2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Készülsz? - hökkenek meg kissé. Frankie kicsípte volna magát az iskolaújság kedvéért? A gondolatra azért egy pimasz kis mosoly jelenik meg a szám sarkában, amint elképzelem őt csinibe vágva és mit ne mondjak, valamiért cseppet sincs ínyemre az, hogy csak úgy átengedjem őt Ashtonnak vagy bárki másnak is... Legyen az illető bármilyen nemű is. Olyan cuki és annyira aranyos, a pozitív kisugárzása pedig hatással van a környezetére is. Tudom is én, talán csak az érzelmeim beszélnek belőlem, de jelen pillanatban tényleg így gondolom. - Hát, hogy őt ki hívta meg, arról fogalmam sincs, de nem hiszem, hogy sokat buknék, ha fogadnom kellene. Rocco esélyesen így szeretne minket népszerűsíteni. Az iskolaújság is felettébb jó PR lehet számunkra, rá pedig túlzottan is buknak a csajok, nyilván befűzte - ismerem el a vállamat vonogatva, hiszen maga a válogató nyílt körű volt, bárki bejöhetett és hát a tagok is akárkit meghívhattak. Én nem éltem ezzel a lehetőséggel, hiszen sok minden más volt akkoriban a fejemben, csak túl akartam esni rajta és kész. Hogy maga Rocco invitált-e meg valakit és mégis milyen céllal, azt meg már a fene se tudja. Sose avat be a magánéletébe és a kapcsolataiba, egy kezemen meg tudom számolni, hogy eddig hány csaját ismertem személyesen is. Mégis... engem nem zavart a csajszi jelenléte, akkor Frankiet meg miért? Azt hiszem, ez a kérdés szépen belém szúr, bár igyekszem nem folyamatosan ezen kattogni, így inkább el is hessegetem magam elől eme rémképet. - Felmelegítselek? Az én szobámban kellemesen meleg az idő, puha az ágyikó, talán még a konyháról is vihetnénk rágcsálnivalót - húzom hülyéskedve Frankie agyát. Szó, mi szó, megszokhatta már ezt részemről, elég gyakran előfordul, de a hülyéskedésnél tovább sose jutottunk. Tisztelem őt annyira, hogy ne mozduljak rá, még abban az esetben sem, ha iszonyatosan bennem van a késztetés arra vonatkozóan, hogy lépjek valamit ez ügyben. - Talán még meg is oldható, ha ki tudjuk vágni magunkat a szent lakoma alól - forgatom meg a szemeimet. - Nekem még nem esne nehezemre, de te... - sandítok rá kíváncsian. - Az ausztrál karácsonyt nem tudom garantálni, de Florida még működhetne. Az Ilvermorny-ban rengeteg olyan barátom volt, akik Floridában éltek - fűzöm még hozzá. Magába az iskolába nem mennék vissza jó szívvel, de - szerencsére - a barátaim többsége hitt nekem, még abban a szörnyű helyzetben is. Voltak, akik elfordultak tőlem, de nem mindenki. - Rémes vagy - hüppögöm színpadiasan, Ashton védelme hallatán pedig kelletlenül vonom meg a vállam: - Nyilván - hagyom rá végül, hiszen értelmetlen lenne Frankiet győzködnöm arról, hogy milyennek tartom a srácot. Ha ő kedveli, hát lelke rajta, ettől függetlenül viszont én nem leszek jóban vele emiatt. Előbb bizonyítson számomra is. - Hát, ha Florida összejön, elhívhatnánk őt is - motyogom. Nem vagyok én ilyen pokróc, általában könnyen barátkozom, de az előzmények tekintetében tényleg olyan, mintha csak úgy passzolnánk Camillet, holott ő lépett le, nem kellene emiatt bűntudatomnak lennie. - Vagy, ha más nem, mi lenne, ha veled mennék oda hozzá? - jut eszembe a hirtelen jött ötlet. - Te annyira könnyen nyitsz mások felé, én meg... Nem szeretném kiközösíteni őt, tényleg nem, de segítség kellene azt illetően, miként közeledjek hozzá - ismerem el. Igen, ez hülyén hangzik, de ha egyszer valóban ez a helyzet? Amikor vége lett a válogatónak, gratuláltam neki és haverias mozdulattal meg is paskoltam a vállát, de az mind amolyan "kötelező jelleget" kapott. És nem szeretnék ilyen lenni, főleg nem olyasvalakivel, aki kirángatott minket a bajból. - Nem szeretem a konkurenciát magam mellett - fintorodom el. - Túl jóképű, a végén engem még észre se vennének - vigyorodom el végül. - Magányos farkas vagyok az éjszakában, nem nyomulok falkában. Majd megoldom - vonom meg a vállam. - És te? Még csak a láthatáron sincs senki, akivel egy kicsit jobb lenne? - vonom fel kérdőn a szemöldököm. Nem szokásom beleszólni Frankie kapcsolataiba, örülök, ha boldog, de most tényleg pocsékul festett, amikor betoppantam ide.
[/color][/b]
Frances Russo
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Csillagvizsgáló torony Hétf. 11 Dec. - 14:59
Először mintha csak meglepne a kérdése, de aztán megrázom a fejemet, talán a kelleténél hevesebben is. - Dehogy! Csak nem tudtam, nem szóltatok, hogy lesz ilyesmi, akkor másképp készülök. - köszörülöm meg végül a torkomat kicsit, mint aki azért zokon is veszi, hogy semmiféle tájákoztatást nem kapott az ügyben, és gondolom a csaj nem teljesen random érkezett oda. Azt nem mondom ki, ami ténylegesen a fejemben van, hogy bizony eléggé úgy láttam, mintha Rocco túl sokszor pillantana arra, bár lehet, hogy csak zavarta, hogy valaki ott szaglászik a válogatón. Nem is értem igazából a dolgot. Bár tény, hogy meghírdettük, de egy ilyen esemény a személyes ügyünk kellene, hogy legyen. Így olyan, mintha másnak is beleszólása lenne, hogy végül ki mellett dönt a banda. - Az is lehet. Szó se róla, hogy legszívesebben csak a kandalló mellett ülve melegednék. Ez a kinti cidri valami rémes! - hát igen, én azért jóval előbb elővettem egy meleg kabátot, mint azok, akik megszokták már ezt az időjárást. Gondolom, ha valaki meg tudom is én Norvégiából jött volna ide, akkor még pólóban flangálna, amikor én már a téli kabátban didergek. - Pedig az milyen baromi jó lenne! - sóhajtok fel, sőt gondolatban már meleg tengerparton sütkérezem. - Egy ausztrál karácsony, na az lenne az igazán király! Vagy Florida! Basszus Diego, olyan szívesen élnék Floridában! - pillantok el ábrándozva a távolba, mintha csak azt várnám, hogy most azonnal felkel a nap a látóhatáron és jó meleg fényével új életet lehel az egyre kopárabb és hidegebb tájba. Persze ilyesmire nem kerül sor, nem elég hozzá a reménykedő nézés. - Ne mondd, hogy fájt?! - csóválom a fejem mosolyogva, amikor a karját lapogatja, ahová finoman belebokszoltam. Nem vagyok én olyan erős, vagy csak tényleg nem gondolok bele, hogy akár még az is lehetek. - De ne aggódj, Ashton jó fej, csak szerintem rosszkor voltatok rossz helyen és azért indult rosszul a kapcsolatotok. - hümmentek, bár nem ismerem a részleteket, de majd lehet, hogy Ashtont is megkérdezem, hogy mégis mi volt, amiért ennyire nem jó a kettejük viszonya. - Csak adj magadnak időt, meg neki is. Gondolj bele a srácnak mennyire húzós lehet, hiszen tudja, hogy mi már egy jól összeszokott bagázs vagyunk, neki pedig nem elég, hogy be kell töltenie az űrt Camille helyén zeneileg, emberileg is be kell illeszkednie. És mindezt úgy, hogy mi itt vagyunk egymásnak, neki meg senki. - látom azért, hogy Diego még mindig kissé húzódozik. Talán annak örült volna a legjobban, ha nem veszünk be magunk mellé senki mást, de mégis csak kell Camille része is és nem tudta volna csak úgy más átvenni. Négy főre íródott minden dalunk és nagyon gáz lett volna röviddel a fellépések előtt variálni ezen. - Szerintem menni fog, csak légy nyitott. Nekem annyiban könnyebb, hogy egy házba járunk, majd ismerkedem vele, puhatolózom. Hátha eleve találok nektek valami közös pontot, ami megtöri a jeget. Lehet, hogy ő is nagy nőcsábász és együtt mehettek csajozni, tudom is én! - mosolyodom el, próbálván jobb kedvre deríteni e téren Diegot, pedig szó se róla, hogy az eljén, amikor feljött a toronyba, még én voltam jobban kibukva. De mindig is ilyen voltam, elég könnyen félreteszem a problémákat, ha már egy kicsit kibeszéltem magamból, vagy legalábbis beszéltem, néha elég ha bármiről, ami elvonja a figyelmemet. Ez jelen esetben is így van, maximum a gondok ettől meg nem oldódtak, de könnyebben félreteszem őket.
Sejtem, hogy Frankienek még előttünk is akadnak titkai az évek óta tartó barátság ellenére is, de ez sosem zavart. Elvégre, én se osztok meg vele vagy Roccóval mindent, ahogy ez visszafelé is működik. Mindenkinek akadnak az életében olyan emberek, akiknek képes jobban megnyílni, ez pedig egyáltalán nem annak a jele, hogy nem bízna másokban. Egész egyszerűen csupán Camille, mint személyiség, nálunk jobban passzolt Frankiehez és hát rengeteg időt is töltöttek együtt. Ez a lányoknál mindig is így volt... Az érzelmi világuk másabb és noha én is mély érzéseket/érzelmeket vagyok képes megélni, mégse ugyanaz velem megbeszélni egy s mást, mint Camilleal. - Nekem mondod? - nevetem el magam a szavai hallatán, de többet nem fűzök hozzá a témához. Az érzelmi életem nulla, ha vannak is nők az életemben, nem túl sok ideig maradnak mellettem, mert vagy én unok rájuk vagy ők rám. Túl gyakran vagyok egyedül, nincs kihez kötődnöm, ez pedig tényleg veszettül pocsék érzés tud lenni néha. Nem mindennap rágom magam rajta, de igenis vannak alkalmak, amikor magam alatt vagyok és olyankor mindenkit kerülök. És ezúttal valahogy nem is traktálom Frankiet a Diego Vivanti-féle társkereső szolgálattal. Én adjak másoknak tanácsot, amikor nekem sincs senkim? Ugyan már! Ráadásul pont Frankie esetében? Ennyi erővel tökön is szúrhatnám magam. - Tanulás és vizsgák ezerrel - vonom meg a vállam, bár kissé kizökkent barátném hirtelen szökkenése egyik témáról a másikra, szóval zavartan felemelem a karom, megvakarom a tarkóm, majd csupán rántok egyet a vállamon: - Tudtommal az iskolaújságnak akart cikket írni a válogatóról, azért volt ott. Miért? Kiszemelted magadnak? - vigyorodom el szélesen, hiszen pont az imént esett szó a magányról, erre Frankie máris ismerkedne? Hát, nem csoda, elvégre jönnek az ünnepek, jobb párban, mint magányosan. Ami azt illeti, talán nekem se ártana végre felcsípnem valakit, legalább a két ünnep közöttre. - Vagy esetleg még nem álltunk át a hideg, angol szelekre - ráz ki a hideg átvitt-és szó szerinti értelemben is. Az olasz nyár és tél nagyban lemarad e mögött, az tagadhatatlan. Ki tudja, még az is lehet, hogy Frankie is emiatt lehangoltabb, mint általánosságban. Az esetek többségében próbálja mindennek a pozitív oldalát nézni, erre most... Más, mint az az életvidám lány, akiért annyira odavagyok, de ő is Frankie, szóval cseppet sem érint kellemetlenül. Itt vagyunk egymásnak, az a lényeg és rám tényleg mindenben számíthat. - Tudod, néha csodálom, hogy eddig bírtad - jegyzem meg végül a beszámolója hallatán. - Ha nem lenne olyan rém nagy az elvárás azzal kapcsolatban, hogy mindenki ott legyen az ünnepi vacsorán, simán felvetném, hogy mi négyen menjünk el valamerre karácsonyozni, de így... - vonom meg a vállam, hiszen Frankie családja is eléggé markánsan kezeli ezt a dolgot, ahogy anyám részéről is elvárás a jelenlétem, nekem pedig muszáj megjelennem, különben minden borul. Na, nem mintha nem tudnám magam pillanatok alatt kivágni mindebből, de ha tudomására jutna, hogy inkább a bandával voltam, egyből Roccót venné elő és tekintené főfelbújtónak, mint mindig mindenben. - Már hogy a fenébe ne aggódnék? - morranok fel, amikor a vállamba bokszol, de cseppet sem fenyegetően, inkább kissé neheztelve, amiért ez annyira meglepi őt. - Régóta ismerjük egymást, szeretlek, imádlak, nem szeretném, ha bármi bajod esne - masszírozom meg az ütések helyét, hiszen Frankie igazán adja a kicsi a bors, de erős-felállást. Ő nincs tudatában ennek vagy csupán néha megfeledkezik magáról, de hát dobos, ami extrém karmunkát igényel, eme edzettséget pedig a mindennapokban is hasznosíthatja. Mint amikor egyszer meg kellett kérnem, hogy nyisson ki nekem egy befőttes üveget... Ciki helyzet volt, annyi szent, amikor elsőre sikerült számára, én pedig legszívesebben a föld alá süllyedtem volna szégyenemben. - Bevallom, fogalmam sincs - sóhajtok fel. - Még nem tudtam rávenni magam, hogy odamenjek hozzá és beszélgessek vele. Tudom, hogy ez sokkal inkább lenne előny, semmint hátrány, de... nem is tudom... - keresgélem a szavakat, hiszen úgy tűnik, én vagyok az, akiben Camille távozása a legmélyebb nyomot hagyta, ezt pedig képtelen vagyok leplezni. Akkor és ott próbáltam mindent a helyén kezelni, de akkor is megviselt. Jó lenne már túllépni ezen, különben a banda issza meg a levét, ezzel nagyon is tisztában vagyok. Ha pedig Frankie is próbálkozik, én miért ne tehetném? - Talán a nagy részét a turné is megoldja - hümmentek egyet. - Csak gondolj bele... A nap nagy részét úgyis együtt töltjük, nem igaz? Városnézés, miegymás. Roccót ismerve nagy a valószínűsége annak, hogy nem mindig fogja hagyni számunkra az egyedi programokat, pont az új srác miatt. A színpadon pedig rá kell hangolódnunk egymásra, ezt te is tudod. Valahogy meg kell oldanunk - nyomom meg az utolsó mondat szavait, hogy éreztessem mindennek a súlyát. A srác személyiségétől függ, hogy ez mennyire lesz könnyű menet számunkra, bár aláírom, tényleg olyasvalakinek tűnt, akivel nem lesz gond.
Frances Russo
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Csillagvizsgáló torony Csüt. 23 Nov. - 15:21
A legnehezebb jelenleg talán tényleg az, hogy még csak igazán kibeszélni se tudom magamból, hogy mi a gond. Pedig olyan jó lenne! Camille nincs itt, így nincs egy bizalmasom sem, akivel őszintén beszélhetnék. A fiúknak persze sok mindent elmondok bizonyos dolgokról, de mindent nem lehet, mert hát mégis hogyan lehetne? Rocco esetét, vagy egyáltalán, hogy egészen megkedveltem ezt az Ashtont, de hát azt hiszik, hogy a csajok jönnek be. Annyi bonyolult ez az egész! Tudom, hogy én tettem azzá, de akkor is. - Jah igen, olyasmi. Meg aztán tudod hűvös idők, mindenki összebújik, ilyenkor pocsékabb egyedül. - bököm ki, de nem is tudom, hogy erre Diego mit is mondhatna. Keres nekem egy csajt... de az ilyesmit mindig lepattintom, mert igazából azon az egy smároláson kívül Camillelal a színpad és az adrenalin hevében... hát nem érdekelnek a lányok. Bezzeg Rocco... Erre ott az a csaj, akivel összeakarja hozni a családja, vagy mi a franc van a kis fotós bigével. Tök ellenszenves! - De mesélj veled mi van! És a kiscsaj a válogatóról? Az a fotós lány. Hogy is keveredett mellénk? - kérdezem laza kíváncsisággal, mintha cseppet sem érdekelne a dolog, de közben már akkor is majd megevett a kíváncsiság, főleg hogy időnként mintha határozottan érdeklődve nézett volna rá Rocco. Én biztosan nem vagyok eléggé... nem is tudom, de nem vagyok olyan búvalbéleltnek látszó, mint az a csaj. Alacsony is, meg túl sötét a haja, és tökre ellenszenves, vagy csak azért, mert láthatóan Roccot érdekli? Francba! - Áh bírom én a hideget, ti vagytok olyan fagyosak, ez biztosan Vivanti vonás. - vonom meg a vállamat. Tény, hogy hűvös van, de talán engem fűtenek a bajok is, amik idegesítenek és azért sem érzem annyira. A kérdésére viszont megfordulok és újra kibámulok az erdő felé. Alig lehet látni, mert lassan kezd sötétedni, messze már annyira jól nem visz el a szemem. - Nem tudom. Simán csak néha besokall az ember nem? Betelik a pohár, meg ilyenek. Gondolom nálam most jött el ez a pont. - sóhajtok egyet, mert hát tényleg most jött túl sok minden össze, amivel nem tudok mit kezdeni. Próbálok én, de tényleg basszus, de akkor se megy. Aztán újabb kérdések, picit mintha nem is tudom számonkérő lenne, de igyekszem ezt a részt elengedni a fülem mellett. Hát igen Ashton említette, hogy beszéltek rólam. Mennyire fura ez már, főleg, amiket ő mondott Diegoról. - Igen ő, és nem volt könnyű menet. Kissé nehéz természet elsőre, de amúgy kedvelhető, csak sok szarság van a háta mögött, amiket nem tud kezelni. Mondta, hogy ismeritek egymást és... hogy túlságosan védelmezővé váltál, amikor rólam volt szó. Hát ennyire aggódsz Frankie néniért? - újra megfordulok, és belebokszolok kicsit a vállába, újra a tőlem megszokott vicces-csipkelődőre váltva. Világ életemben ezzel lepleztem, ha valami gondom volt. Valahogy sokkal könnyebb adni a lazát és gondtalant, mint belesüppedni, vagy csak elfogadni és kezelni a problémákat. Ashton szerint Diego már-már féltékeny volt, szerinte túlságosan féltően viselkedett, de ezt még mindig nem hiszem el. Tuti, hogy ő értelmezte rosszul. Amikor aztán tovább beszél kicsit ott hátul az agyam leghátsó részében valami bizseregni kezd, újra azok a szavak bújva elő, amiket Ashton mondott. - Nem tűnt olyannak, mint aki ráakarna mászni mindenkire, sőt tudtommal van valami csaja, nem? - azért kicsit utánakérdeztem ennek a Zacharynak legalább a környezetemben, hogy valaki tud-e róla valamit. Az előző bandája ügyében, meg hogy akadnak, akik valami mardekáros lánnyal látták, bár a lányról nem sok jót hallottam. Eléggé tüskés, szóval nem mentem a közelébe, hogy kifaggassam az új gitárosunkról. - Lehet, hogy jó lenne, az egyik szünetben mondjuk. Kicsit jobban megismerkedni vele privátban is, hogy jobban összeszokjunk. A turné előtt már esélytelen, de hosszú távon össze kell csiszolódni. - bólogatok egyetértően. Mondjuk gőzöm sincs, hogy benne lenne-e a pali, de gondolom igen. Biztosan neki se könnyű, hogy egy összeszokott csapat részévé kellene válnia. Mi mégis csak már gyerekkorunk óta ismerjük egymást, ő ellenben most kerül be a csapatba lényegében vadidegenként. Jól gitározik, de hogy csapatként működjünk, ahhoz azért több kell. Kémia, meg minden.
Nem lep meg, hogy Frankie meglepődik a hangom hallatán, hiszen nyilván senkire se számított egy ilyen kései órában, főleg nem itt, a Csillagvizsgáló-toronyban. Tudtommal ma egy évfolyam se téblából errefelé, az oktatáson kívül pedig szerelmespárok szoktak csupán idejönni turbékolni, hiszen mennyire sablon már felvinni a kiszemelt csajt és smárolni a szabad ég alatt de bizonyára most ehhez is hideg van. Újabban pedig csinos, szőke doboslányok kiabálnak random a semmibe eme helyszínen, amely fejlemény számomra meglepően kellemes fordulat. Ha ezt tudom, akkor igenis gyakrabban nyitok be random időpontokban, ez nem is kérdés. - Család? Tanulás? - tippelgetek, mialatt a dobverőt nyújtom át számára és szinte meg se lep, hogy mennyire felvillanyozza szeretett ütőjének a látványa. - Nincs mit, haver... nő - teszem hozzá vigyorogva, amikor pedig közelebb húzódik és játékosan oldalba bök, én sem vagyok rest... Ha sikerül, lágyan átkarolom, nem sokkal a válla alatt, majd kezdem el felmelegíteni a tenyeremmel végigsimítva jó pár gyors mozdulattal a felkarján. - Ú, basszus, nem fázol, te lány? - kérdem némileg cidrizve, hiszen hiába öltöztem be jól, még így is arcon csap a hideg, bár ki tudja, hogy a mediterrán vérem vagy a sárkányságom miatt viselem a szabadon repkedő mínuszokat nehezebben. - Miért pont most és miért pont itt? - szegezem azért neki a következő kérdést egy néma sóhaj kíséretében, hiszen tudtommal egyetlen olyan tárgyat se vet fel, amely alapján itt kellene korzóznia, szóval elég komoly fellegek gyülekezhetnek a feje felett jelenleg. Legszívesebben kifaggatnám, de az sohase túl célravezető, úgyhogy inkább várok, hátha magától is mesélni kezd. - Hébe-hóba előfordul - vonok vállat, hiszen az üzenőfal olvasása valóban nem az én reszortom, de azért - ha a fülembe jut valami olyasmi, ami érdekelhet - veszem a fáradtságot és elbaktatok odáig. - Miért? Kiírtad? - vonom fel kíváncsian a szemöldököm, hiszen ezúttal se az üzenőfalon keresztül találtam meg a tárgyat. Azért a "barát" szóra befeszülök és szinte rögtön eszembe is jut az az alak... - Ashton? - tippelem meg csak úgy mellékesen, mialatt a testtartásom kienged. - Nemrég összefutottam vele és szóba kerültél - teszem azért még hozzá, hiszen nyilván rákérdez majd, hogy ezt mégis honnan tudom. - Fura figura, annyi szent. Össze tudtál vele barátkozni? - pillantok azért meglepetten le rá, hiszen valamivel alacsonyabb nálam. Frankie barátkozós, de az az Ashton minden közeledést elutasít. Én is próbáltam eleinte jó fej lenni vele, de végül rájöttem, hogy veszett fejsze nyele és nyaljon sót. - De rohadtul - sóhajtok egyet, amint újfent szóba kerül Camille neve. - Vele teljesen más volt az egész - ismerem el, hiszen nélküle is pörgünk, de az ő lázadó, szellemes énje folyamatosan hozott valami meglepetést az esténkbe. Hol lekapott valakit egy csókra, hol ledobta a felsőjét, hol pedig összezúzta a gitárját a pillanat hevében. Róla nem is volt kérdés, hogy élvezte azt, amit csinálunk, hiszen minden egyes mozdulata erről árulkodott mindenki számára. A közönség imádta és én is. - De vele eszedbe se jusson smárolni! - borzolom meg végül jobbommal Frankie haját játékosan. - Semmi tapi, ő egy faszi... - kontrázom vidoran. - És a végén még a hátán verem szét a gitáromat. Na, nem mintha érdekelne, de irtó drága hobbi, úgyhogy leszel szíves tököndobverőzni, ha esetleg feléd közeledne csücsörítve - elevenedik meg előttem a kép beszéd közben. - Talán nem ártana elhívnunk olaszba, ha már jobban megismertük. Mit gondolsz? - kérem ki az ő véleményét is. Elvégre, az egész banda onnan indult és sose árt érzelmileg közelebb kerülnie hozzánk. Talán ez segíthet is benne számára.
[/color][/b]
Frances Russo
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Csillagvizsgáló torony Kedd 14 Nov. - 15:25
Meglepetten fordulok, szinte perdülök meg, amikor meghallom az ismerős hangot, picit talán össze is rezzenek, mert nem számítottam rá, bár miért is ne jöhetett volna ide pont most akárki? Végül aztán egy félmosollyal megvonom a vállamat. Azt hiszem már bizonyítottam pár bulin, hogy kitudom engedni a hangomat, noha sosem törtem énekesi babérokra, mert sokkal jobban szeretem a dobolást és amúgy sincs annyira jó hangom, meg képzetlen is. Megmaradok az időnkénti háttérvokál szintjén, de néha nem árt egy kis plusz decibel. - Jah, asszem minden is összejött! - felelem végül, de azért amikor előkerül a dobverő felvillanyozódom, főleg hogy úgy fest a másik fele is meglesz, csak az meg történetesen Ashtonnál van. Oh pont Ashtonnál! Ennek is mégis mennyi esélye volt basszus? - Kösz... haver! - húzódom közelebb átvéve a dobverőt az átellenes kezemmel, a másikkal meg a könyökömmel finoman odaszúrok az oldalának. A megjegyzésre nem is tudom, hogy mit mondhatnék. Camille egyszer azt mondta, hogy simán csak túl kellene lépnem ezen az egészen és keresni valakit, akivel jól érezem magamat és kiengedhetem a gőzt, úgy igazán. Ahogyan Diego is teszi, hiszen iszonyú sokat csajozik, ami gondolom azért egész jó feszkó levezető tud lenni. Csak hát olyan fura lenne és valahogy sose sikerül rávenni magamat, hogy elmondjam az igazat, ha már a sors furcsa fintora miatt mindenki elkönyvelte rólam, hogy a lányok érdekelnek. - Már tudom kinél van, szerencsére meglett. Szoktál üzenőfalat olvasni? Valami kölyök rám hozta a frászt, hogy benyelte egy kutya, de hál' istennek tévedett. Egy új... barátnál van. - őszintén szólva gőzöm sincs, hogy Ashton micsoda. Barát, bár az elején szerintem simá hülyét kapott tőlem, és még most sem vagyok benne biztos, hogy nem idegesítem időnként. Viszont vacsizni hívott, ami azért eléggé hát romantikus gesztus. Neki még nem mondtam nyíltan el azt a nem igaz tényt, amit kellene, de valószínűleg pont azért nem tettem, mert nem igaz. Áh, bonyolult! - Nem tudom, még nem ismerjük, de szerintem érdemes adni neki egy esélyt. Mégis csak ő teljesített a legjobban és megszavaztuk nem? Ő is akarta, akkor nem lehet gond, még ha... hiányzik is Camille. - mondom ki végül azt, ami neki is látszik a tekintetében és ha hallanám a gondolatait, akkor tudnám, hogy bizony pont ez jár az ő fejében is. Semmi se lesz olyan, mint volt, de muszáj ebből az új felállásból kihozni a legtöbbet. Mást úgy sem tehetünk nem igaz?
Az én karácsonyom egyelőre fogalmam sincs, hol fog telni, bár esélyesen Nápoly lesz az úti cél, hiszen - ha jó pontot szeretnék ismét szerezni anyámnál - végig kell ülnöm a családi vacsorát. Amit annyira nem bánok, mert elég nagy a családom és mindig van valami cirkusz, miközben elénk kerül a többfogásos ünnepi vacsora. Leginkább a rengeteg félreértés végett szokott hatalmas szóváltás kerekedni, amolyan igazi, olasz módra, mialatt egymást túlharsogva igyekeznek többen is bizonygatni a saját igazukat. Egyszóval, a mi falaink között nem csupán a kanál és a villa töri meg a csendet, hanem a mediterrán hangulat is éket ver közénk. Mindezek ellenére azonban az asztalbontásra már ismét elsimításra kerülnek az ellentétek, egy teljes évre legalábbis mindenképp. Emiatt is tartom inkább szórakoztatónak, semmint katasztrófának eme alkalmakat. Semmi vérre menő, de azért a káosz mégiscsak eluralkodik, ez pedig ad valamiféle bájt az egész hóbelebancnak. - Mindig is tudtam, hogy van tüdőd, de hogy ekkora... - szólalok meg fejcsóválva a Csillagvizsgáló torony ajtajában állva, még mindig a kilinccsel az ujjaim között, amint elhal Frankie "ordítása". Vigyorgok, mint a tejbetök, engem aztán nem zavar, ha ezzel vezeti le a feszkót, hiszen neki is akadnak gondjai rendesen és hát vannak alkalmak, amikor legszívesebben én is csak úgy belekiabálnék a semmibe, hátha azzal minden jobb lesz. - Minden összejött, igaz? - engedem el végül az ajtót, majd csukom be, hogy aztán egyenesen a lány mellé léphessek, majd balommal az egyik eltűnt dobverőjét nyújthassam át számára. - A válogató után a teremben hagytad - fűzöm hozzá magyarázatként és tényleg ez az igazság. Ott hevert, csak úgy elfeledve és mivel én voltam az egyik utolsó, aki távozott onnan, szerencsére egyből ráismertem benne Frankie dobverőjére. - Általában párosan szép az élet és mindent tűvé is tettem, de nem találtam a másikat - ismerem el végül. Nagyjából egy óráig kutattam, mire megállapítottam magamban, hogy számomra ott nem terem több ütő. - Végigmentem azon az útvonalon is, ami a Griffendél-toronyba vezet, de semmi - csóválom meg a fejem. - Vagy nem egyenesen a klubhelyiségbe mentél utána, vagy valaki más megtalálta és zsebre tette - sóbajtok fel. A legtöbb dobverő általában fogyóeszköz, de ha valaki zenész, nem szereti csak úgy elveszíteni őket, hiszen valamiféle értéket képviselnek. Mint az írók szemében a kedvenc toll, teszem azt. - Ha szerencséd van, akkor az illető szintén visszajuttatja hozzád, ki tudja - vonom meg a vállam, majd bámulok ki én is a csillagos égre. Kissé hűvös az éjszaka, de szerencsére mindkettőnk jól felöltözött. Azért az én fejemben is rendesen kavarognak a gondolatok, hiszen Camille távozása a bandából rányomta a bélyegét a hangulatomra és a nemrég történt válogató is... - Neked mi a véleményed az új tagról? - szólalok meg végül csendesen, hiszen nekem azért vannak kétségeim. Nem mintha a srác tehetségével lenne gond, egész egyszerűen csupán egy jól összeszokott csapatba kerül, akik régóta ismerik egymást, ez pedig azért elég nehéz lesz számára és számunkra is. - Szerinted állni fogja a sarat? - teszem fel végül azt a kérdést, amely jelen pillanatban a lehető legjobban nyomja a lelkemet. Legszívesebben visszarángatnám Camillet, de tartom magam ahhoz, hogy az új tag beválogatásával lezárult az esélye a visszatérésre. Továbbra is barátok vagyunk, hiszen nagyon szeretem őt is, de ez nem egy csiki-csuki játék. Rengeteg munkánk van egy-egy szám mögött, ahogy az egész bandában is, egyszóval, ha arra kerül a sor, hogy valaki kijelenti, miszerint itt a vége, akkor az komoly és annak súlya van.
Frances Russo
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Csillagvizsgáló torony Szomb. 4 Nov. - 15:08
Zűrös napok vannak mögöttem. Az eltűnt dobverő, a válogató, meg úgy általában minden, ami a fejemben kavarog. Az anyám valamit akar, ebben biztos vagyok, mert nagyon úgy éreztem a legutóbbi leveléből, amiben azt pedzegette, hogy mindenképpen karácsonykor legyek otthon is pár napot. Mégis miért akarná ezt, ha nem valami fontos lenne? Bele se merek gondolni, hogy mégis mi lehet az a nagyon fontos. Persze mások erre tuti, hogy azt mondanák, hogy dehát család és karácsony, de az az igazság, hogy az utóbbi években igenis olyan is előfordult, hogy nem odahaza töltöttem az ünnepeket, vagy ha így is volt akkor felületes partikon vettünk csak részt, semmi családi meghitt akár, ami más normális családoknál szokott lenni. - Talán tényleg fel kellett volna vennem a jóslástant. - pillantok fel a mostanra már csillagos égre. Kellően hűvös van, de alapvetően ez cseppet sem zavar most. Felöltöztem rendesen, meg amúgy is fűt a sok zavaros gondolat, amik a fejemben kavarognak. Amit pedig végképp nem értek, hogy ez a zűrös fenemód furá önfeláldozó Ashton gyerek is lépten nyomon betolakszik, pedig lássuk be, hogy az eddigi találkozásaink nem voltak éppenséggel a legideálisabbak. Arról meg nem beszélve, hogy hivatalosan mindenki úgy tudja rólam, hogy a lányok érdekelnek, most pedig mégis kezdem úgy érezni, hogy biztos Ashton érdekel. A zenére kellene koncentrálnom, a bandára és persze amennyire ebbe belefér a kötelező tanulmányi körök. Mégis most is azon kattogok, hogy gyakorlagilag vacsizni hívott, ahol meg kellene neki mondanom, hogy mi van.... vagy is az álca szerint mi van, mert hát valójában nem az van. Összeszorítom a fogaimat és körbe se pillantok, csak egyszerűen jó hangosan belekiabálok a sötétbe.
Én pontosan tudom, hogy hiányzott. Minden bajjal, nehézséggel, komplikációval, mindennel együtt folyamatosan a gondolataim között volt, hogy nem szabadott volna elköszönés nélkül eltűnnöm és hogy mindent meg szeretnék osztani vele. Most még is ezalatt a néhány perc alatt a feje tetejére állt közöttünk minden és alig látom a fényt az alagút végén, azt, hogy újra legjobb barátnők legyünk. A válaszára nem tudom leplezni a meglepettségemet, hiszen semmilyen negatív attrocitás nem ért az ég világon minket még Lioneah-n kívül és a család többi tagjának visszafogottságán kívül. Bár az utóbbit nem is mondanám negatívnak, csak fel kell dolgozniuk, meg kell érteniük és ez teljesen jogos a mi esetünkben. Lehet, hogy még is csak elfogadták az emberek, hogy már lassan hét éve hivatalosan felnőttkorúnak számítok és semmi az ég világon nem szól ellenünk, mert még csak nem is egy 60 éves aggastyán professzorról beszélünk. - Köszönöm a bizalmadat és hogy tényleg ismersz. - érintem meg újra egy kis reménnyel, tényleg jól esik, hogy ő nem könyveli el az egészet felelőtlenségnek. Mondjuk ezek után az, hogy akármennyire eltávolodtunk ő felismeri, hogy nem kezdek csak úgy egy ilyen kapcsolatba, a családom pedig nem, az másik kérdés. Vajon azért, mert ő kevésbé félt, mint ők, vagy tényleg megért? - Csak nagyvonalakban, tudod, hogy mennyire elvonta mindig a figyelmemet, hogy akármi történt a többiekkel azonnal ugrottam. Igazán nem volt vele beszélgetésem, csak nagy vonalakban tudok egy-két dolgot arról, hogy volt egy nagy szerelme, aki... meghalt... - kicsit nyelek, eléggé rossz érzés másról ilyet mondani, de Sheree-nek mondom és egy olyan fiúról, aki érdekli, tehát vagy beszéltek már erről és nem mondok semmi újat, vagy joga van tudni róla, mert megmagyarázhat egy-két dolgot. - Csak Gray. - mosolyodom el, hogy ne tanárúrnak hívja, persze lehetséges, hogy neki furcsán áll a szájára, de örülnék neki és tudom, hogy órán kívül Graysont se zavarná baráti körben. - Nem is tudom, talán csak annyi kellett, hogy mellettem legyen, ameddig rájövök, hogyan menthetném én meg magamat. - teszem hozzá, hiszen a démonok, amikkel küzdöttem, a bűntudat és a sok hiba, a tragédiák a családban és hogy mindenért, tényleg mindenért én akartam felelősséget vállalni senki más által nem oldódhat meg, mint én. Nekem kellett helyretennem a dolgokat és még mindig nem sikerült mindent elintéznem, de a gyógyulás folyamata megindult. Kinyílt a világ, mondhatni én már rajta vagyok azon az úton, hogy a világ megismerje az igazi Seraphine McCaine-t, amin most Sheree-nek is el kell indulnia. - Talán. Nem tudom, hogy miért nem bukkantak fel az életemben azóta, de azt kell mondjam, hogy talán még készen sem állok rá, hogy szembenézzek velük. - vallom be, pedig aztán már jobban teljesítek a gyakorlati tárgyakon, végigvittem az Akadémiát és jócskán fejlődtek a mágikus képességeim is. Érzelmileg viszont még mindig nem állok készen. Szeretném jó érzéssel elengedni, bátorítani, hogy járja a saját útját, akármennyire fáj. Talán már az is túlságosan sok lesz a számára, hogy én indítottam el a gondolatot, hogy szakot válthatna, hogy megtalálhatná, amit igazán élvez, így egyetlen megjegyzéssel se akarok többet mondani vagy noszogatni. Csak örülök, hogy végül egy halvány mosoly megjelenik az arcán és átkarol, hogy még egyszer én is magamhoz húzzam, mielőtt ki tudja, hogy mennyi időre elengedjük egymást. - Neked is sok szerencsét Sheree... - motyogok csak ennyit, ahogy hátatfordít és eltávolodik az arcához érve. Megbicsaklik a hangom és közel biztos vagyok benne, hogy a folytatást már nem hallja, de recés hangon még is befejezem. -... és hidd el, ha az én szememmel látnád magad, egy pillanatra sem hinnéd, hogy valaha is csak az árnyékom voltál.
Egyelőre még könnyebb úgy tenni, mintha nem éreznék ezzel kapcsolatban semmit. Magam sem tudom pontosan, hogy hiányzott Sera, vagy könnyebb volt a magam útját járni nélküle. Mondjuk nem jöttem ki valami jól ebből a saját út dologból, de ha egész életben próbálsz megfelelni és felérni valakihez, akkor talán nehezebb igazán jót kihozni magadból, mert mindig ott lebeg a fejed felett, hogy el fogod szúrni. Ennek okán pedig végül bizony el is szúrod. Nekem ez már elég sokszor ment és bizony tuti, hogy sok példával tudnám bizonygatni Serának, hogy miért rontottam el én többször, mint ami csekély hibája esetleg neki van. Ezért is nem baj, hogy elvonom a figyelmét azzal, hogy hallottam a pletykát, azóta, hogy visszajöttem. - Csak az nem tudja, aki nem akarja tudni. - csúszik ki a számon, mintha kicsit talán túl gyorsan is történne, mint aki büszke rá, hogy ezúttal Sera csinált olyat, ami sokak szemében elítélendő, bár amennyire én tudom sokkal inkább elítélik a fickót, mint a naiv lányt, akit biztosan kihasznál. - Sosem ismertelek felelőtlennek. Ha én csinálnám ezt akkor oké lenne, de nálad... nem hiszem. - cáfolom meg ezzel a szavait. Végtére is Sera még ha úgy is véli, hogy követett el életében hibákat, vagy vannak negatív tulajdonságai, ezeket én sosem láttam és nehéz lenne meggyőznie róla, hogy vannak. Ennek okán pedig nem tudom elképzelni, hogy rossz döntést hozna. - Ha neked megfelel a fickó... - teszem még hozzá. Csepp elítélés sincs a hangomban, bár szó se róla igazából nem tudom, hogy mit eszik egy idősebb pasason, de hát a szülei meghaltak, lehet, hogy valami rejtett apakomlexus, vagy ilyesmi. Mindenki okkal teszi, amit tesz. Én se véletlenül próbáltam mindig annyira felérni hozzá, a helyett, hogy a saját vágyaimmal foglalkoztam volna. Azért most nem keresek magamnak én is egy tanárt, hogy kövessem az úton. - Igen, talán ismered? - de lehet, hogy csak névről tudja, hogy kicsoda. Ha netán kiderülne, hogy tetszett neki, netán volt valaha is köztük valami, amiről én nem tudok, hát akkor aztán tuti, hogy itt dőlnék a nem létező kardomba. Az már igazán abszurd lenne. Ennyire nem járhatok Sera nyomában mindenben. - Szóval a tanárúr volt a megmentőd, vagy afféle? - hümmentek egyet, amikor a történet egy részébe ad betekintést. Na nem vagyok egyébként cinikus, de amúgy viszonylag kis esély lett volna rá, hogy Sera összejön egy tanárral. Nem az a típus, aki órán rámászik, ne adj isten a jobb jegy érdekében... tudjátok. - Talán egyszer majd mindketten utánajárunk a dolgainknak. - teszem végül hozzá, bár nem hiszem, hogy együtt. Én jelenleg amúgy se tehetem ki a lábamat a kastélyból, legalábbis ha nem muszáj, mert legutóbb se lett valami jó vége. Troy viszont segíthet és úgy fest, hogy akar is. Ha a riasztó festmény gyűjteménye nem zavar be a dologba. - Igen, ezt én is várom. - hallgatok el, de végül egy halvány mosoly féle jelenik meg az arcomon. Tényleg ki kell találnom, hogy mit akarok kezdeni az életemmel, bár egyelőre még sejtelmem sincs, hogy hogyan és hogy merre induljak és ha szakot akarok váltani, akkor érdemes lenne minél előbb. Végül bár kissé hezitálok, de aztán megköszörülöm a torkomat és bizonytalanul, kissé esetlenül ahhoz képest régen ez mennyire könnyen ment, de közelebb lépek és megölelem Serát. Csak úgy félkézzel, megpaskolva a hátát, ezúttal nem olyan szorosan, nem kapaszkodva, hiszen az elszakadás a cél és ezúttal nem úgy, hogy valamelyikünk, vagy épp mindkettőnk elmenekül a vele történtek elől. Azt már tudom, hogy nem töltem meg senkit, még ha támadásom valaki halálát is okozta, de attól még rendbe kell tennem az életemet és ezt ezúttal nekem kell megtennem, nem másnak. - Remélem, hogy minden rendben lesz veled és... ha az én szememmel látnád magad, egy pillanatra sem érdekelne mások mit gondolnak rólad. - lépek hátra, és az utolsó szavakat egészen gyorsan hadarom el, hogy aztán hirtelen fordítsak hátat. Talán még Sera épp láthatja, hogy mintha az arcomhoz nyúlnék, történetesen a szememhez, de már csak hátulról, hogy aztán eltűnjek a lépcsőkön lefelé.
Próbálom lenyelni a szavakat és a keserűségemet is, felümelkedni az egészen, hogy mennyire bánt, hogy szembesít a segítségem károsságával. Ugyanezt érezte Lioneah is? Talán a többi testvérem is csak eltűrte mindazt, amit tettem a szüleink halála után? Nehéz megszólalnom, látszik rajtam, hogy gombóc kerül a torkomba. Lehet, hogy akaratomon kívül azt mutattam Sheree-nek, hogy én vagyok a jobb, a tökéletesebb kiadása, de közben szinte szétszakítanak a hibák, amiket elkövettem és a jellemhibák, amiket szeretnék takargatni, de sokszor nem tudok. Most is látszik, ahogy erővel próbálom magamban tartani a csalódottságom, masszívan beharapom a számat, pillanatok kérdése, míg vér serken. Amikor azért kiszalad a száján a "tanárúr" kicsit meglepetten zökkenek ki a hirtelen önsajnálatból és egzisztenciális krízisből, hiszen így közel egyszerre bújik ki a zsákból az, hogy míg elvolt mi történt velem és Daniel apjával, és hogy ő is talált valakit Tommy óta. - Nem tudtam, hogy tudod. Gondolom szerinted is kihasznál, meg fellángolás, meg felelőtlenség, meg komolytalan... - sóhajtom egy kicsit elanyátlanodva, mert azért olyan kitörő öröm nem fogadott minket a családi körben és Lioneah csipkelődése nagyon mélyen beette magát a bőröm alá, ráadásul talán egyértelmű lenne az is, hogy ő kezdte el híresztelni a dolgot az iskolai körökben, ezt csak... egyszerűen nem akarom elhinni, se számonkérni érte. Nem akarom elindítani a mételyt akkor, amikor a valaha volt legfontosabb lenne, hogy összetartsunk, mindenki érdekében. - Troy? Az évfolyamtársam Troy Smallwood? - vonom fel a szemöldököm, bár egyértelmű, hogy egyáltalán nem vagyok tisztában azzal, hogy jellemileg milyen is a srác, csak amennyire az emberek az egyetemi osztálytársaikat látásból ismerik. Annyi mindennel töltöm ki az életemet, hogy a barátkozás már nem fér fel a listára, éppen elég új ismerőssel, baráttal gazdagítanak az életveszélyes kalandok. Nincs is szükségem több barátra... arra lenne szükségem, hogy ne veszítsem el azokat, akik vannak. Dany-től is úgy érzem eltávolodtunk, és most olyan gyorsan elillant az a boldog, szeretetteljes érzés, hogy újra látom Sheree-t, hogy már alig tudnám felidézni a keserűség alól. Megingatom a fejemet, de ezúttal egyetértek, a nemet arra rázom, hogy lehet-e kapcsolat a kettőnk között. - Én sem hiszem. A tieid szadista tudósoknak tűnnek, az enyémek... tényleg egy vámpír klán volt, mégha nem is jöttem rá, hogy melyik és hogyan nyomozhatnék utánuk vagy merre is induljak el. Nem változtathatnak csak úgy át embereket, még beleegyezéssel is nehéz kérdés ez, nem hogy akaratunk ellenére, aztán fogvatartva. Az egész kicsit zavaros és kusza. Szeretnék utána járni, de egyelőre nem tudom hogyan és annyi minden történt azóta, hogy bár néhány... néhány hozadéka maradt... - kicsit elhallgatok, megborzongva az újdonsült klausztrofóbiámmal és esetenkénti pánikrohamommal, ami szerencsére még csak Gray-jel bukott ki, élesben nem. Aztán újra veszek egy mély levegőt és folyatom. - Talán majd egyszer. Addig hálás vagyok azért, hogy kiszabadultam és hogy az első utam Roxmorts-ban oda vezetett, ahova. - kerül ezen a ponton azért egy nagyon lágy mosoly az ajkamra és öröm a szemembe. Könnyedén tippelhet, hogy valami "nyálas" jut eszembe, és innen már egyértelműen kanyarodhat a gondolat arra, hogy Graysonnal találkoztam azon az estén egy szórakozóhelyen. Tudom, hogy talán már sosem derül ki, hogy kik változtattak át. Nehéz lenne mérlegre rakni reálisan, hogy megérte-e a sok fájdalom, az elrablás, fogvatartás, az, hogy Sashát halottnak hittük, hiszen mindegyik egymásutánja vezetett oda, hogy akkor voltam ott amikor, és ahol kellett, de egy kis, szerelmes hang bennem azt üzeni, hogy legyek optimista a jelenemmel-jövőmmel kapcsolatban és minden megérte. A kérdés teljesen őszinte tőlem és talán benne van az is, hogy bár el kell fogadnom, hogy nincs szüksége a konkrét segítségemre, azért arra képtelen vagyok, hogy ne ültessem el a gondolat-bogárkát a fülébe, ami az enyémbe már meg is ült. Nem akarom, hogy kényszernek érezze a barátságunkat, a közös szakot, semmit közöttünk, de nagyon, nagyon nehéz akkor is elfogadni, hogy már nincs szüksége rám, sőt, évekig "fojtogatta" a jelenlétem. Újabb mély levegő, aztán egy szélesebb mosoly, és mintha még egy új szellő is végigsiklana közöttünk valamelyik nyitott ablakból beszaladva. - Akárhogy is legyen, akármeddig is tartson, alig várom, hogy megismerhessem az igazi Sheree Parks-ot, aki magabiztosan a kezébe veszi az életét és a saját útját járja. - fordulok felé, mégha a mellkasom fájdalmasan is feszül meg azt üzenve, hogy ezúttal tényleg itt az ideje a búcsúzásnak. Ettől függetlenül nem fogom elengedni Erica ügyét, nem csak Sheree-ért teszem, hanem magamért is, de ameddig csak szüksége van rá tartani fogom a távolságot reménykedve, hogy amikor készen áll, újra a legjobb barátnők leszünk.
Talán tényleg erősek a szavaim, de azzal, hogy mindig helyre akar hozni valamit csak még erősebben világít rá arra, hogy mindig elszúrok dolgokat. Még, ha ezt nem is szándékosan teszi, de sajnos mégis ez a vége. Ettől még persze nem akarom megbántani, de ha ez most egy ilyen őszinte pillanat, akkor csak ki kell mondanom. Troy még nem ismer ennyire, talán tőle se viselném el, ha megpróbálna segíteni, de igazából mégis más, főleg maga a segítség, mert Sera inkább az a típus, aki megoldaná helyettem, amitől csak még sokkal kisebbnek érezném magamat. - Ha nem teszed, akkor sose hagyod, hogy önálló legyek és kétlem, hogy a tanárúr örülne, hogy öreg korotokra ott élnék nálatok valami padlásszobában. - jegyzem meg egy félmosollyal, mert minden bizonnyal már hallhattam arról a folyosókon, vagy már eleve ki is tudódott a kapcsolata Graysonnal és ha nem tagadták le, akkor minden bizonnyal elég komoly ahhoz, hogy vállalják a kirúgás kockázatát is érte. Azért, amikor rákérdez, hogy ki az illető picit hezitálok, hiszen nem ismeri és hát még egyáltalán nem mondható olyan komolynak. Valami pezsgés van közöttünk az biztos, de pontosan még nem tudom, hogy mi. Sera szerint biztos, hogy butaság lenne inkább egy alig ismerősre bíznom magamat helyette, csak mert az illető jó az ágyban. - Troy, egy felsőbbéves srác. - ennyit mondok csak végül. Azért most nem fejtem ki a halott csaj esetét, meg a bizarr festményeket sem. Nem hiszem, hogy ez most idevaló, főleg mert érzem Sera irányából az egyre növekvő tartózkodást, ami valahol érthető. Túl sok idő telt el tüskékkel a lelkünkben ahhoz, hogy most csak úgy olyan legyen minden, mint volt. - Lehet, hogy semmi köze a kettőnek egymáshoz, az én esetem a tengerentúl volt. - felelem, bár ott is bőven akadtak éheztetős kísérletek és hasonlók, de én nem vagyok kísértetvadász, vagy egyéb módon különleges, mint Sera. Az pedig szerencsére egyelőre nem merül fel bennem, hogy igazából azért lettem vámpír, mert elsőre elszúrták és összekevertek vele. Csak gondolom, amikor rájöttek engem nem raboltak el, vagy is e miatt ezt a részt megúsztam. Én önként sétáltam bele a magam szívásába. Kellemetlen. - Ez remek kérdés és azt hiszem... nem igazán. Az utazgatás érdekel, ami ezzel jár, de a többi... - húzom el a számat. - De, hogy miben lennék jó én... azt hiszem ki kell találnom, hogy ki Sheree Parks akkor, ha nem olyan akar lenni, mint Seraphine McCaine. - sóhajtok egyet és bár nem mondom ki hangosan, de ebben bizony benne van, hogy ez tényleg nem megy úgy, hogy továbbra is vele kötöm össze a mindennapjaimat. Muszáj megtalálnom önmagamat, a saját utamat úgy, hogy nem őt akarom felülmúlni, vagy utánozni. Önálló döntések kellenek, még ha ez elég ijesztő is elsőre, de épp olyan izgalmas, mint amennyire ijesztő. Mindig ugyanazok a pasik tetszettek nekünk, de ebben már legalább eltávolodtunk. Nekem tuti nem jönne be egy olyan öreg fószer, mint az a Grayson, Sera pedig kétlem, hogy egy Mardekáros búskomor Troy után epekedne.
Az ajkaimra forr a szó, hiszen nem tudom miért, de Sheree szájából ahogy ezt mondja mintha megrovás lenne, vagy rossz. Pedig az én szememben helyrehozni mindent nagyon fontos és tényleg azt hittem, hogy jót teszek vele, hogy segítségemet, ha nem is azonnal, de idővel elfogadják és visszatekintve örülnek neki. Lehet, hogy tévedtem... se Sheree-nek, se Lioneah-nak nincs is rám szüksége és soha nem lesznek hálásak semmiért, talán Erica se fog soha megbocsájtani, csak azért fogadja el, mert olyan elszántan ajánlottam. Hülyét csinálnék magamból azzal, hogy ennyire mérhetetlenül... törődök? - Nem akarlak magadra hagyni... - kezdeném, de amikor azt mondja, hogy nincs egyedül kicsit megtorpanok. Próbálok visszaemlékezni milyen barátok, barátnők merülhetnek fel és ki lehet az, akit szó szerint helyettem választ egy ilyen helyzetben. Egy kicsit talán fordul a kocka és én érzem magam rosszul és hátbaszúrva, amiből csak a zavarodottság ül ki az arcomra, szerencsére. - Akkor... akkor jó. Kicsoda? - kérdezek azért rá, óvatosan, főként azért, hogy tudjam, hogy tényleg lesz, aki megvédje, de azért is, mert érdekel kihez fordul helyettem. Természetesen soha nem sajátítanám ki, soha nem mondtam neki, hogy mással ne barátkozzon, csak velem, de a bajban mégiscsak én voltam ott mellette a leghűségesebben. Az öröm, hogy viszontlátjuk egymást egyre jobban megkopik, ahogy jönnek a rosznál rosszabb beszélgetések, a fejem zsongani kezd, de próbálom visszanyelni a keserű, csalódott érzést és elfogadni az övéit. - Én... én... értem. - keresem a szavakat, hogy aztán csüggedten feladjam és lesüssem a szememet. Tényleg minden arra mutat, hogy ez a mai nap a találkozásé és egyben valamilyen szinten a búcsújé is. Persze egyikünk se hagyja el az iskolát, tehát nem szó szerint válunk el egymástól, de itt az ideje, hogy elengedjem azt az ideát, hogy bármitől is megvédhetem vagy bármilyen tanácsommal jó irányba terelgethetem. Lecsapódik bennem minden, amivel szembesített, a számtalan alkalom, amikor azt hittem, hogy én mindent jobban tudok, jobban csinálok, amit rosszul élhetett meg és tényleg igaza van. Nagyon nehéz kiküzdenem magamból azt, hogy még a vámpírságban is osztozunk, de amikor nem hagy faképnél, hanem visszakérdez, a tudásom legjavából emlékezek vissza. - Hogy pontosan ki, nem tudom. Csak azt, hogy egy csoport volt, nem egyetlen személy, és érdekelte őket, hogy mire vagyok képes úgy, hogy vámpír és kísértetvadász is vagyok. Hatással van-e egymásra a kettő, erősebbé, gyengébbé tesz, és éheztettek, hogy ellenük ne tudjam fordítani a képességemet. - nyelek egy nagyot, tompa hangon visszagondolva, de aztán egy hosszú sóhajjal és néhány pislogással visszatérek az emlékekből az itt és mostba. - Sheree... kérdezhetek valamit? - akadok meg, bár tudom, hogy ez a kérdés magában is egy kérdés és hogy milyen értelmetlen, még is kicsúszik, mielőtt folytanám. - Az, hogy az ereklyevadász szakra jöttél, az is csak amiatt volt, mert én azt akartam és a szüleid ráderőltették, hogy kövess? Boldog voltál egyáltalán a szakon, szereted a történelmet, a kutatást? - bukik ki belőlem, hiszen mindig úgy érezte, hogy nem olyan tehetséges benne, mint én. Kisebbségi érzés volt, vagy annak a jele, hogy nem is ide tartozik?
- Mert mindent megpróbálsz helyrehozni. - sóhajtok egy aprót. Nem egyértelmű, hogy ez a sóhaj mit is jelent, de hát ebben is mások vagyuk. Ő megpróbálja rendbetenni a dolgokat, én ellenben inkább ha elszúrok valamit, akkor elmenekülök. Először egészen Amerikáig mentem, aztán meg vissza ide. Sokkal több erőre vallana, ha elébe mennék a dolgoknak, de őszintén szólva képtelen lennék még ezzel az Erica üggyel is foglalkozni a saját bajom mellett. Pedig még meg se kérdeztem Serát, hogy vele úgy igazán mi történt azóta, hogy nem beszéltünk. - Nos mint most is. Én szúrtam ezt el, nekem kel valahogy megúszni is. - bár a jobb szó az lenne, hogy helyrehozni, de még mindig inkább megúszni próbálom a dolgot. Az viszont bármennyire is rendes tőle, hogy szeretne segíteni, attól még egyben kellemetlen is, mert nem neki kellene megint megoldani helyettem. Én is agyaltam már ezen és hát nem is vagyok teljesen egyedül. - Majd kitalálom mi legyen és... ne aggódj, nem vagyok... egyedül. - bár habozok kicsit az utolsó szánál, mert még pontosan nem tudom, hogy Troyt milyen kapcsolati státuszba soroljam, de nem is kell mindent cimkézni. Az viszont nem lenne jó, ha Sera próbálna kihúzni a csávából, hiába, hogy a kapcsolatunkat úgy gondolja helyrehozhatnánk vele, de én inkább úgy érzem csak rontana a helyzeten. - Tudom Sera, de ha ha nem is akartad, így lett. Nem oldhatsz mindent meg helyettem, mert csak minden alkalommal egyre kisebbnek és kisebbnek érzem magam. - még mutatom is a hüvelyk és mutató ujjammal egy csökkentve a távolságot köztük. Az évek során nagyjából így éreztem magamat. Elszúrtam, ő helyrehozta. Próbáltam jobb lenni, de csak még jobban elszúrtam, hogy ő megint helyrehozza helyettem. Az én hibám is, mert nem kellett volna versengenem és a szüleimé is, mert nem kellett volna ezt az érzést elülteniük belém. Az egész egyszerűen csak nem alakult valami jól sajnos. - Hogy... mi? - döbbenek meg, amikor végül kiböki, hogy mi van vele. Miért nem lepődöm meg? Olyanok vagyunk, mint ugyanannak a könyvnek két változata. Ő az új javított kiadás, én pedig az amelyik még tele van hibákkal és elírásokkal. - Sajnálom... tudod, hogy ki és miért tette? - próbálok nem kibukni, de azért hallani a hangomon, hogy rezeg a léc. Abba pedig még bele sem gondoltam, hogy talán én azért lettem az, ami mert eredetileg őt akarták elkapni, amikor pedig rájöttek a hibára akkor én már nem kellettem. Szívás, sikerült belefutniuk a rossz szőkébe és a hibás széria nem kellett nekik ezért elhajítottak. Én meg önként futottam a kísérletezők karmai közé. Mint mondtam a hibás kiadás vagyok csak, aminek talán tűzre vetve lenne a helye, hogy ne okozzon több gondot. Fázósan átölelem magamat, ahogyan cikáznak a gondolatok a fejemben. Serát kellene sajnálnom, de már megint csak az önző önsajnálat motoszkál a gondolatim között.
Én még mindig olyan naívan látom a barátságunkat, hogy belegondolva, hogy együtt is csinálhattuk volna inkább izgatott vagyok, mintsem féltékeny lennék, hogy "másol". Minden erőmmel támogattam volna és együtt edzhettünk volna a kiképzésen, feladatokon, bár olyan tekintetben, hogy életveszélybe is keveredtünk, jobb, hogy nem volt ott. - Persze, mindenképpen. Nem csak Ericának, de nekem is szükségem van erre, hogy legalább egy kicsit elmossuk a hibáinkat. - válaszolom, bűntudatosan, ez egyértelmű. Előbb voltam képes elfogadni azt, amit Sheree tett, annak tudatában, hogy Erica él, mint azt, hogy amikor a lelke segítségért fordult hozzám én elűztem. Talán egyszerűbb is a szeretteim hibáit elfogadni, mint a sajátomat, legalább is nekem mindenképpen. Habár a tekintetem aggodalmas, már is azonnal kattogok, hogy mit mozgathatok meg annak érdekében, hogy megvédjem Sheree-t azoktól, akik üldözik. - Akkor... akkor kell valaki melléd, aki megvéd, aki mindig ott van, vagy egy terv, egy csapda ellenük. - sorolom tovább, nagyot nyelve abba belegondolva, hogy pontosan mibe is tenyerelt bele. Nem mintha az, hogy én az Angyalok közé tartozom nem lenne félig-meddig egy halálos ítélet, de azt semmiképpen nem mondhatom el neki úgy sem. Mikor kibújik a szög a zsákból, hogy miként bántak vele a szülei és hogyan hasonlítgattak minket össze egy kicsit megrökönyödve, nézek rá, mint akinek teljesen fogalma se volt a dolog mélységeiről. - Azt... észrevettem, hogy néha... néha óvatosabban kellett fogalmaznom, ha tanácsot akarok adni, mert úgy érezted talán, hogy okoskodom vagy azt hiszem mindent jobban tudok, ugye? Pedig én tényleg őszintén, a szívem mélyéről mindent csak azért mondok, vagy teszek, mert törődöm veled, mögöttes szándékok nélkül. - próbálom biztosítani erről, pedig igazán nem én ültettem el benne ezeket a gondolatokat, hanem a szülei. Tényleg hasonló volt egész életünkben az érdeklődési körünk, vagy csak valóban követett volna azért, amilyen nyomást gyakoroltak rá? Hosszan hallgatok, megrágom a gondolataimat és kissé az ajkaimat is, mielőtt rákérdezne óvatosan. - Én soha nem akartam versengeni veled. Csak... csak ezt hidd el nekem. - nyögöm, elcsukló hangon. Habár soha nem akartam senkire ráijeszteni a vámpírságommal, de soha nem is szégyelltem, most viszont mindennél jobban nyomaszt a ténye és az, hogy talán ez is további éket verhet közénk. - Engem is átalakítottak vámpírrá, Sheree, fogvatartottak és kísérleteztek rajtam. Nem pont úgy, ahogy téged, de... velem is megtörtént. - sütöm le a szememet, nem is változtatom át az arcomat vagy a fogamat, meg sem akarom mutatni neki, hogy már ebben is hasonlítunk. Nem direkt csináltam, ezt elég nehéz lenne rám sütni, hiszen elraboltak, de ettől függetlenül még lehet, hogy ez lesz az utolsó csepp Sheree poharába, hogy ezúttal talán örökre váljunk el.
Pedig én persze azért erősen álszerénykedésnek érzem a visszakozását, pedig nem kis dolog egy ilyen elismerés. Nekem tuti, hogy nem sikerült volna, de hát itt se voltam, hogy megpróbáljam. Mázli, mert tuti, hogy csak Sera miatt lehet, hogy belevágok és amikor megint pofára esek még rosszabb lett volna, de helyette csináltam magamnak nagyobb problémát, szóval így se jó. - És te gondolom utána akarsz járni ennek. - vonom le a szavai alapján a konzekvenciát. Lehet, hogy nekem is kellene? Csak épp nem nagyon jó ötlet, hogy kimozduljak a birtokról. Ez legutóbb tökéletesen megmutatkozott, amikor megtámadtak Roxmortsban. Nem lenne okos ötlet ugrálnom, csak mást is bajba kevernék vele, meg aztán én magam is elébe mennék a veszélynek, a helyett, hogy a hátsómon maradnék. Azért persze mégis csak ott kopogtat a gondolat az agyam hátsó szegletében, hogy ezt az egészet én okoztam, mégha nem is tényleg én öltem meg azt a Phoebe nevű lányt, de én támadtam meg a másikat, aki helyett új hulla kellett. Azóta legalább már ezt képes vagyok uralni, előtte meg csak a szám volt nagy, hogy annyira jól megy. Ezért is mondom el olyan nehezen, hogy mibe másztam bele. Meg hát egyébként is ki beszél szívesen a kudarcokról, meg a rossz döntésekről? - Ja kétlem, hogy legális volt, de pont ezért nem is úgy megy, hogy csak kiszáll az ember, vagy rájuk küld valakit. Ezek nem olyan alakok, simán utánam jönnek. - felelem elhúzva a számat, amiből talán még azt is sejtheti, hogy ez már talán meg is történt. Vigyáznom kell magamra, de az is rém unalmas, hogy csak ülök itt és várom, hogy minden rendben legyen és rendbe jöjjön. Élni akarnám az életemet, bár könnyen lehet, hogy úgy csak újabb hibákat követnék el. - Nekem is te, de mégis... Nem tudom Sera, biztosan valami baj van velem, hogy itt ez az állandó versengés, talán a szüleimen múlik, hogy sose voltam nekik elég és sokszor hasonlítottak össze veled, de gondolom nem kellene másra fognom. - magyarázom, mert látom rajta, hogy mennyire igyekszik, de hát nagyon nehéz évek alatt felgyűlt rossz érzéseken változtatni, bármennyire is szeretne az ember. Gőzöm sincs, hogy lehetne-e olyan minden, mint volt, főleg ha azt nézem, hogy mindig is ott voltak bennem ezek az érzések, csak ahogyan nőttünk egyre erősebben kiéleződtek. - Mondani szeretnél még valamit ugye? - kérdezem aztán óvatosan, mert látom rajta, hogy tépelődik és valahogy sejtem, hogy olyasmiről van szó, ami megint nem érintene engem a legjobban. Nem tudom mit kezdjek ezzel az érzéssel. Tudom, hogy butaság az agyammal, de a szívem nem mindig képes felfogni, hogy a logikának kellene erősebbnek lennie, hogy a barátságunk fontosabb, mint ez a kicsinyes irigykedés. Csak hát, ha legalább valami lenne, amiben jobb vagyok... bármi!
- Jó, ez igaz, és nem is volt olyan egyszerű, csak... azért nem érzem tőle még mindig, hogy nagyon megérdemelném az elismerést. - vallom be, pedig nem szeretnék álszerénykedni. Az is furcsa, hogy ugyan többen elvégeztük, de alig a fele maradt egyáltalán a Minisztériumnál, szóval ahhoz képest tényleg többet letettem az asztalra a parancsnokság szemében, mint a többiek. Nem mintha az lenne az egyetlen, ami megítélhetné mennyit érünk, hiszen az, hogy Blaine és Reese újraalapítják a vámpír akadémiát egyáltalán nem semmi. Nem tudom miért válaszol olyan nehezen, hogy hová tűnt és miért, de már ennyiből biztos vagyok benne, hogy nem éppen nyaralni volt. Egy ideig tudok is azzal foglalkozni, hogy végre elmondjam neki mit tudtunk meg Ericával, és azért ez erőteljesen ki is kívánkozik belőlem izgatottan. Várom, hogy ő is izgatott legyen, megkönnyebbüljön, hogy újra összeölelkezzünk, de annál sokkal visszafogottabb, elhagyatottabb, zárkózottabb, csak tippelhetek, hogy pontosan mi jár a fejében. - Phoebe. Phoebe Snow. - emlékszem vissza a lány nevére, ami erősen belémégett, hiszen nagyon erősen szégyellem, amit vele tettem, hogy felástuk és elégettük a maradványait. - Valaki leütötte, elvonszolta valahova az erdőben és végül megölte. Azt mondta, hogy látott a halála előtt egy másik lányt is, úgy gyanítjuk, hogy az lehet Erica, legalábbis a teste. Akárki is csinálta, szándékosan cserélte ki őket és választott két hasonló alkatú, korú, barnahajú lányt. - mesélem neki, bár kicsit megborzongok a részletektől. Még nem tudunk túlságosan sokmindent, nem jöttünk rá hol is lehet az az erdei kunyhó, de ennyit tudunk. És ennyi is elég ahhoz, hogy tudjuk, hogy annak a lánynak a halála és Erica szellemléte annak a rejtélyes mágusnak a kezén szárad, nem az övén. Ha Phoebe-t elkapta sétálgatás közben, akkor Ericánál se számított annyira, hogy előtte mi történt vele, őt is elkapta volna amúgy is. Én legalábbis úgy döntöttem, hogy ebben hiszek. Ahogy elfordul tőlem, szinte el is távolodik először az arcát nézem, aztán azt követem, ahova a tekintete vezet, vonakodva. Próbálok türelemmel várni és bátorító lenni, de azt hiszem most csak annyit tehetek, hogy teret adok neki. Szeretnék válaszolni, közbeszólni, ellenkezni, nyitom is a számat, de végül az ajkaimba harapok erősen és csendben maradok. A mellkasomban felgyülemlik a feszültség és az együttérzés, ahogy a kudarcokról mesél. Szeretnék osztozni benne, elmondani, hogy azon a nyáron, miután Sasha meghalt én is hibát követtem el, engem is fogva tartottak, rajtam is kísérleteztek, de... ha ezt elmondom csak őt fogom igazolni és azt, hogy mennyire sok a hasonlóság közöttünk. Főleg, ha úgy veszi, hogy ami vele történt az abszolút az ő hibája, ami velem, az pedig kevésbé, hiszen elraboltak, nem írtam alá semmit az égvilágon, nem engedélyeztem semmit egy percre se. - A szerződést… meg lehet szakítani. Biztosan van benne egy kiskapu, nem lehet, hogy teljesen legálisan kísérleteztek rajtad és még kiút sincsen, egyszerűen nem. - fordulok felé, látszik rajtam, hogy még a szám is megremeg a dühtől és a kétségbeeséstől, hogy különváltunk és mind a ketten olyan hasonlóan szenvedtünk. - Meg fogjuk találni a kiutat. Ha kell személyesen megyek utána, visszafizetjük akármit is kaptál tőlük és rájuk küldöm a fél MACUSA-t is. - szorul a kezem ökölbe, de egyértelmű, hogy túlzok, nincs ilyen hatalmam, sose volt, sose lesz. Igaz a szüleinket jobbára tisztelték és szerették és Nicolas is tehetséges auror, de azért nem vagyunk olyan szinten, hogy túl nagy befolyásunk lehessen az egész parancsnokságra, pláne az amerikai minisztériumra. Az agyam akkor is azonnal pánik üzemmódba kapcsol, éppen úgy, ahogy akkor tette, amikor a szellem, Erica, Sheree-t jelölte meg gyilkosául. A barátnőm egészen magába roskadva meséli el az egészet, rám sem néz, éles kontraszt azzal, hogy én azonnal sorolom, hogy mit kell tennünk, hogy mindent megjavítsunk. Végül még is csak elfogy a szufla, valamivel csüggedtebben engedem ki magamból a feszültséget egy hónappal. - Sajnálom... sajnálok mindent. Nem tudom, hogy miért ennyire nehéz, miért állít az élet ennyi próbát elénk, de nem szúrtad el a barátságunkat és remélem én se. Soha nem akartam azt éreztetni veled, hogy kevesebbet érsz és szeretném, ha tudnád, hogy nagyon, nagyon fontos vagy nekem, Sheree. - mondom most már szelídebben, halkabban, kicsit esendőbben. Nem tudom, hogyan mondjam el neki, hogy velem mik történtek, a vámpírságot, a fogságot, a kísérleteket, azok után, hogy tudom, hogy zavarja, hogy mennyi hasonlóság van közöttünk. Vágyom arra, hogy ahelyett, hogy összehasonlítgatnánk egymást és féltékenység alakulna ki, inkább osztozzunk egymás fájdalmában, de erőteljesen látszik rajtam, hogy nagyon gondolkozom, hogyan is mondjak el neki valamit.
- De ha jól tudom azért elég kevesen csinálták végig. - teszem hozzá, mert hiába állítja be nem olyan nagy dolognak, azért ez az akadémia mégis csak valami volt, nem is kis valami! A kérdésére viszont még mindig nem tudom, hogy mit mondjak. Bevallani nyíltan egy újabb rossz döntést, egy hibát és kudarcot? Folyton elszúrom és ezt nem könnyű kimondani. Nem csoda, ha egyszerűbb arra válaszolni, hogy úgy fest valamit talán nem rontottam el annyira, mint elsőre tűnt. Talán mégsem vagyok gyilkos, bár ha a teljes történetet ismerném biztosan belelátnám, hogy azért közvetetten mégis csak. - Köszönöm... - mondom halkan, amikor a végére ér a történetnek, vagy legalábbis a nagyrészének, hiszen megint engem védett, hogy én ne kerüljek bajba és egy morcos szellem ne akarjon mondjuk lelökni a lépcsőn, vagy tudom is én. - De akkor ki volt a másik? Valakit mégis csak eltemettünk, aki meghalt. - bököm ki aztán, hiszen ez is fontos. Vagy az az illető előkapott a mellényzsebéből egy hullát? Ha nem így van, akkor talán azért tett el láb alól valaki mást, hogy mi azt higgyük, hogy az a lány az. Mégis hogy lehettem ennyire vak? Igaz, hogy akkor már nem néztem meg jobban magamnak, mégis csak halott volt, meg minden és piszkos is, meg véres... Talán így tényleg a gyilkosság ténye nem az én hibám, de az a másik lány azért halt meg, mert nem tudtam visszafogni magamat. Egy fokkal talán jobb, mint eredetileg volt, de azért így se tökéletes. Végül hátrébb lépek kicsit, újra elpillantok az erdő irányába, mert nem megy, hogy Sera szemébe nézzek. Könnyebb, ha csak úgy a semmibe mondom bele, amit akarok. - Azt hittem azért mentél el, amit tettem... én... mindig úgy éreztem, hogy neked minden jobban megy, én meg folyton elszúrom és maximum idő kérdése, de elszúrom a barátságunkat is, vagy már meg is tettem azzal, hogy olyan nagy súlyt tettem a titokkal a válladra. Azért húztam el, hogy aztán még több hibát halmozzak. Belementem egy alkuba odaát, Amerikában. Kellett a pénz és könnyűnek tűnt, néhány kísérlet, teszt, de egyre durvább lett az egész... - egy pillanatra megborzongok és bár azt hátulról nem látja, de lehunyom a szememet, mielőtt tovább beszélnék. - Leléptem, csak épp van egy aláírt szerződésem és azok, akikkel voltam nem vették jó néven, hogy nem csináltam végig, amit vállaltam. A Roxfort elvileg biztonságos hely... szóval itt vagyok. - fejezem be végül, de még mindig nem tudok megfordulni. Így kimondva még nagyobb baromságnak tűnik, hogy önként vállaltam. Nem néztem rendesen utána az egésznek, nem olvastam el mindent, csak elfogadtam, mert kellett a pénz. Nem volt jó ötlet, mint annyi mindent, amit eddig tettem életem során. Talán nem is vagyok képes jó döntéseket hozni.
Nagyot dobban a szívem, amikor Sheree végül visszaölel és még hozzám is bújik, nagyon jól esik és kicsit sikerül ellazulnom mielőtt elhúzódna. Nem mondom, hogy hiszek neki, amikor válaszol, de olyan gyorsan túllép az Auror akadémiára, hogy nincsen módom visszakérdezni. - Hírest azért nem mondanék, de köszönöm! Lényegében egy gyorstaplapó kiképzés volt és akik elvégezték, azok is sokan elhagyták a parancsnokságot azonnal, szóval én inkább csődnek mondaném a megmozdulást, viszont nekem... jól jött. - vallom be, egy bátortalan mosollyal. Semmiképpen nem tekintek magamra bármiféle hírességként, még ha tény is, hogy a megmaradtak közül magasan végeztem. Észreveszem, hogy nem válaszol magáról már nem csak hogy őszintén, de sehogy. - Sheree, mi történt? - kérdezem újra, óvatosan, mintha valami tojáshéjon vagy taposó aknán egyensúlyoznék, mintha tudnám, hogy ha rosszul teszem fel a kérdést akkor kirobbantok belőle valamit, valami rosszat. Nem mondom, hogy félek tőle, nem erről van szó, inkább attól félek, hogy megsértem vagy megharagszik rám. Mégjobban... hiszen jogosan haragszik, hogy elmentem minden szó nélkül azok után, hogy megtudtam mi történt Sashával. Vagy haragudna? Már ebben se vagyok teljesen biztos. Mintha azonnal átugranánk ezt a részét a beszélgetésnek, belőlem is kikivánkozik nagyon a hír, és ő is arra reagál a legjobban. - Mindent elmagyarázok, ígérem. - mondom gyorsan, hiszen ömlenek a kérdések. Kicsit körbepillantok, paranoiásan, hiszen az egyik legnagyobb szégyenemről fogunk beszélni, nem csak ő mocskolta be a kezét, hanem én is, amikor védelmezni kezdtem és eltűntetni a nyomokat. Elsuttogok egy hangtalanító bűbájt, pedig már amúgy is körbenéztünk, hogy van-e itt idegen, amúgy is be lett csukva az ajtó, de akkor is… Aztán belekezdek. - A szellem, akit elűztem néhány napja megjelent, csak úgy véletlenül ugyanabban a teremben lebegve, amiben dolgoztam egy kutatáson. Visszatért onnan, ahova elűztem, valószínűleg azért, mert a teste, az élő teste visszahúzta őt. Elmentünk a sírhoz, amit aznap kiástunk és felégettünk, besóztunk, és egy teljesen más lány szelleme jelent meg, amikor babráltam a maradványaival. - itt megakadok, sóhajtok. - Természetesen gyűlöl, bizalmatlan és valószínűleg rengeteg mindent visszatart előttem, de ami a lényeg, hogy valaki rátalált és életben tartotta úgy-ahogy, csak nem tudjuk, hogy hol lehet és hogy mit kéne tenni, hogy felébredjen. - fejezem be, kicsit még kusza a vége, igazából az egész kusza, de egyértelműen látszik rajtam, hogy már döntöttem, sőt, el is kezdtem segíteni neki. - Rólam már tudja, hogy ki vagyok, hogy mit tettem, és egy másik diák rajtam kívül látja, tehát mindig meg van a kockázat, hogy zsaroljon vagy eláruljon engem, de a te nevedet soha, egyetlen egyszer sem árultam el neki. - teszem hozzá, hiszen ez eléggé sarkalatos pontja az egésznek. Hiszen attól még, hogy nem ölte meg, egyértelműen bántotta és ivott belőle. Hirtelen már azt se hozom szóba, hogy hozzá hasonlóan engem is átalakítottak, rajtam is kísérleteztek (persze azt még nem tudom, hogy rajta is), csak reménykedve várom, hogy legördüljön az ő mellkasáról is az a kőgörgeteg, ami az enyémről.
Tényleg elég távolságtartó vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy én nem emlékszem a régi időkre, vagy hogy mit jelent nekem Sera, miket tett értem és viszont. Ettől még persze ott kopogtat folyton a fejem hátsó szegletében az a fránya féltékenység is, amit nagyon nehéz nem meghallani. Akkor csitul csak el egészen, amikor az én hűvösségem ellenére is Sera egyszerűen csak megölel. Az első pillanatban szinte megdermedek, de azt az ösztön lép előtérbe és visszaölelve szorítom meg kicsit egészen odabújva. Néhány pillanatig lehunyom a szememet, hogy átéljem a pillanatot, picit talán visszatérjek néhány évet mielőtt az egész mindenség elkezdett a fejetetejére állni. Addig sem hallom a szüleim hangját, hogy bezzeg Sera így, bezzeg a McCain lány úgy. A szavai is jól esnek, de mégse sikerül viszonoznom őket. Valahol ott van a nyelvem hegyén, hogy te is, de végül nem tudom kimondani bármennyire is akarná egy részem. - Jól végülis, azt hiszem. - felelem végül, mostmár kicsit hátrébb húzódva. Tényleg annyi minden történt és őszintén nehéz lenne egy újabb kudarcomról beszámolni. - Hallom híres lettél valami auror akadémia révén. Gratu! - persze a hangom azért nem olyan lelkes, hiszen én mit tudok felmutatni azóta, hogy leléptem? Hibákat hibákra halmoztam és csak bajba kevertem magamat, ezért nem is válaszolok arra, hogy miért is mentem el pontosan. Magam sem tudom, részben persze azért, ami történt, részben... pedig miatta, hiszen sose voltam képes túllépni azon, hogy mennyivel jobb nálam mindenben. Sera már kész nő, én meg még mindig csak elrontok mindent és még csak külsőre is eladhatnának egy hetedikesnek kis jóindulattal. Lapos vagyok, mint a deszka és nem is sikerült túl nagyra nőnöm. A követkető szavaira viszont már meglepetten pillantok újra rá, miután néhány másodpercre akaratlanul is az erdő felé fordult a tekintetem. - Micsoda? Nem értem, de hát... emlékszem, hogy megtámadtam és a végén összecsuklott. Akkor mégis hogyan? Mi az, hogy nem végleges? És ezt honnan tudod? - ráncolom a homlokomat és határozottan értetlenül nézek rá. Lehet, hogy legnagyobb hibám az életben nem is történt meg, vagy legalábbis nem úgy, ahogyan eddig hittem? Még mindig nem értem pontosan, hogy mire jött rá Sera és hogy ezeket honnan tudja. Jó persze látja a szellemet, de őt elűzte, akkor hogyan jött vissza? Ez persze nem jelenti azt, hogy nincs még ezen kívül egy csomó ballépésem, de tény, hogy amik azóta történtek, azok ebből a pillanatból indultak ki. Az hogy leléptem, hogy vállaltam azt az őrült kutatást, ami elől most menekülni vagyok kénytelen. Egyelőre még nem tudom eldönteni, hogy mennyire legyek morcos, hogy ez csak most derül ki, hiába hogy nem Sera hibája, hogy eddig nem tudtuk az igazat.
Sajnos még hírből sem értem el nagy sikereket, ami az ereklyevadászatot illeti - bár az igaz, hogy az Auror akadémián elért helyezésemet és az alkalmazásomat elég nagy dobra verték -, hiszen mindig közbejött valami. Vámpírrá tettek, fogvatartottak, Sasha "meghalt" és én erre válaszul elmenekültem a világ elől, visszatérve rátaláltam Graysonra, elkezdtem az Auror akadémiát aztán azt elvégezve a következő évvel már az Angyalok gépezete indult be és szinte azzal együtt Erica jelent meg az életemben. A tanulmányaimmal éppen annyira tudok törődni, hogy az órai elvárásoknak eleget tegyek, de hogy bármilyen karrierem kiépüljön... esélytelen. Nem csoda, hogy ilyen sokáig tartott, hogy eljussunk idáig, eddig a találkozóig, olyan élesen eltávolodott az életünk és olyan nagyon elapróztam magam. - Sheree... - mondom csak ki a nevét újra, de ezúttal köszönés gyanánt, kicsit talán meglepetten, hogy ennyire beleépült a falba. Nem is tudom mit vártam, de ez az óvatosság ez a tapogatózás és méregetés olyan idegen és hideg érzéssel tölt el, hogy a tarkómon még fel is állnak a pihék. Ha ő nem is, de én közelebb lépek, még ha nem is teljes magabiztossággal. Ebből a közelségből már hosszú ideje óta először végre végig tudunk nézni egymáson én pedig néhány pillanattal később kinyúlok, hogy magamhoz húzzam egy ölelésre, a régi idők emlékét követve. Persze el tud utasítani, el tud lökni magától, ha akar, nem fogom erőltetni, hosszú ideig voltunk külön. Sosem haragudtam rá semmiért, azért se, amibe belerángatott, az én döntésem volt, amit tettem, azért sem, hogy elment és nem várt itt, amikor visszatértem, hiszen én is elmentem és nem kértem ki róla a véleményét előre. Ha megengedi, hogy megöleljem, akkor szorosan átkarolom, de nem fojtogatóan, ha nem, akkor csak a kezeit szorítom meg. - Nagyon, nagyon hiányoztál. - sóhajtom, ahogy kimondom a szívem egy jó nagyot dobban, mintha a legnehezebbet már ki is mondtuk volna. - Annyi minden történt... és gondolom veled is... Sheree, hogy vagy? Miért mentél el? Ugye nem... amiatt, ami történt Roxmortsban? - kérdezek rá egy kicsit madárnyelven, hiszen az iskola területén vagyunk, még mindig kicsit úgy érzem, mintha valami illegálisról beszélnénk. Főleg, mivel arról beszéltünk. - Visszatért, tudod, akit... elküldtem... Visszatért, és kiderült, hogy az állapota nem is olyan végleges, mint hittük. És nem is veled van az utolsó emléke. Nem tettél semmi rosszat, végig ártatlan voltál. - ömlik ki belőlem, pedig még alig hagytam neki időt, hogy bármiről meséljen és még egy szót se magyaráztam meg abból, hogy velem mi történt. Talán nem is kell, talán van olyan erős a barátságunk, hogy elfogadjuk, hogy ami történt, megtörtént, és azonnal azzal törődjünk, ami most van, ami mindkettőnkre tartozik. Talán elég erősek vagyunk ahhoz, hogy legyen bennünk elég szeretet, kitartás és türelem, hogy újra megismerjük egymást. Én tudom, hogy bennem megvan és remélem, hogy benne is, mert tényleg, őszintén hiányzott a barátságunk, az együtt eltöltött évek gyerekekként és a nyarak, amiket szomszédokként töltöttünk el. Megszámlálhatatlan szép emlék köt minket össze és én vajmi kevésszer vettem észre rajta a féltékenységet, hogy rajtam előbb ütközött ki a nőiesség, előbb figyeltek rám a srácok, tettrekészebb és összeszedettebb voltam és így beárnyékoltam őt. Én mindig csak támogatni akartam őt is, éppen úgy, mint a többi testvéremet, hiába ő nem vérrokonom.
Valószínűleg nekem illett volna felkeresnem őt, de az évek óta bennem motoszkáló féltékenység a pocsék helyzetek alakulásával csak még jobban felerősödött. Ez nem jelenti azt, hogy nem hiányzik, hiszen együtt nőttünk fel, gyakorlatilag mintha testvérek lennénk. Ismerjük egymás minden rezdülését és tudom, hogy milyen nagy áldozatot hozott értem, amikor vállalta, hogy megtartja a titkomat, csak azóta olyan sok mindent történt! Sera sikereket ért el, újfent, én meg... csak még jobban elszúrtam az életemet. Olyan, mintha a negatív ellentéte lennék. Egy elszúrt Sera. Véletlenül lettem az, ami, gyakorlatilag helyette, de ezt a hibát már orvosolták, amiről persze én egyelőre még nem tudok. Pedig valahol büszke voltam rá, hogy legalább ebben több lettem, mint ő, aztán majd kiderül, hogy még véletlenül sem, hiszen az egész egy ballépés volt csupán. A múltamat beárnyékolja a fekete folt, hogy ártottam valakinek, vagy hát mondjuk ki nyílan megöltem egy lányt. Ezek után nem csoda, hogy nehéz volt Sera szemébe néznem, aki az egyetlen, aki tudja a titkomat. A tetejében pedig ő olyasvalaki, akinek auror szülei voltak, aki maga is sikerrel elvégezte az akadémiát, oly sokak közül neki összejött. Én biztos, hogy elbuktam volna, ha csak felmerül, hogy megpróbáljam. Helyette csak még nagyobb bajba sodortam magamat, most meg sikerült összeszednem egy iszonyú cuki, de hozzám mérten totál defektes pasit. Sera meg, ha igazak a pletykák valami tanárral szűrte össze a levet. Mondhatnánk, hogy ez se sokkal jobb, de legalább egy kiforrott valaki gondolom és Sera amúgy se választana rosszul, mint én már oly sokszor. - Szia! - pillantok oldalt, picit elhajolva a faltól, ahol eddig álltam, szinte a sarokban, szinte elbújva, mint abban se lettem volna teljesen biztos, hogy egyáltalán megszólaljak, amikor ideért. Milyen furcsa ez. Alig néhány éve, ha találkoztunk, akkor az ölelés volt az első, most pedig tátován és bizonytalanul állok a fal mellett és még azt sem tudom, hogy közelebb menjek-e, nem hogy rég látott testvérként öleljem meg. Gőzöm sincs, hogy mit mondjak, pedig biztosan kellene valamit és azt sem tudom, hogy ő mit szeretne mondani, hiszen biztosan okkal keresett meg. Tudtommal kihagyott egy évet a suliból, na de miért és hol lehetett addig? Gondolom kutatott és bizonyára sikerrel fellelt valami híres ereklyét, csak én abban az időszakban épp nem igen tudtam újságokat olvasni, meg hát igen messze is voltam, lényegében egy másik kontinensen. Ettől még azóta, hogy visszatértem, annak ellenére, hogy nem kerestem őt, azért érdeklődtem utána, ezért is tudok egy s mást a sikereiről.
Amikor visszatértem az iskolába egyszerre töltött el aggodalommal és megnyugvással, hogy Sheree-t nem találtam itt. Azt hittem, hogy ez annyit tesz, hogy az eset után úgy tűnt biztonságosabbnak, ha elmegy és biztonságban van valahol, de most, hogy tudom, hogy nem ölte meg Ericát, hogy hiába űztem el, sőt, lehet, hogy van visszaút is a számára, már nincs miért menekülnie! Persze... tekintve, hogy annyira eltávolodtunk, hogy soha nem is beszéltünk arról, hogy pontosan miért is tűnt el, hiszen aközben történt, hogy én is kihagytam egy évet Sasha miatt, csak feltételezek mindent, fogalmam sincs mi folyik az életében. Viszont azt tudom, hogy visszatért és míg én egy évből maradtam ki, ő kettőből, így minden csak azon múlott, hogy mikor állunk készen arra, hogy újra beszéljünk. Néhány napja küldtem neki egy levelet a baglyommal, aki végigrepült minden egyes szegletet, amit ismerek és előfordulhat ott a lány, hogy visszahívja az iskolába, hogy beszélhessünk. Hiszen még azt se pontosan tudom, hogy most az iskolában van, vagy otthon, vagy egészen máshol... Csak remélem, hogy elért hozzá az üzenet és amikor belépek a Csillagvizsgálóba, akkor itt találom. Szinte nővérekként nőttünk fel és egész életünkben hasonló volt a tehetségünk is, a csillagképek az égen mindig sokat meséltek, talán az volt az első közös vonás, amiben egymásra találtunk. Én sosem éreztem, hogy a barátságunk furcsa lenne, mindig hűségesen védelmeztem, de nem azért, mert gyengébbnek, elesettebbnek könyveltem volna el és magamat jobbnak nála, hanem azért, mert ilyen a természetem. Stílusosan éjfélt adtam meg időpontnak, minket ugyan semmilyen takarodó nem tart már vissza, felnőttek vagyunk. Ha nem lett volna annyi bonyodalom az életünkben, most tavasszal fejeztük volna be már a mester szakot... de a sors nem éppen így hozta. - Sheree? - szólítom meg, amikor beérek, érdeklődve körbeforogva. A csillagvizsgáló nem kicsi, de határozottan nyitott, így többnyire be is látható, így remélem, hogy azonnal meglátom. Remélem, hogy tényleg eljött, hogy tényleg tudunk beszélni. Izgatott vagyok, de talán ideges is, annyi idő telt el és ennyi idő alatt nekem már ott van az elrablás és a vámpírrá változtatásom, Grayson, Sasha visszatérése, az Akadémia, az Angyalok, Erica szellemének megjelenése, mintha egy egész életet éltünk le volna külön és kétlem, hogy az övé eseménytelenül telt volna. Még mindig ragaszkodom a gyerekkorunkhoz, hogy milyen közel éreztem magamhoz, nővérem helyett nővér, hiszen Lioneah egész életében mindenki felé elutasító volt - okkal - és így amikor a szüleink még éltek addig Sheree-vel töltöttem minden időmet szomszédokként, fiatal boszorkányokként, háztársakként. Nem is tudom, hogy pontosan mivel kéne kezdenünk, de azt igen, hogy határozottan itt az ideje. Ha nem találom itt, akkor az egyik távcsőhöz sétálok, hogy előrehajolva felvezessem az égre és a csillagképeket figyelem, amik régi ismerősként megnyugtatóan éppen ugyanott ragyognak, mint ahol mindig is tették. Vagy legalább is az emberi faj pályafutása alatt nemigen mozdultak odébb.
- Ez így kimondva egyszerűnek hangzik, de ha az ajtódon kopogtatnának, akkor mit tennél? - csak hümmentve megrázom a fejemet, hogy igazából költői kérdés csak, hiszen nem tudok sokat az apámról, de azt tudom, hogy Ivor is valami módon lepaktált a Minisztériummal. Csak úgy nem tehette volna meg, hogy a maga ura lesz és kész. Nem így megy ez, az én helyzetemben meg főleg. - Ha így van akkor jogos a félelmük, mert tudhatok olyat, ami veszélyes rájuk nézve. - csóválom a fejemet, hiszen ő is csak tippelget ez tény, de amennyiben tényleg szándékos a memoriám hiányossága, akkor bizony nem csoda, ha nme örülnek neki, ha csak úgy szabadon mászkálok, mint egy időzített bomba. Ettől még persze nem könnyebb elfogadni a tényt, hogy már két éve itt vagyok. Túl hosszú idő ez ahhoz, hogy ne unjam meg a lehetőségek hiányát egy idegen helyen. Jó lenne már végre kimozdulni és nem függni másoktól. Bármennyire is értem a jelenlegi helyzet okait, attól még nem biztos, hogy sokáig viselem türelemmel, hogy itt kell lennem. - Köszönöm! Talán tőled is tanulhatok idővel, ha már nem kell itt lennem. - veszem át tőle a tekercset, hogy aztán engedjem távozni. Furcsa érzés, mert ahogyan utánapillantok nem örülök neki, hogy elmegy, de mégis csak most ismertük meg egymást, úgyhogy kell idő mindkettőnknek, amíg ezt feldolgozzuk. Az már biztos, hogy az álmaim okkal vezettek el ahhoz a házhoz, de ő előbb jött ide, mint hogy nekem sikerült eljutni hozzá. Talán jobb is így. Intek azért még neki, ha visszapillant mégis, aztán mér néhány pillanatig meredek a távolba mielőtt én magam is távoznék a toronyból. Bőven lesz mit átgondolnom azt hiszem.
//Én is köszönöm a játékot! Örülök, hogy behoztad Vladot. <3//
- Nyilván nem kezdek vérengzésbe London főterén, de tulajdonképpen igen, az ember lehet a maga ura. Nyilvánvalóvá kell tenni, hogy nem rángathat bele egyik oldal sem a döntéseibe. Vannak a világon nagyobb problémák annál, hogy Grindelwald visszatér, vagy sem. – Ingatom a fejemet, pontosan tudom, hogy a sötét varázsló és hívei mire készülnek, de én nem ebben gondolkozom. Évek múlva bizony az a sötét angyal az egész világot fenyegetheti, akkor pedig már semmi jelentősége, hogy ki tud a varázslók világáról, s ki nem. Vanessa még nagyon az út elején van, más sorsot szántak neki, mint nekem. – Az emlékek elvesztése különös dolog. Lehetséges, hogy valami történt veled, ami sokként törli ki, blokkolja a múltatad. Mintha a tudatalattid nyomná el. Aztán lehetséges, hogy valaki erős felejtő varázst küldött rád, hogy ne segíthess, ne árthass. És az is lehet, hogy puszta baleset, beleszaladtál valami nem várt eseménybe, a képedbe robbant valami, amire nem voltál felkészülve. Ezt kell első sorban megtudnod. Ha az aurorok azt hiszik, hogy mindez a testvériséggel függ össze, nagyon is lehetséges. – Még alig ismerjük egymást, mégis oly hevesen tennék a lányomért, aki egy új család igérete lehet. Sosem vágytam rá úgy különösebben, hogy valami állandóság legyen az életemben, de talán ennek a húgom elvesztése az oka. Most mintha minden oly valódi lenne, akár be is avatkozhatnék abba, hogy Vanessa visszanyerje az emlékeit. De vajon jogom van pálcát törni a döntései felett? Segíthetek úgy, hogy gyakorlatilag idegenek vagyunk? A legjobb talán az, ha éreztetem vele, hogy segítek, ha kéri, de nem erőltetem. – A tanulás nyilván sosem árt, de nem tőlük, egyszerű halandóktól. Nem ebből a világból származol, első körben azt kell eldöntened, hogy a véred merrefelé húz. Számtalan angyali képesség volt ismert, adok némi támpontot. – A semmiből egy különösen réginek látszó pergamen tűnik elő a kezeim között. Mivel viszonylag közel vagyunk, oda sem lépnem, csupán átnyújtanom. Az írás bár régiesnek tűnik, egyértelműen olvasható a lány számára. A gondolatolvasástól az angyali kard idézésén át a gyógyításig számtalan aspektus van felsorolva benne, amit egykor angyali képességeknek tulajdonítottak. – Most itt az idő, hogy átgondold, merre tovább. Vigyázz magadra leány! – Különösebb búcsúzkodás nélkül kitárom a szárnyaimat, s elrúgom magamat a magaslati épületből, hogy az éjszakába vesszek.
// 
