hajában a virágot, pár perccel később pedig magára ette az almát. Egyértelműen zavarban volt. Alig leplezhette volna. És végül a nyuszi gyógyítását követően kiszaladtak belőle olyan szavak, amiket igyekezett lebilincselni, ám sikertelenül. - Sirius. - magyarázza egyetlen szóval, majd kieresztve egy sóhajba burkolt nevetést, folytatja - Remélem nem Pitonra gondolsz. - vigyorodik el Harry, majd vállat von lazán - A barátaim. Nélkülük elég egyedül érzem magam. A varázslatok nélkül még csak-csak elvagyok és ne érts félre, Hedvig nagyon jó társaság, de nekem Ron és Hermione... - maga elé pillantva merül feledésbe a mondat további része. A nyuszik kalandoznak mellettük, s a lány az almájába vetve magát falatozik jóízűen. S Harry is lerágja még a lédúsabb falatokat, majd Luna felé fordul. - És te? Miért várod a sulit? - mosolyog szüntelenül a lányra révedre.
Jó dolog látni valakit, aki szeretetteljesen beszél másokról, azokról, akik fontosak neki és ezúttal ez egyértelműen kitűnik, sőt bármikor, amikor Harry a barátairól beszél. Tudom, hogy mennyire fontosak neki és hogy bármit megtenne értük, pedig azt hinnéd, hogy akinek rossz sors jutott nem tud ilyen szintű ragaszkodást kimutatni, vagy akár érezni sem, de Harry az élő példa rá, hogy a veled történtek nem befolyásolják azt, hogy milyenné válsz majd idővel. A környezet igenis alakíthat, a barátaid is formálhatnak akkor is, ha csak később indulhat be ez a folyamat, mint Harry esetén, akinél a Roxfortba kerülése vezetett ehhez, bár szerintem ő már előtte is nagyon kedves és figyelmes jellem volt, maximum nem volt ki felé kifejeznie ezt. E téren én sokkal szerencsésebb vagyok, mint ő, hiszen édesapám él és nem volt olyan nehéz életem, most sem az. - Jó látni, hogy így gondolsz rájuk, ilyen mély érzésekkel. - bököm ki végül, hiszen amit gondolok, azt ritkán tartom magamban és amúgy sem lenne rá okom, hogy titkoljam a véleményemet. Jól esik kimondani azt, amit az ember gondol, csak sokan a félsz miatt magukban tartják, pedig nem jobb az, amikor ez feszít belülről és szép lassan felemészt. Ezért nem féltem én sosem attól, hogy magamat adjam, függetlenül attól, hogy mások hogyan néznek rám, vagy épp mit gondolnak rólam. Nem az számít, hanem hogy te jól érezd magad és nem attól fogod, hogy alkalmazkodsz másokhoz és az elvárásokhoz. A nehezen kiejtett szavaira és összerakott mondataira végül elmosolyodom, de pár másodpercet én is adok magamnak, hogy összeszedjem a gondolataimat. - Igen, sok mindent másképp látunk és közben még sem. Tudod... sokan látnak másképp dolgokat, csak sokan nem szeretik őket kimondani, mert attól félnek, hogy valaki e miatt furcsán nézne rájuk. Nem mindenki egyforma, csak van aki inkább próbál annak mutatkozni. - finoman vonom meg a vállamat, hiszen épp e miatt van, hogy habár tisztában vagyok azzal, hogy mások mit gondolnak és mondanak rólam, őszintén szólva nem érdekel különösebben, mert tudom, hogy másoknak is vannak ott bent mélyen olyan gondolatai, amik miatt lenne, aki kinevetné őket, csak épp a többség ezeket inkább magában tartja. - Te mindent úgy látsz, ahogyan mindenki elvárja? - nem hiszem, hiszen sok minden történt vele, sok mindent látott már, amit a többség nem és ennek a nagy részéről még én sem tudhatok, de biztos vagyok benne, hogy Harry gondolatai között is akadnak bőven olyanok, amiket nem biztos, hogy mindenki elfogadna. Neki is lehetnek olyan kérdései, felvetései, amik esetleg van aki szerint nem helytállók, de miért is kellene mindennek helytállónak és szabályosnak lenni? - Akkor ennek nagyon örülök, biztosan remek időtöltés lesz! - őszinte mosollyal telt lelkesedéssel pillantok rá. Igen, biztos, hogy remek lesz, ha ebben az évben ő is velünk tart. Én már nem emlékszem rá, hogy milyen volt, amikor gyerekkoromban még nem egyedül tettük meg ezeket a sétákat, amikor még anya is velünk volt, vagy épp barátok, akik az évek során kissé eltávolodtak tőlünk. Talán pont e miatt nem is ér engem olyan negatívan az esetleges negatív hozzáállás másoktól, mert én ezt szoktam meg, és apa mindig arra tanított, hogy ne azzal foglalkozzam, hogy mások mit mondanak, hanem azzal, hogy én hogy érzem jól magamat. És ha egyszer mezítláb szeretnék nyáron a fűben sétálni, hát miért ne tehetném meg? Ha élvezni akarom a tavaszi esőt és nem törődni azzal, hogy bőrig ázom, hát miért ne élvezhetném? Más is megtenné, csak nem meri. Visszatérésem után látom az arcán most is azt a cseppnyi zavart, mint eddig már többször is, amikor megmutatom neki a virágot, majd meg is fogom bűvölni, igazán szép életteli csat lesz majd belőle, amit máskor is tudok viselni majd és tényleg tökéletesen illik a hajamhoz is. De most nem teszem szóvá az arca pirosságát, hiszen még az almával is küzdenie kell és talán zavarában nem menne elég jól neki a gyógyítás a nyuszikra pedig igenis vigyázni kell. - Oh, hát már miért ne lehetne még több békesség? Az iskola sem olyan nehéz, hiszen ott lesznek a barátaid és vannak kedves tanáraink, remek óráink nem igaz? Mi az, ami a legjobban hiányzik Roxfortból neked? - direkt nem arra kérdezek rá, hogy mi az, amit a legkevésbé szeret, hiszen most nem a negatív dolgokról kell beszélnünk, most én sem arra akarok gondolni. Nem, most a jó dolgokat nézzük csak, mert biztos vagyok benne, hogy a szavai ellenére is bőven vannak olyan dolgok, amik hiányoznak neki és nem hiszem, hogy csak egy. Kíváncsian várom tehát a válaszát, miközben az almámat falatozgatom. A nyuszik pedig lelkesen eszegetnek és pihennek a fűben mellettünk, már Harry jelenlétét is tökéletesen megszokták rövid idő alatt.
Az eddigi évek emlékei tükörszilánkokként villannak fel az elméjében, ám egyre erősebb a fény, egyre homályosabb a kép. Egymáson csillannak meg a múlt percei, visszaverik önnön képüket és ölelve gabalyodnak össze, mint ahogyan... őt ölelte át a szőke lány percekkel ezelőtt. Milyen könnyedén és légiesen belesiklott karjaiba. Természetesebben nem is reagálhatna előbbi gondolatára, mint hogy ádámcsutkája billen egyet finoman. Mindenképpen gyenge – erre az állapotra nem lehet mást mondani, mint kihasználható, befolyásolható és labilis. Ha hozzáteszi elméjében, hogy ő a világ egyik legkihasználhatóbb, legbefolyásolhatóbb és leggyengébb lelkének jelenleg kevéssé büszke tulajdonosa, akkor megkapjuk az egyszerű adalékot – Luna egy finom csókkal arcára teljesen elkábította. És ez más volt, mint az eddigiek. Más, mint Hermione, vagy Ginny csókjai, amikkel beborítják őt, ha karácsony, vagy születésnap következik. Ez ösztönből jött és őszintén. És pont emiatt viselkedett Harry zavartan és kétségbeesetten egy-egy ilyen alkalommal. Nem tudta még, hogy milyen ösztönből valakit a karjába ragadni, valakinek a puha hajába belecsókolni. De egy valamivel tisztában volt, mégpedig azzal, hogy vágyott rá. - Nagyon kedvesek. - elérzékenyülve beszél róluk, miközben elgondolja, hogy mennyi mindent tettek érte. Ron és bátyjai, mikor érte kocsikáztak a repülő autóval, vagy amikor hopponálni tanították őt. Az élete első ajándékaira. És persze egy olyan barátra, mint Ronaldra koncentrált. Félmosolyra ívelt ajkai vékony vonala, ahogy a vörös fiú idétlen vigyora villant be neki. Szerette a barátját és bár neki nem sűrűn mesélt az érzéseiről, fontosnak tartotta. A lehető legjobbnak. És legkülönlegesebbnek. Ahogy azonban Luna rákérdez a sajátos varázsára Harry egészen aprónak érzi magát, s mintha ingének nyaka egyre jobban szorítaná, mintha fulladozna. - Hát, igen, merthogy ti mindent másképpen láttok Mr. Lovegoodal. - von vállat mesterkélten, majd karjaival hadonászni kezd közben - Te máshogy látod a világot, mert megtapasztaltál dolgokat, amiket mások nem. - kissé elgondolkozik, ahogy szemöldökét ráncolja - Ennek volt értelme? - nevet fel halkan, bár inkább kínjában, mintsem humoros hangulatában. És valóban úgy véli, a szőke lány különlegessége bizonyosan életének sötétebb szakaszából fakad, bár titkon - jelet nem adva neki - ebben a percben azt kívánja, bár megismerhette volna Luna édesanyját. Bár láthatta volna, milyen bájos volt, mert Harry igazán tündérinek gondolta a lány édesapját is, de volt benne valami más, amit lemert volna fogadni, hogy édesanyjától örökölt. - Á, amiatt ne aggódj. Jól bírom. - kimondva nem hangzott olyan jól, mint fejében. Kissé tartott tőle, hogy 'nagyzónak' hangzott, mintha ő nem volna képes fáradtságra. De nem akart púderozni, hisz a lány ismeri őt. Jól tudhatja, hogy Harry hiába nem túl testet fiú, nem panaszkodna akkor sem, ha lejárná a lábát térdig, meg vissza. Meg aztán ott volt benne a kíváncsiság. Minden titkos helyét szerette volna megismerni a Lovegood családnak. Különös vágyat érzett, hogy jobban feltérképezze a miértjeiket. És honnan máshonnan tudta volna megfigyelni őket a legjobban, ha nem a közösen eltöltött napokról. Luna elszalad pár apróságért, addig fészkelődik a fűben. Ám, mikor visszatér hajában a virággal, amit a fiú reszkető ujjaival nyújtott át neki, felkúszik tarkóján a jól megszokott - bizsergető érzés, ami miatt ajkait összepréselve nem képes másra, csak bólogatásra. - Pompás. - bólogat tovább, mint egy szellemileg elhagyatott. Így is érzi magát. Kissé elveszve, miközben figyeli a lányt és hajában a virágot. Különösen aggasztani kezdik megbúvó gondolatai, de végül nem ad nekik helyet és inkább az imént kapott almát kezdi rágni. Jól sikerül, a lédús gyümölcs ugyanis nyomot hagy az arcán. Emiatt kissé elszégyelli magát, de ahogy a lány is pontosan ugyanúgy tesz, megnyugszik és rádöbben, hogy Luna mellett nem kell zavarban lennie. Bár távol áll a személyiségétől, hogy ne vörösödjön teljes lényében, ha egy lány közelében mozog, most azonban mégis úgy gondolja, hogy legyőzhető akadály. Meggyógyítja a nyuszit, majd visszaheveredik a szőke lány mellé, azonban ezúttal felhúzva térdeit. Elgondolkozva mélázik magában, majd utat enged szavainak, hogy kifejezhesse a hálát, amit táplál iránta. Elvégre csak vendég és már csak udvariasságból is ki kell mondania, ami benne lappang. - Ahogy te is. - pillant vontatottan a lányra, így ülve, most először. Érzi, hogy kiveri a víz, de tudja, hogy megteheti. Főleg, mert a téma sem olyan, hogy kibillentse őt és újra rózsaszín árnyalatban pompázzon bőrre, amiért most tartja a szemkontaktust vele. - És lassan suli, nem lesz több békesség. - rázza meg a fejét, majd maga elé pillantva a nyuszikat kezdi újra fürkészni, ahogy almájába harap. Kedvére van a környezet, az állatok és persze a társaság is. Valamiért az a kívánság uralkodik el rajta, hogy; Bárcsak itt maradhatna örökké...
Igen, annyira már ismer, hogy könnyedén nyitok mások felé, viszont azt én tudom, hogy ezt nem mindenki kezeli túlságosan jól. Vannak akiknek ez nem feltétlenül tetszik, főleg mert azért elég sokan vannak, akik nem különösebben kedvelnek. A legtöbben még annak ellenére is, hogy varázsvilágban élünk valahogy nem tudnak mindennel mit kezdeni, minden csodával, vagy ahogyan ők vélik furcsasággal. A világban pedig nagyon sok minden van, amiről elsőre nem tudod, hogy micsoda, hogy igaz-e vagy csak mese, de miért ne hihetnél a mesékben? A muglik számára a sárkány sem létező lény, és mi mégis tudjuk, hogy igenis ott vannak a világ sok táján, hogy változatosak és különbözőek. Akkor miért ne lehetnének olyan lények, akikben a varázslók sem hisznek, vagy akár miért ne lelhetné meg valaki igazából is a koboldok kincsét? És miért olyan hihetetlen az, ha valaki képes hinni ezekben? A mugli között is akad, aki hisz a szellemekben és lám... itt a Roxfortban akad is nem is kevés. - Igen a Weasleyk eleve különlegesek. - bólintok egy aprót még mindig mosolyogva. Tényleg így gondolom, őket mindenki ismeri, de van persze ennek hátránya is, ha akarod, ha nem tudják, hogy ki vagy, ha élénk vörös a hajad. Akkor is, ha netán szívesebben titkolnád el a dolgot, vagy csak nem akarnád, hogy mindenki a testvéreid alapján ítéljen meg. - Másképpen? A legtöbbek szerint furcsa inkább, de te valahogy sosem így láttad. - Harry valahogy mindig más volt. Sosem negatívan tekintett rám, pedig ő is megtehette volna, de nem. Ő sokkal inkább kíváncsisággal és érdeklődéssel figyelt arra, amit a legtöbben inkább furcsának gondoltak és ami miatt sokan távol tartják magukat tőlem. Persze engem ez nem zavar látványosan, mert mindenki éljen csak úgy, ahogyan jó neki, de ettől még nagyon is jó érzés az, hogy ő sokkal kedvesebb, mint a legtöbben. - Csodás! Apa is biztosan örülni fog és szívesen mutatja meg majd a kedvenc helyeit, csak majd el ne fáradj nagyon a végére. - a mosolyom persze azt mutatja, hogy nem gondolom én ezt komolyan. Harry nem az a panaszkodó típus, sőt úgy vélem kissé gyakran tartja magában azt, ami esetleg rosszul esik neki, vagy ha gondja van, pedig sokkal jobban érezheti magát az ember, ha kiadja magából azt, ami fáj, ha elmondja hogy mi a baj és valaki meghallgatja. Ez olyan, mint amikor megoszthatod a másikkal a terhet, így egy kicsit könnyebb lesz. Picit viszont magára kell hagynom, amíg ételt hozok a nyusziknak és persze magunknak is az almákat, mert egy kis nassolás soha sem árt és amúgy sem tudom, hogy mikor evett legutóbb. Apa szeret főzni, de nem mondanám, hogy olyan igazán profi lenne benne. Sokszor nagyobb a lelkesedése, mint a tudása, bár persze én ettől még mindig dicsérem a főztjét, főleg amikor a tudtán kívül picit belejavítok, hogy ő is igazán jónak érezze. - Köszönöm! Majd megbűvölöm, hogy ne hervadjon el és akkor gyakran tudom a hajamba tűzni. - ha már ajándékot kaptam akkor nem is kérdés, hogy elég lelkes vagyok ahhoz, hogy tudjam máskor is akarom majd használni. Egyébként is tényleg nagyon szép virágot talált Harry, nem lenne szívem végignézni, ahogyan szép lassan elhervad és tönkre megy, szeretném megőrizni, ha már tőle kaptam. Az persze cseppet sem zavar, hogy az alma leve lefolyik kissé. Ez ezzel jár és nem is értem, hogy miért jelentene problémát. Szalvétát is kap és én magam is hasonlóképpen kezdek el falatozni. Ez csak almalé, nem nagy dolog, főleg hogy tényleg nagyon finom, lédús almáink vannak, amiket szinte lehetetlen úgy enni, hogy az ember kicsit se legyen tőle maszatos. Én is törölgetem az arcomat és az államat is időnként a szalvétával, néha csak a kezemmel, az ujjammal tolom vissza óvatosan a levet a számhoz. Egyáltalán nem gondolom, hogy ez zavaró lenne, itt nem is kell efféle miatt zavarban lennie. Szerencséje van, hogy nem főtt kukoricát hoztam, azt is nehéz igazán kulturáltan enni általában. - Csodás! - mosolyogva csapom össze a kacsóimat, persze csak óvatosan, hogy a nyuszik ne ijedjenek meg, hiszen a sérülés lassacskán eltűnik a füléről és láthatóan már tényleg jó bőrben van, aminek nagyon örülök. Enni is kaptak és még meg is gyógyítottuk őket, vagyis elsősorban Harry. Így már az a minimális feszültség is távozik belőlem, ami a sérülés miatt volt, szépen visszahuppanok a fűbe és tovább nyammogok az almámon, csak akkor nézek oldalra, amikor újra meghallom a hangját. - Örülök, hogy eljöttél Harry és annak főleg, hogy jól is érzed magad. Megérdemled, hogy egy kicsit békés környezetben legyél, olyan sok... olyan sok mindenen mentél keresztül. - bátorítóan mosolyodom el, ha esetleg mégis csak felnéz és nem az épp játszani kezdő kis nyuszikat nézi. Az egyik salátalevélen kapnak össze, bár a kis birkózás inkább játéknak tűnik, mint kifejezetten vetélkedésnek. A kis bolyhosok mégis csak testvérek, nem kimondottan agresszívek, főleg hogy bőven van még saláta és répa is.
Szavak, amiket csak most tölt fel a megismerés a jelentés súlyával. Harrynek olyan érzése támad, mintha a pillanat kimerevedne a valóság határait átszakítva. Gondolatai ismeretlen vizeken táncolnak és nem tud megkapaszkodni bennük. Luna biztosan tudja, hogy őt figyeli és ettől kínos zavarba jön. A valóságnak nem megfelelő súlyozás – túlzott jelentőség tulajdonítása az emocionális labilitásnak. A fiú ráeszmélve a jelentésére fejében elhangzott szavainak, természetellenesebben kezd viselkedni. Végezetül leemeli tekinteté a lányról, s próbál hétköznapi lenni. Téves következtetésekhez vezethetnek a lusta, szürke gondolatok, amiket a lányról sző magában. Szaggatott légzés, tipikus tünete az érzelmi túltelítettségnek. Félelmetes. Nem szabadna hagynia, hogy ennyire kiszolgáltatottá váljon, aggasztó, hogy ilyen sebezhető, és észre sem veszi, nem foglalkozik vele, valószínűleg még élvezi is, a fiziológiai jelek alapján. Hisz tekintete újból a szőke lányra vándorol, s gyakorlatilag rá emelve megfeledkezik róla, hogy milyen kellemetlen érzés, mikor az ember zavartan pillant ide-oda vörösben úszó arca mögül. - Igyekszem majd. - szája sarka rándul, ezzel halovány mosolyt generálva, ám mikor a lány válla után nyúl ismét a szokatlan, kúszó érzés bizsergeti gerince mentén. Elképedő, zavart tekintetét így nem tudja leplezni. Meleg járja át azon a ponton, ahol a lány hozzá ért, ám mikor elveszi puha ujjai, különös érzése támad Harrynek, mintha azon a ponton lenne csak igazán hűvös. Libabőrbe öltözik bőre a gondolatra, de végül jól érzi magát és ez többet jelent neki bárminél. Tudja, hogy Luna képes az efféle közvetlen mozdulatokra, ezért inkább némán mosolyog magában és próbálja arcáról lemosni a paradicsom színt. - Igen, Ron szobája is elég különleges. Annak is meg van a maga varázsa, hisz egy Weasley. És ez a név már magában nagyon különleges. - a fiú arcára ezúttal különös, sztoikus mosoly jelenik meg - De a tiéd is más. Másképpen varázslatos. - bólogat lelkesen, hogy magyarázatát tettlegesen is alá támaszthassa és valóban így is gondolja. Ron szobája kaotikus állapotoknak örvend időnként, de ez Harryt sosem zavarta, sőt, ilyenkor érezte magát csak igazán boldognak, mikor a vörös barátja nem rakott rendet mielőtt ő megérkezett és így bele pillanthatott az igaz életébe és nem a felszínes - felépített vendégváróéba. Persze lehet, hogy rosszul tette, mert Ron azóta nem szívesen ápolja a rendet mellette. És Luna más. Az ő kincsei, az ő színei is mások. - Jól hangzik, persze! - a meghívás miatt ismét csiklandozza a benn tartatott levegő csontjait, ám ezúttal másképp. Mély sóhaj, végül ajkai íve felfelé görbül. Őszintén boldogan csatlakozna a túrához, mit kívánhatna mást? Egy túra velük, felér egy varázslatos álom utazással. Jól tudja, hogy sokan másképp vélekednek a Lovegood apukáról és lányáról Lunáról, de Harry beton biztosan tudja, hogy ők ketten a varázsvilág legkiválóbb varázslói és nem csak elmében. Szívben és lélekben egyaránt. Talán ez az, ami miatt olyan kellemesen érzi magát velük. Megérkeznek a nyulakhoz és Luna elszalad ételért nekik. Visszaérve már hajában díszeleg a virág, amit a fiútól kapott az imént és ettől ismét elvöröslik a fiú arca. Főként a póztól és a mosolytól, de jól leplezi. Köhint és megdörzsöli tarkóját, jól leplezve zavarát. Arrébb araszol, hogy mellé telepedhessen a lány. - Szívesen, nagyon jól áll. - ajkait összepréselve mosolyog és bólogat végül, majd a nyulakat kezdi fürkészni. Zavar, zavar, zavar. Igazán meg emberelhetné magát, ám természetileg nem úgy van nevelve, de már kezdi a génjeiben keresni a hibát. Ropogós almát kap a lánytól és azonnal neki is kezd, míg a szőke lány kipakolássza a zöldségeket az erdei állatoknak. Harry arcát ellepi az almaleve és ettől kellemetlenül fészkelődni kezd. Szívesen tarkón vágná magát a rengeteg bénázásért, amit az utóbbi öt percben végig ejtett. Abban reménykedik, hogy Luna nem vett észre semmit az előbbiből, ám tévedett. A lány szavai ugyanis elárulják őt. - Ó, köszönöm. - mosolyog a szája körüli területet törölgetve kézfejével, miközben rá pillant a lányra. Mikor a lány is beleharap az almába az övé ugyanúgy nyomot hagy rajta és ettől Harrynek az a megnyugvó érzése támad, hogy jó helyen van és nincs miért zavartatnia magát. Sőt, bűntudata támad az előbbiek miatt. Végül kérdőn felvonja szemöldökét, mikor a lány kérdez. Pár másodpercre szüksége van, hogy megértse mit kérdez a lány, majd mikor megérti kihúzza pálcáját és mosolyogva bólogat. - Persze. - eltolja magától a földtől és közelebb kucorodik, lassan, féltőn, óvón a sérült nyúlhoz, majd fölé emeli a pálcáját és elszavalja a gyógyító igét. Elvégezve vissza ül a helyére, de pálcája kezében marad. Felemelt térdére teszi könyökeit, s egyik kezében tartja másik csuklóját, úgy ül a lány mellett. - Örülök, hogy itt lehetek. Minden olyan békés. - szaval, de nem pillant a lányra, mert retteg tőle, hogy ismét zavarba jön, de jól tudja, hogy Luna ennyiből meg fogja érteni azt, hogy milyen hálás a meghívásért és mennyit jelent neki az, hogy vendégül látják őt.
Harry mindig is azon ritka személyek közé tartozott, akik nem néztek rám ferde szemmel, mint a többség. Emlékszem még arra, hogy mennyire meglepődött amikor év végén a cipőimet kerestem, vagy amikor én lepődtem meg, mikor az előző év karácsonyi báljára engem hívott el. Nem számítottam rá és nem is gondoltam volna, hiszen tudom, hogy a legtöbben hogyan viszonyulnak hozzám, azt is tudom, hogy Harry egyik legjobb barátja Hermione miket gondol rólam, vagy épp mond, mint bárki más. Harry viszont a barátom lett, talán pont azért, mert ő is hasonlóan különc, mint én is, csak talán őt jobban zavarja, mint engem. Engem valahogy sosem érdekelt különösebben, hogy mások hogyan néznek rám, vagy mit gondolnak rólam. Ha rosszul érezném magamat, nem lenne jobb nem igaz? Akkor mi értelme lenne rágódni e miatt? Egyébként is, az emberek nem változnak meg azért, mert te szomorú vagy, ha tudod miket mondanak rólad, akkor hát több értelme van annak, ha elfogadod és éled az életedet azokkal, akik kedvelnek. - Mindenkinek van rosszabb időszaka, olyankor türelmesebbnek kell lennünk velük, főleg ha fontosak is nekünk. - és én tudom jól, hogy Sirius nagyon fontos neki, pont e miatt érzi magát rosszul, de én bízom benne, hogy jobb lesz majd ez a helyzet, csak idő kérdése. Bátorításképp mosolyogva nyúlok előre egy pillanatra, hogy óvatosan megszorítsam a vállát, csupán csak, hogy ezzel is biztassam, még ha tudom is, hogy ez talán csak megint arra készteti majd, hogy halvány pír lepje el az arcát, mint ami már most is ott virít rajta. Nem akarom én őt zavarba, vagy kellemetlen helyzetbe hozni, egyszerűen csak számomra nincsenek efféle tabuk, mint amiktől a legtöbb ember szenved. - Ez igazán kedves tőled Harry. Tudod ez csak azért van, mert én ebben nőttem fel, te pedig nem. A legtöbb varázslócsalád élete ilyen, biztosan Ron szobája is az, nem? - nem jártam még az Odúban, de Ginny mesélt már róla és nem hiszem, hogy nagyban más, mint a mi házunk. Persze az igaz, hogy esetünkben talán még több különleges érdekesség van, de ezekről a legtöbben azt gondolják, hogy csak butaságok, vackok és kitalációk, pedig... egyszerűen csak sokan vannak, akik néha nem hajlandóak tovább látni az orruknál. Sok minden van, ami csodát rejthet, csak hagyni kell, hogy meglássuk őket, és persze nyitottan kell állni a világhoz. Ebben nagyon sokan fejlődhetnének, még Harry-re is bőven ráférne a változás. - Azt biztosan nem! Sőt talán még eljöhetsz velünk felfedezni is. Úgy emlékszem, hogy apa holnapra... vagy jövő hétre tervez ez nagyobb túrát, még meg kell tőle kérdeznem, de biztosan szívesen látna téged is. - azt persze Harry sejtheti, hogy az is rendkívül varázslatos túra lesz, és persze a mosolyomból láthatja, hogy tényleg szívesen venném, ha velünk tartana, na persze akkor ha holnap lesz és nem akkor, ha a jövő héten. Most viszont egyelőre még itt vagyunk és a nyuszikra kell elsősorban figyelni, hátha tudunk rajtuk segíteni. Új és békés otthonuk már van, de a sérüléseiket rendbe tehetnénk, ebben Harry-nek tökéletesen igaza van, ehhez viszont kell egy kis étel a kertből, hogy az evésre figyeljenek és ne arra, hogy mit akarunk csinálni velük. Ezért tűnök el egy kicsit, hamarosan pedig már a kosárral a kezemben és persze a virággal a hajamba tűzve jelenek meg újra. - Köszönöm, ez főképp a csodás virágnak köszönhető. - ábrándos mosolyt villantok még rá, mielőtt a kezébe nyomnám az almát, hátha legalább addig rám figyel, mert azt nagyon jól látom, hogy sikerült újra zavarba hoznom. Vajon... mivel? A virágot ő adta, akkor hát miért viselkedik most ennyire furcsán? Az almámba én még először nem harapok bele, első körben kipakolom azt, amit hoztam a nyusziknak, akik szépen a saláta levél köré gyűlnek és répát szaglásszák, azt hiszem tényleg jó ötlet volt az,hogy hoztam nekik enni. Csak akkor mosolyodom el újra oldalra pillantva, amikor látom, hogy Harry a csordogáló alma levével küzd. - Oh, hoztam a szalvétát is, de ne zavartasd magad, ha készen vagyunk a pataknál meg tudod mosni az arcodat. - és csak hogy ne érezze magát kellemetlenül, én is beleharapok a saját almámba. Az is ugyanolyan lédús és fröcsögős fajta, úgyhogy nem csoda, nekem is megindul az állam felé vékony csíkban, de cseppet sem zavartatom magamat, nem is gondolom, hogy kellene. - Szeretnéd te? - pillantok az apanyuszira, hiszen azért is hoztam a kaját, hogy utána lehetőségünk legyen meggyógyítani a fülét és jobban legyen, hogy akkor se kelljen aggódni, hogy baja lesz, amikor nem tudunk itt lenni vele. Nem lenne jó, ha komolyabb baja lenne a seb miatt.
Luna kedvessége mindig is különös érzéseket ébresztett fel Harryben. Úgy érzi, hogy könnyű pír kúszik az arcára, aztán rögtön elszégyelli magát, de nem néz félre – csak azért sem –, végül is csak a fejében fogalmaz kétértelműen, pusztán azért, mert elkanyarodtak a gondolatai, még nem fogja magát kényelmetlenül érezni, hiszen mintha a lány szándéka eleve az lett volna, hogy zavarba hozza. Pedig valószínűleg Luna sosem gondol ilyesmire. Harry most minden bizonnyal elégedett, bár persze az arcán továbbra sem látszik más, csak közöny – eltekintve attól a félmosolytól, mely olyan gonoszul ível az ajkán,ahogy a szőkére réved. A szavak bekúsznak és elhagyják őt, hiába próbál koncentrálni. - Tudom, hogy igazad van. De mostanában nehéz vele. - von vállat a fiú, ahogy újra tudatosul benne, hogy a téma súlyosabb, mintsem hagyja elkalandozni amúgy is kósza gondolatait. Maga elé révedve próbálja találni az apró utak végét, de Sirius helyett zsákutcákba botlik. Kész rejtelem, hogy mivel vehetné rá keresztapját a végleges nyugalomra. Eltöprengett magában, hogy Lunával mennyire más beszédbe elegyednie, mint Ronnal, vagy Hermioneval. Ron pár másodperc után nevetésbe tör ki, vagy elvicceli a dolgokat. Esetleg le -küzd egy két kínjában szült gombócot a torkán, majd elejt egy poént. Hermione meg túl aggódik általában, a pozitív megerősítés helyet. Amit Luna tesz a fiúval. - Hát ez egyszerű. Neked mindened olyan varázsos. - hirtelen megváltozik a fiú arckifejezése és az említett gombócot most ő küzdi le torkán - Mármint ezt úgy értem, hogy te sokkal jártasabb vagy a mágia világában, mint én. Hiába vagyok idősebb. Ez igazából nem kor kérdése. Ha csak a szobádat megnézem, már tele van csodálatos dolgokkal. - áradozik megfeledkezve magáról a fiatal fiú. Kissé elpirul és dörzsölgeti ujjait közben, na és a tekintet kerülés sem marad el részéről, de felszabadulva, izgatottan beszél a lányról. Arról, amit róla gondol. Tudja, hogy igaza van. Akkor is, ha jelen esetben épp Luna szerénykedik. Meg van bizonyosodva róla, hogy a szőkeség sokkal több mágiát rejt, mint amit ő valaha is birtokolni fog, és erről kész meggyőzni a lányt. Mélyen belül ő is elcsodálkozott magán, hogy így megnyílt a lány előtt, méghozzá épp róla áradozva, de titkon vállon veregette magát bátorsága miatt. - Jól hangzik. Azt hiszem nem fogunk unatkozni. - halkan felnevet, de oly csendesen téve azt, hogy egy külső szemlélő inkább csak néma kacajnak vélné azt. Miközben a fiatal-férfi rendezi arcizmait, egyfolytában a lányra pillant. És rádöbben, hogy szereti nézni őt. Mindig is szerette nézni. Harry az a csendes fajta nézelődő, aki különös dolgokat kiváltképp szeret fürkészni. És rádöbbent, hogy Luna is egy volt ezek közül a különlegességek közül. A szőke lány szökdécselve hagyja magára a fiút, aki eltelepedik nem messze a nyúl családtól és halovány mosollyal ajkai sarkában figyeli, ahogy mosakodnak, vagy csak mászkálnak jobbra-balra. Időnként hegyezik a fülüket, így a fiú a Lovegood birtok felé pillant. És jól időzít, mert megérkezik Luna, hajában a tőle kapott virágtól. Ezt észrevéve újabb pír díszíti a fiú arcát, de nem szól semmit róla. Figyeli a kosár tartalmát, majd bólogatva arrébb fészkeli magát, hogy helyet adhasson a lánynak maga mellett. Mikor a lány váratlanul pózba vágja magát. A fiú ajkai elnyílnak és egy pár másodpercig képtelen szóra nyitni azokat. - Igen, nagyon szép. - hebegi, majd elfordítja tekintetét, ezúttal lángba borult arcával együtt. Miközben mellé helyezkedik a lány, igyekszik pulzusa számát valahogy csökkenteni. Mély levegő és miegymás. Úgy véli erre szüksége van, mert a mellkasában kalapál a szíve. Szokatlanul gyorsan. Végül a vörös- éppen felcsillanó almára pillant, amit a lány nyújt felé. - Ó, köszönöm. - mosolyodik el Harry, végül óvatosan ujjai közé fogva az almát. Megforgatja mutató és hüvelykujja között, mintha olyan érdekesnek találná, majd beleharap a ropogós, lédús gyümölcsbe. - Nagyon finom. - mondja leküzdve az első falatot, ám szája teljes egészében ragacsos lesz, így megtörölgeti és ismét pír ül arcára, hogy úgy étkezik a lány előtt, mint egy malac, majd elfordulva a nyuszikat fürkészi ismét. Így kevésbé érzi kínosnak az előbbit.
Szeretnék neki segítni, de nem tudom, hogy vajon tudok-e. Harry nagyon kedves fiú és látszik rajta most is mennyire gyötrődik a keresztapja miatt. Én magam sem értem, hogy miért nem viszonyul hozzá kedvesebben, hiszen már minden rendben. Persze a múlt sérülései nem múlnak el nyomtalanul, mindannyiunk lelkében nyomot hagy a veszteség, de ha nem lépünk tovább csak zuhanunk a mély fekete verembe és nincs vissza út már soha többé. Remélem, hogy Siriust vissza lehet hozni még onnan. Ott van neki Harry és persze Lupin tanár úr is, biztos vagyok benne, hogy ő is mindent igyekszik megtenni azért, hogy jobb legyen a helyzet, de sajnos ő sem tehet semmit, ha maga Sirius nem fogadja el a segítő kezet és nem is próbál meg változtatni. - Én azért megpróbálnám a helyedben. Egy kísérlet sohasem lehet hiába való. Tudod apa sem viselte jól édesanyám halálát, de türelmes voltam vele és idővel sokkal jobb lett a helyzet. - nekünk sem volt akkoriban könnyű, de időnként egy gyerek is lehet a szülője felé megértő, még ha Sirius nem is Harry apja, még csak vér szerinti kapcsolat sincs köztük, de mégis reménykedem benne, hogy vele jobb sora van, mint Dursleyékkal. Ott biztosan nem érezte jól magát, itt viszont meg van a remény a változásra és ez is több, mint a semmi. Harry úgy hiszem már elég sokat várt arra, hogy jó családja legyen, hogy legyenek, akiknek fontos és azt hiszem ez már meg is történt, hiszen itt vannak a barátai és én még most is reménykedem benne, hogy csak még jobb lesz majd a helyzet. Felfelé vezet az út, felfelé kell vezetnie. - Hogy én? Mindig túl keveset gondolsz magadról Harry, pedig még idősebb is vagy nálam. Mit taníthatnék pont én neked? - meglepnek a szavai, de a mosolyom mutatja, hogy nagyon is jól esnek és örülök is nekik. Azért még most sem gondolom úgy, hogy igaza lenne, inkább csak mint már említettem Harry kedves és nem az a fennhéjázó típus, aki mások fölé emeli magát csak azért, mert legendát szültek köré. Ezt mindig is felettébb tiszteltem benne, és nagyon szimpatikusnak találom, sosem merült fel, hogy elszálljon a hírnevétől. Persze talán azért, mert nem kapta meg egészen kis korától, csak amikor már kialakult az alap jelleme. - Ez is csak olyan, mint sok minden más, gyakorlással neked is menne, de akkor ugratunk békát, vagy mászunk fára! Csodás fák vannak itt az erdőben, olyanok, amiken akár még aludni is lehet. - lelkesen magyarázok neki. Na igen sejthető ebből, hogy sok időt töltök idekint, de pont ezért is élünk ilyen távol mondhatni a civilizációtól. Sosem vágytam arra, hogy nyüzsgő nagyvárosban legyen az otthonunk, itt bátran lehetek az, aki vagyok, elvarázsolt, nem néznek ki miatta. Na nem mintha zavarna, ha valaki furcsán nézne rám, sosem érdekelt mások véleménye, de sokkal békésebben élhetünk itt apával, mintha a közelben sok más család is élne. Lelkes szökkenésekkel hagyom magára végül Harry-t, de épp csak pár percre. Jól ismerem én a tájat, az egész környéket, nekem könnyű közlekedni itt, minden apró sziklát, kis mohakinövést kívülről tudok már, nem fogok elbotlani még az ugrálás közepette sem. Nem is akarom túlságosan sokáig magára hagyni a vendégemet. Nem azért, mert őt, vagy a nyuszikat féltem, egyszerűen csak nem illik. Nem sokára már kis kosárral térek vissza, amibe sebtiben dobáltam össze mindent, amit kellhet, magokat kis csomagban, a kertből szedett salátát, répát és még pár szem alma is van a csomagban. A kis virág, amit pedig az előbb kaptam már a hajamat díszíti. Csattal erősítettem be a tincsek közé, hogy ne hagyjam el. - Tetszik? - kicsit oldalra fordított fejjel még leheletnyit be is pózolok, hogy megmutassam a kis sárga virág új helyét. Apának nagyon tetszett, úgyhogy biztos vagyok benne, hogy remekül mutathat a hajamban. Aztán már térdelek is le Harry mellé (ha csak közben nem állt fel teszem azt) és persze a nyuszik elé. Óvatosan teszem le a kosarat, az egyik almát pedig a fiú felé nyújtom első körben. - Finom, lédús, a kertünkben nőtt, az egyik kedvencem. - és persze szép tiszta és fényes, olyan igazi mesebeli piros alma, ami nem terem ám mindenhol és nem is kapni az átlagos piacokon. Ezt a fát mi gondoztuk, mi óvtuk a fagytól, hogy hogy ilyen szép terméssel örvendeztessen meg évről évre. Újdonsült barátaink, a nyúl család persze már szimatolnak is, pedig még nekik ki sem pakoltam, de a répa édeskés illata már messziről érezhető, biztosan az csapta meg az orrukat.
Luna minden kis rezdülés bejárta a testét, a szöveteken át eljutott a szerveiig, a tüdejében játszott a bent tartott levegővel, hogy végül megsimogassa a csontjait. Lassan nyíltak el ajkai, miután a szőke lány már ellépett mellőle. Finom bőrbe bújt ujjai belefutottak a fiú hűvös tenyerébe, s húzni kezdték. Harry minden porcikája megindult, s kihűlt teste egyszerre lett elviselhetetlenül meleg és sziporkázó. Jó érzés volt a lány kezét fogni. Ebben biztos volt. S, amikor eleresztették az aprónak tűnő ujjak, hirtelen fázni kezdett, de ennek hangot nem adott. Maga sem értette a különös érzést, így inkább elfedni próbálta, nem megvizsgálni azt. - Igen, biztosan. - felelte elnyelő hangon, majd gondolati magukkal vitték. Sirius nagyon fontos neki, maga sem érti, hogy miért nem képesek kijönni egymással, miért nem töltenek több időt együtt. Egészen hasonló koloncként érzi magát, mint Dursley-éknél. Az egyetlen különbség az, hogy bátran ehet, érzelmi vonala azonban nem sziporkázik. Az Azkaban, igen, Harry pontosan tudja, hogy keresztapja egy része még mindig ott ül, ám zavarja, hogy nem számít semmit az neki, hogy a fiú őrá várt eddigi élete során - és arra, hogy valaki szeresse -. Luna hirtelen kérdése visszarázza a fiút a valóságba. - Nem hiszem, hogy meghallgatna, vagy ha mégis, nem tudom, hogy változna-e valami. Siriust jó pillanatában kell elkapnom, de tudod, az ritka mostanában. - von vállat lazán és kezdi kínosan érezni magát, amiért beleugrott a közepébe. Egészen úgy hangzott az ajkai közül kipréselt szavak egyvelege, mintha menedéket keresve jött volna a lányhoz. Pedig erről szó sem volt. Igazán szeretett volna a szőkével lenni, különösen vonzónak találta az alkalmat, hogy vele lehessen. Hirtelen azon gondolkozott, hogy miért mindig a legtávolabbi pontot szúrja ki magának, ha a szőkével van. - Tanulnék tőled, persze. Igen. Igazából nem szándékosan indultam, de ettől függetlenül is többet tudnál tanítani nekem, mint én neked. - zavartan változik mimikája, hol mosolyog, hol lesüti szemeit, hol elpillant, hol felsóhajt, mintha kényelmetlenül érezné magát. Kellemetlen a gondolat, hogy egy lány -ráadásul pont Luna- képes zavarba hozni őt, olyan bókokkal, amit mondjuk Rontól nevetve csak némán leintene. A fiatal férfi tekintete folyamatosan a lány íriszeit keresik, valamiért látni szeretné őket, miközben a gyökereken át emelgeti lábait. - Fonni? - felnevet halkan, öntipróan - Két balkezes vagyok, nem hiszem, hogy menne, de békát ugrok szívesen. - pontosan tisztában volt a képességeivel, és valamiért a fonás egyáltalán nem állt közel hozzá. Mentális képet kapott arról, ahogy a réten ücsörögve próbálja megfonni a legszebb koszorút a lánynak, de végül elhessegette azt, mert rájött, hogy ebben nem lenne jó. Nevetség tárgya pedig nem szándékozott lenni, akkor sem, ha még ő maga is jól mulatott volna. Bájosnak találta, hogy a lány ilyen egyszerű - mugli dolgokat is művelne vele, a sok varázslatos dolog mellett. Nem akart elutasítónak tűnni, de a képességeinek határai voltak. Végignyalt az ajkain, amik cserepesre száradtak az elmúlt néhány perc alatt, majd szólásra nyitotta a száját, de odáig nem jutott el, hogy mondjon is valamit. Megérkeztek. - Ó, értem. - bólogat lelkesen, végül elpillantva maga mellé. Többet nem tud szólni a témához, nem szakértő a nyúlak terén. Egy virág vonja magára figyelmét és ez elegendő ahhoz, hogy felpillantson a szőke lányra. Tovább gondolva, felszedi a virágot. Épp száránál tépi le, óvatosan. Különös vágyat érez rá, hogy oda adja vendéglátójának, ám az okát egyelőre még nem érti. Gépiesen felegyenesedik és a lány felé nyújtja, kinek arcára kislányos mosoly ül. Harrynek ez nagyon tetszik, épp felelné, hogy milyen szívesen szedte le és, hogy mennyire nem különleges az a virág a sápadt bőrbe bújt ujjai között, végül a lány ajkai arcperemén elhallgattatják és csak egy zavart, tekintet-lesütött mosolyt kap cserébe a szőke. Harry furcsa késztetést érez rá, hogy megérintse a lány arcát, de mivel úgy gondolja érdekesen venné ki magát, inkább nem közeledik. Ám tagadhatatlanul jól esik neki Luna közelsége. Igazán, ritkán jól. - Öhm, persze, persze. Menj csak! - bólogat elnyílt ajkakkal, végül vissza ereszkedik a földre, ám ezúttal le is ül. Terpeszbe húzza fel térdeit, s könyökhajlatait azok térdkalácsaira pihenteti. A szőke jár a fejében és a közvetlen viselkedés, és az a szívverés, az a a pulzus, amit az imént okozott neki. Kiváltképp forróságot érzett, pedig egyáltalán nem volt kimondottan meleg. A fám lobjai alatt, pedig főként hűsölhetett volna, ha mellkasa miatt nem érezte volna, hogy lángra lobbant egésze.
Nagyon vártam már, hogy megérkezzen, olyan sok mindent mesélnék neki és mutatnék, kezdve a nyúlcsaláddal, folytatva a kis felfedezéseimmel a ház körül és amúgy is a nyarak mindig olyan furcsák és szokatlanok. Sok időt töltünk el az iskolában, így amikor itthon vagyok valahogy nehezebb megtalálni még nekem is a helyemet. Persze itt van apa, ilyenkor sok időt tölthetünk együtt, felfedezhetünk még több érdekességet és együtt szerkeszthetjük az újságot, ennek is meg van a megannyi izgalma. Az viszont meglep, hogy Harry láthatóan nincs épp a legjobb kedvében, és még unatkozott is. Mégis csak a keresztapjával lehet együtt, bár nem ismerem annyira, hogy tudjam ez pontosan mennyire is jelent jót, vagy rosszat, de úgyis vagyok annyira kíváncsi, hogy kifaggatom majd részletesebben is, ez nem is lehet kérdés. - Így már értem. Neki sem lehet egyszerű. Tudod az Azkabanban töltött idő. Új lehet neki a világ még most is, de majd biztosan könnyebb lesz. - még ha nem is mondja ki nyíltan ettől még érzem a hangján, látom a tekintetén is, hogy ez az egész azért rosszabbul érinti, mint amit kimond. Nem csak arról van szó, hogy unatkozik, talán szeretne a nagybátyjával más kapcsolatot, szorosabbat, hiszen mégis csak ő van ott egyedül neki. Mindkettejüket meg lehet érteni. - Mi lenne, ha megpróbálnál beszélgetni vele? Tudod, mint férfi a férfivel? - az az igazság, hogy Harry sem az a rendkívül nyílt típus, aki olyan könnyedén szabadjára engedi az érzéseit és ha jól sejtem, akkor Sirius sem lehet ilyen, főleg azok után, amiken átment. Börtönben volt, talán még most is ott érzi magát és fizikailag kiszabadult már, de talán lélekben még nem. Segíteni kell neki, és akkor talán majd más lesz és nem csak Lupin professzorral tölt el sok időt. Őt már jól ismeri, gondolom pont e miatt is van vele olyan sokat. - Tényleg tanulnál? Pont tőlem? Nem én indultam a Tusán Harry, hanem te, én tanulhatnék tőled. - kedves mosollyal az arcomon emelem meg kicsit a vállamat, aztán ejtem is vissza. Oh, nem arról van szó, hogy ne bíznék saját magamban, csupán másképp látom a dolgokat. Számomra a világ is más, a varázslás is, épp e miatt nehezen tudnék tanítani másoknak. Azok a dolgok, amikben én hiszek, amiket én át tudok adni a legtöbbeket nem érdeklik. - De megtaníthatlak virágkoszorút fonni, vagy békát ugratni a pataknál. - teszem aztán hozzá gyorsan, hiszen vannak dolgok, amikben én is jó vagyok és valahogy nem hiszem, hogy Harry ilyesmiket valamikor is kipróbált volna. Nem épp olyan élete volt, amikbe az ilyen laza és kötetlen játékok belefértek volna, és ha jól sejtem akkor a barátai már kinőttek ebből, pedig a kötetlen játékból sosem szabad kinőnöd. Abból, ahogyan beleugrasz a patakba és nagyot csobbansz, köveket dobálsz, na nem a kacsákra, csak a vízbe, figyeled a halakat, ahogyan cikázva úsznak el a kis hullámok alatt, aztán csak elterülsz a réten a fűben és hagyod, hogy a talpadat csiklandozza a fű, mert természetesen cipő nem volt rajtad. - Ahhoz közelebb kell csalogatnunk, hogy ne ijedjen meg tőlünk.Most még félnek, még új nekik a környék és ki tudja, hogy kik ártottak nekik. Talán hozzunk nekik most? Akkor, segíthetünk, amíg elvonja a figyelmüket az evés! - lelkesen nyújtózom ki én magam is az ötletnek hála. Nincs messze a ház, csak vissza kell szaladni, hozni egy kis szotyit, magokat, talán még egy kevés friss borsó is van a kertben, és saláta. Alig veszem észre nagy lelkesedésemben a felém nyújtott virágot, de azonnal visszatér a szolidabb, szeretetteljes mosoly az arcomra. - Csodaszép, köszönöm! - kicsit lábujjhegyre ágaskodom, hogy puszit nyomjak az arcára, még ha tudom is, hogy ez minden bizonnyal újra pirulásra készteti majd, de ő szedte a virágot, úgyhogy ez ezzel jár. - Itt maradsz és vigyázol rájuk? Én pedig egy pillanat múlva már jövök is! - azt hiszem én gyorsabban megjárom az utat. Gyakorlott vagyok és ha rábólint, akkor pár szökkenéssel már indulok is visszafelé. Csak egy kis kosár kell, hogy jól megrakjam minden finomsággal, aztán segíthetünk a nyusziknak, hogy ne legyen baja az apukának, hogy az a seb a fülén még véletlenül se legyen rosszabb, mint most.
Úgy néz az ajtó felé, mintha valaki más mozdítaná a fejét. Mr Lovegood igazán precízen mutatja az irányt Harrynek. Ám még végig sem halad a pillantása a kiszabott, szükséges körív mentén, már lábai útnak erednek. Fekete nadrágja nyeli a csöndet, a természet-adta puha csendet, redőiben várakozva lapul meg a kíváncsiság. Eltűnődik a mozdulat lágyságán, amivel megérinti a derekához simuló, magasabb fűszálakat. Mennyire kívánkozhatnak az égbe. Biztosan élveznék a repülést. Mint ő - gondolja. Lassan elérve a határt rendbe szedi magát. Késztetést érez rá, hogy alaposan leporolja magát és állát szegve lépjen a szőke lány elé. A varázsvilágban is akadnak különlegesebb, izgalmasabb lények. Lunat valamiért mindig is egynek gondolta közülük. Minden mondanivalója, minden mozdulatában úgy vélte, hogy megtestesíti azt, amire oly annyira vágynak errefelé, oly sokan. Különlegesség. És még neki volt hírneve, ó, ugyan. Megpillantja a lányt, de mielőtt még látná, már tudja, hogy merre keresse. És csodálatát hagyja kibontakozni, pontosan ezért nem is merészkedik azonnal a szőke közvetlen közelségébe. Az egyik vastagabb törzsnek támaszkodik, a magányosság ölén megbújva úgy figyeli a lányt. Hamar a karjai közé kapja a szőkét és boldogan öleli vissza. Féltőn, igazán óvón. Sosem volt az ilyen helyzetek lordja, de ez általában Lovegood kisasszonyt nem zavarta, Harry legalábbis nem tapasztalta ennek semmi jelét, bár azzal is pontosan tisztában volt, hogy szociálisan ilyen téren elég gyenge. Képtelen lett volna megmondani, hogy mit gondolnak róla a barátai. Pedig gyakran figyelte őket megbújva a háttérből. Oly lassan emeli fel a lány dereka köré karjait, hogy az idő megszilárdul, mert képtelen ilyen lassan haladni. Megalvad, mint a szükségtelenül meglassúdott vér, és szinte elvékonyodott kötélként feszül köré, hogy azzal bátorítsa a fiatal férfit. Gépiesen elereszti az apró lányt, aki apró puszikat lehel a fiú orcáira. Harry zavartan követi fejével Luna mozdulatait, ám időnként akadozik a mozgása. Halkan leküzd egy gombócot torkán, miközben fülei elégnek. A puha csendet fentről koppanó nedvesség hangjai teszik élővé. A levelekről harmat cseppek potyognak köréjük és ebben a pillanatban érzi úgy a fiú, hogy körbe kéne pillantania maguk körül. Eddig igazából csupán a lány vonta magára figyelmét. És mostani lelkes vizsgálódása sem tart sokáig, ugyanis apró sápadt bőrbe bújt ujjak ragadják magukkal és vonszolják magabiztosan egy irányba. - Hát, elég nagy. Tágas. - von vállat, hol magasabbra emelt térddel, hol megharcolva a beakadt lábfejével - Sirius sok időt tölt távol, vagy Lupin oldalán. Nekem nem sok jut belőle mostanában. Szóval igen, egy kicsit unalmas. - erőltetett mosoly, ez igazán jellemző a fiúra. Apró kora óta visszatérő barátok az erőltetett mosolygással, így nem is lepődik meg, sőt igazán észre sem veszi és talán a szőke sem, hisz előtte halad. Boldog, amiért végre Luna oldalán lehet, szüksége volt már rá, úgy igazán. Elnyílnak vigyorogva ajkai, de mégsem nevet, csak a kezdeti lendület van meg egy kisebb szemöldök vonással, mikor Lovegood kisasszony kuncog. - Ó, értem. Én azt hittem tanítani akarsz valamit. És persze tanulhatunk, ha lesz kedved. Elvégre csak több, mint négy napot együtt töltünk majd. - vigyorogva pillant a lányra. Harry szerette, ha sikerült neki nevetést -vagy arra emlékeztető hangot- kicsalogatnia a lányból. Tudta jól, hogy Luna hozzá hasonlóan sok mindenen ment keresztül. De nem akart erre gondolni és a lány vontatott mozgása, halk léptei, nesztelen sompolygása egyébként is elvonta figyelmét az előbbiről. - Nem tudjuk meggyógyítani? - kérdezi őszinte kíváncsisággal Harry, miközben még mindig ott guggol és hol a lányra, hol a kis családra pillant. Könyökeit combjain pihenteti, miközben letép egy magasabb virágot és annak szárán lévő leveleit kezdi el babrálni. Szép virág, élénk sárga. Luna haját juttatja eszébe, bár fogalma sincs róla, hogy miért, vagy hogy milyen virág. - Talán hozhatnánk nekik legközelebb valami rágcsálnivalót. - pillant fel a lányra, majd felegyenesedik végül és felé nyújtja a letépett naplemente-sárga virágot.
