2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Csak sóhajtok egyet és igyekszem tényleg nem elnevetni magam. A srác idétlen bemutatója mulatságosra sikeredett, de aranyos volt. Meglep, hogy ezt gondolom, de tényleg aranyos volt ahogy itt bugdácsolt zavarában. Ritka látni egy olyan srácot aki kívülről magabiztosnak látszik és belülről mégis ennyire esetlen és aranyos. Fura, ritka és fura. Persze amellett, hogy a kezdeti feszültségem elszállt előtör belőlem a gyógyító is és hát akármennyire is akar nagyfiút játszani észre veszem ám, hogy a karja mozgatása és ha erőt fejt ki rá az fájdalmat okoz neki. Nem szokásom könyörögni vagy kérlelni a betegeket, hogy elláthassam őket, ez esetben mégis többször felajánlom a segítségem amit végül elfogad és ettől határtalan örömet érzek. Tutira napszúrást kaptam míg kint álldogáltam. -Talán nem miattad, de azért vagyok hogyha történik valami tudjak segíteni, itt pedig történt valami, nem de bár? Úgyhogy ne siess annyira. - Állítom meg. Az rendben is van, hogy megnéztem a karját, de mégse engedhetem el ugyanazzal a fájdalommal egyetemben. Ez olyan mintha egy lovasversenyen elindulna a zsoké ló nélkül, fél munka nem munka. -Én is örvendek Greg. Ezt had ítéljem meg én, jó? - Rá se nézek miközben ezeket a szavakat mondom. teljesen leköt az, hogy megvizsgáljam a karját alaposan, hogy biztosan ne legyen az, hogy elsiklok egy fontos részleten. Végül a srácnak vagyis Gregnek igaza lesz abban, hogy egy kenőcs elegendő lesz. Mivel vélhetően második és harmadik alapos áttapogatás, forgatás után sem vált törés gyanússá így hát gondolom a kenőcs valóban elég lesz, ha meg nem múlik a fájdalom akkor felkeres valaki sokkalta tapasztaltabb, többet látott medimágust. Én még csak tanonc vagyok bármennyire is szeretnék már ebből az árnyékből kilépni. -Nagyon szívesen, remélem segítettem. - Adok egy tubus kenőcsöt neki miután bekentem az érintett felületet. Hát nem mondhatnám, hogy szokványos srác. És örömmel vettem észre, hogy egyáltalán nem hasonlít Leo-ra. Ez megnyugtató. Az a srác kihoz a béketűrő képességemből akárhányszor csak találkozunk. Ellenben ez a srác egész aranyos és a csetlése-botlása ellenére azért el lehetett vele beszélgetni még ha nem is volt annyira tartalmas a beszélgetés. Most viszont vár rám még egy kiadós unalom amit már alig várok.
Nem nagyon feltartani, biztosan itt ólálkodik valami nagydarab fickó, aki a kegyeit lesi. Én legalábbis ezt tenném, hiszen a medimágus tanonc azon túl, hogy gyönyörű, még kedves is. Nagyon messze áll azoktól a kellékbabáktól, akikkel a korábbi bevetéseimen találkoztam. Több rázós küldetésem volt Sonia oldalán, ő most úgy tűnik, valami komolyabba fogott, mert lassan második hónapja el van tűnve. Ebből is látszik, hogy a magamfajta élete sosem jelenthet elköteleződést barátok, szövetségesek iránt, minden olyan múlandó. Ellenben a szép lány mosolya öröknek tűnik, próbálom letörölni a pírt, amely kiül az arcomra, de nehéz, ha már így zavarba tudott hozni. Főleg, hogy akkorát estem a jelenlétében, hogy öröm volt nézni. Bezzeg, ha éles helyzetben fordul elő ilyesmi, akkor vélhetően az életemmel fizetek értek. Bólintok és úgy döntök, hogy nem tartom fel tovább, nyilvánvalóan én vagyok a nem várt esemény. - Jól van, már megyek is, végülis nem miattam vagy itt. – Mozgatom meg a karomat, miután megvizsgálta. Estem már nagyobbakat is, mégis túléltem, most vélhetően a helyzet komikusságának köszönhetően tűnik zűrösnek a dolog. Nyilván jól esik a törődés, de a kezdeti nyavajgást követően képes vagyok a sarkamra állni. - Örvendek Jasmine, vagyis Jas. Nem vészes tényleg, ha adsz egy hűsítő kenőcsöt, azzal bőven elleszek. – Bólintok, és nem húzom ki látványosan a karomat az érintéséből, annyira nem akarok tapló lenni. Hagyom, hogy még megforgassa. Nem fojtom magamgba, hogy bizony húzódik rendesen, de oda se neki, ebcsont beforr, főleg, ha nem tört el. Ha végre elengedte, akkor felállok, és kisandítok a sátor nyílásán át, ahol bejöttem. Az üdvrivalgás tényleg a verseny végét jelentheti, és miután kaját nem találok itt, esélyesebb, hogy inkább máshol kéne szerencsét próbálnom. - Nos köszönöm. – Amint megkaptam a kenőcsöt, vagy már be is kente, már intek is. Biztosan összefutunk még. A lány feltűnően csinos, nem fog egykönnyen kimenni a fejemből. Megcélzom a nagytermet, hogy megejtsem az ebédemet.
Igazán heves egy lány vagyok, ilyen a természetem, sokaknak gondot jelent, de néhány barátomnak azonban nem okoz gondot és így szeretnek ahogy vagyok, a többiek miért érdekelnének? A szókimondóságom is egy olyan dolog, hogy aki nem akarja hallani az igazságot, nos az befogja a fülét. Ha valami nem tetszik azt nem nyelem le és kiállok az igazamért is. Belőlem próbáltak már lábtörlőt varázsolni, nem jött össze. Mostanra kissé jobban eligazodom a gyengélkedőn, bár a viszonyunk a Miss tökéletes kisasszonnyal azóta is viharos, mi több, egyszerűen katasztrofális, de ennyi baj legyen, nem szerethet mindenki ezzel tisztában vagyok és nem is zavar. Viszont a srácra tényleg elég durván szóltam rá pedig hát különösebben nem csinált semmit csak kérdezett, na igen, az idegeim pengeélen táncolnak csak tudnám miért. -Nem tudsz, de köszönöm, egyszerűen csak ilyen napom van, majd elmúlik. - Még egy halvány mosoly is telik tőlem, egész jó vagyok. Ok nélkül nem szeretek senkivel sem durván viselkedni, de ez egy ilyen nap, Uther sincs itt és az a ringyó is a mólóknál lehet míg én itt penészedem meg a sátorban. Ugyan, kiakarna megfulladni egy úszóversenyen, mi szükség van itt ránk egyáltalán? De ha lemegyek a partra vagy észrevesznek és büntetést is kapok feladatmegtagadásért vagy éppen valaki tényleg megakar fulladni és akkor nem vagyok a helyemen. A sráccal ugyan kissé kedvesebben is bánhattam volna, de tény ami tény kissé puhány, olyan pasas akiből papucsférj lesz vagy nagy eséllyel hajlik felé. Viszont tagadhatatlan, hogy egy bizonyos pontról egész jó a profilja..minek hazudok, a srác megüti a mércét. Viszont ez engem egy cseppet sem érdekel, csak ennek a napnak legyen vége. Csak pislogok párat amikor egy kisebb esésből átmegy egy másikba és végül minden a földön van vele együtt. Nem tehetek róla, de elmosolyodom, vicces volt a jelenet. De mikor fájlalni kezdi a karját már én is komolyabban veszem. -Na elég az akrobatikai mutatványokból, jelesre vizsgáztál, most pedig had lássam a karodat, ha te látod el valószínű, hogy tényleg levágod vagy helyette a lábad. - Mosolyodom el. Nem szeretem ha egy beteg ellenkezik vagy tagadja ami nyilvánvaló, tetszik, hogy a srác nem hazudik e téren, jó talán megpróbálta az elején semmiségnek tekinteni, de legalább belátta, hogy nem az és ez jó, helyes döntés volt. -Én pedig Jasmine. Jas. Ma egy úszóverseny van és azt hiszem még egy ideig tartani is fog. - Megfogom óvatosan a karját, végig tapogatom gyengéden, de nem érzem, hogy eltört volna, húzódás, ez lehet csak. -Jó hír, nem tört el, viszont valószínűleg meghúzódott, ha szeretnéd tehetünk rá valamilyen kenőcsöt ami enyhíti a fájdalmat és egy szorosabb kötést, mivel nem tört el a gipsz felesleges. De sínbe lehet ajánlatos lenne tenni a karod, persze nem erőltetem, a te döntésed, csak kisegítő vagyok, a szakértő most nincs itt. - Azért nem én vagyok itt a fő ember, sokat tudok, elég sokat, de kevesebbet, mint a főnővér és ha igazi véleményre vágyik akkor Őt keresse, bár biztos vagyok benne, hogy igazam van. Egy nagyobb üdvrivalgás hangzik fel, valószínűleg az első fordulónak ezzel vége is, csak sóhajtok egyet. Erről lecsúsztam.
Érdekes, hogy mennyire tud hatni az emberre az, ha nincsen feladata. Unom magamat, ennél még az is jobb lenne, ha Soniával Moszkvában lennénk, beépülve valami kelet-európai maffia köreibe, hiszen az oroszom csodásan dallamos, és nem kell rajta gondolkoznom, hogy ki vagyok én. Játszom az adott szerepet. Míg most teszek-veszek, étkezem, órákra járok, alszom, és ha megszólít valaki, akkor a magam egyszerű, kisfiú módján próbálom lereagálni. Érdekes, hogy míg a kiküldetéseken maga vagyok a megelevendett csábítás, itt ha valaki tényleg engem akar megismerni, egyszerűen leblokkolok. Mint ahogyan a szép barna hajú lány esetében, aki egy kicsit erélyesebben szól rám, s a frappáns válasz bizony nem jön csípőből, eszembe sem jut vészmegoldás, a hátrálásom előbb csak komikus, majd tragikus jelenetbe fog torkolni. De ne szaladjunk előre. - Miért vagy ideges? Tudok valamit segíteni? – Feltételezem, hogy mert sok a dolga a rendezvény kapcsán, hát hiába na, a gyógyítók élete már csak ilyen túlpörgetett, mert aurornak készülök, a küllem alapján már sikerült összeraknom, hogy ez valami orvosi sátor lehet, ahova betévedtem. A dolognak az a jó oldala az, hogy belefutottam a csinos hölgybe, a rossz az, hogy nem tudom helyén kezelni a dolgot, és akkorát esek, hogy öröm nézni. Némi reccsenést is hallok, remélem valamelyik faláb volt az, és nem a karom, amibe némi éles fájdalom is hasít. A nyújtott keze után nem nyúlnék, de még az asztalterítővel együtt mást is magamra rántok. - Hogyaza... - Próbálok feltápászkodni, végül mégiscsak elogadom a segítségét. - Nekem is érteni illik ahhoz, hogy lássak el valamit... de ha a mai szerencsenapon hozzákezdek, akkor még leamputálom a karomat. – Felelem kínlódó mosollyal. A karom talán nem tört el, ám jól megzúztam, az biztos, ránézni sem merek. Mintha földhöz vágott volna egy hegyi troll. Azért vagyok annyira férfias, hogy vele nevetek, végülis inkább ez, mintsem sajnáltassam magamat. Most, hogy talpon vagyunk, belenyugvóan ülök az asztalra, amin sikerült átesnem, egy pillanatra átfut az agyamon, hogy fordítva mennyivel, de mennyivel izgalmasabb lenne. Elvörösödni szerencsére nem sikerül, arra viszont nincsen ráhatásom, hogy egy pillanatra ne találkozzon a tekintetünk. Le kéne lépnem, biztosan sorban állnak nála a srácok. Franc! Végül mégis elhelyezkedek az asztalon, ahogy kérte, nem próbálom játszani a macsót, fáj mint a rosseb, őszintétlen dolog lenne tagadni. - Amíg helyreteszed, elmondod, hogy mi folyik kint? Gregory vagyok. Greg. – Kérdezem, hogy legalább elvonjam a figyelmem arról, hogy azon túl mennyire szexi, milyen magabiztos, ráadásul ez a gyógyítós vonal, igazi önzetlen angyal.
Tulajdonképpen nem mindig voltam ennyire irritáló személyiség. Egész kicsinek még mondhatni tündéri természetem volt, de tényleg, csak aztán bekerültem a Roxfort-ba és itt mit sem értem azzal, hogy édes meg aranyos vagyok. Hát váltottam és nem mindenkinek jön be a változásom. A szüleim szerint elvadultam, csak tudnám ezt hogyan értik. Szerintem nem változtam akkora mértékben, hogy ez nekik szembe tűnjön, egyszerűen felnőttem és kész, törődjenek bele. Uther legalább nem ítélkezik felettem ilyen szinten, legalább is nekem úgy tűnik nem igazán izgatja, hogy milyen a személyiségem amíg képes vagyok tanulni tőle olyan mértékben, hogy az hasznos legyen. Annyiban talán mindenkinek igaza van, hogy néha ok nélkül vagyok bunkó, mint például most is. Ez a srác sem csinált semmit csak kérdezett tőlem én pedig a legszebb, legaranyosabb énemmel belé is fojtottam a szót. Csak sóhajtok és megpróbálok egy másik, kissé kedvesebb arcom elővarázsolni. Végül is, a srác tényleg nem csinált semmit amiért így kellene viselkednem vele. Bár az arckifejezése sem arról árulkodik, hogy sok ilyenben volt része, meg is lep, hogy szinte meghátrál, látom, hogy meg van lepődve, na igen, aki először találkozik velem körülbelül így reagál. -Nincs harag, én vagyok kicsit idegesebb a kelleténél, szóval bocsánat! - Mondom és egy kis mosolyt is magamra erőltetek, hogy legalább ez legyen valamennyire pozitív. Végül rá kell jönnöm, hogy nem sikerült valami hitelesre a mosolyom, mert a srác hátrálni kezd és szépen átbukfencezik az asztalon. Más helyzetben most megpukkadnék a nevetéstől, de most csak aggódva lépek oda és nézem meg történt-e valami komolyabb. -Előfordul, a pocsék napok gyakoriak. - Égő vörös arca megmosolyogtat és az ajkának beharapása, zavara meg még inkább. Bár meg kell hagyni remekül rejtegeti, hogy fájdalma van, de hol lennék én ápoló ha ezt azért nem venném észre. -Díjazom, hogy nem nyavalyogsz a fájdalom miatt, de szerintem azért nem éri meg eltitkolni, ápoló vagyok, vagyis annak készülök, tudok segíteni ha hagyod. Persze nem fogom rád kényszeríteni, de jobban jársz ha hagyod, hogy segítsek. - Teljesen komoly vagyok és bár talán ijesztő is, de ettől még igazam van. Lehet eltört valamelyik csontja vagy meghúzódott és ha nem hagyja kezeltetni akkor csak rosszabb lesz. Most már picit kacagok is, mert a terítős mutatványra nem számítottam. Szegény, eléggé zavarban van és nem értem mitől hiszen nem is akarom megenni na meg nem vagyok valami híres és szép lány aki előtt bénázna, úgyhogy kicsit talán még fura is nekem a srác. Nyújtom felé a kezem, hogy fogja meg és én majd felsegítem, ha ez megtörtént akkor csípőre tett kézzel mérem végig. -Ülj az asztalra és mutasd a karod! - Ezt tekintheti parancsnak is bár nem tudom igazából miért szentelek neki ekkora figyelmet, másoknak egy percig nem könyörgöm, hogy vizsgáltassa ki magát. De ma kicsit labilis vagyok, tudjuk be ennek.
Itt az iskolában nem szoktam másokhoz csapódni, sokkal egyszerűbb magamban elfogadni a reggelit, hiszen ha már másokkal kell társalognom, akkor akaratlanul is megbánhatom őket azzal, hogy túl nyersen vállalom fel a saját véleményemet. Van nekem olyan? Már annyit épültem be, hogy tulajdonképpen nem is tudom, hogy mi az a norma, amelyhez tartani akarom magam, voltam már mindenre elszállt orosz maffiózó, laza szerencsejátékos, tulajdonképpen már magam sem emlékszem, hogy mihez kéne igazodni. Talán itt az ideje, hogy egy nagyobb szünetet tartsak, egy ideig ne vállaljak megbizatásokat, és itt a kastélyban teszteljem magam, hogyan is reagálok a különböző helyzetekre, ha nincsen előttem a séma, aminek meg kell felelni. Óhatatlanul vissza fognak köszönni a régebbi szerepeim, el kell rugaszkodnom tőlük, és csakazért is legbelül kutatni, hogy vajon ha tényleg Greg véleménye számít, akkor hogyan is döntenék? Nem teljesen fedi a valóságot, hogy megszeppenek, pusztán nagyon meglepődöm a határozott fellépés hallatán. Még a szemöldököm is felugrik, hirtelen annyira elnémulok, itt még csak az asztalnak hátrálok neki, és nagyon nehéz tartani a szemkontaktust. Valahogy azt szoktam meg, hogy a lányok másodlagos szerepet játszanak a kémjátszmákban, és csak az a lényeg, hogy kihúzzuk belőlük az infomációt pár szépen elhelyezett bók kíséretében. De ő... - Köszönöm, megtisztelsz, remélem, hogy valóban nincsen harag. – Bólintok most már egy fokkal mosolygósabban, amikor magam sem értem, még egyet hátralépek, és esek át az asztalon. Nem is az ütközés ténye fájdalmas, bár a könyököm koccant egyet, hanem égővörös lesz az arcom, amelyet egyébként sokan csinosnak mondanak, ám az a szakmámhoz kell, civilben nem élek vele vissza. - Jól, jól, bocsánat ezért is, ma úgy tűnik ritka pocsék napom van. – Felelek az ajkamat beharapva, és már éppen tápászkodnék fel, amikor érzem, hogy a könyököm bizony komolyabbat kapott, nehezen mozdítom. Teljes súllyal sikerült megroppantanom. Mégis magam alá húzom, hogy ne kelljen bevallani, inkább félrenézek. Ez a kémjátszmáknál működik, ám parancs hijján fogalmam sincsen, hogyan kéne reagálnom. – Fel, már itt se vagyok. – Ép kezemmel nyúlok az asztal után, erre még a terítőt is lerántom mindennel együtt, ami rajta volt. Nagyot sóhajtva meredek a lányra, aki minden más helyzetben egy gyönyörű angyal lenne, most éppen a hóhérom, aki végignézi a szánalmas ráncreakciót.
Tényleg hatalmas nagy kicseszés ez az egész. Jó, én vállaltam, hogy kisegítő leszek, mert bármennyire is unom néha helyre pofozni Uthert attól még szeretek segíteni a komoly eseteken, itt persze nem azokat értem akik mindent megesznek ami a kezükbe kerül aztán jönnek egy kemény gyomorrontással. Szeretem a titkokat és rejtélyeket, ez az egy dolog amiért még mindig itt vagyok, megakarok tanulni mindent csak az a kár, hogy ez egy roppant lassú folyamat. De hát mit lehet tenni? Ám amellett, hogy szinte éhezem a rejtélyekre ott van az is, hogy szeretek szórakozni és a kettő dolog nem igazán fér meg egymás mellett. Vagy éppen valaki törött karját teszem helyre egy kiadós koktélos este helyett vagy egy békaragyás emberke arcát próbálom emberivé tenni egy csajos ott alvós buli helyett. Nem mintha bővelkednék barátnők terén, a sok hülyét nem tudom elviselni magam mellett, Uther az egyetlen olyan ember aki bár néha idegesít akkor is mellettem áll, egy fura barátság késztet rá, hogy maradjak és segítsek neki ha szüksége van rá. Azt meg már meg se tudom számolni, hogy mióta nem voltam szerelmes, nem mintha annyira oda lennék ezért az érzésért. Oly felesleges, fájdalmat okoz csupán nem többet, ráadásul azzal nem lehet elérni semmit ha az ember a szerelemre épít. Ostobaság. És nem azért mondom ezt, mert volt már egy nagy csalódásom hanem ennek meg van a logikus számítása is, a szerelem őrültség, hatalmas nagy badarság. Így hát amikor megijeszt az a viszonylag jóképű srác kicsit dühösebb vagyok a kelleténél, férfiak közül csak Uthert viselem el. Lehetetlen viselkedésemet azonban minden akadály nélkül be is mutatom neki amitől kissé mintha meg is szeppenne. Egy nagyot sóhajtok és kissé összerendezem a gondolataimat. Miért kell mindig ilyen elviselhetetlennek lenned Jasmine! Visszhangzik a fejemben Brian szavai, a volt pasim egy percig se rejtette véka alá, hogy vad vagyok és, hogy Ő egy gyengédebb lánynak gondolt. Én azonban nem vagyok az aki behódol bárkinek is, az ilyenek menjenek a fenébe! -Jó-jó, tekintsük meg nem történtnek. - Kicsit azért van némi bűntudatom, hogy úgy felkaptam a vizet holott egyszerűen csak kérdezett. Milyen remek ápolónő lesz is belőlem, ha a beteg nem tetszik majd leordítom a haját, hogy hajnövesztőt is ajánlhassak neki a végén..jesszus. Nekem elment az eszem ez már tuti. -Bocs az előbbiért. És igen van kaja a nyugati...- szélen, fejezném be a mondatot, de ekkor a srác egy hatalmasat zakózik. Mivel nem tudom mekkorát esett ezért azonnal mellette termek és leguggolok mellé. -Jól vagy? Midet ütötted meg? Fáj valamid? Válaszolj! - Na igen, azonnal kitör belőlem a gyógyító, bármennyire is idegesítő vagyok az köztudott, hogy a munkámban elsőosztályú vagyok, ezt merje megkérdőjelezni bárki is! -Feltudsz állni? - Ha semmi baja akkor nincs miért aggódni, de ha meg mégis akkor annak utána akarok járni, láthatólag máshol amúgy sincs szükség rám. Na igen, ma valahogy hátsó soros lettem, talán ez is lehet az oka a remek hangulatomnak.
Tulajdonképpen ezért gond, ha sokáig nem mozdulok ki. Szerepet játszani oly könnyű, rámbíznak egy feladatot, hogy épüljek be az oroszokhoz, játszam a kemény macsót, vagy éppen az arabokkal szerencsejátékozzak, ám ha ilyen hosszú téli szünet vágja ketté a munkaévet bizony kénytelen vagyok visszasüppedni saját jellemembe, hiszen amíg a Roxfortban vagyok, önmagamnak kéne lennem, ám már annyi álcát vettem fel, hogy tulajdonképpen azt sem tudom, hogy ki vagyok én. Ha a tükörbe nézek, jóképű srác néz vissza, ám alig volt eddig időm magammal foglalkozni, vagy éppen izlést kialakítani. A lány aki az utamba akad nem is tudom, hogy valamelyik énemnek lenne a zsánere, mert ahogyan megszólal, engem azonnal elnémít. Ám erre mondom, hogy az ilyen példányok nem szoktak egyedül futni, s annyira nem vagyok elszállva magamtól, hogy felfigyelne rám. Azt hiszem nem is vagyok az ő kategóriája, így mindegy is. Nem is tudom, hogy miért nem vágok vissza, de első blikkre ez valahogy nagyon nem megy. Keresem a hangomat, s végül bólintok. Határozott, magabiztos, nem túl szokványos, talán tényleg zavarom. Egyet hátrálok, bele is ütközöm egy asztalba, s már fordulnék is hátra, hogy tényleg ne zavarjam, de köszönés nélkül mégsem lehet csak úgy lelépni. - Valóban nem vettem észre, bocsánat... – Adom meg magam a felcsattanó hang hallatán. Amilyen szép, olyan kemény, ez igen. Hol is a kijárat? A végén még teljesen hülyét csinálok magamból, hiszen az ilyen csajszikért sorba szokás állni, nekem pedig sem időm, sem kedvem nincsen, hogy hülyét csináljak magamból. Még ennél is jobban. Nem is várhatom, hogy meglásson, már biztosan hozzá van szokva, hogy nálam csinosabb arcú srácok is ostromolják. Bizonytalanul mosolyodom el, és intenék, hogy én már megyek is, nem akarom itt zavarni a köreit. - Azt hittem, hogy a rendezvényeken van kirakva valami... kaja a nézőknek. De mindegy is, nem fontos... – Lépek még egyet hátra, és ez az a pont, amikor már túl zavarban voltam, és sikerül átesnem a mögöttem lévő asztalon. Nem ütöm meg magam túlzottan, már az is valami, hogy a farmerzsebbe töltött pálcámmal nem robbantom le a fenekemet. Sokkal nagyobb égés, hogy ha elneveti magát. Mázli, hogy ebben a sátorban épp nem volt más...
Bár itt vagyok és nem a sátorban továbbra sem tudom kivenni, hogy a versenyzők kicsodák, az se ad több segítséget, hogy néha egy-egy ház üdvrivalgásban tör ki. Ettől még továbbra is tudatlan maradok. Azonban a tervem, hogy lemegyek közvetlenül a tópartra azonnal meg is hiúsult. Csak egy nagyot sóhajtok bosszúságomban, naná, hogy főellenségem ott van a stégen. Persze, míg engem beraktak egy fóliasátorba addig Ő a víz mellette lengethette a fehér kendőjét mondván, hogy Ő csak a munkáját végzi, nem bánnám ha valaki nyakon önthetné egy vödör jeges vízzel vagy kiugrana egy polip és a mélybe rántaná. Nem vagyok én alapjáraton ellenséges, de azért van egy határ amit ha valaki átlép hát onnan nem lehet visszatáncolni és kihívja az utálatom és haragom. Ő pedig nem csak átlépte a határt egyenese letarolta. Többször kiakart rúgatni az ápolók közül, mert féltékeny és irigy a tudásomra. Tudja, hogy csak addig van hatalmon míg én tartom a szám, de ha egyszer elcsiripelem miket művel és mennyi bakit vét bizony páros patával rúgnák ki az ördögöt a gyengélkedőről. Erre a gondolatra elmosolyodom. Milyen szép is volna. Talán túlságosan is elmerülök a gondolataimba így nem hallom meg a lépteket amik felém közelednek, a hangra összerezzenek, bár nem vagyok ijedős. -Neked is szia! - Mondom gúnyosan, milyen jó, hogy a köszönés nincs beleírva a házirendbe. Egyesek igazán tanulhatnának belőle. -Ha nem vetted volna észre épp a versenyt figyelem, nekem itt dolgom van. - Mutatok a sapira a fejemen ami a jellegzetes fehér kis vacak ami jelzi, hogy ápoló tanonc vagyok. Igazából úgy utálom ezt a sapkát mint a fene, de háborogni a szobán belül és halkan. Végül csak sóhajtok. Kissé bunkó voltam így hát visszaszívom, de csak magamban. -Kezdjük elölről, mit keresel? - Kérdezem kissé már kevésbé bunkón. Ez nem az én napom. Mondjuk ez a srác is a legjobbkor jön faggatni mikor a sátran kívül magam sem láttam többet eddig, induljon a felfedező túra. Egy pillanatra végig futtatom tekintetem a srácon, átlagos, állapítom meg. Egy a szerencséje, hogy nem rajtam kereste a mosdót, hát akkor rögtön varangyos békává változtattam és behajítottam volna a tóba.
Egy maradandó lábsérülésnek köszönhetően nem lenne túl szerencsés, hogy éppen én ugorjak be úszóversenyen részt venni, ám a mai nap a pihenésről szól, Sonia valami távoli kiküldetésen van, míg nekem pusztán a papírmunka maradt. Viszonylag korán elszabadultam így, hogy visszatérjek a Roxfortba, ahol már messziről valami hepajjal kerültem szembe. Mintha rémlett volna, hogy lesz ma valamilyen rendezvény, de amennyit én az iskolában töltök, ez teljesen kiment a fejemből. Úszóverseny? Télen? A sok faszagyere griffendéles ebben is játsza az eszét? Ha arról van szó, én is megtenném, na de mindezt magamutogatásból? Ahhoz nagyon jó nőknek kellene itt lennie, attól félek az inkább nyáron egy vizespóló versennyel összekötve lenne csak az igazi. Vagy bátorságpróbaként egy krákennel megküzdve a víz alatt? Ez inkább csak egy jeges merülés. Farmerdzsekim a hőbűbájjal megtoldva teljesen kellemes érzetet ad, meg még csinos is. Sonia léte korábban mindig is elriasztotta a lányokat, azt hitték, hogy van köztünk valami, ám túlságosan munkakapcsolatra korlátoztunk magunkat, ezért nem alakult ki semmi, és csak akkor használtam alibiként, ha valaki olyan nyomult, akire én nem voltam rágerjedve. Ám a szőkeség az utóbbi másfél hónapban olyannyira külön utakon jár, hogy itt az ideje, hogy önállósodjak, és ha arról van szó, valaki mást kérjek magam mellé. Fél szemmel nézegetem, hogyan próbálkoznak, de őszintén szólva most csak az érdekel, hogy fel van-e állítva valami sátor, ahol ki vannak rakva kajás pultok a magamfajta kibiceknek. Egy csinos lányra figyelek fel, akinek eléggé komolyan érzéki ajkai vannak, bár az ilyen típusoknak biztosan van már pasijuk, így maradok egyszerűen a kérdezősködésnél. - Ha éppen nagyon ráérsz, megtennéd, hogy eligazítasz? Mit merre találok? – Kérdezem őt, láthatóan nagyon magabiztosan járkál a tavat fürkészve, talán valami vezérdrukker lehet. Vagy ilyesmi. Tökmindegy, csak azt mutassa, hol szolgálják fel a kaviárt.
Szeretem az ápolói segéd munkát, tényleg, kitölti az amúgy unalommal telendő órákat. Egyet nem szeretek benne, hogy bármi érdekes program van, bármi is legyen én soha nem vehetek részt rajta, mint versenyző vagy játékos vagy sikítozó diák, nekem mindig van valami feladatom ilyen alkalmakkor. Jó, persze általánosan vagy valaki megfullad félig vagy éppen agyon nyomja a tömeg, feladat van bőven. Csak néha jó lenne nem az orvosi sátorból nézni a rendezvényeket hanem a páholyból ahonnan tényleg belátható minden. Na mindegy, én felelősségteljes ápolótanonc vagyok...csak hatalmas az unalom itt. Hallom ahogy felhangzik egy-egy tapsvihar vagy egy hatalmas nem tetszést jelző kórus, bár csak látnám hogy megy az az úszóverseny, úgy hallottam trükköket is alkalmazhatnak, különdíjas lesz az aki valami lenyűgözővel áll elő. Na szép, egyszer van valami izgalom és én a sátorban poshadok meg, fogadjunk Uther az első sorokban van vagy éppenséggel az úszók között. Jellemző, mindig csak én maradok ki a bulikból, nekem csak annyi dolgom van, hogy ha van valami lássam el a sérülteket és legyek nagyon jó kislány...feladooom, túlságosan is kíváncsi vagyok. Lassan indultam el a sátorból az emelvényig ahonnan minden jobban látható. Remélem még nem tartunk a verseny végén, mert ha igen akkor nagyon csalódott leszek. Szeretem a munkám, nem olyan rémesen uncsi, mint azt gondolnák, a sok vicces baleset van olyan mókás, mint egy kviddics meccs, mondjuk annál minden érdekesebb, viccesebb és jobb. A lelátók mellett nincs senki és örömmel nyugtázom, hogy a hiányom senkinek nem tűnt fel, sérült nincs, megfulladt egyén nincs, a többit meg elunják a többiek helyettem. Innen teljesen jól rá lehet látni a tóra, az úszók trükköket bevetve igyekeznek egymást megelőzni. Látok pár uszonnyal próbálkozót, de vannak itt halak is és mindenféle buborékkal megspékelt egyének. Most ezt hagytam volna ki? Na meg ha valakinek tényleg baja lenne innen hamarabb odaérek, szerintem még okos ötlet is volt. Persze nem igen fogják díjazni, de általában minden a tetteim után érdekel, addig minek görcsöljek rá? Soha nem mernék akkor megtenni semmit. Már pedig ha valamit akarunk azért tenni is kell. A házak diákjai zászlókat lengetve drukkolnak, lehet nekem is azt kellene a Hugrabugos diákoknak, de valljuk be, mindig a hollóhát vagy a mardekár felé húztam, sose volt a kedvenc házam a hugrabug hiába is tartozom oda. Bocsi srácok, de remélem egy hollóhátas nyer, ne kövezzetek meg.
♫ Zene ♫ ♠ Ruha ♠ Szöveg, idézet stb.
.
A hozzászólást Jasmine C. Flowers összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb 2015-01-21, 00:00-kor.
Ruha 
