2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Nem éppen a legjobban kezdődött ez az évem. Ez a vámpírság amúgy is az agyamra megy, de még találkoznom is kellett Jasmine-nel az állomáson. Nos, nem a legkellemesebb meglepetés volt. Azt se tudtam, hogy mit mondhatnék neki, főleg nem a suliról. Ő ezt nem igazán értené meg azt hiszem és mivel mugli, jobb is, ha nem tud róla és nem keveredik bele ebbe. Viszont van egy kis jó hír is. Elvileg vannak mások is rajtam kívül, akik vámpírok. Most, hogy melyik fajta az tök mindegy számomra, amíg a hasznomra válik és tud segíteni nekem. Egyszerűen marhára szar helyzet ez az egész. Mindig úgy érzem, hogy a legközelebbi velem szembe jövő embert leteperném, hogy ihassak a véréből, emiatt agresszívabb is vagyok, mint amúgy. Ami valljuk be, annyira nem jó, azért bűntető munkát nem akarok kapni, már most. Így is beszereztem párat az évek alatt. Küldtem levelet valamilyen Enrique nevű srácnak, akiről megtudtam, hogy vámpír. Nem kell nekem semmilyen bájcsevej csak, mert hasonlítunk valamiben, csak beszéljen arról, amiről tudni akarok és kész. Utána valószínűleg többé nem is kell, majd találkozzunk. Amikor odaérek, a srác, már ott van. Nagyszerű, úgy se szeretem, ha megváratnak engem. Gyűlölöm azt. Rám várhatnak, de fordítva soha ne legyen így, vagy bajok lesznek. Ahogy beszélni kezd, arra csak felhúzom az egyik szemöldökömet. Van vér a pucájában. -Na ide figyelj haver. Lehet másoknál ez a duma beválik, de nálam nem. Te csak ne sürgess engem. - teszem karba a kezeimet és flegmán nézem őt. -Ne aggódj, nem akarom sokáig húzni az időmet én se. Csak válaszolj a kérdéseimre és akkor jók leszünk. - parancsolgatok neki, mintha a kutyám lenne vagy ilyesmi. -Te harapott vámpír vagy, ugye? - teszem fel az első kérdésemet. A válasza után, majd mondom a többit is.
Cigivel a számban és egyik kezemet zsebre vágva nézek szét szinte már a Tiltott Rengeteg szélénél kóricálok. Szívrohamot kapok emiatt? Nem igazán hiszem. Volt már szarabb is az életemben, hogy ilyesmitől összecsináljam magamat. Maga vagyok a megtestesült nyugalom és szarok mindenre beállítottságú ember. Egy ilyen sok szar beütése után szükségem is van ilyesmire vagy végleg becsavarodnék. Így is még mindig tartanom kell attól nem e fogja egyszer elkapni a grabancomat az a nyomorult. Nem mintha nem lenne segítségem alvilági szinteken. Sokat köszönhetek Kit-nek. Olyanná vált már nekem mintha az apám lenne akármennyire legyen ez röhejes, hisz nem vagyok híres az érzelmekről és a kötelékekről. Mindenesetre ittlétem oka kicsit felpiszkálta az érdeklődésemet máskülönben nem lennék itt. Ugyanis, ha valamihez nincs kedvem vagy nem érdekel… ítéletnapig imádkozhat valaki akkor sem megyek el vagy csinálok valamit. Rossz szokás? Pont nem érdekel és nem is fog, hisz kinek tartozok én elszámolással? Megmondom én! SENKINEK! A nővéremet sikerült ugyan megtalálnom, de… ez is egy egész bonyolult szarsággá kezdi kinőni magát. Képemen meg is látszik a nem tetszés mert szinte már ijesztően maszkszerűvé válik. Megüti a fülemet a közeledő léptek zaja így szívok egyet inkább a cigimből és az érkező felé fordulok. - Szóval te lennél a rejtélyes levélküldő. – hümmögök fel és mérem végig a lányt unott tekintettel. Kifújom a füstöt lustán és nem zavartatom túlzottan magamat. Amennyiben nem rozsdásodom és a receptoraim sem tévednek akkor ő maga is vámpír. Talán kezd így értelmet nyerni a miért is dekkolok itt gondolatmenetem. Összébbhúzva a szemeimet figyeltem, Hugrabugos szóval nem egy házba valók vagyunk, de fix. hogy másik évfolyamba is jár és ezért sem ismerem fel. Nem mintha olyan kurva sokat érdekelne mások baja, de olykor szórakoztató figyelni az idiótákat az iskolában. Csendes megfigyelés aztán sose tudod mikor jön jól egy-két elejtett szó amit elkapsz. - Essünk túl rajta, mit akarsz? Van jobb dolgom is mint a kétlábonjáró szakáll házánál dekkolni. – nem vagyok valami kedves fajta. Az időmet sem szeretem túlzottan pocsékolni. Elnyomom a csikket és lazán odébb pöckölöm. Remélem hamar csiripelni kezd mert simán fogom és itt hagyom a francba.
- Tisztában vagyok vele, de örülök, hogy egyáltalán ennyit megosztott velem – tárom szét a karjaim sajnálkozó képet vágva. Nem haragszom Fridára, én is képes vagyok tahóként viselkedni, ha valamivel felbosszantanak. Ez pedig igen komoly téma, főleg azért, mert az öccséről van szó. Aki nem mellesleg egy pöcs. És aki – saját bevallása szerint – nem is volt jóban egyik nővérével sem. Szóval nekem is az jár a fejemben, ami a futópartneremnek is: miért pont most? - Elszántnak? - kérdek vissza, hiszen fogalmam sincs azt illetően, mire is gondol Frida pontosan. - A beszéde alapján elég lekezelő volt, de közben meg látszott rajta, hogy komolyan gondolja ezt az egészet. És valamilyen szinten megbánta, hogy annak idején nem volt vele olyan a viszonya. Összetörtnek semmiképp se mondtam volna, elvégre nem úgy tűnt, mint aki folyamatosan gyászolná a nővérét. Frida viszont jobban ismeri, hiszen mégis az ő öccse. Számomra leginkább úgy tűnt, mintha bizonyítani szeretne. Hogy kinek, azt nem tudhatom, de leginkább önmagának. Hogy ő ezt is megteheti. - Ó, kösz – vonom fel a szemöldököm, habár magamban szinte azonnal eldöntöm, hogy amint ismét összefutok Galennel, beleverem a fejét a falba. Kétszer. - Remélem, nem bánod, ha pár pofont kiosztok a testvérednek – teszem azért még hozzá a biztonság kedvéért, noha úgy érzem, vajmi kevés kifogása lesz a lánynak ez ellen. És igen, a családunkban él a buta szőke sztereotípia, habár ezzel inkább Gillian szembesül, mint én. Na, nem mintha szerény személyem nem kapott volna már ezt illetően beszólásokat. Igazság szerint tényleg nem vagyok egy agytröszt, de hát nem is arra törekszem. Én a sportban vagyok tehetséges, nem a padban. - Na, csak óvatosan a testtel! - horkantok fel, amikor Frida leblamálja a kisujj-esküt. - Azt én találtam ki – teszem hozzá némi felháborodást mímelve. - És nem gondoltam komolyan a dolgot, mint hallhattad az imént is. Ő azonban belesétált a csapdámba – mosolyodom el, habár nem gondolom azt Galenről, hogy bármilyen szinten is bedőlt volna ilyesminek. Inkább csak poén volt ez mindkettőnk részéről. Egyikünk se vette komolyan. - Hát, a VMS óta nem különösebben jövünk ki egymással. Szerinte valami megváltozott bennem a mérgezésem óta – forgatom meg a szemem, mintha bosszantana maga a feltételezés is. Azt viszont már nem teszem hozzá, hogy Chris is ezt a véleményt osztja, ami engem határozottan kétségbe ejt. Igen, érzek valamit. Vagyis, inkább azzal van itt a baj, hogy a lelkem egy része semmit. Határozottan üres. - Azt állítja, hogy túl könnyedén vettem az ott történt tragédiákat – vonom meg a vállam hanyagul. Talán igaza van, de miért érdekeljen engem mások szenvedése? Őket se hatotta volna meg a sajátunk, nem igaz? Nem fogok számomra vadidegen embereket megsiratni. Egyszerűen nem ilyen vagyok. - Akkor nem ő ölte meg. Baleset volt – jelentem ki, miközben meghallom ugyan Frida elcsukló hangját, de ismét ugyanaz a semmi van jelen bennem, ami máskor is, ha valaki a közelemben rosszul érzi magát lelkileg. Egyszerűen nem hat meg. Mármint, tudom, hogy sajnálnom kellene és igyekszem is a lehető legőszintébben szomorú képet vágni és ez talán sikerül is valamilyen szinten. - Találtam – vonom meg a vállam, de a részletekbe egyelőre nem szeretnék belemenni. - És elhoztam magammal, mert... - hallgatok el egy pillanatra. Miért is vettem magamhoz. - Mindegy, a lényeg az, hogy a könyv szerintem úgyse lesz hasznára – csóválom meg a fejem. Azt persze nem teszem hozzá, hogy az egészet vérrel írták és Grindelwald egyik tanítványáé volt. Nem áll szándékomban a kelleténél jobban kiborítani Fridát.
- Hát pedig azért van egy árnyalatnyi különbség a kettő között. - morfondírozok ezen egy kicsit paprikás hangulatban. Remélem Lizzy nem veszi magára, hiszen egyértelműen nem ellene szól, hanem a hülye öcsém ellen. Mert az még csak hagyján, hogyha beszélni szeretne Ericával. azt sem érteném, hogy minek, hiszen amíg élt le se tojta a fejét, de mondjuk, hogy beszélgetni nem bűn. De az, hogy feltámassza? Semmi jó nem sülhet ki az ilyesmiből! És tisztességtelenség is, hiszen a holtakat hagyni kell békére lelni. Nekem is hiányzik, de nem csinálnék ilyesmit. - Öhm.. milyen volt, miközben ecsetelte neked a terveit? Milyennek láttad? - kérdezek rá a pillanatnyi lelkiállapotára. Mert hogyha hideg fejjel bunkózott Lizzyvel, akkor nem a fenenagy szeretete hajtja. Mondjuk amúgy sem hiszem, hogy így lenne, de nem is tudom. Ha esetleg összetörtnek mutatkozott talán nem akarom letépni a fejét, hanem csak üvöltök vele egy sort, amint találkozunk. - Simán kinézem belőle, hogy azt se tudta, hogy kell egy harmadik személy, vagy csak téged nézett annyira hülyének, hogy azt hitte te nem tudod. - forgatom meg a szemeimet. Azt nem mondom, hogy azért tehette, mert Lizzy szőke, pedig így vélem. Csak nem akarom Lizzyt megbántanii, hiszen nem nekem vannak előítéleteim a hajszínét illetőn (hogy is lennének, hisz én vagyok az egyetlen nem barnahajú a családban, szóval..), hanem Galennek a feltételéezésem szerint. Na meg Lizzyék családjában is megvan a buta szőke sztereotípiája, ahogy a VMSről emlékszem Gillyre, szóval jobb ezt a témát nem feszegetnem azt hiszem. - Kisujj esküt? - akármennyire is komoly a téma, fel kell nevessek. - Milyen érett! - fintorodom el szánakozón. Röhej, hogy az öcsém ilyesmit talált ki. Komolyan néha nem értem, hogy egyetemista létére hogy maradhatott ennyire.. milyen is? Olyan amilyen mindig volt. Vagyis tulajdonképpen inkább olyan, amilyennek mindig láttam, hisz azt nem tudom milyen igazából. Sose óhajtottuk megismerni egymást különösebben. - Mi a baj közted és a nővéred között? - kérdezek inkább erről, mert egyrészt nem nagyon esik jól Ericáról beszélnem, másrészt pedig kedvelem Lizzyt és ez tényleg érdekel. Persze ha nem akarja elárulni azt is megértem, nem fogom feszegetni feleslegesen. Amikor visszakérdez, akkor legszívesebben visszaszívnék mindent, amit kimondtam, de már úgyis mindegy lenne. Veszek hát egy mély levegőt, hogy lenyeljem a feltörni kíbvánó gyászt és lassan, megfontoltan bólintok mielőtt megszólalok. - Biztos. Az egyikük mondta, aki látta az esetet. Valamiért nem akaródzik felnyomnom Ansgart. Nem is tudom, talán megláttam benne ugyanazt, mint Erica. Nem arról van szó, hogy szerelmes lettem belé, de amikor beszéltünk a bunkóság mellett embernek láttam, szóval nem kívéánom esetlegesen tönkretenni a haveri viszonyait azzal, hogy szétkürtölöm, hogy köpött. Persze nyilván kiderülhet, ha Galen megtudja, mert egyikük sem Griffendéles csak ő meg én, de egyelőre elég, hogyha "valamelyikük"-ként aposztrofálom őt. - Állítólag véletlen volt, csak egymás között lökdösődtek, aztán az egyik lökés túl nagyra sikerült és a srác elsodorta Ericát, aki túl közel állt a szirt széléhez és.. - elcsuklik a hangom. Makacsul zárom le szemhéjaimat, hogy megakadályozzam azt, hogy elsírjam magam. Inkább témát váltok annyiban, hogy a hülye vágyott-mágia körülményeiről kérdezek. - Már nem azért a húsz galleonért, de honnan tudsz te olyan könyvekről, amiben ilyesmiről van szó? - akadok fenn egy pillanatra ezen azért. Közben lassú kocogásba kezdek, ha Lizzy is velem tart. Sprint közben nem lehet beszélgetni, de kocogva sportolunk is meg nem is. S legalább a feszültség egy részét is kiadom.
Valahogy sejtettem, hogy Fridának nem fog tetszeni a nekromancia említése, főleg abban az esetben, ha az az öccse nevével szerepel egy mondatban. Ez a mágiaág sohase feltételez semmi jót sem arról az illetőről, aki érdeklődik iránta. Galennek pedig igenis megvannak a maga indokai és – hogy őszinte legyek – én is hozzá hasonlóan cselekednék, ha Gilliet veszteném el. Főleg úgy, hogy közben a kapcsolatunknak se volt alkalma rendeződni. Emésztene a bűntudat és a kétség, szóval a vége felé valamilyen szempontból képes voltam megérteni a srácot. Még úgy is, hogy finoman szólva is egy arrogáns pöcsnek tartom. - Kapcsolatba szeretne lépni a túlvilággal vagy konkrétan fel szeretne támasztani valakit, ezt nem tisztáztuk le teljesen – jelenik meg egy halvány fintor az arcomon. - Bár, inkább az előbbire tippelnék, habár ezt azért nem venném száz százalékra – sóhajtok egyet. - Lehet, hogy csak azért kezdett el visszakozni, mert látta rajtam, hogy nem helyeslem a dolgot és talán félt attól, hogy értesítek valakit. Ezt például teljes mértékben el tudom képzelni róla. Ő azonban nem számolt azzal, hogy Frida is kap részemről némi információt. A tanári kart ebbe azért nem áll szándékomban belevonni, hiszen a végén még kicsapják a srácot. Vannak tahó húzásaim, nem tagadom, de ennyire bunkó még én se vagyok. Bár, igazság szerint személy szerint nem is izgatott soha életemben a tanulmányi átlagom. Még mindig nem tudom, mi is szeretnék lenni a későbbiek folyamán, szóval annyira nem is veszem komolyan az iskolát. - Nos, én és a hiányzó harmadik személy – felelem kissé vidoran, ami cseppet sem illik a helyzet komolyságához, de hát mit tehetnék? - Galen nem szívesen vont volna be még egy embert a titkaiba, szóval nem szólított le senkit sem, aki éppen ott volt. Persze, ő ezt nem így magyarázta, de sejtem, hogy ez volt a legfőbb oka a döntésének. Mindenesetre, kisujj-esküt tettünk, csak a biztonság kedvéért – kacsintok immár szélesen vigyorogva a lány felé. Ez annyira gyerekes, mégis szórakoztató is egyben. Ilyesmire bízni a sorsunkat... Most komolyan azt hitte, hogy be is tartom majd? - Sok mindent nem árult el, csak annyit, hogy nem voltak jóban – csóválom meg a fejem. - Valami olyasmi lehetett a viszonyuk, mint nekem és a nővéremnek – egészítem még ki a mondandómat. Igen, ezért értem meg Galen szándékait és ezért nem ítélem el feltétlenül a tetteiért. Sötét mágiával játszik ugyan, de nem rossz szándékkal teszi azt. Egyszerűen csak ilyen a felfogása. - Értem – biccentek egyet óvatosan, habár én és Gilly sohase álltunk ennyire közel egymáshoz. Nővérek vagyunk, mindig is szerettük egymást, de a lelkem másik felének azért nem nevezném. Inkább tűz és víz vagyunk, bár ez se teljesen fedi a valóságot. Fogalmam sincs hát arról, milyen lehet az, amikor két testvér sülve-főve együtt van egymással. - Micsoda? - kerekedik el a tekintetem egy szempillantás alatt, miközben határozottan úgy érzem, hogy kirántották a talpam alól a talajt és zuhanni kezdek. - Lelökték? Biztos vagy te ebben? Mert nem, az nem lehet, hogy Galen ilyesmit tett volna... Nem ismerem ugyan, nem is a világ legszimpatikusabb embere, de ez azért igencsak komoly vád lenne, főleg a nővére részéről. Frida talán csak indulatos és a kelleténél sokkal drámaibban reagálja le a helyzetet. Igen, csakis ez lehet a magyarázat. - Nem, semmit, de én beszéltem neki egy könyvről – nyögöm ki kissé bűntudatosan. - De nem mutattam meg neki! - teszem azért hozzá gyorsan, még mielőtt a lány nekem esne. - Eszem ágában sincs a kezébe adni. Arról pedig nem tudok, hogy lennének társai. Elvileg senki se tud erről, rajtam kívül.
Tény és való, hogy Lizzynek van egy stílusa a pályán, de engem sose zavart. Igazából szeretem száz százalékosan űzni a sportokat, ha már űzöm, s ha hibázok és leoltanak érte az csak hab azon a tortán, ahogy magamban saját magamat már korábban lehordtam, szóval.. tudomásul veszem megsemmisülten, mert mindig tisztában vagyok azzal, hogy megérdemeltem. Mondjuk kviddicsre sosem adtam a fejem, de nem azért, mert nem szeretném. Épp csak én a repülést seprűn sokkal jobban szeretem amolyan freestyle hobbiként, meg egyébként se akartam, hogy az egész iskola lássa, ha hibázom valamit. A VMS jó volt, mert ott kvázi idegenek voltak az ellenfeleink. Hülyén vagyok összerakva, tudom. - Micsoda? - gúvadnak ki szemeim a nekromancia említésére. Akarva-akaratlanul is az egyetlen olyan holt személy jut eszembe, akit mindketten ismerünk Galennel. Bukfencet vet a gyomrom a gondolatra. - Ki volt hozzá a harmadik személy, aki elcseszte a bűbájt? - nevetem el magam. Tudtommal a megszeghetetlen eskühöz a két esküt tevő fél megfogja egymás jobb kezét, míg egy harmadik a személy - az eskető - mellettük áll. Az esküt hallható szóval kell tenni, közben pedig tüzes kötelek goják össze az esküvők kezeit. Nyilván, ha Lizzyvel most erről beszélünk, akkor nem jött össze a dolog, s vagy az eskető hibája, vagy egyáltalán Lizzy beintett és nem ment bele a kísérletbe. Ha a kérdésemre válaszol, akkor úgyis kiderül melyik volt a fennálló opció. - Mit mondott róla? - kérdezek hirtelen felegyenesedve a befejezett térdkörzésből. A kérdése csak eztán jut el tudatomig, s jut eszembe, hogy illil válaszolnom is. Szomorúan megrázom a fejemet. - Nem. Ő volt a másik felem, a lelkem jobbik része. - sóhajtok fel. Nem akarok érzelgősködni, mert még ennyi idő elteltével sem tudok Ericáról sírás nélkül beszélni, ha túlzottan belemerülünk a témába, szóval próbálom a felszínt kapargatni csak. Lizzynek is van nővére, remélem érteni fogja mire is gondolok. Hallgatom a szőke lány szavait és mikor kvázi kimondja, ami nekem is elsőre eszembe jutott, úgy érzem kupán végtak egy termetes péklapáttal. - Ez annyira tisztességtelen! Ő látta utoljára életben, s még a holtában sem akarja békén hagyni? Nem elég, hogy lelökték a szikláról?! - szalad ki a számon, amit talán nem Lizzynek kellett volna elmondanom, hanem maximum Galen képébe vágni, hogy ansgartól mindent tudok. Most viszont nem gondoltam végig, s tulajdonképpen félig kimondtam az igazat, amit én sem olyan nagyon régen tudok. Orcáim pedig szinte kipirosodnak a dühtől. Lám, még futni se kell elkezdeni ahhoz, hogy kapkodva szedjem a levegőt. - Egyedül tutira nem képes rá. Nem mondta, hogy ki segít majd neki? Vagy.. hogy mikor akarja csinálni? Nem akarom, hogy Ericát bolygassa, hadd nyugodjon békében. Meg kell akadályozzam az öcsém hülye terveit!
Nem haragszom Fridára a nevetés miatt, elvégre ellenkező esetben én is pont ugyanezt tettem volna. Legalábbis, abból kiindulva, hogy mennyit vagyok képes kacagni edzések alatt a csapattársaim bénaságán. Aláírom, bunkóság. De vagy ez, vagy leüvöltöm a hajukat a fejükről. Lehet választani. Nagyon remélem, hogy az All Star csapatába nem ilyen bénaságok fognak bekerülni, különben kénytelen leszek gatyába rázni őket. Ha megpályázom a csapatkapitányi címet és még meg is nyerem, bajban lesznek, mert én igazán nem szeretem, amikor valaki félvállról veszi a sportot. Igazság szerint elég kiállhatatlan vagyok a pályán, erre a VMS alatt sikerült rájönnöm. Ezt pedig senki se szeretné közelebbről megtapasztalni, néha még saját magam se. - Más esetben meglepne a hervasztó téma kifejezés, amivel az öcséd szóba kerülését írod körül, de mivel ismerem az illetőt, megértelek – biccentek egyet nyújtás közben. A lány testvére elég kiállhatatlan természettel lett megáldva, ezt pedig nem fogom tagadni, még abban az esetben sem, ha pont Fridával kell beszélnem erről. - Nekromancia – vágom rá, fapofát vágva az iménti poénra, noha legszívesebben én is nevettem volna egyet. Most azonban úgy érzem fairnek, ha kimaradok a sárdobálásból. - A Megszeghetetlen Eskü is felmerült részéről a témát illetően, de sejtheted, mennyire jött össze, ha most is veled beszélek róla – vonom meg a vállam, miközben kiegyenesedem. A bemelegítést egyértelműen befejeztem, mégse áll szándékomban nekiindulni a futásnak. Érdekel Frida reakciója. - Beszélt a nővéretekről. Tudom, semmi közöm hozzá, de vele is rosszban voltál? Mert nem gyakran hallottam még Erica nevét, vagyis inkább egyszer se említette. Jó, nem vagyunk lelki barátnők, akik mindent megosztanak egymással, így ez valamilyen szinten érthető is. Csak futni járunk, az pedig nem pont a mélyebb témák boncolgatását szolgálja. - Valahogy olyan érzésem van, hogy készül valamire – osztom meg a gondolataimat a lánnyal, hátamat az egyik fa törzsének vetve. - Megígértem neki, hogy nem beszélek senkivel a terveiről, de ez téged igen komolyan érint – ütök meg némileg komolyabb hangnemet az eddigieknél. - A nekromancia elég veszélyes tudomány és nem sok rendes mágus kísérletezget vele. Mi oka lenne pont neki elmerülnie benne? Állítólag ti hárman nem voltatok valami jóban. Vagyis, te és Erica nem voltatok jóban Galennel – javítom ki magam gyorsan. - Ha ez igaz, akkor miért szeretne beszélni vele vagy akár feltámasztani? Van valami tipped? A mardekáros srácnak tett ígéretem nem vonatkozott Fridára, vagyis őszintén szólva egy szóval se említettem neki, hogy a nővérét se avatom bele a dologba. Csak remélni merem, hogy alkalmi futótársam nem fog kiakadni az elhangzottakon annyira, hogy válaszok nélkül siessen el megkeresni azt a kretént.
Nem illik kinevetni másokat, tudom én. De a legutóbbi tavas incidens azért nagyon vicces volt, s bár osztoztam Lizzie fájdalmában, azért nem rettentem attól vissza, hogy hangosan ne hahotázzak a szóváltás hallatán. A srác tényleg bunkó volt, tökre úgy viselkedett, mintha ELizabth direkt tarolta volna le őket, szóval megérdemelt minden egyes szitkot. Na meg magamból kiindulva én akkor is ilyen jót nevettem volna, ha én esek át rajtuk, vagy szaladok beléjük, szóval nem tagadtam meg önmagam. Persze utána gondosan én is elszidtam a felmenőiket, jelezve Lizzienek, hogy abszolút az ő pártját fogom. De most érthető módon inkább nem a romantikázók kedvenc célpontját választottam futóhelyszínül. A nyújtás fontos, ahogyan a bemelegítés is, éppen ezért én sem hagyom ki, bár azért kicsit belekövülök egy spiccpózba, amikor meghallom konkretizálva ki is az a tahó. elfintorodom. - Jaj már! Épp egy ilyen hervasztó témával kell kezdjük a kellemes futóidőt? - húzogatom a számat. - A korrekt válasz az, hogy nem ismerem, de tudom ki ő. - teszem hozzá, nem rejtve véka alá a családi távolállásunkat egymástól. - Ha genyó akarnék lenni, akkor azt mondanám, hogy azt se tudtam tud-e olvasni. - vonok vállat vigyorogva. Persze tudom, hogy amúgy jól tanul, éppen ezért a megjegyzésemet csak a rosszindulat szüli, de csaknem 18 év haragját nem tudom lenyelni, ez van. - Mit keresett? És mit művelt veled? - utalok vissza az utolsó kérdéssel a tényre, hogy Lizzie tahóként jellemezte a nyitáskor. Nyilván rászolgált, de érdekel, hogy milyen görénységet művelt már megint.
Amióta Amerikából Angliába költöztünk, nem sok időm volt futni. Vagyis, jobban szólva, akadt volna, de társaság híján egyre ritkábban mentem el a szokásos, reggeli kocogásomra. Régebben még nógattam Gilliant, hogy tartson velem, de ő állandóan fáradt volt a táncpróbái miatt, mára pedig annyira elmérgesedett a viszonyunk, hogy félek, valamelyikünket hullazsákban cipelnének vissza a kastélyba. Ennyi kockázatot pedig – érthető módon talán – nem vállalok be, úgyhogy ráhagytam a dolgot. A VMS óta azonban kezdenek ismét rendszeressé válni azok az alkalmak, amikor nyakamba veszem a birtok egyes pontjait és kifulladásig erőltetem magam. Az ott megismert társaság nagy része nem egy kocogós típus, de még így is akadt egy olyan ember, akinek hamar a nyakába tukmálhattam magam, hiszen egészen vevő volt a dologra. Fryderika Herbs. A versenyszámok alatt nem volt sok időm megismerni őt, de úgy érzem, mostanában kezdünk igencsak összeszokott párossá kovácsolódni. Ha futásról van szó, mindketten ott termünk, szinte azonnal. A kiinduló pont ezúttal Hagrid kunyhója. A tó és az azt körülvevő részek igencsak túlzsúfoltak, nemrég pedig majdnem sikeresen hasra is vágódtam egy, a csókolózás rejtelmeit kutató párocskában, amikor egy röpke pillanatra hátrafordultam, hogy megnézzem, Frida esetleg lemaradt-e valami miatt. Szerencsére nem ez volt a helyzet, de a párocska egyik tagjának bokája igencsak fájdalmas találkozási pont volt a lábujjam számára. Mit ne mondjak, öt perc után lefújtam az aznapi programot, főleg miután kénytelen voltam messzemenő találgatásokba bocsátkozni a srác családfáját illetően. Anyja vélhető foglalkozása, javaslat a szüleinek ismételt gyermekáldás megakadályozása érdekében, stb... Jó, tudom, hülye voltam, de ez van, amikor fáj valamim és a fiú se volt valami kedves. - Szia! - viszonzom Frida köszönését, amint közelebb érek hozzá, majd beszéd közben nyújtani kezdek. Hülye szokás, tudom jól, de ez van. - Találkoztam egy tahóval – szólalok meg, amint befejezi a mondandóját, majd abbahagyom a mozdulatsort és némileg komolyabb képet vágva pillantok rá. - Galen Herbs. Ismered esetleg? Nyilván igen, hiszen a srác Frida öccse. Aligha hoztam volna fel számára a találkánkat, ha az nem lett volna annyira bizarr, mint amilyen volt. Nem áll szándékomban belefolyni a dolgaikba, én se örülnék neki, ha engem szekálna valaki Gillian miatt, de ezt most az egyszer nem hagyhatom ki. - Szeret esetleg olvasni? - vonom fel a szemöldököm. - A könyvtárban sikerült összefutnom vele és nos... hm... elég érdekes ízlése van. Egy hasonló korú sráctól nem pont azt várná az ember, hogy nekromanciát taglaló köteteket cipeljen magával. Nem, inkább Playboy vagy tudom is én, hogy még mi minden való a kezükbe. De ez a téma túl komoly ahhoz, hogy kihagyjam. Még abban az esetben is, ha tudom, hogy ilyesmit nem kellene kikotyognom.
A Varázslók Mágikus Sportja érthető módon összekovácsolta a csapattagokat. Alapvetően szükséges egy csapatversenyben az ilyesmi, de versenytől függetlenül is megkedveltem azokat, akikkel ott jobban volt szerencsém összeismerkedni. Éppen emiatt alakult úgy, hogy a beiktatott futóedzéseimet egy ideje nem egyedül, hanem Lizzievel bonyolítom. Szeretek futni. Az a jó benne, hogy nem muszáj beszélgetni közben, a saját testének mozgására, légzésére figyelhet az ember, de hogyha levezetés-kocogás közben társaloghatnékja van, akkor jó az, ha nem fut egyedül. ez amolyan társas magány, s magányos együttlét, vagy nem is tudom van-e erre jó kifejezés. Mindenesetre élvezem, hogy nem egyedül róvom a köröket a birtok különböző pontjain, s jólesik beszélgetni is, amikor beiktatunk egy kis pihenőt. A mai nap a vadőrkunyhóra és környékére esett a választásom. Legutóbb a tó körül futottunk, de ott túl sok volt a művészlélek vagy a romantikázó párocska, akiket zavarhattunk, így azt javasoltam, hogy keressünk más helyszínt. Hagrid kunyhójának környéke még épp nem tiltott, épp nem veszélyes terület, de talán annyira nem is frekventált. S a vadőr bizonyára nem haragszik meg azért, mert erre sportolunk. - Szia! - integetek Lizzienek guggolásból, majd befejezem a cipőkötést, s felegyenesedem, mire közel ér. - Kicsit nagyobb a köd, mint amire számítottam, de így lesz csak még izgalmasabb, nem igaz? - mosolygok rá. - Hogy vagy ma?
Akárhogy is, de még mindig nem hiszek neki. Ez az egész duma az engedélyéről... ha igazi lenne, akkor megmutatná nekem, de egyértelmű, hogy nem erről van szó. Szerintem csak simán kitalálta a dolgot, és épp e miatt engem már nem is érdekel az egész. Nem hiszem, hogy tényleg itt lehetne, de lehet hogy ki tudná dumálni magát. Egyelőre még egyikünk se bukott le, ez a lényeg és ha elég ügyesek vagyunk akkor nem is fogunk, ehhez viszont nem kellene ennyire hangosan hahotáznia, az nem biztos, hogy jót tesz nekünk. - Fennhéjázó vagy, mondták már? - szinte már oda morranok, mert tényleg eléggé fennhéjázóan beszél velem, plusz hozzá kell tenni, hogy jelenleg a családi dolgaim nem olyanok, amik jó kedvre derítenek, hiszen az apám éppenséggel szanatórium félében van. Összeomlott, legalábbis én így tudom. Anya meghalt, ahogyan a testvérem is. Az egész életem felborult és apa miután a bátyámat is elhagyta, mert tud varázsolni jó eséllyel semmi sem tudna a Sötét Jegyről, ahogyan semmiről sem, aminek bármi köze is van a varázslóvilághoz. Talán... talán már rólam sem akar tudni többé, mert én is boszorkány vagyok. Na ezért vagyok most még az átlagosnál is harapósabb, no meg mert tényleg határozottan kezd idegesíteni a tény, hogy ilyen magasan hordja az orrát. A kis fenyegetőző szavaira már épp ezért csak a számat húzom fel és felvetem az államat. Nem érdekel, hogy mit mond és egyébként is az egeremről se mondjon rosszat, nem leszek beteg azért, mert picit megharapott. - Az biztos, hogy nem veszett. - akkor másképp viselkedett volna és mondjuk minimum habzik a szája, vagy ilyesmi. A veszettségnek igenis vannak jelei, nem úgy van az, hogy észre sem veszed. Ez az egér teljesen normális egérként viselkedett, szóval nem kell úgy beszélni róla, mintha veszélyes lenne. - Ő szereti a sajtot, akkor nálatok lehet, hogy másfajta fura egerek vannak. - megrántom csak a vállamat. Nem az én dolgom ez az egész, nem is akarok foglalkozni már az egér üggyel. Azért jöttem, hogy elengedjem, szóval nem is kellene itt lennem tovább, főleg hogy már az sem érdekel mit akar csinálni Hagrid kunyhója mögött. Hagrid rendes fickó, eleve csúnyán beszélt róla, meg sem érdemli, hogy ezek után még segítsek is rajta, miután sikerül felgyújtania majdnem saját magát. A helyzet komolyan még szinte komikusnak is lenne mondható, ha nem rejtené magában az esélyt, hogy lebukunk, mert túl nagy a fény és túlságosan hangos is lenne, ha kiabálni kezdene. - Nem is volt engedélyed! Úgyis tudom. - nem hiszek neki még most sem, szóval nem égett el semmi sem, ettől még pocsékul fest, én pedig vagyok annyira rendes, hogy segítek neki bejutni a suliba és keresni egy titkos utat, hogy visszajusson a klubhelyiségébe. Bár ő jár ide régebb óta, neki kéne ilyen utakat ismernie, de első körben csak a fontos, hogy elkerüljük Friccst és akkor nem lesz gond.
//Hát Kath nem az a behódolós típus, főleg ha szenyóznak vele. De én is nagyon élveztem, köszönöm szépen! Majd alkalomadtán lehet valami folytatás. //
Megjegyzés: Még egy apró kérés… vigyél be! from Hollin Időpont: 1997. szeptember 4. credit: Shanna
to Katherine
Nem akartam tovább firtatni az engedélyem igazvoltát, mert szerintem már mindketten nagyon jól tudtuk, hogy nem igazi, és csak bekamuztam az egészet. Akkor se vallanám be, hogy egy volt rajzomat égetem épp a zsebemben, ha kínozna a csaj, de így, hogy még csak nem is volt semmije, amivel kihúzhatná belőlem az igazságot, így aztán pedig végképp csak egy dolgot tudtam tenni, az pedig a mosolygás volt. Úgy vigyorogtam, mintha igazat adnék a csajnak, de közben magamnak röhögnék, hogy nem tudja, mi a helyzet, így most már azt gondol, amit akar, én pedig kénytelen leszek beletörődni, hogy nem mindenkit lehet átverni. Mikor felnevettem, úgy nézett rám, mint valami őrültre. Talán ekkora baj, hogy jól érzem magam? Ezt a nevetést úgy sem hallhatja túl sok ember, szóval igazán mutathatna egy kicsit több tiszteletet is a csaj. – Aranyom, inkább kérdezd apucit a Sötét Jelről. Ha nem tudod, akkor én azt sajnos nem fogom tudni elmondani neked. Erről kisgyerekek elvileg nem tudhatnak, de az én családom korábban nagy tiszteletnek örvendett, így én abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy megosztották velem ezeket a dolgokat. – Jó, rendben, elismerem, egy kicsit túloztam. Talán egy kicsit túlságosan is. De azt egy szóval sem mondtam, hogy a mai napig beletartozunk a halálfalók körébe. Akármilyen kicsi is ez a lány, nem tűnik butának, amiből automatikusan következik, hogy vigyáznom kell, hogy mit mondok. Igazából egész életemben vigyáztam rá, hogy kinek mit mondok el, szóval ez talán most sem lesz nehezebb. Az egyetlen momentum, amikor sikerülhet elárulnom magamról ezt-azt, amit nem kéne, az akkor lehetséges, ha fel akarok vágni a tudásommal, és sajnos most pont ezt terveztem, így már előre féltem, hogy mit fogok mondani a kislánynak. Kezdett egyre jobban felhúzni azzal, amiket mondott. Az üres fenyegetéseket könnyen be is tudom váltani, még akkor is, ha ez az engedélyes buli tényleg csak kacsa volt. – Én vigyáznék a helyedben, hogy mit mondok, kicsi lány. – Kicsi lánynak hívom, amikor nem lehet fiatalabb nálam egy évvel. De legalább így is azt mutatom, hogy én vagyok az idősebb és az, akinek meg kell adnia a tiszteletet. Az egérharapás pedig igen is lehet fertőző, illetve a betegségek, amiket magukkal hordoznak. – Szóval, nem fogsz belebetegedni, de azt sem tudod, hogy honnan jött. Ühüm – a szemeimet forgattam, mert úgy gondoltam, ez badarság, amit a lány mond. Tényleg féltettem egy kicsit, hiszen ha a társaságomban kapott el valami betegséget, akkor imán át is adhatja nekem, és én nem akarok egy buta egér és egy elővigyázatlan kislány butasága miatt kinyúvadni. – A sajt jó ötlet. Bár nekem eddig még sosem jött össze – vallom be. – Rengeteg egerünk van a pincében, de én dióval szoktam elkapni őket. A sajtot sosem komálták. – Sőt, még az óriáspókjainak is dióval cserkészem be, ha szükség van rá. Próbáltam nagyon csúnyán nézni rá, amikor egyetértett azzal, hogy a humorérzékemen még van mit dolgozni. – Ilyenkor az illedelmes emberek ellentmondanak velem – mondom, de nincs sok időm egy újbóli szellemes beszólásra, mert lángra kap a nadrágom. Utálom, amikor valami nem úgy sül el, ahogy én szeretném, és az, hogy egy lyuk égett a nadrágomba, én pedig csurom vizesen végeztem, az tuti, hogy nem az volt, mint amit én mára terveztem. Abban már biztos voltam, hogy az, aki eddig rám várt, már nincs ott, hiszen annyit voltam a lánnyal, hogy már rég rámunt. Meg tudtam tippelni, hogy ki akart találkozni velem, és úgy ismerem őt, mint aki nem ismeri a késés fogalmát. Kaptam még egy döfést a lánytól, a szarkazmus csak úgy sugárzott a szavaiból. – Milyen figyelmes vagy! – mondtam. – De rendben, menjünk be. És ott majd kereshetsz nekem valami titkos utat, hogy ne lássanak meg minket, hogy nem órán vagyunk. Most, hogy az engedélyem már elégett – mondtam, majd még rákacsintottam a lányra, és elindultunk a kastély felé. Még visszanéztem, de nem láttam senkit az erdőben. Elvileg valahol a szélén vártak volna rám, Hagrid kunyhójának közelében, de ha itt lenne még az illető, már biztosan adott volna valami jelet.
//Nagyon szépen köszönöm a játékot, bocsi a néhai késői reagokért, de Hollin nagyon élvezte, hogy végre talált valakit, aki nem hódolt be neki, hanem pont hogy ellene ment. Ilyen sincs minden nap //
Elég fura a srác. Ha lenne igazi engedélye, akkor nem rejtegetné úgy, hanem büszke lenne rá. Lehet, hogy ez a varázslóvilág másképp működik, mint az, amit megszoktunk, tényleg lehet, hogy nem ugyanolyan, de... attól még az alapszabályok ugyanazok. Ha valami titkolnivalód van, akkor elrejted, ha van valamid, amire büszke vagy, akkor azt mindenkinek mutogatod, szóval világos nekem, hogy nem titok, de semmi közöm sincs hozzá, de ettől még én gyanakvóan pislogok rá, mert nem igazán veszem be a dolgot. Tudom, hogyan kell füllenteni, van benne gyakorlatom és neki sem megy ez olyan jól, hogy be is vegyem igazi az a papír. Megmutatná, ha az lenne... akkor is azt mondom. - Azt tudom, de én nem villogok egy nem létező engedéllyel. - rántom meg a vállamat. Igen, kilógtam, de én okkal, el kell engednem egy egeret és ez fontos, nekem fontos. Ő viszont nem tudom, hogy miféle rosszban sántikál és miért nevet hangosan, amikor elvileg nem kéne felhívni magunkra a figyelmet. - De miért, mi az a Sötét jel? Nem mondod el? - látom én, hogy ő mennyire evidensnek tartja a dolgot, de nekem attól még nem az. Mugli világban születtem, fogalmam sincs róla, hogy mit jelent, nekem nem mesélte el eddig még senki sem az egész sötét varázslós sztorit, nem volt okuk rá, meg hát nem vagyok olyan régen az iskolában, hogy az orromra kötött volna bárki is ilyen régi dolgokat, mint a halálfalók. Biztosan tudni fogok róla majd idővel, de eddig még nem jutottam el, még épp csak pár hete kezdtem el az iskolát. Egyelőre sokkal jobban leköt, hogy foglalkozzam az új hellyel, a fura lépcsőkkel, az új tanárokkal, az új testvérekkel... van elég dolgom, a Sötét jegy, meg a többi nem ide tartozik. Nem szoktam a könyveket bújni, a történelem pedig a suliban sem kötött le sosem. - Mivel még mindig nem hiszem el, hogy az igazi engedély így a fenyegetésed is üres marad, úgyhogy csak mondogasd nyugodtan. - újra csak a vállamat rántom meg, ami pont elég arra a kis egérnek, hogy az ujjamba tudjon kapni és e miatt leejtsem a földre és az útjára mehessen. Az bennem fel sem merül, hogy e miatt esetleg meg is betegedhetek. Csak egy kisegérről van szó, nem hinném, hogy veszett, akkor eleve másképp viselkedett volna már odabent is. - Nem fogok lebetegedni, ez csak egy egér volt és... nem hiszem, hogy ott lakott, mert piszkos volt a talpa. Betévedhetett és nem tudta hogy merre van a kijárat. - olyan kis okoskának tűnik, pedig amúgy kétlem, hogy olyan nagy értene az állatokhoz. Ha azt hitte beteg leszek csak mert az egész megharapott... hát komolyan nem gondolom, hogy ez tényleg jelent valamit, nem annyit, hogy bajom legyen belőle. Szerintem nem is egy kedves típus, akinek egyáltalán kellene foglalkoznia állatokkal. - Tettem ki neki sajtot. - mondom teljesen egyértelműen, mintha tényleg olyan evidens lenne a dolog, de nem volt nehéz. Ha egy állattal kedves vagy megérzi és nem szalad el, ha még enni is adsz neki. Gondolom ebbe egy olyan fiúnak, mint ő nehéz belegondolni, hiszen... nem sorolható a kedves egyének közé ez már tisztán látszik. - Ne ebben legalább végre egyetértünk. - bólintok egyet. Naná, hogy kíváncsi vagyok rá még most is, hogy miben settenkedik itt, de egyelőre nem derül ki, mert lángra kap a nadrágja, meg az a híres neves papír is, ami engedélyt ad neki a kint létre, amit még mindig nem igazán hiszek el neki... Ettől persze segítek, jó nagy adag vízzel, amit a képébe és a ruhájára is kap, csak mert megérdemli... no meg azért mégis csak segíteni akarok rajta. Elég kellemetlen lehet, ha ég a ruhád, és közben még rajtad is van. Arra azért kissé összeráncolom a homlokomat, hogy lefröcsköl engem is, de ahogy végignézek rajta nem tudok igazán haragudni, kitör belőlem a nevetés. Csapzott, ázott, nekem ez a pár csepp víz nem igazán árt, de ő... nem fest valami jól. - Szívesen. - alig tudom abbahagyni a nevetést, próbálok másfelé nézni, akkor talán sikerül a dolog, még a számat is összeszorítom. A végén még kellően fázni is fog majd... annyira nincs jó idő, hogy vizes ruhában legyen. - Be kellene mennünk, meg fogsz fázni és... már az a híres neves engedélyed sincs meg. - ha így kapnak el minket, akkor még igenis ő is bajba kerülhet, bár gondolom ezt is tagadni fogja, engem pedig még mindig érdekel, hogy vajon miért is volt itt, és miért akart Hagrid háza mögé menni.
Megjegyzés: Amúgy kösz from Hollin Időpont: 1997. szeptember 4. credit: Shanna
to Katherine
Úgy festett a helyzet, hogy ez a lány egyike volt a levakarhatatlanoknak. Nem hibáztatom, és nem is idegesít különösebbképpen, de amikor meg akarta nézni az engedélyemet, akkor egy kicsit túl ment a határokon. Ha igazi is lett volna, miért mutattam volna meg neki? Higgyen nekem és akkor minden rendben lesz. – Nem arról van szó, hogy titok – kezdtem. Szerintem ő is nagyon jól tudta, hogy most épp hazudni készülök neki, hiszen az után az úgymond hiszti után, amit levágtam neki nem sok minden másra lehetett következtetni. De mindettől függetlenül büszkén, felhúzott orral mondtam neki, amit. – Csupán nem gondolnám, hogy túl sok közöd lenne hozzá. – Ez mellesleg még bunkón is hangzott, pedig csupán csak én ilyen vagyok, amiről (már) nem tehetek. Mióta a szüleim elárulták, hogy kinek kéne lennem, ha bele akarok tartozni a felsőbb családi körökbe, rendesen megváltoztam. Egyre agresszívabb lettem, és az a kisfiús mosoly is eltűnt az arcomról – mindenesetre már nem volt olyan őszinte, mint korábban. Most inkább csak elégettem egy gyors varázsigével a papírt, hogy biztosan ne legyen nyoma a füllentésemnek; mert ez közel sem nevezhető hazugságnak, ahhoz túl kevés volt a tét. Egy kislánynak nem kell mindenről beszámolnom, főleg nem az engedélyeimről. – De szerintem neked sem kéne itt lenned – jegyeztem még meg, mielőtt újból megszólalt volna. Szegény mondatán röhögőgörcsöm támadt. – Hát persze, hogy nem vagy gonosztevő – mondtam. Ez már látszott rajta. – De az meglep, hogy nem tudsz a Sötét jelről. Az olyan evidens dolog, mint hogy a Nap meleg. – Felhúztam a jobb szemöldökömet. Tényleg meglepett, hogy fogalma sincs róla, miről beszélek. Rendben van, hogy fiatal volt, de attól még nem kellene elhallgatni az ilyeneket a fiatalabb generáció előtt. Akármikor jöhetnek bakik, akármi, aminél hasznos lenne a Nagy Úrral kapcsolatos információ. Akkor is, ha ő már sosem fog visszatérni. – Nem is tudom, inkább az a hihetetlen, hogy nem ijedtél meg attól, hogy valaki meglátott, és nem paráztál be tőle, pedig simán beköphetnélek, és akkor a házadnak pár pontot nélkülöznie kell. És mivel nekem van engedélyem, engem ez nem fog zavarni, és a tanárokat sem. Sosem segítenék egy egéren, főleg nem egy olyanon, aminél fen áll annak a veszélye, hogy akár még veszett is lehet. – Csak nehogy belebetegedj. – Nem szoktam kedves lenni az emberekkel, de ezt most komolyan gondoltam. Nem lenne jó, főleg, mivel épp előttem áll, ha megharapná, és a csaj is veszetté válna. Akkor sajnos tényleg nem tudnám visszafogni magam, hogy el kell intéznem valahogy a kislányt. – Mellesleg a Roxfort elég nagy, tuti, hogy nem csak belógott, hanem valószínűleg ott is lakott már egy ideje, csak most mert kimerészkedni. Amúgy hogy tudtad elkapni? – Egy egeret elkapni néha nem nagy tudomány, de ha gyorsak, akkor majdnem hogy még lehetetlen is. Le a kalappal előtte, ha utóbbi igaz a kis patkányszerű lényre. Azok után, hogy nem tudta, hogy mi az a Sötét jegy, meg sem lepődök, hogy a halálfalóról sincs fogalma. Jobb lenne, ha visszafognám magam, mert a végén még emiatt a kislány miatt fogok lebukni a tanárok előtt. – Oh, pedig nagyon kedves ember vagyok – mondtam. – Bár az igaz, hogy a humorérzékemen még van mit dolgozni. – Kisebb koromban mindig Dorian volt az, aki megnevettette a családot, nekem csak hallgatnom kellett a poénokat, és a halálfalóság ezt már rég kiölte belőlem. A kedvesség pedig relatív. Sosem voltam az az adományozó, jófej gyerek, de ha valakinek szüksége volt a segítségemre, én pedig úgy gondoltam, hogy érdemes lehet rá, akkor persze nem haboztam. Már épp az erdő felé igyekszem, mikor érzem a meleget és az égő szagot. A nadrágom zsebe már félig-meddig lángokban áll, én pedig csak segítséget tudok kérni a döbbenettől. Eltalált egy vízsugár, amiből kitaláltam, hogy a lány épp segíteni próbál rajtam, de elég rossz úton halad, mivel a nadrágom még mindig égett. Jól eláztatott, mire sikerült eloltania az égő ruhadarabomat. Kitártam a karjaimat, és a ruhámból folyott a víz. A lány megkérdezte, hogy jól vagyok-e, mire én csak közelebb léptem hozzá, és jól lefröcsköltem a ruhámból kilövellő vízcseppekkel, csak hogy ő is érezhesse, milyen érzés is ilyen hideg időjárásnál csuromvizes lenni. – Semmi baj, meg van bocsátva – mondtam, majd kedvesen ránéztem: - Amúgy kösz.
Na igen nekem nincs befolyásos családom. Mármint nem olyan hű, de befolyásos, mert hát első nap azért Darius kimentett abból a nagytermi problémából, amikor elmentem mosdót keresni és kissé elkeveredtem. Nem kaptam büntetést és pontlevonást sem, mert neki simán sikerült megbeszélnie McGalagonnyal és talán ha más nincs, akkor Camy is segítene nekem, bár ebben azért nem vagyok olyan biztos. Neki egyértelműen befolyásosabb családja van, viszont attól még az apja eléggé... nem is tudom, olyan ijesztő a fickó, hogy az embernek a karján is feláll a szőr, ha csak megszólal, és nem igazán mer neki ellent mondani még csak véletlenül sem, mert tudja, hogy annak biztosan komoly és kellemetlen következményei lennének. - Ha csak egy engedély, akkor miért olyan nagy titok? - értetlenkedve ráncolom a homlokomat, de esélyem sincs megnézni a papírt, mert olyan gyorsan rejti el a zsebébe, mint a fene, én pedig épp csak a mozdulatot kapom el, meg a gyűrődő papír jól ismert zaját. Az a helyzet, hogy mi is így rejtettük el anno azt Bellel, ami nem tartozott másra, szóval őszintén szóval... nem hiszem én azt, hogy az tényleg engedély volt és ha igen, akkor miért égeti el? Mert mintha varázsigét motyogott volna, de végül csak gondolatban megrántom a vállamat. Annyira nem fontos. - Én nem vagyok gonosztevő! De mi az a sötét jel? - oké, egyre inkább értetlenkedve ráncolom a homlokomat, hogy mit is akar ezzel. Nem leszek gonosztevő, csak mert kijöttem elengedni egy az iskolában kóborló egeret, nem értem miért mondja és amúgy is nem hallottam én még halálfalókról és hasonlókról, szóval arról sincs fogalmam, hogy mi a fene az a bizonyos sötét jel. A már-már fárasztóan hosszas kifejtésére végképp értetlenkedve nézek rá. Úgy érzem, hogy kissé túlmagyarázza ezt az egészet, enyhén szólva is. - Egyrészt, nem vagyok olyan mindig szófogadó típus, de attól még nem vagyok gonosz tevő. Másrészt pedig igenis kilóghat valaki azért, hogy elengedjen egy egeret, nem tudom ez miért olyan hihetetlen. - ki is húzom magamat még előtte és kész csoda, hogy nem lépek közelebb, hogy akár még a mellkasát is megbökdössem. Nem vagyok én olyan nyámnyila, csak elsőre lepett meg a tény, hogy pont elém toppant, miközben nem kellett volna most senkinek sem itt lennie, ő pedig még kifejezetten furán számon kérő is, amit végképp nem értek, hogy mi oka van rá. Nem tanár, nem tartozom neki számadással ugye? - Fred a neve, de ezt csak most találtam kis és nem ketrecben élt, a folyosón találtam. Sima egér. látod hogy kicsit piszkos is a bundája? Szerintem csak belógott. - na jó egy kicsit azért megenyhülök, ha már érdeklődik és még meg is simogatta az egérkémet. Mármint nem az enyém, csak egy kószáló egérke, akinek jobb itt kint, mert ha bent mondjuk rossz ember találja meg, akkor bajban lenne, vagy még rosszabb esetben mondjuk ha Mrs. Norrisba futna, akkor aztán főleg! Amikor viszont Hagridról van szó és még nevet is, hát kap tőlem egy kiadós csúnyán nézést, még az egér simogatással sem enyhítheti. Kész csoda, hogy ezek után Fred engem harap meg a helyett, hogy őt, pedig megérdemelné. Nem szép dolog másokat kinevetni, főleg nem a hátuk mögött! Valahogy ezek után a fenyegető szavai végképp nem érnek célt nálam, hiába jön aztán az a kiadós nevetés a részéről. Még mindig inkább csúnyán nézek, mint sem riadtan. - Nem tudom, hogy mi az a halálfaló, de te nem tűnsz kedvesnek és nem vagy vicces sem. - húzom el kicsit a számat. Ezek után már tényleg csak a kíváncsiság hajtana, hogy utána menjek. De sokáig nem jutok el, ő is csak pár lépést tesz, akkor már kiszúrom, hogy füstöl a nadrágja, ami... lássuk be, nem túl hasznos állapot, sőt. Én pedig még nem túl sok varázsigéhez értek, fel sem merül, hogy pálcát rántsak, a tó pedig messze van, viszont a kertben árválkodó csapot sikerül kiszúrnom. Hagrid biztosan a növények öntözésére használja, még slag is van rá erősítve. Gyors reakcióval ugrom, hogy gyorsan megnyitva a srácra irányítsam, ha már mindkét kezem szabad, miután szegény Fred megszökött. Tuti, hogy ő is ettől a sráctól ijedt meg, nem is tőlem! - Ne ugrálj már! Így nehéz eltalálni... - hát na nem vagyok én ebben profi, de azért csak sikerül egy jó adag vízzel végül telibe kapnom őt. Első körben még a képébe is jut egy adagnyi, csak aztán találom el a nadrágját. Szegény... rendesen ázottan fest a kis akcióm után. A csap elzárása után pedig bármennyire is nem szép tőlem, de ha már eddig ő is ezt tette, most én sem tudom megállni és kitör belőlem a nevetés. Kell pár pillanat, mire sikerül végre lehiggadnom. - Bocs... jól vagy? - összeszorítom a számat, hátha abbamarad a dolog, de még így is kissé rázkódik a mellkasom. Szóval tényleg képes volt majdnem felgyújtani magát, csak hogy ne lássam azt a titkos engedélyt? Ezek után végképp nem hiszem el, hogy tényleg engedélyről volt szó.
Megjegyzés: Segíts, kérlek! from Hollin Időpont: 1997. szeptember 4. credit: Shanna
to Katherine
Lehet, hogy a tanárok megpróbálnak befolyásolni, és megállítani, ha rosszban sántikálok, de a családom és a barátaink gyorsan utánuk tudnak kapni, és akkor onnantól kezdve nincs baj. Tudomásom szerint még sosem vontak le pontot azért, mert én épp nem voltam órán; ez is azt bizonyítja, hogy az iskola ugyanúgy befolyásolható, mint bárki más a világon. Mindig az irányít, akinek a kezében a nagyobb hatalom van. És ezt a csatát nem az iskola nyerte; hanem a halálfalók. Közelebb lépett, hogy megnézze az engedélyemet. – Csak nem gondolod, hogy megmutatom neked? Elég, ha én tudom, mi van benne, meg a tanárok, akiktől kikértek – hazudtam. Ha megtudná, hogy mi volt rajta eredetileg, biztosan kinevetne. Gyorsan elsuttogtam egy Piroinito varázsigét, amit a papírdarabra irányítottam. Éreztem a meleget, és tudtam, hogy a papírdarab már a zsebemben ég. Elhiszem, hogy nem ölne meg egy egeret, de azért mégsem tartozik az angyalok közé. – Figyelj, biztos van olyan gonosztevő, aki ugyanúgy csak egy lógással kezdte, mint te. És a végén a sötét jel ott éktelenkedett a kezén. – Megvontam a vállamat. – Simán elképzelhető, hogy megölöd. De hát igazából, ha jobban megnézlek, akkor simán látszik rajtad, hogy nem vagy az a gyilkos fajta. Inkább az a cuki, kedves, mosolygós lány vagy, aki mindig mindent úgy tesz, ahogy a szülei és a tanárai mondják neki. Szóval szerintem jogos a kérdésem, hogy akkor miért is lógsz az órádról? Hogy elengedj egy nyomorult egeret? Elég gyenge kifogás. – Kicsit kinyitotta a kezét, így az egér feje kibújt a kacsói közt. Odanyúltam, és megsimogattam. – Aranyos – jegyeztem meg. – De ha eddig ketrecben élt, akkor egy hét alatt elpusztul az erdőben. Én a helyedben inkább megtartanám. Akkor talán kevésbé fog megszakadni a szíved ha elengeded… neve is van, vagy csak egérnek nevezed? Amikor Hagridot említem, a lány felkapja a vizet, hogy ő nem is féleszű. Felnevettem, hiszen a lánynak fogalma sincs róla, mennyire könnyű elfelejtetni azzal a félóriással, hogy itt voltam, és ezt mind annak köszönhetem, hogy az a fickó nem százas. Biztos nagyon jól végzi a vadőr munkáját, de szerintem agyára ment már a sok Tiltott rengeteg. Mondjuk, aki épp mellette lakik, az biztos sok furcsa dolgot látott már, amiket én nem biztos, hogy tudni akarok, hogy mik. Elég nekem, hogy pókiszonyos vagyok, és a sötét oldal néha óriáspókokkal tárgyal. Beleborzongok, ha rá gondolok még egyszer arra a megbeszélésre, ahol egy koszos erdőben voltunk, és a halálfalókkal együtt pálcát szegezve egyeztünk meg valami óriás tarantulának kinéző ocsmánysággal. Kérdésére felvonom a szemöldökömet. – Gondoltam, megvédelek, azért akartam, hogy elmenjél, de jól van, elmondom, hogy miben sántikálok. – Kicsit közelebb hajoltam hozzá. – Én egy véreskezű halálfaló vagyok, és épp elmegyek emberekre vadászni, és ha nem vigyázol, kénytelen leszek veled kezdeni a halál-listámat. – Vártam egy kicsit, hatásszünetet tartva, majd a hasamra szorítottam a kezemet, és úgy kezdtem el röhögni. Vagy egy percig csak nevettem, mikor kezdett csillapodni a rohamom. Majd megkérdeztem tőle, hogy ezek után be akar-e jönni velem a kunyhó mögé. – Mi van, félsz? – kérdeztem tőle. – Nyugi, nem foglak megölni. Túl kedvesnek tűnsz hozzá. Már épp indultam a kunyhó mögé, mikor megéreztem, hogy olyan szag van, mintha valami égne. Kicsit szagolgattam a levegőbe, majd lenéztem, és megláttam, hogy a zsebemből lángcsóvák törnek elő, és az egyik épp elkapta a nadrágomat. – Te jó ég! – kiáltottam fel. – Segíts, kérlek!
Szó se róla a srác sokkal határozottabbnak tűnik, mint én, pedig ha én nem lehetek itt, akkor elég evidens nekem, hogy igazából neki sem szabadna nem? Nem sokkal lehet nálam idősebb, vagy talán egy idősek vagyunk, de kétlem, hogy neki most nincs órája egyáltalán. Szóval valami miatt ő is itt van és jó eséllyel ugyanúgy tilosban jár, mint ahogyan én. Ettől még persze kicsit be vagyok tojva, mert itt van nálam Fred is, és őt akarom szabadon engedni, plusz tényleg ellógtam az órámat és a bátyám már megmondta, hogy nem kellene szándékosan magamra haragítanom az elején a házamat azzal, hogy pontot veszítek. Kockázatos játékot űzök igaz? Ajjaj...! - Azért szerintem a tanárok megpróbálják. - olyan határozottan beszél, hogy én kifejezetten óvatosan reagálok rá. Nem hiszem, hogy az ő idejét ne oszthatnák be ugyanúgy a tanárok, mint bárki másét, de ő valahogy mégis úgy áll hozzá, mintha így lenne. Eléggé... fura, hogy mit ne mondjak. - Miről szól az az engedély, megnézhetem? - nem lépek azért közelebb, hiszen Fred egyre inkább fickándozik az ujjaim között és finoman szólva is nagyon csikis tud lenni. A kis bajsza befurakszik az ujjaim közé és szinte biztos vagyok benne, hogy a farkincája is kilóg, a végén még megharap... na az nem lenne valami szuper. A papírja viszont tényleg gyanús, mármint olyan felvágós a srác, ki tudja, hogy mire is vonatkozik ez a nagy felmentés, csak egy mostani órára, vagy vajon úgy általában ő tényleg oda mehet ahová akar? Azért az tényleg meglepne. A kérdése viszont még inkább belém folytja a szót, főleg a továbbiak, a macskát, meg a megölést illetőek. - Hogy mi? Én nem! Nem ölök meg egy egeret, hogy képzelhetsz ilyet egyáltalán? - kicsit kinyitom a kacsóimat, de csak, hogy az egérke ki tudjon szuszmákolni az ujjaim között. Szaglászgat a levegőben, de nincs annyi helye, hogy le is tudjon ugrani, bár ki tudja, hogy meddig lesz majd még türelmes, hogy még mindig nem tettem le. - Ő Fred és gondoltam, hogy... szabadon engedem a fák között. - vallom be végül kicsit még ki is húzva magamat. Nem titkolózom, amúgy sem csinálok olyan rosszat, meg hát na a kérdése annyira belém fagyasztotta a gondolatokat, hogy csak úgy kicsúsznak a számon az őszinte szavak, még ha tudom is, hogy nem kellene. - Hagrid nem féleszű. Ő egy nagyon kedves fél-óriás! - naná, hogy alapból megvédem a termetes tanárt, mert tényleg kedves és nem szép dolog amúgy sem ilyet mondani másról a háta mögött. - Miért akarod annyira, hogy elmenjek? Rosszban sántikálsz? - gondolkodás nélkül kérdezek vissza. Én csak Fredet akarom szabadon engedni, de ő tényleg úgy viselkedik, mintha olyasmit akarna csinálni, amit titkolni akar mindenki elől, és azért akar engem is ennyire előküldni igaz? Gyanakvóan mérem őt végig, amikor a következő szavak elhangoznak és kb. ebben a pillanatban dönt úgy Fred, hogy ő bizony a szabadság útját választja és egy kis harapással vesz rá, hogy szétnyissam a kacsóimat, és már ugrik is a földre. Felszisszenek és persze pillanatok múlva már a színét sem látni. - Mit akarsz csinálni a kunyhó mögött? - oké győz a kíváncsiság, mint mindig, még ha tudom is, hogy nem szabadna, vissza kéne mennem, ha már az egér szabad, de mégis megindulok szinte előtte lépkedve. Van ott valami, vagy ő akar ott csinálni valamit? Remélem, hogy nem valami olyan... fiús... fúj dolgot. Tudjátok azért a fiúknak vannak fura szokásaik, amik nekem furák tudnak lenni, na meg a felnőtteknek milyen furák vannak. A nővéremet is már azóta, hogy megjöttünk többször is láttam srácokkal... hát nem pont beszélgettek, vagy ha igen, akkor azt nem úgy kéne, hogy összeér a szájuk, rémes!
Megjegyzés: Nem akarsz velem jönni? from Hollin Időpont: 1997. szeptember 4. credit: Shanna
to Katherine
Kicsit jobban is megnéztem magamnak a lányt, próbáltam kitalálni, hogy melyik házba jár, és hogy hányadéves lehet. Ahogyan elnéztem, ezzel az arccal csakis Griffendéles lehetett; nem volt benne semmi gúny, semmi túltengő értelmesség, és az a gonosz vigyor sem, ami a Mardekárosokra jellemző. Azt, hogy hányadikos lehet, nem volt nehéz kitalálnom. Nagyjából egy idős lehetett velem, így vagy elsős, vagy másodikos, netalántán harmadikos; na jó, az nem, ahhoz túl fiatal. Azzal, ahogy köszönt, el is árulta magáról, hogy nem számított rá, hogy valaki itt lesz; tehát megleptem, épp ahogy ő engem. Én mondjuk választhattam volna egy másik bejáratot is a rengetegbe, de egyszerűbb volt most itt bemenni; innen volt a legegyszerűbb eltalálni arra a helyre, ahol mindig találkozok a halálfalókkal. Azzal, hogy habozott a válasszal, elárulta magát; lóg. – Nekem senki nem mondhatja meg, hogy mikor járjak órára – mondtam kihúzva magamat. – Mellesleg nekem engedélyem is van. – Meglóbáltam a szeme előtt egy, a zsebemben talált összegyűrt papírlapot, és reméltem, hogy nem veszi észre, hogy az egyik rajzom van rajta. Igen, titokban szoktam rajzolgatni, mint kiskoromban; csak most nem virágokat, és házikókat, hanem terveket, amikkel még sokra vihetem még egy nap. Úgy döntöttem, még egyszer végignézek a lányon, hátha ki tudok találni valamit, hogy miért is kell elküldenem, mikor észrevettem, hogy úgy néz ki, mintha szorongatna valamit. – Mi van nálad? – kérdeztem meg tőle. Most vagy annyira zavarban volt, hogy megpróbálta leplezni, hogy izzad a tenyere, vagy tényleg elrejtette benne valamit. Kicsit jobban is megpróbáltam megnézni, és láttam, hogy valami kilóg a két keze közül hátul. – Az ott egy egér? – kérdeztem meglepetten. Mit kereshet itt egy ilyen kislány ilyenkor egy egérrel a kezében? – Megölted vagy a házi állatodnak fogtad? Macskád van? – Elég röhejes kérdés volt, de valahogyan el kellett kezdeni a beszélgetést, hogy minél előbb kitalálhassam, mivel lehetne elküldeni innen; már így is túl nagy késében voltam. - Nem láttad azt a féleszűt? – kérdeztem tőle. - Akarom mondani, Hagridot, a félóriást – javítottam ki magamat. – – Mellesleg neked nem kéne elmenned valahova; akárhova; mondjuk, órára, esetleg a mosdóba? – Borzasztóan hangzott a kérdésem, tudom, de nem jutott eszembe más megoldás, hogy hogyan is éreztethetném vele, hogy nem jó helyen vagy. És akkor hirtelen eszembe jutott valami éktelen nagy butaság, amit pechemre ki is mondtam. – Nem akarsz velem jönni? Csak ide megyek a kunyhó mögé, semmiség.
Több lehetőség is van, mondjuk azt mondom, hogy eltévedtem, vagy hogy megint a mosdót kerestem és... jó ez az ért átlátszó lenne, mert kissé már eltávolodtam a kastélyról, ez már itt az erdő határa, de hát valami jó kifogást ki kell találnom. Lassú léptekkel szelem át az udvart, miközben egészen ráncolva a homlokomat próbálom kitalálni, hogy mi is legyen a tökéletes válasz, ha valaki még is rákérdez, hogy miért nem órán vagyok. A nagy helyzet az, hogy egyszerű életmentő akcióról van szó, de ehhez részleteznem kellene az elmúlt pár óra eseményeit és egyből meg lenne a válasz arra is, hogy ha valaki külső szemlélőként néz rám, akkor miért mocorog ennyire a zsebem. Nos szóval úgy egy órával ezelőtt kezdődött az egész kalamajka. Én tényleg órára készültem, hiszen most már van egy bátyám is, nem akarok én gondot okozni és folyton bajba kerülni, már az első napom sem indult tökéletesen, szóval csak óvatosan igaz? De nem tehetek róla, hogy találtam egy egeret. Mármint leginkább Lancelot találta. Lancelot a békám, ha esetleg nem említettem volna még. Ő egy elég különleges béka ugyanis még a színét is változtatja, egészen ügyesen tud rejtőzködni és ő találta meg az egeret a fiókomban, miközben épp a dugi keksz készletemet falta fel. Azt pedig igazán nem akartam, hogy baja essen, főleg mert az egyik újdonsült szobatársam Sophie... hát nem kicsit fél a rágcsálóktól. Szerintem sikítófrászt kapott volna, a legutóbbi legyet is a papucsával dobálta meg, ugyanis a rovarokat sem bírja, főleg, amik még repülnek is. Nem akartam, hogy ezt a kis jószágot is megdobálja valami vad agresszív módon. Tehát szépen a kekszekkel együtt bepakoltam őt a zsebembe, bár az elején kissé még ellenkezdett, de aztán csak sikerült elérnem, hogy jöjjön. Lancelot még most is tartja a frontot, persze immár a saját helyén, tudom én, hogy elszökne, ha csak úgy szabadon hagynám, még ha amúgy nagyon okos béka is. Tehát megmentettem az egérkét, aki egyébként szimpla szürke és jelenleg a Fred névre hallgat, mert hát hajlamos vagyok kb. mindent elnevezni, talán csak a hangyákat nem, bár egyszer régen egy egész hangyabolynak megpróbáltam nevet adni, de az már nekem is túl nagy vállalkozás volt végül. Elérem végül a célt, az erdő határát. Nem tudom egyelőre, hogy beljebb kellene-e mennem, talán elég, ha itt teszem le, de végül mégis kissé bizonytalanul állok meg, egyelőre nem tudom, hogy jó döntés-e, talán Hagrid nem örülne, ha megkóstolná az apróság a tököket, de ha megkérem, hogy fogadja be... elég ha ad neki egy kis kekszet, morzsát, vagy majd csenek én sajtot a konyháról és meglátogatom időnként. A nagy gondolkodás közepette akaszt meg a hang. Persze összerezzenek és immár a kis egérrel a kezemben fordulok a fiú felé. - Öhm... szia! - oké az első kérdések és még nincs meg a tökéletes válasz, pedig próbáltam én kidolgozni, de még mindig nem... a fenébe is, még most sem tudom mi a jó kifogás, nem jó ez így! - Hát ő... miért neked nem órán kéne lenned? - nem sokkal lehet idősebb nálam, szóval kicsit még dacosan is, de megemelem az államat. Hát na, ha én tilosban járok, akkor ő is nem? Órák vannak most, és ha csak nem pont elmaradt neki, akkor neki sem szabadna itt lennie. Azt pedig nem tudhatja, hogy nem maradt-e el az órám. Hm... akár azt is mondhatom, hogy rosszul lettem. Persze amikor ez bevillan a kezemet gyorsan a hátam mögé rejtem, talán messziről még nem is látta az egeret benne. Igen, ez jó lehet, nem voltam jól, kiküldtek levegőzni.
Megjegyzés: Hogy kerülsz te ide? from Hollin Időpont: 1997. szeptember 4. credit: Shanna
to Katherine
Összegyűrtem a papírdarabot, amit reggel az ágyamon találtam. Csupán az arcomat mentem el megmosni, hogy kicsit felébredjek; de valaki addig beosont a klubhelyiségbe, és észrevétlenül elhelyezett egy papírlapot a párnámon, anélkül, hogy ezt bárki is észre vette volna; hacsak nem egy beépített diákról van szó, de én nem tudok róla, hogy rajtam kívül lenne még ilyen fiatal halálfaló-növendék a kastély falai közt. A barátaim azt kérdezték, hogy nem tartok-e velük; ők már órára mentek, de én csak intettem, hogy menjenek csak, én majd utánuk megyek, és úgy tettem, mintha keresnék valamit. Mikor eltűntek végre, vártam még pár percet, eközben kinéztem az ablakon, és a Rengeteget figyeltem. A levélben, amit kaptam az állt, hogy egy régi jóakaróm akar velem találkozni az erdőben pontban kilenc órakor; vagyis el kellett lógnom a Gyógynövénytant. Fel sem merült bennem, hogy inkább az unalmas tanórára menjek ahelyett, hogy egy újabb kalandban lehessen részem. Teljes mértékben biztos voltam benne, hogy ennek a kimaradásnak is meglesznek a következményei. A beteg Hollint már biztosan nem vennék be a tanáraim, így valami új kifogást kell kitalálnom, miért nem jelentem meg az órán. A levelet a kezemben forgattam, majd mikor már úgy éreztem, itt az idő, elindultam én is a klubhelyiségbe. Az összegyűrt levelet beledobtam a még izzó parázsba, és megvártam, amíg a felismerhetetlenségig elég. Gyorsan felálltam, és kisiettem a Mardekár klubhelyiségének ajtaján, majd végigmenve a folyosókon végre kijutottam az udvarra. Biztos voltam benne, hogy hamarosan észre fogják venni, hogy ismét eltűntem. Elindultam Hagrid kunyhója felé, hiszen onnan volt a legtisztább a bejárat a Rengetegbe, közben azon gondolkoztam, vajon hogy úszhatnám meg, hogy megint félrevonjanak a tanáraim, és arról kérdezősködjenek, hogy merre jártam. Tudják, hogy nem tehetnek velem semmit, mert valaki a Minisztériumból utánuk nyúl, és akár még azt is elérhetik, hogy kirúgják őket. Elmosolyodtam a gondolatra, hogy mindenki, akit szívemből gyűlölök eltűnhet az iskolából, és ismét a halálfalók veszik át a hatalmat, mint pár évvel ezelőtt. Kicsit feljebb emeltem az orromat, hogy méltóságteljesebben nézzek ki; hamarosan odaérek ahhoz a méretes félóriáshoz, és úgy éreztem, ismét meg kell majd győznöm róla, hogy nem mondhatja el senkinek, hogy hova mentem; ez persze nem szó szerint azt jelenti, hogy bájcsevegni fogunk, inkább egy varázslatot szoktam használni, amit még tavaly nyáron tanultam meg; ha jól emlékszem, ez volt a harmadik varázsige, amire megtanítottak, hogy minden ilyen helyzetből jól tudjak kijönni. Felnevettem, hiszen Hagrid egyetlen találkozásunkra sem emlékszik, ami nekem persze csak előny, így ő nem tud beárulni, és nem tud ellenem fordulni; így nem kell megkínoznom, hogy hallgasson. Már nem kellett sokáig sétálnom, mikor is odaértem a vadőr házához. Jóformán futottam le a domboldalon, hogy minél előbb odaérjek a találkozóra; főleg, mivel a tanóráról való lógás miatt már most is késében vagyok, de kénytelen voltam később indulni, különben valamelyik tanár el fog kapni a folyosókon, és elküld órára, mert semmi bizonyítékom sincs, hogy most épp nincs órám. Már a domb lábánál voltam, és láttam a tökágyás egy kisebb részét is. Megálltam egy pillanatra, hogy kifújjam magam; a hatalmas energialöket, amit a dombról való lefutás okozott még mindig ott volt bennem, és nem engedte, hogy sokáig állva maradjak, így újból nekiiramodtam. Már majdnem elértem Hagrid kunyhójának a szélét, mikor a szemem sarkából megláttam, hogy a tökágyás mellett áll egy lány. Hirtelen megtorpantam. Az egy dolog volt, hogy most talán ismét összetalálkozok Hagriddal, és kénytelen vagyok elfeledtetni vele, hogy itt voltam; de az, hogy egy másik személy is itt volt, az nagyon nem tetszett. Főleg, mivel ez a személy egy lány volt, én pedig nem szoktam ártatlan kislányokon felejtésátkot használni; inkább abban reménykedtem, hogy gyorsan meg tudom győzni róla, hogy menjen el innen amilyen gyorsak csak tud. – Hogy kerülsz te ide? – kérdeztem tőle magabiztosan. – Ilyen fiatalon nem órán kéne lenned?
A szememet forgatom a lányt ölelve, mert már szinte fáj, ahogy ennyire nincsen semmi önbizalma. Ugyanakkor meg valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva tetszik is. Úgy érzem, hogy szüksége van rám, vagy valakire, aki segít neki, de elősorban én tökéletes leszek. Valahogy mindig sikerül önbizalmat pumpálnom másokba, néha túl sokat is... - Inkább rá sem kérdezek, hogy miért tartod ezt furcsának. - mondtam még mindig szemforgatva. Én egyáltalán nem zárnám ki ezt az eshetőséget, de van annyi eszem, hogy ezt ne a levegőben tegyem meg egy többnyire szeszélyes állat hátán, aki bármikor dönthet úgy, hogy egyedül folytatja tovább az útját. - Ha lesz hozzá kedved, miért is ne? - vetem fel, mert tulajdonképpen jól éreztem magam. Akármilyen elfoglalt az ember, azt vallom, hogy arra mindig tud időt szakítani, amire igazán akar. Az pedig mindig ínyemre lesz, hogy repüljek egy kicsit, főleg ha egy ilyen csinos lánnyal tehetem. Mondjuk más elfoglaltságot is el tudnék vele képzelni... Figyelem, ahogy végrehajtja a kérésem és látom, hogy az állat szinte azonnal reagál. - Most pedig kapaszkodj! - maradok az utasító hangnemnél, miközben előrehajolok kissé, hogy ajkaim szinte a fülét súrolják. A hajának az illata pedig egy életre beleírja magát az emlékezetembe. Hamarabb visszaérünk, mint azt én vártam, de talán jobb is, mert a nap most tűnik el a fák között és még egy pár percig viszonylag világos van, de egyre inkább szürkül. A diákoknak pedig nem szabad este kinn tartózkodniuk, ahogy emlékszem, nem akarom Alice-t bajba keverni. Ráadásul még el is kell intéznem az állatokat ez után. Szótlanul lecsusszanok én is és megpaskolom a hipogriffet. - Meg kellett volna? - kérdezek vissza szarkasztikusan, miközben a repüléstől szétfújt hajamat rendezem a megszokott rendetlenségébe egy egyszerű hátrafésülő mozdulattal. Nem értem, hogy hogy képes rá, hogy minden második mondatából sugározzon az önbizalomhiány. - Visszakísérlek a kastélyhoz, mert már esteledik. - adom tudtára, olyan hangon hogy esélye se legyen tiltakozni. Megígértem neki tegnap, hogy vigyázom rá és ehhez tartom is magam.
[You must be registered and logged in to see this image.]Nem tehetek róla, hogy ilyen feszült vagyok, még soha se kerültem eddig ilyen helyzetbe, de azért próbálom tartani magam, amennyire tőlem telik. Mégis, ezen nem segít a srác érintése, ahogy még jobban magához von, ahogy oly közel kerül hozzám, hogy szinte a torkomban érzem saját szívemet. Nem kellene így izgulnom, tudom, hogy nem akar tőlem semmit, miért pont tőlem akarna? Szavaival pedig hamarosan világossá is teszi ezt a számomra, így azért sikerül lenyugodnom némileg, majd nemsokára már teljesen nyugodtan élvezhetem a repülést. - Tudom, furcsa is lenne, ha pont velem akarnál kezdeni. - ismerem be azért kis idővel később, de még mindig normális időben reagálva szavaira. Ez után történik meg a köszönés is, és hát én is remélem, hogy legközelebb is menni fog, mert ha lehetőségem lesz rá, akkor szeretnék máskor is repülni. - Legközelebb is eljövünk? - persze akkor repülhetünk külön állaton is, de én... én élveztem ezt a késő délutáni programot és tényleg szívesen megismételném, ha úgy lesz alkalmunk. Gyönyörű ilyenkor a táj, annyira romantikus, mint a filmekben, így némileg elkalandoznak gondolataim, hiszen nem vagyok egyedül és Oscarral élem mindezt át. Nem ijedek meg most már azon, ahogy megszólal és jelzi, hogy ideje leszállnunk, így hát finoman biccentek fejemmel, majd előre hajolok, ahogy kérte, kezeimmel pedig lágyan érintem meg az állat nyakát és fejét. - Kérlek vigyél vissza minket. - remélem, hogy hallgatni fog rám, így egyenesedek fel ismét, majd dőlök neki újból némileg a fiúnak, miközben az állat is megfordul és ahogy kértem tőle, úgy tér vissza velünk a másik hippogriffhez. Az érkezés közben azért még kapaszkodnom kell, de nemsokára már a földön vagyunk, így pedig ideje lenne leszállni az állatról. - Gondolom én szálljak le először. - nem is lesz olyan nehéz ez a művelet, elég egyszerűen csusszanok le róla és jelenleg nem is foglalkozom azzal, hogy milyen kócos lehetek. Csak jókedvűen mosolyodom el és simogatom meg az állatot, ahogy pedig Oscar is leszáll, úgy tekintek rá. - Ez tényleg nagyon jó volt! Nem bántad meg, hogy repültél velem? - kérdezek rá kíváncsian, miközben egy nagyot nyújtózom is. Kissé feszült voltam odafent, ezt pedig most érzem, így egy kis nyújtás nem fog megártani.
Őszintén szólva reméltem, hogy ahogy felszállunk, Alice minden szorongása eltűnik, mert könnyen átragadhat az állatra is, azt viszont nem szeretnénk. Mondjuk olyan esetről még nem hallottam, hogy egy roxforti hipogriff szánt szándékkal ledobott volna valakit, de néha még ezek a jámbor példányok is képesek megbokrosodni. Amikor felszállunk, akkor viszont nem múlik el minden félelme hirtelen, csak a látvány miatt. Igaz, az így is nagy hatással van rá, de érzem a testén, hogy még mindig feszült. - Nem azt mondom, tényleg lélegzetelállító. - nem bocsátkozom vele vitába. De ha a földön járva erre gondolok, hogy fentről így néz ki az út, amin járok, akkor különlegesebbnek érzem azt és a saját napomat dobom fel. Ezt az élményt nem tudom átadni, de talán saját magától is megtapasztalja majd. - Nyugi, nem fogok kikezdeni veled egy hipogriff hátán. - vigyorodom el, bár ahogy a haja az orrom előtt suhan el, elindul bennem valami. A kellemes virágillathoz az előbb elfogyasztott muffiné is vegyül. Azon kapom magam, hogy a táj helyett már inkább a haját fixírozom. Szívesen beleszagolnék mégegyszer, de nem hiányzik nekem, hogy a közben rátört frásztól mindhárman lezuhanjunk. A kettőnk intimszférája nyilván nem ugyanakkora, de most már mintha kezdene feloldódni, csökken a feszültség és még a hála jeleit is mutatja. - Szívesen. - válaszolom, miközben gyorsul a tempó. Most már azt hiszem, hogy ráérzett az ízére. - Legközelebb már egyedül is menni fog. - mondom annak ellenére, hogy kellemeset csalódtam a társas repülésben. A jókedve rám is átragad, részben én is élvezem a repülést, egy ilyen munkával telt nap után felszabadító, részben pedig eszembe jut, hogy ha leszállunk, akkor mindkettőnk feje úgy fog kinézni, mintha madarak hordák volna össze a hajunkat, fészeknek. A nap egyre lejjebb megy a horizonton és az egész égbolt pirosas, rózsaszínes, narancsárgás fényben tündököl, amit az alattunk levő víztükör visszaver. Egy tíz percen belül elkezd sötétedni, úgyhogy még hagyom egy kicsit a lányt élvezkedni, aztán idejét látom a leszállásnak. Megvan az éjszakai repülés bája is, de akkor kellemetlen kérdéseket kaphatnék mind Hagridtól, mind a többi tanártól. Csak nappali repülésre kértem kölcsön őket. - Hajolj előre és kérd meg szépen, hogy vigyen vissza minket a kiindulóponthoz! - utasítom a lányt a tőlem telhető legkedvesebb hangnemben.
[You must be registered and logged in to see this image.]A repülés remek ötletnek tűnt, de ha egyedül kell felszállnom egy hippogriffre, akkor mindjárt nem lesz már olyan szuper. Nem érzem magam késznek erre, egyszerűen nem megy... ezért is kérdezek rá erre Oscarnál és bár kissé ciki a dolog, mégis, életben akarok maradni. Én még egy seprűről is simán lezuhanok, így talán egyértelmű bennem a félsz, hogy egy ilyen állat is ledob majd a hátáról, hogyha nincs velem olyan, aki tudja kezelni is őket. Láttam már élőben ilyen lényt, simogattam is meg, de nem ültem még soha se rajta, de most eljött ennek is az ideje, így némi segítséggel már fel is kerülök a hátára, mögém pedig Oscar, így kezdhetjük meg repülésünket. Arra viszont még csak nem is gondoltam eddig, hogy ahogy feljebb repülünk, én majd milyen közel fogok kerülni a fiúhoz, én eddig még soha, senkihez se voltam közel, így igazán zavarba ejt ez az egész helyzet. Egyértelmű tehát, hogy bocsánatot kérek tőle, de amikor visszakérdez, még jobban elpirulok. Nem hiszem el, hogy nem tudja, miért mondtam ezt. Csak nemet intek fejemmel, ezt nem fogom még jobban kibökni neki, inkább csak körbenézek és nemsokára már a csodálatos tájban gyönyörködhetek. Innen fentről minden igazán gyönyör, a hatalmas kastély, a birtok és a Tiltott rengeteg is, így mosolyodom el, miközben hallgatom a fiú szavait is. - Tudom, de innen akkor is más. - ő lehet, hogy már megszokta ezt, de én még nem. Mindenesetre a hippogriffet a víz felé irányítom, hogy afölött is elrepülhessünk és eközben próbálok észrevétlenül előrébb csúszni, túl sok ez a közelség hirtelen, de amikor megérzem a húzást, talán még közelebb kerülök Oscarhoz, mint eddig, és most már fejemet is felé kapom, így szőke tincseim egy része is arca elé kerül, ebbe biztos vagyok. - És azt ennyire közel kell tenned? - kérdezek vissza ösztönösen, hiszen egy picit távolabb is tudna kapaszkodni, úgy gondolom. Mégis, valahogy meglepően jól esik az, ahogy átölel, hogy hátam mellkasának dől, így bár picit feszült vagyok, szépen lassan mégis elengedem magam és egy picit talán most már magamtól is finoman rádőlök. - Köszönöm, hogy elhoztál! - végülis, nem olyan veszélyes ez a közelség, csak repülünk, én nekem is meg kell értenem, hogy ő se akar lezuhanni innen. Bár most a víz fölött vagyunk, azért a becsapódás eléggé fájdalmas lenne. Ideje viszont picit jobban kiélvezni a hippogriff erejét, így most én is picit mozdítom sarkaimat, mintha egy lovon ülnék és próbálom gyorsabb sebességre ösztönözni, így szárnyait erősebben csapja le, mi pedig megérezhetjük, miként növeli a sebességet. Kissé lejjebb repülünk, hogy az állat lábai szinte a vizet súrolják, majd ez után emelkedünk fel és nemsokára már a Tiltott rengeteg fölé kerülünk. Jókedvűen nevetek fel, most már úgy érzem, kezd minden félelmem elszállni, csodálatos ez a nap.
De én is nagyon élveztem, köszönöm szépen! Majd alkalomadtán lehet valami folytatás. 
//
//
