2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Franciaország és Párizs leghíresebb nevezetessége 324 méter magasra nyúlik a parkosított, tóval és fákkal díszített területen a város közepén. Az 1889-ben a Világkiállításra épült fém építmény a magasságával Párizs minden szegletének kilátását megtölti karcsú, törékenynek ható alakjával. Habár úgy tervezték, hogy a kiállítás után lebontásra kerül, a sikere megmentette a végzetétől és azóta a tagadhatatlanul romantikus város ikonikus jelképévé vált az egész világ számára. Megnyitása óta minden egyes évben turisták milliói látogatják meg, hogy a tetejére érve belássák Franciaország Szajna-szelte fővárosát.
Le Jules Verne - Az ámulatbe ejtő étterem az égben
Az Eiffel-torony második emeletén, 125 méter magasságban terül el a Michelin csillagos elegáns étterem, ami három egymást követő teremmel és terasszal ad rálátást az építmény lélegzetelállító környezetére. Az étterem igazán patinás környezet elegáns vacsorákra és rendezvényekre is, hiszen Párizs nem csak a Szerelem fővárosa, de a divaté is - így nem csoda, ha a befolyásos divattervezők is előszeretettel választják bemutatók helyszinéül.
- Talán túl sok időt töltöttem velük - hárítom szavakkal a sértéseit. Láthatóan nem szívleli ezt a nemzetet, de legalábbis az elit réteget semmiképp sem. Valahol mélyen meg tudom érteni, hiszen valóban egy sznob közösség, a semmire hordják fenn az orrukat, de ha az ember lánya - mint én is - a kényelmesebbik utat választja, akkor nem válogathat. Különben is, engem soha életemben nem zavartak ekkora mértékben. Valamiféle munkának fogom fel mindezt és igyekszem jó képet vágni hozzá. Jó, amikor megkapom az "ajándékaimat" nem túlzottan kell örömet színlelnem. Az ékszerek és minden más különleges tárgy valódi boldogsággal önt el. - Unod... magad - visszhangzom a válaszát némileg meglepetten, de nem firtatom tovább az ittléte okát. Érdekes, aki unja magát, az az én környezetemben egészen más tevékenységgel szokta elütni a szabadidejét. Könyvet olvas, kimegy a szabadba sétálni vagy valami más, nem túl megerőltető tevékenységet szervez. Magas épületek megmászása nem tartozik ezek közé, de még ez alatt a röpke pár perc alatt is sikerült eljutnom odáig, hogy ő nem fogja elárulni a háttérben lapuló okokat. Nos, nem gond, így még érdekesebb ez az egész. - Köszönöm, de nem is tartok rá igényt - mosolyodom el. - Egészen más terveim vannak a jövőmet illetően - legyintek egyet, habár még ez a mozdulat is óvatos részemről, hiszen a széllökések idefenn elég erősek, muszáj két kézzel kapaszkodnom. A családom hátterébe inkább nem avatom be, hiszen esélyesen nem is értékelné, no meg nem célom mindenfelé elkürtölni a lehetséges vérfarkasságomat. Az emberek, ha megtudnák, mire tettem fel az életem, megbélyegeznének. Amit valaki más átoknak tekint, én adománynak. Különben is, a környezetem nagy része ekként éli az életét, miért pont én lennék ez alól az egyetlen kivétel? Egy pillanat erejéig feltűnik számomra, hogy utánam kapna, amikor kibillenek az egyensúlyomból, de végül abbamarad részéről a mozdulatsor, amint megállom a helyem. - Versenyszerű - felelem végül. - Régebben sokat táncoltam, de abba kellett hagynom. Betegség - teszem azért még hozzá magyarázatként. Talán a sérülés hihetőbb lett volna, hiszen általában ez szokott az oka lenni annak, ha valaki ráhagy egy sportot vagy megerőltetőbb tevékenységet, de engem pusztán a gyenge szervezetem hajszolt oda, ahova. És noha vannak erősítő italok, melyek révén rengeteget folytatni tudják azt, amibe belekezdtek, de hosszútávon azokat sem érdemes inni. Ha vérfarkas lehetnék, talán a szervezetem is erőre kapna. A farkaskór erősíti az embert, ez kétségtelen. - Szabad? - csillan fel a tekintetem a kérdése hallatán, majd akaratlanul is a legfelső pont felé kapom a tekintetem és a mellkasomra zuhan a félelem. Azonban minden vágyam nekem is bizonyítani és noha ezt senki se látná, azért legalább önmagam előtt sikerülne valamit elérnem, ami eddig még csak eszembe se jutott. - Vajon csalásnak minősülne a pálca által használt mágia? - teszem fel a kérdést, hiszen kétségtelen, hogy ez a mutatvány nagyon veszélyes lenne, ha minden nélkül vágnék neki. Elsősorban kellene egy kiábrándító bűbáj, hogy ne lássanak meg, másodsorban pedig... - Nem - csóválom meg a fejem hirtelen, amint eszembe ötlik, hogy ha a táncban pár lépés megtétele után már kimerülök, akkor minden bizonnyal itt is jelentkezne a hirtelen rám törő fáradtság a felfelé vezető úton. - Szeretném, de... - harapok itt az ajkaimba, majd még egy vágyakozó pillantást vetek a legtetejére. Látszik rajtam a habozás, az igen és nem közötti dilemma, de a józan eszem hamar visszaránt a földre. - Talán hoppanálással követhetnélek, de a mászás számomra igen megerőltető lenne. Nézzen gazdag libának, ha szeretne, de egyelőre ilyesmire valóban nem vagyok még képes. Életem nagy részét így is alvással tölteném, ha tehetném, a fizikai megerőltetés pedig idő előtt minden energiámat kiszívja. Gyűlölöm ezt magamban, de mivel egyelőre még a gyógyítók se tudtak tartós gyógymódot ez ellen, együtt kell élnem vele és ki kell maradnom mindenből. Szinte mindenből.
- Ugh, ahhoz képest, hogy olyan bambán néztél rám, mint egy elütött gazella, amikor franciául beszéltem, pontosan olyan nyájasan affektálsz, mint egy francica. - ráz ki a hideg látványosan a kincsemezéstől. Persze túlzás a mozzanat, de mindazt testesíti meg, ami elől őszintén menekülök az iskolákban is, az elitista felpeckelt orrú nemeskedők köre. Ha a szükség úgy hozza meg tudom játszani, hogy elviselem őket, de azok után, ami most történt egyáltalán nincs meg a hangulatom hozzá. - Meg, már nincs sok hátra. - biccentek fel az ég felé, már tényleg csak egy röpke szakaszig nem visz fel a lift, de ezen a szakaszon semmi kapaszkodó, lépcső nem látszik, mintha csak egy adótorony teteje lenne. Talán arra is használják, ki tudja, ennyire nem néztem utána. - Mivel az ég világon senkinek nem kellett volna meglátnia, maradjunk annál, hogy unom magam. - megyek bele, pedig egyáltalán nem ez a két opció van. Mondjuk arra, hogy tehetséges boszorkánynak tekint és mennyire érdekli a "másság" kicsit még mindig furcsán nézek, nem ismer, egy szeletét látta a képességeimnek és már is el lenne ájulva? Nehéz értékelni az érdeklődését és nem elutasítani azok után, hogy milyen nehéz termszetű hercegkisasszonyka. A Troops-ok nem tűntek ennyire furának, de ha elmegyek hozzájuk és kiderül, hogy ők is porcelánbabák inkább tökönszúrom magam és alszok egy padon a kúriájuk helyett. - Nincsen semmiféle csoport. Legalább is annyi biztos, hogy az én képességeimről lecsúsztál. Nem valami vér-füst-szellem harapott meg. - válaszolom, de már nem harapok oda, egészen egyszerű a hangom, kicsit furcsálló, kicsit méregető. Még a végén megsajnálom a lányt, hogy olyan üres az élete, hogy csak pénzzel tudja betölteni az űrt. Ahogy meginog és meg kell kapaszkodnia akármilyen beszélgetés is zajlott közöttünk egyértelműen azonnal mozdulok és már majdnem érte is nyúlok, hogy megragadjam, amikor magától megtalálja az egyensúlyát. - Végül is, ez is egy tánc. - szólalok meg, lényegében könnyedén körbetáncolva, kihasználva a született és szerzett képességeimet, bár amikor elkomorul kicsit visszatérek a jelenre és hozzá. - Most jöttél ki valamilyen partiról, ha a tánc nyugtat meg, akkor miért nem táncoltál ott? Vagy versenyszerűre gondolsz? - vonom fel a szemöldököm, hiszen lehet, hogy ránézésből vézna, de ránézésből én is az vagyok. Alacsony, vékony, nagyítóval lehet keresni csak a domborulatokat, és még is akad ott izom és erő észrevétlenül. Ahogy erről beszél és szinte ijedten nézi az Eiffel-torony valódi csúcsát egyre jobban éled bennem a szimpátia. El nem felejtem, hogy milyen volt eddig, de hanyagolom már, hogy csak azért, mert egy piperkőcnek néz ki, piszkáljam is érte. - Velem akarsz jönni? - kérdezek rá minden kertelés nélkül, bár lehet, ha a gondolatától frászt kap, akkor félúton elájulna és fordulhatnék vissza. Tegyük fel, hogy egyetlen esélyt ismeretlenbenn is megérdemel.
- Ó, kincsem, én nem mások bókjaiból építem fel az önbizalmamat - mosolyodom el még szélesebben az eddiginél, már ha ez egyáltalán lehetséges. Zsebeltem én már be eleget az üres, dicsérő szavakból, nincs hát szükségem arra, hogy még ő is megerősítse mindezt. Tisztában vagyok az erényeimmel, köszönöm szépen. Éppen csak bizonyítani szeretném másoknak is, hogy igenis erős vagyok minden téren. Főleg anyám szemében. Ő csupán a törékeny testemet látja, amelyet olyan gyakran lekapott a lábáról egy csomó betegség és emiatt a mai napig azt hiszi, én vagyok a családban az egyetlen, gyenge láncszem. Nos, ez nem igaz, de azt hiszem, van már egy tervem arra vonatkozóan, mégis miként bizonyítsak számára. - Gondoltam, teszek egy próbát - vonom meg a vállam, mintha egyáltalán nem érintene meg az elutasítása, noha kissé bosszant a dolog. Ha egyszer valami vagy valaki felkelti a figyelmemet, akkor általában megkapom azt, amit szeretnék. Persze, nem az azonos neműektől... A nőkkel soha életemben nem jöttem ki valami jól, ezt pedig betudom annak, hogy vetélytársnak tekintenek. Nos, ez nem is csoda, hiszen csaltam már el pár lány oldaláról a barátját, habár - mentségemre szóljon - itt is kettőn áll a vásár, nekem pedig nem volt szükséges szerelmi bájitalokhoz folyamodnom. Csak úgy jöttek, ha élhetek ezzel a kifejezéssel. - De azért az Eiffel-tornyot megmászod, nem igaz? - szökken fel kíváncsian a szemöldököm majdhogynem a homlokom közepére. - Ezek szerint vagy ennyire unod magad vagy villogni szeretnél valaki(k) előtt - fonom keresztbe a karjaimat. - Az ember nem veszi csak úgy a nyakába Párizs egyik jelképét és hódítja meg - jegyzem meg félvállról. - Még abban az esetben sem, ha egy tehetséges boszorkány is az illető - ismerem el végül, hogy az én szememben mindenképp elismerést nyer a mutatványa, akármit is szeretett volna ezzel elérni. Igazság szerint, nekem még csak eszembe se jutott volna a dolog, bár, sokat ezzel nem bizonyítanék anyám szemében. Merőben más oldalról kell megközelítenem a problémát. - Ha ez megnyugtat, akkor elárulom: nem ez az életcélom - felelem rezzenéstelen arccal, mint aki fel se vette az iménti sértő szavakat, noha legbelül azért egy kissé betalálnak. Mondjuk, álomba sírni nem fogom magam emiatt és esélyesen el is felejtem, amint visszatérek, de egy kissé megbirizgálják a lelkem felszínét. - Én is szeretnék különleges lenni és abba a csoportba tartozni. Ezért érdekeltek ennyire. Gyűlölöm az életem eme oldalát, hogy csakis más emberekre támaszkodva érhetem el azt, amit akarok és egyelőre még anyám sértéseit is el kell viselnem, amikor otthon tartózkodom. Szeretnék olyan lenni, mint Joyce. Egy magabiztos, önálló és másoktól független nő. Különleges, mint ő vagy ez a lány is. Az én szememben irigylésre méltó életük van, ezt be kell vallanom. - Nos, nem mondanám - szólalok meg, amint kissé - mintha legalábbis a mondandómat támasztaná alá - kibillent a helyemről egy újabb széllökés, nekem pedig újfent meg kell kapaszkodnom valamiben annak érdekében, hogy ne érzékeljem a hátrányait a szabad levegőnek. - Engem a tánc nyugtat meg - teszem azért még hozzá, amint látom, milyen könnyed léptekkel és kecsesen érkezik folyamatosan a megfelelő helyre és mintha némi komorság is költözne a tekintetembe. Szeretek táncolni, a lány mozgása pedig igen fájó emlékeket idéz fel bennem. - Bár, sajnos én nem tehetem meg, hogy annak hódoljak, ami képes lenne megnyugtatni vagy legalább egy kicsit is felvidítani... - folytatom, miközben szinte ámulatba esve követem a lépteit. Mint minden máshoz, a tánchoz is túl gyenge a szervezetem és már pár perc után végtelenül képes vagyok elfáradni benne. Mennyivel könnyebb és másabb lenne az életem, ha nem lennék ennyire haszontalan! - És? Oda is fel szeretnél menni? - követem végül tekintetemmel a mutatott irányt, amint ismét visszaérkezek a valóságból és némileg beleborzongok ama gondolatba, hogy az ő végső célja talán ott lenne... Elvégre, még idefenn is kellemetlenül érzem magam, de oda már valóban nincs lehetőségem feljutni, hacsak nem hopponálok, de félő, hogy amint talajt érek és észreveszem, mennyire magasan is vagyunk, rögtön a mélybe szédülök.
Éppen annyira lenéző ahogy ő méri az én ruháimat, mint amennyire én az övét. Mintha két dudás került volna egy csárdába, annak ellenére, hogy a stílusunk és az életünk mennyire különbözik. - Ha azt várod, hogy kapsz egy bókot vissza, hiába. - mondom ezt olyan hangon, mint aki félvállról elkönyveli, hogy az, hogy fel van vágva a nyelvem, jó hír. Nem mintha bajom lenne a nyályasabbakkal, az introvertáltakkal meg aztán főleg nem, szeretem az én kis én-időmet, de azért ha valakinek ütős válaszai vannak az általában észre vall, szóval büszke lehetek rá. - Angyal. - nevetek fel egy kicsit, mintha a becézés olyan elképzelhetetlen lenne. Rendben, repülök, üsse kavics, de azért a becézgetéssel eléggé félrelő. - Hol láttad a tollas szárnyaimat? Inkább te vagy a palimadár, ha azt hiszed csak úgy beavatlak az életem történetébe. - válaszolom, hiszen az egész életemet úgy éltem, hogy könnyedén barátkoztam mindenkivel, de ilyesmibe soha nem avattam be senkit, ahogy apa vagy az én igazi nevemet se árulhattam el senkinek, vagy hogy pontosan merre jártunk már életünkben. - A kíváncsiság természetes, de azért ne gondold, hogy ennyire körülötted forog a világ, nem vagyok valami díszpéldány, hogy parádézzak előtted és még fel is mondjam a pedigrémet. - fonom össze a karjaimat, bár az valahol inkább megnyugtat, mintsem felmérgel, hogy nem ijesztettem meg. Ott van bennem a feszültség, az undor az életvitelével szemben, de azért nem akarnék átmenni rosszfiúba semmiképpen. Nem miatta vagyok itt, csak magamért. - Azért érdekelnek a "különlegesek", mert te olyan végtelenül mű és unalmas vagy? - billentem félre a fejemet, újra kritizálva a jól megcsinált haját, sminkjét, ruhácskáját, cipellőjét. Viszont az utolsó kérdésére végül is válaszolhatok, azzal olyan sok mindent nem árulok el. - Ez az utolsó napom Párizsban és szeretek hegyet mászni? - mondom, vagy inkább kérdezem a végét, hiszen nem tudom, hogy ennyivel beéri-e. - Kellett egy kis gőz-kieresztés, a magasság és a szél megnyugtat. Téged nem? - kérdezek vissza, egy kicsit elmosolyodva, bár ez a mosoly inkább kihívó, hiszen én képes vagyok elengedni a vastag fém vázat és kitáncolni az építmény szélére... és ő? Oda is lépek, amikor egy nagyobb széllökés felkapna, akkor hagyom magam és szinte könnyed tánclépésekkel érkezek mindig kemény talajra, mintha csak a jégpályán piruetteznék. Tényleg őszintén megnyugtat a magasság és a szél, de azért nem adom magam teljesen át az érzésnek, hiszen a lány idegen és még mindig nem vagyok benne biztos, hogy nem fogja senki követni. - Amúgy meg. Még nem vagyunk a tetején. - mutatok felfelé, arra a részre, ami már egyáltalán nem elérhető semmilyen lifttel vagy lépcsővel.
Talán nem kellene a külső alapján ítélkeznem, de ez lassan már-már a védjegyemmé nőtte ki magát. Ahogy pedig végigmérem a lányt, szinte egyértelműen látszik rajta, hogy nem egy könnyű eset, semmilyen szempontból sem. Nagyon úgy tűnik számomra, hogy két, teljesen más világ más-más stílusát képviseljük a magunk módján, nyilván ez az, amiben annyira hasonlítunk. Az öltözéke szinte meg sem lep, valahogy annyira passzol hozzá... Na, nem mintha nem lenne képes kibontakoztatni önmagát, ha egyszer előkelő ruhákba bújna. Bár, esélyesen ez az, amire soha az életben nem fog sor kerülni. Egyhamar legalábbis biztos nem. - Alaposan felvágták a nyelvedet, annyi szent - szalad végig egy kósza fintor az arcomon, nem is mutatva annak a jelét, hogy meglepne, miszerint angolul szólalt meg. Mindenesetre, nagyon nem szívbajos, azt meg kell hagyni, bár nem is számíthattam másra, hiszen megmászta az Eiffel-tornyot! Nyilván nem a gyávák táborát erősíti. A visszaszólásán nem kapom fel a vizet, sőt, inkább szórakoztat a vakmerősége és a szavai. Elkényeztetett, kitartott liba? Ó, drágám, semmit se tudsz még rólam és jobb is, ha ez így is marad! - Ez nyilvánvaló, angyalom - erőltetek egy mosolyt az ajkaimra a válasza hallatán, de a pálcám továbbra is készenlétben marad az ujjaim között. Ő nyilván tudja, mi a szándéka, de én erről még csak mit sem sejtek. Nem tartok attól, hogy erősebb vagy veszélyesebb lenne nálam, habár érhetnek még bőven meglepetések. - Az iménti mutatványod lenyűgöző volt, még sose volt alkalmam ehhez hasonló jelenséggel találkozni - mutatok rá az ittlétem okaira. - Nem vagy hétköznapi jelenség, ezzel ugye te is tisztában vagy? - vonom fel ezúttal én is a szemöldökömet. - Mégis miféle képesség birtokában vagy? Mert hogy nem mezei boszorkány, ebben teljes mértékben biztos vagyok. Még soha életemben nem találkoztam ehhez hasonlóval, noha sokfelé megfordultam már röpke életem folyamán. A kitartott libák egyik hatalmas előnye, hogy a rengeteg partnerüknek köszönhetően bárhova eljuthatnak. Japán, Korea, Törökország... Csak bökj egy helyre a térképen és máris ott leszünk. - Kellene? - kérdek vissza higgadtan. Hogy tőle félek-e? Nem. Azonban mindenkiben megáll az ütő, akinek hirtelen a háta mögé kerülnek és a szívbajt hozzák rá. - Nem tűnsz veszélyesnek, sokkal inkább érdekesnek - teszem azért még hozzá. - Azért jöttem utánad, mert érdekelsz. Mindig is érdekeltek azok, akik "mások". Különlegesek. Te pedig nagyon is annak tűnsz. Mi okod volt megmászni Párizs jelképét? - kérdem meg kíváncsian, hiszen azért ennek is érdekelne a sztorija. A legtöbben ezzel feltűnést szeretnének kelteni, magukra hívni a figyelmet, de a lányka nyomában nem lohol sem a mágikus, sem a mugli sajtó. Csak úgy poénból pedig túl kockázatos lenne ilyesmit meglépni mindenféle védőfelszerelés nélkül. Hm... már akinek.
A válasz angolul érkezik, bár ha jobban megnézem magamnak lehet, hogy nem kéne meglepődnöm. Már jó néhány évet töltöttem franciákkal, valamennyi ragadt rám a stílusukból. Mármint olyan szinten, hogy felismerem, de magamévá egyáltalán nem tettem a chic-es letisztult vagy éppen extravagáns francia divatot. Elszántan maradok önmagam a sima bandás pólókkal, dzsekikkel, bakancsokkal. Ha nem a jégpályán vagyok - vagy éppen nem változom szó szerint füstté - nem tűnök valami légiésnek és könnyednek, de ez nem különösebben érdekel. Legalább sokakat kiakasztok és meglepek. Mint mondjuk őt. - Mit is? Valami nem úgy történik, ahogy elképzelted, hercegnő? Mit kell így drámázni? - kérdezem, de amikor arra kérdez rá, hogy "mi" vagyok egy kicsit leesik az állam. - Hát, nem egy elkényesztetett kitartott liba, az biztos. - válaszolom azonnal, mintha a vérem azonnal forrni kezdene. Pedig esküszöm általában lazán kezelek mindent és mindenkit, csak a beképzelt gazdagokkal akadnak problémáim, de velük nagyon. Ha aurorok között megjátszom a francia fruskát, hogy előbb meglássam milyen fából vannak faragva, akkor várható, hogy egy random csajszival szemben az Eiffel-torony tetején nem fogok kiteregetni kapásból semmilyen szennyest. - Boszorkány, nyilván. - mondok ennyit, nincsen bennem egyébként semmilyen támadási szándék, pedig szórakozhatnék azzal, hogy felé dobbantok egy bú-t, de látom, hogy már így is teljesen meg van feszülve. Egy kicsit még el is engedek furcsán felvonva a szemöldökömet, maradok végig az angolnál, ha már ő is úgy szólalt meg, tisztán, akcentus nélkül beszélem. Hiszen az anyanyelvem. - Félsz tőlem? - kérdezek rá végül, egészen hitetlen fejet vágva. Rendben, Drumstrangos voltam, rendben, nem vagyok a világ legkedvesebb teremtménye, de azért konkrétan ijesztőnek se mondanám magamat. Ráadásul akkor mi a halálért követett és került olyan helyzetbe, hogy csak kettesben legyünk? Sokkal egyszerűbb lett volna, ha szól valakinek és nem egyedül jön fel, pedig senki mást nem láttam érkezni. Bár ez nem jelenti azt, hogy egyetlen biztiőrnek se súgott oda annyit, hogy valaki fel akar mászni a torony tetejére, körülbelül öt másodpercbe telt volna, szóval azért ezzel még mindig számolhatok, hogy valaki betoppan lekapcsolni.
Még csak nem is sejtem, mennyire hasonlítunk ezzel a lánnyal, hiszen én is azért váltam ennyire önálló alkattá, mert bizonyítani szerettem volna, miszerint igenis képes vagyok rá és nem kérek az állandó figyelemből, csak azért mert annak idején, évekkel ezelőtt beteges és törékeny kislány voltam. Szabadulni szerettem volna abból a ketrecből, amit sokan otthonnak neveznek és inkább csapódtam idegenekhez, semmint bíztam volna magam a szüleimre a lehető legkisebb mértékben is. Persze, sokan ezt se tartják önálló életvitelnek, hiszen továbbra is mások tartanak el, de valakire mindig muszáj lesz támaszkodnunk. Nekem pedig ez bőven megfelel így. Nem függök anyáméktól anyagilag és ez volt a cél. A gazdag pacákok egy idő után pedig annyit tejelnek, hogy ha ügyesen használom ki a helyzetet, önállóan is képes leszek megélni. Nem kell tornyokat megmásznom annak érdekében, hogy bizonyítsak, szeretem ugyanis a kényelmesebbik utat választani. Valóban nem izgat különösebben, ha a nyakát is szegi és tényleg csupán önmagamat sajnálnám azért, mert végig kellett néznem mindazt, amit ő már akkor magára vállalt, amikor eldöntötte abban a bájos kis kobakjában, hogy kívülről jut fel Párizs egyik jelképének legtetejére. Mégis, a képességei felkeltik a figyelmemet. Bestiaszakos hallgató vagyok a Roxfort egyetemi részlegén, minden érdekel, ami nem hétköznapi, ez pedig... Életemben nem találkoztam még hasonló jelenséggel, szóval dermedten állok a helyemen, amikor - megunva a velem való tétlen szemezést - halad felfelé a váz mentén. Őszintén szólva még a számat is eltátanám, ha nem lenne benne a pezsgő, amit gyorsan le is nyelek, ez a reflex pedig visszahoz annyira a valóságba, hogy egy szempillantás alatt helyezzem a félig üres poharamat az egyik asztalra és induljak el a terem kijáratának irányába annak érdekében, hogy egy felfelé tartó lépcsőn vagy liften a lány vélt céljának helyén lyukadhassak ki. Végül gond nélkül lépek ki a liftből, a következő pillanatban pedig fejbe kólint a tudat, miszerint itt se árt óvatosnak lenni, ha ekkora magasságban talpon szeretne maradni az ember lánya. A szél valamennyire nehezít a mozgásomon és szintén kapaszkodót kell keresnem annak érdekében, hogy ne döntsön fel. Mindenesetre, hamar túlteszem magam a problémán és tekintetemmel a lányt keresem, aki sehol sincs. Hát mégis sikerült még előtte felérnem? Már pont ama gondolat érlelődik bennem, hogy visszaforduljak, hiszen talán esélyesen ő is meggondolta magát, azonban ő pont ezt a pillanatot választja arra, hogy a hátam mögé kerülve szólaljon meg, ezzel elérve azt, hogy jóformán a levegő is kiszökjön a tüdőmből, majd némi sikkantást hallatva - amelyet remélhetőleg elnyom a szél hangja - perdülök meg és kapok ijedt arccal a mellkasomhoz. - Ó, te jó... - hebegem ijedten, méghozzá angolul, hiszen nem beszélek franciául, csupán néhány szót makogok, ha nagyon szükséges, de a szókincsem rettentően gyér. - Mégis hogy képzelted ezt?! - szegezem neki az első épkézláb kérdésemet - szintén angolul, egyelőre mit sem foglalkozva azzal, érti-e vagy sem a mondandómat - még csak nem is világossá téve számára, hogy most a hátam mögé való lopakodását nem tolerálom, esetleg az Eiffel-tornyon való mutatványát. - Egyáltalán ki vagy te? Mi vagy te?- szólalok meg ismét, amint sikerül úrrá lennem a légzésemen és a szívverésem is kezd visszaállni "normálisba". Még mindig érdekel a lány, vagyis sokkal inkább a képessége(i). Fogalmam sincs azt illetően, milyen késztetés munkál bennem az ismeretlen eredetű mágikus tulajdonságok megismerését illetően, hogy még arra is képes voltam, hogy itt és most ne hagyjam faképnél, hiszen süt a képéről, hogy nagyon nem kedvelheti a hozzám hasonlókat, de hát van az, ami még a szembeötlő ellentéteket is felülírja bennem. Más esetben útját állnám a lifthez, de hát ez jelen helyzetben nem játszik, hiszen simán füstté válna, szóval egyelőre marad a "pálcámvészesetérenálamvan"-opció. Ha más nem, hát a levegőbe repítem és ki szeret fejjel lefelé lógni? Kis leckét egyébként is megérdemelne, nem igaz? Remélhetőleg használnak ellene az ehhez hasonló varázslatok és nem válik még előtte füstgomolyaggá... Egyelőre viszont nem moccanok, noha minden egyes porcikám fel van készülve arra, hogy szükség esetén előrántsam a pálcámat és - még ha felölti azt a fura alakot is - megpróbálkozzam vele.
Látom, ahogy elképed az arca, hogy kint lógok az ablak másik oldalán és ez valahol elégedettséggel tölt el. Lehet, hogy ezt az egészet csak azért csinálom, hogy elvonja a figyelmemet, hogy akárkinek is bizonyítsam, hogy képes vagyok rá, akármire képes vagyok és nincs szükségem senkinek a támogatására, ha nem kérnek belőlem akkor egyik lábam itt, a másik ott. Túl mélyen nem vagyok hajlandó még belegondolni se, mert valójában irtózatosan fáj, hogy apám páros lábbal rúgott ki egy hatalmas veszekedés után, pedig egész idáig ketten voltunk a világ ellen, egy elválaszthatatlan csapat. Végül a rideg mosolya a csajnak visszahoz a jelenbe és még inkább undorral tölt el, pedig azt még nem is tudom, hogy a mutatvány azért hozza rá a frászt, mert Ő nem akarja végignézni és magát sajnálja, nem azért mert ÉN megdöglenék, ha valami balul sül el. Amikor elegem van a szemezésből technikát váltok és elkezdek felfelé suhanni, de végig nagyon közel az épület vázához. Habár nagy a szám és magabiztos vagyok, azért teljesen hülye nem és ha kifullnak a képességem azért szándékozom megkapaszkodni és nem lezuhanni kétszáz méter magasból. Éppen most kezdem az életemet, a harcot apám ellenségeivel szemben, ha akarja, ha nem - tehát nem különösebben szándékozom kilapulni. Nekem szerencsére, neki sajnos, kétlem, hogy gyorsabban felérne, mint én, aki lényegében füstként olyan gyorsan suhan, mint maga a szél. Ehhez képest míg ő körbesétál, feltöri az útvonalat a privát lifthez, beszáll, elkezd a magasba emelkedni... Eléggé buta gondolat, hogy azt hiszi megelőzhet. Amikor megállok az Eiffel-torony utolsó olyan részén, ami mondható terasznak és van is valamilyen vízszintes talaj és nem csak a rácsokba lehet remegve kapaszkodni, akkor mélyen magamba szívom a hűvös esti levegőt. Meg kell kapaszkodnom, hiszen ilyen magasban ki vagyunk téve a szélnek, de ez nekem jóleső kihívás, élvezem, ahogy meg-meglök, nem pánikolok a magasságtól se. Az adrenalin persze felnyomja a szívverésemet rendesen, az izgatottság szinte elektromosságkén szaladgál végig a testemen. Aztán megérkezik az a lift én pedig belépek az egyik fém oszlop mögé, hogy végignézzem, hogy a csaj megjelenik és ő is elbújik, abban hitben, hogy elsőként ért ide. Ha már így utánam jött a legjobb, ha ráhozom a frászt - legalább is nekem a legjobb, addig is elvonom a saját figyelmemet a hisztiről az életemben. Légneművé vállva úszok át észrevétlenül a fém építmény falain, hogy egyenesen mögé kerüljek és emelt hangon - mert hát erőteljesen fúj a szél - megszólítsam. - Hű, de rohadt izgalmas lehet az a bulika, ha beáldozod a frizurádat, hogy egy idegent kövess inkább. - szólalok meg franciául szúrkálódva, eddig is látszott, de most is egyértelmű, hogy a gazdag pávaként riszáló réteg benne van a bögyömben rendesen. Szó szerint az egyetlen klikk, akivel nem tudok kijönni, olyan mélyen gyökeredzik a csóró hátterem és persze az igazságérzetem. A folytonos költőzés, személyiségváltás közepette az apám nyilvánvalóan nem tudott túl sok mindennel elkényeztetni, mindig csak feltaláltam magamat.
//Dzsinn, részlet: Képesek áttetsző szellemalakot felvenni néhány percre/körre. Ilyenkor átmehetnek falakon, nem éri őket fizikai támadás. //
Párizs egyszerűen lélegzetelállítóan gyönyörű az Eiffel-toronyból, ezt el kell ismernem magamban. Kevés ember számára adatik meg, hogy hozzám hasonlóan sok helyre eljuthassanak az életük folyamán, de én ezt magától értetődőnek veszem. Pont ez az oka annak is, hogy sohasem értékeltem igazán, ha a francia fővárosban jártam. Hiszen annyira közel van Angliához! Mégis, a mugli turisták tömkelegét látva idefele jövet rá kellett jönnöm, hogy ez a távolság sokkal nagyobb, semmint én azt bármikor is hittem volna az életem folyamán. A mágikus világ pillanatok alatt megoldja a mérföldeket némi rosszullétért cserébe, de a varázstalanok közlekedése nem éppen ilyen egyszerű. Még a leggyorsabb járművük is lassabb, mint egy viharvert zsupszkulcs. Eme gondolat némi mosolyra késztet, de szerencsére senki sem figyel. Ninon talán hányingert kap attól, ha fiatal lánykák tekeregnek idősebb férfiak oldalán, de az én szememben igencsak hasznos eme tevékenység. Azt azért be kell látnom magamban, hogy a hetvenéves tatákra nekem sincs gusztusom, de a maximum negyven év még belefér. Persze, ágyba nem bújok velük, de némi incselkedés és flört is gyümölcsöző tud lenni, főleg abban az esetben, ha az ember érti a dolgát. Nekem pedig volt időm kitanulni eme mesterséget az iskola falain belül. Elvégre, akár húsz éves a férfi, akár negyven, mindkét végletet egy bizonyos ponton lehet megfogni: a büszkeségükön. Szeretik, ha egy nő rajongással tekint rájuk és még csak észre sem veszik, hogy ez a csodálat nem valódi. Igazság szerint még csak jó színésznek sem kell lenni cserébe. Valahogy annyira vágynak arra, hogy egy hozzám hasonló fiatal nő felnézzen rájuk, hogy nem igazán jelent gondot az orruknál fogva vezetni egynémelyiket. És én mit kapok cserébe? Voltaképp mindent. A családom természetesen még csak mit sem sejt arról, hogy ilyesmit művelek, hiszen anyám vélhetően szívrohamot kapna ültő helyében. Elég idős vagyok már ahhoz, hogy ne nézzenek a körmömre és ne kérjenek számon arra vonatkozóan, merre is jártam tulajdonképpen. A hatalmas üvegablakok előtt álldogálok tehát, amikor egyszer csak a látóterembe kerül egy lány, nekem pedig még egy dobbanásnyi időt is kihagy a ketyegőm. Hozzám hasonló korú lehet és nem is igazán hatna meg a jelenléte, de ő az ablak kinti oldalán foglal helyet... Arra tapadva. A lélegzetem is eláll az engem megkörnyékező ijedtségtől, hiszen ez nem valami biztonságos mutatvány. Na, nem mintha az ő sorsa izgatna különösebben... Sokkal inkább tartok attól, hogy a szemem láttára zuhan a mélybe egy rosszul megtervezett lépés miatt és töri össze magát. Nem öngyilkos fiatalokat nézni jöttem Párizsba, az isten szerelmére! Amikor a szemeit forgatja az öltözékem láttán, egy rideg mosoly azért az ajkaimra kúszik, az intése viszonzásául pedig enyhén megemelem irányába a poharamat. Nem áll szándékomban beköpni, engem aztán nem különösebben izgat, hogy ki mivel is üti el a szabadidejét, egészen addig, amíg az illető hullazsákban nem végzi. Az egyetlen dolog, amely még a mutatványánál is jobban meglep, az a köddé, pontosabban füstté válása, így azért igen csak érdekelni kezd a lány kiléte. Ritkán találkozom különleges képességű emberekkel, ez pedig határozottan új számomra. Természetesen, mint minden diák, én is hallottam már a birtokon történt robbanásról, de bennem - a többségel ellentétben - nem éledtek fel extra képességek. Nyilván ehhez is túl gyenge vagyok, akár a vérfarkas harapáshoz. Amint tehát a lány eltűnik a szemem elől, helyezem a poharam az egyik asztalra, végül veszem irányba a torony tetejére vezető lépcsősort. Remélhetőleg nincs lezárva a vendégek elől és viszonylag könnyen feljutok. Ha pedig esetleg mégis, akkor némi mágia segítségével oldom meg a helyzetet. A lényeg az, hogy még előtte felérjek és nyakon csíphessem őt. Ha pedig mindez sikerül, akkor olyan helyen állok meg, ahol nem láthat, amíg fel nem kapaszkodik Párizs jelképének legtetejére. Már csak az hiányzik, hogy visszaforduljon... Eléggé felkeltette az érdeklődésemet ez a kis trükkje, ahogy az is, mégis mit keres egy fiatal nő az Eiffel-tornyon lógva???
Az utolsó napom Párizsban, hajnalban felülök az Eurostarra és meg sem állok Londonig, onnan meg átszállás a nevesincs Corby felé. Hosszú az út, már előre kimerült vagyok, de a dac visz előre, hogy apámnak ellentmondjak és azért is felvegyem a kesztyűt. Még most is fújtatok, annyira kihozott a sodromból, pedig már órák teltek el a veszekedésünk óta, Nem sírtam, nem vagyok hajlandó sírni, még ahhoz is túlságosan haragszom. Egész életemben követtem, amit mondott, költöztem, amikor mondta, nem mondtam el senkinek, hogy kik vagyunk valójában, olyan szinten, hogy már én magam se tudom, hogy kik is vagyunk. Tizenhét éves vagyok, a gyerekkori emlékeim nagy része teljesen homályos, bár az Opál eső óta furcsa álmaim vannak. Persze nem lehetek benne biztos, hogy az álmok emlékek vagy csak egyszerűen álmok, de akkor is biztosra tudom, hogy a brit szigeteken a helyem, a Roxfortban, az Auror képzésen. Hát szerinte nem. Szerinte nem biztonságos, nem mehetünk oda, már az Opál esőre se adott lényegében engedélyt, csak hamisítottam az aláírását mindenhová. Nem érdekli a Csontevő, nem érdekli, hogy azt is túléltem, büszke arra, hogy milyen erős lánya van és még sem engedi, hogy magamtól döntsek… hát most elég volt.
Egy ideig normálisan lépcsőzök felfelé egész Franciaország leghíresebb nevezetességén, ahogy minden turista tenné, aztán jön a kis csalás a lifttel, nem is igazán figyelem, hogy merre sodródok a tömeggel. Aztán ahogy elfogy az a bizonyos tömeg beleütközök a giccses égi éttermekbe és egy hosszú hümmentés erejéig megdobom a vállamon a katonai táskámat, csak úgy eligazgatás gyanánt. Már távolról látom, hogy az egész szintje az Eiffel-toronynak úgy, ahogy van lezárva és puccos forgatag nyüzsög benne, márpedig ma az volt a szándékom, hogy én a legeslegtetejére mászok. Még csak most végeztem a hetedik évemet a Beauxbatons-ban és ugyan eléggé szerencsésen ki szoktam keveredni a dolgokból - tehát még élek -, de azért azt nem kockáztatnám meg, hogy hoppanálgatva jussak el a csúcsra. Éppen elég lesz kitalálni, hogy miként ne szúrjanak ki és szedjenek le szirénázó villogó helikopterekkel a muglik, ha kiszúrnak.
Valahol a szemem sarkából feltűnik, hogy rajtam kívül lényegében egyetlen egy egyszerű túrista se jött fel idáig, a tekintetük csak úgy elsiklik az éttermek felől, mintha azt hinnék, hogy zárva van, pedig én látom az egész csinadrattát, pezsgő vízesések, jégszobrok, csinos kis francicák az öltönyös sugardaddy-k karján, meg persze jó néhány fiatal gazdag fazon, akiket úgy szintén körbeugrálnak a modellek. Egy enyhe hányinger önt el, ahogy a középsőujjammal benyúlok a számba, mintha tényleg le akarnék nyúlni a torkomon, de persze ez csak egy obszcén mozdulat, ami egy éppen errenéző legalább hetvenes tatának szól, akinek mindkét oldalán alig nálam idősebb cicamacák dörgölőznek. Undorító az egész, de egyértelműen a pénz mozgatja őket. Mielőtt beköphetne egy pincérnek, hogy kintről bámulok befelé gyorsan eltűnök a szeme elől, elkezdek körbeszaladni a vas építményen valami kapaszkodót keresve, hogy tovább mászhassak felfelé, de nem egyszerű a helyzet, pedig aztán én nem vagyok szívbajos. Lényegében miliméterenként haladok körbe, hogy végül a többszáz méter magasságban átmásszak az étterem terasza felé és ezzel együtt premier plánban bekerüljek egy hozzám hasonló korbeli, sőt, hasonló alkatú, hasonlóan barnahajú tájat pásztázó lány kilátásába. Igaz, hogy amíg rajtam egyszerű, könnyen nyúlós ruhák vannak, edzőcipő meg póló kombóval, csak vastag szemceruzával és szempillaspirállal, addig ő tetőtől talpig elegánsan kicsicsázva. Őszintén arra számítottam, hogy egy kicsit feljebb tudok érni, mielőtt kiszúrnának, de lényegében ő belülről tapad a kilátásra én pedig kívülről az ablakra, amikor észreveszem. Egy hosszú pillanatig nagy kék szemekkel megbámulom, aztán szemforgatok egyet a ruhájára és egy merész mozdulattal elengedem a kapaszkodómat és két ujjamat a fejemhez emelve intek neki adiost. Közel biztos, hogy be fog köpni, amilyen nyafkák és hisztisek ezek a franciák, de ha már elkezdtem, akkor azért is végigmegyek. A szeme láttára vetem be a “titkos fegyverem” és válok füstgomolyaggá, hogy még mindig szorosan a fém építményhez simulva kezdjek el felsiklani minél magasabbra míg csak ki nem merül a képességem vagy le nem kapcsolnak. Hiszen valószínűleg azoknak, akik bent vannak egyszerűbb feljárásuk van a torony tetejére, mint nekem, aki vakmerően kint próbálja megmászni. Illetve ameddig az erőm bírja, most már “megrepülni”.
// Dzsinn II.: Képesek füstgomolyag alakot ölteni, így könnyebben bejutni helyekre, vagy akár repülni is. //
Szeretném azt állítani, hogy minden fontos eseményre meghívást nyerek, amely a közelemben zajlik, de ez - sajnos - nem igaz. Még a varázsvilág berkein belül is trükköznöm kell néha, hogy ilyen-olyan eseményekre bejuthassak. Néha fárasztónak gondolom, máskor pedig valamilyen szinten kihívásnak veszem, de eddig folyamatosan sikerrel jártam. Manapság viszont mintha minden sokkal könnyebben menne számomra... Eddig is sikerem volt a férfiaknál, hiszen nem vagyok egy csúnya jelenség, de tennem is kellett érte. Szép szavakkal, ígéretekkel, apró érintésekkel, magával a megjelenésemmel, manapság azonban minden gördülékenyebben megy. Elég egy apró mosoly vagy egy jelentőségteljes kacsintás és azok a bizonyos ajtók megnyílnak előttem. Mintha lenne bennem valami, ami hatással van rájuk... Tudtommal nem rendelkezem véla képességekkel, de örülök ennek a fejleménynek. Néha fárasztó kedvesnek lenni olyasvalakivel is, akit legszívesebben álmában fojtanál meg. Sokat utazom az iskolai szünetek alatt, ez mára már egy komoly hobbivá nőtte ki magát nálam. Szeretek megismerni más kultúrákat, országokat és egy kis ideig részese lenni a helyiek életének. Fura hagyomány ez olyasvalakitől, aki a legtöbb embertársában csak a hasznot látja, de valamiért mindig is szerettem világot látni, ezzel együtt pedig más tájak életvitelét megismerni. Ráadásul, a mágikus lényekről is rengeteget tanulhatok ilyenkor. Láttam már olyan példányokat, amelyek Nagy-Britanniában egyáltalán nem őshonosak, de még Európán belül is csupán elvétve lehet találni itt-ott. Az ázsiai utazásom során pedig rengeteg olyan varázslényt volt alkalmam testközelből is megszemlélni, amelyet eddig csak a könyvek lapjairól ismerhettem meg. Szóval, rengeteg haszna van az ehhez hasonló kirándulásoknak, számomra legalábbis mindenképp. Párizs az a hely, amely nincs olyan messze Angliától, vagyis - finoman fogalmazva olyan, mintha - átugranék a szomszédba egy-két napra. Itt pedig volt alkalmam egy Hugo nevű francia férfit megismerni, aki nálam ugyan hat évvel idősebb, de elég jómódú és rengeteg kapcsolattal rendelkezik a mágikus világban. Franciaország egyik kiemelkedő családjából származik és ennyi elég is volt számomra ahhoz, hogy behálózzam. Azalatt a pár nap alatt, amit vele töltöttem, sok mindent kaptam tőle, ma pedig elhozott az Eiffel-toronyba, egy divatbemutatóra, ahol feltett szándékában áll egy drága ékszert vásárolnia számomra. Nem ellenkeztem, hiszen szeretem az ilyen holmikat, mindez pedig egy mágikus show, vagyis pont az én világom. Ha szerencsém van, akkor valami nagyon értékes dolgot kapok majd tőle és nem valami koppintott bizsut. Háttal állok a gyülekező vendégseregnek, az egyik ablak előtt, amely egész Párizsra nyújt pazar kilátást innen és a városban gyönyörködöm. Hugo elment valami italért, holott pincérek tucatjai nyüzsögnek körülöttünk, szóval nem is értem, miért ragaszkodik ahhoz, hogy ő maga hozza személyesen. Nyilván attól tart, hogy valamit belekevernek az italába, holott nem hiszem, hogy egy ehhez hasonló hely megengedhetné magának az ilyesfajta botrányokat. Mindenesetre nem tartóztattam fel, hadd érezze magát hasznosnak. Személy szerint nem tartok vele, hiszen a főváros látványa sokkal inkább leköt ezúttal.
Franciaország és Párizs leghíresebb nevezetessége 324 méter magasra nyúlik a parkosított, tóval és fákkal díszített területen a város közepén. Az 1889-ben a Világkiállításra épült fém építmény a magasságával Párizs minden szegletének kilátását megtölti karcsú, törékenynek ható alakjával. Habár úgy tervezték, hogy a kiállítás után lebontásra kerül, a sikere megmentette a végzetétől és azóta a tagadhatatlanul romantikus város ikonikus jelképévé vált az egész világ számára. Megnyitása óta minden egyes évben turisták milliói látogatják meg, hogy a tetejére érve belássák Franciaország Szajna-szelte fővárosát.
Le Jules Verne - Az ámulatbe ejtő étterem az égben
Az Eiffel-torony második emeletén, 125 méter magasságban terül el a Michelin csillagos elegáns étterem, ami három egymást követő teremmel és terasszal ad rálátást az építmény lélegzetelállító környezetére. Az étterem igazán patinás környezet elegáns vacsorákra és rendezvényekre is, hiszen Párizs nem csak a Szerelem fővárosa, de a divaté is - így nem csoda, ha a befolyásos divattervezők is előszeretettel választják bemutatók helyszinéül.
