2004-et írunk, szeptemberben a Roxfort újra megnyitotta kapuit, hogy az 2003-2004-es tanévben is megállhassák a helyüket a diákok az iskolában. Voldemort már a múlté, új sötétség van újjászületőben. Grindelwald és hívei, a Testvériség már nem csak bosszúságot okoznak a Minisztériumnak, hanem minden erővel próbálják felfedni a varázsvilágot a muglik előtt. Vajon sikerrel járnak? És ha igen mit jelent ez a jövőre nézve? Egyetértenél velük, vagy a Minisztérium mellé állsz? Légy részese te is az új kalandoknak!
Az oldal alapítása: 2014. október 2.
Aktuális dátum
Az éves táblázatos bontást ITT nézheted meg. Részletesen pedig az időlassításról ITT olvashatsz
Komolyan, annyira imádom, mikor azok, akik állítólag szeretnem, nem bírnak magukkal, és szánt szándékkal, holott tudják, mennyire utálom, csak azért is felébresztenek. Ráadásul nem a kedves, aranyos módon, mondjuk forrócsokival, és ágyba reggelivel. Nem. A fülembe ordítással. Olyan kis mocsok, de mégis úgy szeretem. Na persze ez nem azt jelenti, hogy nem vagyok rá dühös, de elkapni már úgysem tudtam volna, szóval a bosszút kicsit későbbre halasztottam, és gyors reggeli tisztálkodást követően kibotorkáltam a konyhába reggelizni. Még a tejjel vacakoltam, mikor már csak úgy incselkedésből közöltem drága kishúgunkkal, hogy lehet, ő nem is kap levelet, mire a kezemben tartott folyadék már annyira nem is a kezemben volt, sokkal inkább az arcomban, mert vadul spriccelni kezdett. Kezemet az arcom, és a tányér közé emeltem, hogy megpróbáljam leállítani a tejtámadást, és közben szúrós szemmel pillantottam kishúgunkra, aki láthatóan nagyon jól szórakozott. Merlinnek hála, gyorsan abbahagyta, mert a véletlen varázslás sem tart sokáig, főleg hogyha az elvégzője ugyan úgy meglepődik, mint az áldozat, aki jelen esetben én voltam. Fivérem pillantásának, és a reggelim hirtelen harciasságának hatására végül felsóhajtottam, és még mindig kicsit morcosan biccentettem Emily felé. - Persze, csak vicceltem, na… - motyogom, ami nem azt jelenti, hogy nem gondolom komolyan, mert persze, tényleg csak vicceltem, hiszen biztos vagyok benne, hogy Emily boszorkány, de azért ennek bizonyítására nem kellett volna a képembe uszítani a reggelimet. Mikor a sütikről kezdenek el beszélgetni, én csak kívülállóként figyelek, miközben azon merengek, hogy hogyan fogom elfogyasztani az összes finomságot, amit ezek ketten összedobnak, de legbelül már van egy olyan halvány sejtelmem, hogy nem fogom megúszni, hogy segítsek nekik. Bailey és Emily persze rögtön fellelkesültek. Ők szeretnek sütni. Én viszont enni szeretek. Megenni, amit ők sütnek. Nem is értem, miért nem követhetjük most is ezt a szép hagyományt. Három adag süti… Nyami! – Ha lehetek én a minőségi ellenőr, akkor én is benne vagyok a három adagban – vigyorodtam el, majd bekaptam egy kanál zabpelyhet. Láttam, hogy Emily már indul is az edényekért, de hirtelen csak feltűnt, hogy nem is a szekrényhez megy, hanem hozzám, és megölelt. Gyengéd mosollyá nyugodott a vigyorgásom, és viszonoztam az ölelését. – Én is szeretlek, te kis boszorkány. De a ma reggelt még úgyis visszakapod! – Nem erősségem a fenyegetőzés, ezért nem is viszem túlzásba, de elhúzódom a kislánytól, és kacsintok egyet. Máris kezdek megbékélni a gondolattal, hogy ébren vagyok. - Na sipirc, hozd a tálakat, mert sose lesz kész az a süti, amit megehetek – mondtam, és mikor elindult, újra kanalazni kezdtem magamba a pelyhemet. Éhes vagyok… Ilyenkor bizony enni kell.
Emily Mallory
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Daniel & Emily & Bailey Mallory 2015-08-09, 23:55
soon to be Ravenclaw
To: Rosie & Ella /Words: 366/Song: Ready or not
Nem tartom magam elvetemült gonosznak, de néha elkap a kisördög és olyankor jó rosszalkodni. Mint például most, amikor Danre kiabálva ébresztem fel. Utána már csak a kuncogásomat hallhatja, mert kislisszolok az ajtón, ahogy csak tudok. Még azért korán lenne egy párnacsatához, pedig nagy eséllyel azt hajítja majd felém. Ilyenkor eszembe jut, hogy vajon előfordulhat, hogy a Mardekárba kerülök, ha ennyire élvezem, ha rossz fát tehetek a tűzre. - De mikoooor?- váltottam tehetetlenül elnyújtott és nyávogós hangra, amit nem gyakran használok, csak ha ennyire kétségbe vagyok esve, mint most. Mert a kezdeti örömöm, a jól induló nap az mindig itt csap át letargikusba, amikor felébredek és még mindig semmi... Tényleg szoktam olyanokra gondolni, hogy talán bennem nincs annyi varázserő, talán elkeverték a levelemet, talán összecseréltek valakivel születésemnél, talán... De amikor Dan is kimondja a félelmeimet, akkor nekem is összehúzódik a szemem és mérgesen nézek rá. Ráadásul még a karjaimat is összefonom magam előtt. Egy pillanatra Bailey kizökkent, és reményt ad, hogy kedvem támad megölelni, de amikor újra másik testvéremnek passzolja a labdát, még jobban felpaprikáz az összevont szemöldöke. Azt kívánom, hogy bárcsak az egész tányér pelyhet a fejére önthetném, vagy legalább jól meglocsolni tejjel az arcát... Amikor is a tányérban lévő tej valóban spriccelni kezd felé. Meglepődésem nem tart olyan sokáig, de amikor elkezdek nevetni, akkor a tej sprickolás is abbamarad. - Azt hiszem, hogy fel kéne venniük a Roxfortba! - nevetek még mindig, de teljesen biztos vagyok benne, hogy én csináltam, hiszen pont erre gondoltam. Azt viszont nem teljesen értem, hogyan. Tudom, hogy nem szabad a diákoknak a suli falain kívül varázsolni, de én még nem vagyok diák és egyébként sem tudom kontrollálni, hogy mikor mit csinálok. Attól nem tartok, hogy semmi mágia nem szorult belém, ilyen még nem történt a családban és vagyok annyira fura néha, mint a fiúk. - Én a három adagban is benne vagyok! - simogattam meg a pocakomat, amiben, reggeli híján, elég hely volt egy tálca sütinek. - Anyuéknak is hagyni kellene valamit. A takarításon kívül is...- vigyorogtam, mert tuti, hogy ha mi hárman nekiállunk művészkedni, akkor a tiszta, foltmentes ragyogás messze elkerüli a házunkat. Mielőtt viszont elővenném a keverő tálat, odamegyek Danhez, hogy megöleljem, kiengesztelésképp. - Ugye tudod, hogy szeretlek?
Szeretem a testvéreimet, felébreszteni őket meg annál inkább, ha nem tudok aludni, főleg Daniel-t, mert ő közelebb van hozzám, Emily-hez meg nem szoktam csak úgy berontani és felébreszteni. A végén még zsémbes lesz, mint Dan és elég, ha egyszerre egy testvéremmel kell szembenéznem ilyen állapotban. De most elmondhatom, hogy határozottan jó voltam és nem ráncigáltam ki egyikőjüket sem az ágyából. Sok értelme nem lett volna, mert bizonyára zombiként mászkálnának a ház körül mindketten az én korai kelésemhez képest, szóval inkább nem bolygattam meg őket. Az nekik is meg nekem is jó. Csak úgy teljesen nyugodt ábrázattal az arcomon lapozgatok a süteményes füzetben, igazából nem áll szándékomban sütni vagy ilyesmi csak nézegetem. Egyedül nem hiszem sok kedvem volna, mert lehet, szívből készíteném el meg minden, de akkor sem volna jó móka. Nem lenne kinek az orra hegyét bekenni liszttel és együtt nevetni rajta szóval… nem. Egyedül soha! Azonban amint egyszer csak szinte teljesen hirtelen ott terem mellettem Emily és kérdezősködni kezd, leteszem a füzetet. - Még nem, de jönni fog valamikor. – persze Emily után Daniel is megérkezett, bizonyára meghallotta, amit a hugicánk kérdezett és ő sokkal biztosabb választ adott neki. Persze a vége nem volt valami kellemes, ezért leguggoltam, hogy egy szinten lehessen a fejem Emily-ével. Nem olyan, hű de törpenövésű és én sem vagyok egy óriás, de ha a lelkére akarok hatni, akkor okvetlen egyenlőnek kell tűnnünk. Szembe néztem vele és megérintettem a vállait mindkét kezemmel. - Ne aggódj, szerintem te is kapsz levelet, kicsi ügyes vagy és az ilyen kicsi ügyes lányoknak, mint te okvetlen a Roxfortban a helye. Ugye Dan? – az ikertestvéremre néztem, hogy bólintson rá arra ő is, amit mondtam, mert ha szomorkodni fog a húgunk, akkor nem csak én, hanem még ő sem fogja kirángatni őt a szomorúságból. Ebben persze nem vagyok biztos, de abban igen, hogy nem akarom Emily-t szomorkodni látni. Ő nem lehet kvibli és kész. Mi sem lettünk azok, ő sem lesz az és kész. Ha igen, akkor… Nos, arra jobb nem gondolni. A sütis témára visszatérve azonban. Úgy látom ez mindkettőjüket érdekli. Abban biztos vagyok, hogy Emily segítene az elkészítésében, de Daniel… Őt több, mint valószínű, hogy többet kell győzködni, meg amúgy is pipa lehet ránk, amiért nem hagyjuk aludni legalább délig. Ez azonban kelleni fog a családi vállalkozáshoz, ha forrócsokoládét nem is, de sütni meg kell tanulnia neki. A szendvics szintén jó ötlet, de nem adhatunk csak azt. Pont ezért van szükség a sütemény receptes füzetre, ami tele van régi és hagyományos ízekkel. Nem pedig valami vacak gyári készítmény, aminek semmi íze sincs. - Kiválasztjuk és elkészítsük közösen. De ha már sütünk, akkor legalább két adagot! Persze a biztonság kedvéért, ha az első nem sikerülne, akkor legalább a másodikat ne szúrjuk el. Jó? Benne vagytok?
Egy réten sétálgattam. A környezet békés volt, egyedül voltam, és körülöttem csicseregtek a fák, és zöldültek a madarak. Szóval minden tökéletes volt, és idillikus. Nem tudtam, hogy kerültem oda, egyszer csak ott teremtem. Ahogy sétáltam, egyszerre két apró tündérmanó reppent oda, amik azonnal megragadták a pólómat, és hangosan viháncolva, meg érthetetlen tündérmanó nyelven csacsorászva, és borzalmasan hadarva rángatni kezdek a rét széle felé, ahol egy erdő kezdődött. Bevittek a fák közé, én pedig próbáltam lerázni őket magamról, hogy hagyjanak már békén, de csak nem tágultak. Folyamatosan csak húztak maguk után, és épp hogy el nem szakították a pólómat. Bosszús lettem volna, ha elszakítják. Egy öreg tölgyig rángattak, ahol elengedtek, és hangos visítással, amit én "kapj el ha tudsz" felhívásnak véltem hallani felfelé kezdtek szárnyalni az ágak közé. Megpillantottam a fa törzsének támasztva a seprűmet, és se szó, se beszéd, fel is pattantam rá, és húztam a lombok közé, hogy üldözőbe vegyem a két jómadarat. Azonban hiába, mert elveszítettem a nyomukat, és kiértem a szabad levegőre, a tiszta ég alá, a fa felett. Valamiért nem gondolkoztam azon, hol lehetnek merénylőim, csak szárnyaltam fel, és fel, és fel, az ég felé, meg sem állva. Valószínűleg ennek köszönhettem, hogy egy láthatatlan játékosokból verbuválódott kviddicsmeccs közepébe csöppentem. Ezt mindössze abból vettem észre, hogy éppen csak, hogy sikerült kikerülnöm egy veszélyesen felém száguldó gurkót, és valaki lepasszolt nekem egy kvaffot. Én nem láttam, kinek passzolhatnék, így a távolban álló karikák felé száguldottam, és éppen elhajítani készültem a vörös labdát, mikor....
Húgom ébresztésére valószínűleg a szomszéd is felkelt volna, ha nem lett volna már valószínűleg ébren, olyan hangos volt. Kiszakadt a dobhártyám! Úgy ültem fel az ágyon, mint akit kilőttek, és azonnal felé kaptam, hogy elcsípjem a grabancát, de így reggelente a reflexeim nem a legjobbak. Nem törtem magam, nem kezdtem szaladni utána, mikor arrébb ugrott, de gyilkos szemeket meresztettem felé. - Egyszer úúúgy, de úúúúúgy megbosszulom! - fenyegettem meg nemlétező veszéllyel Emilyt, majd alaposan megdörzsöltem a képemet, hogy végleg kimenjen az álom a szememből. Tényleg ezt érdemlem??? Valaki mindig felkelt! Az egyik a matatással, a másik egy hideg zuhannyal, a harmadik a fülembe ordít.... Fájdalmas ilyen drasztikus módon ébredni. Mi ilyenkor a legjobb teendő? Visszafeküdni. De hiába, mert aludni már úgysem tudok. Tehát a helyes teendő, felkelni, és bevonulni a fürdőszobába. Totál kómás fejjel álltam a tükör előtt, és lassú, szinte élőhalottakat is megszégyenítő mozdulatokkal sikáltam a fogamat. Hihetetlen, hogy képes voltam kimászni az ágyból. Az arcmosás sem maradhatott el, reméltem, attól kicsit megébredek. Igazából az is hihetetlen, hogy Emily ordítására nem ébredtem fel teljesen. Még kicsit dühös voltam rá, mert felébresztett, de ettől függetlenül lassú, nyugodt léptekkel indultam a konyha felé, hogy második kedvenc hobbimnak áldozzak. Arra léptem ki, hogy kishúgunk azt kérdezi Baileytől, hogy jönni fog-e. Július vége felé járt már, tehát csak egy dologra kérdezhetett rá ilyen öngyőzködéssel. - Nyugi hugi, szerintem ma megérkezik. De lehet hogy téged nem is vesznek fel. - Összevont szemöldökkel nézek a kislányra, miközben elővettem a tejet, és a zabpelyhet a reggelimhez, és magam alá húztam egy széket. Egy tálban összekevertem a hozzávalókat, és már készen is volt a majdnem tökéletes reggeli. Emi hangjára kaptam fel újra a fejemet. - Süti? Hol? Milyen? Mikor? - kérdeztem sorozatban, levegőt sem véve közben, majd gyorsan a számba dugtam a zabpelyhes kanalat. Szeretem a sütit. Meg a zabpelyhet. Meg amit meg lehet enni. És a kispárnámat is szerettem, amíg valaki fel nem ébresztett. Tuti, hogy megbosszulom valahogy!
Emily Mallory
Reveal your secrets
Tárgy: Re: Daniel & Emily & Bailey Mallory 2015-07-21, 19:39
soon to be Ravenclaw
To: Rosie & Ella /Words: 328/Song: Ready or not
Este sokáig maradtam fenn. Ilyenkor nyáron szép tiszta az ég, lehet bámulni a csillagokat. Én pedig minden este ezt teszem. Kémlelem, de nem csak azért, hogy a világító pöttyöket pásztázzam, hanem szemeim a baglyokat is lesik. Úgy számolom vissza a napokat a szülinapomig, hogy még nem is kaptam levelet. Pedig most már igazán megérkezhetne. Sosem tudok rendesen aludni, így reggel a megszokottnál tovább maradok ágyban. Ma reggel is amikor felébredtem, Bae már nem is aludt. Így Csak Dan-re tudtam ráugrani és kegyetlen módon megcsikizni. - Jóóóó reggelt, hétalvóóó! - kiáltottam a fülébe. Ha ijedten ébred, akkor legalább nem mászkál a fél nap úgy, mint egy élőhalott. Meg én is jobban felébredek, miközben menekülök előle. Hacsak nem fordul a másik oldalára, engem elküldve a... vissza aludni. Miután ezzel megvagyok, a pizsimben tipegek ki a konyhába, izgatottan, ahol csak Bae-t találom. Egy pillantás az órára és már tudom, hogy anyuék elmentek dolgozni. Ez jó is és rossz is a nyárban. Jó, mert többet vagyok a fiúkra bízva és így mindig foglalkozniuk kell velem, de rossz, mert anyuékat ritkábban látjuk. Mondjuk tudom, hogy ha Roxfortos leszek, akkor még ritkábban fogom őket látni, szóval hozzá kéne szoknom, de ehhez szerintem sosem fogok. - Megérkezett már? - szegeztem az izgatott kérdésem a bátyám felé. Nyilvánvaló, hogy mire kérdezem és hogy ez még annál is fontosabb, hogy jó reggelt kívánjak, ami a lelkesedés miatt teljesen elveszti a jelentősségét. Igazából eszembe sem jut. De csalódottságomra nem látom a konyhában sehol sem a nyomát. Meg ha Bailey hamarabb fel is kelt, biztos felkeltett volna minket, ha már itt lenne a levél. Nagy levegőt vettem, amivel a csalódottságomat próbáltam leplezni. - De ugye jönni fog? - néztem kétségbeesetten a bátyámra. Most vettem csak észre, hogy mi van Bae kezében. - Ú, süti lesz reggelire? - ragyogott fel a szemem. Szívesen segítettem anyunak is mindig, ha nekiveselkedik csinálni valamit. Sosem utasítok vissza semmilyen lehetőséget, hogy talpig maszatos legyek, főleg ha a maszat édes, amit lehet nyalogatni az ujjaimról.
Korán keltem, most kivételesen nem rángattam ki Daniel-t és Emily-t sem az ágyából. Hagytam, hogy akkor ébredjenek fel amikor ők úgy érzik már eleget álmodtak és itt az ideje felébredni, élni az életet meg hasonlók. Persze még álmos voltam, nem állítom, hogy nem, de ha egyszer felébredek akkor tehetek bármit nem alszom vissza sehogy sem. Még ha a fejem tetejére állok akkor se, de nem számít. Szeretek korán kelni és gyorsan elintézni a napi teendőimet, legyen az nagyon egyszerű is mint például gondoskodni Puffy és Csigusz (Vincent) reggelijéről, mert hiába etetem meg a hermelinemet, ha most éppen én vagyok a soros gondoskodni a 11 éves bulldogunkról is. A szüleink szerint, ha képesek voltunk könyörögni egy kutyáért akkor meg kell tanulnunk gondoskodni róla, legalább akkor amikor itthon vagyunk és nem a Roxfortban tartózkodunk. De a hetedik évünk teljesen más lesz. Tudom. Érzem. Már csak azért is, mert most már elég bátorságom volt egy csomó levelet írni Saya-nak ilyen-olyan kedves szövegekkel együtt. Bár nem ez a lényeg, hanem az, hogy talán a mi kis Emily-nk is velünk jön s, gondolom meg sem kell említenem mennyire kíváncsi vagyok mikor kapjuk meg a leveleinket. Ezért kelek minden egyes nap korán, emiatt nem bírok veszteg maradni az ágyamban pihenve, mint a testvéreim. Tennem kell valamit, hogy ne ekörül forogjanak a gondolataim. Eddig azonban nem jártam sikerrel. Minden egyes reggel korán felkeltem és csalódottan estem az ágyamba, mert a Roxfortból képtelenek voltak levelet küldeni nekünk. Természetesen még nincs szeptember elseje, nem késik a levél sem, csak én vagyok megint túlpörögve. Ami lehet, hogy nem rossz, de nem is olyan jó ha azt nézem mennyivel helyesebb volna az energiámat az iskolai évre tartogatni. De nem, én sosem gondolok ilyesmire mert... mindegy. Amint sikeresen elintéztem a házi kedvencek etetését és még megejtettem a reggeli tisztálkodást is, egyszerűen fogtam a konyhából az egyik széket és kivittem a teraszra. Az ajtót természetesen úgy hagytam, hogy lássam ki ébred majd meg utánam és szóljak hagyjon békét az állatoknak, mert én már elintéztem őket. Ha a Roxfortról van szó természetesen türelmetlen vagyok, kellett egy könyv, amit nem tudtam elhozni a szobánkból pusztán azért, mert ha Dan alszik nincs szívem felébreszteni őt és ezért jobb ötlet hiányában anya receptes könyvét nyúltam le a konyhából. Amibe mindenféle sütemény, leves és ki tudja mi volt még, mert ezt saját kezűleg írta, hiába volt a polcon olyan, ami a sütés-főzésre specializálódott. Tehát ha a kinyomtatott könyvre lett volna szükségem akkor akár azt is leemelhettem volna a polcról, de nekem most ez kellett. Erről tudom, hogy csupa finomság van és az ami hagyományos, mondhatni anyáról lányára és így tovább szállt. Tehát semmiképpen sem olyan mű készítmény amit a boltokban kapni, hanem házi és még finom is. Hogy miért kellett ez nekem? Egyáltalán nem azért, mert tervbe vettem, hogy sütni vagy főzni fogok, hanem kell egy olyan recept amit majd a jövendőbeli kávézónkban is felhasználhatunk akár a menüben. De addig, még akárhogy is nézem, még mindig sok van. Azonban nem számít. Tervezni attól még lehet. Visszasétáltam a székhez amit kivittem a teraszra és vártam, közben hol az anya írásával teli lapokat figyeltem, hol meg az ajtót, hátha felbukkan valaki. Amúgy is már rengeteg idő telt el, mindjárt... dél, azt hiszem.
•• Szószám: kevéske. •• ©