2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Kicsit felnevetek, még ha kimerülten is a megjegyzésére. - Hát ezzel se nagyon vádoltak még soha, romantikus. - rázom meg a fejemet, hiszen alapvetően nem vagyok valami "csajos csaj" szóval nekem eszembe se jutott ilyesmi. Persze lehet, ha megtalálnám a nagy Ő-t és az vinne fel valami pazar kilátást megnézni átértékelődne bennem, hogy mennyire is vagyok romantikus. - Egyáltalán nem, bár a bentlakásos iskolák mindig túltolták a lakomákkal, de úgy azon kívül nem sok közöm volt semmi luxushoz, nem is várnám el soha. - vonom meg a vállamat ültömben a felpárnázott ágyon. Még az is fura, hogy kiszolgál meg pátyolgat, nemhogy még elvárásaim is legyenek, hogy mi a menü. - Nem hangzik túl jól, ez igaz, pedig biztos nem olyan rossz, ha valakinek van háttértámogatása. Ameddig apám nem dobott ki, mint egy kivert kutyát - fintorgok egyet -, addig mi közel álltunk, mindenben támogatott, amiben egy csóró egyedülálló mugli apaként tudott. - mondom neki, eléggé nagy közöttünk a kontraszt, még akkor is, ha valamilyen szinten a kinézetünk, korunk, és önállóságunk hasonlatos is. Az aggodalmára már csak bólintok, de egyértelműen eltántoríthatatlan vagyok attól, hogy holnap induljak a Troops-okhoz, aztán lesz, ami lesz. Amikor ellép mellőlem és elkezd a konyha résznél matatni a fejem hátrahanyatlik, a kimerültség utolér és mivel a gyógyulás egyik hatásos módja az alvás egy kicsit bebólintok amíg visszatér a készkajával és az itallal. Amíg belapátolom, addig újra éberebben figyelek rá és tovább beszélgetünk, de evés után fél óra se tellik bele, míg egészen reggelig el nem kezdem húzni a lóbőrt halk, még éppen szuszogás jóindulatú mezsgyéjén maradó horkolással. És másnap, ahogy ígértem, megköszönök mindent és felkapva a katonai táskám, viszontlátást kívánva a Roxfortban lelécelek.
// Köszi én is a játékot! Talán majd egyszer folyt. köv., ha körbeérünk a listán! //
- Azt hiszem, ez már abban a pillanatban eldőlt, amikor felajánlottad, hogy veled tarthatok az Eiffel-torony tetejére - szélesedik ki a mosolyom a nevetése hallatán. - Még senki sem tett értem ennyire romantikus dolgot - jegyzem meg incselkedve, némileg megkönnyebbülve ama tudattól, hogy látszólag minden rendben van. Nina jókedve talán nem éppen felhőtlen, de úgy nézem, nem lesz nagy baja. Amint kipihente magát, ismét útra kelhet, ez nem vitás, habár, hogy maga a konkrét időpont mikor lesz, azt még nem mondhatjuk biztosra. Remélem, nem holnap... Jó lenne egy kis időt még vele tölteni, hiszen a társasága felvillanyoz és más emberré tesz. Voltaképp kifordít önmagamból, éppen csak pozitív értelemben véve. És határozottan ínyemre van ez az új Jennifer. - Ezek szerint aligha lesznek nagy elvárásaid - vonom meg a vállam vigyorogva. Hát igen, sose voltam különösebben rákényszerülve arra, hogy magamra vagy éppen másokra főzzek, hiszen bármikor elmehettem egy étterembe vagy idegen férfiak hívtak meg. Amikor pedig éppen egyedül voltam, távol a családomtól, mindig biztosra mentem és olyan ételeket vásároltam, amelyeknek az elrontásához tehetség kell. Bájitalok terén tehetséges vagyok, nagyjából ezen az elven működhet a főzés is, éppen csak lusta vagyok bárminek is nekiállni, ami nem szórakoztat semmilyen szinten sem. - Ne aggódj, az egész lakásban nincs tej, még csak nyomokban sem fog tartalmazni, hidd el - biztosítom őt fejcsóválva. Hát igen, a tea angolos módra némileg bizarr és sokak számára szokatlan. Személy szerint sose voltam valami nagy teázós alkat, de azért mindig van készleten. - Jól teszed - biccentek egyet a szavai hallatán, noha mindig is szerettem páváskodni, ebben nem sokat tévedett. Mégis, a kényes anyag, amely rajtam foglal helyet és amelyet annyira megtépázott a közös kis kalandunk, nem az én pénzem árán került hozzám. Ilyesmire sose kellett költenem, mindig volt, aki megtette helyettem. Az a Jennifer, akit az üvegen keresztül, először pillantott meg, nem állt távol a rólam alkotott véleményétől. Úri liba vagyok, akinek nem sok ember számít, de azt hiszem, a mai nappal valami megrepedt bennem és utat tört a felszínre valaki más, valaki új. Az átalakulásom még nem teljes, de idővel az lesz, ebben biztos vagyok. És szeretném, ha ezen az úton Nina végigkísérne. - Kell egy állandó hely. Az otthonom nem éppen nevezhető fix pontnak - osztom meg vele, hiszen anyám természete elüldözött minket otthonról, nem szívesen vagyok ott állandóan. - Talán sokat elmond a családomról az, hogy inkább vagyok itt egyedül, semmint Angliában, velük... A testvéreimmel semmi gond sincs, habár velük se túl szoros a kapcsolatom. Nem. Inkább anyám az, aki mellett erre kényszerülök. Sose értettük meg egymást, rengeteg vitánk volt, nekem pedig elegem lett. Nem vagyok valami idős, de már évek óta nem töltöm otthon a nyarakat. A fenének sincs kedve folyamatosan az ideget nyelni. - Nincs - csóválom meg a fejem és igyekszem újfent mosolyt erőltetni az ajkaimra. Némileg kellemetlen a tudat számomra, hogy holnap minden bizonnyal el fog menni, de tényleg nem láncolhatom ide. Én pedig eddig is el voltam egyedül, mégis mi változott? Magányos farkas vagyok, ennyi. - Csak tényleg szeretném, ha nem esne semmi bajod. Na jó, elkészítem a lasagnét és nemsokára kapsz egy bögre teát - lépek végül a konyhapulthoz, majd kapcsolom be a beépített sütőt. Ennyire szerencsére értek a mugli technológiához. - Nagyjából fél óra és tálalom is - teszem azért még hozzá, majd a gondolataimba mélyedve teszek-veszek, nem sokkal később pedig már tényleg falatozhat is és a teát is megkapja a kért módon. Végül mindketten nyugovóra térünk, hiszen kimerítő és hosszú nap áll mögöttünk. Ráadásul, holnap egy időre elválnak útjaink.
Csak elmosolyodom a kijavításra, de a mosolyom azt üzeni, hogy nem biztos, hogy hallgatni is fogok rá és felhagyok a Jennával. Örülök, hogy lazán kezeli a viccet a zsebrakétával, de az, hogy így törődik velem erőteljesen zavarba hoz. Egész életemben csak apa volt és én, mindenki más csak egy apró része volt az életemnek és ilyesmit nyilván nem tapasztaltam senkitől, soha. Talán fiatalabb koromban kerültem Gyengélkedőre, amikor nyakonvágtak bottal a Drumstrangban vagy pofára estem jégtánc közben a Beauxbatonsban, de más, ha egy orvos vagy gyógyító kezel a korteremben és más, ha egy barát az ágyában. - Mikor kezdjek el félni, hogy a foglyod vagyok? - kérdezek vissza felnevetve, amikor olyan nagyon ragaszkodik ahhoz, hogy márpedig nem megyek sehova. Egyértelműen "majdmeglátjuk" kihívó pillantásokat lövellek, de erősen kevésbé hiteles úgy, hogy még sápadtabb vagyok a szokásos fehér bőrömnél is. - Persze, a mikrós kaja a kulináris csúcs az életemben amúgy is. - válaszolok könnyedén, nekem aztán bármi jó, bár az az igazság, hogy megnyugtat a tény, hogy nem ő főzte. Az elmondása alapján szerintem soha az életben nem szorult rá, hogy főznie kelljen magára ahelyett, hogy vegyen valamit készen vagy étterembe, kávézóba ruccanjon ki, szóval ez így határozottan... biztonságosabb megoldás. - Jó a tea, csak ne angolosan, azt soha nem fogom felfogni ép ésszel. Gyümölcstea, vagy csak fekete citrommal és cukorral, mindegy, csak tejet ne. - fogadok el amúgy bármit, amilye csak van. Mondjuk a lasagneban is van sajt és bechamél, szóval lehet, hogy lesznek gyomorgondjaim a laktózzal, de olyan éhes vagyok, hogy biztosan nem fogom elutasítani. Azt viszont tényleg muszáj elengednem, hogy ki van az ágyon, ki van a földön, mert nem tágít, én meg jelen pillanatban túlságosan élvezem az ágy puhaságát és nincs kedvem harcra kelni vele. - Rendben, legyen, minden létező megjegyzést a páváskodós kényeskedésedre visszaszívok most már komolyan. - jegyzem meg újra, elismerően, hogy mennyire nem olyan, mint amilyennek elképzeltem az üveg mögül és az első néhány szóváltásunk alapján. - Nem rossz, meg az se, hogy minden nyáron kiruccanhatsz ide, bár én lehet megunnám, jobban izgat mindig új országot bejárni. - válaszolom, bár az az igazság, hogy lehet egyszer majd eljutok én is oda, hogy megszűnjön a menekülés a normális életmódomnak lenni és biztonság érzésével tölt majd el egy-egy helyre visszalátogatni, nem aggodalommal, hogy itt már jártam és mi van, ha valaki felismer. Amikor hirtelen elszomorodik a hangja a viccelődés után az én arcom is kicsit elkomolyodik és bólintok. - Várnak, és tényleg nem lesz kutya bajom holnapra. Esküszöm. Szükségem van arra, hogy hátrahagyjam Franciaországot minél előbb. - és mielőtt magára venné, hozzáteszem. - Viszont szeptember elseje nincsen olyan távol, a Roxfortban újra találkozunk. - mondom, bár én magam is kicsit meglepődöm, hogy nyugtatnom kell az elválás miatt, mert valahogy úgy érzem, hogy az zavarja és nem teljesen csak az egészségügyi állapotom. Az pedig még inkább meglepő, hogy nem csak hülyének nézem a gyors kötődés miatt, hanem valahol jól esik, hogy mennyire ragaszkodna a társaságomhoz.
Valahogy nagyon nem érdekel, hogy leleplezi-e a varázsvilágot vagy esetleg én teszem azt az Invito és a hoppanálás együttes használatával. Nina elájult és noha egyértelmű, mi a baja, mégis úgy érzem, muszáj pillanatok alatt biztonságba juttatnom. Szinte el se jut a tudatomig, hogy egyébként én vagyok a beteg és ő az egészséges... Valamiért csakis az jár a fejemben, hogy végre a pirinyó kis bérelt lakásomban lehessünk és viszonylag megfelelő ellátást kaphasson tőlem. - Jen - javítom ki, hiszen előtte soha senki se hívott még Jennának, szóval viszonylag szokatlan ez a megszólítás, de valahogy egészen kellemesen bizsergető is az ő szájából hallani ezt. - De neked elnézem - jelenik meg egy viszonylag halvány mosoly az ajkaimon és még egy lágy pillantással is illetem, amely sugallhatja azt az irányába, hogy mellettem nem érheti semmi baj sem. Vigyázok rá, amennyire csak tudok és rendbe fog jönni. Természetesen nincs életveszélyben, a legjobbakkal is megesik az ilyesmi, de még így sem vehetjük félvállról azt, ami vele történt. Ha ezek ellenére is megerőlteti magát, abból komoly bajai is lehetnek. - Majd egy kiadós alvás után azt is kapsz - nevetem el magam, noha a hangom még elég reszketeg az iménti ijedtség után, majd veszem el tőle az üres üvegcsét, amint megitta annak a tartalmát. - Nem - csóválom meg a fejem határozottan. - Majd üzensz nekik, hogy ne várjanak. Ilyen állapotban nem mehetsz sehova és kétlem, hogy holnapra összeszednéd magad annyira, hogy utazhass. Tényleg pihenned kell - költözik a hangomba némi kétségbeesettség is, hiszen valóban nem szeretném, ha elmenne. És nem csak azért, mert pihennie kellene, hanem az ő társaságában sokkal jobban érzem magam. Nem szeretnék visszatérni a villogó cicababa szerepbe egy random, pénzes pasi oldalán. - Nos, nem vagyok egy konyhatündér, de van a fagyasztóban egy kis lasagne, ha megfelel számodra. Vettem, nem én készítettem - biztosítom még arról, hogy tényleg emberi fogyasztásra alkalmas az étel. - Ami pedig az innivalót illeti... Kibírod még addig, amíg készítek egy kis teát? Mert más esetben be kell érned a csapvízzel - intek a konyhapult irányába, mintegy a csapra utalva ezzel. Rémes íze van az itteni víznek, de szomjas ember nem válogat. Mindenesetre, ha Nina kibírja addig, akkor valóban szívesebben adnék neki inkább teát. - Nem lesz gond, én is aludtam már a földön - füllentem, habár erre még soha életemben nem volt precedens, simán befoglaltam mások elől az ágyat. - Ráadásul, sokkal pihentetőbb az alvás, ha van helyed, szóval erről nem nyitok vitát. Van elég ágyneműm ahhoz, hogy meg se kottyanjon számomra egy kényelmes kis kuckót összeütni. Mit ne mondjak, csábító számomra az együtt alvás gondolata, de nem áll szándékomban kihasználni a helyzetet. És hát az ágy se elég nagy kettőnknek, csupán szűkösen férnénk el rajta, az pedig nem lenne túl pihentető Nina számára, ha minden egyes alkalommal magához térne, amikor fordulok egyet álmomban. Márpedig elég sokat forgolódok. - Ez lenne - felelem végül egy félmosollyal. - Egy idős nőtől bérlem, szinte minden évben eljövök ide, nyaranta már fenn van tartva nekem a hely - fejtem ki némileg bővebben. És igaza van, a két lépésnyi kis folyosón valóban akad egy falba épített szekrényke, amelyben a ruháim vannak gondosan behajtogatva és ahonnan nem sokkal később már veszem is elő a megfelelő holmikat. A ruhámon azért láthatja, hogy nincs a legjobb állapotban, itt-ott elszakadt, de jól láthatóan engem nem izgat különösebben a dolog. - Maradjunk annyiban, hogy nem az én pénzem bánja - jegyzem meg vidoran, noha nagyon jól ismerem Nina véleményét erről, úgyhogy nem megyek bele mélyebben a dologba. - Tényleg elmész holnap, igaz? - teszem fel végül a percek óta engem foglalkoztató kérdést, némi szomorúsággal a hangomban. Legszívesebb az útját állnám, de ezt egyértelműen nem fogom megtenni. Felnőtt nő, nem láncolhatom az ágyhoz, hiába szeretném.
Már nem is igazán tudok válaszolni, sőt, talán fel se fogom a válasza élét, hogy mennyire elkalkuláltam a dolgot. Ahelyett, hogy ő lett volna veszélyben a gyenge egészsége miatt, én vagyok az, aki összecsuklik, aki úgy amúgy makk egészséges. Általában. Apa biztosan kitépné az összes haját, hogy alig váltak el az útjaink én pedig már is veszélybe sodrom magam, hiszen nem csak a varázsvilág lelepleződését eredményezhette volna ez a mutatvány, de még ki is terültem a torony melletti parkban és ha ebben az órámban valaki rám találna, az vagy rossz arc, vagy egyenesen zsaru. Szerencsére Jennifer nem húz nyúlcipőt, mert amikor legközelebb magamhoz térek, már egy ágyon fekszem egy nagyon is tiptop, bár kicsi szobában. - Jenna... - suttogom a nevét, kicsit meg kell köszörülnöm a hangszálaimat, hogy ne csak recsegés jöjjön ki a számon. A fejem még mindig zúg egy kicsit, valószínűleg tényleg szükségem lenne egy jó nagy adag alvásra, csak vélhetően rá hoztam a frászt a lányra annyira, hogy ne merjen csak úgy eszméletlenül hagyni. Hagyom, hogy felültessen, elgyengülve próbálok helyezkedni, miközben jó nagyot sóhajtok. - Köszi, bár egy szíverősítő is elég lett volna. - próbálok viccelni valami felesre utalva a főzet helyett, de így is elveszem és felhajtom. Azt mondta, hogy neki is kell ilyesmiket innia, így úgy gondolom, hogy semmi baj nem sülhet el abból, ha belém is kerül egy kis mágia-fokozó. - Nincsenek napjaim, holnap délután megy a vonatom, várnak rám. - válaszolom először ellenkezve, de azért ezen a ponton megüt, hogy milyen törődéssel gondoskodik rólam. - Őszintén? Éhes is, szomjas is. - bököm ki, de aztán újra nyelek egyet. - Tényleg hálás vagyok, hogy magaddal hoztál és nem akarom elfogadni az ágyad, enyém a föld, aludtam már rosszabb helyen is. Vagy mindketten az ágyon, elég nagy hozzá. Bevallom, hogy nagyon kimerültnek érzem magam, de akkor is egy kiadós alvás bőven elég, tényleg. - válaszolom, miközben a tekintetem kezd kicsit tisztulni és ugyan eddig csak őt néztem és neki reagáltam, most jobban megnézem a környezetünket is. - Ez a Párizsi főhadiszállásod? - kérdezek rá, kis mosollyal, közepesen irigykedve, mert attól még, hogy kicsi, minden meg van benne, ami kellhet. Biztos valamelyik ajtó mögött még valami gardrób szoba is van a ruháinak. Erről jut eszembe, hogy újra visszapillantok rá és a kócos hajára, elnyűtt ruhájára szalad a tekintetem végig a vállától a talpáig, kicsit még nyújtózkodva is, hogy lássam mekkora a kár. - Mondhatnám, hogy remélem olcsó volt, de biztos, hogy nem, szóval maradjunk annál, hogy remélem nem menthetetlen. - sóhajtok fel, igazából már is megállapítva, hogy sokkal jobban érzem magam. Napokig pihenni? Az nem igazán az én stílusom, egyetlen egy dologgal lehet a szobámhoz kötni, ha valaki megdobál új képregényekkel, de még akkor se felejtem el, hogy holnap már indulnom kell Londonba az Eurostarral és onnan pedig átszállni egy újabb vonatra a Troops-család birtokához.
A terminátoros magyarázat hallatán csupán mosolyogva biccentek egyet. A filmekkel szerencsére már képben vagyok és - bármilyen meglepő is - láttam már egyet-kettőt. A muglik nagy rajongójuk, azt hiszem, ez az egyetlen olyan hobbijuk, amit képes vagyok megérteni. Talán, ha Ninát egyszer elhívnám, szívesen velem tartana egyre, ki tudja. A szavaiból úgy veszem ki, hogy ő sokkal elfogadóbb a varázstalan emberekkel szemben, mint én vagy bárki más a környezetemben, Annát kivéve. Mindig is szerettem volna megismerni azt a világot is, még abban az esetben is, ha némileg negatív előítéletek élnek bennem. A kíváncsiságom viszont sokkal nagyobb, semmint ilyesmi az utamba álljon. És ismétlem: a filmek valóban nagyon, de nagyon érdekesek. Nos, Janettet nem ismerem, úgyhogy fogalmam sincs, mit tart ebben annyira érdekesnek Nina. Persze, akadnak emberek, akik nem valóak olyan helyekre, amilyen egy szurkolócsapat is, ez tény és való, hiába lenne meg hozzá minden tehetségük és a szép külsejük. Talán nem is egyről beszélünk... Talán én tévedek és két Janette Troops is van az iskolában, ki tudja.
Nina állatkáját szerencsére nem nyomom össze, mivel még időben olajra lép és normális esetben szemügyre venném az occamy-t, hiszen bestia-szakos szemmel nagyon érdekes állatok, ezúttal viszont arra koncentrálok, hogy magamhoz térjek abból a keserédes állapotból, amelyet az iménti közös kalandunk keltett életre bennem. Az adrenalin még mindig ott tombol az ereimben, ezerrel lüktetve, a szívverésem és a pulzusom az egekben, de az az emberfölötti öröm, amely átjár, minden kellemetlenségért kárpótol. Lassan kezdem megérteni, Nina miért szereti annyira a kihívásokat, habár magamtól továbbra se állok neki magas épületeket megmászni. - Nem kicsit - szólalok meg, némileg talán keményebben a kelleténél, de azt hiszem, ez a jelenlegi helyzetünkben megbocsátható. A féktelen boldogság, amely az imént átjárt, lassan kezd köddé foszlani, ahogy átveszi bennem a Nina iránti aggodalom az irányítást. Ahogy kimondja, hogy nincs szállása, már nyitnám az ajkaimat, hogy felajánljam számára a sajátomat, de mire egy hang is elhagyná a torkomat, ő már a földön fekszik, ájultan. Mivel nem egy romantikus lányregényben vagyunk, ráadásul kissé még gyenge vagyok az iméntiek miatt, képtelen vagyok megakadályozni azt, hogy elterüljön a földön. Végül a pálcám után nyúlok, majd egy invitóval magamhoz hívom a holmiját, végül a szállásomra hoppanálok vele együtt. Kicsike kis hely, egy konyha, amely egyben van a szobával, fürdő és egy mini folyosó, jó ha két lépést meg tud benne tenni az ember. Egyébként rendezett, még abban az esetben is, ha senkit se hívok ide. Voltaképp szeretem, ha minden tiszta körülöttem és rumlis se vagyok, azt hiszem, ez egy nagyon jó tulajdonságom. Amint az ágyamra fektetem Ninát, már rontok is be a fürdőbe annak érdekében, hogy a tükrös szekrényke polcaira pakolt, általam kevert bájitalokat kirámolhassam onnan. A kezem remeg az idegességtől, egy-két üvegcsét még le is verek a helyéről, amelyek ennek hatására ripityára törnek, de nem érdekel. Végül megszerzem a keresett bájitalt és sietek vissza a lányhoz. - Nina, hé! - próbálom meg gyengéd pofozgatással magához téríteni, ha ez esetleg eddig még nem történt volna meg, majd - amint kinyitja a szemét és valamennyire tudatánál van - segítem fel ülő helyzetbe, majd pakolok a háta alá néhány párnát, hogy legalább az megtámassza. - Elájultál - magyarázom számára. - Elhoztalak magamhoz. Tessék, idd meg - nyújtom felé a kékes színű löttyöt, aminek nincs valami jó íze, de felettébb hasznos ehhez hasonló helyzetekben. - Erősítő főzet - magyarázom. - Nem fogsz automatikusan feltöltődni tőle, de legalább nem leszel ennyire ramaty állapotban és talán hamarabb erőre is kapsz. Mindenesetre, pár napig pihenned kell. Szükséged van valamire? Enni vagy inni szeretnél? Nem embereket készülök gyógyítani, ezt azért szögezzük le, szóval dunsztom sincs, mit kell ehhez hasonló helyzetben tenni. Nina állapotáról annyit azért tudok, hogy pár napig pihenésre lesz szüksége, de az, hogy jelen helyzetben szerencsés lenne-e számára bárminemű étel vagy ital fogyasztása, arról fogalmam sincs. A választ tehát teljes mértékben rábízom, nyilván ő érzi, mi lenne a lehető legjobb számára. - Pár napig még itt maradunk, ki kell pihenned magad - szögezem le, ha pedig tiltakozni kezdene, olyan szigorú pillantással illetem, amelyet maga McGalagony is megirigyelne részemről. - Az ágyat átengedem számodra, én elalszom a földön - teszem azért még hozzá, mialatt nekiállok keresgélni a szekrényemben valami kényelmesebb holmit és - ha Nina esetleg igényli - még neki is adhatok valamit, ami kényelmesebbé teheti az ittlétét.
Furcsa, de jó érzés, hogy a borús világfájdalom közepette is sikerül mosolyogni és olyan témákra evezni, amik egy jobb jövőt rejtenek, reménnyel teli jövőt. Lehet, hogy apa kidobott, hogy eszeveszettül nagyot balhéztunk, de talán ha erősebbé válok és bizonyítom, hogy jól döntöttem az egész vihar felettünk elvonul. Talán tényleg sikerül felkutatni azt, aki megkeserítette az életét, az életünket, és egyszer mindennek vége lesz. Milyen naiv vagyok, te jó ég. - Egy filmből van, egy emberkinézetű és értelmű robot aki, gyors, erős, elpusztíthatatlan nagyjából. - egészítem ki az ismereteit ilyen cefetül fontos információval, minthogy mi az a terminátor. - Szurkolócsapatban? Janette? Érdekes. - vonom össze a szemöldökömet, mert valahogy a kép, amit festett magáról az Opál eső alkalmával az egyáltalán nem egy szurkolólányé volt. Inkább egy kicsit elnyomott, traumatizált királykisasszony, aki egyszerre hidegebb és egyszerre anyáskodóbb a kelleténél, már ha Juliáról vagy Jo-ról van szó. Elég rossz benyomást tett nekem egy ponton, de az, hogy utána levelet írt és meghívott magukhoz, ami történetesen pont kapóra jön egy kicsit elmosta már a keserű szájízt. Az pedig a másik, hogy nem tudom, hogy még Janette is a Mardekárba tartozik, lehet, hogy ő is inkább megszívta, minthogy örült volna annak a környezetnek.
***
Az occamy, ami átöleli Jennifert megpróbálja irányba állítani, de amikor a lány nem tud megmaradni a talpán akkor lecsusszan róla, mint egy kígyó és újra összemegy picire, hogy visszafészkelje magát a zsebembe. A kimerültség közepette egy kicsit elönt az aggodalom, hogy talán azért terül ki a lány, mert komolyabban rosszul van, de ahogy hirtelen felnevet legalább ez az érzés elillan. Az izzadtság és a zizegő fejfájás mondjuk nem, de ez is valami. Viszont mivel már ő is a földön van, én is engedek a kísértésnek és először térdre rogyok aztán leülök a földre, rajtam nincsen semmi féltenivaló ruha, de ahogy látom ő is elengedte már a csinoskodást. - Azt hiszem kicsit... elszámoltam a dolgot... - vallom be, sose fogok hazudozni és eltussolni, ha hibát követtem el vagy valamiben gyengébb vagyok, mint gondoltam. Persze, ha az ellenségem lenne az más, de nyilvánvalóan azon már messze túl vagyunk. Nyelek egy nagyot, de a torkom száraz és a rossz érzés egyáltalán nem akar elmúlni. - Nincs... szállásom... a cuccom amögött a fa mögött hagytam egy bűbáj alatt... - válaszolom akadozva, mint akinek már ez is megerőltető. Mi a franc történik? Rendben, még sosem taxiztam plusz egy személyt se felfelé támogatva, se lefelé felfogva a zuhanását, de tényleg ilyen gyorsan kimerülnének a tartalékaim? A tekintetem egyre jobban elhomályosul, és három pislogással később a testem feladja az arcot és ahelyett, hogy kinyitnám újra a szemem rongybabaként eldőlök ájultan koppanva a földön.
- Hát, eddig még nem volt ember, aki képes lett volna erre, szóval köszönöm - mosolyodom el a vállon veregetős mozdulata láttán és az arcomon megjelenő derű valóban őszinte. Eddig játszottam az eltartott libát, akinek mindene a külseje és lassanként én is elhittem, hogy nincs is bennem ennél több. Nyilván Nina se lett volna rám ilyen hatással, ha maradunk az "ellenségeskedésnél", erre rövid idő alatt képes volt valami olyasmit a felszínre hozni bennem, amiről még én se hittem volna, hogy ott lakozik. De így, Párizs látképét fentről csodálva igenis rájöttem, hogy más vagyok, mint akinek eddig mutattam magam. Na, nem azt állítom, hogy szeptember elsején egy teljesen új Jennifer fog belibbenni a Roxfort ajtaján, de lesz némi változás, ebben teljes mértékben biztos vagyok. - Mintha már korábban is találkoztam volna a nevével, de ezt már képtelen vagyok biztosra mondani - ráncolom töprengően a szemöldököm. Az kizárt, hogy a francia lapokban jött volna szembe velem, hiszen nem beszélek franciául, bár a Sienna Parkins név esélyesen ugyanúgy van írva, szóval megkockáztatok egy talánt. Nina kérdése hallatán csupán megcsóválom a fejem, hiszen a terminátor szó egyáltalán nem ismerős számomra, de némi tippem még így is akad: - Gondolom, emberfeletti teljesítményre utal? Ez valami külföldi szó? - vonom fel a szemöldököm kérdőn, hiszen az Allstar csapatába tényleg csak a legjobb játékosok kerülhettek be. Elég nagy volt a versengés és már magára a válogatásra se került be mindenki, szóval valóban nagyon tehetséges lehet ez a bizonyos Sienna. Bár, a véleményem még így se változik meg a kviddicsről, nyilván egy mérkőzésüket se fogom megnézni, ezt már most leszögezhetem. - A Roxfort falain belül még egy szurkolócsapatuk is lett, akik elkísérik őket a következő meccsükre. Az egyik Troops lány is benne van, ha jól emlékszem a nevére, akkor Janette - vonom meg a vállam, hiszen nem vagyok képben azzal a családdal, még abban se vagyok biztos, hogy pont őt is ismerné Nina. Csakis a családnév miatt hozom fel, hátha-alapon. Bár, ha ismeri, nyilván már nélkülem is értesült erről. - Mai ésszel már én is mennék máshova, hidd el nekem - osztom meg vele a véleményemet a saját házamról, habár nem sokan szívatásként fogják fel, az tény és való. Még kész szerencse, hogy már egyetemista vagyok, ott már valóban nem sokat számít a házunk. Van egy házvezetőnk, akihez fordulhatunk a problémáinkkal, vannak a csoportbeosztások és nagyjából ennyi. Még a klubhelyiségbe se muszáj elmennem, ha olyanom van. Az ott kifüggesztett dolgok megtalálhatóan a falakon is, szerte az iskolában. Nem állítom, hogy a zuhanás és a hirtelen ijedtség nem terheli meg a szervezetemet, de a magas C hallatán, amelyet kivágok, teljesen egészséges tüdővel áldott meg a sort, ezt bizton állíthatom. Csupán akkor halkulok el, amikor az esésünk lassul, én pedig valami puhát és biztonságosat érzek magam körül, amely egyértelműen körbeölel. A szemem viszont továbbra is szorosan behunyva tartom és igyekszem a légzésemre és a szívverésemre koncentrálni, hogy nehogy valóban bajom essen. Nina biztonságosan feljuttatott, vagyis a lefelé való út se fog ártani számomra, de mégis... Ezt elég nehéz aközben mantrázni magamban, mialatt az Eiffel-torony tetejéről tartunk lefelé és az iménti szabadesés hatása alatt állok még. A talpra érkezés esetemben túlzás, hiszen úgy érkezem a hátamra, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A finom anyagú ruha, amely rajtam foglal helyet, esélyesen most lehelte ki a lelkét végleg, de nem érdekel. A csillagos eget bámulom, mialatt kapkodva szedem a levegőt, egyszerre a félelemtől és a tudattól, hogy még élek és jártam Párizs jelképének a legtetején! Még talán egy kósza mosoly is megjelenik a szám sarkában, noha ennek egyáltalán nem vagyok tudatában, egyszerűen csak értékelem magamban a tényt, miszerint újfent itt lehetek. Idelenn. - Nem - nevetem el magam váratlanul és a csapzott hajamat egyetlen, türelmetlen mozdulattal kisöpröm az arcomból, majd nagy nehezen ülő helyzetbe tornászom magam. - Ez... - fantasztikusként szerettem volna jellemezni, de ahogy Ninára siklik a tekintetem, egyértelműen látszik rajta, hogy keresi a fókuszt, így a nevetésem hirtelen elhal, majd a homlokomat ráncolva meredek rá: - Kimerültél, igaz? -[/b][/color][/i] teszem fel aggódva a kérdést. - Mennyi mágiát kellett elhasználnod ehhez? - harapok az ajkamba, hiszen a plusz egy fő több mágiát igényel, mint amihez volt alkalma már hozzászokni. - Pihenned kellene. Hol szálltál meg? - nézek körbe, mintha azt várnám, hogy hirtelen felbukkan Nina átmeneti lakhelye. Ki kell aludnia magát, hiszen a mágia túlzott használata meg is betegíthet minket, én pedig nem szeretném, ha miattam lenne bármi baja is...
- Hm, akkor igen rövid idő alatt már is a legjobbat hoztam ki belőled. Vállon veregetem magam. - mosolyodom el és szó szerint felemelem a jobb kezem, hogy meglapogassam a bal vállam, bár még én sem vagyok biztos ebben az összecuccolósdiban. Mondjuk több lábon kell élni, nem erőltethetem magam a Troops-okra minden alkalommal. Mármint, megtehetem és meg is fogom, ha muszáj, de csak ha muszáj. - Igen, ő az. Nem csoda, ha bejutott, igazi terminátor tud lenni, ha kviddicsről van szó.- mondom gondolkodás nélkül, de aztán kicsit felvonom a szemöldököm. - Tudod mi az a terminátor? - kérdezek azért vissza, hátha el kell magyaráznom, hiszen attól függetlenül, hogy utazgat meg partizik ki tudja, hogy csak varázsló közegben vagy ki is merészkedik mondjuk mozizni. Annak örülök, hogy nem pöccen be attól, hogy suta vagyok állatokból, nem lehet az ember jó mindenből, de azért arról sincs szó, hogy valami állatgyűlölő vagyok, aki felrúgja a kóbor macskát. - Ahogy így mesélsz róla inkább szivatásnak tűnik ez a Mardekáros ház. - vonom össze a szemöldökömet, aztán kicsit megvonom a vállam. - Nekem aztán nulla elvárásom van magammal szemben, a vezetéknevem szó szerint a legelterjedtebb Angliában, szóval nincs miért vernem a mellkasomat, akármilyen színt is dob ki a gép, az tuti. - teszem hozzá, hiszen attól függetlenül, hogy szeretem apát és tőle van a nevem, semmilyen különösebb kötődésem nincs hozzá, alig használtam és szó szerint semmit nem tudok a nagyszüleimről meg egyéb felmenőimről. Egy elég erősen hirtelen váltással rántom le a mélybe, de nem terv nélkül, nem öngyilkos akció ez. Lehet, hogy talán átlépek itt és most egy határt, hiszen nem tudom, hogy pontosan milyen is az a betegsége és ez a zuhanás lehet megterhelő is, de nagyon remélem, hogy nem, mert tényleg szándékozom biztonságban lejuttatni. Nem csak a szemem van kihúzva macskásan, az ügyességem és még a mázlim is vetekszik egy fekete macskáéval. Csak néhány pillanat az esés, akármilyen hosszú volt a mászás, és eközben ahelyett, hogy egyre gyorsulnánk, félúton elkezdünk lassulni és a dzsinn képességem, a láthatatlanság és a repülés aktiválódik és a zsebemből még a familiárisom is előbújik, egy egzotikus occamy, hogy megnőve körbeölelje Jennát és még jobban lelassítsa az esést míg végül a sötét éjszakában érünk földet jó pár méterre sodródva magától a toronytól a fásabb-bokrosabb park területére. Sértetlenek vagyunk, de ahogy talpra érkezünk egy kicsit még az én lábam is megroggyan és egy kis izzadtságcsepp ül ki a homlokomra. Valahol az adrenalin még pörög bennem és több az izgalom, mint a fájdalom, de érzem, hogy a sok mágia, amit felhasználtam az esésünk lassítására, a láthatatlanságra, ami most lefoszlik, nemsokára meg fogja bosszulni magát. - Jól vagy? - kérdezem gyorsan, bár az én fejem is erősen zizeg és látszik rajtam, hogy egy kicsit nehezen fókuszálok, hiába van még az arcomon a repülés izgalmából visszamaradt szórakozott mosoly.
// Dzsinn, légmágus, légnimfa, Loki karkötője, minden összedobva a mutatványra. //
Soha életemben nem voltam egy irgalmas szamaritánus, önző, arrogáns és lekezelő vagyok a legtöbb emberrel, nem sok "igaz" barátom akad. A sulin belül természetesen szeretek páváskodni, körülvenni magam másokkal, talán pont ez is az oka annak, hogy Anna és én a mai napig nem ismerjük egymást úgy igazán, holott testvérek vagyunk. Egész egyszerűen csak ezt szoktam meg... Mármint, egy-két napos ismeretség után már vadidegen pasik oldalán lépek be felkapott helyekre, akkor miért ne? Miben lenne rosszabb náluk Nina? A másik oka ennek az egésznek pedig az otthonról való menekülésem. Nem tudok rajta kívül senki mást, aki annyira meg lenne szorulva, hogy egy albérletbe cuccoljon velem. Bár, mire odaérünk, el fog telni egy tanév, szóval bőven lesz időnk megismerni a másikat és ejteni a tervet, ha úgy alakul(na). - Nincs mit - vonom meg a vállam egy zavart mosollyal a szavai hallatán. - Tudod, én csak igyekszem változni, ez pedig esélyesen egy jó lépés lenne a megfelelő irányba - futtatom végig a tekintetem beszéd közben Párizs látképén. Jó ember szeretnék lenni? Nos, eddig se tartottam magam rossznak. Csak ki kell szakadnom a mostani környezetemből annak érdekében, hogy képes legyek kiteljesedni. Nina az egyetlen ember idáig, aki egyszer se a gyengeségeimre mutatott rá, hanem elérte, hogy feljussak az Eiffel-torony tetejére. Segített ugyan, végig mellettem volt, de más ezt nem tette volna meg értem. Amióta csak az eszemet tudom, azóta azt hallgatom, mit nem leszek képes elérni az egészségi állapotom miatt, emiatt pedig már lelkileg is teljesen magam alatt vagyok. Voltam. - Hm... - töprengek el egy pillanat erejéig a Nina által említett név hallatán. - Parkins... Parkins... - ízlelgetem a szót, mintha így hamarabb beugrana az eredete és lehet is ebben valami, hiszen hirtelen megvilágosodom. - Kviddicsezik, igaz? Mármint, alakult egy elit csapat az iskolában és ugyan nem vagyok nagy rajongója a játéknak, de eléggé felkapott hír lett, egy ideig a csapból is ez folyt - fintorodom el kissé, hiszen akkoriban nagyon bosszantott, hogy szinte semmi másról se beszéltek, csak erről. Akármerre mentem, azt tippelgették, ki lesz a kapitány vagy éppen melyik játékos teljesítménye a legkiemelkedőbb... Senki se figyelt rám, ez pedig olyasvalami, amire elég allergiás tudok lenni. - Nem sértődöm meg, rengeteg ember így gondol rájuk és nem hiszem, hogy én leszek az, aki változtatni tud ezen - sóhajtok egyet, hiszen valóban ez a helyzet. És hát a legtöbb mágikus lényt nem is szükséges leölni ahhoz, hogy kinyerhessék belőlük a bájitalokhoz való alapanyagokat. Normális esetben a természetes úton elpusztult állatok jelentik az alapanyagot, de orvvadászok mindig is lesznek a világon, akik jó pénzért bármilyen értékes lényt leölnek. - Ez attól függ, mik az elvárásaid magaddal szemben - csal egy újabb mosolyt az arcomra a kérdése. - Vannak olyan diákok, akiknek nagyon is fontos, hiszen a családjában elvárás, hogy egy adott házba kerüljön. Neveltetés kérdése az egész. De nem, egyetemen már nincs akkora jelentősége - ingatom meg a fejem. - Pár év és kikopik az emberből az ilyesmi, kivéve ha olyan környezetből jött, ahol folyamatosan tudatosítják benne, hogy jó vagy rossz helyen van-e. Anyámnak esélyesen lett volna hozzám egy-két keresetlen szava, ha a Hugrabugba kerülök - ismerem el. - És bevallom, az első pár évben én is baromi büszke voltam magamra, amiért mardekáros lehetek, mintha ez valamiféle kiváltság lenne. Utána fokozatosan rájöttem arra, hogy a háztársaim csak háztársak, semmi mások. A többi házban van összetartás, egység, de a mardekár valamilyen szinten széthúz. Ott az egyén a fontos. Talán én is teljesen más lettem volna, ha nem oda kerülök, de így... Ilyenné kellett válnom, hogy ne tapossanak és nyomjanak el. - Hogyhogy a leggyor... - kezdenék bele a kérdésembe, kerekre nyílt szemekkel, hiszen sejtem, hogy az nem lehet más, csakis az ugrás, de amikor fogja magát és magával ránt, egy olyan hangos sikoly buggyan ki belőlem, hogy az bárkinek a büszkeségére válna. Érzem az arcomba csapódó szelet, a hajamat, ahogy a hátam mögött lobog, a ruhámat, ahogy itt-ott a testemhez csapódik és a sebességet, amivel a mély felé száguldunk. Nem látom, csupán érzékelem, hiszen a szememet ösztönösen összeszorítom, mintha ezzel megakadályozhatnám, hogy bajom essen. Bíznom kellene Ninában, ő juttatott fel, de ez a bizalom azért eléggé semmivé lesz, miközben lefelé száguldunk... Még ha használja is a mágikus erejét, hogy itt-ott csillapítsa a hatásokat, abban az esetben se lesz könnyebb számomra a jelenlegi helyzetet elviselni.
Határozottan elkerekedik a szemem, amikor azonnal azt kérdezi van-e hol laknom. Jól van, megosztottam vele, hogy kidobtak otthonról, de attól még meglep, hogy már is errefelé evez. - Van, vagy valami olyasmi. Aggódni nem kell értem. - húzom ki magamat, egy kis magabiztosságot mímelve, de annyi szent, hogy amilyen hamar felvetette, hogy cuccoljunk össze, számolok vele, mint lehetőség arra, ha megszorulnék. - Erre térjünk vissza jövő tavasszal, nem az erősségem ennyire előre tervezni, mindenesetre kösz, hogy ilyen hirtelen nyitott vagy ilyesmire, megleptél. - válaszolom, igazából valahol azon kattogva, hogy miért is van így. Ennyire segítőkész, hogy azonnal egy frissen megismert boszorkánnyal akarna élni, aki úgy kezdte, hogy bemutatott neki az ablakon keresztül aztán hercegnőcskeként lekezelte? Vagy ennyire nincsenek tényleg igazi barátai, akik őszinték is vele, mint én? - Troops-ból több is, és számolok azzal, hogy néhány volt iskolatársammal újra összehozzon az élet. Például Sienna Parkins neve mond valamit? - kérdezek rá, de nem kezdek el más nevet listázni, kezd egy kicsit sok lenni a kikérdezésből, teljesen véletlenül fonódott össze az esténk, mondhatná valaki, hogy sorsszerű és akkor már beszélgessünk hajnalig romantikusan, de én nem érzem így se kötelezőnek, hogy mindent megosszak vele. - Bestiagyógyászat, az azért nem hangzik rosszul. Bár meg ne sértődj, nem úgy szánom, de nekem a varázslények kimerülnek a mágikus bájitalkomponensekben, annyira nem értek hozzájuk. - vallom be, mosolyogva, bár lehet, hogy egy állatszeretőnek nem kéne ezt mondanom, de hátha nem veszi túl komolyan. Nyilván nem azt mondom, hogy kedvtelésből gyilkolászom a varázslényeket alapanyagot betermelni, de tényleg csak üvegcsében találkozom a részeikkel amikor bájitalt főzök, közelebbi kapcsolatom egyáltalán nincs velük, nem az a fajta vagyok, aki kijár a lovardába szárnyas lovakat csutakolni kedvtelésből. - Azt nem tudom, hogy hova járnak, eszembe se jutott ilyet kérdezni, de Julia és Janette Troops biztosan Roxfortos még, velük dolgoztam össze. Fontos ez a szak dolog? Mármint ház. Agyalnom kéne, hogy engem hova oszt, vagy egyetemen már elengedik az ilyesmit? - kérdezek rá azért, mágiatörténetből azért tisztában vagyok a négy házzal, a mondvacsinált erényeikkel, szellemekkel, színekkel, a beosztást végző sisakkal, de őszintén az se jutott eszembe, hogy valami random generátorral bedobnak valahová, vagy nekem is fel kell vennem a beszélő ereklyét. Annyira már körökben és másként élünk, hogy nekem már a márkás ruhákban partikon díszelgés egyenlő a páváskodással, de csak bólintok, hiszen tudom már, hogy nem egészen csak ennyiből áll, ez csak valamilyen érdekből felvett arc az igazi felé és ezt valahol meg tudom érteni. Velem is előfordult már, hogy érdekből flörtöltem valakivel, bár általában csak olyannal, aki amúgy is megmozgatott és szórakozni akartam, szóval itt jön az a mondás, hogy "az vesse rá az első követ..." Az utolsó kérdésére egy őszinte kacagás buggyan ki belőlem, gondtalan, könnyed, miközben válaszolok. - Nyilván a leggyorsabbb úton. - azzal kinyúlok felé és egy lendületes nagy mozdulattal egyik pillanatról a másikra lerántom magammal a mélybe.
- Ó! Van szeptemberig hol laknod? - szólalok meg Nina szavai hallatán és kissé még a torkom is összeszorul a gondolatra. Nekem legalább van "otthonom", ami ugyan nem a legtökéletesebb, de van hova mennem, ha éppen nincs más a láthatáron, de ezek szerint ő csakis magára támaszkodhat. - Erre a kis időre már igazán kár lenne belevágni, de ha esetleg addigra nem oldódna meg a problémád, jövő nyáron felhajthatnánk közösen egy albérletet - szólalok meg csendesen, mintha én is Párizs látképébe merülnék bele annyira, de itt és most inkább arról van szó, hogy megpróbálok kitalálni valamit. Hozzánk nem hívhatom, nem ismerem annyira, ráadásul anyámat még az ellenségeimnek se kívánom, nemhogy Ninának... Az iskoláig már nem sok van hátra és ha valóban a Roxfort padjaiba szándékozik beülni, abban az esetben van pár hónapunk megismerni egymást és szorosabbra fűzni a kapcsolatunkat, legyen az bármilyen jellegű is. Nekem se ártana egy olyan hely, ahova szívesen térek vissza és nem csak átmeneti megoldást nyújt az otthon melege elől való menekvésemben. - Öt? Valljuk be, szép kis szám - biccentek egyet elismerően. Nem valami sok, de tényleg akadnak olyanok, akik úgy érkeznek, hogy senkit se ismernek ott, szóval Ninának öttel könnyebb lesz majd. - És ki a másik négy személy, ha szabad érdeklődnöm? - kérdezek rá kíváncsian, mivel valóban érdekel. Akadnak nekem is ismerőseim, hiszen barátnak túlzás lenne nevezni őket, talán Nina és én azonos embereket ismerünk. Szép is lenne! Abban az esetben még kikerülni is nehezebb lenne egymást, bár ezt egyáltalán nem tervezem. Mégis, a kezdeti indításunk nem volt éppen a legszebb, szóval igenis benne van a pakliban, hogy még fordulhat a kocka mindkettőnk részéről. - Sok területe van - vonom meg a vállam Nina feltételezése hallatán. - És igen, valóban kimerítő munka, ha az ember terepen dolgozik, szóval esélyesen más irányban kell majd keresgélnem, de szeretem az állatokat, úgyhogy erről soha senki sem fog tudni lebeszélni - felelem továbbra is mosolyogva és a tekintetem ismét élettel telik meg. - Gyógynövénytanból és bájitaltanból is jó vagyok, úgyhogy van némi esélyem a gyógyászat terén is elhelyezkedni. Új bájitalokat kikeverni, esetleg már meglévő receptek alapján készíteni egyet - vonom meg a vállam tanácstalanul. - Ez azért sokkal kibírhatóbb és akadnak bestiamesterek, akik kifejezetten ehhez értő szakembereket keresnek maguk mellé. Minden mágikus lény megbetegszik egyszer, szóval a munkám mindenképp hasznos lesz. Persze, nem csak gyógyító főzeteket készíthetek, hanem olyanokat is, amelyekkel betegségeket előzhetőek meg. Esetleg továbbtanulhatnék és egészségügyileg is tanulmányozhatnám őket, az is jó lenne, bár nem mintha nagyon akadna már olyan betegség, amelyet nem fedeztek volna még fel. Egyelőre ezek a terveim, utána viszont ki tudja, mit hoz majd még a jövő. - Kitüntetést? - csodálkozom el, noha valóban elismerésre méltó, ha valaki olyan idősen, mint ő, magától a mágiaügyi minisztertől veheti át azt. Mindenesetre, mielőtt még rákérdezhetnék a miértekre, ő folytatja is, én pedig nem vágok bele a szavaiba. Minden érdekel, amit mond. - Troops? - ízlelgetem magamban a nevet, majd megcsóválom a fejemet. - Nem különösebben ismerős, bár mintha egy Troops járna a mardekárba - ráncolom a homlokom, még csak nem is gyanítva, hogy pár hónap múlva az egyik Troops-lány fog kirántani a bajból, Julia személyében. - Ne kérj bocsánatot, talán megérdemeltem - vonom meg a vállam. - Nem állítom, hogy nem szeretem a pénzt, mert az hazugság lenne, de a páváskodás valaki más oldalán már tényleg túlzás részemről - mosolygom meg a gondolatot, egyelőre viszont nem tervezek kiszállni a "bizniszből". Mindenesetre, ezt nem kötöm Nina orrára. - És miként tervezel lemenni? - pillantok le a mélybe és szédülök is meg kissé, szóval akaratlanul is jobban megkapaszkodom, noha az induláshoz képest már sokkal jobban viselem a magasságot. És a tudat, miszerint sikerült feljutnom... Felejthetetlen! Van tehát az arcomon valami büszkeség és a szemem csillogásán is egyértelműen látni lehet, hogy a lelkem mélyén igenis értékelem a saját teljesítményemet.
Talán, ha ez lenne az első költözésem, az első alkalom, amikor elvágom a szálakat magam mögött, akkor a kérdéseiben és ötleteiben reményt lelnék, de nincs így. Ez már a sokadik "új életem" és most még is minden egészen más. - Akinek igazán fontos, nem tudok levelet küldeni. Kidobtak otthonról, mondhatni. - mondom egyszerűen, de kicsit olyan halott vagyok legbelül hangon, keserűen is, meg nem is, szomorúan is meg nem is, mintha újra kezdenék teljesen belebambulni a párizsi látképbe. Ezzel a néhány szóval igazából minden ötlete semmissé válik, megtanultam, hogy ne kötődjek mélyen másokhoz apán kívül és ez talán csak mostantól fog változni, hogy a magam ura leszek, utólag már talán kár felkeresnem mindenkit, akivel jóban voltam, még is köszönés nélkül köddé váltam. A munkára kicsit felráncolom a homlokom, nem azért, mert kényesen elzárkóznék előle, hanem szimplán azért, mert ahogy utána meg is osztom vele, az legendás angolszász varázslóiskola a következő célpontja az életemnek. A hirtelen derültség az arcán arra enged következtetni, hogy örül annak, hogy egy helyre fogunk járni és önkéntelenül is mosolyt csal az arcomra, még ha jóval visszafogottabbat is, mint ami az övére kerül. - Örülök, hogy örülsz, ezek szerint veled együtt már bezsebelhetek mondjuk öt ismerős arcot a többszáz varázsló között. Egyelőre satnya, de több, mint a semmi. - vonom meg a vállamat, ezúttal már egy cseppet bizakodóbb hangon. A Troops nővéreknél leszek iskola kezdésig, szóval olyan nagyon nem a semmibe érkezem, de azt még érdekes lesz beadni nekik, hogy nem csak egy-két éjszakára érkeztem, hanem egy-két hétre, hacsak nincs szívük kirakni a híd alá. - Bestiamester, érdekes. Azt hittem, hogy az kimondottan fizikai munkás szakma, attól nem sikerült eltántorítaniuk? - kérdezek vissza, de ahogy azonnal elkezd engem tippelni szélesebb lesz a mosolyom. - Auror, a mágiaügyi minisztertől kaptam kitűntetést, amivel biztosítva a helyem szeptembertől. - válaszolom, még a tartásom is kissé megváltozik, büszkébb lesz, visszatér bele az élet és a magabiztosság, ami azóta, hogy felértünk a csúcsra és elértem a kitűzött célomat egy kicsit kikopott belőlem. Azért azonnal nem kezdek el felvágni azzal, hogy miért is kaptam a kitűntetést, főleg, hogy újra kérdez. - A Troops család néhány tagjával dolgoztam együtt, meg Titanille Blunttal, de úgy körülbelül ennyi. Most szeptemberben megyek majd először a kastélyhoz, nem igazán volt meg az a látogatós egyetemi nyílt napos kör, tudtam pontosan, hogy melyik szakra érkezem. - mondom, de az, hogy felajánlja a segítségét tényleg rendes tőle. - Köszönöm Jen, nem is vagy te olyan buta, elkényeztetett hercegnő, mint amilyennek az üveg ablakon keresztül tűntél. Nem kellett volna ránézésből bemutogatnom és beszólnom, csak csóróként nőttem fel főként, elment a pénz az utazgatásokra és a kajára, szóval kicsit kiakaszt ez a felesleges páváskodás, ami ilyen helyeken menni szokott.
Még ha lenne is lehetőségem arra, hogy ne kelljen a Roxfortba járnom, aligha élnék vele. Szeretek távol lenni otthonról, noha ezt nagyon sokan nem értik meg. Apám szinte sosincs odahaza, anyám egy mini-diktátor a maga rideg valóságában, Joyce szó szerint lelépett, amint alkalma adódott rá, előbb-utóbb én is összeroppantam volna a nyomás alatt. Az egyetlen melegséget Anna jelenti, senki más, de ő is a Roxfortban tengeti a mindennapjait, szóval nem volt túl sok választásom. A mardekárban jó sorom van, nem állítom, hogy imádom, de valamilyen szinten szeretem. Ha pedig végzek az iskolában, fogalmam sincs, mihez kezdek majd az életemmel, de hogy haza nem költözök, abban az egyben teljes mértékben biztos vagyok. Talán emiatt is vetettem bele magam a nagy pasifalásba, keresem magam mellé az úgynevezett "mentorokat", akiket az ujjaim köré csavarva rángathatok majd jobbra-balra, amint eljön az én időm. Nyilván emiatt se voltam első látásra szimpatikus a lány számára, hiszen ég és föld köztünk a különbség, de mindenkinek meg van a maga keresztje, amit vagy megtanul magával cipelni vagy a földre roskad a súly alatt. - Muszáj ennek így történnie? - vonom fel a szemöldököm. - Mármint, bárhonnan tudsz számukra levelet írni, ez nem kellene, hogy ekkora akadályt jelentsen számodra. És hát a mágikus világban pillanatok alatt ott vagy, ahol lenni szeretnél. Zsupszkulcs, Hopp-hálózat vagy hoppanálás. Igazság szerint bármelyik megfelelő megoldás lehet számodra - sorolom fel az érveimet, noha még csak nem is sejtem, hogy ennek azért sokkal, de sokkal komolyabb oka van, mint az áthidalhatatlannak hitt távolság. - Munka mellett talán egy kissé problémásabb lesz, de hidd el, menni fog - mosolyodom el, valamiért pedig egy pillanatra sem ötlik fel bennem, hogy egyetemen folytatná a tanulmányait. Bőven nem látszik már alapképzésesnek, vagyis a vizsgáit már letette, belőle pedig nem nézem ki, hogy kielégítő lenne számára a padban üldögélni és jegyzetelgetni. Nem, ez a lány arra született, hogy terepen legyen, kihívások sora várjon rá, szóval bőven kinézek belőle egy ereklyevadász vagy auror-hivatást. Főleg azért, mert jelenleg is itt üldögélünk, az Eiffel-torony legtetején, a számomra szédítő magasságban. - Roxfort? - kérdek vissza a következő mondata hallatán, majd hirtelen felderül az arcom. Fogalmam sincs, hogy az ódon kastély falai között mennyire leszünk majd jóban, de valamiért így is felvillanyoz ama gondolat, miszerint ott lesz a közelemben, elérhető távolságon belül. Rövid idő alatt sikerült a kezdeti ellentéteink ellenére is megkedvelnem benne valamit, ez pedig - véleményem szerint - csakis pozitív irányba változhat. Az persze ismét egy másik kérdés, hogy miként fogja lereagálni azt, amint ülök a Nagyteremben és körbezsonganak a srácok, én pedig élvezem. Ahogy elképzelem lelki szemeim előtt a jelenetet, esélyesen annak fog látni, akinek megismert és csoda lesz, ha mindezek ellenére is szóba fog állni velem. De ki tudja, talán a mostani kis eszmecserénk révén kapni fogok egy újabb esélyt részéről. Na, nem mintha tudnám, miért annyira fontos ez számomra... - Én is oda járok, Bestiamester-szakra - osztom meg végül vele egy ragyogó mosoly kíséretében. - Jennifer - mutatkozom be én is, habár hirtelen még csak eldönteni se vagyok képes, hogy ezen már túlestünk-e korábban vagy sem. Mindenesetre, az ismétlés nem árthat, rossz a névmemóriám egyébként is, noha Nina esetében biztos vagyok abban, hogy ezer közül se felejteném el. - Te pedig... Auror esetleg ereklyevadász? - döntöm enyhén oldalra a fejem és tippelem meg a választott szakját. - Ismersz már onnan másokat esetleg? -[/b][/color][/i] teszem még hozzá, habár látszik rajta, hogy megviseli az egész és ezt mesélte is, de talán van mibe kapaszkodnia. - Ha nem, szívesen a segítségedre leszek - ajánlom fel végül. Nem az én dolgom lenne, de számára bármikor ugrok, ha esetleg szükségét érezné némi útmutatásnak. Bármiről is legyen szó.
Kicsit kizökkentem a megjegyzésemmel, ez látszik, valószínűleg benne van a pakliban, hogy soha az életben senki nem beszélt hozzá ilyen őszintén vagy lazán, de nem rakok filtert a számra. Azok után ahogy savaztuk egymást az első percekben valószínűleg a meglepettséget nem követi sértődöttség, hogy ilyen alpári vagyok, hiszen futottunk néhány sokkal rosszabb kört kezdve az ablakon keresztüli bemutatással és folytatva az egymást degradáló szócsatával. És még is itt vagyunk. Készen arra, hogy megmásszuk a tornyot, miközben őszintén elkezdtem kattogni azzal kapcsolatban hogyan segíthetnék és hogyan figyeljek rá, ameddig felérünk. Persze még mindig néha felvonom a szemöldököm a királykisasszonyos fintorra, de már inkább csak elmosolyodom és megingatom a fejem, ösztökélve arra, hogy induljunk, mintsem elkezdenék belekötni vagy kifigurázni. Amikor felérünk és már biztonságban kapaszkodik kipihegve a megerőltetést kicsit elkalandozva magyarázom meg néhány szóval, hogy mi is telepedett rám ilyen nagyon. A visszakérdezésére felvonom a szemöldököm, a látványról rá fordítom a tekintetemet újra végigmérve. Angol. Fiatal, mint én. Boszorkány, nyilván. Okosabb is lehetnék ennél, hogy korábban essen le, de meg van az esélye, hogy a Roxfortba jár ő is egyetemre, hacsak nem annyira gazdag a családja, hogy még oda se kell járnia, előre ki van kövezve az útja. Mielőtt válaszolnék, megtalálnám a megfelelő szavakat a lány folytatja és egészen meglepődöm, hogy milyen támogató beszédet rak össze ennyi idő alatti ismerettségből. Látszik rajtam, hogy megdöbbenek, de az is, hogy jól esnek a szavai, bár az érezhető furcsállása miatt az empátiája azért nincsen a toppon teljesen. Viszont mivel minden, amit mond, jószándékúnak tűnik, ezt elengedem a fülem mellett. - Köszi, igazából ez egy kicsit bonyolultabb ennél. Szinte évente költöztem, de ez most más, most teljesen egyedül megyek és megszakad a kapcsolatom mindenkivel, aki a régi életemhez tartozott. - válaszolom, bár benne van a pakliban, hogy nem csak őt látom viszont egy órán, hanem olyanokat is, akik a Drumstrang vagy a Beuxbatons befejezése után hozzám hasonlóan a Roxfortot választják, mint az egyetlen igazi egyetemi képzés Európában. Hogy mit mondok majd akkor nekik? Amikor mindenki külön-külön néven ismer majd rám és mindenki hozzám vághatja, hogy szó nélkül eltűntem? Ez egy újabb jó kérdés, amihez elég bőrt kell növesztenem a képemre, hogy lepattogjon rólam vagy újra és újra kitálalni az életemet. Ez persze több sebből is vérzik, hiszen egy dolog visszatérni a szülőországomban az apám ellenkezése ellenére is, egy másik pedig ténylegesen feltűnően grasszálni és egy céltáblát helyezni a tarkómra. Apa azt mondta, hogy nem csak ő van veszélyben, hanem én is, hogy mindkettőnknek bújkálni kéne, de tizennyolc év - vagy akármikortól menekülünk, a gyerekkori emlékeim nagyon fakók és zavarosak - rohadtul elég volt ebből. - Angliába, vagy Skóciába, vagy akárhol is legyen pontosan a Roxfort. - válaszolok, kicsit keveredik az arcomon a keserűség, mert apám nélkül teszem és az elszántság, hogy azért is nekimegyek és azért is utat török magamnak, bármi áron. Na jó. Majdnem bármi áron. - Amúgy Nina. - mondom hirtelen a semmiből, eldöntve, hogy mivel vele tényleg lehet, hogy újra találkozunk, és mivel már herótom van a sok titkolózásból és kamu névből, azért is az igazit mondom, amin apa hív kettesben.
- Tessék? - pillantok fel azért némileg zavartan Nina szavai hallatán, kezemben immár a méregdrága cipellőimmel, amelyeket pont nemrég kaptam az egyik khm... mentoromtól. Azért a turisták koponyájának tűsarkakkal való betörése még nem szerepelt a gondolataim között, de most, hogy volt olyan szíves rámutatni, máris sokkal reálisabbnak tartom mindezt. - Óh! - fújom ki megkönnyebbülten a levegőt, amint elneveti magát és egy mosoly erejéig én is csatlakozom hozzá. Azért vagyok annyira ideges, hogy képtelen legyek teljesen elengedni magam, hiszen életemben nem másztam még jóformán fára sem. Erre pont az Eiffel-toronnyal indítani... Vakmerő és talán ostoba húzás is, de hát utálom magam másnak, gyengébbnek érezni másoknál. A családunkban Annán kívül minden nő erős, én pedig szeretném azt a vonalat képviselni, éppen csak az egészségi állapotom miatt tart majdnem mindenki egy törékeny virágszálnak. - Nem igazán szeretném, hogy elengedjen - húzom el kényeskedve a szám szélét, miközben újfent ellenőrzöm a kezeimet, a cipők földre helyezése után. Még csak egy pillanatra se áll szándékomban megtapasztalni azt, hogy milyen érzés lehet, amikor az ember a halál szélén táncol. Nina nem hagy lezuhanni és valamiért teljes mértékben biztos vagyok benne, hogy mellette nem eshet bajom, mégis... Félek, de ezt nem mutatom ki felé. Életem folyamán ez az első olyan alkalom, amikor valaki képesre tart olyasmit is megtenni, amiről a hétköznapi emberek is csak álmodoznak. Nem szeretnék hát csalódást okozni számára és magamnak is bizonyíthatnék ezzel. Szerencsére végig mellettem van és vigyáz rám, ami megnyugtat annyira, hogy ne álljak neki random helyeken pánikolni. A mászás nem valami egyszerű, de mivel - tippem szerint - Nina egy-két tényezőt képes volt kiiktatni, így azért sokkal kényelmesebbek a körülmények. Mondjuk, azért a végére még így is rendesen kifulladok, amikor az utolsó centiket "hódítom" meg, ráadásul a végtagjaim is igencsak elgyengülnek annyira, de felérek, még abban az esetben is, ha a társam elveszik a maga gondolataiban és Párizs látványában. Más esetben szívesen csatlakoznék hozzá, hiszen nem mindennapi ez az egész, de ezúttal csakis Nina köti le a figyelmemet. Tőlem szokatlanul empátiát érzek iránta és ez kissé zavarba hoz, de képtelen vagyok megállni, hogy ne üssem bele az orromat a dolgába. - Költözöl? - csodálkozom el egy pillanat erejéig, habár ez azért nem olyan nagy hír, hogy így ismeretlenül megérintsen vagy kétségbe ejtsen. Nina számára nyilván minden más lesz, teljesen új, talán még vadidegen is. - Hova költözöl? - teszem fel a kérdést, hiszen ezek szerint egy másik országba kénytelen távozni, talán sokkal messzebb innen. Más kultúra, idegen nyelv. - Fogd fel egy új kihívásként - próbálok számára tanácsot adni. - Talpraesett vagy, bizonyára jól megállod majd a helyed és mellette még a nyelvedet is elég szépen felvágták - kúszik immár egy széles mosoly az ajkaimra. - Egy ilyen kalandvágyó személyiség, mint amilyen te is vagy... - csóválom meg a fejem, talán egy kissé értetlenkedve. - Ha az Eiffel-torony meg se kottyant számodra, akkor ez... Mégis mi annyira ijesztő ebben? - hagyja el ajkaimat a kérdés hirtelen, hiszen akárhonnan is nézem, Nina nem olyasvalaki, akit megijesztene az, hogy mennie kell. Persze, tévedhetek is, hiszen nem ismerem túl régóta, de azért mégis... valamennyire furcsállom részéről ezt.
Nem fogom erőltetni, ha nem akar tovább beszélni róla, csak elengedően vállat vonok. Persze ott a kíváncsiság, de mivel én se szoktam beavatni senkit az életembe ezért meg tudom érteni, ha valakinek elég volt a vallatásból. Nem mondom, hogy nem hozom fel újra a dolgokat, ha igazán érdekel, de talán nem most zökkentem ki az Eiffell torony tetején. A szél elcsendesedése követ minket folyamatosan, csak könnyedén libbenti meg a hajunkat, de már nem kell semmit túlkiabálni vagy attól tartani, hogy leránt minket a mélybe. Egy újabb képességem, amiről apám nem akar beszélni. Hosszú a lista, hogy mennyi mindent titkolhatott el előlem azzal szemben, hogy mindig úgy éreztette, mintha "ketten lennénk a világ ellen", egy csapatként. A csapatokban viszont fix, hogy nem normális, hogy az egyik fél mindenben dönt, a másiknak meg mindenben be kell hódolnia. Vele tartottam minden költözésnél, elfogadtam az új iskolákat, új neveket, de most már felnőtt vagyok, mondhatni, és nem fogom az egész életemet bújkálással tölteni, akármennyire retteg varázstalanként egy varázsló fenyegetéséről. Ez az egyetlen, amit ki tudtam húzni belőle... hogy angol varázslók elől bújkálunk/bújkáltunk... - Jó döntés, vagy itt rúgod le, vagy valami turista koponyáját töri be a torony lábánál, mert tuti beakadna és lecsúszna a lábadról. - mondom, egy kicsit mondjuk lehet sötét képet festek, ami horrorisztikus lenne, ha komolyan vennénk, de látszik az arcomon, hogy nem vagyok hajlandó komolyan venni a lehetséges következményt, kicsit még el is nevetem magam. A kérdésre egy kicsit agyalnom kell, mert igazából én se tudom a választ, szóval ott lebeg közöttünk, hogy csináljak úgy, mintha mindenre meg lenne a válaszom, vagy sem. - Pár percig biztosan, ha elengedne felmegyünk mással. Nem hagyom, hogy lezuhanj. - mondom neki, bár nemrég éppen arra mutattam rá, hogy bízzon magában és ne bízzon ilyen gyorsan idegenben, de ha egyszer kikivánkozik az igazság, akkor ez van. Márpedig hiába nem tartom nagyra a gazdag páváskodást, soha nem hagynék senkit lezuhanni, főleg, ha már egy cseppnyit beleláttam a maszk mögötti valójába. Nem hagyom hátra még akkor sem, amikor nagyon lelassul, beérem, de egy centivel se megyek előre. Ha már eredetileg is azt mondtam, hogy mögötte jövök meg vigyázok ne zuhanjon le, elég ronda dolog lenne lelépni, még ha biztosan percekkel gyorsabban fel tudnék érni. Csak akkor távolodom el tőle, hogy félelemérzet nélkül a Párizsi látképbe bámuljak, amikor relatív biztonságban van már. Viszont akkor tényleg igen komolyan elveszíti a figyelmemet, annyira, hogy a kérdésére csak akkor figyelek fel, amikor már hozzám ér. Kicsit megrezzenek, persze, barátságos vagyok, de nem igazán szoktak velem így finomkodni, simogatni a barátaim, de így legalább azonnal visszaránt a gondolataimból a dolog. Az öklöm kienged, de az arcomra nem varázsolok semmilyen kamu mosolyt.
- Igazából... ja, van. - nyögöm ki, de azért nem valami magabiztos a hangom, még én se tudom, hogy akarok-e picsogni. - Mármint, nem is tudom. Kicsit búcsúzom az egész francica dologtól, augusztus közepén költözöm és pofán csapott hirtelen a nagy életmód váltás. Sokat utaztam mindig, de most akkor is egy új fejezet nyílik. - mondok inkább csak ennyit, ahelyett, hogy belemennék, hogy hova megyek és hogy apám jó kis veszekedés után kiadta az utamat, hogy látni se akar, ha nem hallgatok rá és így tovább. Annak meg már inkább neki se kezdek, hogy az Opál Eső óta egyre furcsábban érzem magam, fura képek meg jelenetek villannak be, amiket korábban elfelejtettem és még nem sikerült összeraknom az értelmüket.
Nos igen, az egészségemet nem válthattam ki pénzzel, hiába mentem el a legtekintélyesebb medimágusokhoz is... Akadt, akinek csupán addig terjedt a tudománya, hogy a főzetek helyett talán a környezetváltozás lenne a másik ideális opció, szerény személyem azonban szinte állandóan úton van, hol ide, hol oda utazok a világban, csupán az iskola az egyetlen fix pont az életemben. Tény, hogy az otthoni környezet alaposan megvisel, de ezt inkább tudom be anyámnak, semmint az egészségügyi állapotomnak. Erős asszony, vasakarattal, folyamatosan hangot ad a nemtetszésének a gyermekeivel szemben, talán az se véletlen, hogy Joyce ennyire menekülni akart otthonról. Én ugyan apám kedvence vagyok, de mivel ő rengeteget van távol a munkája miatt, sokkal jobb így se lett a helyzetem. - Elég a beszédből, ma nem szeretnék ezzel foglalkozni, hagyjuk a témát - dobom hátra barna tincseim, amelyeket folyamatosan az arcomba fúj a szél és amelyeket beszéd közben is állandóan igazgatnom kellett. Türelmetlen pillantást vetek az előttünk magasodó akadályra, miközben eszembe ötlik, hogy talán az elegáns cipellőimet se ártana lerúgnom magamról, szóval lehajolok, majd némileg ügyködöm velük, mire képes vagyok kilépni belőlük. Jelenleg nem érdekel, hogy mennyibe kerültek, hiszen bármikor szerzek újat helyettük, de ha pont ezek fognak akadályozni abban, hogy feljussak... - Fúúúh... kissé undorító - húzom el finnyásan a szám szélét, amint a teszt után sikeresen szétcuppan egymástól a két tenyerem, a hang pedig, ami ezzel jár... Mintha apró tapadókorongok lennének rajta, ami más esetben sohasem zavart, de idelenn eléggé kellemetlen élmény a füleimnek. Fizikailag csupán annyit érzékelek belőle, hogy minimális erő kell az elválasztásukhoz, de maga a varázslat patentül létrejött, ez tagadhatatlan. - Meddig tart? - teszem fel azért a kérdést, amint megtesszük az első lépéseket az utolsó torony árnyékában. - Mármint, a bűbáj hatása - egészítem még ki, hiszen a szavaim ugyanúgy vonatkozhatnak a mászásra is, amely viszont értelemszerűen kiszámíthatatlan. Nem vagyok penge átváltoztatástanból, valahogy mindig is unalmasnak tartottam McGalagony előadásait és mivel az egész tantárgy az alapokra épül, nem árt már az elejétől képben lenni. Szóval, remélhetőleg lett annyira jó, hogy legalább fél-egy órát eltölthessek vele odafenn és fel is érjek, még mielőtt lecuppannék a torony oldaláról, majd a mélybe zuhannék... A saját haladásom leginkább a varázslatnak köszönhető, hiszen más esetben Nina már gyászolhatná az újonnan "felszedett" mászótársát. Szerencsére, még azt a cuppanó hangot sem hallom, hiszen a szél nagyrészt mindent tompít a fülemben. A lánnyal ellentétben nem nézek se fel, se le, hanem leginkább arra koncentrálok, hol lehetne a legideálisabb megkapaszkodnom. Szeretném jól csinálni és nem akadályozni őt abban, hogy feljusson. A kísértés, miszerint visszaforduljak, bennem van, méghozzá elég erősen, de az ő érdekében lenyelem magamban a félelmeimet és kételyeimet. Minden egyes megtett centivel erősebbnek érzem magam és erről az érzésről én is nehezen mondanék le. Végül sikeresen felérünk, én jóval később, mint ő és egyelőre csupán annyit sikerül észrevennem, hogy Párizs látképén felejtette a tekintetét. Egyik tenyerem gyengéden a vállára helyezem, magamban abban reménykedve, hogy nem ugrik meg a hirtelen érintéstől, hiszen ilyen magasságban már ez is végzetes lehet. Azért tagadhatatlan, hogy eljátszok magamban azzal a gondolattal, miszerint mit szólna hozzá, hogy ha felém fordulna és én megcsókolnám, mintegy az egész napi stressz levezetéseként és valami fura vonzalomnak köszönhetően irányába, amelyet a szokatlan empátiájával válthatott ki belőlem. Amikor azonban észreveszem rajta, mennyire feszült, holott máskor esélyesen felszabadult örömöt kellene éreznie, minden tervemet elfelejtem és döbbenten meredek rá. - Valami baj van? - kérdem meg halkan, cseppet sem számonkérően, de olyan tekintettel pásztázva az arcát, mintha már évek óta barátok lennénk. A kezem végül automatikusan mozdul és - a bűbájhoz képest - szokatlan természetességgel simítok végig az arca egyik oldalán, majd - ha hagyja - söpröm ki a szeme előtt táncoló hajtincseket. Szokatlan részemről, hogy ennyire megérint mások problémája, de Nina rengeteget segített számomra ebben a kis időben. Voltaképp, sokkal többet, mint mások az évek folyamán. Érzem ugyan, hogy fizikailag majdhogynem teljesen kimerültem és esélyesen a lefelé való út rengeteg veszélyt fog hordozni számomra magában, de egyelőre csak ő köti le a figyelmemet. Annyira más idefenn!
Lehet szolidan félreértem, de sose voltam beképzelt a nagy eszemmel, teljesen átlagos vagyok, csak talán mázliból néha ösztönösen ráérzek a dolgokra, szóval ez most belefér. Elhúzom a számat, egyértelműen együttérzéssel és nem arról van szó, hogy rosszindulatú lennék vagy ennyivel meg is untam volna, hogy megnyílik a betegségéről. Alapvetően értek a bájitalokhoz és a gyógynövényekhez, de ha az ő kis gazdag popsiját nem tudták megvenni a legtehetségesebb medimágusok, akiket fel lehet fogadni, vélhetően én se találnék ki semmi okosat. - Ez nagyon szarul hangzik, sajnálom. Remélem nemsokára rájönnek, hogy pontosan mi a bajod és sikerül meggyógyítaniuk. Ha meg nem... változnak a tervek, de lehet egyszer találsz még nagyobb szenvedélyet is a táncnál. - mosolyodom el bátorítóan, hogy egy kicsit jobb kedvre derítsem. Nincsen sehol megírva a nagy könyvben, hogy csak egy nagy szerelme lehet az embernek, főleg nem a mi korunkban. Nem hagyom, hogy mindent rám bízzon, így megvárom, míg végiggondolja és nekiveselkedik. A tekintetem néha felszalad a cél felé, de nem siettetem, és miután megcsinálja megfogom a kezét, hogy egymás felé fordítsa a tenyereit, afféle imádkozás-szerűen összeérintse őket aztán végignézzük ahogy tapadósan, picit nyúlva szétcuppannak egymástól. - Jónak tűnik, menő lett. - dicsérem meg, hogy végül nekiveselkedjünk. Nekem nincs a mozdulatban egyébként semmi extra, ahogy megfogom a kezeit, csak közvetlenség, de az egyértelmű, hogy már jócskán megváltozott a kép róla a fejemben, mint aminek elkönyveltem az üvegen keresztül az idős faszik között páváskodva. Aztán lehet, hogy amint visszakerül abba a környezetbe azonnal visszaváltozik, de ezt már úgy se fogom megtudni.
Egészen jól haladunk, ahhoz képest, hogy mennyire bátortalanul esett neki a feladatnak, de amikor hallom a kiáltását kicsit megtorpanok. Amikor felérünk a tetejére... minél közelebb van, annál furcsábban érzem magam és annál kevésbé zavar, ha Jennifer lassan mászik, mert én is kicsit elbambulok magamban. Nem is válaszolok, pedig mindig ahogy haladok körülöttünk a szél csitul, hogy könnyebb legyen mászni neki is és nekem is. Igazából egy szakasz után semmilyen pihenő nincsen már, ott újra visszafókuszálok magunkra, míg azon túl nem leszünk. A torony csúcsán már nincs is igazából pihenő, csak egy kis tárcsa és négy irányban egy-egy pár fémcső, de ahogy felkapaszkodunk a középső fémtárcsán pont elférünk ketten. Még én is zihálok egy kicsit, szóval nem menőzök azzal, hogy a fémrudakon táncoljak, akkor sem, ha képes vagyok a repülésre, mi van, ha a kimerültségtől pont most mondom fel a szolgálatot. Ahelyett viszont, hogy megkérdezem, hogy ő jól van-e, ahogy felérek, tompán bámulok Párizs éjszakai látképére a mélybe, miközben látszik, ahogy ökölbe szorul a kezem és az állkapcsom megfeszült, mintha kétségbeesett dühöt vagy sírást igyekeznék visszanyelni. Még arra is elfelejtek válaszolni, hogy mászás közben meg akart hívni valamire, annyira elveszek a gondolataimban.
Nem éppen azokról beszélek, akikkel nemrég még a bálteremben jópofiztam, de végtére is azok is hasonlítanak, akikre gondolok. Mi tagadás, a fő szerepet életemben anyám játszotta, aki mindig is kemény asszony hírében állt és egyfajta példakép is volt számomra. Mégis, képtelen voltam felérni hozzá, már csak a fizikumom és betegségem révén is. Amikor pedig kapok a lánytól egy meglepett pillantást a bájitalokra, elnevetem magam: - Hosszabb távon nem segítenek - intek egyet lemondóan. - Ideig-óráig erőre kapok tőlük, de ezek csupán mind tüneti kezelések, hiszen az alapbetegségem továbbra is ismeretlen - vonom meg a vállam. Ki tudja, talán tényleg az immunrendszeremmel van a bibi, hiszen annak annyi ismeretlen működési elve akad a mai napig is az orvostudományban, még a mágikus világban is. Sok mindenre tudjuk a megoldást, a muglik az agyukat eldobnák néhány olyan dologtól, amelyek ellen ők képtelenek mit tenni, mi pedig pillanatok alatt helyretesszük. - Bár, minél többet iszom, a szervezetem annál inkább ellenáll neki. Eleinte elég volt egy adag naponta, most háromnál tartok és sokat rövidült a hatásuk is - vallom be, habár fogalmam sincs, miért osztom meg ezt vele. De tény, ami tény, amíg a legelején még egy egész napot kibírtam egyetlen bájitallal, addig mára csupán annyit érek el hárommal, hogy éppen a délelőtti tanítás megy számomra, semmi több. Szomorú, de már van egy tervem erre vonatkozóan, akármennyire is tűnhet őrültségnek mások szemében. - Sajnálom. Rossz szokás - mosolyodom el, amikor felhívja a figyelmemet arra, hogy ne helyezzem a sorsom a kezébe, de hát nem tehetek róla. Kissé közelebb került hozzám az empátiájával és frissítően hat számomra az, hogy mennyire másként látja a világot, mint a körülöttem lévő emberek. Nem kifogásokat keres, hanem megoldást, ami új számomra. Mondjuk, ennek kellene a normálisnak lennie, de a gazdagok belekényelmesedtek a pénzükbe és ha valami nem megy nekik elsőre, máris veszik elő a bankjegyeket, hogy intézkedjenek. Nem futnak neki újra meg újra. - Rendben - veszek egy mély levegőt, miközben igyekszem mindent kizárni a külvilágból. Amint pedig teljes csend és rend uralkodik a fejemben, lendítem a pálcám, mire ismeretlen energia fut át a testemen, amibe beleborzongok. Na, nem a kellemetlen érzésbe, hiszen az pillanatok alatt tovább áll... - Azt hiszem, éreztem valamit - nyitom ki végül a szemem, majd vetek egy pillantást a torony fölénk magasodó tetejére. - Remélem, ez annak a jele, hogy sikerült. A flörtölésem hallatán elneveti magát, bár... igaz, hogy viccnek szántam, de alaposabban megnézve elég csinos teremtés. Nem idegen részemről, hogy lányokkal is kavarok, noha eddig még senkivel sem sikerült eljutni az ágyig, szóval az a terep számomra is ismeretlen. Mindenesetre, maga a gondolat nem idegen számomra és képes vagyok azonos neműek iránt is gyengéd érzelmeket táplálni. Ezt viszont már nem adom a tudtára, mert a végén még magára ölti a tüskés stílusát és azt nem szeretném. Ez a téma a mai napig sokak számára érzékeny pont és hát nem is szándékozom vele semmi komolyabbat se kezdeni. Minek is rontsam el tehát a napot ilyesmivel? A hibája bevallását egy mosollyal nyugtázom, hiszen már alig várom, hogy nekiinduljunk az előttünk tornyosuló akadálynak. Fura érzés, de a kockázat ellenére is feltámad bennem a bizonyítási vágy, a lány által javasolt varázslat pedig önbizalommal tölt el. Továbbra is csalásnak érzem, de mindent szépen, fokozatosan, nem igaz? Nem meglepő módon az, ami számomra megterhelő és igen komoly kihívást igénylő feladat, számára csupán egy könnyed séta így kívülről nézve. Az akadályokat annyira könnyedén és lazán veszi, hogy őszinte csodálattal adózom előtte és áhítattal figyelem minden egyes mozdulatát, amelyet láthatok is. Itt-ott valóban szükségem van a pihenésre, de nagyjából bírom, szóval csupán biccentek a kérdése hallatán. - Ha felérek, a vendégem vagy valamire. Bármire - kiáltok azért még hátra, hiszen ki tudja, hogy ebben az erős szélben mit hall és mit nem. Az persze már más kérdés, hogy mindez után szabadulni akar-e tőlem vagy behajtja-e rajtam az ígéretem. Mondjuk, talán egy másik alkalommal...
Nem túl nőiesen felhorkantok arra, hogy azt hitte, hogy az a csapat püffeszkedő páva az erős ott bent a teremben, amiből kitipegett. Már nem válaszolok, de egyértelműen megvan a véleményem arról, hogy miből származik az erő és a pénzt és fényűzést meg dizájner dolgokat vagy a gyengék elnyomását a legkevésbé sem sorolom oda. A bájitalos válaszra meglepetten nézek rá, bár persze, nem lehet végtelen erejük, de még sose találkoztam semmivel, amit a Gyengélkedőkön nem tudtak enyhíteni. Nyilván nem találkoztam túlságosan gyakran ilyen komoly autoimmun betegségekkel, vagy akármi legyen is ez. Ráhagyom, hogy végiggondolja hogyan is segíthetne magán és a helyzetén, fogalmam sincsen az életéről és ugyan első pillanatban azonnal elítéltem, alapvetően nem vagyok ennyire felületes vagy rosszindulatú. Csak... betalált egy rossz pillanatban és pont azokhoz tartozik, akikre pikkelek. - Aha, ha gyenge vagy fizikailag és mászni akarsz, akkor jobb így. - erősítem meg, de amikor rám bízza a varázslást őszintén összezavarodom. - Még a nevemet sem tudod. Ne bízz bennem gondolkodás nélkül. - mondom, egy kicsit kizökkent, elrévülő hangon. Mondjuk már az, hogy erre felvonom a figyelmét talán egy jel arra, hogy nem szándékozom elárulni. - Próbáld meg egyszer, ha nem sikerül, átveszem. - ajánlom végül, mert így kell valakit megtanítani szárnyalni, nem úgy, hogy azonnal leveszünk róla minden terhet és aranykalitkába zárjuk, mert akkor csak tovább sorvad. A kétértelmű kijelentése szinte flörtölésnek hat, amire kicsit elnevetem magamat. Szép kis páros is lennénk, a két vézna barna, az egyik bakancsban és rock bandás pólókban kockulva a képregényeivel vagy a botjával hadonászva, a másik pedig kis koktélruhában táncikálva a partik fényeként. Abszurd, de tényleg kizökkent és egy pillanatra el is felejtem, hogy mi hozott ide, miért így akartam elköszönni a francia életemtől. - Nem, eredetileg egyáltalán nem akartam magamra vonni a figyelmet, csak amikor kiszúrtál kibújt belőlem a kisördög. Hülyeség volt, simán beköphettél volna valakinek és már kapnának értem a biztonságiak. - vallom be a hibámat őszintén, nem fogom elkendőzni és úgy csinálni, mintha kikezdhetetlen lennék. Ő is bevallotta a gyengeségét, akkor én is megtehetem viszonzásul. Nem kell aggódnia, miközben halad, én könnyedén kúszok felfelé, kihasználva a sportosságom (még ha nem is látszik) és a légiességem (ami mondjuk talán a véznaságból látszhat). Amikor már olyan magason vagyunk, hogy szó szerint akkor se hallhatnak meg minket se a mélyben, se a partin, ha kiabálunk, elkezdek felfelé nézni és tippeket adni neki, hogy magabiztosabban másszon. - Na, bírod még, Csipkerózsika? - megyek biztosra, hogy minden rendben, természetesen disney-hercegnő névvel piszkálódva, de ha elfogja a gyengeség akkor azonnal mellékúszok és megtámasztom, amíg piheg, pihenőt keresve a tekintetemmel ezen a hatalmas vas szörnyetegen.
- És én még azt hittem, hogy azok, akik körbevesznek, erősek - ingatom meg a fejem egy elnéző mosollyal az arcomon, hiszen valóban így volt... Anyám kiemelkedően erős asszony, aki vasmarokkal igyekszik mindent is irányítani, ő volt tehát az, aki folyamatosan gyengének titulált és minden külső behatástól óvott. Elhitette velem, hogy ez már nem fog változni, hogy ezen nem változtathatok, hogy ilyen vagyok és kész, el kell fogadnom. Még csak fel se merült bennem az a lehetőség, hogy a gyengeség az, ha elfogadom/elfogadtatják velem a betegségemet és nem arra törekednek, hogy kibillenjek ebből a nyomasztó állapotból, de végtére is van benne valami. Az az igazán erős, aki felülemelkedik önmagán és észszerű keretek között feszegeti a saját határait. - A bájitalok nem segítenek - újabb fejcsóválás, a mai nap folyamán immár a sokadik, de mit tegyek, ha egyszer valóban ez a helyzet? Szeretném a lány tudtára adni, miszerint igenis próbálkozom, én nem adom fel. Beletörődtem a sorsomba, hiszen mást nem tehettem, ha ép ésszel szándékoztam átvészelni a mindennapokat, de fel nem adtam még. Az egy sokkal, de sokkal hosszabb folyamat a jelenleginél. - De igen, más alternatívák is számba vannak véve részemről - biccentek egyet. Azt azért már nem teszem hozzá, hogy végtére is mi lesz a legvégső lépés részemről, hiszen az ilyesmit annyian nem értik.... Normális, hétköznapi emberek fel sem foghatják, ki lenne az, aki ilyesmire adná a fejét. És némileg tartok attól, hogy ő sem értené. Különleges lány, hiszen az eddig kimondott gondolatai nem sok más emberben fogalmazódtak meg eddig olyan szinten, hogy ki is mondja azokat előttem, de esélyesen az ő szemében is van egy határ, amit sose lépne át. - Úgy gondolod? - pillantok rá bizonytalanul, amikor az ötletemre vétót ad, de nem kapom fel a vizet és állok neki vitatkozni vele. Szó, mi szó, némileg sérti az egómat, hogy ezt rossz lépésnek könyveli el, de azt is el kell ismernem magamban, hogy még soha életemben nem másztam lépcsőnél magasabb helyeket. Ráadásul, itt valóban az életem a tét, nem most fog nekiállni alám tenni. - Hm... - siklik a tekintetem ezúttal a kezemben talált pálcámra és ráncolom a homlokomat. - Nem vagyok valami jó átváltoztatástanból... segítenél? - fordulok végül felé, hiszen McGalagony óráin sohasem teljesítettem valami kiemelkedően. Rossznak se mondanám magam, inkább csak olyasvalakinek, aki nem pont egy éles helyzet folyamán szeretné olyasmire bízni magát, aminek a gyakorlati oldalára egy erős, közepes osztályzatot kapott csupán. - Egy tapadóvarázslattal kielégítenél - mosolyodom el, szándékosan kétértelműre hagyva a mondatot, hogy kissé elvegyem a komolyságát az előttünk álló megpróbáltatásnak. Izgulok és a tenyerem is rendesen izzad, de nem, nem fogok visszafordulni, amíg konkrétan be nem bizonyosodik számomra, hogy menne a dolog. - Nem számoltál senkivel sem, aki megláthat, igaz? - vonom fel a szemöldököm kíváncsian. - Vagy legalábbis senki olyasvalakivel sem, aki utánad is jön - teszem azért még hozzá. Hogy megbántam-e a dolgot? Nos, ez akkor fog kiderülni igazán, ha vége lesz életem Eiffel megmászós fejezetének is. Egyelőre nem bánom, hogy a képembe mondja, ha valamit nem tart részemről helyesnek, hiszen itt és most ő irányít. Nyilván van, amiben én vagyok a jobb, de ezúttal nem a négy fal között vagyunk, egy hálószobában. De abban igaza van, hogy minden képessége ellenére is pánikolok, de azt hiszem, ilyen helyzetben ez a normális. Némi habozás múltán azért megindulok, habár a haladás nem olyan gyors részemről és esélyesen ötször meggondolom magam, mihez is nyúljak, hiába a támogató varázslat... A csipkével és a márkás alsóneművel kapcsolatban pedig nem téved, valóban azok vannak rajtam. Voltaképp majdnem minden méregdrága, ami jelenleg a testemen helyet foglal, ennek révén pedig olyan, mintha a részem lenne minden egyes ruhadarab. A feltételezhető árak ellenére viszont korántsem a ruhámat féltem, hanem őt és saját magamat is, hiszen minden egyes hezitálós döntésem előtt hátrapillantok, vajon ő jól van-e még és nem-e zuhant véletlenül hangtalan sikollyal a mélybe...
Egy egész érzelmi kavalkádot látok az arcán, mielőtt megköszönné, hogy együttérzek, és valahol azt hiszem még nem is értem. Persze, lehetne sokkal szarabb élete is annál, minthogy a fizikai hobbik-munkák ki vannak lőve a jövőjét tekintve, hiszen emellett valószínűleg elég sok lehetősége van a pénzével vagy a pasijai pénzével gazdálkodni - ki tudja. Viszont attól még, hogy másnak lehet rosszabb, nem jelenti azt, hogy az ő fájdalmát semmibe kéne venni, nem is fogom, akármilyen nehéz túllépni azon, hogy milyen elkényesztetett kis gőgös macaként viselkedett. - Talán túlságosan gyenge emberekkel vetted körbe magad. Vagy inkább gyávákkal. Ha nem megy valami, majd elbuksz és talpraállsz, ameddig csak teheted és ameddig csak akarod. Találsz alternatívákat, bájitalt, varázslatok, varázstárgyat, a józan eszed, akármit, hogy kitöltsd a fizikai erőd hiányát. Ne más mondja meg, hogy mire vagy képes. - válaszolom őszintén, nyilván már a találkozásunk körülményéből is egyértelmű, hogy nem követem a szabályokat leginkább semmiben. Persze ez betudható felelőtlenségnek is, hiszen nem tudhatom pontosan, hogy mennyire gyenge és hányszor került orvosi kezekbe, miután megerőltette magát. Lehet, hogy a mai napnak is ez lesz a vége... de előtte egy életreszóló élménnyel gazdagodik, ha megmássza velem a tornyot. - A-a. Ha alapból gyenge vagy, az nem fog segíteni. Próbálj meg inkább egy tapadósat, vagy végtagnövesztést, hogy átfogd az oszlopokat. - adok neki néhány ötletet, mert a széltől ameddig a közelemben van nem kell tartania. Bólintok, amikor magától akar mászni, bár azért nem szeretném, ha az élete az én kezemen száradna. - Elkapni könnyebb, ha alattad vagyok, kötéllel nem készültem, hogy összekössük magunkat, mint valami hegymászó csapat. Azt hittem magányosfarkas akció lesz. - mosolyodom el, minden további nélkül ellentmondok neki, ha valami nem tetszik és megmondom, hogyan lenne frankóbb. Ahogy ő se szerette volna végignézni, ahogy a földön placcsanok, úgy én sem szeretném a fordítottját. - Én nem vagyok annyira papírból, meg ahogy láttad van néhány repülős trükk a tarsolyomban, nem kell pánikolni. - mondom félvállról, de persze fel vagyok rá készülve, hogy határozottan pánikolni fog. Kihajolok a szélére, hogy felmutassak merre induljon és azonnal megindul az adrenalin az én ereimben is, pedig én tényleg egy furcsa ötvözete vagyok a légiességnek és a keménységnek, amivel képes vagyok belevetni magamat a kalandokba. Megvárom, míg kilendül és elindul, én pedig követem figyelve a mozgását, de azért a tájat és a mélységet is alattunk. Mondjuk a ruhája miatt egyenesen belátok mindenhová, de ez nem különösebben feszélyez, sőt, egy vicces beszólás is érik bennem a valószínűleg húdecsipke és márkás alsóneműjére.
Azért, amikor a "sajnálom"-szót kiejti, kissé megrándul a szám széle, hiszen elég gyakran hallom ezt, amikor valakit beavatok ebbe a dologba. Nem állítom, hogy szerencsés helyzetben lennék, hiszen elég mostoha tényező tud lenni egy olyan betegség, amely beleeszi magát az ember mindennapi életébe is, de a sajnálat olyasvalami, amitől még nyomorultabbul érzem magam a bőrömben. A tudat, miszerint ennek nem kellene normálisnak lennie... Fogadjam el az állapotom, törődjek bele, nincs és nem is létezik rá semmiféle gyógyír... A Mungóban lépten-nyomon ezt kellett hallgatnom. Próbáltam tehát úgy élni, mint egy hétköznapi, emberi lény, ment is egy darabig, de egy-két hónap elteltével ismét a Gyengélkedőn kötöttem ki, Madam Pomfrey karjaiban. Ki tudja, talán én is a mardekár színeiben játszhattam volna, ha egészséges lennék, esetleg ugyanúgy gyógyítónak állnék, de mivel az ő munkájuknak szerves része a fizikai megterhelés is, ezért ez is kilőve számomra. Csakis egy módon érhetem el azt, hogy erős lehessek, utána minden bizonnyal nem fogom soha többé ezt a szót hallani, úgyhogy egyelőre igyekszem olyan képet vágni, mint akinek jólesik, hogy sajnálják, amiért így kell élnie. - Köszönöm - válaszolok csupán ennyit, habár a tekintete láttán, amelyből őszinte együttérzés árad, kissé meglágyul a lelkem és még egy mosoly is az arcomra kúszik. Fura... Kellemetlenül kellene éreznem magam a betegségem miatt, feszengeni a bőrömben és ez általában menni is szokott, de nem ennek a lánynak a társaságában. Úgy tűnik számomra, hogy a vakmerőségéből rám is átragadt egy kevéske, ez pedig már most többet ér, mint azok a főzetek, amelyeket akkor kell fogyasztanom, amikor romlik az állapotom. - Ezzel képtelen vagyok vitába szállni - csóválom meg a fejem, miután végighallgatom a szavait és megállapítom magamban, hogy igazán lelkesítő erővel bírnak. - Tudod, fenemód üdítő számomra a tiédhez hasonló álláspontot is meghallgatni - ismerem el ezúttal teljesen őszintén. - Mindenki úgy kezel, mint akire vigyázni kell, különben összetöri magát és folyamatosan azt hallgatom, miért ne menne, de ez... Még egyetlen alkalommal se mutattak rá arra, hogy sikerülne bármi is, ami egy egészséges embernek is hatalmas feladat. Soha életemben nem hittem volna, hogy lesz valaki valaha is, aki nem beszél le semmiről, mi több, még önbizalmat is önt belém. Hiszen nálam a pálcám és már így is különleges vagyok a magam módján. Elvégre, hány ember mondhatja még magáénak a mágiát? Muglikból még mindig több van, szóval hiába nyűgöz le mások különlegessége, ha közben én is az vagyok. - Igen - biccentek egyet és szívem szerint még egy "azt hiszem" is elhagyná a számnak, de ezúttal ellenállok a kísértésnek és az ajkaimba harapok. Mindenesetre, a szél valóban csillapodott, én pedig - a biztonság kedvéért - egy súlyozó bűbájt is alkalmazok magamon, amelynek révén egy kicsivel nehezebb leszek, így már tényleg sokkal magabiztosabban mozognék. Túlzásba azért nem esek, hiszen a karjaim nem szoktak hozzá a megerőltetéshez, ha hirtelen sokkal többnek érezném a testtömegem, nagy eséllyel nem jutnék messzire. - Azt hiszem, egy darabon én is megpróbálkozom a mászással - mérem fel a terepet, mintegy előre a lehetséges kapaszkodókat keresve. - Nem ígérem, hogy végig bírni fogom, de igyekszem - veszek egy mély levegőt, magamban felkészülve a megmérettetésre. - Mindenesetre, menj előre - ajánlom fel számára a lehetőséget, noha nem vagyok teljes mértében biztos abban, hogy ez lenne a jó ötlet. Most az mászik elől, aki tapasztalatlanabb vagy a tapasztaltabb? Lássuk be, zuhanás esetén teljesen mindegy, melyikünk jobb benne, hiszen ez ellen egyikünk sem képes mit tenni, hacsak nem emelkedik felül a helyzeten és lesz annyi lélekjelenléte, hogy még azelőtt hoppanáljon, mielőtt földet érne.
- Egy dolog az adaptálás és egy másik, ha ész nélkül beolvadsz. - vonom meg a vállam, mert valójában úgy a franciák között, tekintve, hogy egy szavamat se értette, biztosan én töltöttem el több időt. Rengeteget tanultam tőlük, épp ezért tudom, hogy nem csak ebből a hamis magamutogató pompából állnak, amire olyan nagyon fújok ebben a lányban is. Amikor visszhangozza a válaszom nem különsebben kell egy észlénynek lennie, hogy leríjon a fejemről, hogy amúgy nem ez a teljes igazság, de mivel nem firtatja és nem is ismerjük egymást, én se vallok színt egyáltalán, erre könnyedén rá is jön. Mindig is sok barátom volt, nem mélyek, hiszen tudtam, hogy csak néhány évig lesznek az életem részei, aztán költözünk és minden kapcsolatom kuka, így túl mélyen sose lelkiztem igazán és talán nem most kéne elkezdenem egy idegennel az Eiffel-torony majdnemtetején. Azért amikor a jövőjéről beszél felcsillan valami érdeklődés a szememben és nem csak amiatt, mert a szél kifújta. Nem akarom mégjobban rányomni a bélyeget és elkönyvelni, hogy azok a nagy tervek vajon egy gazdag pasi feleségeként végződnek-e, de azért valahol az ablakon keresztül látottakból erre asszociálok. - Uhh, sajnálom. - mondom ezúttal teljesen őszintén, együttérzéssel a tekintetemben. Ugyan én sosem voltam beteg, csak a kis termetem miatt nézhettek le a Drumstrangban, aztán az onnan szerzett csiszolatlan durvaságom miatt a Beuxbatons-ban, azért akad bennem empátia, hogy el tudjam képzelni mennyire megviselheti az embert, ha derékba törik a kitűzött célokat. Az enyém az Auror képzés és a vele egybekötött Akadémia és nem fogom hagyni, hogy bárki is visszatartson. Akkor se, ha az egyetlenegy szerettemről van szó az egész világon. Egyszer meg fogja érteni, hogy már nem vagyok a védtelen kicsi lánya és hogy érte teszem… Remélem. Én semmit az ég világon nem tudok a családjáról, ha elmondaná a nevét vagy a teljes nevét, akkor se változna az arcomon az ég világon semmi. Ezen a ponton mondjuk eszembe is jut, hogy nem is tudjuk egymás nevét, de jobb is így, mint hazudni valamit. Nekem nem olyan fontosak a nevek, még a sajátom se, hiszen mindig más néven mutatkoztam be mindenhol. A hirtelen lelkesedés a szemében szinte eloszlatja, hogy mennyire különbözik az életvitelünk és még tovább lágyítja a határt közöttünk. - Bármit szabad, amíg le nem bukunk. És már bocsánat a kifejezésért nemeskisasszony, de szard le a francba! Már az illegális, hogy idáig feljöttünk, nem mindegy, hogy milyen eszközöket használsz, hogy feljuss a tetejére? Én se igazán izomból tolom, ha valamit akarsz, használj hozzá mindent, ami kell, mindent, amid van. - vonom meg a vállam, lehet, hogy sunyin hangzik, de én minden eszközt mindig bevetek, kit érdekelnek a szabályok. Egész életemben kilógtam a sorból és minden rendszer ellen lázadoztam, nehogymár ez most változzon meg. Hogyan fog menni a szabálykövetés az aurorok között? Ez kérdőjeles egyelőre. Kissé meglepődöm, amikor visszakozik, nem vagyok benne biztos, hogy a félelemről van-e szó, de aztán összekötöm, hogy a táncot is a betegsége miatt hagyta abba, egyértelműen az van a háttérben. A fenébe is, megsajnálom, és azonnal elkezdek agyalni, hogy hogyan is vihetném fel magammal. Mintha valami szörnyű sorssal megátkozott rákos kisgyerek lenne, aki ezt kérte a Csodalámpától, hogy megszépítsék az utolsó napjait. Hát, azért remélem ennyire nem komoly az a betegség. A pálcámmal leírok egy apró kört a pálcaintéshez és rákoncentrálok a légmágiával való elemi kapcsolatomra, hogy a magasban zúgó szelet nagy koncentrálás árán, de elcsitítsam, legalább addig, míg itt erőt gyűjt és amíg megpróbál felhoppanálni, mert nem kéne, hogy azonnal felkapja a szélvihar és lezuhanjon. - Így már jobb. Csak a gravitáció miatt kell kapaszkodnod, nem a széllökések ellen. Így már be mered vállalni?
Talán majd egyszer folyt. köv., ha körbeérünk a listán! //
