Venora és Drew- valami kezdődik?

Ez a fiú eléggé nagyon bele lehet bolondulva az állatokba, ha még mindig azt hajtogatja, hogy okosabbak az embernél. Nem csodálkoznék, ha odahaza, ha véletlenül internetpárti, akkor a kereső már sokat látott erotikus megjelenítésben emberré alakított állatokat, de ebbe inkább bele sem szeretnék gondolni, még a végén rosszul leszek. Most már nem csodálkozom, hogy miért van olyan jóban Hagriddal: mindkettő odáig tud eljutni az állatkáknál, hogy milyen aranyosak, és nem bántanak azok senkit, ha az ember tud egy bizonyos hanghullámon fütyülni. Azután már az óráspókok is szívesen esznek az ember kezéből kukacokat.
- Nos, akkor elmondom az én hozzáállásom az állatkáiddal kapcsolatosan, illetve azt, hogy miért nem gondolom értelmes dolognak a velük való bajlódást. Összehasonlítási alapként lehet hozni az embert is. Szóval, egy állat viselkedése általában tökéletesen kiismerhető. Némi megfigyelés után tudni fogod percre pontosan, hogy mit fog csinálni, miért, és hogyan. Az állatnak nincsenek gondolatai, nem fog leállni lamentálni azon, hogy mi értelme van az ő egzisztenciájának ezen a földön; ő csak vadászik, megvéd, párzik, gyereket nevel, már, ha képes arra, mert rengeteg állat, legfőképpen a hímek képtelenek nem kajaként nézni a csemetéikre. Nem mondom, az ember is néha meg van áldva ilyen individuumokkal is, de, hát a társadalomba kellenek a betegek is. Ezzel szemben az ember egy csukott könyv, mely csak akkor nyílik ki igazán, amikor az ajtó bejárult, és a függöny összehúzódott. Egy olyan könyv, melynek a borítója, a címe, és a tartalma is lehet hasonló, néha még azonos is, de sosem lesz két könyv százszázalékosan ugyanaz. Ezért nem lehet minden emberre ráragasztani ugyanazokat a híreszteléseket, általáltalánosításokat melyeket egy állatra könnyedén rá lehet. Az állat sosem lesz okosabb az embernél, legfeljebb az ösztönei olyan gyakorlattal áldják meg, melyre az ember nincs felkészülve, pánikba esik, és elfelejt gondolkozni. Ezért leszek auror: hogy ez velem soha se történjen meg. Hogy én legyek a vadász, mindenki más pedig a vad. - Hosszú monológom után éreztem a meggyőződést, és az ebből fakadó tüzet lángolni lelkemben, és kivételesen hidegen is elfelejtettem a fiúra nézni; determináltam meredtem szemeibe, vártam a visszavágását. Kezdett felvillanyozni a vita, főleg, hogy saját győzelmem éreztem a levegőben. Többek között.

Nem vagyok negatív, de szerintem egy olyan szerrel, ami örök életet ad többet árt a világnak, mint amennyit használ. Szerintem meg lehet találni, csak nem érdemes, mert ki tudja mi történne, ha rossz kezekbe kerül egy olyan valami. Ha megtalálja és örök életű lesz, akkor ő fog nevetni a végén, bár szerintem elég unalmas élet az olyan, ahol nem kell attól félni, hogy meghalsz. Viszont nem mersz belekezdeni semmibe, mert attól félsz, hogy attól fogsz meghalni. Szerintem az élet attól izgalmas, hogy nem tudod mikor ér el a vég és ezért minél több mindent kipróbálsz, hogy az utolsó leheleted előtt minél több hülyeségben, alias élményben legyen részed. Tudom a kérdés tőlem a legkevésbé jogos, hiszen a legendás lények legalább annyira veszélyesek, ha nem jobban, mint egy halálfaló.
- Először is sajnálnám, lévén hogy már annyiszor levágták a fejét, hogy ennyi nőt neki, másodszor valószínűleg gondolkodás nélkül menekülnék. Nem azért, mert félek tőlük, inkább nem akarom felbőszíteni az ilyen állatot, mert ha az megtörténik, akkor nem csak én kerülök veszélybe, hanem több 100 kilométeren belül mindenki. Úgyhogy inkább a menekülés. Mert egy jó idomár tudja, hogy mikor kell béén hagyni az alvó oroszlánt.
Mondom, mert egy hidra túlságosan nagy falat és ha bedühödik, nem nagyon fog nézni, hogy kit merre meddig és elég sokáig is tart a dühe.
- Nem is az volt a kérdés lényege, mert én is szeretem a legendás lényeket, de tisztelem őket, mert bizonyos szempontból sokkal veszélyesebbek egy embernél, viszont ha megtanulunk bánni velük, akkor sokkal könnyebb elérni náluk bármit, mint egy embernél, tehát ebből a szemszögből nézve még okosabbak is az embernél.
Szerintem ez így van, nem mindenbe, de néhány irányból rájuk nézve értelmesebbek egy embernél.

Nem igazán volt szimpatikus negatív hozzáállása a fiúnak. Még, hogy nem fogom megtalálni, azt ne ő mondja meg; ott a bölcsek köve, majd találok én is ahhoz hasonló valamit, és aztán meglátjuk ki nevet a végén, ha nekem sosem lesz végem. Aztán mosolygott valamin, bár lövésem sem volt, hogy mi volt olyan mulatságos abban, amit én vagy ő mondott. Biztos eszébe jutott valami vicc... reméltem, nem mondja el. Vagy lehet, ő már nevetett is, pedig a vég még itt sem volt? Disznó.
Aztán elmagyarázta, hogy mitévő lenne, ha allergiás lenne az állatokra, bár nem igazán sikerült megérteni, hogy pontosan mit is akartam ezzel kifejezni; kár érte, majd legközelebb pontosabban fogalmazom. Igazából arra voltam kíváncsi, hogy van e még más mágiaág, amely őt érdekli az állatok hajkurászásán kívül, de ezek szerint nincs, mert ő nagy harcos, aki egy tipikus japán rajfilmsorozat hőse, a soha felnemadó izé... örvendetes. Aztán jött az ő kérdése, mely eléggé lagymatagul hangzott számomra; úgy véltem kezdett kifogyni az ötletekből, és csak az időt próbálta meg húzni addig, ameddig valami egyéb eszébe nem jutott.
- Egy aurornak benne van a munkaköri leírásban, hogy bármikor meghalhat egy bevetésen. Ez olyan, mint a kommandósok; lehet, hogy egy drogkereskedőt fognak egymagában elkapni, vagy egy több száz tagú kartellre törik rá az ajtót. Velem is így van; vagy én nyerek, vagy ők nyernek. Engem azért fognak kiképezni alaposan, hogy az utóbbi eset ne következzen be, és inkább meneküljön a bűnöző, semmint leálljon harcolni. Ha nem támad vissza, akkor csak ő veszíthet, én meg maximum időt. - Fejtettem neki ki véleményem. - Ugyanilyen erővel én is megkérdezhetném, hogy mi fog akkor történni, ha egy százfejű hidrába ütközöl bele teljesen véletlenül? Vagy valami más halálos lénybe? Minden állásnak megvan a maga veszélye, és az ember fejetlenül nem választ ki semmi olyat, amit nem tudna teljes szívvel, és ráhangolódással űzni. Ettől lesz egy munka izgalmas; ha tisztában vagyunk, mit veszíthetünk, ha picit is meginog meggyőződésünk. - Visszanéztem rá hűvös szemeimmel, és vártam reakcióját, hogy miféle hősi litániát fogok tudni saját meggyőző monológommal kiváltani belőle.

Figyelem, amit mond és elgondolkodom. A gyógynövénytan és a bájitaltan majdnem rokon ág, hiszen a gyógynövényekből is lehet gyógyító italokat főzni, ha én nem is tudom megtalálni az örök fiatalság forrását vagy az örök élet titkát, nem is baj, de jobb segíteni az embereken, ha bajuk van, mint halhatatlanságot adni nekik. Nem akarnék örökké élni, hiszen a szeretteim meghallnak körülöttem és egy idő után, ha találok is újakat, akkor is kívülálló leszek az emberek szemébe, plusz, hogy állandóan költözni, mert már túl fiatal vagyok a koromhoz képest. Így is utazni fogok, hiszen az állatok nem egy helyen élnek és én mindet látni akarom.
- Valószínű, de nem hiszem, hogy megtalálod.
Reagálok, ha van rá időm, majd figyelem tovább. Az érzelmeim a mondandójára nem ülnek ki az arcomra, pedig jó néhány gondolat megfordult a fejembe. Jót mosolygok magamban a seprű lopáson, ugyan nekem nem kellett, hiszen van seprűm, az első seprmet is magamnak vettem, abból a pénzből, amit megkerestem a suli mellett, mert már 13 éves koromtól, ha tudtam akkor dolgoztam Roxmortsban, természetesen igazgatói engedéllyel a szülői hátterem miatt, hogy nincs egy fillérem sem, mert a szüleim nem adnak. Természetesen csak a hétvégén s suli időn kívül. Azóta megkerestem annyit, hogy nyaranta a faluban lakom egy albérletbe, így nem kell haza mennem a nyáron sem, csak ha nagyon muszáj. De a seprű lopás gondolatán nem ezért mosolygok, én is loptam némi ételt a konyháról, így ez egy közös pont, ahogy sok másik diákkal együtt valószínű a múltban, a jelenben és valószínűleg a jövőben is lesz, aki utánunk csinálja, bár a konyhán dolgozó manók, ha valaki odamegy, akkor még adnak is pluszba
- Valószínűleg összeraknék valami gyógyitalt gyógynövényekből, ami javítja az allergiámat, ugyanis jól értek a gyógynövényekhez, mert az a másik tudományág, amihez jól értek, a gyógynövények. Nem nagyon zavarna, ha prüsszkölnék az állatoktól, mert inkább én köhögjek, mint lemondjak az álmomról.
Küzdő típus vagyok és még a családommal is szembe mentem az álmomért, még ha örököltem is némi affinitást a gyógyítással kapcsolatban, ez az egyetlen, ami a családommhoz köt, meg a vérem, de az ellen nem tudok tenni.
- És nem félsz attól, hogy esetleg egy exhalálfaló vagy bűnöző legyőzhet párbajban?
Nem tudom milyen jól párbajozik, de egy aurornak ahhoz is kell értenie.

Meglepődtem, hogy mennyire meglepő kérdéssel tudott szolgálni a fiú; szó szerint. Pislogtam párat rá, majd először találkozásunk óta elszakítottam szemeim róla és elmeredtem a fák közé, az erdő mélyére pillantottam, és elgondolkoztam. Mégis mit lehetne csinálni aurori szakmán kívül? Hmmmmmm....
Rápillantottam az ölemben heverő könyvre, megfontoltam válaszomat, majd ott kötöttem ki, hogy miért is ne.
- A bájitalfőzés is érdekes szakma lehet, feltalálni új italokat, esetleg gyógyszereket, mérgeket. Ezzel az alvilágban is el lehet boldogulni, ha máshol nem is, és az örök fiatalság titka, illetve a hallhatatlanságé is a bájitalok világában lehet eldugva talán. - Fejtettem ki véleményem, és titkos vágyaim neki, nem zavartatva magam azon a téren, hogy netalántán kompromittáló információt közlök vele. - Ezen kívül talán a kviddics is érdekel valamennyire, bár csak első évemben repkedtem repülés órán, meg később, amikor beosontunk a szertárba és engedély nélkül kipróbáltunk néhány újabb iskolai seprűt. Érdekesnek, izgalmasnak tűnt, de mivel nincs saját seprűm ezért sosem volt alkalmam kipróbálni magam a hollóhát csapatában. - Miután végeztem önmagam feltárásával visszafordultam a fiú felé, végigmértem alaposan, közömbös arccal, majd megálltam ismét a szemeinél. Nem volt rossz építésű, ruhája alatt sok megdolgozott izom rejtőzhetett, de az arca sajnos eléggé bénácska volt, így nem dédelgettem semmiféle reményt felé.
- És te? Mit csinálnál te, ha kiderülne, hogy allergiás vagy az állatokra? - Kérdeztem tőle, visszafordítva kérdését rá.

Nem értünk egyet abban, hogy melyik érdekesebb, fekete mágusokat hajkurászni vagy legendás lényekkel foglalkozni. Mind kettő veszélyes, hiszen ha az ember rosszul nyúl egy állathoz, akkor az könnyen a kezébe kerülhet, de akár végzetes is lehet egy ilyen találkozás, míg egy auror a másik ember ellen harcol. Ugyan az nem esz meg egyben, de könnyen megölhet, ha esetleg egy pillanatra is figyelmetlen vagy. Tisztelem az aurorokat, de nem csinálnám. Jobban szeretem a legendás lényeket, hiszen azok nevelhetők és gondos felügyelettel kezes bárányt lehet csinálni a legnagyobb sárkányból is, míg egy halálfalóról ez nem mondható el. Amúgy a vélemény különbség természetes, hiszen minden embert más érdekel és ez természetes.
- Ha azt mondanák, hogy nem lehetsz auror, akkor mit csinálnál?
Valami irányt kell adnom a beszélgetésnek, mert úgy érzem, hogy van értelme folytatnom. Természetesen a kérdést nem azért tettem fel, mert nem találom alkalmasnak aurornak, nem ismerem a képességeit, hanem érdekel, hogy mennyire elkötelezett a szakma iránt. Emlékszem a beszélgetésre Hagriddal, amikor arra kértem, hogy átláthassam, hogy mivel foglalkozik vadőrként és szerinte mi az az irány, amit nekem javasol, ha esetleg úgy döntök, hogy bestiamester szakon tanulok tovább. Ugyan nem volt kérdés, hogy én azt akarom tanulni, de szerettem volna látni a lehetőségeket. Aztán Dumbledorral is beszéltem a kérdésben és ő tette fel nekem a kérdést. Ha mindenképp választanom kell, akkor gyógyító, ugyanis jól értek a gyógynövényekhez is, amik sokszor kihúztak a bajból. Ugyan a növények nem olyan érdekesek, mint azok a lények, amikkel foglalkozni szeretnék, de azzal is a jót szolgálnám, igaz akkor talán az életem is más lenne, hiszen akkor a nagyszüleim és a szüleim kevésbé utálnának, hiszen legalább elmondhatnák, hogy követem a családi hagyományokat, ha már a süveg a Griffendélbe osztott, talán azt is elfelejtenék, hiszen az ellen úgysem tudnak mit tenni.

Hanghordozása arra engedett következtetni, hogy nem igazán értékelte a művészetet, amit fekete mágus vadászatnak is szokás nevezni, az eldugottabb körökben, és próbálta úgy beállítani legendás lények pátyolgatását, mintha az annyira izgalmas volna. Nem tagadom, sosem voltam egy állatszerető ember, mindegyik koszos, büdös, odatojik mindenhova, és nem érti meg, hogy nem jön ki a pisi a szőnyegből. Pont elég nagy állat az ember ahhoz, hogy egy életre lekösse a figyelmem. Biztos van lelkük ezeknek a lényeknek, úgy hallottam, hogy a szfinx kész emberszabású és szobatiszta, de ettől még nem fogok egyet elrabolni egy piramisból, hogy otthon babusgathassam. Nem, tőlem álljanak távol a szörnyek, és amelyik bemerészkedik a lakhelyemre az ne csodálkozzon, ha darabokban hagyja el azt.
- Értem. - Válaszoltam kicsit érdektelenül és unottan. - Én nem értek hozzájuk, de nem is fogom azt állítani, hogy értek, ebből kifolyólag nem fogok a közelükbe menni se, elég, ha tudom, mitől fordulnak fel, nekem az tökéletes. - Tettem hozzá hűvösen, és így remélhetőleg megértette, hogy a téma engem továbbra nem izgat. Kíváncsi vagyok, hogy eme visszautasítást követően mennyire lesz leleményes, milyen úton, módon folytatja a fonalat, vagy egyszerűen feladja, rájön, hogy a két mell mögött neki kevés érték lapul, és olajra lép. Engem nem zavart, mindkettő kimenetelnek örültem.

Imádom a legendás lényeket, nem csak a vérszojasakat, de az apró lényeket is, mint az orrontó furkászok, de a valódi látványosságok azok a vérszomjas lények, amiket Hagrid szokott bemutatni. Nem azért, mert képesek megölni az embert, az csak az egzotikumukat növeli. Nem, az a lényeg, hanem az, hogy valaki tud velük bánni. Hagrid az egyik példaképem. Ugyan még sosem volt dolgom hippogriffel, annyira még nem értek hozzájuk, de kisebb lényekkel már elég jól boldogulok. Jó néhány lényt, amit bemutatott én magam is neveltem már a suli harmadik évfolyama óta, ami azt jelenti, hogy már 6 éve.
- Egy vadőrnek vagy egy bestiamesternek sem unalmas. Egy legendás lényhez érteni sem egy utolsó dolog. Nekik lelkük van, aki nem ért hozzájuk az csúnyán megfoghatja a bokáját.
Valahogy nem tudom elképzelni magam, hogy ex- halálfalókat kergetek. Hozzájuk nem kell érteni, csak kimész, eszetlenül párbajozol valakivel, aki csak azt teszi, amit ő jónak lát, majd elküldöd Azkabanba, mert szerinted meg az a jó, amit teszel. A világban mindenki feketén és fehéren gondolkodik. Ha én jót teszek, és ő az ellenekzőjét teszi, akkor az rossz. De ez nem így van, viszont az embereknek kell a biztonság, hoy van aki megvédi őket és őket nevezzük aurornak.

Ahaaa, szóval akkor ezért volt olyannyira gyakori, avagy inkább ritka jelenség azokon az ominózus gyilkos vadállatok órákon. Csodálkoztam, hogy akárki is akart azokból az órákból többet a szükségesnél, mert sajnos akárhogyan is néztem, csak akkor volt Hagridnak érdekes az egész, amikor valami nagy és vérszomjas volt elénk tálalva. Aztán persze meglepődött, amikor nekünk annyira nem volt érdekes a dolog, mert jobban el voltunk foglalva, hogy az életünkért szaladjunk. De, hát akinek ezek a dögök a heppjei...
Hogy mi szeretnék lenni, ha nagy leszek, ez nem volt nagyon kérdés, már régóta kinéztem magamnak ezt a szakot, amióta láttam róluk egy "ismeretterjesztő" cikket a Reggeli Prófétában.
- Auror. Azoknak meglehetősen izgalmas életük van. - Válaszoltam, és akkor eléggé finoman fogalmaztam az "izgalmas élet"tel.

A szexről való áttérés élesre sikerült, egyik pillanatban arról beszélgetünk a következő pillanatban már a kedvenc tárgyairól kérdezem. A legsnasszabb kérdés, amit feltehettem, hogy megtörjem a jeget, amit az ő témafelvetése húzott közénk. Elkezdi felsorolni a kedvenc tárgyait. Van egy pár, megpróbálom összetenni a különböző egyetemi szakok kötelező tárgyait, de nem jövök rá, hogy ezekkel a tárgyakkal mi is lehetne, mert több szak is létezik, attól függően, hogy melyik két tárgyat választja.
- Én diák vagyok, bestiamester szakon tanulok, de sokszor besegítek Hagridnak is legendás lények gondozása órán.
Gondoltam, hogy nem a nevemet akarja, hiszen azt már elmondtam. Mégha el is felejtette, akkor sem mondom el, bár nem vagyok gondolatolvasó, hogy tudjam ezt.
- Mi akarsz lenni a Roxfort befejezése után?
Hátha lesz valami, amit mond, hogy arra építkezhessek, hogy tovább fűzzem a beszélgetést.

Végre valami értelmes is elhagyta a száját, és bár klisés, meg egyszerű, nem beszélve arról, hogy macerás is részemről, hisz elég sok tárgyat szerettem, legalább valami elkezdődött.
Levettem most először szemeim a fiúról, és elnéztem a tájra, a nagy tóra, a grundon végig, mely azért nem volt üres, de nem akart eszembe jutni a megfelelő szó rá.
- Sötét varázslatok kivédése, bűbájtan, átváltoztatástan, bájitaltan, gyógynövénytan.... ezeket mind szeretem, a többit kevésbé. - Soroltam neki rövid gondolkodás után, és visszaszegeztem tekintetemet rá. - És te ki vagy egyébként? Mintha láttalak volna már errefelé, de nem elég gyakran ahhoz, hogy diák legyél. - Mondtam, fürkésző tekintettel nézve rá, és próbálva erőltetni memóriám, hogy nem feltétlen diák, és legendás lények gondozása, mert talán ott láttam már párszor. - És a neved már tudom. - Tettem hozzá, csak, hogy ne viccelődjön azzal, hogy elmondja nekem újra a nevét, mert most nem voltam annyira vicces hangulatban. Meglepő, de ritkán vagyok olyanban. A helyzet iróniája, hogy nevét már elfelejtettem, átúszott fejemen, és valami D-re emlékszem...

Nem vagyok perverz, de ő beszélt a szexről, én meg nem vagyok annyira zárkózott, hogy elpiruljak, ha szóba jön. Ha egy sárkánytól nem félek, mért félnék emberektől.
- Sajnálom.- Mosolygok, bár nem az a perverz mosoly terül el az arcomon, ami eddig, inkább barátságos.- De tudunk másról is beszélgetni? Például mi a kedvenc tárgyad?
Gondoltam, hogy nem tetszik a téma neki, lévén, hogy eléggé morcosan néz rám, de ez nem illik hozzá. Jobban szeretem, ha a hölgyek mosolyognak. Nem a másik szemeit keresem, hanem a szemébe próbálok nézni, ami olyan szúros, hogy még a fát is szívesebben nézném, mint az ikreit.

Mosolyából ítélve arra kellett sajnos gondolnom, hogy a kedves úriember nem a halálomról szeretne érdeklődni, hanem inkább... a másik dologról. Válasza csak még jobban megerősítette bennem a meggyőződést, hogy egy Willhez hasonló perverzzel van dolgom. Nem örültem neki. Igazából ötletem sem volt, hogy hogyan reagáljak rá, még sosem volt szerencsém ilyen közvetlen emberhez. Még Will sem volt az, vagy legalábbis ennyire. Elsőre.
- Nos nekem nincs semmim, amivel lőni tudnék, úgyhogy ez a tapasztalat örökké el lesz tőlem rabolva, és szerintem jól is van ez így. Szerettél volna még valamit? - Kérdezem rosszallóan, továbbra a fiú szemeibe nézve, és szuggerálva, hogy távozzon, ha nincs semmi konstruktív kommentje. Kevés olyan dolgot utáltam, mint az olyan fiúkat, akiknek még annyi eszük sem volt, hogy egy értelmes beszélgetésbe próbáljanak belekezdeni anélkül, hogy más szemeket keressenek a lányon, és ne legyen minden másik szavuk a szexxel kapcsolatos.

Sosem voltam ijedős típus és egy kis jeges tekintettől nem fogok megijedni, vannak a lányoknál ijesztőbb élőlények a világban.Történetesen megértettem az utalást. Vicces, hogy egy ismeretlennel beszélgetek ilyenről. Ő viszont az én mondatomat értette félre, mert nem a halála volt a lényeg, hanem a másik.
- Én nem a halálra gondoltam, hanem arra, hogy milyen érzés lehetett neki abban a pillanatban, mikor két dolgot lőtt el egyszerre.
Az arcomról maximum annyi változást olvashatott le, hogy egy kis sunyi, perverz félmosoly terült el rajta. Nem vagyok félős típus, se prűd, bár a családban nem nagyon volt ilyenről szó, de valahogy az ember a legendás lények keresése közben kialakít egy olyan bátorságot, hogy szinte bármiről képes szenvtelenül beszélni.

Nem, nem értette az utalást, viszont egy nagyon érdekes dolgot mégis kiszűrt az egész szövegemből, mégpedig pont a legkínosabbat... legalábbis más számára kínos lehetett, nekem annyira nem volt az. A kérdés megfogalmazása is hagyott maga után kívánni valót, illetve csodálkoztam már azon, hogy egyáltalán ki merte mondani. Sokan úgy kezdik, hogy helló, hogy vagy, mi a neved, hányadikos vagy, szeretnél e Roxmorts-ba menni velem a legközelebbi adandó alkalommal. 
Felvontam a szemöldököm, és furcsán néztem rá. 
- Hogy szeretném e kipróbálni, milyen szeretkezés közben meghalni? Nos, olyan hetven év múlva esetleg, de miért is érdekel téged halálom taglalása? - Kérdeztem vissza, miheztartás végett, hátha magára eszmél, hogy mégis micsoda sületlenség hagyta el száját.

A lány szép, de ne nézne ennyire hideg tekintettel a világra, ahogy a hangja is lehetne melegebb, mégis valami megigéz benne. Sokban hasonlít Rosera, mégis más, látszik, hogy fiatalabb, bár ő sincs messze a nagykorú varázslóvá, illetve az esetében boszorkánnyá válástól. A könyv címe érdekes, hallottam róla, de nem olvastam. Mikor még nem egyetemre jártam, akkor sem nagyon érdekeltek a mérgek, ha csak nem valamelyik legendás lényé, most pedig alig tanulok róluk, így nem tudom, hogy igaz-e a történet vagy sem, bár a kígyóról, ami ilyet csinál már hallottam.
- Érdekes történet.- Nem vagyok nagyszájú, de szemtelen tudok lenni és tudom, hogy amire most készülök, amit mondani akarja, az majdnem a bunkóság határát súrolja.- És te meg akarod tapasztalni, hogy milyen az?
Ő beszélt először szexről, de engem nem akaszt ki a témával, ha erről akar beszélni, akkor szívesen beszélek róla, mert ez is a természet része. Az állatok is csinálják, emberek is, annyi különbséggel, hogy a homo sapiens falak között, míg a többi lény szabad téren, igaz, köztük is megfigyelhető, hgy ilyen esetekben kerülik a társaságot.

Érdekes volt; végre valaki, aki bírta állni tekintetem, sőt, érzelmi változást sem váltottam ki rajta a gonosz meredésemmel. Sajnos kissé.... furcsa feje volt, túlságosan kerek, elálló fülei nem igazán tettek jót az összképnek. Szemei játéka nem javított sokat a helyzeten, de ki tudja; nem voltak csúnyák, de nem is voltak olyan mélyek, és igézőek, hogy el tudjam felejteni feje struktúrájának érdekességeit.
- Olyan méregről volt szó, amit a lábatlankodók szemébe szoktak tévedésből, ennek ellenére direkt köpni a kígyók. Valaki a középkorban kifejlesztett ilyen fogakat, és jelentős orgyilkosi pályát futott be egy teljes hónapig, amikor is véletlenül ő maga is lenyelt egy adagnyit a méregből, és egy perc alatt meghalt. Nem szenvedett legalább sokáig. Ironikus, hogy pont szeretkezés közben érte a halál; mekkora izgalmat kell átélnie egy embernek, hogy véletlenül elsüsse mérgét más mellett is. - Mondom színtelen hangon, továbbra is a fiú szemeibe nézve, figyelve bármii nemű változást. A történet persze kitalált volt, nem ez volt a könyvben; ott valamiféle nyílméregbékának a bőréről levakargatott méregtípusokat taglalták, de kíváncsi voltam, hogy a nagyon rejtett utalást megéri e, illetve hogyan reagál a drasztikus történetre.
- Vanora Greymane. - Mutatkoztam be, mindenféle egyéb fűszerezés nélkül. Kicsit zavart, ahogyan fölém hajolt... könnyen beláthatott kényes a völgybe.

Nem szeretem az embereket megijeszteni, de kiszámít arra, hogy mikor közeledik a másik ember felé, még ha a másik nem is számít arra, hogy jövök, akkor az avar túl hangos lesz. Szemei, mint a jég, mégis éreztem benne valami melegséget, ami ott van, de a lány nem meri vagy nem tudja kifejezni. A ruháját és minden mást már korábban megnéztem, meg amúgy sem vagyok szégyellős fajta, így állom a tekintetét. A kérdésemre csak néz, mintha el akarna ijeszteni. Nem ijedek meg, néztem én már rosszabbal is farkasszemet.
- Érdekes könyv. És most milyen méregről olvasol?
Szeretem, ha valaki érdeklődik valami iránt, diákjaimat, mármint Hagrid diákjait, hogy kutassanak és ne csak az órán hallottak alapján tanuljanak a vizsgákra. A kérdésére direkt nem válaszoltam, őt szeretném beszéltetni.
- Drew Witcher. És a hölgyben kit tisztelhetek?
A stílusom néha tenyérbe mászó lehet, lévén, hogy a szüleim túl udvariasra neveltek, szerencsére kezdem kinőni, de azért még így is valamivel udvariasabban beszélek, mint kortársaim, amit nem bánok.

Megreccsent az avar. Pont, amikor egy paranoiás háttértörténetet olvastam az egyik méreghez mellékelve, úgyhogy összerezzentem alaposan. Felemeltem lassan tekintetem, és az előttem ácsorgó fiú szemei közé néztem. Szomorkás, de mindemellett pajkos szemekbe néztek kifejezéstelen, fagyos szemeim, amik a kelleténél hidegebbek voltak, a fenti okból kifolyólag. Az sem segített a helyzeten, hogy nem szándékoztam társaságot keresni, ezért is öltöztem lazábban, és vettem le talárom. Mennyibe fogadunk, hogy nem fogja tudni szemeimet nézni. Egy ideig csak néztem rá, nem válaszoltam neki, vártam reakcióját, majd miután megelégeltem, elmondtam neki a lehető legkacifántosabban megfogalmazva, hogy miféle könyv pihen ölemben. 
- Elfeledett mérgek kódexe. - Mondtam neki halkan, és lassan. Ismerős volt egyébként a fiú valahonnan; mintha egy Legendás lények gondozása órán láttam volna, de nem mint diák, hanem... valami kisegítő? Láb alatt lévő? 
- Ki vagy? - Kérdeztem tőle. Kíváncsi voltam, hogy stílusom meddig fogja kibírni. És, hogy az ő stílusa hasonló e Willéhez, mert akkor őt is ki fogom dekorálni.

Idő szép, de hát ki róná fel neki, hiszen tavasz van. A diákok, ha nem órán vannak, akkor a kertben párbajoznak egymással vagy valami huncutságon törik a fejüket, de az is lehet, hogy csak egy padon beszélgetnek a haverjukkal vagy a barátnővel/ barátjukkal, kinek melyik van. Én pedig az árnyékban a tiltott rengeteg szélén ülök és egy lányt nézek. Nem tudom mi a különleges benne, de valami megfogott. Lehet, hogy a tavasz teszi, lehet, hogy Rose az oka. Nem tudom. Valószínűleg úgy érezte, hogy nincs senki a közelben ezért vetkőzni kezdett. A talárt vette csak le, de alatta a ruha egészen kihívó volt. Úgy érzem magam, mint egy perverz kukkoló, bár ez nem teljesen szándékos, csak felfigyeltem egy ellenkező nemű egyedre, aki éppen tőlem nem messze ült. Úgy éreztem, hogy mennem kell, nem el, hanem a lányhoz, mert azért ez már lassan az illetlenség határát súrolja, így hát felálltam, fizikailag, mielőtt valaki rosszra gondol és elindultam a lány felé. Mikor a látókörébe kerültem köszöntem.
- Szia! Mit olvasol?
Kezdem el a társalgást kedvesen.

Teljes a nyugalom. Tökéletes. Az enyhe zsivaj, az erdő hangjai, a madarak csicsergése, illetve egyéb nem beazonosítható hangok nem zavarnak, és senkit sem látok, aki túlságosan is a közelemben lenne, így levettem talárom, és ugyan felsőm mélyen dekoltált volt, és szoknyám sem volt a leghosszabb, bíztam a szerencsében, hogy senki sem fog ide tévedni. Ezen bizalmam meg pontosan elég erős volt ahhoz, hogy süljek bele taláromba, így hát szépen összehajtogatva magam mellé helyeztem, majd belemélyedtem a könyvbe. 
Rengeteg nagyon érdekes méreg volt feltüntetve a lapokon, melyekből alig párat ismertem, azokat is csak hírből. Nagyon érdekes volt rátalálni olyan főzetekre, melyek még a történelemkönyvben is megjelentek, illetve Professzor Binns óráján is párszor elhangzottak, mint hatásos eszközei az orgyilkosoknak. Lázadozó koboldok, kviblik, vagy pálcátlan mágusok használtak mérgeket előszeretettel, és temérdek gyilkosságot sikerült így csendben végrehajtani. Az egyik szörnyű méreg az Éves Méreg volt, melynek pontosan egy év kellett ahhoz, hogy hasson, és megölje az áldozatát. Beazonosítása nehéz volt, mert a halál beállása nagyon is hasonlított a végelgyengülésre, és csak akkor volt ez feltűnő, amikor fiatal áldozatokon tapasztaltak végelgyengülési tüneteket. Szerencsére a méreg manapság a feledésbe merült, de akkor is ijesztő volt a tudat, hogy egy ilyen főzettel akárkit meg lehetne ölni, és gyakran még arra sem derül fény, hogy gyilkosság történt.

Az erdő csendje nyugalommal tölt el. Nem zavar a csend, sőt talán egy kicsit fel is dob. Boldog vagyok, ennél már csak akkor lehetnék boldogabb, h egy hippogriff hátán repülhetnék. A szél simogatja az arcom, ahogy itt ülök, a madarak csicsergését és néhány más lény futkosásat, valószínűleg unikornisok, amit a fehér csíkokból tudok tippelni, valami megzavarja. Nem furcsa, hogy az iskola felől hangok jönnek, hiszen tavasz van és mindenki kiszabadul az épületből a jó időbe, de ez közelebbről jön. Nem félek, hiszen egy veszélyes fenevad nem jön ki idáig, meg amúgy sem nagyon él az erdőben vérfarkasnál veszélyesebb lény, amik amúgy is csak éjszaka, teliholdkor aktívak és nem is az iskola felől érkezne, de azért a hang irányába fordulok. Egy lány könyvvel. Nem hittem volna, hogy van, aki ismeri a tisztást, hiszen eléggé el van dugva és elvileg be sem jöhetne ide. Én nem járok tilosban, hiszen én segédtanár vagyok és mint olyan engedélyt kaptam, hogy idejöjjek órát tartani. Érdekel, hogy vajon mit tanul és mért jött ide. Gondolom nem azért, mert társaságomra vágyott, hiszen nem is ismerem, de egyelőre csak nézem, nem állok fel.

Az igen rosszul sikerült találkám után, melynek másik főszereplője a maderkáros piperkőc Will volt, egyre kevesebb hangulatom volt ahhoz, hogy kimenjek, és a kellemes tavaszi időjárást kiélvezzem. Aztán mégis kimentem. Taktikám nagyon egyszerű volt: nem megyek oda senkihez, és aki odajön hozzám azt... hát... nem tudom. Jó alaposan megnézem magamnak, és, ha sikítva rohan el, akkor gonoszul kacarászom markomba, ha nem, akkor tovább meredek rá. Előbb utóbb elrohan úgyis, kivéve, ha mardekásros, és Will; akkor nem biztos, sőt, még az is lehet, hogy tovább ottmarad, és fáraszt.
Mély nyakú felsőt, és szoknyácskát vettem fel, de talárommal eltakartam mindezt, nehogy már szabad prédának lásson minden bolond férfi. Bájitaltan könyvvel a hónom alatt kisétáltam a birtokra; sikerült végre engedélyt szereznek Piton professzortól, hogy kivehessem ezt a zárolt részben tárolt, mérgeket taglaló könyvet. Csodával határos volt, hogy megadta, szerintem összetéveszthetett egy madekárossal, vagy csak engem utált a legkevésbé az osztályból... nem tudom. Izgatott volna, alig vártam, hogy belekezdhessek, nagyon érdekeltek a különböző mérgek, tulajdonságaik, és hatástalanítási technikájuk.
A tiltott rengeteg szélén lévő még szabad helyre mentem. Itt kevesebb diák volt, viszont sok árnyék, és egy hatalmas fa tövébe leültem, felhúztam lábaim, ráfektettem a könyvet, és végre kinyitottam. Még egyszer utoljára körbenéztem. A fák között talán egy vagy két tanuló lehetett, sokan inkább a Tó környékén voltak, így vagy volt az esély arra, hogy békén tudjak olvasni.

Rose hosszú ideje tűnt el, amikor találkoztunk és elárulta, hogy sajnos nem tud maradni a suliban, mert olyan dolgok történtek vele, ami miatt mennie kell. Nagyon sajnáltam, pedig már elterveztem mindent, hogy mit is akarok vele csinálni. Első, hogy megbeszélni, hogy mi a helyzet közöttünk. Meg is írtam neki a gondolataimat, de a bagoly válasz nélkül tért vissza. Nem sírtam, de nagyon fájt, hogy egy barátomat elveszítettem. Még párszor írtam neki, de mindannyiszor az volt a válasz, hogy nem volt. Kiheverni csak hetek múlva tudtam, még a legendás lények sem tudtak feldobni, pedig azok eddig mindig hatottak. Valószínűleg a diákok is megérezték, mert többször kérdezték, hogy hol van a vidám tanáruk. Az eltelt idő alatt, mint egy élőhalott sétáltam az épületben. Nem tudom mi vitt mai napon a tiltott rengetegbe. Talán, hogy Hagrid azt mondta, hogy dolga akadt, így tartsam meg az órát vagy találjak valakit. Az utóbbit könyebb volt megoldani, így inkább sétálni mentem. Nem szoktam bemenni mélyre, de most talán másfele mentem, mint szoktam, így eltévedtme, de egy tájoló varázslattal könnyen visszataláltam az erdő szélére és nem történt semmi probléma. Leültem az erdő egyik rétjén lévő padra és a fákat néztem, alig észrevéve a körülöttem sétáló embereket, akik jól látszottak a fák közül, de ha valaki nem azért jön ide, hogy benézzen, engem nem fog észrevenni, hátam mögött pedig a Fekete- tó terül, szinte tökéletes randi helyszín, ide akartam elhozni Roset, ha esetleg sikerül vele megbeszélnem, hogy mégis mi van köztünk.