2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
- Folyamatosan csak erről beszélsz… majd egy nap találkozni fogsz vele, ezt garantálom. – kicsit már idegesítő az, hogy ezt kell hallgatnom, és ilyenkor áldom az eget azért, hogy nem maradtam ott és hallgattam ezt tizenöt évek keresztül, alighanem beleőrültem volna ebbe, nem tudom, hogy bírják azok az apák, akik teljes munkaidőt vállalnak ebben. Úgy voltam vele, hogy talán elmondom neki ki vagyok, de látva azt, hogy milyen fiatal, és ebből adódóan mennyire naiv és kezdetleges a világnézete… meggondoltam magam, csak összetörné őt az igazság, nekem pedig nem egy összetört lélekre a van szükségem, hanem egy erős, harcos szívre, aki képes elfogadni a sorsát, és azt, hogy életének nem csak ő adja az értelmét, hanem a végzet hosszú távra tervez vele. - Az apád tapasztalt ember, nem csak kitalálja azt, amit mond, hanem a saját bőrén tapasztalta meg, ahogy te is fogod majd, és akkor feladod ezt a gyermeteg hozzáállásodat a világhoz. – mégis ki akar úgy élni, hogy tudja, nem vár rá más csak a kín és a fájdalom? itt nem arról van szó, hogy mit akar, hogy mit szeretne tenni, hanem arról, ami vár rá, ami elkerülhetetlenül lebeg az út végén, amit nem tud kikerülni, mert a végzetünk utolér minket, hiába is menekülünk előle. Nem vagyok negatív, csak olyannak látom a világot, amilyen, és nem engedem meg magamnak azt a luxust, hogy elfelejtsem: bármelyik pillanat magában hordozza a halált, minden egyes másodperc tökéletes lehetősége a halálra. Aki nem figyel, aki nem fogadja ezt el, az már elbukott mielőtt igazán elkezdhetne élni, és őszintén remélem, hogy feladja majd ezt a gyerekes viselkedését, és végre kész lesz belátni: az élet csak fájdalmat és keserűséget tartogat a számunkra, olyan, hogy boldog élet nem létezik. Mindenki ezt keresi, mindenki ezt akarja, álmodoznak az elérhetetlenről, mintha ettől jobb lenne, de valójában csak magukat kínozzák ezzel. - Hát akkor ne hidd, szíved joga, de őszintén remélem, hogy képes leszel végre felnőni, mert az olyanok, mint te, nem bírják ezt a világot, és még kevésbé azt, ami lesz belőle. – egy jobb világot hozunk el, egy olyan világot, ahol az erős túlél, a gyenge pedig elhull, és nem lesz kivétel, a természet, az élet választja ki áldozatait, mi csak elhozzuk azt, amit már nem lehet tovább késleltetni, azt, amiről rettegnek az emberek. Hajdanán féltek tőlünk, manapság lekezelnek, de eljön most majd a mi időnk, és ismét félelem fog költözni minden ember szívébe, aki csak hall rólunk valamit. Vért fogunk ontani, olyanná tesszük a világot, amilyennek mindig is lennie kellett volna. - Vigyázz magadra Lena, mert senki más nem fog, ha ellöksz magadtól mindenkit. A barátaid mulandóak, gyengék, egyikük sem fog tudni segíteni… ne égess fel minden hidat, csak mert megsértve érzed magadat. Ennél te okosabb lány vagy. – mondom neki mosolyogva, és csak figyelem, ahogyan kilép az ajtón. Nem erre számítottam, kicsit csalódtam, mert nem azzal az emberrel találkoztam, akire számítottam. Ez egy dühös gyermek volt, aki képtelen elfogadni a világ igazságait. Nem baj, van még ideje, még készen lehet, mikor szükségem lesz rá, és a nővérére. Egy-két perc múlva én is felállok, azonban még indulás előtt odalépek a sarokban ülő csuklyás alakhoz. – Tudod, hol keress, ha szüksége van rám. – megbízható ember, ő inkább halna meg, mintsem árulna el. Ilyen emberekből kéne még sokkal több a világra.
//Köszi a játékot! És tudom én, hogy titokban mindig is ilyen apára vágytál //
Lena Youngmay
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Lena & Rasmus - Találkozás 2014-10-16, 10:43
Remek dolog hallani, hogy igazából sehogy se járok jól. Túl fiatal vagyok még, ezért nem érthetem meg a dolgokat, ellenben pont e miatt e se mondják nekem, és így még annyira sincs esélyem megérteni. Elég hülyén sikerült ezt kitalálni nem? Mindegy, igazából nem is kéne, hogy érdekeljen egy ismeretlen fickó véleménye, hiszen még csak nem is mond semmit, se az apámról, se semmiről, szóval mi van, ha nem is ismeri igazából? Miért kéne komolyan vennem, ha egyszer folyamatosan csak kioktat és semmi mást se csinál? A jó eséllyel költői kérdésre csak bólintok. Igen, az én életem, szóval nem kéne beleszólnia. fontosak a barátaim és igenis ragaszkodom hozzájuk, nem akarom őket elveszíteni, ő pedig úgy áll hozzá mindenhez, mintha csak valami semmiség lenne. Az élet nehéz, az élet hű, meg ha, de nekem attól még ugyanúgy fontosak a számomra kedves személyek. Ha akart volna az apám is az lehetett volna, de ő inkább elment szépen valami marha fontos ügy miatt és most meg jön itt egy fickó mindenféle dumával róla. Őszintén... baromira nem izgat a dolog, ez az egész nem érdekel. - De mivel ő nem jött el, így ezt úgy se tudhatom meg igaz? - hogy mennyi közös van bennünk. Amúgy is úgy gondolom, hogy ugyan örökölhetsz jellemvonásokat a szüleidtől, de sok minden az az évek során alakul, mindenféle behatásoknak hála. Ő pedig nem volt itt, hogy hasson rám, szóval az az igazság, hogy ezek után baromira nem érdekel, hogy milyen és főleg, hogy milyen véleménnyel van rólam. Nekem nagyon jó a saját életem és nem venném jó néven, ha jönne most hirtelen valaki és egyszerűen csak elkezdené beosztani az életemet, meg kioktatni, hogy mit hogyan tegyek, amikor... nem tette tizenöt évig! - Olyan negatív... az apám is ilyen igaz? Én nem fogok úgy hozzáállni az élethez, hogy minden rossz. - rántom meg a vállam újra. Nem fog meggyőzni róla, nem fogom hagyni. Nekem jó életem van. Vannak benne zűrök, szokásos tini problémák, de ennyi. Nincs köze hozzá, hogy ezeket hogyan kezelem, nagyon nincs! Az utolsó mondatát már csak alig hallom meg, mert az utolsó kortyokat is felhörpintem a poharamból. Őszintén... nem izgat az, hogy miket mond, vagy gondol az apám rólam, meg hogy mennyire vagyok neki fontos. Nem mutatta ki és most sincs itt. Lehet, hogy csak egy dacos tini vagyok, de... akkor az vagyok és nem érdekel. - Hát tényleg nem hiszem el. - vágom rá szinte azonnal, aztán szépen felállok és körbepillantok, hogy vajon merre tűntek el a barátnőim. Nem volt szép, hogy itt hagytak és nagyon nem volt korrekt ez az egész sem. Nem kellett volna az apámnak ide küldeni valakit, egyszerűen nincs joga belefolyni az életembe, ha egyszer soha sem volt a része. - Ha az apám akar valamit, akkor ő mondja, ne üzengessen. Viszlát! - rossz végszó. Igazából nem akarom látni többet a fickót, mert nem érdekel, hogy mit akar mondani, az sem érdekel, hogy az apám mit akar. Ha valaki tizenöt évig nem foglalkozik veled, akkor ezek után ne tegyen már úgy, mintha megtette volna a háttérből. Nem viharzom el, de távozom. Meg kéne keresni a lányokat, de talán a legjobb az lenne, ha megtalálnám Davet és Dougot. Valakivel jó lenne beszélni.
//Köszönöm a játékot papa! Remek volt! ^^ Csúúúúnya, gonosz ez a bácsi. //
- Igen, jól látod a dolgokat. – mondom vidáman mosolyogva. Az ember mindig túl hamar akar mindent, én is estem már ennek a csapdájába, és minden bizonnyal már ő is, bár…kitudja, igencsak rövid élete volt eddig, de mint tudjuk nem a mennyiség, hanem minőség az, ami számít, és azért igyekeztem, hogy minél kevesebb akadály legyen az útjában, mire a Roxfortba kerül. Itt már nem ellenőrizhetem, nem hathatok úgy az életére, mint régen, de szemmel tarthatom, látni akarom a fejlődését, látni akarom a lányomat, ahogy felnő és büszkévé tesz majd engem. Talán nem vagyok a legjobb apa, sőt, de attól még az apja vagyok. - Ahogy gondolod, a te életed végül is nem igaz? – inkább ráhagyom a dolgot, látom nem lehet őt meggyőzni arról, hogy ne akarjon ragaszkodni ahhoz, ami egyszer úgyis elfog múlni, mert csak a fájdalom marad utána, azt pedig senki nem szereti, sőt, előszeretettel futnak el előle az emberek, mert senki nem akar szenvedni, főleg nem önként, mégis vállalják az olyan gyermeteg dolgokért, mint a szerelem, vagy az örök barátság. Ilyen nincs, egyszer minden véget ér, ez a dolgok rendje, és nem marad más csak a kín és a fájdalom, az elviselhetetlen szenvedés és a kárhozat, amíg az élet téged is kivon majd a forgalomból. - Ezt honnan tudhatnád, hm? Talán több közös van bennetek apáddal, mint hinnéd… - legalábbis ilyen is van, én is sok mindent örököltem a jellememből az apámtól. Ugyanúgy egy becsvágyó és erőszakos ember volt, csak megváltozott, azt hitte apának lenni egyet jelent a gyengeséggel, és így akart engem felnevelni… bolond! A saját utamat jártam, nem hallgattam rájuk, az lettem végül, aki lenni akartam. Én a világot akartam megváltoztatni, ők ezt nem fogadták el, és azt hitték a kitagadás majd segít. Csak még erősebbé tett, csak még inkább elkötelezett lettem a hitemben. Bolondok voltak, és előbb-utóbb eléri őket a kezem. - Persze, ki akarja a harcot és a szenvedést? De kinek van választása? Az élet nem kivételez. – nem azt mondtam, hogy gondolkodjon, csak azt, hogy törődjön bele, nem ugyanaz a kettő. A beletörődés egy pillanat, és utána már soha többet nem is gondolsz rá, ellenben azzal, ha folyamatosan ezen jár az agyad, ha mindig a jövőn töprengsz, azon, amit tartogat a számodra… felesleges, mert a jövő az emberrel együtt változik, az események alakítják,nekünk nincs beleszólásunk, alkalmazkodni kell, harcolni, vagy végünk. Kár, hogy ezt nem érti meg, de majd a saját bőrén is megtapasztalhatja, hogy megtanulja egy életre. - Nem csak úgy lehet megismerni egy embert, ha minden idődet vele töltöd. Néha csak vigyáznak ránk, láthatatlanul, mint valami őrangyal… hallják, amit magunknak mondunk éjszaka a sötétben,vagy leolvassák az érzéseinket az arcunkról… - mint vadász a prédát. Vicces, és kicsit igaz is, de nem egészen. Figyeltem őt, de közel sem úgy, mint egy vadász, inkább csak, mint egy…őrangyal. Persze, az akadályokat eltoltam előle, már amit tudtam, és nem hagytam, hogy valami hatalmas butaságot csináljon, de most már leveszem róla a kezem, most már ő az úr, és én az, aki összegzi a fejlődését. A saját élete kovácsa, nekem csak a végeredmény számít. - Hogy lásson titeket, hogy tudja jól vagytok. Nem hiszed el, de fontosak vagytok neki. – fontosak nekem, ő is és a nővére is, ezért jöttem, ellenőrizni, hogy minden a tervezett ütemben halad-e, de kicsit többre számítottam, túl fiatal még, túlságosan ártatlan.. ezen változtatni kell, és remélhetőleg az élet majd ezt is elvégzi, mert szükségem van rájuk, mindkettőjükre, fontosabbak ők bármi másnál, a kirakós utolsó, legfontosabb darabjai ők, a végzetünk bebiztosításának zálogai. Úgy élnek, ahogy akarnak, de legyenek készen, mikor szükségem lesz rájuk, mikor eljövök, és szembeállítom őket a sorsukkal. Nem kényszeríthetem őket, csak reménykedhetek, hogy megértik majd.
Lena Youngmay
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Lena & Rasmus - Találkozás 2014-10-14, 17:38
- Nem akarjak túl hamar felnőni, de még kicsi vagyok, ahhoz, hogy megértsem a dolgokat. Akkor most... sehogy se jöhetek ki jól ebből? - nagyon úgy fest, hogy sehogy se járhatok jól. Túl kicsi vagyok még szerinte, hogy megértsem az élet nagy dolgait, de közben ne akarjak felnőni, hogy értsem őket. De akkor most hogy van ez? Maradjak mindig tudatlan, mert akkor nem lehet belőle különösebben nagy bajom? Ebben mégis hol van pontosan a logika? Nem igazán értem és talán nem is akarom megérteni, mert igaza van a felnőttek világa nagyon zavaros, és nekem igenis jó még az, hogy nem vagyok felnőtt és persze e miatt az én problémáim már nem is számítanak annyira, apróságok csak szerinte. - Ez butaság. Az ember persze, hogy fél attól, hogy vége lesz annak, ami jó, de ez... ez nem jelenti azt, hogy nem jó ha van, de attól még aggódhatok e miatt. - miért gondolja, hogy ő annyival jobban tud mindent? Én igenis aggódom, hogy a barátaimmal egyszer majd már nem leszünk annyira szorosan együtt, de azért remélem, hogy ez a pillanat majd csak soká jön el. De jobb ha számítok rá, mintha nem gondolok egyáltalán a lehetőségere sem, aztán meg hirtelen jön a hideg víz és akkor sokkal nehezebb feldolgozni. - Ő nevelt fel... persze, hogy rá hasonlítok és nem az apámra, akit nem is ismerek. - dacosan emelem meg kicsit az államat. Nem érdekel, hogy mit gondol rólam, vagy anyáról. Nincs joga hozzá, hogy véleményt alkosson róla, vagy rólam, mert nem ismeri igazán őt sem és engem sem, csak az apámnak valami... akárkije, akiről semmit sem tudok igazából. Egyébként sem vagyok cinikus, csak reális. Miért kellett volna olyan valakit keresnem, aki elment önszántából. Persze mert a világ megmentése fontosabb, mint a család. Akkor... akkor nem kell gyereket csinálni! Főleg nem kettőt! - Én nem akarom, hogy csalódásokról szóljon az életem, meg harcokról. - húzom el a számat. Arról volt szó, hogy ne agyaljak azon, hogy mi lesz a jövőben, hogy ne féljek tőle, most meg pont azt mondja, hogy készüljek fel rá, hogy az élet csak rossz dolgokról szól? Én nem akarok. Én azt szeretném, ha az életem jó dolgokról szólna. Naiv vagyok talán és még csak egy gyerek, de nem fogok arra készülni, hogy minden rossz lesz majd, hogy majd mindenféle nagy harcokat kell megvívnom. Én nem vagyok harcos, nem vagyok Griffendéles, mint a nővérem, én csak... egy Hugrabugos vagyok, sokak szerint semmit mondó és ügyetlen a mi házunk, akkor meg miért kéne attól tartanom, hogy majd mindenféle nagy harcokat kell vívnom? A megjegyzésére már csak megrántom a vállam. Képtelen lennék megérteni őt és persze naiv is vagyok és nem vagyok elég jó és... persze még sorolhatja, hogy milyen hibáim vannak, de attól még én ilyen vagyok és igenis szeretek ilyen lenni. Nem fogok repesni az örömtől, hogy itt van egy fickó, aki valamit tud az apámról, de persze nem hajlandó rendesen beszélni róla, csak elemezget. - Akkor nem tudom, hogy honnan ismer annyira, ha sose volt velem. - figyelt... mint valami vadat a vadász, ez nem hangzik jól és ez alapján nem ismerhetett meg, nem tudhatja, hogy mik a legbelsőbb gondolataim, maximum, ha valaki elmondta neki, vagy nem is tudom. - Nem tudom, mert ... az apám, de attól még nem kell örülnöm ennek... az egésznek. De egyáltalán mit akar? Miért van itt? - ez kétértelmű, rá is vonatkozik és az apámra is. Miért van nála az apám pálcája, ha nem bántotta? És mit akar tőlem, miért jött ide? Ha amúgy se beszélhetek az apámmal személyesen, akkor mi értelme van annak, hogy most ez a fickó ide jött elmondani ezeket a részinformációkat?
- Nektek biztosan az, de ne akarj túl hamar felnőni, nincs abban semmi jó. – na nem mintha a gyerekkorban lenne. Legalábbis az enyémben nem volt, alig vártam, hogy végre elmehessek otthonról, hogy végre a kezembe vehessem a sorsomat és az legyek, aki csak akarok, és ne az, akit a szüleim látni akarnak. Képtelen voltak elfogadni a döntésem, képtelen voltak belátni, hogy erre születtem, inkább csak kitagadtak, mintha ez bármin is változtatna… csak azért nem öltem még meg őket, mert sokáig tartana mire odaérek hozzájuk, és amilyen paranoiásak lettek, folyamatosan máshol vannak, van pénzük, és ha van pénz, akkor köztudott, hogy kevés akadály van az ember előtt. - Az ilyen kötődések tesznek minket gyengévé. Nem maga a kötelék, hanem a félelem, hogy véget ér, hogy elszakad… azzal foglalkozz, ami előtted van, ezzel majd ráérsz, akkor ha tényleg elmentek. – emlékszem mennyire fájt az, hogy elvesztettek a Nagyurat. Gyengévé tett minket, néhányan elárulták azt, amiben hittek, mások, mint én is, pedig elmentek, erőt gyűjtöttek, elbújtak a ránk vadászó kutyák elől, hogy erejük teljében térhessenek vissza. Mindenkit megráztak a történtek, de ezen a hibán könnyen túlléphetünk, csak be kell fejeznünk azt, amit a Nagyúr egyszer már elkezdett. És mi nem fogjuk elkövetni azokat a hibákat, amit ő. - Látom ebben az anyádra ütöttél. – ő volt mindig ilyen cinikus és leereszkedő. Emlékszem arra, hogy mennyire dühös volt rám mikor elmentem, kiátkozott, mert hittem valami nagyobban, és most a lányom, egy gyerek akarja felróni ezt nekem újra? Nevetséges… ezért nem tudnak rólam semmit sem, mert gyengék még, képtelenek lennének elfogadni az igazságot, a valóságot, hogy a világ, amiben élnek nem egy tündérmese, hanem egy csatamező, ahol mindennap folynak a harcok, egymás vérét ontják az emberek, és ők ennek a közepén éldegélnek a béke illúziójában. Bolondok és naivak… ezt pedig csak még inkább elősegíti a bukásunk ténye, de hamarosan már nem a bukásunkról fognak beszélni, hanem a felemelkedésünkről. - Tudod, kettőnk közül azt hiszem én vagyok az, aki tapasztaltabb. Az élet nem a csodákról szól, hanem a harcról. Mindegy kivel, de valakivel mindig is harcolni fogsz, minél hamarabb fogadod ezt el, annál több csalódástól óvod meg önmagad. – sokan azt hiszik, hogy az életben vannak még csodák, létezik a béke, amiről a letűnt kor emberei regéltek, de az igazság az, hogy ilyen nem létezik, ez csak egy hazugság, amivel az átlagembert áltatták, mert az igazság jobban fájt volna neki, ezért egy szép, mégis bolond hazugságot tártak elé, amiben kész volt hinni. - Azért, mert képtelen lennél megérteni őt! Naiv vagy, és ez nagy hiba. – a vak is látja, hogy naiv, ezen nincs mit vitatkozni. Egyszerűen csak idegesítő, hogy így fogja fel a dolgokat, beszélnem kell majd a nővérével, hátha ő már érettebb és nem ilyen gyerekes. Vannak dolgok, amik fontosabbak a családnál, még ha ezt ő képtelen is elhinni, mert a kis lelke azt hiszi, hogy valami álomvilágban él, ahol nincs rossz, nincs halál, se betegség… hülyeség. Remélem, hogy megfogja majd egyszer ezt érteni, mert az élet nem sok jót tartogat neki, ha ennyire rosszul áll a dolgokhoz. - Na és, ha apád mondta ezt rólad? – húzom mosolyra a számat. Való igaz, hogy nem mindent a pálcájából szűrtem le, de volt, amit igen. Én ismerem őt, kísértem az élete során, láthatatlanul, de ott voltam mellette, nem hagytam el őt soha, még ha ő ebben a hittben is él. – Nem öltem meg, ha erre gondolsz, apádat nem lehet csak úgy megölni. – még fel is nevetek. Elég abszurd, mégis miért akarnám magamat megölni? Persze, ő erről nem tudhat, de ez nem is baj. – De ha amúgy is ennyire rossz véleménnyel vagy róla, mégis miért aggódsz érte?
Lena Youngmay
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Lena & Rasmus - Találkozás 2014-10-12, 20:44
- Ez azért cseppet lekezelő, nem gondolja? - ha meg se próbálják elmagyarázni, akkor persze, hogy nem értjük. Nem tudom, hogy miért kell így hozzáállni a másikhoz. Lehet, hogy naiv vagyok összességében, de akkor sem kell eleve lekezelni és úgy venni, hogy nem is értenék meg semmit. Anya is mindig így volt vele, pedig sok esetben könnyebb lenne a dolgokat elmagyarázni és kész, nem pedig csak simán elkönyvelni, hogy úgy se érteném meg. Így persze, hogy semmiben sem fejlődök, ha meg se próbálják. És akkor idejön egy vadidegen, aki azt várja, hogy higgyek neki, hogy bízzak benne, de eleve így áll hozzám. Hát csoda, ha ezek után nem igazán érdekel a véleménye? - Nem lesz vége, de... akkor is a barátaim és hiányoznának, miért nem aggódhatok e miatt? - nem értem őt. Nekem igenis fontosak, és nem szeretném őket elveszíteni a miatt, hogy vége lesz a sulinak. Tudom én, hogy ezt biztosan sokan piti problémaként kezelnék, de nekem igenis fontos, nekem igenis nagyon is számít, hogy mi lesz majd akkor ha végeztünk, hogy megmaradnak-e nekem, vagy eltávolodunk egymástól. - Remek... kész csoda, hogy ezek után nem alakult ki valami mély kötelék... - cinizmus, azt hiszem erre is nagyon kevés alkalommal volt példa tőlem. Nem szoktam én ilyet csinálni, de most valahogy kikívánkozott, nem tehetek róla. Az az igazság, hogy nem róhat fel nekem semmit sem az apám. Most sincs itt, én csoda, hogy nem kerestem őt? Nem volt rá okom, főleg úgy, hogy semmit se tudok róla, hogy két napot töltött velem, hogy csak úgy elment és kész, hogy anya sem ondott róla semmit. Nem... egyszerűen nem érdekel az egész és valahogy újra és újra csak a megjegyzések elveszik a kedvem attól, hogy meg akarjam egyáltalán ismerni. Ez a fickó is idegen és védi az apámat és nem igazán értem, hogy egyáltalán miért. - Úgy beszél, mint... mint nem is tudom... Miért ne lehetne boldog befejezés? - nem értem, miért kell ilyen sötéten látni a világot. Én nem akarom. Tudom, hogy nem minden tökéletes, sokszor vesztünk már össze Jonathannal és talán nem ő lesz számomra a nagy Ő, de... de nem fogok úgy hozzáállni az élethez, hogy nem is lehet semmi jó az életemben. Nem fogok úgy számítani, hogy majd minden rosszra fordul. Tudom, hogy az élet nem tündérmese, de igenis lehet jó a vége, ha az ember tesz érte, hogy így legyen. Az apám meg... igenis nem mindenki mással kellett volna foglalkoznia az utóbbi tizenöt évben, hanem... velünk, ha annyira érdekelte őt a sorsunk. Az újabb szavaira csak felhúzom az állam és nem válaszolok. Lehet, hogy úgy viselkedek, mint egy hisztis gyerek, de nem érdekel! Nem érdekel, hogy mi a véleménye. Lehet, hogy gyerek vagyok még, de akkor sem kell ennyire lekezelni. Nem várom, hogy mindent mások oldjanak meg helyettem, nekem nem is mondják el mit kéne megoldanom. - Elment minden szó nélkül! Nem volt okom keresni! - nem akartam, mert ő lépett le, mert ahogy anya minimálisan beszélt róla, abból semmi jót nem szűrtem le. Nem jó ember, igenis... egyáltalán nem jó ember és én nem akartam vele kapcsolatba kerülni és főleg nem időt szánni rá, hogy megkeressem. Miatta érzem magam csak egy félnek, mert sose tudtam, hogy honnan származom és ezt ő önként vállalta, önként tette velem, így végképp semmi okom nem volt keresni őt. - Ezt a... pálcámból nem szűrhette le... - nem ezt nem lehet csak ennyiből megállapítani, azt nem hiszem el. De igenis kissé taglóz az, amit mond rólam, mert tényleg elég szépen sikerül leírnia azt, hogy milyen vagyok. Akkor viszont konkrétan tátva marad a szám, amikor a saját pálcáját veszi elő, és arról mondja el, hogy milyen. Ez két dolgot jelenthet, hogy vagy... vagy elvette apa pálcáját, talán ellenség, talán megölte, talán bántotta őt? Vagy... vagy... - Én nem... nem tudom, de miért van nálad a pálcája? - észre sem veszem, hogy véletlenül tegezésbe váltok. Egyszerűen csak úgy megtörténik, de a bögrére már kb. úgy szorul rá a kezem, hogy kb. fehérek az ujjaim végei.
- Csak azért mert ti gyerekek képtelenek lennétek megérteni. Nem a ti hibátok, nektek egyszerűen csak nem kell tudni róla még. – igazán vicces, ahogyan felidegesíti magát, komolyan szórakoztató végignézni. Ő csak egy gyerek, akármit is tesz, akármit is mond, gyerek marad, egy durcás kislány, aki hónapokra képes megsértődni, csak mert valaki a lelkébe tipor. Mégis hogyan érthetné meg azt, hogy az apja miért ment el? Sehogy, mert kölyök, ez az igazság. Lehet, hogy érettebb, mint a korabeliek, de közel sem annyira, hogy ne kezeljem úgy, mint egy gyereket, amúgy is, ő az én gyerekem, ha valaki, hát akkor én kezelhetem gyerekként, igaz? - És akkor vége lesz az életednek? Vége lesz a világnak, csak mert a barátaid lelépnek? – erről beszéltem, az élete legnagyobb problémája az, hogy a barátai elmennek, hogyan lenne képes akkor megérteni azt, hogy miért mentem el? Nincs annál rosszabb, mikor gyerek felnőttként akar viselkedni, ő pedig pont ezt teszi, leegyszerűsíti az életet, előre aggódik azért, ami elkerülhetetlen, és ez felesleges, csak maga alatt vágja a fát ezzel. Nem amiatt kezelem le, hogy gyerek, sőt, le sem kezelem, egyszerűen csak kimondom a nyilvánvalót. Nem úgy látja a világot, ahogyan kéne, mert nem láthatja úgy, a gyerekek előtt a rossz dolgok valamiért láthatatlanok. - Nem, a születésetek után három nappal. A nővéred egy, te pedig két napot töltöttél vele. – mosolyodom el. Ha össze kell foglalni, hogy mennyit voltam velük, akkor három nap mindössze ez az idő. Sejthető, hogy nem gondol rólam semmi szépet, de ez csak egy újabb jele annak, hogy képtelen lenne feldolgozni azt, ha kiderülne ki is vagyok. Ugyan már, képes lenne megbirkózni azzal, hogy egy tömeggyilkos lánya? Azzal se képes megbékélni, hogy a barátai elmennek majd, akkor ezzel, hogy lenne képes? Akármilyen gonoszul is hangzik, de ő még túl fiatal, hogy ennyi mindent elbírjon a vállán. - Látod? Képtelen vagy megérteni, hogy az élet nem valami mesekönyv, az életben nincsen boldog befejezés, azért harcolni kell, apád ezt teszi, de te nem tudod elfogadni. – újabb és újabb jel, nem áll még készen, messze nem. Ami azért kicsit elszomorító, azt hittem, hogy… nem is tudom, azt hittem, hogy érettebb, de úgy tűnik túl sokat várok tőle. Hogy érthetné meg azt, hogy mit tettem, hogy miért tűntem el, mikor még a saját kicsinyes és jelentéktelen problémáival sem tud szembenézni? Egy jobb világot akarok, azért pedig harcolni kell,és sok ellenségem van, akiket ki kell játszanom, már az is komoly kihívás volt, hogy idejöjjek meglátogatni őt. - Azt akarod, hogy úgy bánjanak veled, mint egy felnőttel, mégis úgy viselkedsz, mint valami hisztis gyerek. – csóválom meg a fejemet. Borzasztó… azt hiszem örülök is annak, hogy a kamaszéveket kihagytam, mert az biztos, hogy az agyamra mentek volna a folyamatos siránkozásukkal. – Azt várod, hogy az élet, vagy mások majd megoldjanak helyetted mindent… mond csak, nyomoztál valaha is az apád után? Kerested őt valaha is, tettél azért, hogy megismerd? Ő érted él, vagy hal, te pedig még csak keresni sem kerested őt soha. – kicsit azért felemelem a hangomat, hogy érezze: nem kéne kritizálja az apját. - Azt, hogy egy nyugodt, kiegyensúlyozott lány vagy, akire néha rátör a vágy, hogy csináljon valami olyat, amit nem kéne. Nem tudsz feloldódni, csak a barátok között, nem sörözöl, hanem inkább teát iszol, és odavagy a tüzért. Nagy álmok, és nagy vágyak vannak benned, csalódásként élted meg, hogy a Hugrabugba kerültél, mert te nem átlagos akarsz lenni, hanem kivételes. – mondom neki mosolyogva. Nem nehéz kitalálni azt, hogy milyen lány, elég egyszerű, és nem csak azért, mert figyeltem őt az évek alatt és beszélt a pálcájáról. A kérdése hallatára elmosolyodom, és előhúzom a pálcámat, hogy láthassa. – 13 hüvelyk, tiszafa sárkány szívizomhúr maggal. – mondom mosolyogva. Természetesen gyönyörűen meg van munkálva, egyesek szerint túlságosan is durva és barbár, de rendkívül erős pálca, több emberrel végeztem már vele, mint amennyit ő látott. – Szerinted ez mit jelent, milyen ember ő? – kérdezem mosolyogva.
Lena Youngmay
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Lena & Rasmus - Találkozás 2014-10-11, 20:52
- Ez azért kissé lesajnáló tudja ugye? Azért mert gyerek vagyok máris nem érthetek semmit, pedig csak... a felnőttek hajlamosak a dolgokat nem elmagyarázni normálisan. - anya is sokszor csinálta ezt és nem fair. Azért mert nem vagyok még nagykorú, még nem vagyok hülye. Sok mindent értek, sőt értenék, ha lenne aki normálisan elmagyarázza, de helyette csak jön a ködösítés, meg a mindenféle felesleges duma, és persze semmi konkrétum és akkor csoda, hogy nem értem? Nem is próbálják meg rendesen a tudtomra adni, ahogy anya se próbált meg mesélni arról, hogy ki az apám, hogy miért ment el, és persze most is csak ez kapom meg, hogy még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy bármit is rendesen érthessek. Nem vagyok túl fiatal, csak ők gondolják ezt és épp ezzel tesznek butábbá. Nem is akarják, hogy értsem, szerintem a felnőttek néha pont attól félnek, hogy már túlságosan sok mindent értenénk, és ezt nehéz elfogadni, mert akkor már nem ők irányítanak. - Megint ezzel jön... tizenöt vagyok, de három év múlva vége a sulinak, a barátimnak pedig már hamarabb, ez az év, aztán a következő... és az egyáltalán nincs olyan messze. - megint ez a lekezelés. Csak mert tizenöt vagyok nem aggódhatok a jövő miatt? Ez egyszerűen nem fair hozzáállás, nem fair eleve lenézni csak a korom miatt. Nem tetszik az, ahogy hozzám áll. Mégis hogy lenne több önbizalmam, vagy hogy lennék biztosabb magamban, ha egyszer mindenki folyton lekezel? - Mondtam, hogy semmi sem mesélt az apámról. Tehát akkor a születésen után három nappal úgy érted ugye? - mert hát nem egyszerre születtünk. Az meg azért nem vetne jó fényt rá, ha mondjuk a nővéremmel volt egy ideig, velem meg semmit, vagy még rosszabb, ha csak időnként benézett, hogy ott hagyja anyát terhesen. Őszintén szólva még mindig nem tudom, hogy ezek alapján mit is gondoljak az apámról. Nem mondanám, hogy jobb a véleményem róla, hogy olyan rendes ember lenne. Félt minket, meg ilyenek, de... attól még igenis ez az egész... Miért, mitől kell annyira félni, amikor most minden békés? Miért küld ide mást? Miért nem jöhetett ő, ha annyira fontos lennék neki, vagy lennénk? Az viszont tényleg talán kissé meglep, amikor felhozza a tüzet, mert ez tényleg olyasmi, amiről senki sem tud. - Igen... tíz éve. - bólintok egy aprót. Azt hiszem láthatja a szememben, hogy ez tényleg valami döntő érv féleség volt, bár attól még ugyanúgy nem leszek oda a helyzet miatt, hogy ő van itt és nem pedig az apám. Ez így nem fair. - Most sem biztonságos? És ha maga itt van, akkor ő miért ne lehetne? Ez... olyan, mintha csak kifogások lennének. Így jobb megpróbálnom elfogadni, hogy még csak nem is ő jött, hanem mást küldött? - mégis honnan tudhatnám, hogy hogyan reagálnék akkor, ha ide jönne és ő ülne most velem szemben? Nem tudom, de... ez a megoldás biztos, hogy nem tetszik. Csak ködösítés, pont ahogy mondta, mert gyerek vagyok, nem őszinte velem, nem őszinte velünk és ennél az is jobb lenne, ha nem is küld senkit, mert simán benne van, hogy nem találkozhatunk sosem, akkor meg... mi értelme ennek az egésznek? - Ha itt van és figyel minket, akkor én... én nem vagyok rá kíváncsi! Mert így nem érdekel, ha nem tud ő elém állni, akkor nem érdekel! - tény, hogy fiatal vagyok, de nem kell e miatt butának nézni és ezt nem is fogom elfogadni tőle. Egyszerűen nem teheti meg, hogy mást küld ide és csak csepegtet mindenféle ködös információkat, aztán meg oldjam meg. Nem fogom, nem akarom! - És akkor rólam mit árul el? És neki milyen a pálcája? - nem sokon múlik, hogy ne tűnjek el innen, talán csak ez a kérdés érdekel még, de... de nem igazán vagyok oda e miatt az egész miatt. Egy vadidegen fickóról van szó, mi van, ha az apám már meg halt, ő meg csak úgy tesz, mintha ismerné?
- Persze, hogy nem érted, szinte még gyerek vagy… nem is kell értened. – mi lehetett élete legnagyobb döntése? Alighanem semmilyen jelentősége nem volt, semmi olyan, ami kihatott volna mások életére… és jó így, elvégre fiatal még, nem is kell, hogy nagy döntéseket hozzon, az csak tönkretenné őt, nekem pedig nem egy idegroncs fog kelleni majd. Nem szabad semmit sem elhitetni, teljesen más körülmények közt él, min én éltem, nem várhatom el tőle, hogy olyan legyen, amilyen én voltam, igaz? Nem is várom el. Ahogyan a nővérétől sem. Azok lehetnek, akik csak akarnak, az a lényeg, hogy ott legyenek, mikor kellenek. - Tizenöt éves vagy Lena, emiatt teljesen felesleges még aggódnod. – húzom mosolyra a számat. Nem különösebben érdekelnek a barátai, de azt tudom, hogy nem éri meg előre gondolkodni, ha emberekről és kapcsolatokról van szó, legyen az barátság vagy éppen szerelem. Az emberek a széliránnyal együtt változnak folyamatosan, butaság rájuk építeni a jövőnket, de persze kivételek mindig vannak, de azért, hogy valaki kiérdemelje a feltétlen bizalmad, nem elég néhány kedves szó, vagy mosoly. A tettek azok, amik igazán nagy meggyőzőerővel vannak rám, a szavak elszállnak, a tettek viszont megváltoztatják a világot és az embereket benne. Változásra van szükség, csak félnek bevallani maguknak az emberek ezt. - Anyád még erről sem mesélt neked? A születéseket után három nappal ment el, esélyetek se lenne rá emlékezni. – ha már ezt nem tudja, akkor elárulom neki. Az igazság az, hogy maradtam volna, ha nem szólít a kötelesség, ha nem izzik fel a karomon a Sötét Jegy. Egy jobb világot akartam, és akarok most is, de az anyjuk ezt soha nem értette meg, azt mondta, ha elmegyek, akkor vissza se jöjjek már, de nem az volt az oka annak, hogy nem láttak engem soha életükben. Ugyan már, az anyjuk még csak akadályt sem jelentene nekem. Egyszerűen csak azért nem láttak, mert így volt a legjobb. Nekik és nekem is. – Ellenben a tűzre, igaz? Ahogyan a lángok körül táncoltak téged, ahogyan majdnem ott vesztél… mikor is volt? 10 éve? – nem akartam egyből ezzel előhozakodni, mégse valami boldog emlék, de ha megerősítés kell neki, akkor most megkapta. - Azokban az időkben nem volt éppen a legbiztonságosabb a levelezés. Az apád harcos, úgyis gondolkodik, mint egy harcos. Ha visszajönne, akkor képes lennél elfogadni? Készen állnál arra, hogy találkozz vele? Erősen kétlem. – nem, messze nem áll még készen. Nem mondom neki sokat, mert nem tehetem, de képtelen megérteni, hogy vannak sokkal fontosabb dolgok, mint egy levél a családnak. Én egy jobb világért harcolok, nemcsak neki és a nővérének, hanem az egész varázslótársadalomnak. Nem fogom kockáztatni, hogy ez elvesszen egy levél miatt. - Miből gondolod, hogy nincs ő is itt, és nem figyel most minket? Léteznek olyan helyek a világon, ahonnét nem lehet csak úgy elmenni, nem lehet csak annyiban hagyni a dolgokat. – látszik, hogy még nagyon fiatal, éretlen, nem képes felfogni azt, hogy vannak fontosabb dolgok is az életben, mint a barátai vagy a kapcsolata az apjával. Majd a következő életében éldegélhet a tökéletes kis családjában, de a jelen most nem erről szól, nem olyan időket élünk. - Gondolom hallottál már arról, hogy a pálca választja a varázslót, igaz? Tudod, a pálca ennek megfelelően nagyon sok mindent el tud árulni a gazdájáról. – mosolygok rá. Ahogy arra számítottam. Nyugodt lány, akire néha rátör a kalandvágy, nem nagyhangú, csak azok társaságában tud feloldódni, akiket ismer.
Lena Youngmay
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Lena & Rasmus - Találkozás 2014-10-10, 09:38
Felkészülni... hogyan lehet felkészülni arra, amiről nem tudsz semmit? Szerintem ez képtelenség. Csak arra lehet felkészülni, amiről van sejtésed, hogy mennyire lesz nehéz. Felkészülhetsz arra, hogy befejezed az iskolát, vagy egy nagy dolgozatra, de olyasmire amiről nem tudod, hogy mikor és egyáltalán mi lesz... nem lehet. Én se számítottam rá, hogy lejövök ma Nellondba a barátaimmal és erre egy fickóba botlom, aki az apámról kezd el beszélni, még hozzá egy cseppet sem megnyerő vagy bizalomgerjesztő fickóba. - Semmiből és... nem is értem, hogy miért kérdez ilyeneket. - mintha csak tesztelni akarna, vagy nem is tudom. Én érzem ezt rosszul? A fickó valahogy teljes egészében kissé fura, de tudom én, hogy nem kéne e miatt már alapból rossz véleménnyel lennem róla, mert hát valaki lehet első ránézésre fura, másodikra pedig már nem, de attól még... Nem igazán tudom hová tenni ezt az egészet. Ha ismeri az apámat, akkor miért nem jó jött, miért nem hozott tőle üzenetet, fotót, netán levelet, vagy... bármit. Ez így annyira... én nem akarok feleslegesen reményt táplálni, mert az apám valami miatt lelépett, anya pedig sose beszélt róla és az ember csak gyerekkorában menekül buta ábrándokba, ahogy idősebb lesz elfogadja a tényt, hogy jó eséllyel ennek így kellett lennie, és már nem érdeklik annyira a miértek. - Nem tudom. Az élet sok mindent hozhat és ha más felé indulunk el, akkor nem biztos, hogy ugyanaz marad, mint így, hogy minden nap együtt vagyunk. - vonom meg a vállam. Nem hiszem, hogy ez csak rajtam múlik. Rajtuk is, hogy hogy akarják, hogy alakul az életük, hogy mi lesz majd aztán, hogy már nem találkozunk olyan gyakran. Egyelőre még nem tudom, hogy hogyan alakul az én életem sem, nem hogy az övék. Azt se tudom még, hogy maradok-e a suliban, de még van két évem eldönteni, hogy tovább tanulok, vagy inkább gyakorlatot kezdek valahol. Gondolom az is számít, hogy Jonathan mit szeretne kezdeni magával. - Az a baj, hogy ezt én se tudom, tehát nem igazán mérvadó információ. - anya sose beszélt róla, én pedig még nagyon kicsi voltam, amikor apa elment, szóval nem tudom, hogy percre pontosan ez mikor is történt. Bármilyen időpontot mondhat akár a hasára ütve is, nincs viszonyítási alapom. A mostani dolgaimat pedig nem ismerheti, mint hogy mi a kedvenc színem, vagy ilyesmi, vagy azokat, amik történtek velem. Nem tudom, hogy apa nyomon követte-e az életünket, bár ahogy beszél róla... Akkor a balesetről tudhat, arról, hogy majdnem bent égtem a fészerben, amiről nem beszéltem még senkinek sem, egyedül Jonathan tud róla, neki is csak nem olyan régen meséltem el. - Mi miért játszunk közre abban, hogy mikor jöhet haza? Nem értem. De... de mi a feladata pontosan? És miért nem írt legalább? - tényleg nem értem. Ha olyan fontosak vagyunk, akkor igenis megpróbálhatott volna legalább valamilyen módon kapcsolatba lépni velünk. De nem tette, csak elment és van valami fontosabb számára, mint mi. Ezzel azért nem lesz a szememben valami hú de tökéletes apa és ugyanúgy haragszom, amiért lelépett és amiért most is csak egy riasztó fickót küldött ide, hogy mindenféle ködös infokat mondjon, aminek... igazából semmi értelme sincs. - De akkor miért nem hagyta annyiban? Miért küldött ide maga helyett valaki mást? Mire... mire jó ez? - sebeket feltépni? Mert másra igazán nem alkalmas, amit most csinálunk. Nem érzem magam túlságosan jól, hogy róla van szó, miközben arról is, hogy amúgy se jöhet el, amúgy se találkozhatok vele, hogy nem ő magyarázza el, hogy hova és miért kellett elmennie. Ennek egyszerűen... semmi értelme sincs. A kérdés az, ami újra elszakít a forrócsokimtól. Mégis miért fontos, hogy milyen a pálcám? - 12 hüvelyk eperfa egyszarvúszőr maggal, de ez miért fontos? - a pálca választja a varázslót, de őszintén szólva én valahogy sose éreztem e mögött semmi nagy dolgot. Ez csak a pálcám és kész.
Engem soha nem érdekelt az, hogy mások mit gondolnak rólam, vagy hogy a kinézetemből ítélnek-e majd meg. Nem számít a véleményük, legfeljebb megölöm azt, amelyik túlzásba esik a véleménye elmondásakor, nem is sértődök meg arra, hogy ő is így van ezzel. Nem zavar, persze, jobb lenne ha bízna bennem, könnyebb lenne, de a könnyebb út nem a helyes út, neki pedig nem bizalmat kell osztogatnia, azt nyugodtan ráhagyhatja valamelyik bolond diáktársára. A bizalom fegyver tud lenni, ezért is kell csak olyannak odaadni, aki biztosan nem fog hátba szúrni téged. Jól teszi, hogy nem bízik bennem, nem baj, tegyen csak így. - Hát ez az, honnan tudhatnád? Legyen szó a máról, vagy épp a holnapról…. miből tudod, hogy készen állsz? – az ember ezt nem tudhatja, egyszerűen csak lépnie kéne és kész. Nem számított arra, hogy idejövök, és minden bizonnyal van még olyan dolog az életében, ami hirtelen jött, amire nem tudja, hogy fel van-e készülve. Ha ezen gondolkodik, akkor soha nem lesz, lépnie kell, megmutatni a világnak, hogy ő jobb, hogy nem szabnak neki gátat a kételyek, hogy képes átlépni azokon az akadályokon, amikben mások elesnek. Az életre nem lehet felkészülni, alkalmazkodni kell, mert soha nem lehet tudni, hogy mi lesz a következő percben. - Miért ne maradnának meg? – ez csak rajta múlik, nem? A barátain is persze, de elsősorban neki kell tennie azért, amit szeretne. A barátaival akár én is végezhetek, és meg is teszem, ha úgy látom, hogy csak hátráltatják a lányomat. Nekem nem egy tökéletes és önzetlen lány kell, hanem erős, tettre kész nő, aki nem fél bepiszkítani a kezét, akinek a segítségével végre tönkretehetem ezt a szánalmas iskolát. A barátai mind feláldozhatóak az ő felemelkedésre érdekében, de egyelőre úgy ítélem meg, hogy nincsenek a kárára, ez pedig jó, mert így van mit vesztenie, van mi motiválja őt. - Na igen, elég könnyű ezeknek utánajárni, de gondolom nem minden vadidegen tudja percre pontosan megmondani, hogy mikor is ment el az apád. – ha akarja, akkor percre pontosan megtudom neki mondani, hogy mikor is mentem el, mert elevenen él bennem annak a napnak az emléke. Még szerencse, hogy az anyjuk nem mesélt nekik rólam semmit, jobb így, hogy nem tudják ki és mi vagyok, csak kiborítaná őket, túlságosan is gyengék most, nem látják át a világot, nem értenék a céljaimat és indokaimat. Nekem pedig nem erre van szükségem, nem magam mellé akarom őket állítani, csak felhasználni őket néhány pillanatra, néhány sorsfordító pillanatra. - Nem tudom… nem csak tőle függ az, hogy mikor térhet vissza, nagyon sok dolog játszik ebben közre, például te meg a nővéred. Addig nem jöhet haza, amíg nem végzett a feladatával, sokszor mondja ezt nekem. – vagyis inkább mondom magamnak, úgy lenne helyesebb, de ne akadjuk fent most az ilyen apró kis jelentéktelen részleteken. Háborúba indultam akkor, egy jobb világot akartam, egy olyat ahol végre uralkodhatunk, de a Nagyúr meghalt, lezárult egy korszak, én pedig el kellett menjek, hogy ne vesszek oda feleslegesen. Túléltem, és most itt vagyok, csak idő kérdése az, hogy mikor érek révbe, hogy a lányaim mikor tudhatják meg az igazat. – Veszélyes helyre ment, ilyenkor az ember szert tesz veszélyes ellenségekre, nem akar téged bajba sodorni. – vannak ellenségeim, nem is kevés, de egy ideje már nem követnek, leráztam őket, nem lennék itt, ha nem így lenne, mert bajba valóban nem keverném őt, mert már nyakig benne van, csak nem tud róla, és ez jó is így. Fontosabb a tervemnek, mint hinné, és bármit megteszek, hogy megvédjem, mégiscsak a lányomról van szó, igaz? Aki bár nem tudja, hogy az apjával ül szemben, de… de idővel tudni fogja, de csak ha már készen áll, ha nem látom a szemében a bizonytalanságot. – Milyen pálcád van? – fura kérdés tudom, de… de kíváncsi vagyok, mert az is sok mindent elmond egy emberről, még ha ezt sokan nem is akarják elhinni.
Lena Youngmay
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Lena & Rasmus - Találkozás 2014-10-07, 20:05
Úgy tűnik, hogy tényleg kénytelen leszek beérni ennyivel, és nem nagyon van más választásom, hogy meghallgatom legalább a fickót. Elég riasztó, de persze nem kéne mindenkit a külső alapján megítélni. Én meg szőkés vagyok és alacsony és naivnak tűnök, de nem esne jól, ha valaki első ránézésre egyből ezt állapítaná meg rólam és el is könyvelne ilyennek. Tény, hogy amúgy elég naiv vagyok, de... az nem feltétlenül rossz tulajdonság, ha az ember nem viszi túlzásba. - Ez nem ilyen... egyszerű. Úgy ültem le ide, hogy iszom a barátnőimmel egy forrócsokit, ez most kissé... hirtelen jött. Azt se tudom, hogy pontosan mi az, amire fel vagyok-e készülve. - na igen, hiába vágom rá, hogy igen, ha nem tudom, hogy milyen horderejű dolgokról van szó. Lehet, hogy annyit mondana csak, hogy az apám titkos ügynök és el kellett mennie, de az is lehet, hogy azt, hogy durva gyilkos és épp az Azkabanban csücsül és ott is lesz élete végéig. Az elsőt fel tudnám dolgozni, talán még érdekes is lenne egy titkos ügynök lányának lenni, viszont a második... na az enyhén szólva is rosszul érintene, bár megmagyarázná, hogy Nancy miért ilyen... na jó nem, ilyesmit még csak gondolni sem illik a nővéremről igaz? - Azért még egy ideig a suliban maradok és azt hiszem az élet azért más, mint a suli. Mondjuk eleve remélem, hogy a mostani barátaim megmaradnak és akkor nem kell az életben majd újra kezdenem a beilleszkedést. - picit megemelem a vállam és vissza is ejtem gyorsan. Na igen, szeretném, ha mi mindig így maradnánk hárman, Dave és Doug, rossz lenne őket elveszíteni. Félek tőle, hogy ha elmennek majd a suliból, akkor ez lesz, hiszen nem egy évfolyamra járunk, tehát ez be fog következni vagy most, vagy még van plusz három év, ha tovább tanulnak. Igazából nem tudom, hogy az ilyen gyerekkori barátságok megmaradhatnak-e örökké, de én azért nagyon szeretném. Ha ők nem lennének, szerintem az önbizalmam is gyérebb lenne - igen ennél is jobban - és fogalmam sincs, hogyan alakult volna az itteni életem. Talán Jonathannal se alakult volna ki semmi, mert nem mertem volna vele akármit is hagyni, hogy kialakulhasson. - Igen, azt hiszem, bár ezt azért... elég sokan tudják, és nem olyan nehéz utána járni. - teszem még hozzá, mert na. Szerintem aki a suliba jár és ismer azért tud rólam egy s mást. Nem mindent, de azért pár dolgot mindenképpen. Azért ettől még tuti, hogy nem fogok a fickóval elmenni kettesben sehová, mert annyira nem őrültem meg, hiszen ez még semmit sem jelent. Amúgy is anya sose mesélt róla és ennek is meg van az oka, akkor pedig nem kell bíznom benne és egyelőre biztos, hogy nem is fogok, de azt meghallgathatom, amit mondani akar, hátha van olyasmi is közte, ami tényleg érdekes lehet. - De hova ment? És... mikor jön vissza? Ön tud róla valamit most, vagy szokott vele beszélni? - veszélyes helyre ment. Nem hangzik valami jól és még mindig elég homályos, hogy tényleg értsem is, hogy mégis mit is jelent ez pontosan. Tényleg nem értem, hogy ezek szerint közelebb vagyok hozzá, mint hinném. De akkor... - Miért nem ő jött el? - igaz? Ha olyan közel van, ha tud rólam, ha büszke rám, ha figyel az életemre, akkor miért nem ő ül most itt velem szemben, miért valami kissé riasztó vadidegen fickót küldött?
- Úgy tűnik kénytelen leszel beérni ennyivel. – húzom mosolyra a számat. Érthető, ha tudni akarja, hogy mit akar tőle egy vadidegen ember, de most kénytelen lesz elfogadni azt, amit mondtam eddig magamról. Vagyis semmit, éppen elég, ha ennyit tud rólam. A nevemet talán elárulhatnám neki, de amíg nem kérdezi meg, addig nem mondom el, nem kell, hogy ő tudjon rólam, éppen elég az, ha én tudok róla. Megértem, hogy feszeng, hogy fél, elvégre idegen vagyok, méghozzá nem is szokványos külsővel, általában félelmet, mintsem bizalmat keltek a másikban, de szégyellném is magamat, ha bárki bizalmat szavazna a puszta látványom miatt. Ha félnek tőled, akkor hatalmad van felettük, de ha csak bíznak benned, az nem jelent az égvilágon semmit sem. - Nem bújhatsz mindig édesanyád szoknyája mögé, nem hagyhatod, hogy ő döntsön a te életedről, a ti életetekről. Mit gondolsz te? Fel vagy rá készülve? – szinte már mókás őt hallgatni. Akármit is válaszol, látom rajta, hogy még nem áll készen, még kislány, még ártatlan, nekem egy életerős és magabiztos nő kell, akinek a segítségével térdre kényszeríthetem majd ezt a szánalmas intézményt, megtorolva mindazt, amit ellenünk tettek. Mennyi auror tanult itt, aki ránk vadászott egész élete alatt… mégis kinek fog fájni, hogy egy iskolával kevesebb helyen tanulhatnak majd a varázslók? Megoldják majd valahogy, ahogyan én is tettem. -Ezt örömmel hallom, nagyon fontos, hogy beilleszkedj, hogy elfogadjanak téged, az élet is ilyen, csak sokkal nagyobban kell majd ott játszanod. – kapcsolatok, amiket ápolni kell, vagy elpusztítani, és én az utóbbi híve vagyok. Ha valaki nincsen hasznomra, miért kéne egyáltalán arra gondolnom, hogy esetleg életben hagyom? Mindenki csak addig hasznos, amíg van valami olyan aduja, amit kijátszhat ellenem, de aztán… aztán már csak egy feláldozható figura lesz a sakktáblán, egy ártatlan áldozat, aki a hatalom oltárán veszti majd életét, és nem láthatja azt, ahogyan felemelkedünk újra és bevégezzük a feladatunkat. - Tudom mikor születtél, hogy hol születtél, tudom, hogy a nővéred két évvel előbb került a Roxfortba, ennyi elég? – azért ezt egy egyszerű vadidegen nem tudhatja, igaz? Ha ad nekem mondjuk egyetlen napot, akkor még azt is kiderítem, hogy milyen ruhában volt a tizenegyedik születésnapján. Nem kell, hogy elhiggye nekem, butaság lenne, de ettől függetlenül még nem lesznek a szavaim hazugok, legalábbis a többségük biztosan nem, próbálok úgy válaszolni a kérdésire, hogy azok ne hazugságok legyenek, csak az igazság egy… könnyebben emészthető változatai. Nem áll készen arra, hogy mindent megtudjon, én pedig nem fogok elsietni semmit sem. – Veszélyes helyre ment, olyan helyre, ahonnét… kevesen térnek vissza. Azért hagyott el titeket, mert volt hitte, egy jobb világot akart. Nektek, anyátoknak… mindenkinek. – hűséges voltam, mindig ott voltam, a Nagyúr rendelkezésére álltam éjjel és nappal, de nem véletlen nem mondtam el neki, hogy van családom, még ha… nem is tartott volna valami sokáig. Nem halálfalónak szántam a lányaimat, ha ezt megtudják, minden bizonnyal kitagadnak, talán még végeznek is velük. Egyiket se hagyhattam, inkább én mentem és szakítottam meg minden kapcsolatot. Harcba indultam, és most végre eljött az idő, hogy ezt a harcot befejezzem, és be is fogom, mi varázslók egy jóval jobb világot érdemlünk. – Hát persze, hogy tud rólad, közelebb vagy hozzá, mint hinnéd. – még csak egy méterre sem ül az apjától. Furcsa mi?
Lena Youngmay
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Lena & Rasmus - Találkozás 2014-10-06, 16:16
- Örülök, hogy egyetértünk és... még jobban örülnék, ha egy kicsit konkrétabb dolgokat is mondana. - jegyzem azért meg, mert oké, hogy ügyes vagyok, hogy nem bízom benne, de attól még... így marad és nem változik a hozzáállásom, bármennyire is szeretném, vagy ő szeretné, vagy akárki szeretné. Továbbra sem tudom, hogy kicsoda és hogy pontosan mit is akar tőlem, vagy miért jött ide ismeretlenül, legalábbis számomra ismeretlenül és azért erről jobb lenne többet tudni, hogy ne feszengjek ennyire a helyemen ülve, mert most ez a helyzet. Fészkelődöm és a bögrémbe kapaszkodom, mintha az megmenthetne. Végül is... talán így is van, mert ha a forrócsokival képen öntenék valakit, az azért rendkívül fájdalmas lenne szerintem. - És úgy gondolja, hogy már fel vagyok rá készülve? Vagyis... fel vagyunk? Akkor ezt nem anyunak kéne eldönteni? - jó ez inkább már talán csak finom kötekedés, mert attól még érdekel. Anya sose mesélt nekünk, én pedig ennek ellenére mégis kíváncsi vagyok. Melyik gyerek ne lenne? Szerintem még azokat is érdekelne, hogy kik, milyenek a szüleik, akik teszem azt árvák és mindig azt mondják, hogy ez nem így van. Az ember tudni akarja honnan származik. Lehet, hogy nem lesz szoros kapcsolata az igazi szüleivel, de talán mégis akkor érzi magát tényleg egésznek. Nekem is rossz, hogy nem tudom ki az apám, hogy miért ment el és hogy milyen ember, hiszen egy részem olyan, mint ő nem? Örökölsz a szüleidtől és nem csak külső, de belső tulajdonságokat is. - Hát... nem. - húzom el egy pillanatra a számat, de hát most velük vagyok itt. Csak azért nem Dave és Doug ül az asztalnál, mert ők épp elmentek valami... hát nem is tudom már valami izéért, és kivételesen nem velük mentem, de majd még amúgy is összefutunk, szóval nincs ezzel gond. - A suli elég jó, vannak barátaim és elég jó kis csapatot alkotunk, és a legtöbb dolog elég jól megy. - halványan elmosolyodom azért, bár ez most nem elsősorban neki szól, inkább annak, hogy a srácokat említem. Vannak persze barátaim rajtuk kívül is, de azért mégis csak így hárman vagyunk úgy igazán összenőve és ez jó dolog, én legalábbis nagyon örülök neki, hogy így alakult. Remélem, hogy így is marad. Állítólag az iskolai barátságok nagy része megszűnik, ha az ember felnő, meg munkája és családja lesz, de remélem, hogy a miénk nem ilyen lesz, hanem majd ott leszünk egymás esküvőjén, meg minden. Akkor is, ha... ha a srácok előbb végeznek a suliban, mint én. - Gondolom nincs valami... nem is tudom fotója, ami ezt legalább megerősíti. - oké, nem vagyok egy nyomozó, de azért érthető, ha mégis csak nem lenne rossz, valami bizonyíték, hogy tényleg ismer engem kiskoromból. Aztán, hogy mit akarok tudni az apámról? Talán igen az lenne a legjobb válasz, hogy mindent, de még sem ez az ami először a számra tolakszik. - Hogy miért ment el és hova? - egyáltalán ő ment el, vagy anya küldte? Azért ez nem mindegy, bármelyik megoldás lehetséges ugye. - Honnan tudja? Beszélt vele? Még most is ismeri? Ő... tud rólam? - nem azt mondta, hogy büszke lenne rám, hanem, hogy büszke, de akkor ez azt jelenti, hogy ismer, hogy tud rólam, hogy... nyomon követi az életemet? De akkor miért nem ő jött most ide?
- Persze, jól is teszed, hogy félsz, nem szabad bizalmat szavazni egy vadidegen embernek. Mindenki csak annyira jó, amennyire a világ engedi neki, túl nagy luxus a bizalom. – ezt a választ vártam tőle. Fiatal még nagyon, nem várom el tőle, hogy minden félelem és ódzkodás nélkül beszéljen velem. Azonban jó azt hallani, hogy… hogy tart tőlem. Fura, mert az apja vagyok, egyesek nem örülnének neki, de ez is csak azt mutatja, hogy nem egy naiv cicababa lett belőle, hanem j ó úton halad afelé, hogy egy érett, magabiztos és okos nő legyen, olyan, aki eleget tud tenni a sorsának. Ez a legfontosabb. Fel kell készülnie, és azt teszi, még ha ő maga nem is tud róla. - Ez nem lep meg, anyád sok mindenről nem mesélt nektek, amikről jogotok lenne tudni. De hidd el ennek ellenére jól tette, a közhiedelemmel ellentétben, az igazság ölni tud, ha nem vagy rá felkészülve. – mosolyodom el. Örömmel hallom azt, hogy az égvilágon nem tud rólam semmit sem. A dolgom innen már igen egyszerű. Fenntartani az érdeklődését, hiszen kit ne érdekelne az, hogy ki az apja, miért hagyta el, miért nem látta őt soha életében? Annyi kérdés, amire csak én adhatok neki választ, de cserébe neki is adnia kell. Nem fogom most egyből elmondani neki, hogy ki és mi vagyok, mert még nem áll készen rá. Nem áll készen, hogy megtudja mi a sorsa, a létezésének célja. - Nem éppen a legbátrabbak a barátnőid. – nézek a sietve távozó lányok után, mielőtt visszafordítanám a tekintetem Lenához. – Milyen az iskola? – nem éppen erről volt szó, de muszáj megtudnom azt, hogy miként is boldogul egyedül. Persze, a nővére ott van neki, de erősen kétlem, hogy olyan nagyon jó kapcsolatot ápolnának, inkább a testvéri csipkelődések és finom hazugságok dominálnak náluk. Legalábbis így képzelem el, és pont ezért kérdezem őt. Nem elképzelni akarom, hanem tudni, biztosnak lenni benne. Nekem soha nem volt testvérem, nem hiányzott, alighanem megöltem volna, de neki van, és mindketten fontosak a számomra, még ha erről nem is tudnak. Nagy terveim vannak velük, olyan tervek, amik… alapjaiban fogják megrengetni a világot. - Nem kell elhinned, hogy ismerlek, de attól még nem fogok hazudni. – mosolygok rá. Való igaz, felmerül a kérdés, hogy miért kéne egyáltalán megbíznia bennem, végighallgatnia. Az igazság az, amivel szolgálhatok a számára, de azt ki kell érdemelni, azért tenni is kell, márpedig ő még nem tett még érte semmit sem, így inkább megtartom magamnak, amíg nem látom rajta, hogy készen nem áll. Senki nem mondta, hogy könnyű az élet, főleg úgy nem, ha az életnek tervei vannak veled. – Apád egy… összetett ember, de nem az a kérdés, hogy mit tudok, hanem, hogy te mit akarsz tudni róla. – remélem, hogy a válasz nem egy ”mindent” lesz, mert mindent nem mondhatok el, de az igazság egy…könnyebben elfogadható változatát igen, azt elárulhatom neki, utána majd a saját fantáziájával fogja úgyis kitöltögetni azokat a lyukakat, amiket a történetemben hagyok. – De annyit biztos mondhatok, hogy büszke rád. – igen, büszke vagyok, akármit is jelent ez a számára.
Lena Youngmay
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Lena & Rasmus - Találkozás 2014-10-05, 10:13
Talán azért érthető, hogy tartok a fickótól, ha egyszer fogalmam sincs, hogy mégis ki a fene. Nem ismerem, soha életemben nem láttam, még csak távolról sem rémlik... kicsit sem, és most meg kéne próbálnom mosolyogni rá, amikor őszintén szólva inkább tartok tőle? Ez van, nincs valami megnyerő ábrázata és nagyon jól látszik a lányokon, hogy ők is pontosan ugyanígy gondolják ezt, mint én, de nem hagyhatnak csak úgy itt. Akkor sem, ha amúgy vannak még itt más emberek is, egyszerűen... nem lenne fair velem szemben, kicsit sem! Szóval igenis szépen maradjanak itt, mert ha együtt szívunk, akkor együtt szívunk és nem csak én egyedül, ez jelenti azt, hogy valaki a barátod nem? - Oké, de... nem ismerem, talán érthető, ha... tudja... - azt valahogy nem merem hozzátenni, hogy a külseje nem éppen olyan, hogy az ember ha ránéz, azonnal mély szimpátiát érez. Nem, sajnos az a nagy helyzet, hogy egyáltalán nem szívesen barátkoznék a fickóval, sőt lehetőség szerint én is inkább lelépnék, mint ahogy a lányok is ezt szeretnék, ahogy látom. De egyelőre úgy fest, hogy kénytelen leszek maradni, mert hát... még sem vagyok annyira illetlen, hogy csak úgy faképnél hagyjak valakit, még ha az a valaki enyhén szólva is riasztónak tűnik. Bezzeg, ha Nath velem jön Roxmortsba... de ő Corával akarta tölteni az egész napot. Hát... én meg így jártam. Az viszont eléggé meglep, amikor az apámat említi, látszik is rajtam, mert kb. nyelés közben áll meg a kezemben a bögre. - Nem tudok semmit az... apámról. Anya soha se mesélt róla, egy árva szót sem. - egy ideig kérdezgettük, de aztán feladatuk. Talán Nancy előbb, nem emlékszem már annyira rá. Viszont látszik rajtam, hogy az agyamban elkezdenek zakatolni a fogaskerekek. Ismeri a fickó az apámat? De honnan? És mit tud róla? Még most is ismeri? Tudja vajon, hogy hol van és miért ment el és miért nincs velünk és... Annyi kérdésem lenne! Egy kicsit még arról a tényről is sikerül elfeledkeznem, hogy amúgy még mindig nem valami megnyerő a pasas kinézete, meg úgy az egész jelenléte, és épp ennyi idejük van a lányoknak, hogy biccentéssel köszönjenek, aztán gyors ütemben csússzanak ki a helyükről és... Némán tátogom utánuk, hogy "Nem tehetitek!", de persze még hátra se nagyon néznek, és már el is tűnnek a tömegben. Azért... ezért még tuti, hogy számolunk! De aztán mégis újra a fickóra emelem a tekintetemet, szinte már kapaszkodva a bögrémre, mintha az aztán bármitől meg tudna védeni. Ráncolom kissé a homlokomat. - Miért higgyem el, hogy tényleg ismer? És... mit tud az apámról, ha ez tényleg így van? - az a baj, hogy nem kéne talán hinnem neki, de közben pedig... szeretnék. Talán tényleg tud valamit az apámról talán okkal tűnt el, talán egyszerűen csak... nem volt más lehetősége. Nem tudom, de az az igazság, hogy szeretném tudni, hogy mégis mi a fene történt vele, hogy miért hagyott el minket és hogy az anyám miért nem beszélt róla soha. Az is megfordult a fejemben, hogy egyszerűen csak talán... talán meghalt, de anyának ez annyira fájt, hogy nem tudta soha elmondani nekünk. De ez a fickó állítólag ismerte... akkor ő válaszokat is adhat.
Öröm nézni azt, ahogyan fészkelődnek a székükön, szinte zene füleimnek az, ahogy hallom, hogy kissé szaporábban veszik a levegőt. Érhető, egy teljesen önkéntelen cselekvés ez, és nem jelent sokat, csak annyit, hogy… tartanak tőled. És ez jó, ezt akarom, tartsanak is, mert ha történik miattuk a lányommal valami, akkor darabokba vágom őket, és az iskola minden egyes termébe elrejtem egy kis részüket. Példát kell statuálni néha, és ha nem akarnak ennek áldozatul esni, akkor jobb, ha tartanak tőlem, és jobb,ha a lányom mellett is kitartanak. De ez igaz minden egyes diákra az iskolában, a barátjától kezdve, eddig a kettőig. Aki bántja őt, az… az nem egyszerűen meghal. Teszek róla, hogy tovább tartson a haldoklása, mint a szánalmas élete. - Nem kell félned tőlem, nem áll szándékomban bántani téged. – nem éppen a válaszára adtam kérdést, de szerintem ez is egy kérdés volt, csak kimondatlan. Nem fogom őt bántani, mégis milyen apa lennék, ha kezet emelnék a lányomra? Azonban sok módszer létezik arra, hogy valakit bánts. Ez nem azt jelenti, hogy én ezt akarnám, de ha muszáj, ha ez kell, hogy továbbra is azon az úton haladjon, mint eddig… hát megteszem. A barátnői, a barátja, a kis szerelme… mindannyian feláldozhatóak, mindannyian motiválhatják őt, hogy… hogy az legyen, akinek lennie kell. Erről persze nem kell tudomást szereznie, addig jó, míg nem tudja mi a sorsa. - Igen, egy nagyon régi barát, még ismertem az apádat, gondolom rá nem emlékszel, nagyon rég annak már, hogy… nincs veletek. – nem számítok túl sok mindenre, aligha kíváncsiak az apjukra, ami érthető, hiszen nem voltam ott nekik soha, de a háttérből mindig egyengettem az útjukat, elintéztem nekik dolgokat, nem véletlen, hogy azokban a zűrzavaros években nem történt velük semmi életveszélyes. Erősnek kell lenniük, de nem halottnak. Nem számít milyen erős a test, a jellem a lényeg, nekem pedig szükségem van rájuk, erősen. Törhetetlennek és legyőzhetetlennek kell lenniük. - Üdv! – mosolygok rá a másik két lányra. Nem mondom, hogy olyan nagyon zavarnának, ők senkik, nem érdekelnek a legkevésbé sem, de azt azért értékelném, ha mihamarabb eltűnnének innen. Ez nem fenyegetés, inkább kimondatlan kérés az irányukba, de mindegy is, a jelenlétük, mint mondtam, nem igazán zavar. Ha a lányom ezen … boszorkányok mellett érzi magát biztonságban, hát maradjanak, bár nem kell tőlem tartania, de erősen kétlem azt, hogy erről sikerült volna őt az előbb meggyőznöm. Senki nem szereti az idegeneket, főleg nem az olyanokat, akik többet tudnak róluk, mint sokan mások. - Látni téged, beszélni veled. Segíteni, hogy megtudj olyan dolgokat, amikről álmodni sem mernél. – az egyik ilyen dolog az én kilétem, de ez ráér később is, először meg kell vele értetnem, hogy nem az ellensége vagyok.
Lena Youngmay
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Lena & Rasmus - Találkozás 2014-10-04, 09:40
Bárki meglepődne, ha csak úgy leülne az asztalához egy vadidegen pasas, akiről az ég világon semmit sem tud, aki a tetejében nem is valami kifejezetten bizalomgerjesztő kinézetű. Nem szeretném csak úgy elküldeni, de... valahol még is az lenne a jobb. Érthető, ha úgy nézek körbe, mint aki minimum valami mentőakciót vár, mert hát na a fickóról semmit se tudok, van egy riasztó hideg tekintete, még akkor is, ha egyébként láthatóan mosolyog, vagy mosolyogni próbál. Láthatóan Bellék sincsenek kifejezetten oda érte, és látom én, hogy Annabeth fészkelődik, de én egy néma "nem" megformázása és egy szúrás tekintet után továbbra is a helyére szögezem. Meg ne merjék tenni, hogy csak úgy itt hagynak, mert akkor... akkor tuti, hogy nem állok szóba velük utána egy hétig! Én se tudom, hogy mi ez az egész, szóval nagyon nem lenne fair itt hagyniuk. Szorongatom a bögrémet, amiben a forrócsokim gőzölög és inkább próbálok arra koncentrálni, mert azt hiszem az sokkal jobb lesz, mint az, ha azon agyalok, hogy ki a fickó. Úgyis megmondja, ha nincs igazam és nem tévedt el igaz? - Akkor honnan ismer? - nem kevert össze senkivel, akkor valahonnan ismer, de nekem egyáltalán nem rémlik a pasas. Persze lehet, hogy csak nem emlékszem rá, hogy régen találkoztunk, de azért elég jellegzetes kinézete van, hogy nehéz legyen elfelejteni. Arról nem is beszélve, hogy nem szoktam idősebb fickókkal találkozni. Maximum anyu ismerőse lehet, de ő meg aztán főleg nem szokott hazahozni semmiféle pasit. Nem is volt senkije, csak egy-egy futó kapcsolat, de valahogy nem talált olyat, aki jó lett volna... nekünk, mindig így mondta. Pedig szerintem jó lenne, ha lenne mellette valaki, mert mégis csak úgy az igazi az ember élete, ha nincs egyedül, de talán nem akart valami apapótlékot ránk erőltetni, amit megértek, mert hát Nancy... elég undok tud lenni, ha akar. - Akkor anyunak valami... régi barátja, vagy kollégája? - próbálkozom, mert őszintén szólva más tippem nem sok van, főleg hogy ha a nővéremet is ismeri, mint engem kiskorunkból, de akkor miért nem láttuk azóta? Lehet, hogy csak ő is valami futó kaland volt anyunál, de még nagyon kis korunkban, amikorról nem maradt meg? Végül is erre is van halvány esély? A kérdésre bólintok egy aprót, de mintha Bellék meg se nagyon mernének szólalni. - Igen, Bell és Annabeth. - mutatom be őket, egyesével biccentve feléjük. Elég zavart mosolyt ejtenek meg, amit igazából meg tudod érteni, mint mondtam a fickó nem a legmegnyerőbb fajta így első ránézésre. - És... mit szeretne? - mert ha anya valami volt pasija, akkor igazából nem nagyon vagyok rá kíváncsi, nem hiszem, hogy ápolnunk kéne valami régi kapcsolatot, vagy mit, főleg úgy, hogy én egyáltalán nem is emlékszem rá, mint mondtam.
Iskolai szerelem… milyen ártatlan, és milyen semmit sem jelentő, értéktelen jelenség. Persze, ezt nem fogom neki elmondani, minden bizonnyal támadásként fogná fel, megtartom majd magamnak a véleményemet, de akkor sem sokat adok nekik, bár még csak nem is ismerem a fiút, akivel van, és talán jó is így, gondolom jobban szereti azt, ha él a barátja. Bármilyen jelentéktelen is a dolog, attól még valahol örülök neki, hiszen ez is csak azt erősíti meg, hogy normális élete van, és nem tud semmit sem rólam, vagy arról, hogy mit tervezek vele. Jól is van ez így, voltak bennem kételyek, hogy az anyjának esetleg eljárt a szája, de örömmel nyugtázom, hogy megóvta őt az igazságtól, nem áll még készen arra, hogy megtudja. Minden bizonnyal elég kemény menet lesz majd, állítólag az ilyen korban lévő lányok már megszokták az apa hiányát, és nehezen fogadják őt el. Ez talán nem áll esetünkben fent, hiszen nem kívánok úgy lenni az apja, ahogyan ő azt gondolná. Nem akarok családi ünnepeken részt venni, nem akarom látni az anyját, nem akarok a tökéletes apa ideál lenni. Nekem csak ők a fontosak,a jövőjük és a jólétük. Mégiscsak a lányaim, és nagy dolgokra hivatottak, és még egyikük sem áll készen arra, hogy ezt megtudják. Mosolyogva nyugtázom, hogy sikerül meglepnem őt, vagyis őket, de kit érdekel a másik két lány? Teljesen jelentéktelenek, feláldozhatók, ellenben Lenával. Természetesen számítottam arra, hogy nem éppen valami szívélyes fogadtatásban részesülök, és hogy így néz majd rám. Az emberek többségét általában meglepi a jelenésem, nem éppen hétköznapi ez igaz, és nem is bizalom gerjesztő, de nem is baj, jobban szeretem, ha félnek tőlem az emberek, azonban most jelen pillanatban nem ezt szeretném elérni. A bizalom egy nagyon törékeny dolog, ezzel tökéletesen tisztában vagyok, erősen kétlem, hogy ezt néhány perc, vagy óra alatt elérhetem, de… de igazán türelmes is tudok lenni, ha a szükség azt követeli meg tőlem. – Igen, gondoltam, hogy ez lesz. De biztosíthatlak róla, hogy nem kevertelek össze senkivel sem. – veszem elő a kedvesebbik mosolyomat. Kicsit szórakoztató nézni a reakcióját, ahogyan körbenéz. Ennyire azért nem lehetek ijesztő, de nem kell félnie, nem fogom őt bántani, ő tervem egyik legfontosabb eleme, az ő biztonsága most előrébb való, mint bármi más. Céllal jöttem ide, és nem fogok úgy távozni, hogy ezt ne értem volna el. Meg kell tudnom róla mindent, kihúzni belőle olyan dolgokat, amik látszólag semmit mondóak, mégis sokat számítanak egy olyan ember kezében, mint én. Szükségem van rá, még ha ő nem is tudja. – Kiskorodban láttalak utoljára, téged és a nővéredet is, azóta sajnos nem volt alkalmam, hogy meglátogassalak titeket. – talán így átugorhatunk néhány felesleges kérdést, bár minden bizonnyal több kérdése van, mint válasza a számomra, de sebaj, válaszolok rájuk… természetesen nem mindegyikre adok neki az igazsággal megegyező választ, egyelőre őt meg kell még védeni ettől. – Ők a barátaid? – pillantok most először a két másik lányra, és egy mosolyt villantok feléjük. Nem kifogásolnám, ha minél előbb eltűnnének, de nem küldhetem el őket csak úgy, talán van annyi eszük, hogy maguktól is lelépjenek, ha meg nincs, akkor… akkor elérem majd valahogy. Ez egy apa-lánya beszélgetés lesz, még ha nem is a megszokott formában, semmi keresnivalójuk itt, később is beszélgethetnek olyan jelentéktelen dolgokról, mint az iskolatársaik.
Lena Youngmay
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Lena & Rasmus - Találkozás 2014-10-03, 13:02
Nem nagyon veszem észre az ismeretlen fickót, főleg hogy elsősorban a csajokra figyelek. Széles mosoly kerül az arcomra, amikor meghallom Bell unatkozó hangját, miszerint siessek már, mert el fog aludni ott helyben, és még amúgy is arról volt szó, hogy megnézzük a Szellemszállást. Sietnék én, de tényleg nem rajtam múlik. Aztán pedig már arra koncentrálok, hogy gond nélkül eljussak az italokkal az asztalig. És sikerül! Egy csepp sem megy ki belőle, meg van a cél, én pedig végre lehuppanhatok a körükbe, hogy aztán jól kibeszéljünk mindenkit, akit csak lehet a suliból. Folyton húznak, de ezt már megszoktam. A nővéremről szerencsére velük ritkán ejtek szót, mert csak elvenné a kedvem, aztán persze felmerül a jól megszokott kérdés, hogy hol tartunk Jonathannel, de nem is tudom... sose voltam az a típus, aki könnyedén megosztja az ilyesmit másokkal. Ez valahogy... a mi kettőnk dolga nem? Persze az ember a barátnőinek sok mindent elmond, de azért még sem minden apró piszkos részletet. Aztán persze a szokásos téma is felmerül, mint mindig, Dave... folyton vele húznak, hogy milyen jóban vagyunk, de hát Dave a barátom. Jó barát, és most halt meg Sky, nem is tudom, hogy miért kell ilyen érzéketlennek lenni. Ezen valahogy sose tudok igazán nevetni, maximum olyan álnevetéssel, amiről a legbutább ember is leszűrheti, hogy nem igazi. - Tudjátok jól, hogy Dave rendes srác és igazán nem kéne kibeszélni őt a háta mögött, szóval vált... - a szó benn ragad a mondat vége pedig valahol elveszik az éterben, amikor megáll az asztalunknál az ismeretlen és éppenséggel cseppet sem bizalomgerjesztő kinézetű fickó. Na ez az a típus, akit ha meglátsz egy sötét kis utcában tuti, hogy az első dolgod a sikítás, aztán a futás, netán más sorrendben, vagy egyszerre. Akkor csak még inkább sikerül ledermednem és értetlenkedve néznem Bellről Annabethre, aztán vissza, amikor a fickó odahúz egy széket és leül, no meg még a nevemet is tudja, én pedig csak értetlenül ráncolom a homlokomat és próbálom kitalálni, hogy mégis ki a fene és honnan is ismer, vagy nekem honnan kéne ismerni őt. Halvány lila segédfogalmam sincs róla. Az pedig csak hab a tortán, hogy túlságosan néz, ami miatt zavartan sütöm le a szemem és próbálok nem rá nézni. - Öhm... hát... végül is leült, de szerintem összekever valakivel, mert én... nem ismerem magát. - automatikus, hogy körbenézek, de hát vannak itt elegen, szóval ha valami gond lenne, akkor nem lenne olyan vészes segítségért kiáltani igaz? Lenne aki segítene... ugye?
Soha nem hiányzott nekem az, hogy nem járhattam iskolába. A sok szabály, az a sok idióta és bolond varázsló, akik azt hiszik magukról, hogy a jövő róluk szól… én tökéletesen megvagyok elégedve az életemmel. Megtanultam mindent, olyan dolgokat tettem, amikről mások csak álmodozni mernének, szinte adta magát, hogy halálfaló legyek. Persze, eleinte nagyon nem tetszett az, hogy parancsolnak nekem, de végül belenyugodtam, mert ha jó a vezetés, akkor követni is jó a vezéred. Én pedig odaadó katona voltam, megtettem mindent, amit kért tőlem a Nagyúr, és bár megjutalmazott érte, mégse emelkedhettem olyan magasra, mint megérdemeltem volna. Nem volt menő állásom, ami fontos, ami sok információval szolgált volna. Én csak egy egyszerű gyilkos voltam, aki arra szegezte a pálcáját, akit a Nagyúr halálraítélt. Én voltam a kivégzők egyike, aki nem azért volt benne a…. csapatban, mert fontos ember lett volna, hanem mert kivételesen értett valami olyanhoz, amitől a legtöbb embernek és varázslónak felfordul a gyomra. A gyilkoláshoz. Imádtam csinálni, varázslót, muglit…egyre mentek, és még most is folytatom ezt. Hiába halt meg a Nagyúr, hiába hiszik sokan, hogy végre megnyugodhatnak… ez nincs így, visszafogjuk hozni azokat az időket, mikor még rettegték a jelünket és nevünket, mikor már a puszta a gondolatunktól remegni kezdett az emberek térde. Félni fognak és rettegni, bevégezzük azt, ami urunk egyszer elkezdett, de befejezni már nem tudta. Érdeklődve nézek oldalra, mikor a fiatal lány a pulthoz lép, hogy leadja a rendelésemet. Akaratlanul is felfelé görbül a szám, de nem szólítom meg , még nem. Csak figyelem, ahogyan leül a barátnőihez és hosszú percekig őt nézem. Mikor elhagytam őket… egy pillanatra feltört belőlem az az apai érzés, hogy ezt nem tehetem, de amilyen gyorsan, olyan gyorsan el is tűnt. Az anyjuk nem ilyen apát akart nekik, és én is inkább harcolni vágytam, semmint, hogy gyerekeket neveljek fel, de ahogy elnézem, igazán szép lány cserepedett belőle, gondolom oda vannak érte a fiúk. Nem vagyok én olyan féltő apa, aki a lánya udvarlójának a kezét letép, csak ha… ha bántani meri. Egyrészt mert a lányom, másrészről pedig igen fontos eleme a tervemnek. A Roxfort mindig is középpontú szerepet töltött be a varázslótársadalom életébe, hatalmas hiba lenne ezt elfelejteni. A lányaim ott vannak, minden bizonnyal jól érzik ott magukat, és ez nagyon fontos. Fogalmuk sincsen róla, hogy egy nagyobb kirakós legfontosabb elemei ők. Velük kezdődött, és ha rátermettek, akkor velük is fog végződni. Igazi hősök lesznek… csak előbb meg kell majd értetni velük, hogy miért kell azt tenniük, amit kérek. Nem öngyilkos küldetésbe küldöm őket, nem a halálukat akarom, még csak véletlenül sem. Túlságosan is fontosak ők ahhoz, hogy az életüket kockáztassam bármiféle módon. Végül aztán felállok a pulttól és kimért léptekkel megyek közelebb a lányom és barátnői asztalához, de nem nézek senki másra, csakis rá. – Szia Lena, már rég nem láttalak! Nem bánod, ha… ide ülök? – ez nem is kérdés, inkább kijelentés, mert ezzel egyidejűleg a szomszédos asztaltól már el is veszem a széket, hogy arra ülhessek rá, mindvégig Lenát figyelve.
Lena Youngmay
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Lena & Rasmus - Találkozás 2014-10-02, 13:38
Szeretem az ilyen hétvégéket. Szerencsére anyát soha sem kell nagyon győzködni, hogy írjon engedélyt, hogy lejöhessünk Roxmortsba, főleg azóta, hogy úgy tűnik minden rendben van, most már egy jó éve. Béke és nyugalom és minden szép és jó, mégis mit várhatna még többet az ember nem igaz? Az arcomon széles mosoly játszik, ahogy Annabeth és Bell mellett sétálok végig a főutcán. Én középen, ők két oldalt, én pedig beléjük karolok. Ki kell még élvezni a jó időt, bár itt a hegyek között már most is elég hűvös van. Nem vagyok ez központi figura, sose voltam, de ők a legjobb barátnőim és valahogy mindig jól meg voltunk, úgyhogy nem is kívánhatok náluk jobbat, vagy többet. Mindig segítenek és eddig minden alkalommal támogattak, amikor összebalhéztünk Jonathannel. Bell mondjuk persze komolyabb típus, kissé talán cinikusan nézi az életet, de nincs ezzel baj, legalább leránt a földre, ha baj van. Szerinte nem kéne hagynom, hogy idézem "Kötélen rángasson az a kis mitugrász." Persze hamar elhallgat, ha ilyenkor csúnyán nézek rá. Jonathan nem rossz srác, csak hát népszerű és ki is használja azt, hogy ilyen élet jutott neki, és nem viseli jól, ha folyton bizonytalan vagyok, azt meg főleg, ha panaszkodom neki a nővérem miatt. De hát... mégis mit tehetnék? Az a baj, hogy szeretem, és amíg ő nem mondja azt, hogy vége, addig azt hiszem még sok mindent képes leszek lenyelni neki, ahogy jó eséllyel ő is nekem az időnkénti kirohanásaimat, meg a féltékenykedést. De mégis ki a fene ne lenne féltékeny rá, ha egyszer folyton olyan sokan veszik körbe? De most nem ez számít, csak, hogy célirányosan elérjük végre a Három seprűt. Amíg pedig a barátnőim helyet keresnek én szépen a pult felé igyekszem. Elég sokan vannak, érthető, kezd kint hűvösebb lenni, már kell a vékonyabb kabát, mindenkinek jót tesz valami édes és meleg ital, bár én erősen gondolkodom, hogy jó lesz-e a mézsör. Bell azt kért, szóval neki arra adok le rendelést, de nekem és Annabethnek jó lesz a forrócsoki is. Neki egy cseppnyi chilivel, de én ennyire sose voltam bevállalós. Szóval felkönyökölök a pultra, és leadom a rendelést. Megfordul a fejemben, hogy le is üljek, vagy inkább fel a magas székre addig, mert rémesen alacsony vagyok így állva, de... végül elvetem az ötletet. Azt a pár percet kibírom így is, amíg kitöltik, ami kell, hogy aztán majd szépen visszalavírozhassak a barátnőimhez, hogy aztán jól kibeszéljünk mindent és mindenkit, köztük azt a lókötő Finnigant, aki már vagy két hete folyamatosan csapja a szelet Bellnek, aki persze minduntalan igyekszik elkerülni őt, kevés sikerrel mondjuk, de azért nagyon próbálkozik.
Roxmorts… mindössze csak egyszer voltam itt, még évekkel ezelőtt, mikor minden más volt. A Nagyúr élt, félték a nevét, és érezhető volt az emberek tekintetéből az, hogy hisznek még a gonoszban, nem kényelmesedtek el. De most… most vígan beszélgetnek a mézsörük felett, elfelejtve mindazt, amit jelentett egykoron a jel, amit a karomon viselek. A Nagyúr meghalt, ez igaz, de bolond az, aki azt hiszi, hogy ne lenne majd trónkövetelő, olyan követője, aki összefogja a szétszéledt hordát és ismét a ráijeszt a világra, de ezúttal győzni is fog. Én magam is ezt akarom, egyesíteni azokat, akik még hisznek azon elvekben, amik miatt követtük a Nagyúrt mindenhova. Már meglátogattam néhány régi társamat, és sajnálatos módon a legtöbbjüket meg kellett ölnöm. Bolondok. Elárulták őt, cserbenhagyták, mikor szükség lett volna rá, majd mikor megváltás ígérek nekik, bocsánatot az amúgy elfelejthetetlen bűneikért… ezek az ostobák visszautasítják, mert félnek a minisztériumtól. A minisztérium egy rossz vicc, nem több. Akárcsak az a sok auror, akik ránk vadásznak. Ha még egyszer meglátok egyet a nyomomban, akkor darabokban fogom őt visszaküldeni a családjához, ezt biztosan ígérhetem. Nem félek tőlük, tudom, hogyan dolgoznak, hiába halt meg a Nagyúr, hiába lélegeztek fel… de nem is baj, a gyanútlan ellenségre lecsapni még inkább élvezetesebb, mint egy olyanra, aki számít a csapásra. Persze, adódik a kérdés, hogy akkor miért is vagyok itt. A válasz igen egyszerű. Találkozni akarok a lányommal. Ő nem tud rólam, az anyja aligha büszke arra, hogy ki vagyok, de ez a legkevésbé sem érdekel engem, elég a tudat, hogy a lányom nem tudja ki vagyok, hiszen mi történne szegény kicsi lelkével, ha kiderülne, hogy az apja egy gyilkos, aki kedvtelésből öl muglikat és varázslókat egyaránt. Nem hinném, hogy ez olyan nagyon nagy csapás lenne, előbb-utóbb úgyis szembesülnie kell azzal, hogy mivé fog válni a világ, miért ne szokhatna hozzá előbb, hogy túlélje azt a sok mindent, ami még vár rá? Nem akarok neki most elmondani mindent, jobb, ha nem tud semmit sem. Már a kezdetek óta egyengetem az útját, segítek ott, ahol kell, mert fontos nekem. Elhagytam őt és a nővérét is, ez igaz, és nem tervezem, hogy betöltöm valaha is majd a szerető apa szerepét. Az viszont nagyon fontos, hogy ebbe az iskolába kerüljenek. Nem is tudnak róla, de valójában ők nekem dolgoznak, beépülve az ellenségbe. Mégis ki kívánhatna magának többet? Kémek, akik nem is tudnak arról, hogy mit tesznek. Egy hosszú távú terv biztos befektetései ők, szinte már büszke vagyok rájuk. Viszont meg kell győződnöm arról, hogy minden a tervek szerint megy. Éppen ezért vagyok itt, Roxmortsban. Őt keresem, a kisebbiket, és megfogom találni, bárhol is legyen, de az lenne a legjobb, ha ő jönne ide. Ilyenkor lejöhetnek a faluba, és melyik fiatal ne akarna egy mézsör felett nevetni a barátaival, amíg még teheti?
És tudom én, hogy titokban mindig is ilyen apára vágytál 
//
//
