2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
A fiatal lány éppen a határán áll a gyermek és a felnőtt közötti átmenetnek. Már nem lehet felelőtlen fruskaként tekinteni, ám még híjján lehet azoknak a tapasztalatoknak, amelyek majd nővé emelik. Ettől lenézném? Szó sincsen róla. Nem tudhatom ugyanis, mily körülmények formálták, meglehet jóval érettebb a koránál. Mint ahogyan az sem véletlen, hogy ezen a kései órán magányra vágyott a magaslaton. Vagy már mindent túlgondolok, újra és újra? - Arra nincsen szükség. A mademoiselle nem tartozik számadással. – Éppenhogy emelem meg, majd ejtem vissza a vállamat, anélkül, hogy sértő, netán lekezelő akarnék lenni. A hölgyek irányában mindig igyekeztem megfelelő szinte tartani a magunk fölé helyezést, még ha az örökkön bezárkozó nemesasszony minden szavamat tőrdöfésnek veszi. Érdekes ez, úgy használom a rapírt, hogy elő sem kerül a tokjából. Most kissé remeg a lábam, ám szembe kell néznem az iszonnyal, amely bármikor fegyverré válhat mások kezében. Jobb, ha én magam teszek ellene, mielőtt mások élnének vele vissza. Itt fent, ahol a hideg fuvallat az arcomba csap, végigszánt frissen borotvált államon, egymagamnak kéne tükörbe néznem, ám erőpróbámnak váratlan tanuja akadt a fehérnép személyében. Miután megigazítottam a kalapot, és még mindig nem úgy tűnik, hogy meginognék, sikernek könyvelem el a dolgot. Egy vékony pallón még mindig nem mernék végigmenni ekkora magasságban, ám talán képes lehetek valamellyest uralni ezen félelmemet. A lány ellenben nem néz le, és ezt becsülöm. Vannak fiatalok, akik úgy vélik, ha egy felnőtt gyengeséget mutat, akkor már egyből lebecsülendő. Ő azonban más, mintha toleranciát mutatna. Meglepő, és tiszteletteljes tulajdonság. Elfordulok a meredélytől, és karbafont kézzel vetem a hátamat a kilátó oldalsó falának, hogy meghallgassam a magyarázatát, amely elsőre akár kielégítő is lehet. Úgy látom én magam többszörösen megleptem, ezúttal az üdvözléssel, amely a bemutatkozását követte. Nos igen, nem tartom magam az udvariasság mintaképének, ám valóban már igen kevesen követik a régi hagyományokat, miszerint illik a gyengébb nemet úgy kezelni, ahogyan megérdemlik. Királynőként, ez nem is lehet kétséges. Anyák, múzsák, szeretők, még az emancipált világ ellenére is. Nem tagadnám meg tőlük a szólás, vagy szavazás jogát, ám mindaz, ami bennük rejlik, nem ásható mély sírgödörbe pusztán azért, mert egyenlőséget harcoltak ki. - A hűs levegő valóban jót tesz, ám ha megengedi a hölgy, egy nyugtató ánizsteát ajánlanék fel. Ha rajtunk üt az éjjeli őrség, akkor védelmembe veszem a mademoiselle-t, miszerint segítségemre volt egy kényes ügyben, én kértem a társaságát. – Tapintatosan nem kérdezek rá, hogy vajon mitől nem tud aludni. Ha nincsen oka, pusztán a tanulás okozta stressz, netán az időjárás, nem is érdemel szót. Ha más nyomja a lelkét, akkor pláne nem túl ízléses, ha vadidegenként kiváncsiskodom. Amint úgy alakul, ki fog derülni, ellenben fedje csupán jótékony homály. Szavaira finoman elmosolyodom, és bólintok. Nem csodálkozom, hogy megleptem mademoisille Hachet. Ma érkeztem, kétlem, hogy ki lett volna függesztve a faliújságra, ha van olyan. Jól érti. Ám nézze el, hogy megbizatásom célját nem illendő közölnöm egy amúgy végtelenül bájos ifjú hölggyel. Legyen elég annyi, hogy pusztán vizsgálódom, és majd kihozok belőle.. valamiféle eredményt. – Nem is akarom elrettenteni, hogy halálfalók veszik körül. Ha megrendülne bizalma a rendszerben, pánikhangulatot indítana el. Szükségem van bizalmasokra, ám aligha értendő egy fiatal diáklányra mindez, főleg nem így látatlanban. Most csupán a válaszát várom a teára csábítás ügyében.
Ugyan az volt a terv, hogy egyedül legyek, a cél végülis a gondolataim elterelése volt, szóval annyira nem zavar a társasága, főleg, hogy nem akar megbüntetni. Ha egy felügyelő szabályszegésen kap, és nem büntet meg, akkor mindenképp a szimpatikus emberek közé sorolom. Ami nálam persze csak annyit jelent, hogy a minimális udvariasságot megadom neki, egyébként nem leszek vele kedves. - Ezt mindenképp megköszönöm. - mosolygok rá szokás szerint, bár a gyér megvilágítás miatt a gesztus veszít az értékéből. A tanárokra vonatkozó rész felkelti az érdeklődésemet, de nem fogok azonnal rákérdezni - akkor úgysem mondja el, ha nem akarja. Követem a tekintetét, a mondatát hallva rápillantok, majd újra a távoli fények felé nézek. - Jobb nem gondolni rá. És egyébként sem olyan könnyű innen csak úgy leesni. - nézek le a torony aljába, próbálva kivenni a lenti körvonalakat. Mindig is jó tulajdonságaim közé soroltam, hogy nagyon kevés dolog van amitől félek. Sem a bogarak, sem a magasság, de még a vadállatok gondolata sem ijeszt meg. Biztos másképp lenne ha szemben találnám magam egy sárkánnyal, de amíg ez nem történik meg, addig nem fogok minden apróságtól megijedni. Egyébként is, boszorkány vagyok, meg tudom magam védeni. A büntetés hiánya után újabb meglepetésként ér a kézcsók, amit utoljára talán kislánykoromban kaptam amikor valaki hercegnőként kezelt, és kicsit beleélte magát a játékba. Tudom, hogy még mindig néha előforduló üdvözlési forma, de még sosem volt szerencsém olyan emberhez aki alkalmazta volna. Úgy látszik érdekes estének nézek elébe. Pedig csak azért jöttem ide, hogy vissza tudjak aludni. - Álmatlanság. Azt reméltem ha kijövök egy kicsit talán el tudok majd aludni. - felelem, miközben csodálkozva méregetem az arcát - vagyis az árnyékot amit látok belőle - nem ilyen válaszra számítottam. - Bár nem számítottam társaságra, arra meg főleg nem, hogy az iskola ilyen szokatlan vendégével futok itt össze. - nézek végig a férfin. Az öltözéke elég különleges - mit ne mondja, furcsa - de varázslók között nem kell ezen meglepődni. A büntetés elengedése és a tanárok megfigyelésére vonatkozó egyértelmű célja magabiztosságra vall, bár inkább a saját feladatához való ragaszkodásnak nevezném, szóval magabiztosnak is mondhatnom. Ezekhez a tulajdonságokhoz egyszerűen nem illik az egyértelműen gyengeségnek mondható tériszony. De legalább van egy adukártyám vele szemben. Gondolom nem kötné mindenki orrára. Akiknek ismerem a gyenge pontjait, azok kiszolgáltatottak, és gyorsan megtanulhatják, hogy Alena Hachet kihasznál ha szüksége van valamire. De ez még ráér, egyenlőre jobban érdekel, hogy miért is kell a tanárokat ellenőriznie. - Egyébként miért is van itt? Ha jól értem nem a diákokkal van gond, különben nem nézné ilyen nyugodtan a szabályszegésemet. - figyelem az arcát a kérdés közben. Jó lenne tudni miért is van itt, végülis ha a tanárokhoz felügyelet kell, akkor annak oka van. Már csak azt nem tudom, hogy mi.
Nem gondoltam volna, hogy bárkivel is találkozom még ezen a kései órán. Viszonylag kevésbé vagyok tisztában az iskolai szabályzattal, sejtéseim vannak, hogy az egyetemisták nagyobb szabadságot élveznek, rájuk nem vonatkozik a takarodó, és a tiltott területeket is nagyobb eséllyel látogathatják, de hogy pont a csillagvizsgálóban nézelődne az egyikük, arra nem tettem volna túl sok galleont. Igaz, ebben az is közrejátszik hogy nem vagyok ügyes szerencsejátékos, a hideg logikát részesítem előnyben. A velem szembenálló lány mégiscsak idősebbnek tűnik Leticiánál, ellenben meglepetéséből ítélve még nem végzett az alapképzéssel. Végzősközeli lehet. Szelíd mosolyra ragadtatom magam meglepődése folytán, amit pusztán a szavaiból olvasok ki, arcát most félárnyék védi. - Ne vegye sértésnek a hölgy, de nem érdekelnek a diákok. A tanári kar miatt vagyok itt, hagyjuk rájuk a szankciókat. – Mellé lépek, hogy megtámaszkodjak a korlátban. Itt már igen erőteljesen remegnek a lábaim, mégis rámarkolok a hideg kőre, hogy lenézzek legalább valamennyire. Az egyik kezemmel a tollas kalapot fogom, le ne fújja a fejemről a szél. – Innen szép pofára esni. – Jegyzem meg talán egy kicsit közönséges módon, és oldalt pillantok - Igazán örvendek. Philip Samuels, ahogy mondja. – A kezét nyújtja, itt már lekerül a fejemről a kalap, amit a mellkasomra szorítok a másikkal gyengéden fogom át a karcsú ujjakat, és ahogyan pár órával ezelőtt a tanárnő esetében ismétlek, a fiatal hölgy is megkapja a maga adagját kézcsókok tekintetében. Nem teszek különbséget, s miután Hachet kisasszony igen kellemes társaság jövőjét vetítette előre azzal, hogy a kezét nyújtotta, nem lett volna illendő csak úgy megrázni azt. A csábítás legkisebb szándékát is mellőzve merezve magam elé néztem, nem holmi sármos mosollyal fel a szemébe. - A tudományok minden ágát igen régóta vizsgálom mademoiselle, csak éppen... Az ember döntse le a saját korlátait, így a tériszonyomat leküzdendő tettem itt jelenést. És kegyed? – Kicsit furcsa, hogy a félelmem leküzdési kisérletének még tanut is engedek, ám a döntést nem én hoztam, így alakult. A fiatal lány esetében viszont komoly megmozgat a kérdés, miért itt támadt kedve összeszedni a gondolatait, amikor az ember mindezt az ágyában is megteheti.
A lépteket csak azelőtt hallom meg, hogy az érkező megszólal, így a szavaival egy időben fordulok meg. A szemem már hozzászokott a sötéthez, így nagyjából ki tudom venni a vonalait, de először nem tudom, hogy kit is látok magam előtt. A ruházata miatt először egy szellemre tippelnék, de ahogy tovább figyelem beugrik, hogy láttam nemrég az egyik órán, ha jól emlékszem valami felügyelő... Márpedig a felügyelő jó eséllyel fal van hatalmazva, hogy ugyanúgy kiosszon büntetést, mint a tanárok, és ha a Minisztérium küldte a tanárok munkáját ellenőrizni, akkor a szabályokat szigorúan veszi. Büntetőmunka kilátásban. Legalábbis erre számítok, de a szavaival sikerül lerombolnia ezt az elképzelést. Nem lehet minden minisztériumi szabályimádó. - Nem ad büntetést? Már nem lenne szabad idekinn lennem. - fonom össze magam előtt a karomat és összeráncolom a szemöldökömet, de a sötétben ez aligha látszik. - Egyébként senkire nem várok. - támaszkodom neki a torony kőkorlátjának. Nem igazán izgat, hogy kapok-e büntetőmunkát, végülis, most már mindegy, csak rajta múlik. Bár ha jól vettem ki akkor ezt a felügyelőt nem igazán érdeklik az itteni szabályok, szóval talán megúszom. Ráadásul ha valami felügyelő akkor még jól jöhet ha jóban vagyok vele. - Egyébként a nevem Alena Hachet. Ön pedig... - tűnődöm, hátha eszembe jut hogyan mutatták be az órán. - Mr. Samuels? Ha jól emlékszem - lépek közelebb mosolyogva és a kezemet nyújtom. - Miért jött fel ide a toronyba ilyen későn? Kedveli a csillagászatot? - teszem fel a kérdéseimet érdeklődve. Persze valójában egyáltalán nem érdekel, hogy mit keres itt, ha nem akar büntetést kiosztani nekem. Ha viszont megbüntet, akkor legközelebb a klubhelyiség lesz a legtávolabbi hely ahová az álmatlanság elől menekülök. De ha megúszom, akkor maradok a toronynál. Nyugis hely, és szinte kizárt, hogy bárki idejöjjön ilyenkor... És persze a kivétel erősíti a szabályt...
A Ladyel folytatott beszélgetésem elgondolkoztat. Felfedtem előtte az igazságot, hisz mindig nyílt kártyákkal játszom. Tudja, hogy tériszonyom van, fegyvert adtam a kezébe. Ám tartom annyira avatlannak, hogy nem fog tudni élni mindezzel. Már csak azért sem, mert a drága szőke banyát előbb küldöm a pokolra, mintsem hasznát venné. Meg vagyok győzödve róla, hogy ártatlan, ám paranoid viselkedésével, s a rettegésben, fájdalomban telt évek kihozták belőle azt az ént, amelynek köszönhetően valóban bűnös tettre sarkalja majd magát a jelenlétemben. Ártatlanból bűnös. Ez benne a szép. Inkább, mintsem belekerüljek hálójába, amelyet viszont oly tudatosan szövöget. S hogyan győzzem le önmagamat? Ha már kénytelen voltam felfedni igaz valómat, a fegyvert ideje hatástalanítanom. Szédülés. Hitchcock mozija. Mugli vérvonalból kapaszkodtam fel idáig, a mágiamentes irodalomból, s filmművészetből táplálkoztam kamaszként. Most talán hasznát veszem. Rá kell vennem az elmémet, hogy el tudjon vonatkoztatni a tériszonytól, más kérdés, hogy ez nem így megy. Meg kell próbálnom szoktatnom magamat az iszonytató helyzethez, mert a szőke démon visszaél a helyzettel. Na nem úgy... Bár... az a pofon igen szenvedélyes volt, mást azt hiszem nem is akarnék tőle. Nem sok vesztenivalóm van, de nem szándékozom a fekete özvegy vacsorájaként végezni. Testem a már megszokott puritán zeke és vászonnadrág védi, a bokáig érő katonai zubbonnyal, lovaglócsizmával, vívókesztyűvel, no meg az elmaradhatatan tollas kalappal. Az oldalamon rapír, övemben a töltött pisztoly. Az ember sosem lehet elég óvatos. Főleg ha fölfelé indul, ahol a végzet vár. Ráillesztem lábaimat az első lépcsőfokra, és zordan hágok fel a grádicsokon, mígnem azt érzem, hogy kénytelen vagyok a korlátba kapaszkodni, hogy lassítsam vádlijaim remegését. Késpengényire szorítom össze az ajkaimat, és kilépek a toronyba, hogy lenézzek a szédítő mélységbe. Kellemes illat csapja meg az orromat. Jázmin? Lehet, hogy holmi parfüm, vagy hajbalzsam lenne? Elképzelhető. Fiatal fehérnép hátsója tárul elém, így önkéntelenül is elfordítom a tekintetemet, nem illő a kiszolgáltatott helyzettel visszaélni. Főleg, hogy a kislány diák lehet, a gyermekem lehetne. Nem, talán idősebb a vonásai alapján. Miután nem szándékozom visszaosonni, s hallhatta lépteimet, még mindig markolva a korlát egyik hideg csövét, kimérten biccentek. - Bon Soir mademoiselle. Igazán sajnálom, meg hogy megzavartam az esti magányt, bizonyára vár valakit. Ez esetben távozom. – Bólintok, ám megvárom a válaszát, hölgynek nem fordítunk hátat. Magától értetődő, hogy magázom, nincsen az a nőszemély, akit letegeznék, kortól függetlenül az illető engedély nélkül. Feljebb lépve a falnak támaszkodom, hogy ne legyen annyira látványos a lábam remegése, s a zubbonyt szárát az egyik csuklómra tekerem. Logikus, nem vagyok tanár, sem egyéb őket érintő felügyeleti szerv, viszonyom a diákok felé semleges marad. Így aztán nem tisztem megfeddni, csak mert elkószál ilyen későn. A magyarázat mindenesetre érdekel.
Szeretem a csendet ami éjszaka körbeveszi a Roxfortot. Nincsenek autók, nincsenek bulik, nincs semmi, csak az ég a csillagok és az alattam elterülő hatalmas birtok. Mintha az egész az enyém lenne. A tavat ilyenkor csak egy hatalmas fekete foltnak látni, a Tiltott Rengetegből pedig csak a fák csúcsainak körvonalai látszanak. Távolabb pár fényfolt jelzi hogy hol van Roxmorts, de más már nem látszik belőle. Néhány denevér és éjszakai madár repül el a torony mellett, de más itt nem mozog. Csend van. Persze nem kéne itt lennem. Már rég a klubhelyiségben lenne a helyem, és az asztronómiát is leadtam már, szóval semmi mentségem nincs arra, hogy mit keresek itt az éjszaka közepén. De egyszerűen nem tudtam aludni. Nincs különösebb oka, mégis hiába forgolódtam az ágyban nem tudtam lehunyni a szemem, szóval megelégeltem és magamra kaptam egy rendes nadrágot meg egy kabátot és felmásztam ide a toronyba. Azt reméltem, hogy a mozgás - messze van innen az alagsor - és a hideg levegő majd jót tesz, és talán így is lesz. Most viszont még nincs kedvem visszamenni. Itt úgyis kisebb az esélye, hogy valamelyik tanár, vagy épp Friccs belém botlik. Tudom, hogy még reggel előtt vissza kell mennem, de olyan jól esik a korlátnak dőlve beszívni a hűvös levegőt. Nem először jöttem ide ilyenkor, már pár éve ez az a hely ahova kijövök ha valami bánt, vagy nem tudok elaludni, mint ma. A friss levegő általában segített, lenyugszom tőle egy kicsit és ha szerencsém van el is álmosodom. Már csak vissza kell jutni valahogy az alagsorba anélkül, hogy Friccs észrevenne. Már van tapasztalatom, az évek alatt sikerült olyan útvonalakat találnom amiket ritkán ellenőriz, bár eleinte kaptam pár óra büntetőmunkát az éjjeli kiszökésekért.
Remélem jó lesz^^//