2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Jellegzetes alakú hegyes tetejű kis épület, amiben a volt vadőr Hagrid lakik. A házikó mögött már a Tiltott rengeteg magasodik, mellette pedig egy tökágyás húzódik meg. Az épület kő és fa együtteséből készült, egyszerű kis fakerítés veszi körbe.
Nem vagyok egy kulináris szakértő, teljesen jól elvagyok azzal, amit a manók kreálnak itt nap mint nap, sőt. Szinte már egy luxus újra a kastély kosztján tengődni, hogy nem nekem kell mindig előteremtenem az aznapi élelmet. Azzal tisztában vagyok, hogy milyen éhesnek lenni, talán ezért nem tudok különbséget tenni a jó és a nagyon jó kaják között, ugyanoda mennek. Ez a muffin is finom, de nem tudnék róla ódákat zengeni, még ha kínoznának sem. Azért a köszönömöt eldarálom, a fáradozását becsülöm és legalább nem rakott bele mérget. Én nem készültem fel ennyire, nem is igazán foglalkoztam ezzel a találkozóval, miután tegnap elváltak útjaink. Talán ezért nem jutott eszembe, hogy a lány túl félénk lesz egyedül repülni. Most már emlékszem, hogy az első repülésem nekem sem volt piskóta, lehet, hogy kényelmesebben éreztem volna magam egy tapasztaltabb társasággal. Már sosem tudjuk meg. - Nem a te hibád. - csóválom a fejem, mert naná, hogy magára veszi a gondatlanságomat. - Én voltam hülye, hogy nem gondoltam erre. Szerencsére nem az ijedős fából faragtak, hamar orvosolom a helyzetet, ha így gondolta, akkor így lesz. Egyszer nekem is ki kell próbálni a társas repülést egy alkalommal, de ez talán nem az utolsó lesz. Nem hagyok neki időt, hogy meggondolja magát, mert ha sokáig toporékolnánk itt, akkor az állat is megunná, és mi sem veszélyesebb, mint egy szeszélyes hipogriff. Nem is beszélve arról, hogy akkor a legjobb felszállni, amikor nem feszül rá, így kevésbé nagy megrázkódás, ha mégse jönne be neki. - Miért? - kérdezem, kicsit hangosabban, a megszokott hangerőmnél, hogy az ellenszél és az enyhén nagyobb légnyomás ellenére meghallljon. Egyáltalán nem értettem, hogy miért kér megint bocsánatot, de ez nála valamilyen beidegződés lehet, hogy folyamatosan ezt hajtogatja. Vagy fingott. Á, a lányok nem szokták ezt szóba hozni. Másra viszont nem tudok gondolni. - Csak nézőpont váltás, de ugyanebben a szépségben élsz. Nem árt néha emlékezni rá, hogy milyen is lehet a világ. - válaszolom, miközben közelebb húzom magamhoz. - Ne szökj el, csak beléd tudok kapaszkodni! Lehet, hogy nem így gondolta a társas repülést, de a testünk közelsége elengedhetetlen, amivel nekem semmi problémám. Az önbizalomhiánya ellenére elég szép lány, de még csak meg se fordulna a fejemben, hogy a roxfort tetőszerkezetétől 20-30 méterrel magasabban kezdjek ki vele.
[You must be registered and logged in to see this image.]Vártam ezt a pillanatot és ahogy illik, készültem is rá, így hoztam köszönet sütiket is Oscarnak, amelyeket én magam készítettem. Akad jó pár testvérem, így szerintem nem meglepő, hogy tudok sütni és főzni, bár azért van még hová fejlődnöm, mégis, egy muffint szerintem nem lehet elrontani. Viszont az kissé meglep, hogy úgy tűnik, nem nagyon bízik bennem, talán azt hiszi, hogy megmérgeztem? Úgy méregeti az édességeket, mintha azok ártani tudnának neki, így hangzik hát el a megjegyzésem, majd amikor látom, hogy végül vesz egy darabot, elégedetten mosolyodom el. Hogy ne aggódjon, én is azért eszek egyet - na meg jól is esik -, az pedig menet közben azért feltűnik, hogy éhes lehetett a Griffendéles. Nem kommentálom ezt, inkább a hippogriffeket kezdem el fürkészni, miközben meghallom a köszönetet és a dicséretet is, így fejemet ismét Oscar felé fordítom és arcomon is megjelenik kedves mosolyom. - Örülök, hogy ízlik és szívesen. - talán máskor is sütök neki, ha úgy alakul, meglátjuk még. Na de ideje most a feladatommal foglalkoznom, így először tehát a hippogriffhez lépek, majd meghajolok előtte, ahogy azt ilyenkor kell, amikor pedig az állat elfogad, egy számomra nagyon is fontos kérdéssel fordulok a fiú felé. Egyedül ugyanis nem túl valószínű, hogy fel mernék ülni erre a lényre, de ahogy felteszem a kérdésem már leesik, hogy ő nem úgy gondolta a dolgokat. - Sajnálom, hogy ennyi bajt okozok. - húzom el picit a számat, de én tényleg szeretnék repülni, mégse várható el tőlem az, hogy ezt egyedül tegyem meg. Amikor viszont látom, hogy végülis talán nem lesz ez akkora probléma, akkor csak mosolyogva biccentek és amikor megtartja a bakot, egy pillanatra megkapaszkodom vállába, majd nemsokára már a gyönyörű állaton is találom magam. Finoman kapaszkodom meg benne, majd amikor a srác is felkerül mögém és oly közel ül, sőt... még át is ölel, arcom némileg vörössé válik, ahogy hátrapillantok. - Talán... - motyogom teljes zavaromban, majd ahogy az állat megindul, hirtelen sikkantok fel és pillanatok múlva már a levegőben is vagyok. Picit talán Oscarhoz dőlök én is a felfelé emelkedéstől, de ennél jobban már úgyse jöhetnék zavarba, úgy hiszem. - Bocsi! - nem akarok én semmi rosszat se, de ahogy nemsokára kellő magasságba emelkedünk, az állat is vízszintesen kezd el repülni, egyelőre nem próbálva meg lerázni minket és semmiféle mélyrepülést se hajt végre, így pici talán fellélegezhetünk. Mindenesetre a srác érezheti, hogy az eddig feszült testem némileg most felenged, így képes vagyok élvezni is a repülést. Csillogó szemekkel nézek körbe, tériszonyom pedig szerencsére nincs. - Annyira gyönyörű itt minden! - megsimogatom finoman az állatot, majd ez után nagyon picit fészkelődve próbálok cseppet előrébb csusszanni, hogy fenekem mégse a srác öléhez érjen, mert nos... ez még mindig zavaró.
Nem azért mondtam egyáltalán, hogy a környezetemből tudok arról tájékozódni az időről, hogy felvágjak. Régen talán megtettem volna, de most már nem szokásom ilyesmit csinálni, bár bőven lenne mivel, azért jól esik a lány arcán megjelenő elismerés. Leginkább csak mentegetésből közöltem vele ezt az infót, ha mégis késtem volna, illetve ha a jövőben kések valahonnan, akkor az nem az én, hanem a környezet hibája. A föld művel néha furcsaságokat. Ahogy néha a varázslók a mágikus lényekkel, úgy a muglik a természettel bánnak cefetül. - Egy szót sem szóltam! - vigyorodom el a felhúzott nóziját látva. Nocsak, ki tud kelni ő magából, ha akar, ezt már csak a gyakorlatba és a mardekárosok elleni helyzetbe kell átilleszteni. Bár úgy van vele, mint minden nő, azzal tud a legjobban perlekedni, aki jót akar neki. - Jól van, jól van! - veszek ki végül egyet, de addig tényleg nem harapok bele, ameddig ő sem. Végül is, nem én hoztam szóba a mérgezést... Hümmögök, ahogy a morzsák elolvadnak a számba, most döbbenek csak rá, hogy mennyire megéheztem a kinti munkában. Nem is tudom, mikor ettem utoljára, annyira eltereltem a figyelmemet napközben, hogy nem foglalkoztam egyáltalán olyasmivel mint például az étkezés. - Köszönöm, tényleg finom lett! - teszem le a kis dobozt egy viszonylag védett helyre, ahogy a karámhoz érünk, miután bepusziltam 3 muffint. Csak most jut eszembe, hogy akár egy vagy két muffint is megmérgezhetett, nem kellett az összeset neki ahhoz, hogy elérje amit akar. De őszintén, nem hinném. Figyelemmel kísérem, ahogy a tanultakat a gyakorlatba ülteti, bár én sokkal közelebbről csináltam, de talán nem is olyan nagy baj, hogy eleinte bátortalan, így az állatnak is lesz ideje hozzászoknia. - Ööö.- túrok bele a hajamba, mert erre őszintén még nem gondoltam. Sosem ültem még párosan hipogriffen, ezért váratlanul ér kicsit a kérdés, bár számíthattam volna rá, hogy Alice nem mer majd egyedül felülni. - Hát megpróbálhatjuk együtt is. Nem hiszem, hogy a leghatározottabb embernek hangzok most a földön, de ha már belementem, akkor megcsináljuk. Legrosszabb esetben a Gyengélkedőn kötünk ki, a sebeinket nyalogatva. - Akkor gyerünk! - tartom az összekulcsolt markomat neki, hogy kényelmesebben tudjon felmászni az állat hátára a szárny mögé. Ha fenn van, akkor én is felpattanok. Jobb híján kénytelen vagyok átölelni őt, hogy valamibe kapaszkodni tudjak. - Készen állsz? Kapaszkodj! Igenlő válasz esetén rápaskolok egyet az állat hátsójára és indulunk.
[You must be registered and logged in to see this image.]Félek picit, de ez csak természetes, főleg nálam, aki oly sok mindentől fél. Seprűn nem igazán tudok repülni, ez nem titok, a múltkor is a gyengélkedőre kerültem miatta, de vajon milyen lehet egy hipporgriffen vagy egy thestralon utazni? Bizonyára csodálatos érzés és egy állatban jobban bízom, mint egy seprűben, az pedig még dob a dolgon, hogy imádom a különleges lényeket. Igazán kedves Oscartól, hogy vállalta ezt az egészet, hogy majd segít nekem, alig vártam tehát ezt a napot, mely remélhetőleg remekül fog alakulni a számunkra. - Oh, ügyes! - biccentek elismerősen, bár nem idegen az ilyesmi, a muglik is képesek erre, mindenesetre tény, hogy azért ez is valami, legalább képes mágikus erő nélkül is megállapítani az időt, ez pedig értékelendő, főleg az én számomra, aki fél a varázslatoktól valamilyen szinten. A lábam egyébként már egész jól van tegnap óta, azért még fáj, de tudok rajta menni és a kenőcs sokat segített, de tény, ma nem kell sokat használnom... elméletileg. Viszont még mielőtt elindulnánk, gyorsan átadom a süteményes dobozt Oscarnak, hiszen neki készítettem, bár ahogy gyanakvóan végigmér, csak durcássá válik aranyos arcom. - Most miért nézel így? Nem mérgeztem meg! - még orromat is felhúzom kissé, ahogy érzékelem a feltételezést. - És de, kellett, mert így akartam, szóval fogadd csak el! - nem tágítok, tényleg neki sütöttem, szóval örülnék, hogyha nem akadékoskodna, hanem elfogadná tőlem és mondjuk örülne neki. Finom lett, tényleg, és nincs megmérgezve, ahogy azt mondtam is. Amikor pedig kivesz egyet, elégedetten mosolyodom el és amikor felém nyújtja a dobozt, sejtem ám, hogy mire megy ki a játék, így gond nélkül veszek ki én is egyet, majd miután kibontom, bele is harapok. Nem aggódom, tényleg finom a süti, így ha úgy látom, hogy a fiú se problémázik tovább, megindulok vele együtt a hippogriffek irányába, akiket már távolról csodálattal nézek. Nem megyek túl közel, hagyom, hogy Oscar meghajoljon az egyik előtt, majd amikor felém fordul a kérdéssel, határozottan biccentek. - Igen, tanultuk, bár élőben még soha se próbáltam. - figyelem, miként kerül közelebb hozzám az egyik gyönyörű jószág és mivel sejtem, hogy most nekem kéne lépnem, így lassan én is azt teszem, amit az előbb a fiú, tisztes távolságból meghajolok előtte, majd ha az állat azt viszonozza, akkor elmosolyodva nyújtom ki felé jobb kezemet, hogy megérinthessem, sőt, ha hagyja, akkor lassan meg is simogatom. - Ugye nem külön fogunk repülni? Szóval... attól azért picit félnék. - kérdezek rá a fiú felé sandítva, miután visszahúztam mancsom és úgy várom, hogy miként tovább, most ő a főnök.
Abból, hogy rögtön felpattan, ahogy intek neki, a kérdésemre pedig kuncogással felel első sorban, már tiszta számomra, hogy kettőnk közül nekem volt nyugodt éjszakám. Persze, ha még nem repült soha semmilyen állaton, akkor megértem az izgatottságát, emlékszem, az első repülésem nekem is csodálatos volt, de jobban féltem, mint előtte bármikor. A seprűt leszámítva. De azon még ma is forog a gyomrom, ha utaznom kell. - Tavaly rászoktam, hogy az időt a környezetből állapítsam meg. - mutatom csupasz karjaimat, amin nincs semmilyen karóra. A zsebeimbe sincs semmi ilyesmi ketyere süllyesztve, csak egy kis madár eledel meg jó sok kosz. Láthatja, hogy jól működik a biológiai órám, ha tényleg nem késtem sokat, nem csak udvarias akar lenni. Ez megint csak egy ok arra, hogy utáljam a zárt térben levést, ott nehezebb a napból és az árnyékokból tájékozódni. - Most amúgy sem lesz nagyon szükséged a lábadra, csak a kapaszkodásban. - zárom rövidre az érdeklődést. Nem vagyok én a barátnője, hogy nekem panaszkodja ki magát, idejött, szóval annyira nem szar a helyzet, hogy ne tudná megfelelően használni, nekem ennyi bőven elég. Remélem ő meg beéri ennyi udvariaskodással, több nem telik tőlem. Elindulnék a tiltott rengeteg szélén a karámok felé, de még mielőtt egy lépést tehetnék, felém nyújt egy dobozt. Enyhén gyanakvóan méregetem a lányt, majd miután átvettem az ajándékot, a sütiket mustrálom. - Igazán nem kellett volna. - bár rohadt éhes vagyok és kettőt be tudnék tömni egyszerre, nem vagyok annyira felelőtlen, hogy egy viszonylag ismeretlen kis boszorkány saját kreálmányait teljesen jóhiszeműen megegyem. Hallottam már rémtörténeteket szerelmi bájitallal átitatott édességekről. Bár sejtésem szerint megbántanám, ha meg se kóstolnám, úgyhogy miután kiveszek egyet, felé nyújtom a dobozt, hogy egyet ő is egyen. Sokkal nyugodtabban harapok bele, persze feltűnésmentes szaglásás után, ha ő is eszik egyet velem. De ezt már lehet útközben is intézniúgyhogy tényleg megindulok vele a karámhoz, ahol két állat is várakozik, hosszú kötéllel odarögzítve két fa oszlopnak. Odasétálok az egyikhez és miután meghajoltunk egymás előtt, eloldozom. - Azt már tanultátok, hogy hogyan üdvözöljétek őket, igaz? - vezetem a lány elé Gracewinget. Ha segítségre szorul, akkor sorolom az instrukciókat. Nem számítok semmi galibára, ez a nőstény példány talán az egyik legjámborabb a fajtájukból. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne tudna vérszomjasan széttépni egy kecskét, ha éppen arra fáj a foga.
[You must be registered and logged in to see this image.]Nem zavar, hogy korán érkeztem, hogy sokat kell majd várnom a fiúra, szívesen ülök idekint a friss levegőn, élvezve a madarak csiripelését a közeli fákon. Tényleg jól elvagyok magamban, időnként a repülő diáktársaimat fürkészve, amíg meg nem látom a távolban az ismerős fiú alakját, ki ahogy int, már viszonzom is neki és szinte azonnal fel is pattanok, mivel sejtem, hogy hamarosan csatlakozni fog hozzám. Leporolom popsimat, hogy ne legyek tiszta füves, felkapom a kis dobozkát, majd amikor meghallom szavait már felém jövet, felkuncogok kissé. - Nem, dehogy! - persze, vártam több, mint fél órát, de én jöttem korán, szóval szerintem egyértelmű, hogy nem fogok panaszkodni. Mindenesetre felsegítenie már ugyebár nem kell, így amikor végignéz rajtam, csak egy picikét pirulok el és nézek félre, amíg hozzám nem szól ismét, mert akkor engedem, hogy tekintetünk találkozzon. - Igen, készen! - jelentem ki határozottan, majd ez után pillantok le sérült lábamra. - Persze, sokkal jobb már. Kicsit azért még fáj, de egyáltalán nem annyira, mint más esetben fájna. - magyarázom meg a dolgot, tehát a lényeg, hogy használt a krém, de nem is én lennék, ha ezt csak így, röviden odavágtam volna neki. Na de akad itt valami a számára, így végül a dobozkát felé nyújtom, miközben édesen el is mosolyodom. - Neked sütöttem, azért mert... segítettél és most is ilyen kedves vagy velem. Csokis, lekváros muffin, remélem ízlik majd. - olyan nyolc darab van körülbelül a dobozban, mindet neki hoztam természetesen és szerintem finom lett. Csak egyetlen egyet ettem meg, hogy megkóstoljam, mert ha nem jó, nem hoztam volna el, de ez a nyolc mind az övé, az tuti biztos. És ha indulni akar amúgy valahova, akkor pedig természetesen követem, most inkább kíváncsian, nem pedig félénken.
Tegnap még egyszer-kétszer eszembe jutott a lány, megpróbáltam eszembe vésni, hogy el ne felejtsem, hogy a gyakorlat után még extra korrepetálást is vállaltam. De éjszaka nem kellett elringatni. Igaz, a függőágyam lágy ingása még annak is beillik. Örülök, hogy nem kellett lemondanom erről az alvásformáról, csak mert újra a négy fal közt kell aludnom. Szükségem is volt az energiára, mert ez a nap eddig tele volt fizikai megpróbáltatásokkal. Hagrid durrfarkú szúrcsókjai elszabadultak az erdőben és egész nap azokat hajkurásztam. A dögök nem csak azért veszélyesek, mert már egyre nagyobbak és totál ismeretlenek, hiszen nem bejegyzett faj, hanem a durranások miatt is. A vastag bőrkesztyűm ugyan megvéd, de amikor az egyik megperzselte a hajamat, akkor igazán felkaptam a vizet. Épp az utolsó példányt halásztam ki egy göndörből, amikor eszembe jutott a randevúm. Felpillantottam az égre, karóra hiányában, és megállapítottam, hogy lassan ideje elindulni. Kábító lövedéket küldtem a lény hasára és bezsákolva megindultam az erdő széle felé. Odaintek a fűben csücsülő lánynak, de még mielőtt oda is mennék, leadom a szurcsókot a többi közé. Az elkövetkező napok munkája a keneljük megerősítése lesz, mert több ilyen napot nem vállalok be, az tuti. Leveszem a bőrkesztyűt és két laza mozdulattal leporolom magam. Próbálom kihessegetni a minduntalan az arcom elé hulló rövid tincset. Még meg kell szoknom az új frizurám. - Sokat vártál? - kérdezem, szinte kiáltva, még mindig a lánytól egy jó 10 méterre, de már az irányába haladva. Bízom a biológiai órámban, szóval max pár percet késhettem, de ki tudja, hogy a csaj mennyi ideje van itt. Amikor elé érek, a kezemet nyújtom, ha eddig még nem állt fel, majd végignézem. Fehér, fehérrel és világos nadrág. Hmm, úgy látszik nem tudja, hogy mire vállalkozott. Igaz, a rajtam lévő szürke póló is egyszer fehér volt, valamikor rég. A fekete bőrdzsekim sem éppen a legújabb, Alice mellett elég ütötten és kopottasan nézek ki, de hát ez a természet, szivi, nem a Reggeli Próféta szerkesztősége. - Készen állsz? Használt a krém? - kérdezem még, mielőtt elindulnék vele a hipogriffek karámjához. Bár elég mély volt a seb tegnap, az nyilvánvaló volt, hogy nem fog leszakadni a lába, úgyhogy engem sem zavar ennél fogva kifejezetten. Ha szarul lenne, nem jött volna.
[You must be registered and logged in to see this image.]Képtelenség lenne letagadni azt, hogy mennyire izgatott vagyok. Már este is alig tudtam aludni Oscarnak hála és a mai nap is valami csiga lassúsággal telt el, de eltelt és csakis ez számít. Pfú, vajon milyen lényt mutat majd be nekem? És tényleg repülünk majd? És és és… gyakorolni is fogunk? Annyi, de annyi kérdés fogalmazódik meg bennem rövid idő alatt, de próbálom azért nyugtatni magam, nem szeretnék a fiú idegeire menni, így nem kéne, hogy lássa, mennyire vártam ezt az egészet. Ja és hát igen, fél hetet beszéltünk meg, de én már hat órakor megérkezem Hagrid kunyhója közelébe, de az óriási férfit most nem látom jelenleg a közelben. Nem számít, hogyha várnom kell, szép az idő, így csak lecsüccsenek a puha fűbe, leteszem magam mellé a kék színű kis dobozkát, amelyet Oscarnak szánok és türelmesen várom, amíg a srác megérkezik. Mivel szeretnék azért most normálisabban festeni, mint tegnap, így egy vajszínű kabátot húztam fel hófehér színű pulóverem fölé, alul pedig egy világoskék színű farmernadrág található és fekete cipellők, hiszen ki tudja, hogy milyen helyre megyünk, a fehéret nem kéne máris besározni. Tudom, nem nagy extra, de ennyire tellett és talán szőke, kibontott hajammal együtt nem olyan rémes az összhatás. Kezeimmel hátam mögé támaszkodom, úgy várom hát kíváncsian az érkezőt, miközben ide-oda pillantgatok. Nincsenek most sokan errefelé, sőt, közvetlen közel senkit se látok, csak a kviddicspálya fölött szúrom ki a repkedő alakokat. Innen meg nem tudnám mondani, hogy kik azok, de némileg irigykedve nézem őket. Bárcsak én is tudnék seprűn repülni… bárcsak egyszer kviddicsezhetnék is. Szép álom, de talán soha se valósul meg, kezdem úgy érezni, hogy totál tehetségtelen vagyok a repüléshez, de remélem, hogy ma nem lesz baj, Oscar biztosan figyelni fog rám, ha már tegnap megmentett.
Talán tényleg nem is olyan fontos, hogy mit mondhatunk az első találkozásra, vagyis a másodikra, az első enyhén szólva is katasztrofális volt annak a lövésnek köszönhetően. De most itt vagyok megint és tényleg úgy gondolom, hogy nem fordulhatok máshoz csak hozzá, más egyszerűen nem segíthet. Ha egyedül kell elmennem, akkor... nem tudom, hogy mennyi esélyem lesz elhozni Lexit. Tudom én, hogy elve hülyeség volt egy ilyen alakkal kezdeni, de hát nem mindig lehet elsőre kitalálni, hogy valaki problémás lesz, aztán van még az is, hogy amikor már tudod megpróbálod elhitetni magaddal, hogy talán változik majd, hogy ez csak időszakos... aztán ha szerencséd van akkor idővel felfogod, hogy baromi nagy hülye voltál. A visszakozására csak megrázom a fejemet, nem várom el tőle, hogy elolvassa a levelet, nem is kell, bőven elég az, amit én mondtam el neki, felesleges lenne ennél több azt hiszem. Inkább csak gyűrögetni kaptam elő ezúttal, vagy talán a magam megerősítésére, hogy nem csak képzeltem az egészet, mert... őszintén szólva sokkal jobb lenne, ha kiderülne, hogy csak álom volt, hogy Lexivel nem lesz semmi baj. - Nem... nem tudom. - vonom meg a vállam finoman szólva is esetlenül. Tényleg lehet, hogy dolga van, meg hát az ember azért nem támad le valakit, hogy akkor most azonnal menjen vele és oldja meg helyette az életét igaz? Én legalábbis nem ilyen vagyok. Nem akarok neki problémát okozni, csak nem tudtam máshoz fordulni és valahol azért remélem, hogy tud majd segíteni. A kérdése mondjuk teljesen jogos. Miért voltam egy olyan emberrel, aki nem valami kedves ember, csak hát mint tudjuk ez soha sem ilyen egyszerű. Ha azt vesszük... Morgan sem kifejezetten kedves ember igaz? - Az elején kedvesnek tűnt, aztán... azt hiszem reménykedtem, hogy megváltozik. - oh volt ott millió ígéret természetesen, de egyik sem ért soha semmit, csak ígéretek maradtak. Aztán persze ott van az a kellemetlen tény is, hogy gyerekként megszoktam már, hogy el kell viselnem, hogy bántanak, hogy nekem ez jár, hogy nem vagyok jó semmi másra, így meg aztán végképp nem volt könnyű kihátrálni, legalább... volt valakim, még ha finoman szólva is problémás volt. - Egy hófehér törpe spitz, nem ártana senkinek sem. - rázom meg a fejemet. Nem harapna meg senkit sem, maximum ha oka van rá. Talán oka volt? Talán Wyatt eleve bántotta és azért tette? Erre is látok esélyt őszintén szólva, de akkor sem altathatja el, azt egyszerűen nem hagyhatom. Lexi jó kutya, én neveltem fel, sose tenni semmi rosszat ok nélkül. Wyatt lényegében meg akarja ölni. Amikor viszont elhangzik az, hogy segít nem tudok mit tenni, néhány könnycsepp azért csak kibuggyan a szememből. -K... köszönöm Morgan! - el sem tudja képzelni, hogy mennyire hálás vagyok neki ezért. Nem fordulhatok máshoz és egyszerűen szükségem van rá, mert nem élném ezt az egészet túl. Lexi sok mindenen átsegített, nem hagyhatom, hogy baja essen. - Nem kell kocsi, de gondolom te még nem hoppanáltál. Elsőre nem lesz kellemes. - de remélem, hogy e miatt nem hátrál azért vissza. Viszont akkor irány kifelé. A birtokon én nem tudok helyet változtatni, arra talán csak Dumbledore képes, úgyhogy muszáj lesz elsétálnunk a főbejáratig, azon kívül már nem lesz gond.
A múlt csak visszahúzza az embert. Olyan, mint egy háló. Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.
Én se tudnám megmondani, hogy akkor az előző találkozásunk hasznos volt-e vagy sem, de az igazat megvallva, én nem kezdtem el kiértékelni az egészet. Majd idővel elválik, vagy tudom is én, de soha nem voltam az a típus, aki olyan nagyon aggódott volna bármiért is valaha az életben. Aminek meg kell történnie az meg is fog történni. Ez az egyetlen dolog, amiben tényleg hiszek, ami bejött eddig az életben. Nem szabadultam meg apámtól, mert nem kellett ennek megtörténnie, börtönbe kerültem, mert ennek meg kellett. Mégis miért kéne most már bármit is túlgondolnom? Lesz, ami lesz ennél szarabb már aligha lehet bármi is. - Egy kicsit…értem. – nem ragozom túl a dolgot, mert hát minek? Láttam már sírni, én is sírtam már épp eleget ahhoz, hogy tudjam mikor sírt az ember és mennyit, márpedig, ha valakinek ennyire vörös a szeme, akkor nyilvánvalóan nem éppen keveset sírt, de hát… én nem fogom ezt az orra alá dörgölni. – Én nem… nem tudok jól olvasni. – rázom meg a fejemet, mikor előkerül a levél a zsebéből, mert attól félek, hogy oda akarja nekem adni. Tudok olvasni, de csak lassan és szakadozva, mire én elolvasok egy sort, ő egy könyvből két fejezetet is befejez, de végül megkönnyebbülök, hogy nem adja oda nekem a levelet. – Úgy nézek ki, mint aki el van foglalva? – nézek rá kérdőn. Nem, rohadtul nem úgy nézek ki, az arcomra szinte rá van írva az, hogy rohadtul elegem volt már abból, hogy folyton csak járom az erdőt, de semmi nem történik soha. Ha legalább vadászhatnék… - Szóval, mi a baj? – ha mondjuk arra kér, hogy segítsek neki virágokat cipelni, akkor abból nem kérek, de ha mondjuk meg kell verni valakit… abban már hasznomat is tudja venni, egy jó kis bunyóért soha nem kellett a szomszédba elmennem, mondhatni világ életemben kerestem a bajt. Én így bizonyítottam magamnak régen. – Ha nem valami kedves ember, akkor minek voltál vele? – persze, pont én mondom, akinek még csak egy normális kapcsolata sem volt, igaz? Voltam már nővel, de soha nem voltam kapcsolatban,és nem is hiányzott ez soha, de nem értem miért jött össze valakivel, akiről tudja, hogy egy barom. – Lexi milyen kutya? – voltam már egy-két helyen, Bristolban gyakran bújtam el egy állatorvosi rendelőben, és ott úgy dolgoztak, hogy azokat a kutyákat vették előre, amik nagyobb testűek voltak, úgy kevesebb baj is volt velük, a kicsi kutyák nem sok mindent tudnak ártani. Szóval ha ez a Lexi valami mamut méretű kutya, kicsit csipkedni kéne magunkat. – Ja, segítek. Csak nincs kocsim, szóval… - van egy motorom, de azért innen nem éppen egy nap, mire Londonba jutunk, mert gondolom ez a volt pasija ott lakik. Az nem is igazán fordul meg a fejemben, hogy mit tudom én, repülő szőnyeggel menjünk… tériszonyom van, inkább egy sárkány, mint a repülő szőnyeg.
Talán nem ő a legjobb megoldás ebben az ügyben, abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán akar-e nekem segíteni, vagy hogy van-e rá ideje... kapacitása, tudom is én, de az a baj, hogy nem igazán fordulhatok máshoz. Nem kérhetek egy ilyen jó eséllyel mások számára piti ügyben segítséget az igazgatótól. Az is nagy dolog, hogy itt lehetek, nem pedig, hogy még más szívességekkel is traktáljam, a kollégák, a tanári kar... hát nem vagyok annyira közeli barátságban senkivel sem, hogy legyen, aki segítene nekem, így hát csak ő marad. Na nem arról van szó, hogy amúgy nem kérném meg szívesen, csak hát nem tudhatom, hogyan áll majd a kérdéshez és bőven van rá esély, hogy esze ágában sincs... erre időt pazarolni. Igazából még csak azt se nagyon tudom eldönteni, hogy most akkor hányadán is állunk, az előző találkozás most akkor hasznos volt, vagy haszontalannak számított? Nem tudom, hogy előre léptünk és közelebb kerültünk-e a régi dolgokhoz, vagy semmit sem ért. Morgan finoman szólva is baromi nehéz eset és én bármennyire is igyekszem közeledni hozzá, egyáltalán nem biztos, hogy neki is van erre igénye, úgyhogy... bőven látok rá esélyt, hogy elzavar, de ha meg se próbálom, akkor biztos, hogy nem lesz megoldása az egész ügyben, vagy olyan lesz, amiből nem jövök ki jól végül. - Egy... kicsit. - sóhajtok egyet. Az enyhe kifejezés, ha hullajtasz pár könnycseppet, akkor nem megy át a szemed olyan vörösbe, mint egy albínónak, szóval... az a helyzet, hogy elég sokat sikerült itatnom az egereket, de jelen helyzetben ez azért talán érthető. Ez a levél finoman szólva is kiborított. Nagy nehezen csak ráveszem magam, hogy előbányásszam azt a rémes levelet a kabátom zsebéből. Elég gyűrött, nem szórakoztam azzal, hogy rendesen összehajtogassam, ami azt hiszem teljesen érthető. - Én... én megértem, ha nem érsz rá, de nem tudom, hogy kihez fordulhatnék szóval... - idegesen hajtogatom szét a papírt. Nem pergamen, teljesen normális hétköznapi darab, tollal írták, amiből sejthető talán, hogy mugli keze van a dologban, nem varázsló ügy, talán pont e miatt is fordultam hozzá. Én is csak végső esetben, vagy akkor se használhatnék varázslatot, ha oda megyek... és pont ez itt a baj. - A volt pasim... Wyatt írta. Ő egy, hát enyhén szólva sem kedves ember. Nem sokkal az előtt hagytam ott, hogy megkaptam az itteni munkát. Eléggé... erőszakos típus és elvitte a kutyámat, én meg nem tudtam, hogy mit tegyek, gyáva voltam és... De azt hittem, hogy fontos neki, és most írt, hogy be fogja adni egy menhelyre, és már előjegyeztette altatásra. Rá fogta, hogy megtámadta, de Lexi nem olyan. Nem bántana senkit. - nem tehetek róla, de újra megremeg a szám, miközben a papírt gyűrögetem és próbálom neki felvázolni ezt az egész ügyet. Időbe telik mire sikerül elérnem, hogy ne törjön elő egy újabb könnycsepp is, és meg tudok szólalni. - Segítenél elhozni a kutyámat tőle? - egyedül is megpróbálom, látszik a szememen, de félek tőle, hogy nem lennék elég erős hozzá, vagy akármi történhet. Wyatt nem jó ember. Igen felmerülhet, hogy akkor mi közöm volt hozzá... Tudjátok, akinek pocsék élete van, viszonylag nehezen tesz különbséget rossz és jó ember között, főleg az elején.
A múlt csak visszahúzza az embert. Olyan, mint egy háló. Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.
Az életem nem lett több és kevesebb sem azáltal, hogy ide jöttem a Roxfortba. Könnyebb lett és szabadabb, de nem több. Viszont hálás vagyok,mert még mindig ezerszer jobb ez, mint egy börtönben megrohadni azért, mert megöltél egy hülyét, aki egy golyó elé futott. Nem vállalhatok felelősséget minden egyes bolondért ezen a világon, de persze mindegyikért elítélhetnek engem. Akit megöltem egy fontos embert volt, én pedig egy senki voltam, egyértelmű volt, hogy ki ellen fog majd szólni az ítélet, de arra nem számítottam, hogy még képesek ezt megtoldani azzal, hogy szándékosan öltem meg a fickót. Röhej, de mit lehetne tenni? Az élet szar. Apám is minden bizonnyal már értesült arról ,hogy kiengedtek ,de nem keresett, és élete utolsó döntése lenne az, ha megpróbálná, mert isten bizony, hogy megölném őt. Nem túlzok, utálom azt a rohadékot. Sokan mondták már nekem azt, hogy próbáljam őt megérteni, mert nehéz dolgokon ment át, mikor én megszülettem, de én nem tudom megérteni. Miért engem büntet? Miért hiszi azt, hogy megakartam ölni az anyámat, mikor megszülettem? Nem tettem semmit sem, csak megszülettem,és nekem ezért kéne bocsánatot kérnem? Meggondolja majd legközelebb kétszer is azt, hogy felcsináljon valakit, mert kitudja, lehet, hogy ez az ő átka, az ő gyerekeinek anyja meghal. Ez pedig egy ugyanolyan átlagos és szar nap, mint minden eddigi. Nem történt semmi, kedvtelenül lépdelek ki a fák közül, mikor megpillantom Savannah-t, és visszaintek, hogy lássa, észrevettem őt, és így felé is veszem az irányt, hogy aztán valahol félúton összetalálkozhassunk. – Hello, mi a … te sírtál? – az akart az eredeti kérdés lenni, hogy mi a helyzet, de végül ez lett belőle, mikor felpillantok rá. Láttam már eleget sírni régen is, hogy tudjam: sírt. Gondolom nem miattam, annyira azért talán nem bántottam meg eddig, és talán tudja, hogy nem is érdemes miattam kiborulnia, mert nem ellene beszélek, csak ilyen vagyok. – Segítenem? Mégis miben tudnék én segíteni? – kérdezem homlok ráncolva. Nem arról van szó, hogy visszautasítanám, mert nem, látom rajta, hogy nem hülyéskedik és komolyan azt szeretné, ha segítenék neki, és fogok is, mert ez a nap amúgy is unalmas és szar, pluszban Savannah elsőbbséget élvez, mint az a hülye hippogriff, akit meg kéne etetnem. Hagrid kért meg rá, de biztos megérti majd, hogy volt fontosabb dolgom is. Csak azt nem értem, hogy mégis milyen bajba kerülhetett Savannah, hogy úgy döntött nem az igazgatót, vagy valami tanárt keres fel, hanem engem. Mert én nem vagyok jó varázsló, jó embernek se mondanak, szóval…
Nem mondom, hogy kisírtam a szemem, de... de igen pontosan ez a helyzet. Az a baj, hogy ezt még akkor sem tüntetheted el, ha megmosod az arcodat kicsit, akkor is épp eléggé látszik, hogy milyen állapotban vagy épp és én nem kifejezetten vagyok jóban. Ez az egész hír... és fogalmam sincs, hogy kit kérhetnék meg, hogy segítsen. Mármint van ötletem, egy idő után legalábbis beugrik, csak hát az a nagy baj, hogy nem tudom, hogy ő vajon hajlandó lenne-e segíteni nekem és ha nem... hát akkor fogalmam sincs, hogy mit csinálok. Esetleg odamehetek egyedül, de félek, hogy annak nem lenne jó végre, persze rám nézve, de ha nincs más, akkor ez lesz, ha nem segít, hát... megpróbálom egyedül. Wyatt nem épp jó ember és erre én túlságosan későn jöttem rá és Lexi ott van vele. Ebbe még megpróbáltam beletörődni, és reméltem, hogy azért csak-csak szereti a kutyánkat, nem csak azért vette el tőlem, hogy nekem legyen rossz. De amikor egy barátom még a menhelyről írt nekem, hogy Wyatt be akarja vinni Lexit, mert állítólag agresszív és el akarja altattatni... Ezt már nem hagyhatom! Lexi soha nem bántana senkit, ő... teljesen ártalmatlan, még csak játékból sem harapott meg sosem. Én neveltem fel, én tanítottam meg az alapvető kutyaetikettre, hogy úgy mondjam. Persze kölyökként volt, hogy odakapott játékból, de azt is megtanítottam neki, hogy nem szabad és most rá mondja Wyatt, hogy... veszélyes? Ez komolyan nem létezik! Ideges léptekkel vágok át a birtokon. Tudom én, hogy hol dolgozik, szóval csak annyi kell, hogy kb tisztában legyek az időbeosztásával és akkor már be is támadhatom, hogy úgy mondjam, hogy megkérdezzem vajon hajlandó-e segíteni nekem. Már messziről kiszúrom az alakját, ahogy a fák közül lépdel ki. Megkerülöm hát a kis kertet a kunyhó mellett és egy visszafogott mosolyt is villantok rá, egy intés keretén belül, hogy jelezzem nem csak sétálni jöttem ki és nem is azért, hogy mondjuk őz formában megszívassam. Azóta, hogy történt az a baleset nem tettem semmi ilyet, nem voltam az erdőben, mert tudom, hogy baj lehet belőle és nála sem akarom kihúzni a gyufát. Amikor végre beérem láthatja, hogy sírtam talán, ha eléggé figyel, mégis egy fáradt mosoly jelenik meg az arcomon. - Morgan... szia! - oké tudom,hogy nem fair, hogy csak ezért keresem és nem kéne csak úgy a közepébe vágnom, vagy hát nem is tudom, hogy mit kéne tennem, de most mi értelme lenne kérdezgetnem, hogy hogyan, ha aztán úgyis rátérek a lényegre? Az butaság, csak terelés. - Tudom, hogy nincs jogom ilyesmit kérni tőled, főleg, hogy még nem vagyunk olyan viszonyban és van épp elég gondod, de... segítened kell. Nagyon fontos, iszonyatosan. - nem magyarázom el egyből az egészet, talán nincs is értelme, hiszen ha eleve azt mondja, hogy nem ér rá, hogy nem tartozik nekem semmivel sem, akkor nem sok értelme van, hogy erőltessem a dolgot. Egy próbát azért megér, aztán majd meglátjuk... szeretném, hogy segítsen, de ha nem fog, hát azért sem orrolhatok meg rá. Én cserben hagytam... most ő is megteheti.
A múlt csak visszahúzza az embert. Olyan, mint egy háló. Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.
- Hát persze, ahogyan a Mikulás is a kéményeden mászik be. – már ha lenne háza, vagy kéménye, de ez most teljesen mindegy. Nincsenek kivételek, ott legbelül mindenki egy aljas, alávaló paraszt, aki végszükség esetében eladna egyetlen rohadt sarlóért is, ha erre kényszerülne. Nincs olyan, hogy emberi jóság, aki ebben hisz, az egy barom, nem tud semmit sem az életről, csak könyvekből olvasgatott róla, és szakértőnek hiszi magát máris. Az életet csakis az érheti, aki szenvedett már eleget, és az ilyen ember tudja, hogy nem bízhat meg senkiben, mert senki se van vele, inkább csak ellene. Az élet ilyen és kész. – Lószart. Elég egyetlen kis szikra, és máris olyanok lesznek, mint az emberek. – talán van saját területük, de elég egyetlen kis kihágás, és már is ugranak. Rohadtul nem az számít, hogy kikezdi az egészet, csakis az, hogy ki marad talpon, hogy kiben van annyi, hogy elfogadja: vagy öl, vagy meghal. Vannak dolgok az életben, amit muszáj megtenni, amire rákényszerülünk, és ha ezektől visszariadunk, akkor vége, ennyi volt, nem lesz már több lehetőségünk, csak figyelhetjük az ellenségünk lábát, ahogyan elsétál mellőlünk, mi pedig lassan megfulladunk majd a saját vérünkben. Csak egy bolond nem képes belátnia azt, hogy az életet végig kell harcolni. - Ez nem cinizmus, hanem száraz tények. – az emberek meghalnak, ez van, nem tehetnek ellene semmit és kész. Ha nem egy ember, vagy épp kentaur, akkor majd az idő végez velük, teljesen mindegy, de meghalnak, ez természetes dolog, nem kell ezen annyira fennakadni. Magasból teszek arra, hogy kije halt meg, meg kije nem, az ő dolga, nem az enyém, nekem van már amúgy is elég bajom, fog a tököm még vele is foglalkozni, de szerencsére van annyi agya, hogy megtartsa a gondjait magának, majd megoldja, vagy belehal, teljesen mindegy. Az életben nincsenek segítők, mindenkinek van valami mögöttes szándéka, ezt a börtönben lehet a legjobban kitapasztalni. - Azon, hogy ilyen baromságokat kérdez. – min segítene az alkohol? Az alkohol a megoldás az ember minden bajára , legyen az akármilyen jellegű is. Az alkohol elfelejteti az emberrel a dolgokat, vagy épp segít neki kitombolni magát. Van, aki boldog részegen, én inkább egy seggfej vagyok, de nem különösebben foglalkozom a dologgal, ha ez valakinek nem tetszik, akkor nem kell odajönnie és kész. Az alkohol azért van, hogy felejts, és nem azért, hogy segíts magadon. Néhányan talán azt hiszik, hogy ez szánalmas, de tévednek, rohadtul nagyot tévednek, mert valójában ez az egyetlen dolog, ami tényleg segít, ami felszabadít benned mindent. A visszavágása hallatán csak felnevetek. Na igen, elég szar egy életem volt, de ez tény, nem fogom azt mondani, hogy egy valóra vált álom volt, mert szívesebben lapátoltam volna szart valami távoli országban, mintsem hogy az apámmal egy napot töltsek el kettesben. Maga volt a Pokol, a kicseszett fájdalom, és még csodálkozik az a seggfej, hogy elküldöm őt a picsába, ha beszélgetni akar. Beszélgessen majd a nyíllal, amit a fejébe lövök, ha újra találkozunk. Én rohadtul nem vagyok kíváncsi a tetves pofájára. Alig láthatóan bólintok egyet, majd csak nézem, ahogy eltűnik. Nincs már semmi más dolgom, elástam azt a dögöt, a kiscsaj is megpattant, szóval végre magam vagyok a whiskyvel. Na, ez már egy valóra vált álom.
Egyszerűen nem érdekel a véleménye. Már csak arra várok, hogy végre meg tudjam mozdítani a lábaimat, mert egyelőre még nem igazán sikerül, és ha ez meg van, akkor szépen megyek is, mert semmi keresni valóm nincs is. Meg van, ami kell, ettem pár falatot, eltörte az orromat is mellé, másra nincs szükségem, a végén még kapnék tőle még valami kellemeset, amihez aztán végképp nincs igazán sok kedvem. Eltöri a lábamat is, vagy ki tudja, mert épp rossz a kedve. Hát nem, köszönöm, ebből nem kérek. Ezért nem válaszolok. Nézzen, aminek akar, lehet hogy még gyerek vagyok, de már pár hónapja egyedül élek túl az erdőben, akkor annyira nem lehetek már gyerek nem? - A kentaurok se jobbak, de voltak olyanok, akik igen! - igen voltak, mert már nincsenek, én pedig tisztában vagyok azzal, hogy azok igenis veszélyesek, akiket nem ismerek, az apám felkészített rá, hogy hogyan éljek túl és azt csak úgy lehet, ha nem bízom senkiben, sem emberben, sem kentaurban. - De ők legalább korrekt módon játszanak. - a családomat megölték, lényegében lemészárolták. A kentauroknak meg van a maga területe, ki van jelölve és kész. Ha tudod, hogy hova ne lépj, hogy hova ne menj, akkor nem lesz bajod, de az emberek... nem követnek szabályokat, össze-vissza teszik azt, amihez épp kedvük van, épp ezért veszélyesebbek, mert kiszámíthatatlanok. Én is ember vagyok, de attól még megtanultam az alapvető szabályokat. - Cinikuskodj csak... - rántom meg a vállam. Az emberek nem szeretnek megdögleni, csak vannak, akik meghalnak. Én nem tudom,hogy az eredeti családom tagjai meghaltak-e, csak annyit tudok, hogy az új, azok, akiket igazán családnak tekintettem már nem élnek. Láttam őket meghalni és nem akarták ezt. Nem akartak itt hagyni, Rangal az utolsó erejével is küzdött, amíg el nem hozott ide, hogy legalább biztos helyen legyek, mert a mi erdőnk már nem volt az többé. Az utolsó erejét is összeszedte miattam, hogy én biztos helyen legyek, talán azért hozott ide, mert emberek is vannak a közelben, de attól még ugyanúgy megmondta, hogy ne bízzak meg bennük gondolkodás nélkül. - Mégis min segítene? - alkohol. Hallottam már róla, nem vagyok teljesen tudatlan, de nem értem, hogy min segítene. Mi sosem ittunk ilyesmit, fel sem merül. Ezek a szerezek csak tompítanak, nem jók semmi másra és a tetejében még rosszak is, ezt most sikerül is megtapasztalni. Bűn rossz! Nem érdekel, hogy rám kiabál, csak meg kiköpöm, így is marja rendesen a torkomat. - Vagy neked lehetett az, ha ilyen rémes dolgokat jónak gondolsz. - vágok reflexből vissza, pedig még mindig ott tartok, hogy köhögök erőteljesen, viszont érzem, hogy a lábam lassan kezd működőképesség válni. Fel tudom húzni, így aztán bár nem a legbiztosabban, de feltápászkodom. Megállok még az ablaknál, a cipót már amúgy is megkezdtem, csak nem veszi el, beletömöm a zsebembe, aztán pillantok csak hátra. - Kösz. - igazából nem lehet tudni még a hangsúlyból sem, hogy netán arra értem, hogy eltörte az orrom, vagy arra, hogy helyre rakta, netán a cipóra. Talán nem is számít, mert ha végre működik a lábam, akkor egy pillanat múlva már kint is vagyok. Csak nem akadályoz meg benne újra.
//Köööszönöm a játékot! Király volt, mint mindig. //
Félreérti, rohadtul nem azért mondom neki, hogy paraszt, mert kioktatom, csak szeretem cseszegetni az embereket, amúgy meg magasból leszarom, hogy mit csinálnak, felőlem aztán itt helyben is megdögölhet, nem izgatnám magamat miatta. Nem ismerem, és nem is akarom megismerni, mert már ezalatt a rövid idő alatt is sikerült felidegesítenie azzal, hogy úgy viselkedik, mint valami sértődött óvodás, de bocs, gondolom a varázslók nem járnak óvodába, és busz helyett is kicseszett repülő szőnyegeket használnak. Rohadt idegesítő egy népség ez, tervezem is, hogy lelépek majd a fenébe, mert ez így kibírhatatlan, elegem lett már ebből a sok varázslatos szarságból, dugják fel maguknak, nekem nem kell, ne erőltessék rám. - Dehogynem, egy sértődős kislány vagy. – magasból teszek rá, hogy több, mint tízéves, az én számomra egy kölyök marad és kész, nem fogom erről most vitatkozni vele. Az is csak az én véleményemet támasztja alá, hogy emiatt felemeli a hangját, mintha olyan rohadtul nagy szentségtörés lenne őt kislánynak nevezni. Elég ránézni, hogy lássa az ember: egy kölyök, egy gyerek, és rohadtul nem az erdőben kéne szaladgálnia, de mindegy is, leszarom, rohadtul nem az én dolgom, és nem is akarok vele foglalkozni, megoldja majd saját maga, az élet sok mindent előszeretettel megtanít az embernek. - Szóval te a kentaurok csapatát erősíted, mi? Mondok neked valamit, a kentaurok se jobbak az embereknél. – azt hiszik magukról, de nem, rohadtul nem, ahogyan az ember se jobb náluk. Az ember egy genetikai hulladék, egy biológiai szardarab. Semmi jó nincs bennük, ölik egymást halomra, majd isznak egyet azoknak az emlékére, akiket megöltek. Mégis mi ebben a hasznos? Az ember is csak állat, méghozzá a legrosszabb és legveszélyesebb, de nem érdekel, viszont én legalább nem hiszem azt magamról, hogy különb vagyok, és nem tartozom sehova. Ő csak átbassza magát, én szembenézek az igazsággal és leszarom. Neki se ártana ezt tennie, mert csak a hülye hazudik magának. - Az emberek ilyenek, szeretnek megdögleni. – jegyzem meg egy vállrántás kíséretében. Na igen, ezt volt az apám képtelen megérteni. Az ember megszületik, él egy kicsit, aztán meghal, mégis mi olyna nagy cucc ebben? Nem értem mi a szarnak kell ezt ennyire felfújni, mikor az életben a halál természetesebb, mint a kicseszett évszakok. Komolyan röhejes, hogy egyesek képtelen szembenézni azzal, ami az orruk előtt van. Nem sajnálom a csajt, teszek rá meg a családjára, az élet belőlem már rég kiölte az olyan gyerekes baromságokat, mint az empátia meg a segítőkészség. Azok csak a hülyéknek valók, azoknak akik képtelenek felfogni, hogy az élet nem egy rajzfilm. - Az alkohol az egyetlen, ami segít. – mondom egyszerűen. Na igen, az alkohol az segít, nem úgy, mint az embertársak, akik nagy ívből szarnak a fejedre, csak mehessenek végre haza a családjukhoz, hogy teletömjék a pofájukat. Míg ők jót zabáltak, addig én egy kicseszett sátorban töltöttem a telet, takaró, és kaja nélkül, már az is kész csoda volt, ha belesétált a csapdámba egy nyúl, vagy ha tudtam lopni valami konzerves kaját. Nekem nem adatott meg a boldog család, mégis mindenki azt mondja, hogy olyan szar dolga van, pedig az élete legnagyobb problémája a ruhaválasztás a sulis bálra. – Hülye vagy? Drága pia baszki, ne köpköd. – rivallok rá, ahogyan visszaveszem tőle az üveget. – Jó szar életed lehet, ha még csak whiskyt sem ittál soha. – én már fiatalon elkezdtem, melegen tartott a zord időkben, és elfeledtette velem azt, hogy milyen szar életem is van.
Nem oktatott ki? Azóta, hogy bejöttem azon az ablakon és azóta, hogy varázsolt rám, hogy meg se tudjak moccanni, na azóta folyamatosan kioktat, hogy mennyire nem vagyok jó nevelt és milyen rossz a családom és társai. Naná, hogy végig ki akart oktatni, de baromira nincs joga hozzá és baromira nem érdekel, hogy mit dumál itt nekem, mert az én dolgom, hogy mit teszek és nem az övé! Csak végre működne a lábam és akkor máris tuti, hogy elhúznék innen a jó francba, vissza oda, ahol nem akar senki sem változtatni rajtam, meg jó modorra tanítani. Aztán meg persze olyanokkal jön nekem, amiről azt se tudom, hogy micsoda, de nem is érdekel annyira, hogy miféle Disneylandről beszél. Én meg amúgy se várom el tőle, hogy segítőkész kis angyal legyen, de talán nem kellett volna elérni, hogy eltörjön az orrom, nem? - Nem vagyok kislány! - ezt inkább az öt évesekre mondják nem? Max. tíz, de azért én már mindkettőtől nagyon távol állok, szóval nem tetszik nekem ez az egész, amit művel, nem tetszik nekem az sem, amit mond és ahogy mondja, és miért nem lehet csendben kivárni, amíg végre elmúlik ez az izé, amit csinált velem? - Varázslók... emberek, akik elpusztítanak mindent. Ne nézz rám így... tudom, hogy nem vagyok én sem más, de attól még nem kell, hogy úgy is gondoljam, hogy közétek tartozom. - nem tartozom én már sehová sem, hiszen a csordánk négy főből állt és abból három meghalt, innentől már nincs senkim, hiszen az apám megtanította, hogy a kentaurok veszélyesek, ne menjek a közelükbe, mert ők azért, mert befogadtak amikor még kicsi voltam, ugyanúgy nem szeretik az embereket. Belém ültették a gyűlöletet a saját fajtám iránt. Nem kötődöm sehova, egyedül vagyok az erdőben, mert nem tartozom már igazából oda sem, meg a sajátjaim közé sem, de nem érdekel. Túlságosan veszélyes bárhová is tartozni. - A családom... az igazi... ők meghaltak, a régi pedig nem érdekel. - nem érdekel, mert nem tudok róluk semmit sem. Nem tudom, hogy honnan származom és azt sem, hogy francia vagyok, vagy sem. Csak azt tudom, hogy kikkel nőttem fel, nekem ők a család és azt tudom, hogy már ők sincsenek, tehát egyedül maradtam. Senki más nem érdekel különösebben, senkihez sem kötődöm és nem most fogom elkezdeni. A megjegyzésére csak elhúzom a számat. Most rávághatnám, hogy nem tudom mikor születtem, de volt tortám, csak nem a hagyományos értelemben vett. Nem ünnepeltünk mi úgy dolgokat, csak azt a napot, amikor rám találtak, azt sem az általános módszerekkel, mint a torta, meg az ajándékok, bár róla se tudom elképzelni, hogy olyan sok tortát kaphatott volna már eddigi élete során. Amúgy nem lenne ennyire ellenségesé s morcos típus. - Mi köze van ennek az életben maradáshoz? - értetlenül ráncolom a homlokomat, miközben gyanútlanul veszem át tőle az üveget. Nem igazán tudom, hogy mi ez, még csak a szaga se ismerős, de az tuti, hogy erős, már attól is elfintorodom, hát még az első korty... Automatikusan köpöm ki. Talán ha egy minimális az, amit lenyelek, a többi valahol a padlón köt ki, ha csak ő nem volt túl közel hozzám. Aztán jön a köhögés és próbálom a maradék cipóval kimosni a rémes ízt a számból. - Ez... rémes! - undorító az íze és szó szerint marta a torkomat. Én tiszta hegyi patakok vízéhez vagyok szokva, nem ilyen... nem is tudom, hogy mikhez.
- Ki oktatott ki téged? Leszarom mit csinálsz. – nem oktattam ki, valamit nagyon félreérthetett, csak annyit mondtam, hogy nem éppen a világ legudvariasabb embere, de tökmindegy. Komolyan nem értem mit játssza itt a sértődöttet, mintha olyan rohadtul érdekelne bárkit is. Magasból leszarom, hogy milyen élete volt, azt is, hogy most milyen, csak az érdekel, hogy jól el legyek és kész, a többi már teljesen mellékes, felőlem aztán itt helyben is feldobhatja a bakancsot, majd maximum ások neki valami gödröt. Talán van olyan tizenhat éves, nem igazán lehetne elvárni tőle azt, hogy ne úgy viselkedjen, mint valami durcás kislány, de mindegy is, rohadtul nem az én dolgom. - Az egy… tökmindegy. – húzom el a számat. Legszívesebben tökön szúrnám magamat. Nem jártam én se ott még soha, apám nem vitt el engem kirándulni, vagy hasonló, csak vert folyamatosan, amíg bírta, vagy amíg én bírtam, aztán ha esetleg eltört valamim, akkor el kellett, hogy menjek a kórházba és mondani, hogy leestem a lépcsőről. Már megint. A doki pedig nem kérdezte meg, hogy vernek-e otthon, vagy hasonló, csak annyit mondott, hogy figyeljek oda jobban. Hülye barom, ilyenek az emberek, ezek után meg néhányan elvárják tőlem, hogy segítőkész kis angyal legyek. Nagy francot, felőlem aztán azt csinálnak, amit csak akarnak, bekaphatják. - Veszélyes is vagyok, ha nem lennék kislány és idegesítőbb lennél, nemcsak az orrod tört volna el. De mi az, hogy a fajtám? – egy fajtából származunk, nem? Emberek vagyunk, még ha ő kentaurnak is hiszi magát, bár ennyire hülye azért nem lehet, talán ő is felfogja, hogy nincsenek patái, és nem négy lába van, hanem kettő, és azok sincsenek éppenséggel valami jó állapotban, köszönhetően a kis ügyködésemnek. Úgy beszél, mintha olyan veszélyes lenne emberek között, pedig ő is ember, nem értem akkor meg, hogy minek van úgy oda. Oké, kentaurok nevelték meg minden, de attól még nem lesz kentaur. - Kurva jó, gondolom a családoddal nem vagytok valami beszélgetős társaság. – mégis miről lehet dumálni ezzel a csajjal? Nem is tud magáról semmit sem, azt hiszi, hogy kentaur, csigákat eszik, ha nem talál valami mást… komolyan mondom, hogy ez kész röhej, és még engem mondtak tanulatlannak, mikor többet tudok, mint ő itt. Oké, nem éppen ugyanaz a hátterünk, de ez most nem számít. Hozzá képest én egy Nobel-díjas tudós vagyok. A neve francia, gondolom akkor ő is az, bár ha nem tudja, akkor… akkor mindegy is, magasból teszek rá, hogy honnan jött, a lényeg, hogy hova megy, amint jó lesz a lába. - Rohadt jó kis születésnapi tortád lehet. – de kitalálom, neki nincs is születésnapja, vagy nem tudja mikor van, esetleg nem ünneplik… tökmindegy, nem érdekel, de ha legközelebb is lopni akar, és észreveszem, nemcsak az orrát töri el, hanem kap egy pofás kis nyilat abba a bamba fejébe. Nem vagyok valami barátságos, és ő nem diák, akkor meg miért ne árthatnék neki? Merlin azt mondta, hogy a diákokkal nem lehetek erőszakos, de ő itt nem diák, csak egy piti kis tolvaj, aki azt hiszi, hogy az erdőben élés feljogosítja a lopásra. Nem érdekel, hogy lop, de a haveromtól lopott, amit nem komálok. - Miért is tudnád… hogy a fenébe lehetsz te még egyáltalán életben? – hogy nem ismerheti a whiskyt? Egyáltalán hogy lehet, hogy nem ismer semmit sem? – Kérsz? – nyújtom felé a whiskys üveget. Egyszer mindent el kell kezdeni.
Azzal jött, hogy ő amúgy is adott volna, ha kérem, akkor gondolom jó embernek akarja beállítani magát, pedig hogy gondolj a jó emberek nincsenek, ezzel én is tisztában vagyok. Ezért nem is jöttem, hogy csak úgy bekopogtassak és megnézzem, hogy mégis ki lakik itt és ad-e nekem enni. Vagy elzavart volna, vagy valakik elvisznek, mert hogy még kiskorú vagyok. Az apám eleget figyelmeztetett rá, hogy kerüljem az embereket, mert elvihetnek tőlük, és bár a csordának már vége... de attól még nekem eszem ágában sincs valami szedett-vedett társaság közé keveredni, és velük lenni azt téve, amit ők akarnak. - Csak ne oktass ki, ha te se vagy jobb nálam semmivel sem! - vetem oda, mert hát na... nem érdekel engem az élete, meg a szülei, meg a családja, de ha közben az én dolgaimba szól bele, akkor igenis visszavágok, mert ahhoz baromira nincs köze, hogy én mit teszek. Nem oktathat ki, csak mert épp ahhoz van kedve, mert baromira nem érdekel, hogy mit magyaráz nekem és nem is fog érdekelni. Nem akarok én semmit, csak enni, és lelépni szépen amint végre működőképes lesz a lábam, nagyon remélem, hogy minél előbb. -Disneylandben? - szökik fel kissé értetlenkedve a szemöldököm. Tudom én, hogy mégis miről beszél? Nekem még az egész átlagos világ új. Persze meséltek nekem ezt-azt, de főleg a veszélyekről, főleg a kockázatáról, ha szóba elegyedek mondjuk valami emberrel, vagy varázslóval. Ezt nem szabad ennyit tudok, meg persze az alapokat, és megtanultam még minden bizonnyal otthon beszélni teszem azt, de ennyi. Írni is már az apám tanított meg nagyjából, meg olvasni, de nagyon sok minden nekem nem evidens, ami egy átlag embernek igen. Szóval halvány sejtésem sincs, hogy mégis miről beszél. - Nem, de... nem állhatok szóba a fajtáddal... senkivel sem, mert veszélyes lehetsz. Jobb elkerülni. - rántom meg a vállam. Ennyi, ezek a tények. Nem kockáztatok. Nem arról van szó, hogy egyből kinyírt volna bárki, csak meg bekopogtam, szó sincs róla. Egyszerűen csak elvihettek volna, vagy jönnek másik, netán bevisz abba az iskolába, és tuti, hogy nem maradtam volna, szóval eszem ágában sem volt kopogtatni. Az ablak volt a jó megoldás, csak máskor jobban kell figyelnem. Az éhség volt ami most nyert és legyőzte bennem a figyelmet. Nem kellett volna, de hát... utólag már nem nagyon bánkódhatok és nincs is értelme. - A csiga se rossz, ha nincs más... de nem tudom. - újabb flegma, vagy talán inkább annak tűnő vállrántás. Nem tudom, hogy francia vagyok-e. Ez a nevem, ezzel tisztában voltam, amikor rám találtak az erdőben. Többet nem tudok, se a szüleimre nem emlékszem, se a családomra és jó eséllyel nem is fog eszembe jutni soha. Próbáltak felidézni az emlékeket, de nem sikerült és talán... már nem is érdekel.- Csak akkor veszek el valamit, ha muszáj, az erdő sok mindent ad. - csak friss cipót nem, és az jól esett volna. De ne aggódjon nem csak innen nyúlok le dolgokat, és megígérni úgyse fogom, hogy többet nem fordul elő, csak azt, hogy máskor nem veszi majd észre. - Nem is tudom, hogy mi az a whiskey. - mint mondtam elég sok minden van, amiről nincs sok fogalmam, az alkoholokkal se vagyok tisztában, mi ilyesmit nem iszunk.
Mégis honnan a tökömből veszi azt a baromságot, hogy én jó embernek akarok tűnni? Ez már alapjaiban is hülyeség, nincsen olyan, hogy jóember, csak abban a sok hülye mesében, amit egy normális szülő olvas a kölkének. Én nem akarok semmi se lenni, elégé rossz úton jár, ha megfordult a fejében az, hogy szívesen vagyok emberek között. Nagy lószart, szívesen cserélnék vele és élnék az erdőben, csak ugye itt kapok pénzt, van dugi pia, és nem kell attól tartanom, hogy Merlin elvarázsol. Legalábbis addig nem, amíg szét nem rúgom egy nagyképű diák seggét. Egyszer pedig ez befog következni, mert rohadtul idegesítőek. - Az meg ki a szart érdekel? Én nem jó modort kaptam a szüleimtől, áldás lett volna, ha egymás után dobták volna fel a bakancsot. – én sebeket kaptam az apámtól, csak simán megvert és kész, nem igazán gondoltam arra, hogy milyen jó lenne, ha közben még illemórát is tartana nekem. Mindegy is, azért vicces, hogy igyekszik így visszavágni folyton, mintha elhinné egy pillanatra is, hogy érdekel. Felőlem aztán egy sárkány is felfalhatja, magasból leszarom, hogy mit csinál, de azt nem komálom, ha meglopják a haveromat, aki még a dugi piájából is ad nekem. Nem sok mindennel foglalkozom, de ha valaki a haverom, akkor azt nem fogom hagyni, hogy kirabolják. Még ha egy kicseszett cipóról is van szó. - Nem mindenki Disneyland-ben nő fel. – ezalatt csak azt értem, hogy nem mindenki varázslóvilágba születik baszki. Állítólag tizenegy évesen már itt kellett volna tanulnom, mégse hallottam soha erről a kicseszett helyről, apám elintézte, hogy így legyen. Mindegy is, nem hiszem, hogy csak úgy betudtam volna rendezkedni, már kicsinek is elég mogorva tudtam lenni, sokak szerint felnőttként pedig simán csak egy seggfej vagyok, de mégis mit érdekli az őket? Éljék csak a kicseszett életüket, varázsoljanak patkányt pohárrá, és dugják is fel maguknak, ha nem tudnak leszállni rólam. - Ja, mert a kopogásért már embert öltek. – csóválom meg a fejemet. Mi olyan rohadt nagy dolog abban, hogy kopog? Mit hitt? Hogy majd egyből ajtónyitás után lelövöm, vagy mi a szar? Utálom az embereket, nem vagyok velük valami kedves, de azért nem lövöm egyből fejbe őket. Kapnak néhány percet,aztán maximum leütöm őket, már megtanultam, hogy ne öljek embert. Vagyis csak akkor, ha bejönnek a házamba, mert az állítólag már önvédelemnek számít, úgyhogy… vigyázz arra, hogy hova mész be fater. Ő az egyetlen, akit jelen pillanatban szívesen látnék holtan, a kiscsaj csak idegesítő, de nem annyira, hogy megöljem. Akkor még egy kicseszett sírt is ásnom kéne neki. - Fura egy név. Francia vagy? Te is csigát eszel? – valami ilyesmit hallottam legalábbis a franciákról, mikor bementem a suliba egy történelem órára. Nem valami sokat jártam iskolába, általában apám úgy elintézett, hogy esélyem sem volt bemenni, meg amúgy is magasból leszartam, hogy bemegyek-e, vagy sem, tudtam már elég korán, hogy nem lesz belőlem semmi olyan, amiért megérni tanulni, inkább megtanultam az élet szabályai szerint játszani. – Morgan vagyok, az itteni vadőr, szóval örülnék neki, ha nem lopkodnál. Te lopod a whiskyt is? –valaki folyamatosan megdézsmálja a készletet, és mivel az egyik kedvenc piámról van szó, nem kizárt, hogy kap egy nyilat a seggébe a tettes.
Engem oktat ki, amikor semmivel se több, vagy jobb nálam? Pedig ő elvileg itt él emberek között és akkor olyan fene jó valakinek kéne lennie nem? Vagy legalábbis úgy fest, hogy ezt képzeli magáról, ami persze még véletlenül sem stimmel. Nem érdekel túlzottan, nem hiszem el, hogy adott volna nekem bármit is, ha csak úgy bekopogok, hogy kérjek. Rosszabb esetben még szólt is volna valakinek, hogy itt vagyok és abból csak még nagyobb baj lett volna. Az a cél, hogy ne vegyenek észre, és ezt most nem sikerült elérni, de majd... a következő alkalommal, mert ez a jelenlegi helyzet semmin sem változtat, főleg ha azt nézem, hogy mi lett a vége... egy törött orr. - Mert beléd olyan sokat vertek igaz? - az arcmimikát egyelőre azt hiszem jobb hanyagolni, így az első reakcióról gyorsan le is mondok, hogy kérdőn felvonjam a szemöldökömet. Jelenlegi állapotomban minden fájdalmasan érinti az orromat és környékét, szóval inkább megpróbálom szépen visszafogni magam és nem nagyon mocorogni. Ez láb szinten nem nagy kihívás, mert az amúgy se menne hála neki, hála annak, hogy lebénított és még csak azt se tudja, hogy hogyan kéne hatástalanítani. Nem sokon múlik, hogy nem csúszik ki valami csúnya a számon a válaszára. Mi a francért varázsolgat egyáltalán, ha aztán meg fogalma sincs, hogyan kell hatástalanítani? - Láthatóan azért túlságosan nem értesz hozzá. - ami azért lássuk be meglepő, mert láthatóan ő emberek között nőtt fel, tehát akkor minden bizonnyal fene mód értenie kéne ehhez, de sejtelme sincs róla, hogy működi, vagy legalábbis csak hellyel-közzel. Mondjuk nem az én dolgom és nem is fogok vele komolyabban foglalkozni, hogy miért ne tud varázsolni. Hát akkor ne tegye, csak ellenem se használjon mindenféle blokkoló izéket, mert az nagyon nincs ínyemre. A kérdésére csak felvonom a szemöldökömet. Most már legalább nagyjából megy és lassan a vérzés is kezd elállni, a ruhám ujja sokat segített benne. Attól még persze nem festek valami szépen, de majd a pataknál lemosom az arcomat nagyjából. Ahogy már említettem tükröt, amúgy se nagyon hordok magamnál, szóval azzal nincs gond, hogy megijednék majd a saját tükörképemtől, vagy ilyesmi. - Nem... Most talán igen, de egyébként túl kockázatos. - nem szabad bíznom az emberekben, szóval nem fogok csak úgy bekopogni és elérni az ételt, mert nagyon nem lenne jó ötlet. Lehet, hogy ezt nem érti meg, de igazán nem az én dolgom elmagyarázni neki. Ő se tűnik úgy, mint aki annyira oda lenne mindenki másért. - Cosette. A tiéd? - a lábam még mindig nem tökéletes, addig kénytelen vagyok itt maradni, amíg nem tudok ráállni. De legalább a cipót megkapom, és bár nem a legkellemesebb most rágni, de legalább a gyomrom korgásán segít.
Ebben csak egyet tudok vele érteni, minden ember egy szar alak, miért kéne bárkiben is megbízni, miért kéne bárkivel is emberséges lenni, mikor mást sem látsz, csak szenvedést, és azokat, akik okozzák ezt. A bizalom a hülyék erénye, tartani kell mindenkitől, a legrosszabbal számítani, felkészülni arra, hogy talán meg kell ölnöd őt a saját életedért cserébe. Apám ezt megtanította, meggyűlöltette velem az embereket, kiűzött a vadonba, vadászt faragott belőlem, aki nem állatra akart vadászni, hanem sokkal inkább emberre, egyetlen emberre. A teremtőjére úgymond, és megfogom őt ölni egyszer, ez biztos, nem hagyom, hogy az idő, vagy valami betegség végezzen vele. Elmetszem a torkát, vagy szíven lövöm… mindegy, csak lássam végre a saját vérében fürödni. Megérdemli, semmi jót nem tett értem, nekem miért kéne akkor? Miért kéne emberséget mutatnom felé, ha ő soha nem tett ilyet velem szemben? - Remek, igazából leszarom, hogy kik neveltek, de egy kis jó modort azért verhettek volna a fejedbe. – na ja, én mondom, akibe egy cseppnyi udvariasság sem szorult, de… de teszek rá, nem én vagyok most terítéken, hanem ő. Nem érdekel kik nevelték, hol lakik, miért lopkod a haveromtól, leszarom, felőlem úgy élheti a jelentéktelen és szánalmas életét, ahogy akarja, én is ezt teszem, mert valljuk be, az életben nincs semmi jó, szar az egész, harcolsz küzdesz, és mit kapsz? Semmit, nagy büdös semmit! Az élet nem velünk van, hanem ellenünk, végezni akar velünk és nem áll le addig, amíg ez nem sikerül neki. Nem harcolhatunk ellene örökké, mert előbb-utóbb mind megdöglünk, próbáljuk úgy élni azt a néhány évet, ahogyan jónak látjuk, ahogyan… kell, mert mások csesznek el mindent. - Gondolom elmúlik, kérdezd Merlint. – vagy akárhogy is hívják az igazgatót. Valami Albus akármi, a vezetéknevére nem is nagyon figyeltem oda, majd meg kell kérdezni Hagridtól, hogy mi a neve, mert ő aztán odavan a fazonért, és nekem is azt kéne, mégiscsak kihozott a börtönből meg minden, de nekem ennyi nem elég, attól még nem leszek jobb ember, attól még ugyanilyen maradok és kész. Gondolom csak azért kellettem neki, mert nem szokásom tökölni, teszem, amit kell, dolgozom, nem volt soha semmi könnyű, mindenért harcolnom kellett, bár fingom nincsen mit kéne itt harcolni, idegesítő már, hogy nekem kell néha rendet tennem az állatok között, nem beszélve a kicseszett kentaurokról, akik úgy néznek rám, mint valami leprásra. Egyszer szívesen kibelezném valamelyiket, hogy példát statuáljak, velem nem lehet szarozni és kész, ha beszólnak, akkor nyilat kapnak a seggükbe, vagy… vagy akármilyen is van a lovaknak. - Ja, engem is, csodás egy dolog pálcával hadonászni. – engem kifejezetten idegesít, nem valami ijesztő fegyver, jobban érzem magamat, ha a nyílpuskámat tartom a kezembe, a pálcámmal általában csak az orromat szoktam túrni és kész, nem sok mindenre használom, bár ilyenkor jól jön. Mégse lőhettem csak úgy le a csajt, szóval maradt az a megoldás, hogy varázsolok, de ettől függetlenül még rühellem a pálcát, idegesítő. A varázslók azt hiszik, hogy ettől erősebbek, de ha nem lenne pálcájuk, és nem tudnának varázsolni, akkor sorjában rúgnám szét az összesnek a seggét. A tudás hatalom, folyamatosan ezt szajkózzák, rohadt idegesítő már. A kérdésére kicsit meglepődöm, nem számítottam arra, hogy ilyet kérdez, és pár pillanat hezitálás után inkább csak odaadom neki az egész cipót. Nem vagyok éhes, Hagridnak meg nem tűnik majd fel, de ellopni azért nem kell tőle, rendes fószer. – Könnyebb, nem? – elkérni, mint ellopni, mert amúgy is kötelességem, vagy mi, adni neki, szóval… szívás a dolog, legalábbis nekem. – Mi a neved? – kérdezem tőle, ahogyan felnyitom a sörömet és beleiszom. Talán valami kentaur név? Azok viccesek szoktak lenni….
Akkor se hiszem el, hogy csak úgy adott volna nekem enni. Nem vagyok naiv és nem vagyok hülye sem. Az emberek nem kedvesek és végképp nem segítőkészek. Láttam, ahogy megtámadták a csordát, végignéztem ahogy megölték azokat, akik fontosak voltam nekem. Végig kellett néznem, ahogy a fogadott apám miattuk vérzik el, miután az utolsó erejével engem még kimenekített, ezek után már miért hinném el, hogy egy ilyen alak csak úgy segített volna nekem és jó szándéka jeléül enni ad? Képtelenségnek tűnik. Még valami kedvesnek tűnő emberről esetleg el is hinném... talán, de épp róla? Esélytelen. De már nem válaszolok, nincs értelme, azon nem vitatkozhatunk, hogy mi lett volna ha nem? Ez lett és most itt ülök a földön még mindig éhesek, és legalább már az orrom is el van törve. Ezt nevezik peches napnak azt hiszem. - Mondtam már, hogy semmi közöd hozzá! - vetem... vagy inkább vetném fel az állam, de az első apró mozdulatkezdeménynél már érzem, hogy ez rohadtul fájna, ha tényleg megtenném így végül még időben fogom vissza a mozdulatot és nem kockáztatok, hogy visítás legyen a vége, ahogy a kezembe ütközik az orrom, mert nem sikerül teljesen lekövetni a mozdulatot. Jobb, ha az ember legalább néha előre gondolkodik, így sem vagyok éppenséggel a legjobb passzban. Arra már csak elhúzom a számat, hogy szerencsém van, hogy nincs tükröm, mert nem épp a legjobban nézek ki. Rávághatnám, hogy neki köszönhetem... de nem lenne értelme. Oké, hogy loptam volna, de attól még nem kell így elbánni velem... Mégis milyen ember az, aki betöri egy gyerek orrát, még ha nem is teljesen szándékosan sikerült ezt művelnie. Ezek után persze csak úgy simán helyre teszi, én pedig legszívesebben sikítanék a fájdalomtól. Utána is kb. ugyanúgy lüktet az egész, de talán már tényleg lesz esély rá, hogy rendbe jön. Nagyon remélem legalábbis. A kezemet legalább leengedem, és kicsit hátravetem a fejem, hátha a vérzés is eláll lassan, addig meg a ruhám ujjával törölgetem le időnként, persze baromi óvatosan, mert ettől még mindig ugyanúgy fáj. - És nem múlik el idővel? Úgy tudom... elmúlik a hatás. - gondolom semlegesíteni is lehet, de én ahhoz nem igazán értek, ezek szerint ő sem. Marha jó, hogy varázslatokkal dobálózik, amikor nem is ért hozzá, és nem tudja visszafordítani. Igazán nagyon gratulálok! A kérdésére csak megrántom a vállam és mintha már meg tudnám mozdítani a lábujjamat a kissé szakadt cipőben, legalábbis úgy érzem. Nem tökéletes még a dolog, de szerintem el fog ez múlni, csak idő kérdése. - Van pár dolog, amit megtanítottak. - van nálam pálca, hátul a kabát alatt a nadrágba tűzve, csak épp nem túl gyakran használom és nem pont az enyém így aztán nem funkcionál minden esetben tökéletesen. Saját pálcám sosem volt, nem állíthattam be csak úgy az Abszol útra venni egyet. - Nem adnál mégis... legalább egy falatot? - nehezen veszem rá magam, hogy feltegyem ezt a kérdést, de végül mégis úgy érzem, hogy muszáj. Éhes vagyok és szinte már mardossa a gyomromat az éhség, ami nem túl kellemes. Mivel pedig már sötétedik nem sok esélyem lesz találni valami a fák között. A csapdákat meg délelőtt néztem végig, és akkor még nem volt bennük semmi sem.
//
//