Abigail & Cameron (Leo)

A bagolyházba tartok, hogy elküldjek egy levelet apának. Ugyan a szünetben rákérdezett a bálra, de nem válaszoltam, anya így valamit sejt a dolog körül, ezért jószerivel minden levélbe belekerülne, ha rajta múlna, szerencse, hogy nem rajta áll. Amikor ez szóba kerül megint nem ússza meg semmi sem szárazon, azonban jószerivel már az is furcsa, hogy még mindig ugyanúgy reagálok a dologra, és az elmúlt időszakban - így karácsony tájékán - megdönthettem a saját rekordomat a bőgések számával, annyiszor tűntem el mindenki szeme elől ilyen célból. Újból hazamenni, és látni apát, és persze emellett kavargott a levegőben a Leo-ügy, azonban apa nem kérdezte egyikünk sem, hogy miért nem állunk szóba a másikkal, emellett pedig esélyes, hogy emésztette magát a dolgon. És sajnos ugyebár a tudat, hogy beteg, mi pedig itt hajbakapunk, nem túl nyugtató. Tartottam magam a megszokotthoz, hogy előtte nem fogok sírni, de ezt - tekintve a körülményeket -, elég nehezen sikerült megvalósítanom, így elbújtam, és Brumm Úr társaságában pityeredtem el, vagy elmenekültem, ha éppen megindult a napi sós víz adag.
Gondoltam átrontok a kis udvaron, úgy jóval gyorsabban ott vagyok. Lehajtott fejjel igyekeztem túljutni a helyen. Még egy kőbe is jó erőset belerúgtam, annyira igyekeztem. A kutyafáját, hogy a rengetegre emlékeztet még egy szerencsétlen kavics is. Nem, nem csúszom át depisbe, elegem volt belőle. A léptek zajából úgy tűnik más is éppen most botorkál át a helyen, és csak egy pillanatra emelném fel a fejem, hogy köszönhessek az illetőnek, már nyitom is a szám, amint felnézek, csakhogy Leoval találom szemben magam a szökőkúthoz érve.
A szám úgy ahogy volt, tátva maradt. Képtelen voltam, akárcsak egy "sziát" kipréselni rajta, nem is érkeztek hangok belőle. Azóta az este óta nem beszéltem vele. Sőt mi több, már az, ha csak rá gondoltam, már az is merőben emésztgetett. Kerültem, lehajtott fejjel battyogtam néha, hogy semmiképpen se láthassam, és a többi. Óvódás módszer, viszont úgy éreztem talán használ, legalább egy rövid időre. Valójában pedig néha ettől még rosszabb volt az egész történet, mert nem akartam rá gondolni, és nagyon-nagyon hiányzott is, és ez a kettő elég ellentétes, így akármelyiket is éreztem bűntudatom volt, hogy létezik a másik, Charlene-ről nem is beszélve. Hiszen ez az egész... Amiatt szintén lelkiismeretfurdalásom van, hogy bántom őt azzal, ahogy érzek, és sajnos hiába próbálkozom, semmi változást nem sikerült elérnem ezügyben. Tulajdonképpen bőgök egy sort apa miatt, majd váltásként a Leo-ügy, de persze mások társaságában azért igye3kszem tartani magam, és szokásomhoz híven csak mosolyogni, mégha ez pár esetben nem is sikerül, vagy igen erőltetett lesz. Fantasztikus!
- Leo... - suttogom magam elé. Ez minden, ami kicsúszik a számon. Még az övén is több: a srác szájából kiesett a cigi, amit rövidesen fel is vesz a földről. Nem akarom tudni, hogy éppen miért akart rágyújtani... Rossz belegondolni... A csuda vigye el. Csinálj már valamit, ne állj már itt bambán, az Isten szerelmére. El kell tipliznem innen... Azonnal. De hiába súgja az agyam, a lábaim mozgásképtelenek, csak állok ott dermedten. Majd újra megszólal, és csak dadog. Ez a cigi hiánya, vagy ezt most én idéztem elő? Nem szokása dadogni. Vagy ez megint valami, ami előlem rejtve maradt? Örül nekem. Most tényleg, vagy csak úgy mondja? Azon agyalok, hogy vajon kitől jött... Abi fejezd már be!
- Én.... én... - nagy levegő, és közben elnézek oldalra, hátha csak hallucinálok, és mire visszafordulok már nem lesz itt. Nem, nem álmodsz, tényleg itt áll előtted, az ördög vigye el. Vagyis ne, ne vigye el, csak... ez most túl sok. - Charlene... Marie... - hirtelen azt sem tudom mit mondjak. - Charlene a legjobb barátnőm. Tudod milyen érzés volt sírni látni? Ráadásul ahogy kiderült, hogy pont miattunk... Én nem akarom bántani őt... És pont vele, pont őt kellett megcsókolnod? Marie nem beszél velem, noha ez egyszerűbb lenne, ha nem lett volna igaza, de... de igaza volt. És hiányzol, és... de ez... ez nekem túl sok, fogalmam sincs, hogy mit csináljak, erről pedig kb. senkivel nem beszélhetek.... Nem, nem szabad... Ez az egész nem helyes - jönnek elő a könnyeim. - Főleg, hogy még a nevedet sem tudom biztosan a bál után, és nem akarok csak egy strigula lenni, és Charlene... nem, nem akarom bántani őt. Ezt érted? - nézek a szemeibe.